2022. január 31., hétfő

Nyári fény, aztán leszáll az éj

Magyar olvasóknak ez a legújabb Jón Kalman Stefánsson regény, pedig valójában ez a szerző legkorábbi munkája.
A borító mutatós, nagyon tetszik a színvilága, és 244 lapjával nem hosszú olvasmány.
Fülszöveg:
"Egy ​teljesen átlagosnak mondható nyugat-izlandi falucskában a végtelen nyári nappalokat követő hosszú téli éjszakák különös dolgokat idéznek elő: a Kötöttárugyár igazgatója miután egy éjszaka latinul álmodik, az örökkévalóságra szegezi tekintetét, és lemond a földi boldogságról, egy öregembert szertefúj a szél, és madáreledellé változtatja, egy politikust elnyel a sötétség, az életét számokban mérő könyvelő ráeszmél, hogy képtelen megszámolni az arcán lecsorgó könnycseppeket, a helyi gazdabolt raktárában pedig mintha kísértet járna, ami nem is lenne csoda, hiszen egy régi bűntett színhelyére épült. A fény és árnyék váltakozásának időtlen világában, ahol az égen úszó felhők és a tenger hullámainak ritmusában folyik az élet, a szív sötét sikátoraiban tévelygő emberek olyan örök kérdésekkel szembesülnek, mint az emberiség sorsa, a szerelem, a magány és a halál."
Érdekes volt utolsónak kézbe venni ezt a korai könyvet, és látni, honnan indult a szerző. Mivel nagy rajongója vagyok, hamar felfedeztem benne azt a stílust, amit megszerettem tőle, bár érezhetően sokat formálódott, csiszolódott az évek és könyvek során. A szépen megfogalmazott gondolatok, és a rettentően emberi karakterek azonban változatlanok, mert ebben jó igazán a szerző.
"Még a legőszintébb megbánás sem képes visszavonni a szavakat, ha egyszer útnak indulnak, önálló életet kezdenek élni, és semmi sem állíthatja meg őket."
A könyv elmenne novelláskötetnek is, mivel minden fejezete egy-egy különálló történetet mesél el, aminek van eleje, közepe és nagyjából vége is. Bár igazán vége semminek sincs, hiszen az élet sosem áll meg.
"Aki temetésen sír, nem csupán a saját halálát siratja, hanem az egész világ pusztulását, mivel minden véget ér, és nem marad semmi."
Az olvasó egy kis izlandi falu életébe nyerhet bepillantást. Itt mindenki ismer mindenkit, nem igazán vannak titkok és mégis akadnak meglepő dolgok. A hangsúly az emberek hétköznapjain van, a személyiségükön, életük alakulásán, na meg persze minden örömükön és bánatukon. A történet ezért kifejezetten hétköznapi, ám akadnak benne elemek, karakterek, amelyek különlegesebbé teszik.
Mindegyik történetnek van üzenete, amelyet az olvasó szépen felfejthet a gyönyörűen megfogalmazott sorokban. (A fordító, Patat Bence ismét kiváló munkát végzett a szöveggel.) Ez az üzenet, hol egyértelmű, hol el van bújva, de még ha nem is ismerjük fel, akkor is elgondolkodunk kicsit rajta, mert ez a könyv azt mutatja meg, milyen sokszínű az élet, milyen sok különböző ember osztozik rajta és ők hogyan tudnak, vagy épp nem tudnak kapcsolódni egymással.
"A könnyek csónak alakúak, és a szomorúság és a gyász ül az evezőknél."
 A hangsúly tehát nem azon van, mit tesznek a szereplők, hanem, hogyan, miért, mikor és ennek milyen előzménye, illetve következményei vannak. Kicsit olyan ez a könyv, mint egy antropológiai leírás. Egy ilyen lélekközpontú történetnél pedig nem igazán lehet sok dolgot elárulni, inkább ki kell próbálni.
Nekem nagyon tetszett ez a könyv, mint minden a szerzőtől, bár nem lett a kedvencem tőle. Szívesen ajánlom azoknak, akik már ismerik a szerzőt, mert ha a stílusát szeretik, ezt a könyvet is kedvelni fogják. Illetve ugyanolyan szívesen ajánlom azoknak is, akik még nem vettek kézbe semmit tőle, mert megéri belekóstolni, kezdő kötetnek épp ideális. Szépen megfogalmazott sorok kedvelői előnyben.
(Egy kis figyelmeztetés a végére: az egyik fejezetben rossz dolog történik kutyákkal. Fájt, ezért gondoltam szólok, hogy minden olvasó felkészülhessen rá.)

Zárásnak még egy idézet a könyvből:
"A régi mondák szerint az ember nem pillanthatja meg Isten arcát, mert a látvány a halálát okozná, és ez kétségkívül érvényes arra is, amit keresünk – maga a keresés a cél, amitől az eredmény megfosztana bennünket."

2022. január 20., csütörtök

Mozgóképek CVII.

Mielőtt rátérnék a decemberben megnézett filmek listájára, gyorsan összegzem a 2021-es évet mozgóképek szempontjából.
A legtöbb filmet májusban néztem meg, konkrétan tizenkettőt. A legkevesebbet pedig augusztusban, csupán kettőt. Egész évben 7 alkalommal voltam moziban, ami magamhoz képest nagyon kevés, de a helyzetből adódott és nem a lelkesedésem hiányából. Ha a teljes évet nézzük, 10 filmet értékeltem 10 pontra, ami nem rossz arány. A megnézettek között volt 10 dokumentumfilm és 7 animációs. 
Összesen egyébként 82 filmet láttam az elmúlt évben és ebből 11-et decemberben. Lássuk hát azokat a decemberi filmeket!

A karácsonyi kastély
"Egy amerikai írónő meg akar venni egy skót kastélyt egy mogorva hercegtől, aki nem szívesen adná el, de végül mindketten többet kapnak, mint amire számítottak."
Decemberben mindig sort kerítek legalább egy karácsonyi romantikus fimre. Karácsony előtt jólesik egy kis giccs.
Azért ezt a filmet választottam, mert egy skót kastély adja a díszletét. Imádom a kastélyokat, és igazából már ennyi elég is volt nekem. A történet tipikus, kiszámítható és gyakorlatilag mentes minden meglepetéstől. A film végi "konfliktushelyzet" olyan suta, hogy nevetségesnek hat, de épp annyira giccses, mint számítottam rá. Karácsony, kastély, cuki kutya, és egy nem különösebben érdekes románc. Ünnepek előtti kikapcsolódásnak rendben van, de senki se számítson tőle sokra. Kizárólag azoknak ajánlom, akik kedvelik a karácsonyi giccseket. 

Minari: A családom története
"A nyolcvanas években egy dél-koreai család Kaliforniából egy arkansasi farmra költözik, hogy új otthont alapítson. Jacob, a családfő bízik a saját családi gazdaság mielőbbi beindításában. Felesége, Monica jóval szkeptikusabb, s miközben egy csirkefarmon dolgozik, aggódik a nehézségek és kisfia, David egészsége miatt. A napi munka mellett a szülők nem tudnak vigyázni a gyerekekre, ezért segítségül hívják Monica édesanyját Dél-Koreából. A messziről érkező és bölcsességet hozó nagymamával sem boldogulnak könnyen a gyerekek, ám életigenlő, vidám természete mégis változást hoz el a család életében."
Ez a film több díjat nyert, és az Oscar sem kerülte el. Az ennyire felértékelt filmek pedig mindig felkeltik a kíváncsiságomat. Még úgy is, hogy A nomádok földje után kissé cinikus is vagyok a díjazásokkal kapcsolatban.
Ez a film egy családi dráma egy kisfiúra fókuszálva. Nincsenek benne nagy események, sőt a háttér (például a szülők kapcsolata) egy része kibontatlan marad. Mégis van benne egy kis hétköznapi báj, amitől az egyébként nem épp eseménydús film végig érdekes marad. A kisfiú és a nagymama dinamikája pedig elviszi a hátán az egészet. Tetszettek a szimbólumok, a képi világ, az üzenet, így egyáltalán nem bánom, hogy megnéztem. Azonban, mivel a háttér meglehetősen homályos és nem az eseményeken, hanem a karaktereken van a hangsúly, csak azoknak ajánlom, akik kedvelik a lassú, családi drámákat. 

A kutya karmai közt
"A zsarnokoskodó ám vonzó farmer gúnyos kegyetlenséggel reagál, amikor a fivére hazaállít újdonsült feleségével és kisfiával, amíg be nem következik egy váratlan fordulat."
Először is nincs ebben a filmben semmi fordulat, és annyira túl van lihegve, hogy az már félelmetes. Nagyon jó reklámja volt ennek a filmnek, így felkeltette az érdeklődésemet, még úgy is, hogy nem szeretem a vadnyugaton játszódó történeteket.
Ez a film lassú és ellentétben az előző, dél-koreai alkotással, rettentően unalmas. A szereplőkkel nehéz, sőt helyenként lehetetlen azonosulni, mert néhány kivételt leszámítva, érthetetlen a motivációjuk. A film ráadásul szándékosan távolságtartó mindennel és mindenkivel. Próbál feszült lenni, de inkább görcsös. Próbál izgalmasnak tűnni, de a végkifejlet borítékolható. A néző így nem csupán unatkozik, hanem könyörög, hogy ezek a sótlan, unszimpatikus karakterek menjenek már el a francba. Ha pedig a néző a szereplőgárda vesztét kívánja, az nem épp azt jelzi, hogy jól szórakozik.
Egyáltalán nem tetszett ez a film. Untam, idegesített és úgy érzem, elvesztegettem rá sok-sok drága percet. Senkinek sem ajánlom.

Belle: A sárkány és a szeplős hercegnő
"Suzu, a 17 éves középiskolás lány egy kis Japán faluban él édesapjával. Fiatalkorában balesetben elveszítette édesanyját, akivel sokat énekelt. Évek óta csak árnyéka önmagának, édesapja és közte szakadék keletkezett. Egy nap Suzu belép az ötmilliárd felhasználóval rendelkező, „U” nevű virtuális világba, ahol a Belle nevű avatarja hamar világhírű énekesnővé válik. Belle találkozik egy titokzatos, sárkányszerű karakterrel, akit a U felhasználói megvetnek és kiközösítenek az agresszív viselkedése miatt, Suzu azonban úgy érzi, hogy segítenie kell a hozzá hasonlóan mély fájdalmakkal küszködő „Szörnyetegnek”."
Minden alkalomra lecsapok, amikor animét adnak moziban, mert sajnos nagyon kevés ilyen van. Ráadásul a legutóbbi hasonló mozis élményem (Mirai - Lány a jövőből) is Hosoda Mamoru rendezőnek köszönhető. Szóval nagy lelkesedéssel mentem el a premier előtti vetítésre, és vittem magammal San Diegót, aki hősiesen tűrte az éneklős részeket.
Ez a film egy Szépség és a szörnyeteg átdolgozás. Csupán elemeiben köthető a klasszikus meséhez, és ez így van jól. A cselekmény szépen fel van építve a virtuális és a valós iskolai közegben is, hogy a végére a két szál összefonódjon. A karakterek szerethetőek, a történet helyenként nagyon vicces, a látvány szép és a zene is rendben van. Bevallom, tényleg nem tudtam, hogy ennyit énekelnek benne. Az egyetlen hibája talán csak a vége, ahogy a "szörnyeteg" konfliktushelyzetét sután lezárta, ám ettől eltekintve egy kifejezetten kedves alkotás.
Nekem nagyon tetszett, így bátran ajánlom minden anime kedvelőnek. Talán még el lehet csípni a moziban is.

Pókember - Nincs hazaút
"Peter Parker számára legutóbb nem alakult túl szerencsésen az európai kiruccanás. Hazatérve azonban nem várt nehézséggel kell szembenéznie, hiszen valódi kiléte Pókemberként az egész világ előtt lelepleződött."
Habár mostanában a Marvel filmekkel nem volt szerencsém (lásd az októberi filmélményeimet) vagyok akkora Pókember rajongó, hogy rögtön elszaladtam a moziba megnézni ezt a filmet. És milyen jól tettem!
Ez a film nem hibátlan, de olyan szépen el tudja terelni a néző figyelmét az izgalmas akcióval, a humorral és egy-egy elejtett utalással a korábbi alkotásokra, hogy ez nézői szempontból senkit sem érdekel. Komolyabb hangvételű, mint az előző két film, de ugyanolyan szórakoztató és ez itt a lényeg. Úgy szórakoztató, hogy az ember közben nem érzi úgy, le kell bontania néhány agysejtet, hogy értékelni tudja, hanem csak laza, helyenként megbotlik a saját logikájában, de nevetve leporolja magát és szaladgál tovább. Egyszerűen jó nézni, szuper filmélményt ad, főleg széles vásznon.
Élveztem minden percét, így bátran ajánlom a rajongóknak és azoknak is, akik hasonló cipőben járnak mint én, és kezdenek elhidegülni a Marvel filmektől, mert ez bizony mindkét csoportnak jó élmény lesz.

A fiú, akit Karácsonynak hívnak
"Nikolas karácsonyi kalandjainak története. Egy karácsonyi rajzfilm, mely Matt Haig azonos című regényén alapszik, és amelyben hó, elfek, emberrablás, még több hó és Maggie Smith szerepel."
Karácsonykor karácsonyi filmre vágytam, és ez jött szembe a Netflixen. Jaj, de bánom már!
Az ötlet nem rossz, bár láttunk már hasonlót, nem is egyet, és még a film kezdete is ígéretes. Aztán valami elszabadult a szörnyű digitális effektek, sarkított karakterek és fura gyerekszínészek világában, és létrejött belőle ez a giccses, de egyáltalán nem cuki katyvasz. Ez a film fárasztó, és lehet, hogy egy hatéves elvan vele, de egy felnőtt agyérgörcsöt kap tőle. Egyrészt sikerült a legmanószerűbb kisfiút kiválasztaniuk egy nem manó szerepre. Másrészt úgy dobálóztak a drámával, mint iskolások a friss hóval. Harmadrészt a történet szájbarágós, kiszámítható, és nem igazán érdekes. Egy karácsonyi mese célja az lenne, hogy elvarázsoljon kicsit, melengesse az ember lelkét, ez viszont olyan rideg, mint egy fagyott mókus a pusztában. Nagyon nem sikerült elkapni a hangulatot és ez teljesen nyilvánvaló.
Nagyon rossz ez a film, tévedés volt megnézni. Senkinek sem ajánlom, nézzétek inkább meg a Klaust, az egy kedves karácsonyi mese, ez meg egy szutyok.

Ne nézz fel!
"A “Don’t Look Up” két alacsony képzettségű csillagász történetét meséli el, akiknek végig kell menniük az összes nagyobb publikáción, legyen az televíziós vagy írott sajtó, hogy figyelmeztessék az emberiséget, hiszen a Földet pusztulás fenyegeti."
Nagyon vártam ezt a filmet és nem kellett csalódnom.
Ez egy szatíra, ami a néző arcába nyomja, milyen abszurd világban élünk. Hiába mesél el egy fiktív történetet, ami látszólag teljesen elrugaszkodik a valóságtól, nagyon sok párhuzamot lehet észrevenni valós eseményekkel. Miközben a néző jókat kacag a jelenetek abszurditásán, valahol érzi, hogy mégsem vicces, mert tényleg elképzelhető, hogy válsághelyzetben emberek így viselkedjenek. Ettől pedig a film egyszerre egy szórakoztató vígjáték és egy olyan görbe tükör, mint a Black Mirror. A filmnek tehát elég erőteljes üzenete van, ami a túlzásokon át is keményen érződik.
Zseniális alkotás. Nekem nagyon tetszett, és bátran ajánlom mindenkinek.

14 hegycsúcs: Semmi sem lehetetlen
"A rettenthetetlen nepáli hegymászó, Nimsdai Purja belevág a lehetetlennek tűnő küldetésbe: hét hónap alatt akarja megmászni a világ mind a tizennégy 8000 méteres csúcsát."
Ez a dokumentumfilm hegymászókról szól. A Free Solo után minden ilyesmi érdekel, azonban rá kellett jönnöm, hogy nem minden dokumentumfilm lett olyan szépen összerakva.
A történet érdekes és fontos is. Mindig arról szólnak a hírek, hogy egy gazdag európai melyik csúcsra mászott fel, míg a felmászásához segítséget nyújtó rengeteg serpa még csak meg sincs említve. Pedig nélkülük senki sem mehetne fel semmilyen hegyre. Szóval fontos üzenetet közvetít a film. Azonban alig 100 percben meséli el 14 nagyon nehéz hegy megmászását és a főhős motivációját, ez pedig kevés. Van olyan hegy, ami két percet sem kap a filmben, és ettől a nézőnek erőteljes hiányérzete támad. Értem én, hogy kevés volt a pénz és rövid az idő, de nem volt szerencsés ennyire lecsupaszítani ezt a történetet. Minisorozatként sokkal jobban megállta volna a helyét.
Összeségében tehát érdekes dokumentumfilm, de nem kiemelkedő. Azoknak ajánlom, akik szívesen néznek dokumentumfilmeket főleg sport témakörben.

Megbocsáthatatlan
"Egy börtönből szabadult nő, miután erőszakos bűncselekmények miatt rárótt idejét letöltötte, megpróbál visszailleszkedni a társadalomba, amely nem képes megbocsátani a múltjában történteket."
Sok jót hallottam erről a filmről, így adtam neki egy esélyt.
Nem volt alaptalan a dicsérete, mert egy érdekes témát meglehetősen izgalmasan dolgoz fel. Eléggé amerikai, de ettől még átérezhető, megérthető. Tetszett, hogy fokozatosan adagolták az információkat, és a film végére egy jó csavart is összehoztak, bár voltak benne kiszámítható elemek.
Összességében tehát ez egy érdekes személyi dráma, amiben a családi kötelékeknek nagy szerepe van. Tetszett, bátran tudom ajánlani a téma iránt érdeklődőknek, illetve mindenkinek, aki egy szépen felépített drámára vágyik egy izgalmas csavarral.

Édes kislányom
"Felesége halála után a férj megfogadja, hogy igazságot szolgáltat, miközben megpróbálja megvédeni megmaradt családtagját – a lányát."
A magyar cím borzalmasan hangzik, és bár kedvelem Jason Momoa játékét, nem sokat vártam ettől a filmtől. A történet meglehetősen tipikus, egy megtorlást mesél el, és főként az akción van a hangsúly, ám volt a készítőknek egy kreatív ötletük.
A film lényegében egy csavarra van felépítve, és ez működik is, ám a történet további elemeinek rovására megy. A rosszfiúk karakterei nem igazán vannak kidolgozva, akadnak benne suta és túlságosan egyszerű megoldások, a bérgyilkos pedig két lábon járó sztereotípia. Aki csupán bosszú alapú csihi-puhira vágyik, az meg fogja kapni tőle, ám aki ennél többet akar, amit a film jó ötlete fel is vet, az kicsit csalódni fog.
Nem voltak magas elvárásaim, így viszonylag kellemes élménynek találtam még úgy is, hogy ez a műfaj nagyon távol áll tőlem. A zsáner kedvelőinek így nyugodtan tudom ajánlani.

A leleményes Hugo
"Az órás apja halála után az iszákos nagybátyja veszi magához Hugót. A nagybácsi eltűnése után az árva fiú titokban javítja a pályaudvar óráit, vigyázva arra, nehogy elcsípjék. A főinspektor ugyanis a lézengő gyerekeket lelencházba dugja. Szabad idejében Hugo az egyetlen örökségét, a különös gépembert, próbálja működésbe hozni, lévén meggyőződése, hogy az apja üzenetét hordozza. Amikor alkatrészt lop hozzá a pályaudvari játékboltból, a tulaj lefüleli a fiút. Az árus lányának azonban megesik a szíve rajta. Isabelle elhatározza, hogy segít neki."
Ez egy viszonylag régi film, 2011-es, de csak most sikerült időt szánnom rá, pedig régóta érdekelt.
Nagyon sok technikai Oscar-díjat bezsebelt, és tényleg nagyon rendben van a film hangulata, a látványvilág és a zene. A szereplőgárda is jól lett összeválogatva, a történet pedig kedves, így minden megvan ebben a filmben, ami egy családi moziélményhez kell. Filmrajongó pedig mindig szívesen néz olyan alkotást, ahol a filmek szeretete hangsúlyos szerepet kap. A cselekmény persze viszonylag egyszerű, picikét talán tipikus is, mivel gyerekek a főhősei, ám ez nem vesz el a bájából. 
Tetszett, kellemes szórakozást nyújtott, így bátran ajánlom mindenkinek. Ez egy kedves és hangulatos film, borús idő esetén tudom javasolni.

Értékelés:
Pókember - Nincs hazaút                           ->  10
Belle: A sárkány és a szeplős hercegnő     ->   9
Ne nézz fel!                                                ->   9
A leleményes Hugo                                    ->   8
Megbocsáthatatlan                                     ->   7
14 hegycsúcs: Semmi sem lehetetlen        ->   7
Minari                                                        ->   6
A karácsonyi kastély                                 ->   5
Édes kislányom                                         ->   4
A fiú, akit Karácsonynak hívnak              ->   3
A kutya karmai közt                                 ->   2

2022. január 19., szerda

Rintaró és a könyvek útvesztője

Könyvekről szóló könyv cicával japán szerzőtől, nekem nem is kellett több, hogy el akarjam olvasni.
Picike kötet, csupán 206 oldal, de kifejezetten igényes kiadás kemény kötéssel és nagyon cuki borítóval. A cica ugyan nem pontosan úgy néz ki, mint a történetben, de ez teljesen mellékes.
Fülszöveg:
"Rintaró ​csak egy átlagos gimnazista, aki utál iskolába járni, sok időt tölt a gondolataiba merülve, és kissé nehezen ért szót a többi emberrel. Egy különleges képessége mégis van: senki sem ismeri úgy a könyveket, ahogyan ő. Nagyapja üzlete, a Nacuki Antikvárium igazi kincsesbánya, ahol elfeledett regények, régi klasszikusok és valódi ritkaságok sorakoznak az ódon könyvespolcokon. Nagyapó őszintén hitt abban, hogy a könyveknek hatalmas ereje van, és képesek jobbá tenni az emberiséget, és bár vevőköre sosem volt túl népes, sokan osztoztak a meggyőződésében. Egy nap azonban az öregúr meghal, Rintarónak pedig el kell hagynia szeretett antikváriumát, hogy a nagynénjéhez költözzön. A szomorú előkészületek közepette váratlan látogató toppan be hozzá: egy nagyszájú, sőt egyenesen pimasz macska, aki azért jött, hogy magával vigye Rintarót egy titkokkal és veszélyekkel teli utazásra, amelynek tétje nem kevesebb, mint a könyvek megmentése a végső kihalástól."
Úgy kezdtem bele, hogy nincsenek magas elvárásaim, csak egy könnyed és kedves történetre vágyom. Aztán rá kellett jönnöm, hogy mégis voltak elvárásaim, és ezeket sajnos nem teljesítette.
Az alaptörténet aranyos, a felütés érdekes és még a karakterek is érdekesnek tűntek egy ideig. Aztán történt valami, pontosabban az, hogy nem igazán történt semmi, és az egész könyv megrekedt a felszínességen.
Rövid könyv, vagyis gyorsan kellett benne minden változásnak megtörténnie legyen szó a főhős jellemfejlődéséről vagy a könyvek iránti szemléletről. Mégsem a terjedelem miatt nem sikerült ezt kibontani, hanem a szerző hibájából. Ez a történet nincs jól felépítve. Van egy jó ötlet, de nem kezd vele különösebben semmit. Feldob egy témát, kicsit csámcsog rajta, aztán keres egy másikat, mint egy figyelemzavaros kiskutya. A tanmesék ettől nagyon egyszerűek, nincs bennük semmi új vagy érdekes, és a lezárásuk kissé szájbarágós, mert már jönnie is kell a következőnek. Nagyon kidolgozatlannak éreztem ezt a könyvet.
A karaktereket két tulajdonsággal le lehet írni a történet elején és sajnos a végén is. Pedig a lényeg itt a főhős jellemfejlődése volna, de ebből azon kívül, hogy a szerző hangsúlyozza, mennyit változott a fiú egy másik szereplő szerint, semmi sem érzékelhető. Ugyanolyan hallgatag és tutyimutyi maradt, mint volt. A főhős és a problémái pedig épp olyan súlytalanok, mint a könyvekről szóló tanmesék.
Kidolgozatlan szereplő sajnos nehezen kerül közel az olvasóhoz, nekem konkrétan senkit sem sikerült megkedvelnem, még a macskát sem. Pedig ő volt az egyetlen karakter, akinek írt a szerző szöveget. A párbeszédek ugyanis nagyon suták, semmi lényegi vagy fontos nem hangzik el a szereplők között, csak általánosságok vagy esetenként közhelyek. Illetve a fordító szóhasználata helyenként megkérdőjelezhető volt. Például a művelt, középkorú férfiként beszélő macska száját egyszer elhagyja ez a szó: aszongya. Az ilyen esetek teljesen kizökkentettek az olvasási élményből.
Na, de térjünk csak vissza azokra a tanmesékre, vagyis útvesztőkre, ahogy ebben a könyvben hivatkoznak rá. Az, hogy mindegyik eset egy valós probléma túlzásokba eső megjelenítése, teljesen rendben van, viszont míg a probléma kifejtése meglehetősen tág, a megoldás rémesen egyszerű. A hallgatag főhős megszólal, általában a nagyapját idézve, és már meg is oldódott a dolog. Ettől pedig az olvasó nem lesz se jobb, se több, mert a könyv nem mond neki semmi újat. Sőt, ahol mondhatna, mert az utolsó útvesztő témája a legérdekesebb, elüti egy közhellyel, és egy kissé szirupos megoldással le is zárja az egész történetet.
Összességében tehát kissé csalódtam ebben a könyvben. Kedves ötlet, de sajnos nincs rendesen kidolgozva. Ha valaki az olvasás értékéről és a könyvek szeretetéről szeretne kézbe venni egy kötetet, ne ezt válassza, mert nem fog mondani neki se érdekeset, se újat. Viszont kezdő olvasók, akik még csak most ismerkednek a könyvek szeretetével, nyugodtan kezdjenek bele, mert könnyed, tanmeseszerű. Macskakedvelők előnyben.

2022. január 12., szerda

Nemes teremtmények

A cím és a borító épp elég hatást gyakorolt rám, hogy el akarjam olvasni ezt a könyvet. Annyira szép kötet!
Nem hosszú olvasmány, mindössze 220 oldal, ám egy lelkileg megterhelő, igaz történetet mesél el, így nem lehet gyorsan haladni vele. Pontosabban lehet, mert az elejét eléggé faltam, csak az ember számoljon a következményekkel, hogy nem lesz jó a kedve.
Fülszöveg:
"1980 májusában Dél-Koreában a diktatúra ellen tüntetnek a diákok. A hatalom válaszul bejelenti a szükségállapotot, kivezényli a hadsereget, és a katonák meggyilkolnak több száz fiatalt. A diákok, köztük tizennégy-tizenöt éves gimnazisták gyűjtik össze a harcokban elesett társaik holttestét, hogy azonosíthassák és eltemethessék őket. Ebből a tragédiából bomlik ki az áldozatok és a gyászoló túlélők története. Meg egy diktátor vezette rezsimé."
Ennek a könyvnek nem a cselekménye az érdekes, hanem a felépítése és a történetmesélés módja.
A váltott szemszögű fejezetekben van egy közös vonás, az E/2-es megfogalmazás, ami nem épp szokványos. Az olvasó végig megszólítva érzi magát, amitől egyszerre kerül közelebb a történethez, és érzi kicsit elveszettnek magát. A szerző dél-koreai, a történet dél-koreai, a szereplők dél-koreaiak, így egy magyar olvasónak (még akkor is, ha egyébként nem áll távol tőle az ázsiai irodalom, esetleg olvasott már koreai szerzőtől is), bele kell rázódnia a könyvbe. Azt ugyanis beazonosítani, hogy ki kicsoda, sőt, fiú-e vagy lány, nem mindig könnyű, és ez néhány olvasót zavarhat. Azonban, ha továbblép a kezdeti elveszettségen, rá fog jönni mindenre, és egy különleges olvasási élményt kap. Ha pedig valakinek mankóra lenne szüksége, akkor lapozzon hátra a fordító, Kiss Marcell utószavához, aki egyébként remek munkát végzett a szöveggel.
Nem egy könnyed olvasmány, inkább gondolkodós könyv. Az időbeli ugrások, visszaemlékezés foszlányok és az egyes szereplők kapcsolathálója megköveteli a figyelmet. Ehhez hozzájön még a cseppet sem könnyed téma, és annak naturalista megjelenítése.
Itt szeretném kiemelni, hogy nagyon sok a könyvben az erőszak (mindenféle formában), nagyon sok benne a halál, a gyilkosság aktusától a holttestek bomlásáig, így nem érzékeny lelkületű olvasóknak íródott. Félreértés ne essék, nincs ebben a brutális megfogalmazásban semmi öncélú, a szerző csupán érzékletesen és kendőzetlenül meséli el az elmesélhetetlent. Ettől még megterhelő, helyenként sokkoló és mélységesen szomorú ez a könyv.
A szerző utószava kifejezetten szerves része ennek a kötetnek. Az író és a téma kapcsolata ugyanis nem pusztán érdekes adalék, hanem egy remek példa is arra, milyen mű születik, ha a szerző kifejezetten empatikusan közelít meg egy szörnyű esemény leírását. Nekem legalábbis nagyon tetszett, hogy az áldozatokra és túlélőkre helyezte a hangsúlyt. Az elkövetők mellékszereplőkként vannak csupán jelen, és ez így van rendjén, mert itt a véráldozat az, ami emlékezést érdemel.
A könyv üzenete nem csupán Dél-Korea történelme szempontjából érdekes, hanem sajnos az egész világra nézve kifejezetten aktuális is. Egyrészt rossz belegondolni, épphogy 40 éve ilyen véres esemény megtörténhetett, ha pedig hozzátesszük, hogy a jelenünkben is zajlanak hasonló küzdelmek civilek és fegyveres katonák között, akkor rájövünk, hogy még mindig nem vagyunk elég nemes teremtmények. Pedig lehetnénk jobbak, és valahol ez a könyv is azt sugallja. Mert minden szenvedés, halál és szörnyűség ellenére a kötetben bemutatott karakterek bizony jók. Nem tökéletesek, de emberiek és van bennük valami abból a nemességből, amelyet ez a könyv hirdet.
Összességében tehát ez egy megterhelő, ám fontos olvasmány. Nagyon örülök, hogy elolvastam, és bátran ajánlom mindenkinek, aki szívesen kézbe venne egy igaz történeten alapuló, szépen felépített irodalmi alkotást. Aki viszont nehezen viseli az erőszakot, legyen óvatos vele. Kizárólag nagykorúaknak javaslom.

Zárszónak kedvenc idézetem a könyvből:
"Miért kell elénekelni a himnuszt azoknak, akiket a saját országuk katonái öltek meg?"

2022. január 6., csütörtök

Eastern

Sokáig gondolkodtam, el akarom-e olvasni ezt a könyvet. Az illusztrációk nagyon vonzottak, és szeretek hazai íróknak esélyt adni, de a western nagyon távol áll tőlem. Aztán szembe jött velem a könyvtárban, és gyakorlatilag a kezembe ugrott a polcról.
A borító mutatós, és bár 400 lapjával meglehetősen vaskos olvasmánynak tűnik, a látszat csal. Egyrészt sok benne az illusztráció (és ez egy nagyon jó dolog), másrészt nagy betűtípus és szellős sorok jellemzik, így gyorsan lehet vele haladni.
Fülszöveg:
"A Titánokkal vívott háborúban porrá lett földön Yuko hírhedt törvényen kívüli. Az elárvult lányt már csak szíve haragja élteti. Konok kitartással űzi Corbent, a gyűlölt zsoldosvezért, hogy elégtételt vegyen élete megnyomorítóján. Útja során nem várt társaságba botlik nővére egykori kedvese személyében. Vajk, az életunt kalandor egyetlen célja, hogy felderítse szerelme halálának körülményeit. Az elkövető nyomai a rettegett zsoldossereghez vezetnek.

Yuko és Vajk kényszerű szövetséget kötnek, hogy kézre kerítsék Corbent, a rájuk leselkedő veszélyek mellett azonban saját démonaikkal is meg kell küzdeniük. Hiába a kettejük között kibontakozó érzelmi kötelék, ha a zsoldosvezéren való elégtételt más módon képzelik el. Vajon sikerül felülkerekedniük önös érdekeiken egymás javára?"
Kezdjük azzal, ami nagyon tetszett ebben a könyvben, az illusztrációkkal. Megyeri Manó szuper munkát végzett nem csupán a borítóval, hanem a lapokon feltűnő kisebb-nagyobb képekkel. Egyrészt remekül passzoltak a szövegbe, másrészt egységes hangulatot adtak a történetnek, harmadrészt egyszerűen jó volt nézni őket. Ritkán olvasok illusztrált kötetet, és meg kellett állapítanom, hogy ez hiba, mert nagyon feldobta az olvasási élményemet.
A képek mellett tetszett a könyv kreatív műfaji vegyítése. A cím is sugallja, hogy ez egy western csak épp keleten, valamilyen apokalipszis után játszódik, akadnak benne modern dolgok, mégis marad a ló, poros táj, klasszikus kocsmák vonalon és még egy kis fantasztikumot sem szégyellt belevinni. Ezt a kreativitást pedig tudom értékelni, még úgy is, hogy távol áll a tökéletestől.
Úgy érzem a könyv a "sokat akar a szarka" emlegetett csapdájába esett. Rengeteg dologba belekapott, és most nem csupán a műfajok széles skálájára gondolok, aztán nem igazán tudott velük mit kezdeni. Nézzük a legalapvetőbb problémát: 
Ez egy ifjúsági kötet, amit a történet egyszerűsége, a karakterek kissé sarkított jelleme és a suta románc mind alátámaszt. Csakhogy ifjúsági kötethez képest meglehetősen véres, csak úgy hullanak benne az emberek, végtagok és még a nemi erőszak is fel-felüti a fejét. Van a háttérben egy politikai szál, ami ugyan nincs kifejtve (erről majd később), de nem épp tizenévesek ízlésvilágának íródott. Szóval úgy éreztem, a könyv nem igazán tudja eldönteni, ifjúsági kötet akar lenni, vagy annál azért egy kicsivel komolyabb. Ez pedig érződött a cselekmény hangulatán. Hiába voltak könnyedségre utaló jelek - mint a katanával hadonászó lány fenyegetés közben cukorkát csenő képe -, nem volt ez egy vicces könyv. A szereplők mindegyike bosszútól, dühtől vezérelt vagy épp egy nagy terven munkálkodó negatív figura, a közös jellemzőjük pedig az, hogy átgázolnak mindenen és mindenkin lehetőleg lövöldözve. Ja, és mindegyiknek van valami sötét titok a múltjában, és sajnos sosem viccelnek. Ezt a borús légkört ugyanis csak a humor tudta volna oldani, ám sajnos az hiánycikk ebben a kötetben.
Szorosan kapcsolódik az ifjúsági vagy nem ifjúsági kérdéshez a háttérvilág problematikája. Ahogy már írtam, tudom értékelni a kreativitást, és látom is ebben a könyvben, ám kihasználatlan maradt. Tele van elejtett utalásokkal a korábbi apokalipszisre, egy ideig western út széli babsütögetéssel és töltős fegyverekkel, aztán jönnek a dzsipek, helikopterek, kevlárok, automata légvédelmi ágyúk, na meg a harci dinórobot. (Hupsz, ez spoiler volt, de az olvasó inkább készüljön fel rá, mert nagyot fog nézni sok-sok kérdőjellel a feje körül, mikor felbukkan. Engem konkrétan páros lábbal rúgott ki a történetből.) Ráadásul semmi sincs megmagyarázva, se a politikai erőviszonyok (van a főköcsög vezér, vannak a lázadók, van valami szekta, de hogy ki kivel van, az rejtély), se a vírus, ami elvileg az apokalipszist előidézte valamikor, se a misztikus hangok, se az, hogy minek hadonászik valaki karddal, mikor gépfegyvere is lehet, és utóbbi egyébként honnan a fenéből van, ha a lakosság lóval jár és visszapillantó tükröt használ borotválkozásra. Úgyhogy renget itt a tisztázatlan kérdés, és a szöveg nem segíti ezek megértését.
Mély levegő, jön a legnagyobb problémám a könyvvel, a szöveg. Ez a könyv az író első munkája, és ez bizony nagyon is észrevehető. Nehezen vettem fel a könyv ritmusát, mert az első ötven oldalon iszonyatosan idegesítettek a rövid tőmondatok és a kissé szájbarágó stílus. Darabosnak éreztem, és nem láttam benne az egyensúlyt. Ott volt leírás, ahol nem igazán igényelte volna a helyzet, míg ott nem volt, ahol mondjuk segített volna az események elképzelésében. A távolságok és az idő nem érződött a történetben, a két főhős belső gondolatai pedig annyira hasonlítottak, hogy néha nem tudtam eldönteni, kinek a belső monológját is olvasom. Gyakorlatilag az egész könyv egy nagy, kissé kusza akciójelent volt helyenként szép illusztrációkkal lágyítva.
Apropó akció egy dolgot nem lehet felróni a könyvnek, hogy unalmas volna. Állandóan pörög a cselekmény, egyik csata jön a másik után, és ez azért továbblendíti az olvasót a tőmondatok zavarán.
Összességében tehát ez egy nagyon kreatív ötlet kiforratlan kivitelezése. A történet, a szereplők és a megfogalmazás nem igazán tetszettek, ám a felvetés jó, az illusztrációk pedig szuperek. Azoknak ajánlom, akik kifejezetten kedvelik a műfajok keveredését, főleg, ha szeretik a westernt. Ha viszont valaki kényes a háttér kidolgozottságára és a gördülékeny sorokra, óvatosan vegye kézbe.
A történet egyébként nem ér véget ezzel a könyvvel, van folytatása Titkok útvesztője címmel, ami 2020-ban jelent meg, és nem tartom kizártnak, hogy valamikor lesz egy harmadik kötet is. Egyelőre nálam nincs tervben az elolvasása.

2022. január 1., szombat

2021 könyvösszegzése

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolta, 2020 volt a mélypont, majd jött 2021, és jól kinevette a fenébe. Hát igen, nem ez volt a kedvenc évem, és akkor enyhén fogalmaztam. 
Azonban a könyvek tényleg szebbé teszik az életet (vagy minimum elviselhetőbbé), így olvasási szempontból mégsem panaszkodhatok. Normális munkarendbe vissztérés, kisebb utazgatások és minden nehézség ellenére majdnem sikerült annyi könyvet kézbe vennem, mint az előző évben. Ez pedig felülmúlta a nem létező terveimet. Nem szoktam ugyanis célt kitűzni magam elé könyvek szempontjából, inkább csak olvasok, ha időm engedi, annyit és olyat, amihez épp kedvem van, aztán év végén megnézem, szám szerint  mennyi lett.
Úgyhogy jöhetnek is a statisztikák az elmúlt évre könyves fronton.

2021-ben 52 könyvet olvastam el. Ez egyébként csupán 4 kötettel kevesebb, mint 2020-ban.
Ez a mennyiség 20026 oldalt jelent, ami alig 400 oldallal kevesebb csupán, mint 2020-ban.
Az 52 kötetből 37-et e-könyv formátumban olvastam, míg 4 könyvtári kölcsönzés volt. Akad köztük egy novella, egy útikönyv, 2 képregény és 3 ismeretterjesztő kötet. 
9 könyvet olvastam hazai szerzőtől, ami nem rossz arány, míg a többség, összesen 22 kötet amerikai szerző tollából származott. A többi olvasmányom nemzetiség szerint: 5 angol, 3 izlandi, 2-2 kanadai, japán és spanyol, valamint egy-egy belga, francia, német, svéd, zimbabwei és új-zélandi. Nem mondom, hogy változatosan olvasok, mert az angolszász szerzők még mindig többségben vannak, de jó volt csemegézni európai és ázsiai vonalon.
Olvasmányaim ezúttal 22 kiadó felhozatalából álltak össze, a következő arányban:
Könyvmolyképző - 8 kötet, Fumax és L&L - 6 kötet, Gabo - 5 kötet, Európa - 3 kötet.
Két kötetet olvastam az Agave, Athenaeum, Alexandra, Magvető, Park, Partvonal és 21. század kínálatából, és egy-egy kötetet a Delta Vision, Typotex, Lingea, Generál Press, Jelenkor, Kossuth, Synergie, Maxim és Kolibri kiadótól, illetve egy kötet volt magánkiadás.

Ennyit a számokról, jöhet a tartalmi összegzés!

Melyik volt a leghosszabb?
Könnyű kérdés, mert A fényességek 942 oldalával fölényesen vezetett egész évben. Egyébként olvasási élmény szempontjából végtelenül hosszúnak tűnt, annyira untam, hogy úgy éreztem, sosem lesz vége.

Melyik volt a legrövidebb?
Ha nem számíton az egyetlen novellát (Lidércmegálló) 60 lapjával és az ismeretterjesztő magánkiadást is figyelmen kívül hagyom 116 oldalával, akkor a legrövidebb olvasmányom a Viharmadarak. Ez egy picike könyv, csupán 120 oldal, de kellemes élényt nyújt.

Melyik tetszett a legjobban?
Ez minden évben egy nehéz kérdés, idén pedig különösen az volt, mert olvastam sok jó könyvet, de kevés volt a kiemelkedően jó. Ennél a pontnál pedig egy kiemelkedően jót szeretnék mondani, így holtveresenyben két kötetet emelnék ki.
Ásta, mert imádtam olvasni minden sorát, beszippantott, ahogy az egy Jón Kalman Stefánsson kötetnél lenni szokott. Az egyik kedvenc íróm könyve szinte mindig befutó, 2019-ben is kiemletem már egy munkáját, mint legjobbat.
Irha és bőr, mert magyar szerzőtől nem olvastam még ennyire kreatív és minden apró részletében gyönyörűen felépített, szépen megfogalmazott, üzenetekkel teli könyvet. Nagyon szerettem, megérdemli a dicséretet.

Melyik tetszett a legkevésbé?
Ez is mindig egy nehéz kérdés (bár tavaly elég egyértelmű volt a döntésem), így ennél a pontnál is két könyvet szeretnék kiemelni.
A titkos történet, mert nem tetszett a cselekmény, nem tetszett a megfogalmazás, rettentően untam és szabályosan gyűlöltem minden egyes karaktert benne, ám a legjobban a főhőst utáltam az első oldalaktól az utolsóig. Az egyik legrosszabb olvasási élményem volt az évben.
Ha a macskák eltűnnének a világból, mert mikor megkérdeztem San Diegót, szerinte melyik könyvet szidtam a legtöbbet, gondolkodás nélkül rávágta, hogy a macskás japán könyvet. Még azt is hozzá tudta tenni, hogy leginkább a fordítás húzott fel, így ezt is az egyik legrosszabb olvasási élményemnek nyilvánítom.

Melyik olvasása tartott a leghosszabb ideig?
A már említett leghosszabb olvasmányomat olvastam a legtovább, 40 napig érthető okokból. Ismételni azonban nem szeretek, így ezúttal 32 napos olvasással A mindenséghez mérhető című kötetet emelném ki. Kedvenc szerzőm munkája, így nem a tartalom adott okot a lassúságra, hanem az élet. Elzedtem, ám munkába cipelni nem akartam, így olvastam mellette mást is, ráadásul könyvtári könyvet, aminél a határidő mindig sürget. Aztán közbe jött egy külföldi utazás, ahová szintén nem akartam magammal vinni, illetve szerettem volna kiélvezni a sorait, így többnyire csak hétvégén vagy késő este vettem kézbe. Több mentségem nincs.

Melyik olvasása tartott a legrövidebb ideig?
Itt megint nem számítom a novellát, illetve az egyik képregényt, amelyet egy másik ponthoz tartogatok, ezért egy napos olvasással a Hullócsillag nyert. San Diego autót szerelt, időnként szüksége volt egy segítő kézre, így kimentem vele olvasni. Szóval autóalkatrészekkel körbevéve, a fűben olvastam ki ezt a könyvet egy nap alatt.

Melyik volt kölcsönkapott könyv?
Egyik munkatársam adta kölcsön a Lánytörténet című kötetet. Egyszerűbbnek érezte odaadni, mint elmagyarázni, milyen. Hát, így utólag teljesen megértem.

Melyik könyv volt a legvidámabb?
A Szégyentelen volt a legvidámabb. Kedvelem az írónő kissé furcsa, amerikai szerző létére angolos humorát, és nagyon szórakoztatónak éreztem, hogy ismét elmerülhettem ebben a viktoriánus, steampunk, fantasy világban.

Melyik volt a legszomorúbb?
Két oldalról tudom megközelíteni ezt a kérdést.
Ha azt nézem, melyik volt a leginkább szívszorító, bánatos, ám mégis jó olvasási élményem, akkor a Mielőtt a kávé kihűl az egyértelmű választásom. Szomorkás, de szép ez a könyv.
Ha viszont azt nézem, hogy melyik könyv hozott le leginkább az életről, akkor A tanult lány a megfelelő választás. Az emberi hülyeség ugyanis mélységesen elszomorít.

Melyik volt a legromantikusabb?
Viszonylag kevés kifejezetten romantikus könyvet olvastam, így könnyű választani. Kedves Aaron! a legromantikusabb, mert egy kedves szerelmi történet és számomra van valami extrán romantikus a levelezésben.

Melyik volt a legizgalmasabb?
Tartom a sormintát, amit 2019-ben kezdtem el, és ismét egy Brian McClellen kötetet hoztam: A birodalom vére. Lőpormágusokról olvasni mindig izgalmas. A kérdés csak az, mit csinálok jövőre, mert ezzel a könyvvel elfogytak a lőporos könyvek. Na, de remélhetőleg ír majd valami újat a szerző, és ismét megemlíthetem a következő vagy az azt követő év végén.

Melyik könyvet értékelik túl?
Úgy döntöttem, számszerűsítem ezt a kérdést, mert hirtelen túlságosan sok cím jutott az eszembe. Szóval azokat a könyveket hoztam ide, amelyek Molyon 90%-on vagy felette állnak jelenleg. Nos, szerintem nem érdemlik meg, közel sem.
Piranesi 90% pedig rettentően szenvedős kötet. Untam, idegesített, és nem értem, hogy miért van tele az internet jó ajánlásokkal róla. Egyáltalán nem tetszett.
Anna és a francia csók 91%, amiből arra következtettem én butus, hogy ez egy kellemes, romantikus könyv. Nagyon nem az. Borzalmas szereplők, hiteltelen helyzetek és cseppet sem kedves románc. Ez sem tetszett, kicsit sem.
Ám a legjobban túlértékelt könyv 94%-kal A szél neve. Ez volt az első olvasmányom 2021-ben, és nem esett jól a csalódás. Ráadásul a szerző már évek óta halogatja a történet befejezését. Oké, második kötet van (nem vagyok mazochista, hogy elolvassam) és készült egy kiegészítő rész is, de lezárás, na az nincs évek óta és kérdéses, hogy lesz-e valaha. George R. R. Martin szindrómában szenved a srác, én a rajonók helyében nem számítanék semmi jóra. Na, de hogy miért van ennek a könyvnek ennyi rajongója, az kész rejtély számomra.

Melyik könyvet értékelik alul?
Friss megjelenés ugyan, de alig kapott reklámot (vagy inkább semmiféle reklámot nem kapott) és Molyon is csupán öten csillagozták. Pedig A nő nem férfi egy érdekes történet egy fontos nézőpontból, és nagyon megérdemelné, hogy többen olvassák.

Melyik könyv volt újraolvasás?
Az egyik képregényt, Puha boldog puffancs a Könyv Kemping miatt olvastam újra, meg persze azért is, mert jólesett.

Melyik volt a legnagyobb csalódás?
Még leírni is fáj, de az Őméltósága okozta a legnagyobb csalódást. Tavaly és 2017-ben is Jaume Cabré kötet nyerte el a legjobban tetszett címet, így biztos voltam benne, hogy amit ő ír, az nekem tetszeni fog. Ez a könyv azonban meg sem közelítette a korábbi olvasmányaim színvonalát. Nagyon szenvedtem az olvasásával és nagyon csalódott voltam, amikor befejeztem. Kissé elvette a kedvemet attól, hogy egy-egy szerző életművét végiglapozzam.

Melyik könyv volt a legnagyobb meglepetés?
Ahogy 2020-ban nem gondoltam volna, hogy egy pszichológiai könyvet emelek ki ennél a kérdésnél, úgy 2021-ben sem gondoltam, hogy a választásom egy fákról szóló ismeretterjesztő kötetre esik majd. A fák titkos élete egy rendkívül olvasmányos és érdekes kötet. Nagyon örülök, hogy kézbe vettem.

Hány új sorozatba kezdtem bele?
Úgy látszik, ezen a téren nem tanulok, mert 9 sorozatba kaptam bele. Természetesen akad köztük nem is egy, amelyet már most tudom, hogy sosem fogom folytatni, és van olyan is, amelynek folytatása részemről bizonytalan. Szóval sok sorozattal próbálkoztam, de már könnyebben tudom elengedni őket. Ez is fejlődés, nem igaz?

Hány sorozatot fejeztem be?
Összesen 4 sorozat végére tettem pontot. Egyrészt végigolvastam a Bexi sorozatot, másrészt a Kárhozat című kötettel végére értem A holló jele sorozatnak, harmadrészt a már említett legizgalmasabb olvasmányommal befejeztem A vér és lőpor istenei trilógiát, és negyedrészt a leghosszabb ideig tartó olvasmányommal a Keflavík-duológia végére is eljutottam. Nem olyan jó arány ez, mint a tavalyi, de azért elégedett vagyok.

Melyik könyvnek volt a legszebb a borítója?
Nagyon könnyű kérdés, mert a Familiárisok borítója meseszép. Ahogy a mellékelt képen is látszik, gyönyörű védőborítót kapott. Azonban, mivel kemény kötésű kötetről van szó, a belső borító épp ilyen szép, és az egyes fejezetek elején is vannak igényes visszatérő motívumok. Nagyon jó kézbe venni ezt a könyvet. Kár, hogy a tartalom hagyott maga után némi hiányérzetet, ám ez a borító mindenért kárpótolt.



A következő évre sem teszek fogadalmat, csupán remélem, hogy jó könyvek akadnak majd a kezembe és ugyanezt kívánom olvasóimnak is.