Gyönyörű titkok múzeuma

Olvastam már az írónőtől (Galambok őrizői), így tudtam, hogy nem alaptalanul szeretik sokan. Ebben a könyvben igazából a cím fogott meg, míg a borító inkább bizarr, mint érdeklődéskeltő.
352 lapjával nem kimondottan hosszú olvasmány, ám a dagályos leírások miatt, nem lehet gyorsan befalni.
Fülszöveg:

"A történet New York-ban játszódik a huszadik század mozgalmas első két évtizedében. Két nagyon különböző ember szenvedélyes, feszültségekkel teli szerelmi története. Helyszín: Coney Island. Coralie Sardie a Gyönyörű titkok múzeuma nevű mutatványosház tulajdonosának lánya. A parti sétány melletti intézményben a lelkes közönség furcsa lényeket tekinthet meg. A kitűnő úszó Coralie apja „múzeumában” sellőként szerepel más furcsa lények, a Farkasember, a Pillangólány és a százéves teknős mellett. Egy éjjel Coralie megpillant egy nagyon helyes fiatalembert; a férfi a holdfényben fákat fotografál a Hudson folyó mentén.
A fotográfus Eddie Cohen; orosz emigráns, aki elhagyta közösségét és szabósegédi munkáját. Amikor Eddie a hírhedt Triangle gyár tűzesetét fényképezi, egy fiatal nő eltűnésének titokzatos ügyébe keveredik."

Azt kell mondanom, elég nagy csalódást okozott ez a könyv. A remek cím és az ígéretes leírás alapján egy kellemesen romantikus és izgalmas történetre számítottam. Csakhogy ez a kötet se nem romantikus (vagy ha mégis, a szenvelgő fajtából való, amelyet egyáltalán nem szeretek) és se nem izgalmas. Pedig az alaphelyszín, New York a huszadik század elején nagyszerű díszletül szolgálhatott volna, azonban ezt sem sikerült elérni.
Alice Hoffman szépen ír, de hiába minden szépség, ha újra és újra bő lére eresztve azt taglalja, hogy melyik sugárút mit követ, abból mi lesz a jövőben és egyébként is hogy néz ki az utcaszerkezet. Valószínűleg ezt még egy helyi lakos is nehezen tudja követni, nemhogy egy európai, aki még sosem járt a Nagy Almában. Épp ezért a hosszú leírások csak akkor csillogtak igazán és értek bármit is, mikor a gyár tűzvészét leírta. Az a pár oldal borzongatóan érzékletesnek sikerült. Kár, hogy a többi leíró rész szinte papírpazarlásnak tűnt.
No, de a város csak háttér. Háttér a szerelemhez és nyomozáshoz, amelyeket a fülszöveg is ígér. Nos, nem éppen.
A könyv két nézőpontból íródott és mindegyik nézőpont két elbeszélésformára bomlott tovább. Adva van egy fiú és egy lány, akik élik jelenüket (ez a könyv cselekménye), miközben E/1-ben elmerengenek életük apróbb eseményein. Narráció szempontjából nem a legjobb választás, de még mindig lehetett volna jó.
Ó, igen, kitaláltad kedves olvasom: nem lett.
A két főhős és a két nézőpont csak a 200. oldal környékén találkozik. Súgok a matekban: több esemény, visszaemlékezés és szereplő van külön-külön, mint együtt. Mintha az olvasó párhuzamosan két könyvet olvasna, majd fogná magát és mindkettő végét kitépné és beletenné egy új kötetbe. Nincs íve a történetnek. Nem csak a késleltetett metszéspont miatt, hanem azért sem, mert olyan jelentéktelen a kapocs a két szál között, hogy elveszik a sok érzelmes elmélkedésben.
Apropó elmélkedés, a főhősöket nem sikerült megkedvelnem. Oké, Eddie kutyás hozzáállása szimpatikus volt, de ennyi és nem több. Coralie pedig a tipikus szenvelgő hősnő, akinek ki nem állhatom a fajtáját. Az összes többi szereplő pedig vagy szánni való volt, vagy bosszantó vagy esetleg érthetetlenül negatív. A negatív főhős példádul maga volt a motiválatlanság.
Gyenge karakterekből egyenesen következik, hogy a szerelmi szál is gyenge lett. A két főhős románca leírható pár szóval: meglátta, rögtön bele is habarodott, nem lehettek egymáséi, ja, de mégis. Klisé, klisé és egy marék giccs.
Összességében tehát próbáltam én meglátni a jót ebben a könyvben, de nem sikerült. Nem kaptam hiteles korképet, nem kaptam szerethető karaktereket, nem kaptam igazi románcot, sőt még egy nyamvadt izgalmas cselekménymorzsát sem, mert a kötet elveszett az utcaképek dagályos leírásában és a két főhős szenvedős és önmarcangolós gondolataiban.
Inkább nem ajánlanám ezt a könyvet. Aki Alice Hoffmantól szeretne olvasni, vegye le a polcról egy másik könyvét, mert ez bizony harmatgyenge.

Időláda

Csupa jót hallottam erről a könyvről és épp megcsappant az olvasásra váró könyvkészletem, így jó okom volt megrendelni.

A borító meseszép, passzol a történethez és az egyes fejezetek végén feltűnő állatok az olvasási élményt is növelik. Főleg a vörös panda, aki személyes kedvencem volt.

Csupán 282 oldal nagyobbacska betűmérettel, ám ez teljesen megfelel egy meséhez.
Fülszöveg:

"Jó volna-e, ha képesek lennénk megállítani az időt? Mi történne, ha lenne egy csodálatos ládánk, amelybe nem hatol be az idő, és ahová elbújhatnánk a kellemetlen időjárás, az unalmas órák, személyes gondjaink és a világ bajai elől, hogy majd csak akkor jöjjünk elő, amikor újra minden jól megy a világban? E csábító ötlet megvalósulásának csaknem végzetes következményeit meséli el sok izgalommal és kimeríthetetlen fantáziával Andri Snar Magnason izlandi író fantasyjében. A kettős cselekményű regény kerettörténetének főhősei gyerekek, akik magukra maradnak egy elhagyott és pusztulásnak indult városban. Az események szálai egy ősi legendához vezetnek, mely egy mesés hatalmú királyról és egy szépséges hercegnőről szól. Sigrúnnak és barátainak kell megtalálniuk a kapcsolatot a jelenlegi események és az ősi történet között, hogy rájöjjenek, miként menthetik meg a világot."

Ez a könyv valóban egy mese klasszikus elemekkel, ám egy kicsit modern formában.

Az alapötlet - elbújni az idő elől - igazán remek és kifejezetten aktuális is. Az első cselekményszál, a könyv jelenbeli idősíkja rögtön meg is nyert magának. Sigrún és a szülei tipikusnak mondhatók, míg a többi gyerek esete cseppet túlzó, ám mégis hihető. Nagyon tetszett, ahogy a könyv a mese alakulásával párhuzamosan és fokozatosan bontotta ki ezt a szálat. Így vált a kezdetben csábító időláda mindenféle szörnyűség okozójává.

A másik cselekményszál, ami a könyv múltbéli idősíkja, nem fogott meg annyira, ám ahogy haladt tipikusan mesebeli elemeivel, sikerült megkedvelnem. Mivel a kötet nagy részét ez a szál teszi ki, ettől vált igazi mesévé. Nem mondanám, hogy egyszerű mese, mert tele van erőszakkal és meglehetősen szomorkás, de pont ettől izgalmas.

A két történetszál természetesen a könyv végén találkozik egy kiszámítható csavarral. Ez a kiszámíthatóság azonban nem vesz el az értékéből.

Szépen körbejárja az idő kérdését és az emberek viszonyulását hozzá. Kicsit túloz, kicsit ködösít, de így is szembesíti az embert a ténnyel, hogy idő nélkül bizony nem lehet élni. Illetve azzal, hogy ha valaki az idő ellenszerét kutatja, túl elfoglalt ahhoz, hogy éljen azzal az időmennyiséggel, ami adatott neki. Mindezt pedig kicsit borongós északi hangulatban teszi.

Összességében kellemes olvasmánynak találtam. Egy-egy jelenet kifejezetten elgondolkodtató volt, néhány gondolat pedig igazán remek, így megkaptam azt a pluszt ettől a mesétől, amit vártam. 

Apropó mese, hiába minden mesebeli elem, úgy gondolom, hogy ez a könyv felnőtteknek íródott, ezért elsősorban nekik tudom ajánlani. Persze ettől függetlenül a fiatalabb korosztály is tehet vele egy próbát, ám a legkisebbek inkább tegyék félre későbbre az erőszakosabb cselekmény miatt.

Kedvenc idézetem a könyvből:

"Az öröm azt issza, amit az unalom főz meg."

Mozgóképek LXXII.

Augusztusban hat filmet néztem meg, ebből négyet moziban, ami az előző két hónaphoz képest kifejezetten jó arány.

Egy burka, egy nadrág

"Egy jemeni idénymunka után muszlim fundamentalistaként tér vissza Mahmoud Párizsba. Szent küldetése, hogy Allah segítségével utat mutasson erkölcstelennek bélyegzett húgának, és eltiltja őt a barátjától. A szerelmesek azonban mindent elkövetnek, hogy láthassák egymást: a fiú burkát öltve érkezik a lopott randevúkra. A terv bejön, csak éppen van egy kis bökkenő: az álca annyira jól sikerül, hogy Mahmoud beleszeret..."

Anyukámat vittem el rá moziba, mert mindketten szeretjük a francia filmeket. Nem voltak magas elvárásaim, csupán könnyed kikapcsolódásra vágytam és ezt többé-kevésbé hozta.

A film humora tipikusan francia és a kulturális különbségekre van kiélezve. Az a néhány poén tehát, amelyet belesűrítettek az egyébként nem túl mozgalmas cselekménybe, teljesen rendben volt. A gondok azonban ennél mélyebben gyökereznek. A film felütése meglepően komoly, rögtön egy családi drámával nyit, azonban ezt a komolyságot nem sikerült, vagy egyáltalán nem is akarta megtartani. A készítők nem voltak elég merészek. Nem merték a végletekig kiélezni a helyzeteket, inkább megpróbáltak egy aranyközéputat találni. Ettől azonban a filmnek elveszett a dinamikája és nem lett több, mint egy tipikus romantikus történet, amelyhez a burka csupán az álca. Többet is ki lehetett volna hozni belőle, ám ezt a cukorszirupos lezárás tönkretette. 

Szóval, ha valaki jó kulturális szatírát szeretne nézni, ne ezt válassza. (Inkább nézze meg a Bazi nagy francia lagzikat.) Azonban ha csak könnyed romantikus filmre vágyik a francia fajtából, tehet vele egy próbát.

A kíméletlen

"Egy fiatal angol bokszolót pitiáner drogügyletek miatt Thaiföld legkeményebb börtönébe zárják. Billy Moore számára hamarosan világossá válik, hogy a kegyetlen helyen csak akkor maradhat életben, ha alkalmazkodik a fegyház belső szabályaihoz. A börtön poklából és kilátástalan helyzetéből egyetlen módon szabadulhat: engedélyt kér, hogy részt vegyen börtönök közötti Muay Thai boksz bajnokságokon. Bokszolnia azonban nem elég: életben is kell maradnia a ringben.

A kíméletlen Billy Moore igaz története, aki Thaiföld két legbrutálisabb börtönét élte túl. A film forgatási helyszíne egy működő thai börtön volt, több szerepet elítéltek, valamint ex-fegyencek alakítottak."

Nel barátommal nyertünk jegyet a film premier előtti vetítésére. Úgy terveztük, elvisszük rá a fiúinkat, de sajnos ők nem értek rá, így végül csak csajok mentünk el a filmre.

Hát, nem egy csajos film. A központi eleme az erőszak, a boksz és a drogok szentháromsága. A képek közeliek, érzékletesek, a feszültség végig benne van, hiszen senki sem tudja, mi újat hozhat a szürke börtönbeli másnap. A készítők látszólag nagyon figyeltek a részletekre és a főszereplő színész játékára sem eshet panasz. Teljességgel rendben van a film, a befejezése kifejezetten tetszett és el is gondolkodtatott néhány szempontból. Azonban mégsem mondhatom azt, hogy maradéktalanul tetszett. Nem tudtam ugyanis azonosulni a főhőssel és ezért végig kívülről szemléltem, így a film nem tudott beszippantani úgy, ahogy kell. Sőt, ha nagyon szőrszálhasogató akarok lenni, azt is mondhatom, hogy megkedvelnem sem sikerült a fiút, így nem is miatta aggódtam, hanem csak úgy általánosságban aggódtam, kit fognak bántani legközelebb.

Épp ezért elsősorban férfi nézőknek ajánlom, ők valószínűleg jobban bele tudják élni magukat, de persze kíváncsi hölgyek is tehetnek vele egy próbát, mert mint film, rendben volt.

Mirai - Lány a jövőből

"Egy fiú egy varázskertben találja magát, amely lehetővé teszi az időutazást. Ennek köszönhetően találkozhat a rokonaival különböző korokban, az útra a jövőből érkezett húga kíséri el."

Habár mostanában nem sok animét nézek, azért ugyanúgy szeretem őket. Ha pedig még moziba is mehetek miattuk, nagyon boldog tudok lenni. Így történt, hogy gondolkodás nélkül vettem egy jegyet erre az új animére, még az ismertetőjét sem olvastam el.

Mindenféle elvárások nélkül ültem be rá és így még nagyobb volt a meglepetés. Természetesen a jó értelemben, mert ismét egy remek mozivászonra kívánkozó alkotást nézhettem. A grafika szép, a történet pedig nehezen meghatározható. Igazából nincs fő cselekmény, egy élet pillanataiból áll össze a film és ettől igazán remek. Minden varázslatos eleme ellenére rettentően életszagú, hétköznapi és nagyon elgondolkodtató. Bennem legalábbis rengeteg gondolatot ébresztettet családról, kapcsolatokról, gyerekről, amelyek még sokáig velem maradtak.
Nagyon tetszett, csak ajánlani tudom. Valószínűleg minden korosztály megtalálja benne a neki szóló üzenetet, ám én elsősorban fiatal felnőtteknek és kisgyerekes családoknak ajánlanám. Érdemes megnézni és érdemes moziban nézni, még lesz néhány vetítése.

Bronson

"Michael Peterson egész életében arról álmodozott, hogy híres lesz. A forrófejű, huszonkét éves srác úgy gondolta, ennek legegyszerűbb módja, ha kirabol egy postahivatalt. Petersont azonban gyorsan elfogták és hét év börtönbüntetésre ítélték. Végül több mint harmincnégy évet töltött rács mögött, ebből harmincat magánzárkában. A hollywoodi sztár, Charles Bronson nevet is itt vette fel. Hírnevét fékezhetetlen természetével, túszejtő akcióival szerezte. Az Egyesült Királyság legerőszakosabb rabjaként tartották számon, aki nemcsak a fegyőrökre, de a társaira nézve is állandó veszélyt jelentett. Átváltozásáról, életéről több könyvet írt."

Nel barátom ajánlotta ezt a filmet, mikor vége lett A kíméletlennek. Azt mondta, ez is hasonló, de szórakoztatóbb börtönös film. Hittem neki, ám nem kellett volna. Főleg, mert San Diegót is magammal rántottam ebbe a művész filmborzalomba.
Mielőtt bármit írnék, közlöm, Tom Hardy zseniális, csupán az ő játéka az, ami élvezhető és értékelhető ebben a filmben. A sztori egyébként valós, a figura valós és az elmebaj is valós. Ezzel a filmmel ezért elvi problémáim vannak. Miért kell piedesztálra emelni valakit, aki azzal lett híres "celeb", hogy szeret börtönben lenni? Így is pont elég futóbolond szaladgál a világon, aki felnéz a bűnözőkre. Meg olyan is, mint a delikvens kedves felesége, aki meglát egy ilyen "hírességet" a sajtóban és szerelmes leveleket kezd neki küldeni a börtönbe... Nem értem a létjogosultságát sem a filmnek, sem a zakkant tag könyvének, sem a "művészetének". Ez számomra nem művészet és kész. Mindezeken túl ráadásul ez a film tipikusan művészkedő, se füle, se farka csak próbál minél eredetibb lenni, vagy minél megdöbbentőbb (mint az elmegyógyintézetes jelenet), mert az menő. Nos, nem, inkább szánni való és erőltetett. Ez a film ezért nem más, mint egy erőszakos őrült egójának a kivetülése.
Kár volt megnéznem. Senkinek sem ajánlom.

Lady Bird

"Christine "Lady Bird" McPherson (Saoirse Ronan) teljesen olyan, mint a szeretettől túláradó, megrögzötten makacs és határozott anyja, Marion (Laurie Metcalf), akivel örökös harcban áll. Marion nővér, és fáradhatatlanul dolgozik, hogy ellássa családját, miután Lady Bird apja elveszíti az állását. A kaliforniai Sacramentóban vagyunk 2002-ben, az amerikai gazdaság szeszélyesen változásai közepette játszódó történet érzékeny tükröt tart a kapcsolatoknak, melyek formálnak minket, a hiteknek, melyek meghatároznak minket, és a páratlan szépségű helynek, amelyet otthonnak nevezünk."

Erről a filmről ódákat zengtek a kritikusok. Csupa-csupa pozitív kritikát olvastam róla, fel is keltette a kíváncsiságomat.
Egyszerűen nem értem a kritikusokat. Ez a film nem olyan nagy szám, mint beállították. Még csak nem is olyan eredeti, mint hangoztatták. Kamaszkor, első szerelem, anya-lánya konfliktus, anyagi gondok, mintha ezeket már láttam volna mondjuk több tucat hasonló kamaszfilmben. De, ez most a 2000-es években játszódik, ettől olyan friss - mondják a kritikusok. Nagy büdös francot! - állítom én, aki az ezredfordulón voltam kamasz. Nem ad jó korképet. Nem adja a ruhákat (éljen a katolikus iskolai egyenruha), nem adja a zenéket, nem adja a többi popkulturális dolgot, csak van. Ez egy mese egy lányról és az ő saját értelmezésű kamaszkoráról. Ezzel pedig nincs semmi baj, mert nézhető a film, egy-egy ponton lehet azonosulni vele, de nem jobb vagy több, mint több száz hasonló alkotás.
Unalmas estére elmegy, ha valaki pont a kamaszkorról szeretne filmet nézni, de nem ad semmi pluszt.

Sötét elmék

"Amikor tizenévesek rejtélyes módon új, természetfeletti adottságok birtokába jutnak, a kormány fenyegetésnek nyilvánítja és befogja őket. A tizenhat éves Ruby, az egyik legerősebb fiatal mind közül, megszökik a táborból és csatlakozik a biztonságos menedék felé tartó tinédzserek csapatához. Rövidesen ráébred azonban újdonsült családjával együtt, hogy egy világban, ahol az irányító felnőttek elárulták a gyerekeket, menekülni nem elég. Ellenállást kell szítaniuk, együttesen használva erőiket, hogy visszaszerezzék jövőjüket."

Nyertem rá két mozijegyet és Nel szerencsémre minden mozira kapható. Regényadaptáció, ám a könyvet nem olvastam. Igen, ez azt jelenti, hogy folytatásos, de hogy lesz-e második rész a mozikban, az nem teljesen biztos.
Ez is egy tinifilm csak a fantasztikus elemekkel dúsított fajtából. Ettől azonban még nem lett izgalmasabb. A látványelemek rendben voltak és próbálkoztak néhány csavarral is, csak nem jött össze. Az alaptörténet sajnálatos módon több halálos sebből vérzik. Szóval akad benne logikátlan elem bőven, de tinifilm lévén, ez őt egyáltalán nem zavarja. Hogyan is zavarhatná, mikor a rózsaszín köddel van elfoglalva? Igen, ez a film borzongatóan romantikus. Olyan giccsparádé és cukoradag van benne, hogy Nellel jól döntöttünk, mikor mégsem vettünk gumicukrot nasinak, mert így is túlságosan édes volt minden. Főleg a vége, ami úszott a nyálban...
Ha valaki szuper képességekről akar filmet, ne ezt válassza. Ha viszont valaki vattacukros tiniromantikára vágyik, nézze meg nyugodtan. Nekem nem hozta meg az eredeti műhöz az olvasási kedvemet.

Értékelés:

Mirai - Lány a jövőből        ->   10

Lady Bird                            ->    8

A kíméletlen                       ->    7

Egy burka, egy nadrág        ->   6

Sötét elmék                         ->   5

Bronson                              ->   2