Hírvivő

Az emlékek őre annyira tetszett, hogy az írónő második könyvének (Valahol, messze) csalódása sem tudta teljesen elvenni a kedvemet ettől a "sorozattól".

A kötetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, (ez épp összeköti az előző kettő történetét) mégis önálló mesét mondanak el.

A borító jó választás és a vastagsága is szokásosnak mondható 168 lapjával. Ránézésre tehát rendben van, pont mint Lois Lowry regényeinek közösségei. A problémák ugyanis a felszín alatt keresendők.

Fülszöveg:

"Matty hat éve, fékezhetetlen, vadóc kölyökként érkezett Faluba, s azóta egy vak férfi neveli, akit különleges képességei miatt Látónak neveznek. Matty immár a felnőtt kor küszöbén áll, s hamarosan megkapja igazi nevét, ami reményei szerint a Hírvivő lesz. Ám Faluban, ebben a különös, a boldogság szigetének tűnő kis világban valami baljós változás veszi kezdetét. Az emberek, akik eddig szívesen fogadták a hozzájuk menekülő idegeneket, ellenségesen kezdenek gondolkodni a külső világból, az Erdőn túlról érkezőkre. Mivel Matty az egyetlen, akit a titokzatos Erdő mindig baj nélkül keresztülenged, neki kell elvinnie a hírt az Erdőn túli közösségeknek, hogy Falu határát hamarosan lezárják. De van még egy kötelezettsége is: át kell juttatnia Erdőn Kirát, nevelőapja lányát, ameddig még lehet…"

Sajnos, ismét csalódtam. Meg sem közelíti az első kötet színvonalát, azonban nem is olyan unalmas, mint a második, mégis nagyon sok problémám volt vele.

Egyrészt már az első pár oldalon tönkreteszi Az emlékek őrének befejezését.  Mintha az írónő meggondolta volna magát és visszatáncolt volna a merészség mezejéről a középszerűség mocsarába. Ezzel pedig rettentően felbosszantott.

Másrészt ostobának nézi a gyerekeket. Ezek a könyvek gyerekeknek íródtak és tény, hogy a fiatalabb korosztálynak nem kell mindig minden apró részletet megmagyarázni, így a háttérvilág java megbújhat a ködben. Itt viszont nem köd volt, hanem szuroksötét. Az írónő nem vette a fáradtságot, hogy rendesen kidolgozza a világot, a miérteket és a hogyanokat, mintha nem venné elég komolyan olvasóit. Attól azonban, hogy egy tízévesnek nem igazán számít, demokráciában él-e a bemutatott közösség vagy sem, igen is érezni fogja, ha valami hiányzik. Ebben a könyvben pedig rengeteg dolog hiányzott. Kezdve a falu létrejöttétől, Vezető vezetői pozícióba emelkedésén át az Erdő indáiig. Egyszerűen semmi sem volt megmagyarázva, így a történet egymásra dobált kérdőjelekből és sötét foltokból állt.

Adva volt a főhős, Matty, aki cseppet sem hasonlított a második kötetbeli énjéhez és a küldetése. Csakhogy nem lehetett tudni, miért kellett elindulnia (vagyis mi a fene történt és legfőképp hogyan történhetett a cserepiacon), sem azt, hogy Erdő miért ilyen szeszélyes, sem pedig a végkifejlet "Ezt meg mégis hogyan?" kérdéskörét.

Egy nagy katyvasz ez a könyv, fura természetfeletti elemekkel és csak a hosszú és viszontagságos út teszi érdekessé. Mert azt azért elismerem, hogy egy gyerek számára sötét erdőben való bolyongás tényleg izgalmasan érdekes lehet.

Ami pedig a mondanivalót illeti, szintén kusza. Az írónő felvet néhány okos gondolatot és megmozgatja a felnőtt olvasók agyát egy-egy szimbolikus momentummal, de ennyi és nem több. Nem ad útravalót, nem ad kapaszkodót, hogy legalább ezáltal értelmet nyerjen ez a könyv.

Összességében tehát csalódtam. Megközelítőleg sem azt kaptam, amit elvártam volna és még az első könyv kellemes emlékeit is megkeserítette picit.

Csak azoknak ajánlom, akiknek a második kötet is tetszett. Nekik valószínűleg ezzel a résszel sem lesz gondjuk, ám akiknek csupán az első könyv lopta be magát a szívükbe, inkább ne próbálkozzanak ezzel, mert illúzióromboló.

Kiegészítés:

A sorozatnak van még egy része, A fiú címmel. Ebben a könyvben futnak össze és teljesednek ki végleg a szálak, azonban ennyi csalódás után már nem fűzök hozzá nagy reményeket. Egy csipetnyi kíváncsiság azonban még mindig van bennem, így lehet, hogy valamikor azért kézbe veszem.

Valahol, messze

Az írónő első könyve (Az emlékek őre) után nagyon kíváncsi voltam további munkáira, így mikor sikerült levadásznom ezt a kötetet, rettentő boldog voltam.

A borító ismét tetszetős, tökéletesen passzol a cselekményhez, mert kék és szövésmintát idéz. 

200 oldalával kellemesen vékony könyvecske, a kivitelezésre tehát nem lehet panasz.

Fülszöveg:

"A Föld ki tudja, melyik zugában, valamikor a jövőben él egy közösség, melyben annak, aki egyedül marad, akinek valami testi hibája van, nincs sok reménye a túlélésre. A sántikáló Kira serdülő lányként jut árvaságra, ám az Őrzők Tanácsa nem csupán megvédi az ellenségeitől, de szinte fényűző körülményeket is biztosít a számára, s egy igen fontos feladattal bízza meg. Mihez kezd a lány megbízatásával, melyet egyedülálló tehetségének köszönhet?"

Lois Lowry előző könyve után jogosan magas elvárásaim voltak ezzel a "gyerekkönyvvel" kapcsolatban. Sajnos, azt kell mondanom, semmit sem kaptam belőlük, így hatalmasat csalódtam.

Az eleje jól indult. Első tíz oldal után ismét azt éreztem, ez nem egy gyerekkönyv és nem adnám kiskölyök kezébe, ahhoz ugyanis túlságosan nyomasztó ez a világ. Aztán valahogy olyan lassú lett a történet, annyira nem fogott meg a főhős és a fonalfestés, hogy elkezdtem unni. Egyedül az tartotta bennem a kíváncsiságot, hogy vártam, mikor robban a bomba, mikor derül fény a háttérben megbúvó dolgokra. Csakhogy ezt sem kaptam meg a könyvtől...

A világ persze nyomasztó, sok a szörnyűség és ez megint gyerekszemszögből van tálalva, de ennyi és nem több. Az olvasó egyetlen kérdésére sem kap választ ezzel a messzi közösséggel kapcsolatban és a könyv végi csavar annyira átlátszó, hogy nem is nevezném fordulatnak.

Még a szereplőket sem tudtam megkedvelni. Egyedül Matty volt szimpatikus, mert Kira túlságosan direkt volt az én ízlésemnek és Thomas nem sok vizet zavart. Erőteljes karakterek nélkül pedig még laposabbá vált ez a történet.

Pedig olyan sokat ki lehetett volna hozni belőle. Mintha az írónő nem vette volna elég komolyan ezt a világot, vagy csak gyakorlásnak szánta volna a következő könyvéhez. Az emlékek őréhez képest ez bizony unalmasan lapos volt és a mondanivaló sem tudott kibontakozni. Hiába volt adva a kitaszítottság, a küzdelem és a színek, minden elvesztek valahol útközben, így viszont a könyv nem vitte igazán messze az olvasókat.

Lehet, hogy túl magasak voltak az elvárásaim, de ez most nekem cseppet sem tetszett. Épp ezért csak azoknak ajánlom, akik félre tudják tenni az írónő másik könyvének mércéjét vagy esetleg nem olvastak még semmit tőle. Azonban gyerek kezébe még így, hogy nincs foga a történetnek, sem adnám.

Kiegészítés:

Most kicsit elment a kedvem Lois Lowry további könyveitől. Félek, hogy nem tudják visszahozni az erőteljes kezdeti szintet, így kicsit várok velük.

A következő könyvet, Hírvivő így nem a közeljövőben fogom elolvasni, de valamikor majd sort kerítek rá, hátha mégis kikerekedik ebből a történetből valami ütősebb.

Az emlékek őre

Erről a könyvről sok jót hallottam korábban és már egy ideje szemeztem vele a könyvtár polcán. Csakhogy, mivel a gyerekkönyvek között szerepel és a borítója alapján egyértelműen decemberi olvasmánynak tűnt, hanyagoltam. Nemrég azonban megtudtam, hogy filmet készítenek belőle, így rám tört a "sürgősen el kell olvasnom, mielőtt megnézném" érzés és már rohantam is érte a könyvtárba.

A borító nem tetszett, olyan kis semmilyennek találtam. Miután azonban a végére értem a történetnek, rájöttem, a szánkó tökéletes választás volt.

Szóval gyerekkönyv (ezzel majd később vitába szállok), kemény kötéses és alig több mint 200 oldal. A betűméret is meglehetősen nagy és ha az ember elkezdi, nem tudja letenni. Nekem legalábbis a kezemhez ragadt, így egy levegővel végig is olvastam.

Fülszöveg:

"A tizenkét éves Jonas olyan világban él, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő világot a bölcsek tanácsa vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik egy évente megrendezett ceremónián. Történetünk hősét valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak. Miközben egy különös öregember felkészíti őt hivatása betöltésére, Jonas előtt feltárul, milyen titkok lapulnak az őt körülvevő világ békéje mögött. A fiú vakmerő tettre szánja el magát…"

Ez a könyv nem egy karácsonyi mese, mint amit a borítója első látásra sugall, hanem egy negatív utópia gyerekszemszögből. 

Valószínűleg túlságosan sokat olvastam már ebből a témából, túl sok látszólagosan tökéletes világ rothadó mélyére pillantottam már be, így nemhogy meglepődtem, tudtam mindent. 

Első fejezet végére tudtam, hogy itt bizony nagy disznóságok vannak a háttérben és émelyegni kezdtem. Émelyegtem a "családi" megbeszélésektől, a folytonos bocsánatkérésektől és a komikusnak tűnő tapintatosságtól. Stílusosan azt is mondhatnám, megvolt bennem a túlralátás képessége. Tudtam, mit jelent az elbocsátás és hol van az a bizonyos Máshol. Ez a tudás pedig elég nyomasztó volt. Egyrészt szerettem volna felrázni a közösséget, hogy fenébe a tablettákkal, nyissák már ki a szemüket, másrészt viszont féltettem őket ettől. Ahogy pedig Jonas szeme fokozatosan kinyílt, együtt szomorodtam el vele.

Ez a történet ugyanis egy remekül bemutatott negatív utópia, annak minden csontig hatoló igazságával és mélységével. Épp ezért nem hiszem, hogy kisgyerekek kezébe való volna. Ők valószínűleg nem látnak úgy a színfalak mögé, mint egy felnőtt, de attól még érzik. Érzik, hogy baj van, hogy ez bizony nem egy boldog világ és ez az érzés nem túl kellemes. Szóval én egy 14-es korhatárt nyomnék a könyvre, hogy az olvasó értse is, mitől szorong.

Ami pedig az idősebbeket illeti, ők bizony nem csalódhatnak ebben a könyvben. A világ ugyan nem teljesen kidolgozott, picivel több mint 200 oldalon nem lehet mindent teljesen megmagyarázni, így több kérdés függőben maradt, ám ez nem rontotta az értékét. Hogy néhány felmerült kérdést említsek: "Hogyan érték el a kollektív színvakságot?" "Szülőanyák vannak, de mi a helyzet a szülőapákkal?" "Hogyan tudták befolyásolni az időjárást?" "Meddig terjed a közösség határa?" "Milyen mély az a bizonyos szemétledobó, hogy nem érezni a bomló holtestek bűzét?" Igen, biztosan túl sokat olvastam már ebből a műfajból...

A szereplők tökéletesen illeszkednek ebbe a világba és egyértelmű, ki kerülhet közel az olvasóhoz. Jonas szimpatikus főhős és rajta kívül csak az örökítő és Gabriel érhet a nyomába nem véletlenül. A többiek hol jobban, hol kevésbé, de egy csapat beszívott zombira emlékeztettek. 

A cselekmény szépen halad, van íve a történetnek és nincs egyetlen mozzanat sem, amin az író sokáig rágódna. Ezzel pedig csak fokozza a nyomasztó hangulatot és szépen csillogó koronát tesz a végére. 

A könyv befejezése szerintem zseniális. Megvan végre az áttörés, amit az olvasó végig remélt és meg van benne a valóság is, akár tetszik, akár nem. Nekem tetszett, nekem így sokkal többet adott ez a történet és egy újabb érvet tett a "miért ne adjuk oda kicsiknek" listámra. 

Összefoglalva ez egy nagyon jó könyv. Felnőtt mesének mondanám, mert bár egyszerű, igényel egy kis érettséget. Nagyon tetszett, elgondolkodtatott.

Csak ajánlani tudom mindenkinek. Egy újabb bizonyíték, hogy sötétség nélkül bizony fény sincs.

Kiegészítés:

A bejegyzés elején említett mozifilm adaptáció szeptemberben kerül bemutatásra és az előzetese alapján a készítők adtak neki egy kis szteroid löketet. A cselekményt kiszínezték és felhígították látványos elemekkel. Ez azonban nem feltétlenül baj, így is kíváncsi leszek azokra a színekre. Viszont, előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a könyv hangulata egész más, külön érdemes kezelni a két alkotást. Meg fogom nézni, de nagyon örülök, hogy előbb sikerült elolvasnom, így igazi élményt kaptam.

Lois Lowry írónő további 3 negatív utópiát is írt lazán kapcsolódva ehhez a könyvhöz. Ha információim nem csalnak, mindegyik kötet (Valahol, messze, Hírvivő, A fiú) különálló történetet mesél el és csak a tökéletesnek álcázott világ köti össze őket. Mindegyiket el szeretném olvasni.