2021. július 29., csütörtök

Piranesi

Időnként elcsábulok olyan könyvekre, amelyek első ránézésre nem hoznak lázba, ám sok jót hallok róluk. Időnként kellemesen csalódom, ám az esetek nagyobb részében sajnos meg kell állapítanom, hogy nem értem a dicsőítésüket. Ennél a könyvnél az utóbbi eset áll fent.
A borító egyszerű, letisztult, szép és tökéletesen illik a cselekményhez. 224 lapjával nem egy hosszú regény, ám ha nem csúszik, meglehetősen terjedelmesnek érződik.
Fülszöveg:
"Piranesi háza nem hétköznapi épület. Termei végtelenek, folyosói végeláthatatlanok, falait pedig sok ezer különféle szobor borítja. A labirintusszerű csarnokok közt egy bebörtönzött óceán terül el, hullámok emelkednek mennydörögve a lépcsőházakban, pillanatok alatt árasztva el a termeket. De Piranesi nem fél; ismeri a dagályokat, ahogyan a labirintusban is eligazodik. Élete a ház felfedezéséről szól.

Rajta kívül még egy ember él a házban, a Másik nevű férfi, aki hetente kétszer meglátogatja Piranesit, hogy a segítségével a Nagy és Titkos Tudás nyomára bukkanjon. De kutatásai során Piranesi bizonyítékot talál egy harmadik személy létezésére is, és egy szörnyű titokra kezd fény derülni, mely a Piranesi által ismert világon túlra nyit kaput."
Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, annyit tudtam, hogy sokan nagyon szerették a történetét, a világát és a főszereplőjét. Molyon jelenleg 90%-on áll, ami kifejezetten ígéretes. Aztán eljutottam a könyv harmadáig, és kezdtem megkérdőjelezni mindezt, a felénél pedig már kijelenthettem, nem értem a népszerűségét. Ez a könyv engem bizony rettentően untatott, és semmi szimpatikusat nem találtam benne. Mielőtt azonban részletezném, szólok, kisebb spoilerek előfordulhatnak, így aki nem akarja megtudni a "csattanót" (ami egyébként nem is létezik) óvatosan olvasson tovább.
A könyvnek egyetlen pozitívuma van a szép borítón kívül, rövidek a fejezetek. Ez azért jó, mert az első cirka száz oldal nem áll másból, csak a világ leírásából. Fantasy könyv esetében ez bók is lehetne, hiszen jó, ha szépen építkezik a történet, csakhogy ez a világ egyetlen mondatban összefoglalható - amit amúgy a fülszöveg meg is tesz- minden más felesleges szócséplés, helykitöltés, ismétlés és borzasztó unalom. Rettentően untam, hogy csarnok, szobor, madár, csarnok, szobor, hullám végtelen körforgása ismétlődött hosszú oldalakon át. Csarnokok szobrokkal, felfogtam, köszönöm, nem kell nekem leírni hatvannyolcadszorra is.
Mielőtt felmerülne, hogy nem vagyok elég bölcsész olvasó ehhez a könyvhöz, közlöm, értem én a szimbolikát, értem, mit akart a szerző kifejezni, csak rohadtul nem érdekel. Nem érdekel, mert unalmas. Mert önkényesen hol valóságos, például megvan, mit eszik és iszik a főhős, hol meg teljesen hiteltelen, mert hínáron nem lehet élni. Illetve azért sem érdekel, mert a dög unalmas leírások között már rég átláttam a csarnokok "titkán", ami nem hogy meglepett volna, inkább tovább untatott. Őszintén szólva, ha nem egy valós hely lett volna, hanem kiderül, hogy a fickó fejében létezik csak, vagy a valós világban, amit ő így érzékel, sokkal jobb lett volna ez a könyv. Na, de így, nem volt csavar, nem volt izgalom. (Ha-ha, izgalom ebben a kötetben, ez az igazán földtől elrugaszkodott gondolat.) Ebből pedig egyenesen következik, hogy a cselekmény, ez a nyomozósdi is rettentően unalmas. Legalább úgy untam a főhős érdektelen naplóbejegyzéseit, mint a csarnokleírásokat.
Szóval nem tetszett a világ, nem tetszett a cselekmény, de még mindig megmenthette volna valami  az olvasási élményt, méghozzá a főszereplő. Kár, hogy ez sem valósult meg. Komolyan nem értem, hogy Piranesi gyermetegen bugyuta figurája, mitől lett népszerű. Oké, van valami aranyos a naivságában, de engem inkább idegesített. Bosszantott, ahogy szabotálta saját magát, főleg hogy ezzel még tovább nyújtotta a történetet, pedig már szerettem volna a végére érni. A többi karakter sem volt szimpatikus, unszimpatikus is csak-csak, mert alig lehetett megtudni róluk valamit.
Az író stílusa nem az én ízlésemnek készült. Helyenként túlírt, helyenként összecsapott, és nagyon tud zavarni, mikor mindent megtesz, hogy titokzatos és sejtelmes legyen, de egyáltalán nem sikerül neki. Susanna Clarke nem lett a kedvenc íróm, sőt, nem vagyok biztos benne, hogy valaha kedvet kapok egy másik könyvéhez.
Összességében tehát ez könyv nekem nagy csalódás volt. Rettentően unatkoztam rajta, nem tetszett se a világ (pedig órákig tudok bámulni egy Bernini szobrot), se a történet, se a szereplők. Nagy népszerűség ide vagy oda, ha ez a könyv kimaradt volna az életemből, semmit sem veszítettem volna.
Kizárólag azoknak ajánlom, akiknek végtelen szabadidő áll rendelkezésükre üres csarnokokban bolyongani. Viszont, aki izgalmas történetre vágyik, és kedveli a talpraesett főhősöket, inkább kerülje.

2021. július 26., hétfő

A birodalom vére

A vér és lőpor istenei trilógia befejező kötete sem okozott csalódást. Nagyon szeretem ezt a világot, és egyszerre örülök, hogy befejeztem már két trilógiát, és vagyok szomorú, amiért nincs több. Még több lőpormágust akarok! De bármit is ír a jövőben Brian McClellan, én vevő vagyok rá.
A borító szép mint mindig és a terjedelem is tetszetős 640 lapjával.
Fülszöveg:
"Ha ​elveszítik a háborút, az egész világ elbukik.
Közeleg a végső ütközet, ahol mindenki számít – legyen az illető kém, zsoldoskapitány vagy híres-hírhedt lőpormágus tábornok.
A danízok rátették kezüket a szárazparti istenkőre, így Michel Bravisnak nincs más lehetősége, mint visszatérni Zöldtűzmélybe, hogy bármi áron megakadályozza a használatát. Nem riad vissza semmilyen eszköztől, legyen az belső ellentétek szítása az ellenség soraiban, vagy a palo népesség feltüzelése.
Ben Styke daníz inváziójának lendülete derékba törik, amikor egy szörnyű vihar szétveri a flottáját. Alig húsz Őrült Lándzsással száll partra, így kénytelen az ereje helyett az eszére hagyatkozni és mielőbb új szövetségeseket találni a belháború küszöbén álló, idegen földön.
A mágiájától megfosztott, fizikailag és lelkileg is megtört Lady Vlora Flint Szárazpart felé masírozik adrói serege élén, hogy bosszút álljon azokon, akik összeesküdtek ellene. Nem elég, hogy a szövetséges politikusok belülről gátolják erőfeszítéseit, még a hatalmas túlerővel és a danízok legnagyszerűbb tábornokával is szembe kell néznie…"
A trilógia második köteténél (A birodalom haragja) már bőven kifejtettem, miért jó ez a sorozat, mi benne az igazán zseniális, és hogy mire számíthat tőle az olvasó. Nem szeretném ismételni magam, így ezúttal inkább arra fókuszálok, mitől jó egy folytatás, és hogyan lehet a legjobban lezárni egy történetet.
Először is tartani kell a megszokott formát és színvonalat. Jelen esetben maradt a két kötet óta megszokott hármas nézőpont. A cselekmény így továbbra is három különböző szálon, helyszínen, problémakörön mozgott. Adva volt az adrói hadsereg klasszikusan katonai nézőpontja, egy kisebb már-már partizán megszálló csapat kalandja az ismeretlenben, illetve a jól megszokott kémes, nyomozós politikai szál. De nem elég megtartani a szálakat, azokat szépen és egyensúlyban mozgatni is kell. Ebben pedig a szerző kiváló munkát végzett. Mindhárom főhős ugyanolyan mértékű kalanddal, izgalommal és veszéllyel nézett szembe.
Ha már főhősök, egy jó sorozatnál elvárható a fejlődésük, ez pedig itt mindhárom karakterre igaz. A korábbi események hatására mindegyikük tartott egy kis önvizsgálatot, és csiszolódott egy jobb szintre. Ráadásul ez a változás logikus, következetes és egyértelmű volt, így az olvasó nem érezte szájba rágósnak a tanulságaikat, mert természetesnek hatottak. Tetszett.
Ami még fontos egy jó folytatásnál, az a tempó. Főleg akcióban dús cselekmények esetében hajlamosak néha az egyes részek ellaposodni, illetve néhol előfordul a túlnyújtottság érzése. Nos, ezek a hibák szerencsére nem róhatók fel ennek a trilógiának. Az akció kiegyensúlyozott, a csaták, küzdelmek és problémák logikusan felépített sorrendben követik egymást, így az olvasó ugyanolyan tempójú cselekményt kap, mint az előző két kötet esetében.
A következetesség is kulcsfontosságú és nem csupán a szereplők, hanem a világ elemeinek esetében is. Ez szintén egy olyan dolog, amitől jó lesz a folytatás, mert ha az író ragaszkodik a saját szabályaihoz, azokat nem szegi meg önkényesen a cselekmény fokozásának ürügyén, nem csupán a történet fogja meghálálni, hanem az olvasók is. Ebben az aprólékosan kidolgozott világban pedig minden a helyén volt az utolsó lőporszemcséig.
Ez a könyv tehát egy remek folytatás, mert hozza a megszokott színvonalat, épp olyan tempót diktál, mint az előzők, és épp annyira izgalmas is. A karakterek fejlődése fokozatos, és a szálak kiegyensúlyozottan haladnak egymás mellett. Persze az olvasónak önkéntelenül lesz kedvence közöttük (nekem ezúttal Vlora szála csúszott a legjobban), ám ugyanolyan lelkesedéssel olvassa a többit is. Folytatásnak tehát szuper, na, de miyen befejezésnek?
Jól lezárni egy sorozatot sokkal nehezebb, mint folytatni. Ebben az esetben ugyanis minden szálat el kell varrni, mindennek a helyén kell lenni, és nem elég megtartani a tempót, a befejezésre bizony fokozni is kell. Brian McClellan már írt egy trilógiát, így volt benne rutinja, és szépen meg is oldotta. A három szálat szépen fűzte össze a fináléra. Az utolsó csaták izgalmasak voltak, ám nem izgalmasabbak, mint a korábbiak. Korrekt volt a vége, elégdett is vagyok vele, de nekem a korábbi trilógia lezárása ütősebbnek tűnt. Ennek két oka van. Egyrészt akadt néhány kényelmes megoldás, vagyis néhány szereplő megérkezett a lezáráshoz, de nem láttuk, hogyan jöttek, így kicsit "meglepetés, én is itt vagyok" érzésem volt velük kapcsolatban. Nem zavart, mert kedvelem őket, és a korábbi részek alapján simán kinézem belőlük, hogy átverekszik magukat mindenen, hogy a végső nagy tortából szeletet követelhessenek, de ettől még kényelmes megoldásnak tűnt. Másrészt az utolsó nagy csata mágikus módon zajlott, ami lássuk be, mindig sántít kicsit. Túl sokat hagy az olvasó képzeletére, és nem is olyan látványos, mint amikor két ezred egymásnak ront. Szóval izgalmas volt a vége, de nem ájultam el tőle.
A levezető, epilógus jellegű fejezetek is rendben voltak. Mivel a főhősök megoldották a "problémát" nem éreztem szükségtelennek a boldogságukat. Megérdemelték, na.
Összességében tehát ez a trilógia szuper, ez a kötet pedig egy méltó folytatás és lezárás. Nagyon tetszett, élveztem minden sorát, és elégedett vagyok az események végkimenetelével. Ennél több pedig nem is kell egy trilógia végére.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki az előző két kötetet már olvasta. Illetve nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a világ zseniális, így aki még nem kóstolt bele, de kedveli a húborús könyveket, a csavaros cselekményt, és a fantasztikus elemekkel is ki van békülve, azonnal pótolja, mert Brian McClellan munkája megérdemli a figyelmet.

2021. július 18., vasárnap

Az elmúlt napok könyvesboltja

Régóta szemeztem ezzel a könyvvel. Nagyon tetszik a borító, és kifejezetten kedvelem azokat a történeteket, amelyekben a könyvek és az olvasás szeretete nagy hagsúlyt kap. Egy könyvesboltról szóló könyv tehát csak érdekes és kedves lehet.
Meglepően hosszú 440 oldalával, de többnyire olvastatja magát, így jó tempóban lehet vele haladni.
Fülszöveg:
"Miranda Brooks sosem fogja elfelejteni a tizenkettedik születésnapját. Ekkor veszett össze ugyanis az anyja és az imádott nagybátyja, a különc Billy. A lánynak fogalma sincs arról, mi vezethetett a szóváltáshoz, amely végül mindent megváltoztatott.Attól kezdve nem látta többé a nagybátyját, így sok-sok év múltán, Billy halálakor meglepődve értesül arról, hogy a férfi ráhagyta a Los Angeles-i könyvesboltját. Mirandának nemcsak a csőd szélén álló üzlet irányításával és a meglehetősen ellenséges boltvezetővel kell megbirkóznia, de a végére kell járnia a nagybátyja utolsó kincsvadászatának is. A férfi ugyanis nyomokat hagyott hátra számára a könyvesbolt polcain sorakozó könyvekben, amelyek révén nemcsak a férfi élettörténete tárul a lány elé, hanem az is, miért szakadt ketté a családja azon a végzetes születésnapon."

Ez a könyv lényegében egy családtörténet. A cselekmény központi mozgatórugója egy családi titok, amelyet a főhősnő fokozatosan fejt fel. Mivel mindezt könyvek segítségével teszi, az irodalom újra és újra előkerül a történetben, így burkolt könyvajánlónak is tekinthető.
A kötet jelenleg 78%-on áll Molyon, vagyis nem kapott túl jó értékeléseket. Ez egy ideig vissza is tartott az olvasástól, mert féltem, csalódni fogok. Csakhogy most, hogy a könyv végére értem, meg kell állapítanom, nagyon alul van értékelve. Én ugyanis épp azt kaptam tőle, amit vártam, egy könnyed olvasmányt könyvszerető emberekről.
Az alapötlet szuper, hiszen melyik könyvmoly nem kacérkodott még el a gondolattal, hogy milyen lenne könyvesboltot nyitni, hát még ha ez a könyvesbolt az ölébe hullik egy örökség által. Csábító, nem igaz? Ehhez jön egy családi titok, ami fenntartja a kíváncsiságot, no meg egy csipet útkeresés romantikus és szakmai téren is. Szóval adva van benne minden, ami az ilyen típusú könyvekbe kell. A kivitelezés pedig, bár nem tökéletes, de teljesen korrekt.
A családi titok könnyedén kikövetkeztethető. Én legalábbis elég hamar rájöttem, mi lesz a csattanó. Ez azonban nem vett el az olvasás élményéből, mert a kincsvadászat kifejezetten kreatív volt. Könyvek adták a nyomokat, és szép fokozatosan elevenedett fel tőlük a nagybácsi múltja. Helyenként ugyan ellapososodott ez a szál, mikor a főhős elakadt egy-egy nyommal, ám ez belefért.
A főhősnő meglehetősen semleges karakter. Meg lehet kedvelni, mivel érthetőek a motivációi, ám nem tud az olvasó szívéhez közel kerülni. Nekem cseppet határozatlannak tűnt, mikor hagyta, hogy mellébeszéljenek a szereplők, és ha egyszer a sarkára állt, azt sem a megfelelő okból a megfelelő időpontban tette. Utána meg persze azonnal bocsánatot kért. Ez azonban szintén nem rontotta az olvasási élményemet.
A szerelmi életének alakulása is borítékolható volt. Az olvasó sokkal gyorsabban rájön, merre húz a szíve, mire vágyik, így ez sem okoz nagy meglepetéseket. A románc vérszegényre lett megírva. Cseppet el lett nyújtva a kezdeményezés, amelyről túlságosan gyorsan váltottak nagy szerelemre. Itt jobb lett volna az okosabb fokozatosság, vagy némi állandó jellegű szikra a szereplők közt.
A főhősnő szakmai válsága is kiszámítható volt, de ez megint nem probléma. Mint írtam, melyik könyvmoly ne hagyná ott a munkáját, ha helyette könyvesboltot vezethet. Az viszont már egy fokkal zavaróbb, hogy a bolt üzleti kérdéseit tessék-lássék könnyed megoldásokkal oldatta meg az írónő. A hangsúly azonban egyértelműen a családtörténeten volt és nem a könyvesbolt gazdasági vonatkozásin, így ez is bocsánatos bűn.
A szöveg tele van irodalmi utalásokkal, ami jó, és gördülékeny. A párbeszédek általában rövidek, és szerencsére nem semmitmondó fecsegésekből állnak. Sőt, néha inkább bosszantó, mennyire nem akarnak hosszabb beszélgetéseket folytatni. (Oké, ennek történetvezetés szempontjából oka van, így érthető.) Az egyetlen problémám az írónő stílusával a visszaemlékezéseknél volt. Elég sajátos narrációt használt, ahol keverte a jelen párbeszédeit egy múltbéli külső nézőpontból történő visszaemlékezéssel. Engem néha kilökött a szövegből a folyamatos nézőpontváltás, így ezt elegánsabban is meg lehetett volna oldani.
Szóval nem hibátlan könyv, nekem mégis tetszett. A kissé cukros befejezése ellenére is kellemes olvasási élményt nyújtott, és épp azt kaptam tőle, amit vártam. A nem túl jó értékelések aránya tehát ne bátortalanítson el tőle senkit, érdemes adni neki egy esélyt.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a családtörténeteket, és élvezettel olvassák a könyvekben meglapuló irodalmi utalásokat. Azoknak pedig, akik könyvesboltról szőtt álmokat dédelgetnek, mindenképpen javallott olvasmány.

2021. július 14., szerda

Ha a macskák eltűnnének a világból

Ebbe a könyvbe megjelenésekor belelapoztam az egyik könyvesboltban, csakhogy annyira nem tetszett a szöveg, hogy rögtön vissza is tettem a polcra. Azonban macskás könyv és japán szerző, így továbbra is ingerelte kíváncsiságomat, és végül ekönyv formájában mégis belevágtam. Bár ne tettem volna...
A borító egyébként mutatós, egyszerű, letisztult, cuki, bár a macska nem épp könyvhű teljesen fekete bundájával. Csupán 144 oldal, vagyis rövid könyvecske, én mégis egy teljes hétig szenvedtem vele.
Fülszöveg:
"A történet főhősének napjai meg vannak számlálva. A rokonaival nem érintkezik, egyedül él, egyetlen társasága Káposzta nevű macskája és bizony felkészületlenül éri, amikor a doktor közli vele, hogy már csak néhány hónapja van hátra. De mielőtt nekiláthatna, hogy elintézzen mindent, amit feltétlenül meg akar tenni, megjelenik előtte az Ördög és különleges ajánlatot tesz: cserébe azért, ha egy dolog eltűnik a világból, az elbeszélő egy nappal tovább élhet. És ezzel egy nagyon bizarr hét veszi kezdetét…"
 Érdekes koncepció, nem igaz? Én legalábbis nagyon ötletesnek találtam, és vártam, hogy minden egyes eltüntetett dologgal kapcsolatban kapok majd néhány elgondolkodtató érvet pro és kontra. Na, meg egy adag tanulságot, mert azért eltüntetni dolgokat, főleg a macskákat nem épp okos dolog még a halál árnyékában sem. Csakhogy nem ezt kaptam, hanem egy közhelyeket puffogtató, kusza és gyakorlatilag olvashatatlan történetet. 
Mielőtt azonban ebbe belemegyek, gyorsan szét is választom problémáimat két meghatározó részre. Egyrészt arra, amit az író, Genki Kawamura elkövetett, másrészt pedig arra, amit a magyar fordítás követett el az olvasók ellen. Cseppet persze nehéz szétválasztani a kettőt, főleg hogy nem olvastam eredetiben (japán tudásom még messze van ettől) és helyenként el kellett gondolkodnom, hogy az író ennyire butus vagy a fordító. No, de akkor is megpróbálkozom a lehetetlennel, szóval kezdjük a szerző vétkeivel.
Az alap ötletes, és fel lehetett volna építeni rá egy izgalmas, érdekes és elgondolkodtató történetet, mégis inkább megelégedett a közhelyekkel. Ez a könyv ugyanis közhelyek gyűjteménye. Semmi új gondolat nincs benne, se az életről, se a halálról. Sőt, ezeket a közhelyeket más könyvekben jobban, szebben kibontva már többször olvastam, így még nagyobb volt a csalódottságom. A karakterek kidolgozatlanok élen a főhőssel. Semmit sem tudunk a fickóról, még a nevét sem, mégis meg kellene sajnálnunk, mikor egyértelműen kicsinyes és önző jellem, aki a végén csak azért lesz "pozitívabb", mert a szerző úgy kívánta lezárni a könyvet. Idegesített, ahogy az ördög is zavart, sőt még a macskát sem tudtam igazán megkedvelni. Csak a barátnő és a filmrajongó barát tűntek normális embereknek, pedig ők csupán epizódikus mellékszereplők voltak.
A könyv tagolása furcsán változó és csapongó. Ráadásul a szerző belekezd egy-egy jelenetbe, majd elkalandozik gondolatban a múltba, vagy épp leír egy kusza álmot teljesen feleslegesen, és egyszerűen félbe hagyja az érdekes, cselekményt előrébb vivő jeleneteket. Bosszantó dolog és nagyon szaggatottá teszi a szöveget. Oké, cselekmény nem nagyon van, csak nyafogás, hogy nem akar meghalni, és véletlenszerű visszaemlékezések. A lezárás pedig nem lezárás, csak egy ígéret, hogy ez az unszimpatikus, gyenge, kidolgozatlan főhős talán mégis fejlődőképes. Ám ez csak egy lehetőség, mert épp olyan félbehagyott a könyv vége, mint a fejezetek nagy része.
Akkor térjünk át a kényes részre, vagyis arra, mivel lehetett volna jobb ez a közhelygyűjtemény: egy szép, igényes fordítással. Az elcsépelt dolgokat is lehet szépen becsomagolni, lehet rájuk új köntöst adni, amitől bár közhelyek maradnak, legalább szépen hangzanak. Csakhogy ennél a kötetnél nem ez történt, hanem épp az ellentéte, a magyar fordítástól csak még förtelmesebb lett. 
Ez a könyv olvasási szempontból élvezhetetlen. Értelmetlen mondatok, értelmetlen párbeszédek és magyartalan megfogalmazás jellemzi. Számomra ez érthetetlen. Egyrészt azért, mert Vihar Judit fordította és nem egy amatőr. Ő a japán nyelv egyik magyar szaktekintélye, így nem értem, hogyan sikerült neki ennyire botcsinálta munkát elkövetnie. Másrészt még ha a fordító félálomban, betegen, fél szemmel vagy akárhogy is fordította, akkor is át kellett volna néznie a szöveget egy nyelvi lektornak, akinek azonnal szemet kellett volna szúrnia az a rengeteg hiba, ami hemzseg ebben a szövegben. Nos, látszik, hogy ez nem történt meg, így valószínűleg a kiadó is épp aludt, amikor ezt a könyvet a nyomdába küldte. Pedig őket sem így ismertem eddig.
Nem akarom sorra venni a hibákat (mert gépelhetném estig), inkább csak leírom, milyen típusba tartoznak. Egyrészt néhol érezhető a tükörfordítás, vagyis hogy a japán szerkezet lett átültetve magyarra, ami amatőr hiba. Másrészt akadnak benne félreértések, mint hogy Pókembernek vérfarkas ereje van. Harmadrészt a párbeszédek is inkább a japán élőszót követik, mint a magyart. Negyedrészt pedig néhány fordítási megoldás rettentően komikus. Spoiler, de nem érdekel, mert úgysem fogom ajánlani ezt a könyvet. A főhős macskája egy ponton megszólal. A beszédstílusa pedig kosztümös, történelmi filmeket idéz, amit meg is jegyeznek a szövegben. Nos, ez japánul biztosan humoros és élvezetes, a magyar változatban viszont nevetségesnak hat. Azért hat annak, mert az átlag magyar olvasó nem fogja érteni, miért használ ilyen szavakat a cica. Ezt egyébként egy lábjegyzettel orvosolni lehetett volna. Magyar olvasó számára ugyanis az, hogy főnök, inkább a '20-as - '30-as évek amerikai alvilágát idézi és nem a szamurájokat.
Ez a könyv számomra tehát hatalmas csalódás volt, mind a történetet, mind a szöveget tekintve. Szenvedve olvastam végig, így egyáltalán nem ajánlom senkinek. Ha ugyanis valaki úgy veszi kezébe ezt a könyvet, mint élete első japán szerzőjű olvasmányát, garantáltan el fog menni a kedve az ázsiai könyvektől. 
Úgyhogy kedves olvasóm, ha egy japán cicás könyvre vágysz, olvasd el Az utazó macska krónikája című kötetet, ezt a szutykot pedig felejtsd el!

2021. július 13., kedd

Mozgóképek CI.

A rovat előző bejegyzésében írtam, hogy a május volt a filmes csúcstartó hónapom. Nos, a június pedig a negatív csúcstartó lett, mert mindössze három filmet  néztem meg az elmúlt hónapban. Ez két dologra vezethető vissza. Egyrészt voltam néhány napot kirándulni. Másrészt az Európa Bajnokság miatt szinte minden este meccs volt a programunk. Így jár az ember lánya, ha egy sportrajongó sráccal él együtt. Még szerencse, hogy ilyen csak négy évente van...
 
A kívánságsárkány
"Az eltökélt Tin újra közel akar kerülni gyerekkori legjobb barátjához, amikor egy mágikus kívánságsárkány megismerteti vele a lehetőségek varázsát."
Nagyon szeretem a sárkányokat, úgyhogy szinte azonnal lecsaptam erre az animációs filmre, mikor megláttam a Netflix kínálatában.
A történet nem épp új, szegény srác, gazdag lány és kívánságokat teljesítő lény, gyakorlatilag ez az ázsiai Aladdin. A kivitelezés viszont kedves, a grafika szép (a kívánságsárkány tényleg nagyon puhának tűnik) és szuper módon jelenítették meg benne a kínai kulturális utalásokat. Mivel a történet Sanghajban játszódik, kellemes nosztalgiát keltett bennem. Azon pedig, ahogy a főhős robogóval közlekedik, jót nevettem, mert tényleg ilyen kaotikus a kínai közlekedés. Na, de ha nem jártam volna Kínában, akkor is élveztem volna ezt a történetet, mert minden megvan benne, ami egy jó meséhez kell. Kalandos konfliktus, szerethető karakterek (ráadásul a szerelmi szál szépen meg is lett alapozva), csipet humor és egy adag pozitív tanulság.
Nekem tehát nagyon tetszett ez a film, bátran tudom ajánlani kicsiknek és nagyoknak egyaránt, akár közel érzi magát az ember a kínai kultúrához, akár nem. Természetesen Ázsia kedvelői előnyben.

Cicavilág - Óda a macskákhoz
"Ebben a bájos, cicás műsorban Abatutu, a híres macska mutatja be privát videófelvételeken keresztül, milyenek a macskák legjobb és legvidámabb pillanatai."
Nem csak a sárkányokat, hanem a macskákat is nagyon szeretem. Oké, igazából minden állatot a fantasztikus lényeket is beleértve... Úgyhogy elég hamar megakadt a szemem ezen a szintén Netflix alkotáson. Az előzetes alapján kifejezetten szórakoztatónak tűnt, azonban hatalmasat csalódtam.
Ez a dokumentumnak álcázott holland film nem más, mint egy elnyújtott cicás videó. Ugyanazt az élményt adja, mint amikor az ember csak nézni akar valami cukit, így rákattint YouTube-on egy pár perces macskás videóra. Mert ettől a filmtől senki sem lesz okosabb. Nem ad semmi újat a cicák viselkedéséről (csak általános közhelyeket vesz sorra), sőt még a főhős macskáról sem ad meg több információt, csupán azt ismételgeti, milyen nyugodt és kövér. Nos, utóbbi látszik, előbbit pedig elég lett volna egyszer elmondani, a huszonhatodik megismétlése már igazán túlzásnak érződött... A legnagyobb probléma a filmmel, mármint azon az apróságon kívül, hogy nincs mondanivalója, a hossza. Míg egy említett videó pár perces, addig ez egy teljes óra. Egy órás cicás videó, ami oké, hogy aranyos, de rémesen hosszú. Komolyan, még én is untam. A narráció pedig nem sikerült se újra, se humorosra, se érdekesre. Mondjuk ezen már meg sem lepődtem, mert hihetetlenül érdektelen ez a film.
Cicák ide vagy oda, nem tetszett. Hatalmas csalódás volt, így csak azoknak a macskarajongóknak ajánlom, akik akár egy órán át is képesek cicás videókat nézni az interneten, mert itt legalább nem kell kattintani a következő videóra, le lehet nyomni egyben az egészet. Aki pedig igazi dokumentumfilmet szeretne nézni macskákról, az nézze meg a Kedi - Isztambul macskái című filmet, mert az szól is valamiről, ellentétben ezzel az időpazarlással. 

Perzsa nyelvleckék
"1942. A fiatal belga férfit, Gilles-t szökés közben letartóztatják az SS katonái, és zsidó társaival együtt koncentrációs táborba viszik. Hirtelen ötlettől vezérelve perzsának vallja magát, így az utolsó pillanatban megmenekül az azonnali kivégzéstől. Ideiglenesen biztonságba kerül, de lehetetlen feladattal szembesül: a tábor élelmezéséért felelős tisztet, Kochot kell fárszi nyelvre tanítania. Koch a háború után Teheránban szeretne éttermet nyitni, ezért lelkesen veti magát bele a nyelvtanulásba. Gilles-nek ki kell találnia egy nyelvet, amelyből egyetlen szót sem ismer, miközben tudja, hogy egyetlen rossz mozdulat vagy hang, és a sorsa megpecsételődik..."
Erre a filmre nyertem két jegyet, így ez az első, amit az évben moziban néztem meg.
A történetnek van valóság alapja, de azért filmművészeti alkotásként érdemes kezelni. Az ötlet zseniális, hiszen az ember bizony sok dologra képes a túlélés érdekében, még akár egy nyelvet is kitalál, ha szükséges. San Diegót vittem magammal, és ő is jónak találta, így részrehajlás nélkül tudom írni, hogy korrekt alkotás. Végig fenntartja a feszültséget, akadnak benne lelkileg megterhelőbb részek, ám helyenként kifejezetten humoros. A néző egyrészt drukkol a főhősnek, hogy megússza ép bőrrel, másrészt rettentően kíváncsi, mikor és hogy fog lebukni, mert a lebukás lehetősége szinte borítékolható. Tetszett, hogy a film szűk környezetre fókuszált, így nem a tömeges kegyetlenségen, hanem a kisemberek kicsinyes viselkedésén volt a hangsúly. A karakterek érdekesek voltam, ám sajnáltam, hogy épp a főszereplőnek volt a legkidolgozatlanabb a személyisége.
Összességében nekünk tetszett. Nem hibátlan, de érdekes, izgalmas és néhol abszurdan szórakoztató. Azoknak ajánlom, akik egy nem megszokott módon szeretnék ezt a témát viszontlátni, illetve mindenkinek, aki az idegen nyelvek kérdéskörére fogékony. Egyáltalán nem durva, így érzékenyebb lelkűek is nyugodtan megnézhetik.

Értékelés:
A kívánságsárkány                       ->  10
Perzsa nyelvleckék                      ->   8
Cicavilág - Óda a macskákhoz    ->   5

2021. július 8., csütörtök

Egy birodalom végzete

Ez a könyv A kis hableány újragondolt átirata. Könnyed olvasmányra vágytam, amolyan nyári könyvre, és ez annak tűnt. Szirének, hercegek, kalózok és ifjúsági besorolás, vagyis minden adva is volt hozzá, és többnyire azt is kaptam, amit vártam.
A borító mutatós, nagyon tetszik a színvilága. 424 oldalával picit hosszabb olvasmány, ám szerencsére önálló kötet.
Fülszöveg, de vigyázat, spoilerek vannak benne:

"Lira hercegnő egy királyi családból származó szirén, azok közt is a legveszélyesebb. A víz alatti világban nagy tiszteletnek örvend. Már csak egy szív hiányzik a gyűjteményéből – ám azt elhibázza. Anyja, a Tenger Királynője büntetésből átváltoztatja, mégpedig egy olyan lénnyé, amitől a legjobb undorodik: emberré. Elveszi tőle a bűvös szirénénekkel képességét is, és megparancsolja, hogy a téli napfordulóig vigye el neki Elian herceg szívét, különben ember marad örökre.

Hiába ő a leghatalmasabb emberi királyság trónörököse, Elian herceg csak az óceánon érzi magát igazán otthon. A szirénvadászat pedig a hivatása. Amikor kiment egy lányt az óceán habjaiból, hamar rájön, hogy ő bizony más, mint aminek először hitte. Az idegen megígéri neki, hogy a segítségére lesz, és együtt fogják megtalálni a módját, hogyan pusztítsák el a sziréneket. De vajon megbízhat a lányban? És vajon hány alkuba kell belemennie Elian hercegnek, mire megszabadítja az embereket a legnagyobb ellenségtől?"

 Gondolom, az eredeti történetet mindenki ismeri, így igazából nem okoz nagy meglepetést ez a könyv. Viszont újragondolásról van itt szó, ami több ponton megváltoztatja nem csupán a háttérvilágot, hanem a szereplőket is. Az eredeti meséből így csupán a kulcsfontosságú elemek maradtak meg.
Általában kedvelni szoktam az átdolgozásokat, mert könnyedén el tudok vonatkoztatni az eredeti műtől, és ez itt is sikerült. Ezért nem szeretném összehasonlítani, se Andersen, se a Disney munkájával, inkább önmagában értékelem.
A könyv kalandos, fantasztikus történetnek ígérkezett, és megpróbált egy picikét komolyabb hangvételt megütni. Hát, nem sikerült neki, de ez valószínűleg az ifjúsági besorolás számlájára írható. Nekem mégis zavaró volt a meghasonlás, amin ez a kötet keresztülment. Az elején ugyanis mindkét főhős gyilkosnak van beállítva (csupa nagy betűvel, fennhangon hangoztatva), és hosszú oldalakon át olvashatjuk, milyen kegyetlenek, mennyire "rosszak", aztán, amikor szükség lenne erre a kegyetlenségre (megjegyzem: önvédelemből) hirtelen mindegyik szende kis tini lesz, aki nem akar gyilkolni, mert jaj, az milyen szörnyű, a béke jobb. Félreértés ne essék, nem vártam pszichopata gyilkosokat ettől a könyvtől, de ha ennyire hangsúlyozva van a kegyetlenségük, akkor ne kezdjenek nyafogni, ha valakit önvédelemből el kell tenni láb alól. Főleg, hogy elvileg ők már öltek többször, a gonosz fickó esetében mégis úgy viselkedtek, mint újonc kiskatona a bevetése első napján. Cseppet sem hiteles és a karaktereket sem mutatja jobb színben.
Apropó karakterek, a cselekmény két nézőponton halad. Hol a szirén főhősnő, hol a herceg főhősúr szemén át olvashatjuk az eseményeket. Ez abból a szempontból nem rossz, hogy mindkét karakternek ad időt a kibontakozáshoz, ám kivitelezés szempontjából itt is sántít picit. Néhol nem értettem a nézőpontváltás okát. Nincs konkrét dinamikája a váltásoknak, vagyis nincs beosztva hogy előbb Lira aztán a következő fejezetben Elian, hanem ahogy épp jött az írónőnek. Ráadásul a két karakter belső hangja a már említett "jaj de szörnyű gyilkos vagyok, de mégis jó lenne a világbéke" dolog miatt rettentően hasonló. Volt olyan eset, hogy a metrón fejezet közepén elővéve a könyvet azt hittem, épp Lira szemszögéből olvasok, majd két oldal után kiderült, nem, ez a herceg. 
A narrációval tehát voltak problémáim, néhol a szóhasználatot is furának találtam, mert hol nagyon költői akart lenni, hol meg modern, hiszen tiniknek íródott. Abba meg már inkább bele sem megyek, mennyire nevetséges volt, hogy egy tenger mélyén élő szirén egy idegen nyelven tudott minden szárazföldi szót... A párbeszédek is helyenként sutának hatottak, és sok volt köztük a felesleges szócséplés.
A karakterekkel kapcsolatban nem csupán a már említett gyilkos vagyok vagy mégsem kérdéskör volt az egyetlen problémám. A legtöbbjük esetében nem volt igazi motiváció. A főhősnő anyja gonosz, mert gonosz és punktum, a herceg legénysége meg egy nagy boldog kalózcsalád, mert csak. Nem igazán volt alapjuk, csupán a szükséges papírformát hozták, mert kell a csúnya főgonosz és kellenek a jó fiúk is, ez pedig számomra még hiteltelenebbé tette a cselekményt.
Ha már hiteltelenség, a két főhős románca is ebbe a kategóriába esett. Az írónő cseppet túlnyújtotta az utáljuk egymást fázist, és mindenféle reális ok nélkül fordította át a kapcsolatukat ebből, az úgy szeretlek, meghalok érted másik végletbe. De ezen már fel sem akadtam, mert a fülszöveg alapján is tudtam, hogy nekik össze kell jönni, mert csak.
A cselekmény tempója sem volt tökéletes, néhol nagyon lassan haladt, míg a végét kifejezetten gyorsan összecsapta. A "fordulatok" nagy része persze kiszámítható volt, hiszen ismert klisékből merített, a lezárás pedig szükségszerűen boldog, hiszen ifjúsági meséről van szó.
Összességében tehát ez nem egy jó könyv, pedig kreatív volt az eredeti mese újraalkotására tett kísérlete. Viszont azt le kell szögeznem, hogy nem én vagyok a célközönség. Kevésbé kritikus, fiatalabb korosztálynak könnyed kikapcsolódásra tökéletesen megfelel. A felsorolt hibái tények, ám ettől még jó szívvel tekintek rá, hiszen mese, nem akar ő több lenni, és nincs benne semmi káros baromság, mint jó néhány másik tinikönyvben. 
Nekem tehát nem tetszett, de bátran ajánlom azoknak, akik könnyed, romantikus ifjúsági kikapcsolódásra vágynak, és nem zavarja őket a következetlenség. Fiatalabb korosztály előnyben, főleg ha az eredeti történet is kedves nekik, mert mint adaptáció, ez egy kreatív kísérlet.

2021. július 5., hétfő

Beszorítva

 A Vasdruida Krónikái sorozat ötödik kötete még mindig tartja magát a sárgás színvilághoz. A borítóra pedig Granuaile is felkerült.
308 oldalával picikét rövidebb, mint az előző rész volt. Fülszöveg:

"Tizenkét év titkos kiképzés után Atticus O’Sullivan végre készen áll rá, hogy földhöz kösse tanítványát, Granuaile-t, és ezzel megduplázza a druidák számát a világban. A szertartás estéjén azonban mindazok, akik addig halottnak hitték, váratlanul felfedezik, hogy életben van – és sokkal szívesebben látnák viszont a sírban. Választás híján Atticus, hűséges ír farkaskutyája, Oberon és Granuaile az Olümposz-hegy lábához utazik, ahol a római istenség, Bacchus már sóvárogva vár az ígért bosszúra. Csakhogy kénytelen beállni a sorba egy ősi vámpír, egy csapat sötét elf és a bajkeverés ősi istene mögött – láthatólag mindegyiküknél egy dolog szerepel első helyen a tennivalók listáján: A DRUIDA MEGÖLÉSE."

A könyv központi cselekményének a tanítvány földhöz kötése tekinthető. Minden más cselekményszál csupán reakció a korábbi kötetek eseményeire. A reakciók miatt pedig kicsit mozgalmasabbnak éreztem ezt a részt, jobban pörgött a cselekmény.
A vallási és mitológiai lények felhozatala ismét széles skálán mozgott. Ráadásul a skála minden pontjáról volt olyan személy, aki épp el akarta tenni láb alól a főhőst. A gyilkossági kísérletek miatt alig tudtak egy helyben maradni a szereplők, ami olvasási szempontból kifejezetten jó volt.
Amit az előző kötetben hiányoltam, azt itt többnyire megkaptam. Nagyszájú istenségek, vicces utalások és egy jó adag kaland. Csakhogy még mindig kevésnek éreztem. A párkötettel korábbi élményhez képest nem kaptam meg azt a rettentően szórakoztató és izgalmas cselekményt, amit vártam. Talán, mert nem egy problémaforrás volt, hanem több kisebb. Talán, mert az állandó menekülés következtében hiányoztak a megszokott helyszínek. Talán, mert a földhöz kötés nem volt annyira izgalmas. Vagy talán csak mert a két főhős románca sem volt épp érdekfeszítő. Nem tudnám pontosan meghatározni, mi volt az a konkrét dolog, amit hiányoltam, ezek csak találgatások. A lényeg azonban változatlan, nem csúszott olyan jól ez a rész, mint szerettem volna.
Persze az is lehet, hogy csak túlságosan magasra állítottam a mércét. Vicces párbeszédekből ugyanis nem volt hiány, és Oberon is hozta a megszokott imádni való formáját.
"– Mi az a PR-os?
– Olyasmi, mint a vén görög szofisták, akik addig játszottak a szavakkal, amíg el nem hitted, hogy a fent az lent van. A PR-osokat azért fizetik, hogy elhitessék az emberrel, hogy egy rakás szar a talajtermékenységre fordított befektetés. Professzionális hazudozók.
– Á! – Manannan arckifejezése megvilágosodott. – Politikusok?
– Nem, okosabbak, és kevésbé pitiánerek. Ők adnak tanácsot a politikusoknak."
A druida képességeket még mindig nagyon szeretem, és néhány visszatérő istenség is kellemesen szórakoztató volt. Összességében azonban eléggé átvezető kötet íze volt ennek a könyvnek. Lezárt néhány korábbi konfliktust, felvezetett néhány újat, vagyis haladt is a történet, meg nem is.
Természetesen így is jó élmény volt olvasni, élveztem, tetszett, csak épp egy picikét többet vártam. No, de majd talán a folytatásban megkapom, ha a hatodik kötet is megjelenik magyarul. Drukkolok neki, mert tényleg remek sorozatról van szó.
Bátran ajánlom azoknak, akik az előző részeket olvasták. Illetve mindenkinek, aki egy humoros és kalandos fantasy történetre vágyik. Kutyakedvelők előnyben, mert már ezért a blökiért megéri elolvasni ezt a sorozatot.