Mozgóképek CVI.

Novemberben viszonylag kevés, csupán 4 filmet néztem meg, ám ez az év összességét tekintve nem is rossz arány, hiszen volt ennél kevesebb is egy-egy bejegyzésben. Viszont a négy filmből hármat moziban láttam, így a november mégis csak egy jó hónap volt filmes szempontból.

Post Mortem

"Az első világháború és a spanyolnáthajárvány pusztítása következtében számtalan kísértet reked a világunkban. 1918 fagyos telén Tomás, a fiatal post mortem vándorfotós a tízéves kislány, Anna hívására eljut egy kis faluba, amelyet megszálltak a kísértetek. A különös, természetfeletti jelenségek arra sarkallják a fotóst, hogy a rendelkezésére álló felszerelés segítségével kiderítse, hogy mit akarnak a kísértetek. Anna a veszélyeken át is végigkíséri Tomás izgalmas nyomozását, miközben a kísértetek egyre dühödtebben rombolnak maguk körül."

Mikor megtudtam, hogy lesz egy magyar horrorfilm, megegyeztem Nel barátommal, hogy ezt bizony látnunk kell moziban. Úgyhogy el is mentünk rá nagy várakozással, és bár csalódtunk, mégsem csalódtunk igazán, mert ez mégis csak egy magyar horrorfilm.

Az alapötlet nagyon tetszetős, a díszlet pedig pazar. Nagyon tetszettek a helyszínek, a képi világ minden normális és paranormális elemével együtt. Kár, hogy más részét nem tudom dicsérni a filmnek. A legnagyobb hibája az, hogy nincs rendesen megírva. Nem egy történetet mesél el, hanem horrorfilm elemeket pakol egymásra, mint egy hároméves kisgyerek, és cseppet sem törődik vele, hogy passzolnak-e vagy esetenként egymásra borulnak. Ez pedig nézői szempontból meglehetősen bosszantó, mert bizony ennek a filmnek se füle se farka. Azonban még ennél is bosszantóbbak a színészek. A karaktereket ugyanis szintén elfelejtették megírni a készítők, így szerencsétlen színészek színpadias túlzásokkal próbálták eljátszani a semmit, amitől az egész mesterkélt és hol ripacskodásba, hol sótlan unalomba hajlik. Mindezt pedig megfejelték a két említett probléma szerelemgyerekével, a nem létező szövegkönyvvel. A szereplők egy-két szavas "mondatokban" kommunikálnak, már ha egyáltalán megszólalnak, és nem csak merednek a semmibe, és még ezzel a kevéssel is elbeszélnek egymás mellett vagy beszélnek a nagy semmiről, például egymás nevét ismételgetik. Ez pedig megint egy hároméves kisgyerek repertoárja.

Szóval kár ezért a filmért, mert nagyon szükség volt már egy magyar horrorfilmre, csak lehetett volna ennél sokkal-sokkal jobb is, mondjuk ha meg is írják, és nem lesz egy szép ám üres díszlet az egész. Kizárólag horrorfilm rajongóknak tudom javasolni megtekintésre, de csak akkor, ha nem találnak jobbat.

A fiúknak - Utóirat: Még mindig szeretlek

"Lara Jean és Peter szerelme most már hivatalos, ám ekkor feltűnik a színen valaki, aki szintén kapott a lány szerelmes leveleiből."

Mivel az első film (A fiúknak, akiket valaha szerettem) meglepően kellemes élményt nyújtott, úgy gondoltam, adok egy esélyt a folytatásnak. Hát, ezúttal nem lettem meggyőzve.

A történet lényegében épp ott folytatódik, ahol az első film véget ért. Ez nem is baj, mert adja magát a bimbózó kapcsolat problematikája, de ennyi sajnos nem volt elég. A film számomra elvesztette azt a könnyed báját, amivel az első részben rendelkezett, mert egy tipikus, butus szerelmi háromszög került a középpontba. Nem csípem a szerelmi háromszögeket, így elég hamar kedvemet szegte. Pedig próbált továbbra is kedves maradni, de a szereplők elkezdtek bosszantani a konfliktushelyzetet pedig inkább nem minősíteném. A vége meg hát romantikus persze, csakhogy van még egy rész, amitől kissé hiteltelen.

Nem mondom, hogy szörnyű volt, mert láttam ennél jóval rosszabbat is, de meg sem közelítette az első rész kellemességét. Kizárólag azoknak ajánlom, akik szerették az első filmet, és nem futnak ki ösztönösen a világból, ha szerelmi háromszöget látnak. Aki viszont ilyen helyzetben menekülne, inkább nézze újra az elsőt, és felejtse el, hogy létezik folytatás.

Dűne

"Paul Atreidesre olyan sors vár, amelyet senki fel nem foghat: sem más, sem ő.A távoli jövőben, a bolygóközi királyságok korában járunk. A királyságok az Arrakis bolygó feletti uralomért harcolnak, de a naprendszereken átívelő cselszövések, háborúk és politikai manőverek közepette van egy ember, aki talán békét hozhat az univerzumnak.De ehhez harcolnia kell.Ellenséges bolygók, fantasztikus tájak, különös lények és emberfölötti teljesítmények története ez. És két évszázados királyi ház, az Atreidesek és a Harkonnenek viszályáé. És egy szerelemé, amelyet egész hadseregek sem tehetnek semmissé."

Elég hamar elkezdték beharangozni ezt a filmet, így év elején úgy döntöttem, ideje végere elolvasni az alapművet. Meg is tettem, és bár nem lett a kedvencem, tökéletesen értem a lelkesedést, ami övezi, így még kíváncsibban vártam a filmadaptációt.

Ez egy szuper adaptáció, bár ebbe a 155 percbe csupán a kötet első fele fért bele. A látványvilág csodálatos, a zene szuper (mondjuk Hans Zimmer esetében ez nem is volt kérdés) és nagyon jól sűrítették az eseményeket. Minden módosítás logikus volt és érthető, így visszaadott valamennyit a könyv hangulatából, miközben megalapozta az új filmélményt. (Természetesen moziban láttam barátokkal.) A karakterek is hűek maradtak a könyvhöz (pár kivételt leszámítva) és hitelesen adták vissza a történetet. A központi elem a politikai intrika, ezért a humor minimális, de kellemes, míg a drámai elemek átérezhetőek. Kis társaságunkban akadt rajtam kívül olyan, aki olvasta és persze olyan is, aki nem, ám mindegyikünknek ugyanolyan remek moziélményt nyújtott, és szerintem ez az, amitől jó egy adaptáció.

Összességében tehát nekem nagyon tetszett, bátran ajánlom mindenkinek, akár olvasta Frank Herbert könyvét, akár nem. Nagyon várom a folytatást.

A Gucci-ház

"Maurizio Gucci exfelesége Patrizia Reggiani, akit a híres divattervező 12 év házasság után hagyott el egy fiatalabb nőért 1985-ben. Később az asszonyt gyanúsították a gyilkosság megtervezésével, büntetőpere során kezdték el őt Fekete Özvegynek nevezni. Reggianit 1995-ben végül elítélte a bíróság, majd 18 év börtönbüntetés után 2016-ban szabadult."

Ezt a filmet is vártam, mivel érthető okokból és mert elég nehezen tudjuk összeegyeztetni a szabadidőnket, régen voltam Nel és Madonna barátommal hármasban moziban. Ez pedig végre egy olyan film volt, ami mindhármunkat érdekelte.

Engem a szereposztás fogott meg, nem is annyira a történet, bár érdekesnek tűnt. A divatvilág hidegen hagy, így inkább a gyilkossági ügy vonzott benne. Hát, nem mondom, hogy maradéktalanul elégedett voltam.

A készítők nem igazán tudták eldönteni, mire akarják felépíteni ezt a filmet, így beletettek minden szóba jöhető konfliktust, aztán egyikkel sem kezdtek igazán semmit. Ez a csapongás pedig nem tett jót a filmélménynek, habár mind a 157 perce hamar elrepült. Unatkozni tehát nem lehet rajta, legfejlebb merengeni, hogy is van benne ez vagy az. A film ugyanis tartalmaz, egy szerelmi történetet, egy válást, egy családi konfliktust, egy üzleti problémakört, a hírnév kérdéskörét, az ambició lehetőségeit több szálon is, csalást, átverést, ármánykodást és persze gyilkosságot. Nem kevés, nem igaz? Hát, inkább túl sok. Túl sok, hogy bármelyiket is éredemben kifejtse, így csak bele-belekap egy-egy problémába, majd elfejeti és jöhet a következő. Sokkal jobb lett volna, ha egy, kettő vagy maximum három konfliktushelyzetet érint csak, de azt rendesen ki is dolgozza. A film vége így összecsapott, hiányérzetet keltő, amin nem segít a karakterek jellemének hektikus változása. Kétségkívül nagyon jó színészek nagyon jó munkát végeztek benne, ám a személyiségük fejlődésére már nem maradt idő a sok-sok téma mellett. Kár érte.

Szóval nem egy tökéletes film, távolról sem, viszont leköti az embert, és ezeket a színészeket még így is jó nézni, így aki kedvet kapott hozzá, nézze meg, csak ne legyenek magas elvárásai. (Ó, és lehetőleg eredeti nyelven, hogy az akcentusokat ki lehessen élvezni.)

Értékelés:

Dűne                                                               ->   10

A Gucci-ház                                                   ->    8

A fiúknak - Utóirat: Még mindig szeretlek    ->    5

Post Mortem                                                  ->    4

Egyszer

A Bexi sorozat 6. és egyben utolsó kötete ránézésre olyan, mint a korábbiak, és sajnos ez a tartalomra is igaz. A borító megszokott és terjedelemre 478 lapjával is épp csak egy picivel hosszabb, mint az előző kötet.

Fülszöveg:

"Bexi kezd besokallni a popszakmától. A lehetőség, hogy folytathatja tanulmányait, ráadásul olyasmivel foglalkozhat, amit igazán szeret, miközben megmaradnak neki a barátai, Aszádék, Antiék, Körte és persze a legfontosabb, Nagy Márk… túl szép, hogy igaz legyen.Azután az őrült hét után a balatoni nyaralóban minden megváltozott, Bexi és Nagy Márk kézen fogva léptek be, hogy együtt nézzenek szembe a kiadó tulajdonosával, de nem biztos, hogy a kapcsolatuk kibírja mindazt, ami rájuk vár."

Nem voltak konkrét elvárásaim az utolsó kötetet illetőn, de azért jóval többre számítottam, mint amit végül kaptam. Ez egy lezáró rész, vagyis itt kell elvarrni a szálakat, megoldani a konfliktusokat és elengedni a szereplőket. Ezzel szemben a könyv első száz oldala visszaemlékezés. Ebből is csupán cirka 20 oldal tartalmaz új információt. (Hogy milyen információt, arról majd később még nyafogok.) A felütés tehát nem épp megszokott egy lezáráshoz, vagy nekem nem hiányzott a nosztalgia, amire egy Leiner Laura kötetben egyébként sincs szükség, hiszen a szerző szereti ismételgetni a dolgokat. 

Maradt tehát három és félszáz oldal a dolgok lezárására, amelyet a sorozatban megszokott lassú tempóban és sok-sok mellékszállal tett meg az írónő. Voltak benne kényelmes megoldások, akadtak benne túlságosan negédes részek, és persze az egész egy újabb zenei műsor köré lett felépítve és alig egy hétbe belesűrítve.

Gondolom, ennyiből már érezhető, hogy nem voltam teljesen elégedett a lezárással, ám ahhoz, hogy kifejtsem, miért, bele kell mennem a részletekbe, így innentől Vigyázat, spoilerek!

Minden, ami jó volt az ötödik kötetben ment a kukába a hatodik rész elején. Igen, ez azt jelenti, hogy a két főhős útjai már megint különváltak. Hogy miért kellett ez azon kívül, hogy az olvasókat idegesítse? Hát, gondolom azért, amiért a korábbi szakítások, hogy lehessen írni még egy könyvet, ami arra épül, hogy összejönnek. Ez pedig rendkívül fárasztó, tekintve, hogy az első rész óta tudjuk, hogy össze fognak jönni, hiszen ez egy romantikus tinikönyv. Na, és hogy jönnek össze már megint? Épp olyan egyszerűen és amnéziásan minden mondva csinált korábbi konfliktusukra, mint a korábbi öt kötet során. Ja, nincs ebben a kötetben semmi új, mert a szereplők megint ugyanazokat a köröket futják le újra, mint az előző részekben.

Ez önmagában elég csalódást keltett bennem, amin nem segített, hogy mindenkinek hirtelen nagyon boldog irányt vett az élete. Félreértés ne essék, nincs bajom a boldog befejezéssel, csak a korábbi műbalhékhoz képest, itt minden egy kicsit furcsán szivárványosan giccses. Mondok egy példát, nem elég az eljegyzés, azonnal kell a gyermekáldás is, hogy legyen még egy dolog, amin örömükben sírdogálhatnak a szereplők. Az én ízlésemnek ez már túl sok volt.

A túl sok pedig igaz volt még egy dologra, Geri már-már démoninak mondható agyatlan szemétségére. Az első könyvbeli csupán unszimpatikus figurából egy ütnivaló seggfej lett, ez aztán a jellemfejlődés negatív irányba. Ráadásul ő is ugyanazokat a köröket futotta le újra és újra, amiben nem volt semmi új, vagy izgalmas.

Spoilerek vége!

A történet irányával tehát voltak problémáim, és a karakterek fejlődésében sem éreztem az elégedettséget. Vegyük például Márkot, aki a kezdeti papírmasé kétdimenziós figurából eljutott arra a szintre, hogy a barátnőjével (persze csak amikor épp Beki tölti be ezt a szerepet) nem bunkó. Szép teljesítmény. A mellékszereplőket pedig inkább hagyjuk, nem fejlődtek semmit sem.

Összességében tehát többet vártam volna egy lezáró kötettől, ám sajnos nem kaptam meg. Könnyed olvasási élményt nyújtott, ám a hatodik kötetre, már nem kicsit volt unalmas ugyanazt a problémát olvasni. Lényegében semmi akadálya nem lenne egy hetedik kötetnek, annyira hasonlít ez a rész az előző ötre. Oké, van egy epilógusnak számító pár oldal, de ez azért elég gyenge lezárásnak. Azért, aki elolvasta az előző részeket, már ne hagyja abba a célegyenesben, vegye kézbe ezt is, csak ne számítson semmi újra. 

Ami pedig a sorozat összességét illeti, nem bánom, hogy elolvastam, mert néha kifejezetten jólesett az a könnyedség, amit nyújtott, de egyáltalán nem éreztem úgy, hogy többet adott volna, mint mondjuk a Szent Johanna Gimi, ám ez nem feltétlenül baj.

Mort

A Mannák trilógiája után szerettem volna olvasni még valamit Terry Prachett tollából.  A Korongvilág talán a legismertebb munkája, ám olyan sok kötetből áll, hogy nagy volt a bőség zavara, mégis melyikkel kezdjem. Végül a Halál sorozat (5 kötet összesen) első részével tettem egy próbát.

Valamit kezdeni kellene a Pratchett könyvek borítóival, mert nem épp a legjobbak. Oké, passzol a cselekményhez, színes meg minden, de egyáltalán nem csábító. Némelyik lény kifejezetten csúnya rajtuk, így ha az olvasó nem ismeri a szerző munkáit, nem biztos, hogy kedvet kap hozzájuk.

Ez a kötet alig 300 oldal szóval nem egy terjedelmes olvasmány.

Fülszöveg:

"A Halál előbb-utóbb mindenkiért eljön a Korongvilágon. És Mortért egy olyan ajánlattal jön el, amelyet a fiatalember nem utasíthat vissza. (Szó szerint nem utasíthatja vissza, mert a meghalás nem feltétele az alkunak). Igazából egy meglehetősen jó ajánlatról van szó. Mortnak a Halál inasaként ingyen szállás és ellátás jár. Használhatja a céges lovat. És egyáltalán nem kell majd szabadságot kivennie a családtagok temetésére. De az ifjú Mort az egyértelmű előnyök ellenére szép lassan felfedezi, hogy komoly hátulütői is vannak annak, ha az ember a Kaszásnak dolgozik… mert a tökéletes állás könnyen az ember szerelmi életének gyilkosává válhat."

Aki olvasott már a szerzőtől, az tudja, hogy humoros a stílusa. Kissé abszurd, kissé sötét és nagyon angol, de humoros. Valakinek vagy tetszik ez a stílus, vagy nem. Én inkább az előbbi kategóriába tartozom, bár volt néhány pont, ahol cseppet soknak éreztem. Mármint néhány jól elsütött poén szuper, de amikor egyik poén jön a másik után és gyakorlatilag a poén az alapja a cselekménynek, egy idő után túl sok lesz. Nem lehet magállni egy jót kuncogni egy-egy elmés megjegyzésen, mert már jön is a következő és a következő. Szóval a kevesebb néha több mondás itt is érvényesült volna.

"…körülbelül akkora várható élethosszal rendelkezik, mint egy háromlábú sündisznó a hatsávos autópályán."

Az alapötlet egyébként zseniális, a Halál inast fogad, mert kicsit elege van a munkájából, kipróbálna valami mást. Persze a haláli meló nem épp könnyű, az inasnak pedig megvannak a sajátos ötletei egy-egy problémára, így a konfliktus borítékolva van.

A történet helyszínét a Korongvilág adja, ami egy középkori fantasy, és egyáltalán nem veszi magát komolyan. Van itt minden a királylánytól a varázslóig, ám minden karakter egy kissé paródiája önmagának. Ebből adódik a kötet legtöbb poénja és a párbeszédek humora. Mivel ez az első olvasmányom a Korongvilágban, kifejezetten élveztem a háttérre vonatkozó információkat. 

A cselekmény tehát érdekes, a Halál pedig kifejezetten szórakoztató. A főhős Mort is egy szórakoztató figura, bár helyenként nem egyértelműek a motivációi. Szóval olvasni ezt a könyvet élvezetes, mert könnyed kikapcsolódást nyújt.

"Az összesereglett társaság egy emberként hagyta abba a csevegést, és bámult rá azzal a becsületes, falusi tekintettel, amely azt sugallja, hogy már két gombostűért fejbe csapnak egy lapáttal, és tetemed a trágyadomb alá temetik a telihold fényénél."

Egyetlen problémám volt csupán ezzel a könyvvel, a vége. A cselekményszálak lassan, már-már komótosan haladtak egy nagy probléma felé, és ezt jó volt olvasni. Aztán a probléma berúgta az ajtót, és a szereplők megkergültek, az események kusza és gyors fordulatokat vettek, így a történet vége összecsapott és megalapozatlan lett. Ennek pedig két oka volt. Az egyik, hogy az egyébként nagyon jó fej Halál elkezdte hozni sötét formáját, ami nem állt jól neki. A másik pedig a főhős indokolatlan szerelmi élete volt. Oké, hogy ez vezetett el a legfőbb konfliktushoz (az még szórakoztató is volt), de hogy a végére cukorszirupot és cseresznyét is kapott a tetejére, már több volt, mint sok. Ráadásul ez a "szerelmi szál" úgy tűnt fel, mint cápa az édesvizű tóban, senki sem számított rá. Szóval nem teljesen értettem, mi történt a végére.

"– Maga fogja elsüllyeszteni a hajót? – kérdezte.
A Halál láthatóan elszörnyedt.
– DEHOGY! A HAJÓZÁSI SZAKÉRTELEM HIÁNYA, A SEKÉLY VÍZ ÉS AZ ELLENSZÉL LESZ AZ OKA."

Összességében tehát ez egy szórakoztató olvasmány nem annyira szórakoztató lezárással. Megkaptam tőle azt, amit a szerzőtől vártam, így ha valaki egy humoros történetre vágyik, tudom ajánlani. 

Nem bántam meg, hogy ezzel a kötettel kezdtem bele a Korongvilágba, ám nem biztos, hogy a következő Halálról szóló kötettel fogom folytatni. A mágusok kifejezetten szimpatikusak voltak, így lehet elkalandozom ebbe az irányba.

Repeta

Képregényhez volt kedvem, és ezt a kötetet találtam a könyvtárban, amiről egyébként kifejezetten jó kritikákat hallottam.

A védőborító érdekes, mivel ez egy nagyobb méretű, kemény kötéses könyv, amit nem teljesen fed a védőborító. (A mellékelt képen a piros rész a védőborító, a kék pedig a kemény kötés, ami felül kilóg.) Érdekes nyomdai megoldás, de egyébként igényes darab 328 színes lapjával.

Fülszöveg:

"Katie ​sínen van: tehetséges fiatal konyhafőnökként már jól menő éttermet visz, és éppen a következő, még jobb hely nyitásán dolgozik. De az új éttermen mintha átok ülne, és Katie élete lassacskán romba dől.
De jó lenne ilyenkor egy második esély! Vagy több?
Katie szerencséjére egyik éjjel megjelenik egy rejtélyes lány, egyszerű utasításokkal, hogy miként is kezdheti újra a dolgokat:
1. Jegyezd fel a hibád
2. Egyél meg egy gombát
3. Feküdj le aludni
4. Kelj fel új emberként
Ennyi az egész! A rossz dolgok meg sem történtek, és Katie megpróbálhat szembemenni a jövővel, és helyrehozni, ami félrecsúszott.
Azonban egy nagy fióknyi varázsgomba birtokában ellenállhatatlan kísértést érez, hogy az életét ne csak jobbá, hanem egyenesen tökéletessé tegye. Csak hát ezt nem lenne szabad. Katie pedig hiába lázadozik a szabályok ellen, azok megsértése beláthatatlan következményekkel jár…"

 Olvastam már a szerzőtől, így stílusban tudtam, mire számíthatok, mégis meglepett kicsit. Na, nem a grafika, mert az meglehetősen jellegzetes, egyszerű, de letisztult és helyenként nagyon hangulatos. Hanem maga a történet lepett meg.

Valószínűleg azért, mert többen dicsérték, kicsit magasak voltak az elvárásaim. Képregényekben általában azt szoktam kapni, amit várok, vagy ha a történet gyengébb is, a grafika kárpótol érte. Csakhogy most a cselekménnyel akadt néhány olyan problémám, amelyen nem tudtam maradéktalanul átlépni.

Az alapötlet kreatív, tetszett a házi szellem és varázsgomba kombinációja, és értem, mit akart velük kifejezni a szerző, de nem tetszett ennek megvalósítása. A történet ugyanis eléggé darabos. Sokat szeretett volna a szerző belezsúfolni, de ez csak egy kötet, vagyis nem elég a terjedelem egy alaposabb kifejtésre. Talán, ha minden egyes "változat" (aki olvasta, tudja itt mire gondolok) kapott volna egy képregény füzetkét, jobban átéreztem volna. Így viszont volt, hogy egy vagy legfeljebb két oldalra lett beleszuszakolva a módosítás, ami nekem kevés volt. Kevés, hogy átérezzem az új szituációt, kevés, hogy értsem, miért akar a főhős már megint azonnal változtatni valami látszólag apróságon.

Sajnos a karaktereket is ugyanilyen kifejtetlennek éreztem. A főhősön kívül egyedül Hazel volt több egyszerű díszletnél, a többiek olyanok voltak, mint a statiszták egy filmben, szükség van rájuk, de nem sok vizet zavarnak. A szerelmi szál pedig maga volt a káosz. Max karaktere volt a legkevésbé kidolgozva, pedig elvileg ő volt a nagy szerelem. Csakhogy sokkal jobban értettem Katie és Andrew kapcsolatát, mint azt, ami Max felé húzta. Ráadásul az egyre furcsább módosításokkal egyre távolabb és távolabb kerültek egymástól, így reméltem, hogy egy szép elengedés lesz a végkifejlet. Nos, tévedtem.

A történet lezárása számomra felemás. A mágikus szál szépen el lett varrva, kedves volt és kellemes. Viszont, ami Katie életvezetését illeti, sután gyorsan lett furcsán boldogan befejezve. A narráció és főhős párbeszédeit pedig nem tudom eldönteni, hogy szórakoztatónak vagy idegesítőnek találtam. Talán egyszerre mindkettő.

Összességében tehát nem igazán értem, miért lett ez a képregény ennyire népszerű. Nem volt rossz, de kiemelkedően jónak sem mondanám. Számomra közepes élményt nyújtott. Tetszett a grafika, de a történetvezetés már nem annyira.

Azoknak ajánlom, akik egy igényes, színes képregényt szeretnének forgatni és nem zavarja őket, ha kissé elnagyolt a történet. Aki viszont részletesebb kifejtésekre vágyik, keressen egy többkötetes képregényt.

A mindenséghez mérhető

Ez a könyv a Keflavík-duológia második kötete és még egy megerősítés, hogy ezt az írót én bizony nagyon szeretem.

Az első részről, A halaknak nincs lábuk már írtam korábban, és ott elég jól összefoglaltam, mire lehet számítani egy Stefánsson könyvtől. Úgyhogy ezt most nem ismételném meg, inkább csapongó pillanatképeket adok az olvasási élményemről és lelkesedésemről.

Kezdjük azzal, hogy imádom a borítót. Gyönyörű a színvilága, tökéletesen illik a történethez (ahogy a cím is), egyszerűen jó kézbe venni és megcsodálni a polcon. A Typotex Kiadó ezúttal is remek munkát végzett, ahogy a fordító, Patat Bence is. 380 oldalas igényes kiadás, lehet róla példát venni.

Fülszöveg:

"A halaknak nincs lábuk folytatása a következő nap története. A behavazott Keflavikban teljes a szélcsend. Ari, a középkorú, elvált, hosszú évek távolléte után Dániából Izlandra hazatért könyvkiadó, bár nincs hozzá valami sok kedve, elindul, hogy meglátogassa haldokló apját. Margrét a múltban tekintetét a csillagokba fúrja, Oddur pedig kihajózott délre, legnagyobb fiával a fedélzeten. A hatvanas években egy fiatal pár felzaklatja a szomszédokat, aztán önmagát. Az izlandi nyár egyik legcsodálatosabb napján egy kisfiú elbújik a függöny mögé. Egy hal, egy ököl, egy tenyér csattan a járomcsonton, a jóképű Carl Sagan pedig a világűrről beszél.
A mindenséghez mérhető költői lezárása a Jón Kalman Stefánsson egy évszázadon átívelő, egy kelet-izlandi halászfalutól egészen napjainkig tartó családregény-ciklusának."

Viszonylag sokáig olvastam ezt a könyvet, mert ez nem az a fajta, amit a hétköznapok rohanásában felcsapok pár percre, majd szaladok a következő dolgomra, hanem amelyet ki szeretnék élvezni. Ezért nem is vittem magammal munkába, utazásra, egyéb helyekre, inkább otthon, a fotelem kényelmében, elég időt szánva rá akartam lapozni. Így többnyire csak hétvégén a reggeli kávém mellett vettem kézbe.

Ezt pedig nagyon jól tettem, mert ezt a könyvet ízlelgetni kell, hogy a szép szavak kellemes tempóban áramolhassanak át az ember agyán. Hogy kiélvezze a költői képeket, az összefüggéseket, a szép gondolatokat és a kifejezetten hétköznapi problémákat, amelyeket ez a történet felvet.

"A szép szavak semmit sem érnek, ha nem tesznek jobbá bennünket."

Nagyon kedvelem az író stílusát, és ez most sem volt másképp. Van valami kellemes a szavaiban, amitől az egyébként hétköznapi dolgok leírása kifejezetten széppé válik. Pedig helyenként nyers, már-már naturalista, mégis végig megkapó marad. Egyszerűen jó olvasni, jó érzéssel tölt el, még akkor is, ha amit olvasok néhol elszomorít. A szereplők sorsa ugyanis nem épp könnyű, vétenek kisebb-nagyobb hibákat, de nagyon emberiek. Kifejezetten szeretem, ahogy ábrázolja őket, ahogy nem fél megmutatni az élet olyan részeit is, amelyeket nem szoktak hangoztatni.

Közben ad egy korképet Izlandról és egy részletes, szinte antropológiai leírást a lakosságról, és mindezt megfűszerezi zenével és irodalmi művekkel. A könyvnek ettől remek hangulata van, igazi északi, cseppet fagyos, mégis szép.

"A versek nagyon hasznosak: amikor hideg szorongatja a világot, takarónak lehet használni őket, olyanok, mint időn kívüli barlangok, falaikon különös jelekkel, viszont nem sokat érnek, ha a csontjaink fáradtak el, az élet leselejtezett bennünket, és esténként csupán a kávésbögre melegíti fel a kezünket."

Ahogy az első kötet megállta helyét önmagában is, úgy ez a könyv is értékelhető külön, ám lezárásként igazán jó. A ránézésre összefüggéstelen szálak az időben nagyon szépen összeállnak a végére. A családi kötelékek egyértelművé válnak, és megjelenik még valami a könyvben, ami az első részben még csak sejthető, a generációkon átívelő minták. Nagyon érdekes volt, hogy a család különböző generációi lényegében ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, hasonló hibákat vétenek és mindez a mindenség része, gyakorlatilag összefügg.

"Aki nem ismeri a múltját, vagy nem akarja elismerni, az elvész a jövőben. Aki előre akar lépni, annak néha előbb vissza kell mennie."

A felmerülő gondolatok egyébként egyetemesek. Központi helyet foglal el közöttük a szeretet, a szülő-gyerek viszony, a pályaválasztás kérdése, a düh- és gyászfeldolgozás nehézségei, megélhetési kérdések, és úgy általában minden, ami egy emberélet alatt fontos lehet. Látunk jó és kevésbé jó példákat, ám ami igazán fontos, az értékítélet elmarad. Stefánsson nem az a szerző, aki megmondja a tutit, hanem az, aki kendőzetlenül megmutatja, lehet így is, meg úgy is élni, és nem állítja, hogy az egyik jobb vagy rosszabb lenne. Ezt pedig nagyon tudom becsülni benne. Ettől válnak a szavai értékessé és jóval többé, mint üres közhelyek.

"Ezek szerint a szerelem végülis nem az, hogy úgy szeretlek, hogy az életemet adnám érted, you'll always be my endless love – hanem az, amikor valaki kimegy a fagyba egy gyapjúpokróccal meg egy sapkával, hogy egy másik ember tovább fürkészhesse a csillagokat…"

Összességében tehát ez megint egy remek könyv a szerzőtől és egy szép lezárása a duológiának. Elégedett voltam vele, jó volt olvasni és bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki kedveli a szerző munkáit. Ha pedig valaki még nem olvasott volna tőle, de szeretne egy szépen megfogalmazott, hétköznapi, mégis különleges könyvet tele remek gondolatokkal, akkor ideje megismerkednie vele. Csak kezdje az első kötettel.

Még egy idézet a végére kedvcsinálónak:

"Mindig is úgy éreztem, mintha Isten ősszel elfáradna, mintha a sötétség Isten szendergése lenne, a csillagok pedig az álmai."