A tükrök városa

Justin Cronin trilógiájának befejező kötetére rengeteget vártam. Az első részt (A szabadulás) még 2013-ban olvastam és bár egy évre rá megjelent a második kötet (A tizenkettek), azóta csak vártam és vártam, hogy ennek a gigászi terjedelmű epikus történetnek a végkifejletét olvashassam. Az író tehát kicsit megcsúszott vele, de kit érdekel, mert a jó könyvekre mindig érdemes várni. Ez pedig egy piszok jó könyv!

A borító továbbra is gyönyörű, a cím kifejező, a kemény kötés pedig szükségszerű, mert 720 oldalt kell összetartania. Olyan jó szépen megírt, alapos történeteket hosszú fejezeteken át olvasni. 

Fülszöveg:

"Az ​általunk ismert világ letűnt. Vajon milyen új világ váltja fel a régit?
A Tizenkettek elpusztultak, és a mindenre rátelepülő sötétség százesztendős borzongató uralma véget ért. A túlélők előmerészkednek a falak mögül, és nekiveselkednek a társadalom újjáépítésének. Merész álmuk egy reményteli jövő.
Ám a távolban, egy halott, sivár metropoliszban ott várakozik a Nulladik, a Tizenkettek atyja. Régóta kísérti az emberi életét szétromboló gyötrelem, és az átalakulásából fakadó gyűlölet lángja vadul lobog benne. Dühét csak az csillapíthatja, ha eléri célját, és végez Amyvel, az emberiség utolsó reményével, a sehonnan jött lánnyal, aki felcseperedve harcba szállt ellene.
Vére szavára hallgatva Tőrös Alicia, a félelmetes harcos elindul a Nulladik végső menedékébe. Ám ott nem az vár rá, amire számított, hanem egy utazás a múltba. Valamint egy olyan ellenfél, aki egyszerre halálosabb és emberibb, mint azt valaha képzelte volna.
Még egyszer összecsap a fény és a sötétség, s végképp eldől Amynek és barátainak a sorsa."

Azt hiszem, jót tett nekem ez a hosszú várakozás. Kicsit leülepedtek tőle az előző részek emlékei és csak az maradt meg, mennyire tetszett ez az apokaliptikus világ és mennyire faltam a sorokat. Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, szinte üres volt az agyam, de ahogy belemerültem, egyre több és több részlet jutott eszembe az előzményekből, így könnyedén kiigazodtam a folytatásban. Azért, ha valakinek nem olyan jó a memóriája, ajánlott számára az előző köteteket újraolvasni.

Ez a rész viszonylag keveset ugrál az időben, ráadásul ezek az ugrások most lineárisan követik egymást és a jövőbe vezetnek. Ami a múltat illeti, csak egy-egy szereplő visszaemlékezései kacsintgatnak felé, így itt az egykori civilizációnak már végleg leáldozott.

Az író már megint remekül átgondolt és kidolgozott minden részeltet. Megmutatta, hogyan él túl az emberiség, hogyan szökken szárba ismét az élet és hogy az emberek bizony körülményektől függetlenül emberek. Vannak közöttük jobbak és kevésbé jók is, mert mindegyikük esendő. Ráadásul minderre hagyott bőven időt, aminek múlását tökéletesen érzékeltette még úgy is, hogy Amyn nehezen fognak az évek.

A szereplőket illetően a történet megmaradt a jól bevált csapatnál és csak egy-egy új figura jelentkezett melléjük. Ettől pedig nagyon egyben volt a kötet és igazi lezárás íze lett. Különösen tetszett, hogy a Nulladik történetét hagyta kibontakozni, rászánta az időt és ezzel megmutatta, hogy milyen egyszerű dolgok láncolata vezethet egy egész világ pusztulásához. Az is tetszett, hogy végre kiderült, mi történt a bolygó többi részével.

Továbbra is tetszettek a naplórészletek, cikkek és konferenciaszövegek, amelyek kicsit megtörték a cselekményt és remekül kiegészítették az eseményeket. Az utolsó fejezet pedig csillagos ötös, remek lezárást adott.

A kötet egyébként végig pörgős és izgalmas maradt, nem voltak unalmas részei és ha az olvasót egyszer beszippantotta, nehezen engedte el. A hangulata pedig pont olyan borongós volt, mint az előző részeké és épp úgy benne volt a remény sugallata is, mint korábban. Talán csak annyiban különbözött az eddig megszokottaktól, hogy érzelmesebbnek bizonyult. Picivel nagyon hangsúly került a szereplők kapcsolataira, legyen szó szerelemről, barátságról vagy családi összetartozásról, ám ez nem rontott rajta semmit.

Összességében ez a kötet egy méltó lezárása egy nagyszerű trilógiának. Justin Cronin valami zseniálisat alkotott a poszt-apokaliptikus műfajban. Egyedi, friss és remekül átgondolt ez a világ és olyan valóságos, hogy az ember elkezdi remélni, hogy nincsenek őrült tudósok, akik vírusokkal kívánják megoldani a halandóság kérdését. Nekem nagyon tetszett ez a történet és nagyon tetszett a lezárás. 

Szívesen ajánlom ezt a trilógiát mindenkinek, akik kíváncsi rá, hogyan lehet vége rendkívül gyorsan egy világnak és mi történik a pusztulás után. Aki pedig az előző két kötetet már olvasta, ne habozzon kézbe venni a lezárást, mert tényleg tökéletes végszót ad ennek a lenyűgöző történetnek.

Kedvenc idézet a könyvből:

"A gyerekek, gondolta, tőlük kapjuk az életünket; nélkülük semmik vagyunk, csak megjelenünk és eltűnünk, mint a szálló por."

A tizenkettek

Justin Cronin posztapokaliptikus trilógiájának második kötete. Az első részről, A szabadulás áradoztam már egy bejegyzésben. Épp ezért nagyon vártam a folytatást és hála Ribizly barátomnak, aki kölcsönadta, sikerült is elolvasnom.

A borító ezúttal is szépia hatású, ami még mindig nagyon tetszik a napfogyatkozással egyetemben. Oldalszámra picikét rövidebb, mint az első kötet, "csak" 648 lap.

Nagy elvárásokkal kezdtem bele, amit többé-kevésbé teljesített.

Fülszöveg:

"Eleinte jó tervnek tűnt: tizenkét halálraítéltet megfertőznek egy ősi vírussal, hogy élő fegyverekké alakítsák őket. Csakhogy a Tizenkettek a vírus hatására vérszomjas szörnyetegekké váltak. Amikor kitörtek a titkos kísérlet helyszínéről, elszabadult a pokol. Rémálom lett úrrá a Földön. A vírus pusztítását túlélő kevesek kis ellenállócsoportokba szerveződtek. Ám ha biztosítani akarják az emberiség fennmaradását, ahhoz nem elég, hogy igyekeznek életben maradni. Veszélyes küldetésre kell vállalkozniuk: fel kell kutatniuk a Tizenkettek mindegyikét, hogy végezzenek velük. Az ellenállók különös dolgot tapasztalnak: a fertőzöttek viselkedése érthetetlen módon megváltozik. A nyomok egy komor diktatúrához, a Hazához vezetnek, ahol egy igen különös trió nő igyekszik kedvére formálni az emberiség jövőjét. Talán csak egyvalaki húzhatja keresztül a számításaikat: Amy, a Sehonnan Jött Lány, az egykori titkos kísérlet tizenharmadik alanya, az ellenállók vezetője. Ő az egyetlen emberi lény, aki feltárhatja a Haza titkát, és aki képes behatolni a Tizenkettek elméjének mélyére. És meglehet, hogy amit ott talál, az mindennek a végét jelenti."

Ahogy már említettem, az első rész nagyon tetszett, így meglehetősen magas elvárásokkal kezdtem neki ennek a könyvek. Az elején pedig ugyanúgy belesüppedtem Cronin pusztuló világába, mint A szabadulás esetében.

A könyv ismét több idősíkon halad, kezdetben a világvége napjait követheti nyomon az olvasó néhány szereplő szemszögéből, majd jön egy ugrás a jövőbe egy rövidebb szakasz erejéig. Ezt először nem tudtam hova tenni, de aztán a szereplők összekapcsolásával értelmet nyert. A kötet további, vastagabbik fele pedig ott veszi fel az események fonalát, ahol az első rész befejezte.

Ez az ugrálás nekem cseppet sem volt zavaró, bár meg kell jegyeznem, hogy az első felének idősíkjait jobban kedveltem, mint a "jelent".

Az elvárásaim egy részét teljesítette a könyv. Az elején remekül hozta a megszokott borongós hangulatot, a részletekre ismét nagy hangsúly került és a sok szereplő és nézőpont is megfelelt az eddigieknek. Jó volt ismét ebben a világban kalandozni és újra találkozni a szereplőkkel. Csakhogy az első kötet végén érzett katarzis elmaradt.

A fülszövegben is említett Haza cseppet sem nyerte el a tetszésemet és nem csupán azért, mert egy förtelmes diktatúra, hanem mert számomra nem passzolt ebbe a szépia világba. A füstösöket kiszorította a kevesek uralma, mintegy degradálta őket. Már nem a vírusos szörnyek domináltak, hanem az emberek belső démonai, ami bár érdekes, nekem most nem jött be. Nem akartam elnyomó rendszerről olvasni, nem akartam sötét lelkű alakok fejébe látni. Pontosabban mégis, bele akartam kukkantani a Tizenkettek fejébe, ami viszont elmaradt. Azt akartam, amit eddig kaptam, küzdelmet a túlélésért egy csipetnyi misztikummal és sok-sok főfüstössel (Hadd ne keljen leírnom mind a tizenkettő nevét...) ezt pedig sajnos nem kaptam meg.

Cronin átváltott tipikus disztópiára, ami rendben is lenne, ha nem dobta volna olyan magasra a labdát az első résszel. A szereplőket egyértelműen túlságosan megkedvelte, mert bár sokat kínozza őket (Sara és Lish simán kaphatna idegösszeomlást.) képtelen megválni tőlük. Ezzel pedig a megszokott veszélyérzet oda. Ráadásul a karakterek szövevényében túlságosan sok a véletlen egybeesés, szinte mindenki rokona, ismerőse valaki másnak, ami még a megcsappant emberi lélekszám mellett is fura.

Peter ebben a részben nem sok vizet zavart, ő volt a jó katona, aki mindig jókor volt jó helyen. Amy ellenben már több figyelmet kapott. Amy, akit annyira szerettem az első részben valahol elveszett a füstösökkel. Értem én, hogy változott (bár ez a változás dolog cseppet sem passzolt vagy tetszett az eddigiekhez mérve), nekem mégis inkább elveszett. Eltűnt a kiismerhetetlen kislány, aki mégsem volt soha gyerek és a helyére valami kevésbé megfoghatatlan, tipikus főhősnő került, eltűnt a bája.

Itt kell rátérnem a Tizenkettekre, akik már csak tizenegyen vannak. Sok-sok érdekes figura, sok sötét gondolat, mégis csak Carter (akit már amúgy is megismertünk az előző részből) és Martínez kapott egy nyúlfarknyi szerepet. Ez pedig édes kevés. Ők lennének a világ elpusztítói, mégis hiányzik belőlük az egyéniség. Olyan füstösök lettek, mint az előző rész mezei szörnyei, míg itt a mezei szörnyek inkább mezei egerek, annyira semmitmondók. Értem én, hogy sokan vannak, nem lehet mindet kidolgozni, de legalább a felét megpróbálhatta volna.

Helyettük viszont van egy Nulladik, aki megint csak a háttérből kukkol és mormog a bajsza alatt, illetve egy visszatérő karakter, Wolgast, akit nagyon nem kellett volna visszahozni. Szeretem, amikor a halott halott marad. (Félreértés ne essék, nem támad fel, csak kísért, de akkor is.) És itt jön a képbe a misztikum. A misztikum, ami az első kötetben Amyvel csúcsosodott ki, ebben a részben pedig mélyrepülésbe kezdett. Amy megváltozott, ezzel megváltozott ez az egész lelkes dolog ez pedig csak rontotta a dolgot. Nagy spirituális katyvasz lett az egész.

Hű-ha! Azt hiszem, kicsit leszóltam most ezt a részt, pedig olvasás közben könnyen belemerültem, élveztem és vártam a következő fejezeteket. Most viszont, ahogy átgondoltam, egyre több szálka került a szemembe, jobb is, ha itt most befejezem.

Szóval nem rossz, de nem olyan jó mint az előző. Ettől függetlenül tetszett és bátran ajánlom mindenkinek, aki az első kötetet szerette. Érdemes elolvasni.

Kiegészítés:

Minden bizalmam a harmadik kötetben, The City of Mirrors-ban van. Talán Nulladik majd helyére teszi a dolgokat. Ez a rész azonban még az alkotás stádiumában van, vagyis sokat kell még rá várnia a magyar közönségnek. Mindenképpen szeretném elolvasni.

A szabadulás

Egy újabb disztópia az olvasmányaim között, ami már szerepelt a Könyves kívánságlista rovatomban (VI. rész), és amiről eddig csupa jót hallottam. 

Mikor először figyeltem fel erre a kötetre, nem tudtam, hogy trilógia nyitó része. Aztán az egyik kedves olvasóm felvilágosított, így már sorozatként kezdtem el olvasni.

Cartaphilus Kiadó munkája (ez eddig az első olvasmányom tőlük) és meg kell jegyeznem, kiváló munkát végeztek. A szöveg hibátlan, ami sajnos szinte ritkaságnak számít a könyvpiacon, a borító pedig hatásos. Ha jól gondolkodom, Amy szerepel a képen és ez a szépia stílus tökéletesen passzol egy letűnt világ emlékéhez. 

Kemény kötést kapott, amire a 800 feletti oldalszám miatt szüksége is volt. Nem könnyű megbirkózni vele, akár önvédelmi fegyvernek is elmenne, bár nem a füstösök ellen...

Fülszöveg:

"Rákbeteg felesége halála után dr. Lear, az özvegy tudós elkezdi kutatni a hosszú élet titkát, a betegségek és az öregedés ellenszerét. A hamarosan a hadsereg felügyelete alá kerülő kísérletsorozat eredményeként azonban a 12 kísérleti alany – minden emberi vonását elvesztve – félelmetes, gyilkos lénnyé alakul át. A kutatás utolsó fázisában a tudósnak szüksége van egy hatéves kislányra is, akit szintén beoltanak a kiszámíthatatlan hatású vírussal. Annak ellenére, hogy a Colorado-hegységbeli kísérleti telepet kommandósok őrzik, a kísérleti alanyok, azaz a „fertőzöttek” kiszabadulnak. Senki és semmi nem állíthatja meg őket, a fertőzés egyre terjed, s mind több ember válik hozzájuk hasonló vérszomjas szörnyeteggé."

Jó néhány disztópiát olvastam már, így joggal mondhatom, ez a könyv a műfaj egyik díszpéldánya. Nagyszerűen van összerakva, tele borzongatóan valósághű pusztulással, értelmes magyarázatokkal és reménnyel.

A történet legnagyobb erőssége az író alaposságában rejlik. A vastagság nem véletlen, Justin Cronin szeret mindent szépen kifejteni, alaposan felvázolni múltat és jelent egyaránt. Ez persze a pörgős akciókönyveknél jóval terjengősebbé teszi a szöveget, mégsem lesz lapos vagy unalmas. Az elejétől a végéig feszültségben tartja az olvasót. Az író stílusára tehát nem lehet panasz. 

Ez egy különleges könyv, mivel nem csak a pusztulás utáni világot mutatja be, hanem a vég folyamatát is. A cselekmény napjaink világában nyit, majd megmutatja, milyen egyszerű véget vetni neki. Aztán jön a pusztulás és káosz, majd a túlélők küzdelme. Az olvasó minden mozzanattal tisztában van, tudja mi és miért történt és ezzel belesüpped a lapok közé és valóságosabban él át mindent.

"Gyorsan történt. Harminckét perc kellett ahhoz, hogy elpusztuljon egy világ, és megszülessen egy másik."

A valósághűség másik oka a hitelesítő fejezetek, vagyis a naplótöredékek, levelezések és hivatalos dokumentumok, amik meg-megtörik a folyószövegből álló fejezeteket.

Sok szálon fut a cselekmény és sok szereplőt vonultat fel. Volt, akit megkedveltem, akit megutáltam és volt, aki semleges maradt. A karakterek pedig legalább olyan kidolgozottak, mint maga a világ. Mindegyikük motivációja teljesen érthető és a különféle személyiségtípusok is jól kirajzolódnak.

Amy különösen a szívemhez nőtt, mert ő különleges. Különleges volt az elején, a közepén és a végén, igaz szerintem jóval többre is képes lenne. Talán majd a folytatásban.

Nagyon tetszett a szereplők kapcsolata a hétköznapi konfliktusoktól a sok ijedt ember kis térben összezárt elkerülhetetlen problémáiig. A szerelmi szálak takarék üzemmódban működtek, tökéletesen passzolva ehhez a kegyetlen világhoz. Örültem, hogy egyik pár kapcsolata sem lett túlságosan hangsúlyos, inkább megmaradt a háttérben színezéknek.

Cronin a pusztulás okának kiváló érzékkel alkotta meg a füstösöket/fertőzötteket. Egyszerre használta a vírus okozta fenyegetés és a vámpírok őrületét létrehozva egy különleges vámpírkórt. Ötletes és egyedi. Az álmokért pedig külön piros pontot érdemel.

A történet tehát nagyszerűen van felépítve, a hangulata is szükségszerűen borongós és nyomasztó. Van itt minden az emberi kegyetlenségtől, a vérszomjon át az atombombák szörnyűségéig. (Engem mégis inkább a szülés leírása csapott kicsit mellbe. Megbirkózom a tömegméhszárlással, a leszakadó végtagokkal, de egy ilyen részletes szülőszobai jelenethez még nem vagyok elég edzett.) Ez nem egy könnyed, nyári olvasmány, inkább a rágósabb fajta. 

Összességében tehát nagyon tetszett, bátran ajánlom mindenkinek, aki egy posztapokaliptikus könyvre vágyik. 

"A bátorság nem nehéz, amikor az alternatíva az, hogy megölnek. A remény a nehéz."

Kiegészítés:

Ahogy már a bejegyzés elején is említettem, trilógiáról van szó. Van még bőven potenciál ebben a világban, a szereplőkben és persze az íróban is. A szabadulás vége el is húzza a mézesmadzagot.

A második rész, Tizenketten címmel a kiadó ígéretei szerint, még ebben az évben megjelenik magyarul. Már a címe is sugallja, milyen háborút tartogat az olvasóknak, így nagyon kíváncsi vagyok rá.

A harmadik rész, The City of Mirrors még az alkotás stádiumában van. Cronin 2014-re ígérte, így hazánkban jó eséllyel csak 2015-ben fog megjelenni. No, de a jó könyvekre érdemes várni, türelmes vagyok.