2022. december 30., péntek

A Holdsugár könyvesbolt rejtélyei

Ezt a könyvet tavaly decemberben akartam elolvasni. Karácsonykor könyvesboltban játszódó történet épp ideálisnak tűnt az ünnepekre. Csakhogy az ünnepek sosem úgy alakulnak, ahogy az ember eltervezi, legalábbis ami az olvasásra szánható szabadidejét illeti, így egy évet csúszott ez a könyv.
A borító megkapó, a cím hívogató, ám teljes mértékben megtévesztő. Az eredeti cím, "Livingstone úr könyvesboltja" illik hozzá, ám ez a magyar változat olyan elvárásokat kelt az olvasókban, amelyeket a kötet nem teljesíthet. Csalódással közlöm, nincsenek itt rejtélyek, megfejtésre váró titkok, sőt, még macska sem bukkan fel a könyvben, így a borító is füllent. Értem én, hogy marketing szempontból okos húzás volt, mert előbb leveszik így a polcról, ám hosszú távon nem kifizetődő, hiszen csalódott olvasók tömegeivel nem lehet még több példányt eladni.
A történet egyébként nem hosszú, mindössze 276 oldal.
Fülszöveg:
"London a csodák városa. Így amikor Agnes Martí, a Barcelonából érkező régészlány betéved Edward Livingstone, a hírneves felfedező leszármazottjának varázslatos könyvesboltjába, rögvest Alice, Pán Péter, Twist Olivér társaságában és világában találja magát. Nem kevés furcsa kérdésekkel hozzá forduló vásárlóval, vagy egy kék fénybe burkolózó, állandóan körmölő íróval. A könyvespolcok és a világirodalom labirintusában lépten-nyomon rejtélyekbe botlik, melyek megfejtéséhez egy detektív szegődik mellé társául a Scotland Yardtól – hogy közösen leljék meg a legtitokzatosabb kincset, mely két embert összefűzhet…"
Mielőtt kifejteném a már említett félrevezetés okozta csalódottságomat, összefoglalom, mi jót találtam ebben a történetben.
A kötet nyitánya tetszetős, a könnyed stílus és a decemberi hangulat hamar elkapja az olvasót. Jó ötlet volt a spanyol szerzőtől, hogy bár Londonba helyezte a történetét, spanyol főhősnőt adott hozzá. A főszereplő és egyúttal a szerző lelkesedése London iránt ezért hiteles és kedves része a cselekménynek. A leírások rendben voltak és a stílus is gördülékeny. A könyvesbolt pedig, hát, elképzelve is csodálatos.
Ha már könyvesbolt, a kötetet valóban áthatja az olvasás és a könyvek szeretete. A szereplők kivétel nélkül lelkes olvasók, akik nem haboznak könyvekről beszélgetni vagy épp könyvekből idézni. Rengeteg mű és szerzője kerül említésre benne, ráadásul meglehetősen vegyes stílusban és műfajban. A legtöbb könyves történet ugyanazokra a klasszikus művekre és szerzőkre építkezik, amelyeket biztosan mindenki ismer, ám itt nem ennyire szűk az irodalmi világ. Midez pedig kiegészül egy csipet történelemmel és csillagászattal, amitől még szerteágazóbbak lettek az utalások. Ezek megértését egyébként egy meglehetősen terjedelmes lábjegyzet is segíti, így ha valaki nincs képben az adott szerzőről, azonnal kap némi információt róla.
"Nem kell lehunynunk szemünket, hogy álmodjunk; elég, ha olvasunk.
Michel Foucault"
A szereplők kedves figurák. Kicsit könyvszerűek, már ha szabad ilyet mondanom, ám működnek. Mindenki kedves ebben a történetben, még a mogorva alakok is. Ettől a könyv bájos, a párbeszédek könnyedek, a szereplők kapcsolata pedig egyszerű és letisztult. Helyenként tudnak humorosak lenni, főleg ha tévelygő vásárlókról van szó. Persze akad köztük sarkított jellem, ám ez csupán a kedves humort szolgálja.
"– Elnézést – fordult udvariasan Livingstone úrhoz –, el kell olvasnom az Alice-t, Lewis Carrolltól.
– Csodaországban vagy A tükör másik oldalán …?
– Otthon, ha lehet…"
Ez a történet tehát hangulatos a helyszínválasztás illetve a leírások miatt. Tele van könyves utalásokkal, ami minden olvasni szerető ember szívének kedves, és kellemesek a szereplői. Bizony, most jön az érem másik oldala, az a bizonyos de...
Először is nincs itt semmiféle rejtély. Pontosabban van egy eltűnt kézirat, ami nem is igazán tűnt el, és hamar meg is kerül, így nincs ügy, amit meg kellene oldani. Másodszor a könyv lényege ezért nem egy nyomozás, hanem egy nyomozó. Csak azért történt "lopás", hogy egy rendőr betévedjen a könyvesboltba és romantikus viszonyba keveredjen a főhősnővel. Hupsz, ez spoiler volna? Egyáltalán nem, mert minden kiszámítható, és a cselekmény lényegében kedves emberek kedves párbeszédeiből áll, így nincs itt semmiféle meglepetés.
Harmadszor a szerelmi szál rettentően lányregényes, amolyan mesebeli, simábban megy mint egy frissen olajozott nyomdagép. Kifejezetten romantikus lelkű olvasóknak élvezetes lehet, ám az én ízlésemnek túlságosan rózsaszín és eseménytelen volt. Ám ez a legkisebb hibája a történetnek.
"És hát általános igazság, hogy minden valamirevaló szerelmi történet egy teázásra szóló meghívással kezdődik."
Volt még egy negatívum számomra, az irodalmi utalások kettőssége. Ahogy korábban már írtam, nagyon tudtam értékelni azt a széles skálát, amin mozogtak, azonban helyenként sok volt. Néhol csak úgy záporoztak a különféle idézetek, amelyek nem mindig voltak összhangban, nem igazán illettek a párbeszédbe vagy csak sutának hatottak. A kevesebb néha több elve itt igazán jól jött volna.
Összességében tehát vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel. Nem volt rossz élmény, ám jóval többet vártam tőle köszönhetően a megtévesztő címnek. Karácsonyi olvasmánynak azonban elment, illett az ünnepi hangulathoz.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik kifejezetten könnyed olvasmányra vágynak rengeteg irodalmi utalással. Nem érdemes izgalmas cselekményre vagy mélységre számítani tőle, ám kikapcsolódást így is nyújthat. Romantikus beállítottságú olvasók előnyben. Aki viszont a címben említett rejtély miatt venné kézbe, inkább ne tegye.
"Ott van az otthonunk, ahol a könyveinket őrizzük. Sir Richard F. Burton."

2022. december 29., csütörtök

A sziget

Idén már ez a második olvasmányom a szerzőtől. Szeretem az izlandi irodalmat.
Van valami megkapó a borító egyszerűségében, és 248 lapjával nem egy terjedelmes kötet, mégis két hétig tartott, míg elolvastam. Egyrészt jólesett időnként letenni és eltöprengeni rajta, másrészt ez volt az aktuális utazós olvasmányom, vagyis bárhová mentem, vittem magammal. Többnyire ezért metrón, villamoson és buszon vettem kézbe.
Fülszöveg:
"Emlékszel, hol voltál, amikor megtudtad?Az elmúlt évek egyik legérdekesebb izlandi regénye izgalmas, valószerű és borzongató történet az elképzelt jövőnkről.
Az általunk ismert világ megszűnik létezni. Izland, az egyik legszervezettebb ország egyik napról a másikra elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, és káosz lesz úrrá benne. Senki nem tudja, mi okozza a fennakadást, az állam, a jog és a társadalom építményei pedig repedezni kezdenek.
A sziget a thriller, a politikai fikció és a disztópia remek kombinációja, ugyanakkor pontos kórkép is a modern világról. A szerző művével megdöbbentette Izlandot, és élénk vitát váltott ki az állam és a társadalom alapjainak fenntarthatóságáról."
Ebben a történetben nem az az érdekes, hogy mi történik, hanem az, hogyan. Épp ezért nem egy szokványos olvasmány, mert bár van klasszikus értelemben vett cselekménye, az elszigeteltség, ez lényegében mellékszereplője ennek a könyvnek. A szerző ugyanis nem mesél, hanem bemutat és boncolgat, ami nem egy megszokott olvasási hozzáállást kíván. Aki tehát szokványos disztópiát vár miértekkel, hősökkel, problémával és megoldással, az csalódni fog. Itt nincsenek se hősök, se válaszok, csak egy kórkép a társadalomról, ami nem épp felemelő, ám pont ettől érdekes.
A történet meglehetősen kevés karakterrel dolgozik: van a főhős, annak családja és barátai. Ennyi és nem több, így a nagyobb kép és hitelesség érdekében a fejezetek között újságcikkek és helyenkénti leírások segítik a megértést. Nekem tetszett ez a koncepció, az újságcikkeket kifejezetten szerettem. Alig 250 oldalon ugyanis ennél több nem fért volna bele, és nem is volt rá szükség. Ahogy elmlítettem, ez a könyv nem mesél, hanem boncol. Apró kockákra vágja fel a társadalmat, elgondolkodik a "mi lenne, ha" kérdéseken, és ennek megfelelően lehetséges utakat mutat, amitől kissé mozaikszerű. Nincs minden leírva, nem mondanak ki benne mindent, a szereplők sorsa mégis összeáll. A karakterek is ehhez igazodva távolságot tartanak az olvasótól. Nem lehet őket mélyrehatóan megismerni, hiszen életük, tetteik csupán egy-egy mozzanata villan fel, ám megértésükhöz ennyi is elég.
"Ezernyi különböző szállal kapcsolódunk egymáshoz: szavakkal, hangokkal, érintésekkel, szövegekkel, vérrel, dalokkal, kötelekkel, utakkal, drótnélküli üzenetekkel."
Ebben a könyvben minden nagyon emberi és valósághű. A felvetett problémák hitelesek, a rájuk adott válaszreakciók szintén. Ezt nem feltétlenül jó érzés olvasni, ám ez is a könyv lényege. Kellemetlen kérdéseket tesz fel, kellemetlenül valóságosan szemléltet, ami nem biztos, hogy minden olvasónak tetszeni fog. Én kedvelem az ilyen típusú könyveket, a realista ábrázolást, és tökéletesen megvagyok bizonyos válaszok nélkül.
Összességében tehát jó olvasási élményt nyújtott ez a könyv. Elgondolkodtatott, és a befejezésével is elégedett voltam, mivel illett hozzá.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a lassan, ám reálisan felépített elméleti okfejtéseket. Akiket nem zavar, ha nincs minden tisztázva, és ha bepillantást kapnak a társadalom sötét oldalára. Aki viszont klasszikus értelemben vett disztópiát szeretne, gyorsan haladó cselekményt vagy csak minden kérdésre választ, nos, csalódni fog. Izlandi irodalom kedvelői előnyben.
"Olykor egyetlen emberré zsugorodik össze a világ. Egyetlen magányos emberré a kihalt fjordban."

2022. december 20., kedd

Az idő partjain

Ez nem egy friss kötet, 2014-es, és már nem emlékszem, hol hallottam róla először, de pár hónapja felkerült a kívánságlistámra, így nem haboztam lecsapni rá a könyvtárban.
A borító tetszetős, ám nem kiemelkedő, és 424 lapjával kifejezetten terjedelmes olvasmány.
Fülszöveg:
"Vajon hogyan fér meg egymás mellett a testi és lelki terrort átélő japán iskoláslány, az írói válsággal küzdő Ruth, a buddhista apáca és a mosómedve-támadást túlélő macska története? Hogyan változtatja meg a szereplők életét mindaz, ami a múlt ködéből felbukkan? Mit tehet gyötrődő rokonai lelkéért halála előtt a vén Dzsiko? Vajon mit jelent az időben létezés és hogyan segíthet a buddhizmus vagy a modern fizika, esetleg egy kamaszlány kegyetlen naplója ennek megértésében?

Ruth Ozeki ezekre a kérdésekre keresi a választ. Ő maga amerikai apa és japán anya gyermekeként született. 2010 óta zen buddhista pap. Ha mindezek után az olvasó azt gondolja, hogy a névazonosság nem véletlen, akkor egy időre érdemes a könyv visszatérő motívumát felidézni: a kettő „nem ugyanaz, de nem is más”."
Nem emlékszem ugyan, milyen kontextusban került elém ez a könyv először, ám az biztos, hogy a japán vonal és a több szálon futó történet vonzott benne. Illetve a Booker-díjra jelölés miatt feltételeztem, hogy szépen van megírva. Ezen előzetes elvárásaimat teljesítette is, bár okozott némi meglepetést.
Nem szeretnék sokat írni a cselekményről, azt jobb, ha az olvasó maga fedezi fel, ám a koncepcióról muszáj elárulnom néhány dolgot. Szóval, ha valaki mindenféle előzetes tudás nélkül olvasná el ezt a könyvet, ugorja át a következő néhány bekezdést.
A könyv két szálon, két ídősíkon fut, amibe egy harmadik szál (és idősík) helyenként bekapcsolódik. Az idő azonban viszonyítás kérdése, így nem csupán a főhősnő az, aki nem érzi az időbeli távolságokat, hanem helyenként az olvasó sem. Ez egyértelműen szándékos és egyáltalán nem zavaró. A két szál ugyanis elkülönül fejezetről fejezetre, és mindig jelezve van, épp kit követünk. Az egyes fejezetek is tagolva vannak, ami kényelmesebbé teszi az olvasási tempót.
"Néha, amikor a múltról mesélt, könnyes lett a szeme a sok emléktől, de ezek nem igazi könnyek voltak. Dzsiko nem sírt. Csak az emlékek szivárogtak belőle."
Az alap koncepció - ezzel nem árulok el sokat, hiszen a kötet legelején kiderül -, a tengerben megtalált napló, zseniális. Egyébként is kedvelem a napló- és levélregényeket, itt pedig aztán minden van a palackposta romantikus extrájával. A "nyomozás" a napló írója után pedig kifejezetten izgalmasnak hatott. Külön tetszett, hogy a szerző jól átgondolta, ki tudja elolvasni az egyes lapokat és miért. Kellett például valaki, aki olvas franciául és valaki, aki érti a második világháború idején íródott kanjikat. Ráadásul az egész könyv olyan, mintha a főhős munkája lenne (névazonosság után szabadon), így még hitelesebbnek tűnik a történet és még jobbak a lábjegyzetek. Igaz, helyenként nem mindig értettem, miért épp ezt vagy azt "hagyta meg" az eredeti japán szövegből, de élveztem a játékot. Bár, a latinbetűs átiratokhoz nem a hivatalos romajit használta a szerző vagy a fordító.
Nekem tehát kifejezetten tetszett a kötet felépítése és az ötlet. A szereplőkkel is elvoltam, bár a macskát leszámítva talán csak Haruki 1 volt szimpatikus. A két főhősnőt nem kedveltem, döntéseikkel pedig nem mindig tudtam mit kezdeni, de elfogadtam őket, és szomorúan, de rendületlenül olvastam azok következményeit. A történet ugyanis nagyon sok kifejezetten nehéz témát vet fel. Van itt minden az öngyilkosságtól az iskolai zaklatáson át az egzisztenciális válságig. A szereplők nem igazán értik egymást, nem is tudnak egymással kommunikálni, ami egyébként bosszantó, és nem kérnek segítséget, ami pedig szomorú. Ezért többnyire dagonyáznak a problémákban, és tovább ásnak abban a bizonyos gödörben. A könyv buddhizmus ide vagy oda (de erről majd később) nem fest épp felemelő képet az emberiségről. Sőt, Japánról sem épp a menő, modern, csinos dolgokat mutatja meg, hanem a lehangoló, szürke, szegény és kilátástalan oldalát. Itt-ott pedig megfejeli mindezt egy adag háborús bűnnel. Meglehetősen depresszív koktél, de azért beosztva fogyasztható.
"A macskát felbosszantotta, hogy Ruth nyugtalan és nem rá figyel, le is ugrott Ruth öléből. Nem szerette, ha Ruth bekapcsolta a számítógépet és ujjait gépelésre, egerezésre, nem pedig az ő fejének vakargatására használta. Ezt ő két tökéletesen jó kéz elherdálásának tekintette…"
A könyvnek van egy filozófikus oldala, amelyet a kötet végi jegyzetek és a felhasznált irodalom jegyzéke erősítenek. Akad itt minden a buddhista tanoktól a francia szépirodalmon át az elméleti fizikáig. Ha az olvasó nyitott az ilyesmire, akkor kellemes kiegészítést nyújtanak. Ám, ha valaki szeretne a cselekménynél maradni, lehetnek zavaróak. Én többnyire elvoltam velük, az apácák életmódját és a tradicionális buddhista temetést kifejezetten érdekesnek találtam, az elméleti fizika viszont már soknak tűnt. Jobb lett volna, ha megmarad a történet a spirituális vonalon, de értem én, hogy racionalista olvasóknak akart kedveskedni vele. Apropó racionalizmus, a könyv vége átcsusszan mágikus realizmusba, ami egyrészt megtöri a kötet eleji valósághűség érzetét, másrészt viszont az említett filozófikus gondolatokhoz tökéletesen passzol.
A történet lezárása szerintem senkinek sem okoz meglepetést, én legalábbis számítottam rá. Egyszerre oldja a feszültséget, és bízza az olvasóra a nyitva maradt kérdések továbbgondolását. Ez a befejezetlenség illik a történethez, viszont nem biztos, hogy minden olvasó számára kielégítő.
Összességében ez egy meglehetősen sötét hangulatú, töprengős könyv egy remek ötlet köré felépítve. Örülök, hogy felfigyeltem rá. Aki szereti, ha nehéz kérdéseken rágódhat, nem fog csalódni. Levélregények kedvelői, és Japán iránt érdeklődők előnyben. Aki viszont nem nyitott az elméleti kérdések boncolgatására, jobban szereti, ha egyenes válaszokat kap, vagy csak nehezen viseli az emberiség sötét oldalát, óvatosan vegye kézbe ezt a könyvet.

2022. december 15., csütörtök

Teázó a boldogsághoz

Ezzel a könyvvel Instagramon találkoztam először. Nagyon megtetszett a címe, és a borító is hangulatos, így megjegyeztem magamnak. Aztán szembe jött a könyvtárban, és nem tudtam ellenállni neki.
Habár önálló kötetként is megállja helyét, ez a könyv A Valerie Lane álmodozói sorozat első része.
Fülszöveg:
"Isten hozott a Valerie Lane-en, a világ legromantikusabb utcácskájában!
A Laurie’s Tea Corner büszke tulajdonosának a hobbija a hivatása. Laurie elégedett: a világ minden tájáról isteni teákat árusít, otthonos üzletét kellemes illat lengi be, a vendégei pedig szívesen térnek be hozzá, hiszen a boltocska ugyanazt a harmóniát és melegséget sugározza, mint a tulajdonosa. Laurie bár már hónapok óta Barryről, a jóképű teakereskedőről álmodik, a szerelem terén mindezidáig nem nem volt szerencsés. Barátnői szerint ezen nyomban változtatni kell, így hát rögvest tervet kovácsolnak…"
Nem vártam sokat ettől a könyvtől, mert tényleg a megkapó cím és a hangulatos borító miatt választottam. Tudtam, hogy nem számíthatok benne csavaros és izgalmas történetre, így bőven elég lett volna számomra, ha kellemesen kikapcsol, míg megiszom egy bögre forró teát.
A könyv ennek megfelelően ígéretesen indult a rövid fejezetekkel és a ténnyel, hogy olyan nagy problémák vannak ebben a történetben, mint egy felszaladt harisnya. Épp erre a könnyedségre és kellemesen romantikus légkörre volt szükségem. Csakhogy ez a kellemesség kezdett oda lenni, mint a teám hőmérséklete. Kihűlt, mivel egyre több olyan dolgot vettem észre, ami rontotta számomra az összhatást.
254 lapjával kifejezetten rövid olvasmány, mégis olyan sok szereplőt szuszakolt bele a szerző, hogy kicsit túlzsúfoltnak éreztem ezt a teázót. Értem én, hogy sorozatnak szánta, így fel kellett vezetni a további részek főhősnőit, de ezt olyan kurtán furcsán tette, hogy sokáig teljesen összemosódott számomra, kinek milyen boltja van, és úgy általánosságban ki kicsoda. Például először azt hittem, mind az öt hölgy egyedülálló, de kettő bizony kapcsolatban él. Aztán azt gondoltam, az egyik virágboltot vezet, de aztán kiderült, hogy a virágbolt az, ami hiányzik ebből az utcából, így ismét összezavarodtam kicsit. Kifejezetten figyelmes olvasó vagyok (még munkával és tanulnivalóval elhavazva is), a sok szereplőt és több idősíkot használó történeteken is könnyedén kiigazodom, erre itt egy alig 250 oldalas habkönnyű kis történet és kétszer is elveszítem azt a bizonyos fonalat. Ez bizony a szövegen múlt és nem a figyelmemen.
Ha már szöveg, a legnagyobb csalódást sajnos ez okozta. Suta párbeszédek, még sutább helyzetek és egy olyan pongyola narráció jellemzi, amitől egyáltalán nem hangulatos ez a könyv. Nem tudom, hogy a fordítás okozta-e vagy az eredeti német szöveg is ennyire gagyi, de helyenként nevetségesnek találtam. Péládul legyen bármilyen hűvös a viszony, egy anya sosem köszön el telefonon a lányától Viszont hallásra! mondattal. Ez egyszerűen abszurd, míg az örömében tapsikoló nénike és a folyamatosan egymás szeretetéről biztosító barátnők pedig olyan elemek, amelyek egyszerűen elfogadhatatlanok egy felnőtteknek szóló szövegben. Konkrétan bugyutává tette ezt az egyébként is faék egyszerűségű történetet. Ráadásul épp ez a bugyutaság jellemezte a romantikus szálat is. Pedig kezdetben cukinak tűnt a két bizonytalan ember egymásra találása, ám a sok klisé, illetve a mondva csinált megsértődések és problémák elrontották ezt is.
A kötet végén szerepel néhány recept (többnyire teákról), ami kifejezetten ötletes. Kedvelem a recepteket a könyvekben, az egyik korábbi olvasmányon receptjét például gyakran elkészítem. Ezt tehát tudtam értékelni.
Összességében ez nem egy jó könyv, se hangulatát, se témáját tekintve. Nem igazán nyert meg magának, így a folytatás, bár ugyanilyen csinos borítót kapott, nincs a terveim között.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik minden elvárásukat félre tudják tenni, ha könnyed kikapcsolódásra vágynak, és nem zavarja őket, ha egy könyv helyenként bugyuta. Aki viszont kifejezetten cuki, kedves és romantikus olvasmányra vágyik, keresse máshol, mert ez a tea, hiába szép a bögréje, nem olyan fórró és nem is olyan finom.

2022. november 30., szerda

Csodabogár

Még mindig nagyon kedvelem Sarah Andersen munkáit, így mikor megtudtam, hogy jön tőle a negyedik képregény, azonnal meg is rendeltem.
A borítón ezúttal a sárga szín dominál, és az utolsó oldalon van néhány ajándék matrica. Ezek épp olyan cukik, hogy szinte vétek felhasználni őket, szóval jól meg kell fontolni a nagy kérdést: Ragasztani vagy nem ragasztani?
Ezúttal is 112 oldalas lett a kötet hozva a megszokott terjedelmet.
Fülszöveg:
"Random pózok! Furcsa hangok! Kattanj és függj rá megszállottan a legfrissebb őrületre! Egyébként is, kit érdekel a való világ, amikor akár egész álló nap helyszínelős krimisorozatokról és természetfölötti lényekről cseveghetsz?

Csatlakozz Sarah-hoz és a kisállataihoz ebben a kötetben, ahol a felnőtté válás tipikus problémáitól egészen a démonidézésig juthattok. Csodabogárként csodaszép az élet."
Első ránézésre ez a kötet is épp olyan, mint az előző három. Tele van humoros, kedves képkockákkal, amelyekkel az olvasó azonosulni tud. Gyorsan be is lehet falni a könyvet. Csakhogy, mikor befejeztem az egyébként kacarászva lapozását, és minden cicás képkockát odadugtam San Diego orra alá, hatalmába kerített egy kis hiányérzet. Úgy éreztem, valami hiányzik, ami az előző részekben megvolt, meghatározni, hogy mi is ez a dolog azonban nem olyan egyszerű. Szóval most gondolatok és érzések következnek, hátha a bejegyzés végére tisztázom magammal, mi az, amit hiányoltam.
Az első dolog, ami eszembe jut, az az egyes képkockák ismerőssége. Talán nem kellene a művésznőt minden lehetséges internetes felületen követnem... Csakhogy emlékszem rá, hogy a Macskapásztorban is volt néhány oldal, amit korábban már láttam, és ez nem rontotta az olvasási élményt.
Azt sem gondolnám, hogy ne éreznék ugyanolyan hasonlóságot a lerajzolt helyzetekkel. Főleg, hogy már nálam is figyel egy fekete macska, ahogy a mellékelt kép is mutatja. Szóval ezúttal is megvolt a rácsodálkozás, hogy jé, ez rólam szól. Azonban akadt bőven olyan oldal, ahol ez elmaradt, mert minden furcsaságom ellénére, azért misztikus lény nem vagyok. (Pedig a karácsonyfák iránti lelkesedésem rezonált a molyember örömével...)
Élmény szempontjából tehát megkaptam, amit vártam, így hiányérzetem máshol, a kritikus énem jegyzeteiben keresendő tovább.
Míg a korábbi köteteknél egyértelmű volt a téma, vagy épp témák, amelyek köré szerveződött az adott könyv, ezt a részt most nem éreztem ilyen alaposan átgondoltnak. Volt itt minden a már említett lényektől, a macskatartás és művészlét kihívásain át a karanténig. Azt pedig, hogy a főhős egy csodabogár nem éreztem összetartó erőnek, hiszen ezt már eddig is tudta minden olvasó. Nekem tehát nem teljesen állt össze, hogy miért épp ezek a képsorok és miért ebben a sorrendben kerültek bele ebbe a kötetbe. Ráadásul ezt az összeszedetlenséget éreztem abban is, hogy hiányoztak a szerző megjegyzései. Semmi háttérinfó, semmi kiegészítés, csak a képsorok, amelyek bár önmagukban is teljes egészek, kötet formájában azonban többet is adhattak volna.
Összességében tehát tetszett ez a kötet is, jól szórakoztam a képsorokon, ám a többi részhez képest kicsit összeszedetlennek, amolyan csodabogárnak éreztem ezt a könyvet. Nem tudom, hogy ez mennyire volt szándékos, ám bennem, visszatérő olvasóban egy kis hiányt keltett.
Ettől függetlenül bátran ajánlom a könyvet mindenkinek, aki kedveli a művész munkáit. Aki pedig még nem ismerné, sürgősen pótolja, akár ezzel a kötettel is, mert kezdő olvasmánynak még jobb élmény lehet.

2022. november 28., hétfő

Hazatérők

A Csodaidők sorozat befejézése kicsit váratott magára, valaki ugyanis elhappolta előlem az utolsó kötetet a könyvtárban.
A lezárás zöld köntöst és 400 oldalnyi terjedelmet kapott. Igaz, ebből az utolsó tíz oldal egy kislexikon azok számára, akik nem emlékeznek mindenre az előző három kötetből.
Fülszöveg:
"Yaan bebörtönzése után a Csillagunió hódításai megrekedtek ugyan, a küzdelmeknek azonban még nincs vége. Judy megtudja, hogy fia súlyos beteg, és kétségbeesetten veti magát a gyógymód megtalálását célzó kutatásba, mely végül messzebb sodorja otthonától, mint valaha álmodta volna. Az Oderut hosszas habozás után belép a háborúba, fővezérnek Giint szeretnék megnyerni, ő azonban felesége betegsége miatt nem akar közügyekkel foglalkozni. Amikor végül újra fellángolnak a harcok, Yaannak ismét szembe kell néznie az övéivel – de saját magával is számot kell vetnie."
A cím ezúttal is sugallja, mi várható ebben a részben, és a szokásosnak mondható pár éves ugrással indít. A harmadik kötethez képest tehát ismét előrébb vagyunk néhány évvel az időben. A teljes sorozat egyébként cirka 20 év eseményeit meséli el. Nem mondom, hogy nem voltak magas elvárásaim, mert kifejezetten kellemesen magasra tette azt a bizonyos lécet az első könyv, és ez a sorozat további részeiben sem ingott meg. Úgyhogy reméltem, méltó lezárást kapok.
A háború tovább folytatódik ebben a kötetben, ám ezúttal nem olyan hangsúlyos. Jelen van, alakítja a szereplők életét, és lezárása gyakotlatilag a sorozat konfliktusának lezárása is, mégsem követjük annyira részletesen nyomon, mint az előző könyvben. Ez pedig egyáltalán nem baj, mert azzal, hogy a történet ismét katakterközpontú lett, lényegében visszatért a kezdetekhez. Mert hiába háború és bolygók sorsa, ez azért egy családtörténetként indult, és az is maradt.
Lényegében elégedett voltam az események alakulásával, mert elég szépen helyükre kerültek korábban említett dolgok. Az írónő a végére sem bánt kesztyűs kézzel a szereplőkkel, így a veszteségek tovább nőttek, a nagy találkozások pedig megsokszorozódtak. Itt éreztem egyedül megingást az egyébként nagy lelkesedésemben. Kimaradt néhány beszélgetés, ami pedig fontos lett volna. Ezek vagy megtörténtek, csak az olvasó nem kapott róluk tudósítást, vagy nem. Számomra mégis hiányérzetet okoztak. Ha már családtörténet, tessék mindenkivel, a legfiatalabbakkal is foglalkozni. Emilie ennél többet érdemelt volna...
Az előző kötet értékelésénél már írtam róla, hogy kicsit sok a "véletlen" találkozás, és ez itt is jelen van. Értem persze, hogy írói szempontból egyszerűbb, és olvasói szempontból is könnyebb, ha mindig ugyanazok a szereplők futnak össze újra és újra, de helyenként ront a valóságosság illuzióján. A ki kinek a kicsodája és a szegről-végről felbukkant rokonok pedig tovább rontják az összhatást. Ez azonban valószínűleg ízlés kérdése, nekem sok volt, de biztosan van olyan olvasó, akinek nem szalad fel a szemöldöke egy-egy újabb rokoni szál feltüntetése után.
Az események a történet végére kifejezetten felgyorsulnak, így a lezárás is kissé gyorsnak hat, ám ettől függetlenül összességében elégedett voltam a befejezéssel. Az azonban észre vehető, hogy míg az első két könyvnél lassan mesél a szerző, itt hajlamos nagyobb ugráosokat tenni, amitől a cselekmény feszes, olvasmányos, az elmélyülés azonban nem mindig adatik meg. Na, de ehhez nézzük meg a karaktereket.
Judy
Talán az ő szála a leglassabban haladó ebben a kötetben érthető okokból. Mikor kivonódik a háborúból, általa van lehetőség az elmélkedésre, főleg mivel ő hoz be nagyon sok új dolgot. Mintha megint az a kislány lenne, aki az első részben volt, ahogy beleszokik egy új és érdekes életformába. Ez a párhuzam nekem kifejezetten tetszett. Kellemes volt olvasni, és érthetően volt felépítve minden, amit tett. A magánélete viszont egy káosz. Nem csak a már harmadik férjének képbe kerülésére gondolok, hanem általánosságban a szerelmi életére. Értem én, hogy ő a példa a lassan kialakuló, bizalmas kapcsolatokra, de nem igazán éreztem át a kapcsolatait se fiatal korában, se később, se most. Inkább csak sodródott, számomra kevés volt benne az érzelem. Illetve ő is hibás az Emilie vonal kurtán furcsa megoldásaiért.
Giin
Az ő szála lett a legkerekebb ebben a történetben. Az irónő szánt bőven időt rá és a kapcsolataira, így minden találkozás, elválás a helyén volt, és egyáltalán nem érződött összecsapottnak. Szépen vitte a politikai vonalat is, és varrta el a kilógó szálakat. Még mindig nagy kedvencem, így örültem, hogy a lezárásban is megtalálta a számára megfelelő helyet.
Yaan
Ez a karakter elviszi a hátán az egész sorozatot. Nagyon tetszik a személyisége alakulásának íve. A nézőpontja izgalmas, érdekes, és az ő magánélete kifejezetten átérezhető lett. Szuper karakter, a legjobb a sorozatban. Azért ő sem tökéletes, mert a már említett elhallgatott beszélgetésekből kivette a részét, és nála érződik a legjobban a jókor jó helyen és mindenki mindenkivel kapcsolatban áll kevésbé valósághű mozzanatai, de nem rovom fel neki. Viszont, mivel ő oldotta meg lényegében ennek a történetnek a konfliktusát, kicsit jobban alá is lehetett volna támasztani. A lassú fejlődéséhez nem teljesen passzolt ez az éles váltás. A lezárást viszont kifejezetten megérdemelte.
Összességében tehát ez a kötet is hozta a korábbi színvonalat. Szépen elvarrta a szálakat, minden a helyére került és megoldódott. Négy kötetnyi szenvedés és veszteség után pedig senki sem róhatja fel a szerzőnek a boldog befejezést, mert ez most igen is kijárt a karakterekenek.
Nekem nagyon tetszett ez a sorozat, örülök, hogy rászántam magam, és elolvastam. Bátran ajánlom mindenkinek, mert a Csodaidők remek példa arra, hogy hazánkban is vannak kreatív és szepen kidolgozott történetek. Illetve, ha valaki egy remek fejlődéstörténetet szeretne olvasni, mindenképpen pillantson bele, mert Yaan egyszerűen zseniális.

Kiegészítés:
Az első kötetnél már megjegyeztem, hogy a szerző készített egy másik sorozatot is Időcsodák néven. Ugyanúgy 4 kötet, és ugyanazok a szereplők. Csakhogy ez a sorozat egy alternatív kidolgozása az eredetinek, vagyis azt meséli el, mi lett volna, ha Yaan első nagy döntését máshogy hozza meg. Érdekes ötlet, biztosan jól átgondoltan kidolgozta a szerző, de nem szeretném elolvasni. Nekem ez a történet így volt kerek egész, és ezt a remek élményt nem szeretném elrontani.

2022. november 20., vasárnap

Végzetes varázsigék

Ezt a könyvet kizárólag a borítója miatt vettem kézbe. Megláttam a lila macskát, és már nem is volt kérdés, hogy jön haza velem a könyvtárból. Igen, néha hozok ilyen felszínes döntéseket, igen, többnyire meg is bánom, de ezért is szeretek könyvtárba járni.
A borító tehát mutatós, 336 lapjával pedig nem egy terjedelmes olvasmány. (Szerencsére!)
Fülszöveg:
"Dan és Liss boszorkányok. Hatalmukat a Fekete Könyvtől kapták. Szeretik használni ezt a hatalmat, különösen akkor, amikor az életben nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnék.
Egy rosszul sikerült varázslat során Liss fiúját elragadja egy gonosz lény, és mindenki halottnak hiszi őt. Dan és Liss barátsága is véget ér azon a végzetes éjszakán. Hogyan gyakorolhatják a mágiát, miután megidézték a sötét erőt? Hónapokkal később Liss felfedezi, hogy a barátja életben van, a föld alatt rekedt egy ősi démon szorításában. Meg kell mentenie őt, de ehhez szüksége van Danre és a Fekete Könyv erejére. Dan azonnal visszatér Liss életébe, és ezzel egyidejűleg ellöki magától új legjobb barátnőjét, Alexát. Alexa azonban maga is nagy titkokat rejteget, és meg kell küzdenie a saját mágikus tragédiájával.
Amikor egy újabb fiatal is eltűnik, a lányok tudják, hogy ez nem lehet a véletlen műve. Vajon milyen mohó mágiát ébresztettek fel? És mit akar ez a varázslat azoktól a tinédzserektől, akiket magával ragadott?"
Mivel hirtelen felindulásból elkövetett olvasás volt, előzetesen csak annyit tudtam róla, hogy ifjúsági történet és boszorkányokról szól. Gondoltam, borongós őszi olvasmánynak ideális lesz, így nem igazán voltak elvárásaim, csak egy kis könnyed mágikus kikapcsolódásra vágytam a borító alapján remélhetőleg macskával. Nos, a macskát megkaptam, a kikapcsolódás viszont elkerült.
Mikor belekezdtem, úgy gondoltam, ez egy boszorkányokról szóló történet lesz tinédzser főhősökkel kiegészítve. Csakhogy elég gyorsan rájöttem, épp fordítva. Ez egy tinédzser lányokról szóló történet, a boszorkányság pedig, nos mellékes. A könyv ugyanis két rettentően bosszantó lány rettentően bosszantó kapcsolatára épít, amit szokásos tini hülyeségekkel fűszerez, ja és mellesleg vannak varázslatok is. De a varázslatok senkit sem érdekelnek, mert fejezetről fejezetre az a lényeg, hogy épp össze vannak-e veszve, vagy épp kibékültek, vagy mivel bántják meg a másikat, amin lehet duzzogni, aztán nem beszélnek, majd mégis megbeszélik, hogy kezdjék az egészet előről. Ez a történet hihetetlenül fárasztó. Folyamatosan az egyébként cseppet sem szimpatikus páros vergődését kell nyomon követni, ja és mellesleg embereket rabolnak, meg van valami gonosz, de kit érdekel, majd lesz valami. Egyszerűen FÁRASZTÓ. Lehet, hogy már túl öreg vagyok az ilyen ifjúsági se veled, se nélküled barátságnak csúfolt kapcsolatokhoz, de ez most egyáltalán nem esett jól. 
Ordít a szereplőkről, hogy nem mágiára, hanem terápiára van szükségük, de sürgősen. A könyv ugyanis tele van negatív viselkedési mintákkal. Akár ki is lehetne írni a borítóra: 300 oldal arról, hogyan NE kezeld a problémáidat. Persze ezzel lehetett volna kezdeni is valamit. A szerző behozott a képbe nem is egy mentális problémát (péládul depresszió és szorongás), amit részletesen be is mutatott, csak aztán nem kezdett vele semmit. Oké, a könyv végén van egy mondat, hogy az egyik lány terápiára jár, mintha ezzel minden meg lenne oldva... A "barátság" problémái is részletesen, helyenként már-már szájbarágósan be lettek mutatva, ám az, mégis hogy lett jóban két ennyire különböző ember, rejtély maradt. A könyv 90%-át kitevő tinihiszti, így fárasztó, vontatott és céltalan. Egyszerűen hiteltelenek a kapcsolatok, a reakciók, és tényleg mindegyikre ráférne egy terápia.
Gondolom, ebből érezhető, hogy a főhősök nem épp szimpatikusak, talán még Alexa van a legközelebb a kedvelhető kategóriához, mivel ő értelmes és érthető reakciókat produkál (legalábbis többnyire). A kamasz nyafi következtében pedig kifejezetten lassú és unalmas a cselekmény. Na, de rendben, ez egy ifjúsági könyv ifjú főhősökkel, előfordul az ilyesmi, ettől még lehet egy szórakoztató boszorkányos történet. Igen, lehetne, de nem az.
A kötet nagyon kis része foglalkozik a mágikus konfliktussal. Ráadásul ez is a főszereplők tinigondjain nyugszik, amitől nem lett kerekebb. A könyv egy varázslattal indít és többször felbukkan benne egy-egy szertartás, csakhogy ezek olyan kis semmilyenek. Meglehetősen súlytalanok, amin az "igazi" boszorkányság bejövetele a képbe sem segít sokat. Van itt egy több évszázados gonosz erő, amit meg kell állítani. Van erre szakosodva egy boszorkány csoport csupa képzett, felnőtt boszival. Mit tesznek? Persze, hogy semmit, mert a tapasztalatlan tinik majd megoldják. Na, ettől az egész boszorkány közösség hiteltelenné vált a szememben. Ráadásnak a gonosz szektavezér motivációja ismeretlen, a főgonosz démon pedig nevetséges. Komolyan gagyi, olyan, mint egy rajzfilmfigura. 270 oldalon át ő a legyőzhetelen, halhatalan veszély csupa nagy betűvel, majd cirka 50 oldal alatt úgy kitapos belőle minden tartást ez a három idegesítő tinilány, hogy az olvasó csak pislog. Mondjuk a démon belelát az emberek szívébe, és ha ott nagy dózisban megkapta azt a hisztit, amivel a könyv kis adagokban de folyamatosan fárasztotta az olvasót, nos, valahol mégis megértem. Ez tényleg pusztító. De viccet félretéve, ebben a könyvben semminek sincs súlya. Se a mágiának, se a gonosznak, se a kapcsolatoknak. Ó, és van benne egy leszbikus szál, na de minek? Ez is egy a sok megválaszolatlan kérdés közül...
Összefoglalva ez egy durván ifjúsági kötet mentális problémák terjedelemes skáláját felvonultató tinédzser lányokkal a főszerepben, amit egy se izgalmasnak, se csavarosnak, nem mondható, súlytalan mágikus szál egészít ki, hogy aztán legyen egy giccsesen rózsaszín lezárása. Kár érte, mert ha csak Alexa nézőpontjából íródott volna, és több lett volna benne a beszélő macska, akkor esetleg tudnám ajánlani valakinek. Így viszont inkább nem tenném.
Kizárólag ifjúsági olvasók vegyék kézbe, de ne számítsanak tőle nagy cselekményre. Ha pedig bárki hasonlóságot vél felfedezni a karakterekkel, tegyen egy szívességet magának és menjen el terápiára!

2022. november 16., szerda

Mozgóképek CXV

Októberben konkrétan nulla darab filmet néztem meg. Ez meglehetősen szokatlan, bár a nyáron volt már egy hasonló időszakom, ám ilyen talán már évek óta soha. Két okot tudnék rá mondani, egyrészt inkább olvastam, másrészt, ha épp mozgóképre vágytam, inkább a sorozatok felé húztam. A mozis kínálat pedig, hát, egyáltalán nem hozott lázba. Úgyhogy az október kimaradt, ám még adós vagyok a szeptemberi beszámolóval, és ezt most pótolom is.

Szeptemberben, bár egy hetet külföldön töltöttem, ami kissé megakasztotta megszokott olvasási ritmusomat (lásd Becsület), filmek terén nem tapasztaltam visszaesést. Összesen hat filmet láttam, és ebből egyet moziban.

Nem várt találkozás
"Egy kettős foglalás miatt az újonnan szinglivé vált nő megtudja, hogy egy cinikus idegennel kell megosztania a villát, amit lefoglalt."
Szeptemberig kitartott az Olaszország nosztalgiám, így a júliusban megnézett Rómában játszódó romantikus film után ez is megvett magának pusztán a helyszínével. Igaz, Veronában még nem jártam, de így is hozta számomra az olasz nosztalgiát.
Ez egy tipikus romantikus vígjáték helyzetkomikumra alapozva. A románc alakulása nem meglepő, sőt, kifejezetten kiszámítható a mellékszereplőkkel (akik egyébként förtelmesen sarkítottak) egyetemben. Csakhogy van valami kellemes az ilyen típusú filmekben, főleg ha a néző épp egy ilyen könnyed kikapcsolódásra vágyik. A helyszín remek, akadnak benne macskák, szóval megkaptam tőle mindent, amit vártam.
Könnyed délutáni kikapcsolódásra tudom ajánlani, nagy elvárásokkal azonban senki se kezdjen bele. Olaszország rajongói előnyben.

Blackfish - Egy kardszárnyú delfin története
"Tilikum, a világ legnagyobb fogságban tartott kardszárnyú delfinje a kaliforniai Seaworld lakója. A dokumentumfilm a hírhedt, 6 tonnás tengeri emlős által megölt három áldozat történetével indul – egyikük a szakma legnevesebb delfintrénereként számon tartott Dawn Brancheau volt, ezért úgy tűnik, jogos a gyilkos bálna elnevezés. A film azonban sokkal többnek láttatja a legnagyobb delfinfaj e tagját, mint izmokból, csontokból és borotvaéles fogsorból álló vadállatot. Elmeséli, hogyan ejtették fogságba Tilikumot 30 évvel ezelőtt, hogyan tartották újszülöttként vaksötétben konténerekben, ahol a többi fogva tartott bálna zaklatta; és hogyan élt 25 éven keresztül egy fürdőkád méretű medencében. Tilikum történetén keresztül a film reflektorfénybe állítja az emberiség azon késztetését, hogy kis ketrecekbe zárjunk állatokat a saját szórakoztatásunkra – és arra is rávilágít, hogy mennyire nem vagyunk képesek szembesülni ennek következményeivel."
Ez egy rendkívül sokkoló dokumentumfilm. Ráadásul 2013-as alkotás, mégsem tűnik úgy, hogy elérte volna a célját.
Ez a film 83 perc állatkínzásról és az emberiség egyik rendkívül undorító tulajdonságáról. Fájt nézni, és rettentően dühössé tett. Nagyon szeretek állatos helyekre járni, ám csak akkor, ha látom, jól bánnak velük. Itt viszont épp azt bizonyították, mennyire csalfa lehet a látszat. Mert ki gondolná, hogy egy ilyen show mögött micsoda kínzás rejlik, főleg ha a gondozók váltig állítják, az állatok jól vannak, ez nekik megfelel. Konkrétan a látogatók arcába hazudtak, sőt, hazudtak maguknak is, mert a munkájukhoz nem kellett szakképzettség, nem kellett, hogy előzetesen bármit is tudjanak az állatokról. Ez pedig nem csupán a delfinek számára veszélyes, hanem rájuk nézve is. A film pedig be is bizonyítja, milyen következményeket von mindez maga után. Mert alapigazság: ha egy állat emberre támad, az az ember hibája. Ők ugyanis a helyzetre ráagálnak, nem bosszú, vagy gonoszság hajtja őket, csak a természetük, és ha egy több tonnás delfin frusztrált, akkor egy cirka 50-60 kilós ember jobb ha nem megy a közelébe.
Borzasztóan lehangoló ez a film. A tény pedig, hogy még mindig vannak ilyen helyek a világon, és még mindig élnek ilyen gyönyörű teremtmények fogságban, csak még nyomasztóbbá teszi az egészet. Már megint csalódtam az emberiségben, rossz volt nézni, de fontos volt. Fontos, hogy tudjuk, hogy tegyünk ellene már csak annyival is, hogy messzire elkerüljük ezeket a műsorokat, mert ha nincs bevétel, nincs show, és akkor a delfineknek sem kell ilyen körülmények között szenvedniük. Aki pedig az óceánok állatvilágára kíváncsi, nézzen inkább dokumentumfilmet, vagy tanuljon meg búvárkodni.
Fontos film, ajánlom.

Mit gondolnak a macskák
"Ebben az elbűvölő és imádni való dokumentumfilmben macskaszakértők próbálják megfejteni a macskaagy rejtelmeit, hogy felfedjék az igazságot karmoló kedvencük valódi képességeiről."
Egy másik dokumentumfilm, ezúttal az aranyos fajtából.
Nem voltak nagy elvárásaim a filmet illetően, így nem igazán lepett meg, hogy nem mondott semmi újat. Lényegében összefoglalt néhány tényt a cicákról, miközben igényes felvételeket mutatott róluk. Macskakedvelőknek semmi új, de ha valaki esetleg nem macskás, nos, meglepődhet.
Szóval nem nagy szám ez a film, ám nézhető, mert nem akarja butaságokról meggyőzni a nézőt (mint a szabad etetés) és szól is valamiről, ellentétben mondjuk a Cicavilággal
Szóval semmi új, de könnyed, kedves dokumentumfilmnek - mondjuk konpenzálva a Blackfisht - megfelel. Ez ugyanis épp arról szól, milyen egy boldog cica élete, ami minden macskatartó célja. Elsősorban cicákat kedvelőknek ajánlom, de azoknak még érdekesebb lehet, akik nem ismerik ezeket a különleges szőrpamacsokat.

Beugrottam
"A gazdagok házait célba vevő graffitiművész aberrált titokra bukkan egy rejtett pincében, és olyan események láncolatát indítja el, amely veszélybe sodorja szeretteit."
Érdekes filmnek tűnt, és az eleje kifejezetten feszült, ami felkelti a néző érdeklődését. Csakhogy a készítők nem igazán tudtak mit kezdeni vele. Volt egy jó gondolatuk egy befolyásos pszichopata fickóról és annak lebuktatásáról, de sehogy sem akart összeállni.
A film legnagyobb hibája a karakterekben rejlik, pontosabban azok hiányában, mert rettentően kidolgozatlanok. A rossz rossz, mert csak, a jó meg ugyanolyan motiválatlanul szaladgál, mert nincs jobb dolga. A film felvezeti, hogy minden szereplőjének egyéni drámája van, aztán nem kezd ezzel semmit. Nem tudjuk, ki, mit és miért tesz vagy épp nem tesz meg. A szereplők elbeszélnek egymás mellett, és olyan nagyokat ugrik a cselekmény az időben, hogy tele lesz hézagokkal, mert a már említett üres karakterek ezt nem képesek kitölteni. Az egyetlen dolog, amit eltaláltak, az a hangulat, mert elég myomasztó érzést kelt a nézőben ez a film. Na, de nem a jó fajtából, hogy még jobban behúzza a történetbe, hanem a másik változatból, amitől az ember azt akarja, legyen már vége akár elkapják a csúnya gonoszt, akár nem. A rendőrök szála pedig egyszerűen nevetséges.
Ez tehát nem egy jó film, elég kidolgozatlan, így csak akkor ajánlom, ha valaki tényleg nem talál mást, mert ennél azért jóval több, jóval jobb thriller van a világon.

Korlátlan befolyás
"A lenyűgöző látványvilágú romantikus drámában egy rendkívül tehetséges fiatal nő mély és pusztító szerelembe esik csúcstartó szabadtüdős merülési oktatójával."
A film sportrésze, vagyis a szabadtüdős merülés vonzott, mert láttam erről egy dokumentumfilmet, amit kifejezetten érdekesnek találtam. Reméltem, hogy egy elvileg valóságra építkező film kicsit jobban bemutatja, miért vállalkozik valaki egy ilyen extrém és nagyon veszélyes sportra. Hát, csalódtam.
Ez a film nem a merülésről, a sportról szól, hanem egy bántalmazó kapcsolatról két sérült ember között. A merülést pedig úgy megoldották, mintha semmiség lenne, mintha erre születni lehetne. A hangsúly így végig a két unszimpatikus főhős egyértelműen mérgező kapcsolatán volt. A többi karakter pedig csak aszisztált nekik, így ők sem lettek szimpatikusak. Az pedig, hogy az egyértelműen bekövetkező tragédia is ennek az abuzív kapcsolatnak volt köszönhető, nos, megkoronázta ezt a szutykot.
Ha valakit a szabadtüdős merülés érdekel, nézze meg az említett dokumentumfilmet, ezt pedig kerülje el messziről. Ha pedig valaki egy bántalmazó kapcsolat iskolapéldáját szeretné filmen végignézni, csak tessék, de garantáltan nem lesz jó élmény. Ja, egyébként a film francia.

Ahol a folyami rákok énekelnek
"Egy kislány él egyedül a mocsárban. A családja elhagyta, ő kitanulja, hogyan maradhat életben, és nagy nehezen egyedül is boldogul. És boldog. Kivéve akkor, amikor be kell mennie a közeli kisvárosba: mert ott gúnyolják, kinevetik és félnek tőle. És ő is szívesebben választja a magányt.
De felnő, gyönyörű, titokzatos, rejtőzködő lány lesz belőle, és eljön számára a szerelem ideje – amikor azonban az egyik srác, aki udvarolt neki, meghal, mindenki egyértelműnek tartja, hogy ő lehet a gyilkos.
Mit tehet a magányos lápi lány? Azt amit mindig csinált a mocsárban: beleolvad a természetbe, menekül, bujkál és berendezkedik a túlélésre."
A film alapjául szolgáló könyvet olvastam, de nem igazán tetszett, sőt, 2020-as olvasmányaim közül a leginkább túlértékelt olvasmánynak találtam. Ezért nem egészen tudtam, mit gondoljak a filmről. Valahol érdekelt, mert a tájképek kifejezetten szépnek tűntek benne, és kiváncsi voltam, mennyire fogja követni az alapanyagot. Másrészt viszont az alapanyag annyira nem fogott meg, hogy ismétlésre vágyjak. Aztán volt egy ingyenes mozijegy kuponom, így úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.
Ez egy nagyon korrekt adaptáció. Kifejezetten könyvhű, a cselekmény összesűrítésén kívül nem nyúltak hozzá. Sőt, még a sűrítést is finoman kezelték, mert lássuk be, a könyvben is ripsz-ropsz felnő a főhősnő. A tájképek tényleg szépek (bár nem értettem, miért kellett a sirályokat animálni, mikor akad belőlük bőven), a zene passzol, és a színészek is rendben voltak. A film minden hibája az alapanyagban keresendő. Ezért hiteltelen, ezért giccses és ezért ugyanolyan bosszantó a befejezése.
Összességében ez egy jó adaptáció, így mint filmélményt tudtam értékelni, még úgy is, hogy az alapanyagot nem igazán szerettem. Akinek a könyv tetszett, nyugodtan megnézheti, nem hiszem, hogy csalódna. Akit viszont a könyv nem győzött meg, nos, ez sem fogja, mert a korrekt adaptálás miatt épp ugyanolyan lett.

Értékelés:
Blackfish - Egy kardszárnyú delfin története          -  10
Ahol a folyami rákok énekelnek                             -   8
Nem várt találkozás                                                 -   7
Mit gondolnak a macskák                                        -   6
Beugrottam                                                              -    5
Korlátlan befolyás                                                    -   4

2022. november 14., hétfő

Csendélet

Ez a kötet, csakúgy mint A könyvkötő, könyvheti elcsábulásom eredménye. Gyönyörű borító kemény kötésen, festett szélű lapok, minden, amitől egy könyv igazán szép lehet. Viszont, mivel említett párja csalódást okozott, sokáig halogattam az elolvasását.
430 lapjával viszonylag terjedelmes olvasmány, ám a már említett gyönyörű kivitelezésnek köszönhetően, mindig jó kézbe venni.
Fülszöveg:
"1944, hullanak a bombák Toszkánában, és egy borospince romjai között találkozik két idegen. Különleges estét töltenek együtt.Ulysses Temper fiatal brit katona, Evelyn Skinner hatvanas művészettörténész. Talán kém is?
Evelyn azért utazott Olaszországba, hogy festményeket mentsen meg a pusztulástól, és felidézze, milyen volt, amikor találkozott E. M. Forsterrel, és belehabarodott egy olasz szobalányba Firenzében, egy kilátással rendelkező szobában.
Ahogy Evelyn az igazságról és a szépségről beszél, Ulysses fejében szárba szökken egy gondolat, amely évtizedekre megváltoztatja életpályáját, sőt a szeretteiét is."
Be kell vallanom, hogy a könyv eleje épp olyan csalódást okozott, mint amitől féltem. Egyszerűen nem szippantott be, nem kötöttek le a szereplők, és nehezen találtam a ritmust a szövegben. A párbeszédek nincsenek jelölve, ami - eltekintve az izlandi szerzőktől - mindig zavarja a szememet. Az írói stílus pedig csapongó. Hol kifejezetten szép, már-már szépirodalmi sorok olvashatók, hol kifejezetten nyers, tényszerűen profán leírások váltakoznak benne. Ráadásul a szereplők is épp ilyen kettős érzést keltettek.
Az eleje tehát nem tetszett, kedvem támadt félre tenni a könyvet, ám makacsságom meggátolt benne. Így jutottam egyre mélyebre a szövegben, és jöttem rá, hogy ennél a kötetnél a kitratás bizony gyümölcsöző. Elkezdtem szórakoztató részeket találni a könyvben, ha úgy vesszük ráéreztem a szerző humorára, írásmódjának ritmusára. Ez pedig annyira feldobott, hogy hol kuncogtam, hol csak élveztem a már említett helyenként felbukkanó szépen megfogalmazott sorokat. Oda és vissza vagyok, mikor egy karakter fákkal beszélget, engem ezzel meg lehet venni kilóra.
"Kösz mindent, mondta a fa. Megkedveltelek.
Én is téged, mondta Cress. Megleszel?
Fa vagyok. Ezerszer csináltam már.
Mit?
Az elválást.
Komolyan?
Gondolj bele. Lomb."
Ez a történet tehát nem adja könnyen magát, meg kell küzdeni vele, ám ha ez sikerül, akkor egy kifejezetten kellemes olvasási élményt ad. Na, de miről is? Nos, kifejezett cselekmény nincs, mivel ez épp az, amit a cím is sugall, egy csendélet, a létezés pillanatainak gyűjteménye. Lényegében egy családtörténet egy nem épp hagyományos családról, amelynek tagjait nem a vér köti össze. Az olvasó bepillanthat a szereplők életébe, nyomon követheti a változásokat, a felnövést, a kapcsolatok alakulását, és az új szereplők fel- és eltűnését. Szóval nincs itt semmi eget rengető, valahogy mégis olvasmányos (ha az ember rákapott az ízére) és szórakoztató (ha rákapott a humorára is).
A karakterek, bár első ránézésre nagyon furcsának tűnnek, és van jó néhány megkérdőjelezhető döntésük vagy nem épp hízelgő tulajdonásguk, valahol szerethetőek. Van aki jobban, mint Cress és Ulysses, és van aki kevésbé, ám mindegyiknek lehet drukkolni, hogy jó fordulatot vegyen az életük, és megtalálják a boldogságot. Illetve van benne egy papagáj, aki mindig feldobja a beszélgetéseket.
"Lehet, hogy ő Shakespeare, mondta Petrus. 
Hogy mi van?, így Ulysses.
Lehet. Hogy. Ő. Shakespeare, mutatott Petrus Claude-ra.
Hogy ez a papagáj?, így Cress. A valaha élt legnagyobb drámaíró?
Petrus vállat vont. Nem állítom, de…
Vigyetek, mondta Claude.
A madár felé fordultak mindhárman. Claude féloldalasan hevert egy párnán, egy hosszú szárnytollat – mint egy írótollat – irányozva rájuk. Vigyetek, mondta úgy, mint akit ez megillet."
Cselekményről tehát nem érdemes szólni, mert azt az idő múlása és a világ eseményei diktálják. A szereplőkről sem szeretnék több szót ejteni, mivel meg kell őket ismerni pár száz oldal alatt, hogy érdekessé és érthetővé váljanak, és amúgy is szépen fejlődnek az évek alatt. Inkább néhány olyan dologra térnék ki, ami olvasás szempontjából érdekes lehet.
Ez egy lassú könyv, nem pörög, inkább csak döcög, mivel 430 oldal alatt 1901-től 1979-ig jutunk benne, no de nem időrendben, hanem ugrálgatva előre és kissé hátra is. Aki nem kedveli az ilyen ugrásokat, annak megjegyzem, hogy minden fejezet elején jelölve van, épp melyik évben járunk, és csupán a könyv eleje és legvége ad nagyobb időbeli változást, a közepe szépen megfontoltan halad évtizedről évtizedre.
A történet tele van utalásokkal több művészeti irányból. Egyrészt Evelyn művészettörténész, így a képzőművészet nagy szerepet kap a kötetben. Másrészt írói körökben is megfordul, így nem csupán egy-egy festő, hanem egy-egy író is fel-feltűnik a lapokon. Harmadrészt a már említett papagáj többnyire Shakespeare műveket szaval. Ezt megfejelik az egyik karakter kifogyhatatlan tényei, aki mindig racionális ismeretekkel fűszerezi a beszélgetéseket. Az idő haladtával pedig előkerül a zene, ami változik az évtizedek során, illetve a filmművészet is. Több klasszikusnak számító filmet említenek a könyvben.
"Nyomot hagytunk a barlang falán vagy a papírlapon. Hogy megmutassuk, kik vagyunk, megosszuk a világlátásunkat, az életet, amire lettünk."
A könyv másik hangsúlyos eleme, ami a már említett művészetti utalásokkal kart karba öltve végighalad a történeten, a város, Firenze leírása. Valószínűleg a csevegő kedvű fák mellett ez az olasz hangulat volt az, ami beszippantott. Az olvasónak egyszerűen kedve támad elutazni, és kiülni egy napsütötte térre megenni egy igazi olasz tésztát. Én erre az olaszországi hangulatra pedig mindig vevő vagyok. Persze megjelenik a könyvben London is, illetve még néhány másik település, de nyomába sem érnek Firenzének, ahol a történet nagy része játszódik.
Mivel ez egy családtörténet és a szereplők szinte teljes életét magába foglalja, a kapcsolatok közül külön kiemelt helyet foglal el a szerelem. Már-már nevezhetnénk romantikusnak is ezt a könyvet. Akad itt minden az első szerelemtől, a viszonzatlan szerelmen át az öröknek mondható érzésekig. Csakhogy a szerző itt sem ragaszkodott a megszokott elvárásokhoz, így néhány kapcsolat épp olyan emberien esendő, mint a szereplői, bemutat több azonos nemű kapcsolatot, és a már említett kettős nyelvezet miatt helyenként kifejezetten nyers leírások vannak a szerelmi légyottokról. A költői romantikát így mindig megtöri egy kis testiség.
Ez a könyv tehát épp olyan, mint a címe, egy csendélet, amit tarthat valaki unalmasnak és érdektelennek, vagy megpróbálhatjuk megérteni, mögé látni, és akkor kibontakozik egy történet. Na, nem valami fennkölt vagy csavaros, csak egy hétköznapi, ám mégis különleges kalad néhány hétköznapi, ám mégis különleges ember életébe bepillantva. Nagyon örülök, hogy a kezdeti nehézségek ellenére nem adtam fel az olvasást, mert összességében egy remek élményt adott.
Kísérletező kedvű és kitartó olvasóknak ajánlom. Azoknak, akik hajlandóak megküzdeni a szöveggel, akik megelégszenek az élet apró örömeinek leírásával, és nem várnak se megszokottat, se nagyszabásút. Olasz hangulat szerelmesei előnyben. Aki viszont cselekményt akar és könnyen skatulyázható szereplőket, keressen egy másik, mozgalmasabb könyvet.
"Változatlanok e tárgyak formái és funkciói. Rögzültek, érdektelenné váltak a megszokás világában, adottnak tekintjük őket. Pedig ezek a formák hatalmat hordoznak: Folytonosság. Emlékezet. Család."

2022. november 5., szombat

Kritikus rendszerhiba

Már megint egy sci-fi kötet, ami felkeltette az érdeklődésemet. Még mindig fenntartom, hogy nem ez a kedvenc műfajom, sőt, még a közelében sincs, de kezdem tudni, mi az, amit mégis szeretek a zsáneren belül. Nos, a szórakoztató vonalat. (Meg a társadalmi-politikai vonalat, de az egy másik téma egy másik könyvhöz.) Szóval Andy Weir könyveinek köszönhetően jöhet minden, ami humoros, egy sorozatfüggő gyilokdroid pedig épp ilyen.
Kisregényről van szó, ami ugyan egy sorozat (Az Öldöklő-naplók) része, mégis kerek egészt alkot mindössze 152 lapjával.
A borító tetszetős, hangulatában és elemeiben egyaránt illik a történethez.
Fülszöveg:
"A ​jövő emberisége felett nagyvállalatok uralkodnak, minden egyes bolygóközi küldetést csak a cég szerelhet fel, és csak ők hagyhatják jóvá. A felfedező csapatok saját biztonságuk szavatolása érdekében mindig a cég által delegált biztonsági androidok társaságában utaznak.Sajnos egy olyan társadalomban, ahol a szerződéseket rendszerint az nyeri el, aki a legalacsonyabb összegért bármit elvállal, a biztonság nem éppen elsődleges tényező.
Mint például azon a távoli bolygón, ahol egy csapat tudós éppen felszíni vizsgálatokat végez a céges biztonsági droid felügyelete alatt. Ez a BiztEgység azonban már korábban feltörte saját vezérmodulját, és öntudatra ébredt. Magára csak Az Öldöklőként gondol – bár ezt azért nem hangoztatná, ha megkérdeznék.
Az embereket viszont mélyen lenézi, és csak arra vágyik, hogy legalább addig mindenki békén hagyja, amíg rájön, kicsoda is ő valójában. Azonban amikor egy másik, bolygójukhoz közeli küldetés tagjaival megszakad a kapcsolat, a tudósokra és Az Öldöklőre hárul a feladat, hogy kiderítsék, mi történt velük."
Első ránézésre ez egy keményvonalas sci-fi történet. Űrutazás, bolygók feltérképezése és az ehhez kapcsolódó kütyük, beleértve a robotokat és módosított embereket. Csakhogy a szerző fogta ezt a jól ismert, lerágott csontot és vitt bele egy kis színt egy kifejezetten egyedi főhőssel és egy csipetnyi humorral.
A narráció a főhős BiztEgység (Öldöklőnek hívja magát, de pszt, ez magánügy) nézőpontjából mutatja be az eseményeket, ezt a "világot" és az embereket is. Őt azonban sok dolog egyszerűen nem érdekli, vagy épp nincs kedve visszanézni, mi is történt pontosan, így a leírások, jellemzések meglehetősen szegényesek. No, de ettől rövid és feszes ez a történet és ettől (is) egyedi a főhős.
"Tömeggyilkos is lehettem volna, miután feltörtem a vezérmodulomat, de aztán rájöttem, hogy hozzáférhetek a cég műholdjain át sugárzott szórakoztató csatornák összes tartalmához."
Ez egyértelműen egy karakterközpontú történet, így minden, ami jó benne a BiztEgységhez és annak nézőpontjához kötehető. A szerző remek munkát végzett vele, mert nem egyszerűen szórakoztatóvá tette (ahogy a fenti kötetnyitó első mondat is hirdeti), hanem egy kifejezetten egyedi megközelítést adott neki. Gondolom, mindenki hallott már olyan történetről, ahol a gép életre kel, és elkezd úgy viselkedni, mint egy ember. Hát, ez nem egy ilyen történet. A főhős egy konstrukt és kikér magának minden összehasonlítást az emberekkel. Ő nem akar tőlük semmit, se barátkozni, se meggyilkolni nem szeretné őket, csak egy nyugodt életre vágyik, amit a hobbijának szentelhet. Épp ezért, bár vannak emberinek tűnő reakciói, nem úgy gondolkodik, mint egy ember. Egyébként is legfeljebb egy rettentően antiszociális fickónak tűnhet. Ez pedig szerintem zseniális húzás volt a szerzőtől. 
"…beszélni akartak velem erről. Igen, beszélni egy gyilokdroiddal az érzéseiről. Annyira fájdalmasan érintett ez a gondolat, hogy 97 százalékos teljesítményre zuhantam tőle."
A cselekmény egyébként, terjedelméből adódóan is, gyorsan halad. Szinte rögtön jön az akció, a probléma, amit meg kell oldani, így a történet elég nagy sebességgel menetel előre. Ettől olvasmányos és történetvezetés szempontjából is élvezetes.
A kötet lezárása nagyon tetszett. Tökéletesen passzolt a főhős természetéhez, és remek végszót adott neki. Na, meg persze felvillantotta a folytatás lehetőségét, de erről majd később.
Összességében ez egy nagyon szórakoztató, rövid  történet. Tele van erőteljes sci-fi elemekkel, de annyira jó a narráció és a főhős személyisége, hogy az ember észre sem veszi. Tetszett, örülök, hogy elolvastam.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik kétkedve tekintenek a sci-fi könyvekre, vagy épp tartanak tőlük, mert ez bizony iskolapéldája annak, hogy ezen műfajon belül is akad olyan szórakoztató tartalom, ami bárkinek kellemes kikapcsolódást nyújthat. Akik pedig eddig is szívesen olvastak sci-fi történeteket, ne habozzanak belekezdeni.

Kiegészítés:
Ahogy már említettem, ez a könyv Az Öldöklő-naplók sorozat nyitó része. Jelenleg hat rövid történetet írt erről a kedves BiztEgységről a szerző, amiből négy már meg is jelent magyarul, hála a Fumax gyors munkájának. A második rész a Mesterséges sors címet viseli, míg a harmadik és negyedik történetet összevonták egy kötetbe (Trójai protokoll / Kilépési stratégia). Gyanítom, hogy a további magyar megjelenéseknél is várható hasonló összevonás.
Kíváncsian várom, milyen kalandjai lesznek a szimpatikus gyilokdroidnak, így biztosan el fogom olvasni őket.

2022. november 4., péntek

A tűz szülötte

Megláttam a könyvtárban, észrevettem rajta a sárkányt, és már vittem is haza magammal. Egy sárkányos törtrénet ugyanis mindig jól jön.
Nagyon tetszik a borító és nem csak a sárkány miatt (bár ez győzött meg) hanem, mert kifejezetten ötletesen "rejtették" el rajta a főhősöket.
448 lapjával kellemes terjedelmű olvamány, ami viszonylag rövid egységekre van tagolva, így gyorsan lehet haladni vele. Azonban nem tudok szó nélkül elmenni a rengeteg elgépelési hiba mellett, ami szinte hemzseg ebben a kötetben. Ejnye, Maxim Kiadó, ennél jobb munkát vártam.
Fülszöveg önkényesen megkurtítva:
"Annie ​és Lee még kisgyerekek voltak, amikor egy brutális felkelés megváltoztatta addigi életüket, felforgatta a világukat, és ezzel mindenkinek – még az alacsony származásúaknak is – lehetőséget adott arra, hogy egy próbát kiállva a sárkánylovasok uralkodó osztályába kerüljenek. Mindketten az új rend feltörekvő csillagai lettek annak ellenére, hogy származásuk eltérőbb nem is lehetne. Annie szegény sorsú gazdálkodó családjával sárkánytűz végzett, míg Lee arisztokrata családját forradalmárok irtották ki. Ugyanabban az árvaházban nőttek fel, és szoros barátságot kötöttek. A hét év képzés alatt azonban riválisokká váltak, mindketten a sárkánylovas flotta parancsnoki tisztére pályáztak.Amikor váratlanul felbukkannak a régi hatalom túlélői, és visszakövetelik a városukat, az új rend meginog."
Ez egy kifejezetten kellemesen kalandos sárkányos fantasy történet ifjúsági köntösben.
A cselekmény a fülszövegben is említett két főhős nézőpontjainak váltakozásával bontakozik ki. Ettől egyrészt mozgalmasabbnak érződik, még akkor is, amikor épp nem történik semmi kifejezetten izgalmas, másrészt narráció szempontjából is okos húzás volt. A két főszereplő ugyanis egyszerre barát és ellenfél, amitől az egymáshoz és az eseményekhez fűződő viszonyuk nézőpontonként is összecsap. Ez pedig érdekesebbé tette őket. A fejezetek eleji dőlt betűkkel szerdett sorok, amelyek mozaikszerűen illesztik össze a korábbi események darabjait, pedig kifejezetten izgalmasnak hatottak.
Az ifjúsági címke azért került a kötetre, mert a főszereplők tinédzserek, lényegében egy bentlakásos iskolában élnek, és igen, romantikus kapcsolatokba bonyolódnak. Mindez azonban megtratotta a kellemes hatást keltő mértéket. Még az elsődleges szerelmi szál sem vitte el a hangsúlyt, ami igazán dicséretes. Ha csak ezt a részt nézném, azt mondanám, ez egy olyan tinikönyv, amit jó olvasni, és nem kap az ember közben agyérgörcsöt a szereplőktől.
Na, de én nem ezért vettem kézbe, hanem a sárkányok miatt. Sárkányokról pedig mindig jó olvasni. Tetszett, hogy a szerző átgondolta a légi összecsapásokat és úgy általánosságban a sárkányok helyét ebben a világban. Egyszerre voltak nagyra nőtt házikedvencek és mégis többek annál. Nagyon tetszett, ahogy bemutatta a sárkányok és lovasuk kapcsolatát, illetve a bizalmatlanságot, amit a többi embertől kaptak. Ez egy olyan kötet, ami sárkányok iránt rajongó olvasóknak épp ideális. (Ellentétben mondjuk Az ébredő tűzzel, ahol finoman szólva sem bánnak kedvesen velük...)
Szóval a sárkányos tartalom hozta számomra az elvárt színvonalat, és én ennyivel őszintén be is értem volna, ám szerencsére az írónő nem adta alább, és írt még hozzá egy jó cselekményt is. Ez a történet bizony remekül van felépítve. A fiatal főhősöknek olyan érdekes hátteret és megoldandó problémacsomagot adott, amit ifjúsági kötetben ritkán látni. A szerző utószavában el is mondja, honnan merített ihletet, és ez bizony érződik a történeten csupa jó értelemben. A könyv elég komplexen tárja az olvasó elé a kevesek hatalmának megdöntését, a nép uralmát és annak nehézségeit. Van itt minden a gőgős kiváltságosoktól, a vérbe fulladt forradalmon át az ideológia és a gyakorlat harcáig. A cselekmény végig következetes és okos maradt. Nagyon tetszett, ahogy a korábbi és új rezsimet szembe állította egymással. Az pedig, hogy mindezt a főhősök személyes tapsztalatain át is megismerhettük, remek húzás volt. Sok olyan kérdést feszeget a történet, amilyet ifjúsági könyvben még nem láttam. Nagyon kellemes meglepetést okozott. Ráadásul az ifjúsági címke miatt mellőzi a véres részletek elemezgetését, így az olvasó elborzadás helyett csak töpreng az okokon és következményeken, ami jó, mert ez volt a cél.
Összességében tehát ez egy okosan felépített, kellemesen kalandos fantasy történet, amiben megérdemelt helyet kapnak a sárkányok, és mellékesen az ifjúsági vonalat erősíti.
Nekem nagyon tetszett, kellemesen meglepett, mert nem számítottam ennyire összeszedett cselekményre. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kalandos fantasy történetre vágyik, akár a könyv besorolásának célközönségébe tartozik, akár nem. Sárkányok kedvelőinek kötelező darab.

Kiegészítés:
A kötet egy trilógia nyitó része, így van még két kötetnyi folytatás. Mivel ez a könyv nagyon-nagyon friss, valószínűleg csak egy év múlva várható a második rész magyar megjelenése. Kíváncsian várom.
Illetve, ha valaki szeretne egy kicsit jobban belemenni egy forradalom véres részleteibe, akkor ajánlom neki a Vérrel írt ígéretek című könyvet. Szintén fantasy történet, sárkányok ugyan nincsenek benne, de egy hasonló képpel nyit, mint ez a kötet. 

2022. november 2., szerda

Állj mellém

Az Iskolák versenye sorozat második trilógiájának befejező kötete is megkapta a szokásosan szép borítót. 560 oldalával pedig kiérdemelte a leghosszabb címet is.
Fülszöveg:
"A végéhez közeledik az Iskolák Országos Versenye, a négy kitaszított szirteses diák pedig rendületlenül menetel a döntő felé. Sára, Vivi, Rajmund és Dominik határozott céllal érkeztek a versenyre: meg akarják nyerni a kupát, ezzel bizonyítva, hogy ők többek, mint néhány múltbéli hiba. Napról napra szorosabb barátság fűzi össze a piros csapat tagjait a Hortobágyon, ahol az elszántság, a taktikázás, néha pedig a megérzésük az, ami továbbsegíti őket a következő körbe. Kérdés, hogy ez elegendő-e a végső győzelemre."
Az átvezető második kötet után volt némi elvárásom a lezárást illetően, de ebbe a könyvbe is úgy vágtam bele, mint a szerző korábbi munkáiba, Ki akarok kapcsolni! - felkiáltással. Ezt pedig teljesítette.
A történet a már megszokott mederben folytatódik tovább, vagyis néhány feladat között a szereplők apró-cseprő dolgait követhetjük nyomon. Természetesen a románccal a középpontban.
Terjedelméhez képest kevés volt benne az ismétlés (az ismétlődő mozdulatokat azonban nem sikerült kigyomlálni), és a konfliktusok lezárása is kapott bőven teret. Tetszett, hogy a könyv a továbblépést preferálta, így a szereplői nem ragadtak le a múltban. Üzenet szempontjából ez egy kifejezetten pozitív könyv.
Sára főhős pozíciója olyan megingathatatlan tény, mint a kommentszekció átlag alatti intelligenciája. Valahogy mindig mindent ő old meg, ami egyrészt érthető, hiszen főhős, másrészt kicsit idegesítő, mert még kiszámíthatóbbá teszi az amúgy is kiszámítható történetet. Ráadásul az ő múltbéli sérelmei valamennyire megoldásra kerültek, ami sajnos nem igazán mondható el a többiektől. Pedig Vivi és Dominik is megérdemeltek volna némi lezárást a múlttal, míg Rajmund megérdemelt volna egy háttértörténetet. 
Három köteten át vártam, hogy Rajmund körül tisztázódjanak a dolgok, ám csalódnom kellett. Semmivel sem tudok többet róla, mint két kötettel korábban, és ez nem sejtelmesen szexi, hanem hervasztóan hiányos. Még mindig fenntartom az első könyvnél írt véleményemet róla. Ő egy kölyökkutya, aki megrágja az ember cipőjét. Hú, micsoda gazfickó! Ráadásul azon kívül, hogy a "rémtettei", mint az órán melegszendvics sütés, egy része el lett mesélve, semmi háttere. Se család, se barátok, se hobbi, se semmi egyéb a már-már rajzfilmfigurákat idéző kifogyhatatlan édesség készletén kívül. Kár érte.
A románc egyébként kicsit túl lett nyújtva, de szerencsére kedvesen, és bár nem sokat tesz a cselekményhez, a két megmérettetés közötti baráti civakodások még mindig szórakoztatók. Az internetes tartalmak szintén elég viccesek voltak. A szerző pedig nem félt se cigit se néhány csúnyább kifejezést a karakterek szájába adni, ami jót tett a történetnek.
Tetszett, hogy "retró" játékok kerültek ebben a kötetben hangsúlyos szerepbe, és bár a vége borítékolható volt, cseppet sem bántam. Viszont örültem volna egy epilógusnak.
Összességében tehát megkaptam ettől a könyvtől azt, amit az előző két résztől is, kellemes kikapcsolódást. Nem voltak magas elvárásaim, és nem is mindegyiket teljesítette, de ettől függetlenül tetszett ez a könyv. Tetszett a hangulat, a könnyedség és a kellemes humor, mert épp ez volt az, amire olvasás szempontjából vágytam.
Bátran ajánlom azoknak, akik az előző két részt már olvasták és szerették. Viszont, ha valakinek problémája volt az előzményekkel, óvatosan kezdjen bele, mert nem ígérhetem, hogy ezek a problémák a végére megoldódnak.
Illetve lezárásnak még egy megjegyzés, kifejezetten örülök, hogy a szerző kijelentette, nem lesz több iskolák versenyéről szóló története, mert ennél a két trilógiánál többet ez az ötlet nem bírt volna már el, az biztos.

2022. október 26., szerda

Felnőtt emberek

Több helyen szembejött már velem ez a könyv, és valamiért nagyon megfogott az egyszerű, ám mutatós borítója.
Rövid kötet, mindössze 144 oldal kemény kötésben. Szóval gyorsan lehet haladni vele, de igyekeztem nem befalni, hanem jól megrágni.
Fülszöveg:
"Ida sikeres építész, egyedül él, és rendszerint nős férfiakkal keveredik inkább rövidebb, mint hosszabb kalandokba. Egyre jobban aggasztja, hogy szingli, és hogy elszalasztja az anyává válás lehetőségét. Amikor betölti a negyvenet, úgy dönt, lefagyasztatja a petesejtjeit arra az esetre, ha találkozik majd a megfelelő társsal. A nagy elhatározást a tengerparti nyaralóban akarja bejelenteni a családtagjainak, ahol összegyűlnek, hogy megünnepeljék az anyja hatvanötödik születésnapját. Azonban Marthe, a húga megelőzi, és egy sokkal jelentősebb hírrel áll elő. Az idillinek induló nyaralás szép lassan kezd rémálomra hasonlítani…"
A fülszöveg kicsit túloz, mert nincs ebben semmi rémálom. Egyszerűen csak olyan érzéseket mutat be, amelyekkel az ember nem szívesen foglalkozik, és kissé nyugtalanító ezekről olvasni.
Ez a könyv egy pillanatkép, amiben megragadja mai társadalmunk családi konfliktusait. Van itt minden a testvéri rivalizálástól a váláson át a gyerekvállalás kérdésköréig. Azonban egyikbe sem megy bele mélyen, inkább csak a felszínt kapargatja, és valahányszor jobban fodrozódni kezd a nyugodt, családi idill állóképe, rögtön elsimítja egy új gondolattal. Ettől persze a hullámok a mélyben megmaradnak, ahogy a ki nem mondott konfliktusok, a felhalmozott sérelmek és a megoldatlan kérdések is.
A kötet inkább hangulatokból, érzésekből építkezik, így nincs kimondott cselekménye. A szereplőkön van a hangsúly, ám mégsem boncolgatja őket részleteiben. Mindenkit a főhősnő, Ida szemüvegen át látunk, és elég hamar nyilvánvalóvá válik, mennyire elfogult, mennyire máshogy lát dolgokat, mint a többiek. Na, meg persze az is, mennyire kényelmetlenül érzi magát bizonyos helyzetekben, mégsem képes ezt elmondani. Nem egy szerethető főhős, sőt, helyenként kifejezetten rosszindulatúnak tűnik, ám épp ettől emberi. A többi szereplő is hasonlóan emberien van ábrázolva minden hibával és tökéletlenséggel egyetemben. Az olvasó hol megsajnálja őket, hol csak csóválja a fejét, mert ők sem igazán szimpatikusak, még a kislány sem.
A háttérben lappangó sérelmek és konfliktusok fel-feltűnését nagyon erőteljes hangulatok törik meg. A nosztalgia a gyermekkor iránt szinte átitatja a lapokat. A szerző ebben a tekintetben nagyon szépen, érzékeletesen ír. A visszaemlékezések pedig segítenek a szereplők megértésében, így a szöveg kifejezetten gördülékenynek hat. Könnyű olvasni, hiába hatja át a főhősnő frusztrációja.
Habár nincs konkrét cselekmény, és talán nem árulok el sokat, ha azt mondom, nincs konkrét lezárás sem, hiszen egy pillanatkép ez a kötet, elég sok témát érint. A leghangsúlyosabb természetesen az életkorból adódó pánik, ahogy a főhős ráébred, elszaladtak mellette az évek, és már nem tudja, hová tart. Ez egy nagyon is általános érzés, amit elég jól megragad a kötet. Mivel pedig ezt egy nő szemszögéből jeleníti meg, a gyerekvállalás kérdésköre az, ami igazán hangsúlyossá válik. Ráadásul egy olyan oldalról közelíti meg a szerző, ami kevesebb figyelmet kap, bár nem hinném, hogy kevesebb embert érintene. Szóval mi van, ha nem arról van szó, akar-e valaki gyereket avagy sem, és nem a pro és kontra érvek elcsépelt és meddő vitáját néznénk meg, hanem azt az esetet, amikor valaki helyett az élet foglal állást ebben a kérdésben. Ez pedig érdekes, és ad egy kis gondolkodni valót.
Persze, ahogy korábban már írtam, nagy mélyéségekbe nem megy bele a könyv, ám így is ad néhány gondolatot egy kis töprengésre. Számomra emiatt és az erőteljes hangulat miatt volt jó olvasmány ez a könyv. Már ha a kapuzárási pánik érzését, a feldolgozatlan frusztrációt és a durván idealizált nosztalgiát jónak lehet nevezni. Érdekes volt, na.
Azoknak tudom ajánlani ezt a könyvet, akik kedvelik, ha egy történet nem eseményekről, hanem érzésekről és gondolatokról szól. Középkorúak előnyben, de bárkinek érdekes lehet, ha családalapítás, családi kapcsolatok és rohanó idő kérdéskörében egy kifejezetten valóságos olvasmányra vágyik. Ha viszont valakit zavar a cselekmény és a feloldozó lezárás hiánya, inkább ne próbálkozzon vele,

2022. október 25., kedd

Az ötödik évszak

Nagyon sok jót hallottam erről a könyvről. Úgy is mondhatnám, felkerült a fantasy-radaromra, mégis 15 órát kellett késnie a repülőmnek, hogy rászánjam magam az olvasásra.
A borító kifejezetten passzol a történethez, és 360 lapjával nem egy terjedelmes olvasmány. Gyorsan haladni azonban nem tudtam vele, és nem csak azért, mert voltak egyéb teendőim, hanem mert néha egyszerűen nem volt hangulatom hozzá.
Fülszöveg:
"Három ​szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanza ― az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik ― összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra. Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért."
A könyv a fülszövegben is említett gyilkossággal nyit, ami elég erőteljes kezdés. Ehhez jön a nem épp szokványos narráció és a rettentően kreatív világépítés. Szóval tökéletesen értem, miért hallottam olyan sok jót erről a történetről. Nehéz a cselekmény bizonyos mozzanatainak elárulása nélkül írni róla, de azért megpróbálom.
A történet lényegében három szálon fut (ha nem számoljuk a kis kitérőket, közjátékokat). Az olvasó így klasszikus narrációban követhet egy kislányt és egy fiatal nőt, míg harmadiknak egy meglehetősen szokatlan E/2-es narrációban a fülszövegben már említett anyát. Éltekorból és élethelyzetből adódóan mindhárom szál másra helyezi a hangsúlyt, ám valami közös bennük, a világépítés.
A könyv erőssége a rendkívül kreatív fantasy világ, amelyet az írónő megalkotott. (A köszönetnyilvánításban kitér rá, honnan jött az ihlet.) Nem csupán a disztópikus világ berendezkedése, a mágiarendszer és a társadalmi kérdések, amelyek fel-felbukkannak, teszik érdekessé, hanem a nyelvezete is. Habár nehezebb belerázódni azokba a történetekbe, amelyek saját szókinccsel rendelkeznek, a legtöbb esetben megéri és ez egy ilyen eset. Segítségként azért akad egy meglehetősen terjedelmes függelék a kötet végén, azoknak, akik nem tudnak minden újdonságot fejben tartani.
Nekem nagyon tetszett a világépítés, ahogy a szereplők által fokozatosan, mégis nagy adagokban mutatta be ezt a különleges helyszínt. A nyelvezet pedig nem csak a szókincs miatt volt mutatós, hanem a már említett különlegesebb narráció miatt. Kifejezetten nagy szerepe volt annak, hogy mikor, mit és hogyan mesélt el, és az ilyen típusú átgondolt felépítettséget nagyon kedvelem.
Ez a világ azonban nem egy kellemes hely. Tele van erőszakkal, bizonytalansággal és személyes drámákkal, így a könyv hangulata helyenként nyomasztó, amelyet az emberi kapcsolatok sem oldanak fel. Lényegében egy világvégét olvashatunk az oda vezető úttal fűszerezve. Szóval nem egy könnyed olvasmány, hangulat kell hozzá.
Az erőszak és a szexuális tartalom (nem, ebben nincs semmi erotika) ábrázolása naturalista, mennyiségét tekintve nem sok, de helyenként így is több, mint amire az olvasó vágyik. A világépítésből adódóan néhol nagyon részletezőek a leírások, néhol pedig kifejezetten halgatagnak tűnnek, bár ez valószínűleg azért van, mert nem akart a szerző minden információt egyszerre az olvasóra zúdítani. Számomra gördülékeny volt az olvasás, kellemesnek találtam a stílust, a hangulata viszont időnként nyomasztott, mivel nem volt semmi, ami ezt feloldja.
A szereplők nem voltak számomra szimpatikusak, ám ez most egyáltalán nem zavart, mert lekötött a világ kreativitása. Róluk azonban tényleg nem tudok nagy titkok elárulása nélkül nyilatkozni, ezért Vigyázat, spoilerek következnek!
Nagyjából a könyv fele előtt rájöttem a narrációban rejlő nagy csavarra. Arra ugye hamar rá lehet érezni, hogy a fent említett három nézőpont különböző idősíkokon mozog, onnan pedig csak egy kis továbbgondolás, és már meg is van a nagy csavar. Szóval nem volt számomra meglepetés, hogy egy főhősnő van. Viszont, miután ezt tisztáztam magamban, kritikusabbá váltam vele szemben. A kislányban nem találtam kivetnivalót, ám a fiatal nő kifejezetten idegesített. Ez a nem romantikus "romantikus szál" pedig teljes mértékben hidegen hagyott. Még a jóképű kalózkapitány sem tudta megkedveltetni magát velem. Ebben a könyvben minden szereplő sérült lelkileg, ki így, ki úgy. Ráadásul a világvége árnyékában a túlélés praktikus kérdései felülírják a morált (ami még borongósabbá teszi a hangulatot) és a főhősnek egyetlen egészséges kapcsolata sem volt soha. Mivel végig őt követjük, olyan, mintha az egész világ elidegenedett emberek kényszerű csoportosulásaiból állna. Túlságosan szűknek éreztem ezt az egyetlen nézőpontot. Akik pedig igazán érdekesek lettek volna, azokról kevés szó esett, de talán ez a folytatásban változni fog.
Spoilerek vége!
Összességében tehát ez egy kreatív, de sötét hangulatú történet. Tetszett, ahogy a szerző építkezett, és a narráció is ötletes volt. A szereplőkhöz nem tudtam kötődni, ám a világ épp annyira érdekes, hogy így is végig fenntrartotta a figyelmemet. Szóval értem a népszerűségét, értékelem a kreativitását, de számomra nem ez az év legjobb fantasy olvasmánya.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a komor hangulatú fantasy történeteket, illetve mindenkinek, aki egy új mágikus világra vágyik. Viszont, akinek fontos a szereplők szerethetősége, óvatosan vegye kézbe, illetve kezdő fantasy olvasóknak sem épp ezt ajánlanám.

Kiegészítés:
Ez a kötet A megtört föld trilógia nyitó része, vagyis van még két kötetnyi folytatása. Mindegyik elérhető magyarul. Ha érzem magamban a hangulatot hozzá, folytatni fogom.

2022. október 13., csütörtök

Becsület

 Elif Shafak egy ideje rajta volt az "akiktől illene olvasni valamit" listámon. Új könyvének megjelenése pedig jó apropót is adott hozzá, bár a könyvtárból végül ez a régebbi kötete jött velem.
Örültem, hogy a korábbi kiadást vehettem kézbe, mert ez a borító sokkal jobban tetszik. A másik, bár egységessé teszi az írónő munkáit, túlságosan romantikus hatást ad ehhez a nem épp romantikus történethez.
448 lapjával nem kimondottan terjedelmes olvasmány, magamhoz képest mégis lassan haladtam vele. Egyrészt mostanában alig volt időm olvasni. (Ha elutazom, viszek ugyan könyvet, de ritkán nyitom ki.) Másrészt  nem egy kimondottan pörgős történet és nem is szívderítő, így kell egy kis idő, míg az ember belerázódik a szövegbe.
Fülszöveg:
"Elif ​Shafak legújabb keletinyugati története a fenséges Eufrátesz folyónál kezdődik és végződik, ahol egy kurd faluban élt két ikerlány. Arrafelé a becsület nem csak jelző volt, névként is használták. Az ember adhatta a Becsület nevet a gyermekének, feltéve, hogy fia született. A becsület és a tisztelet a férfiak tulajdonsága volt. Az idős, a középkorú, a fiatal, sőt még a tejszagú csecsemő fiúnak is kijárt a tisztelet. A nőknek viszont nem. Nekik egy másik szó jutott osztályrészül: a szégyen. Az egyik ikerlányt feleségül vette egy török fiú, és Isztambulba, majd Londonba vitte. Ott reméltek új életet teremteni maguknak és gyerekeiknek, de akármilyen messzire utaztak, nem szabadulhattak a hagyományoktól, hiedelmektől és kötelességektől, amelyeket pedig maguk mögött akartak hagyni – a vérükben vitték magukkal. Ez az oka annak, hogy a Toprak család egyik tagja borzalmas gyilkosságra ragadtatja magát."
 Kicsit ugyan bőbeszédűnek tűnhet a fülszöveg, ám nem az. A könyv elején kiderül a gyilkosság ténye, és a történet nem igazán a cselekményre fókuszál, hanem a szereplőkre. Ez ugyanis egy családtörténet, ahol több generáció sorsát ismerheti meg az olvasó, miközben látja a különbségeket és a hasonlóságokat is.
"A szavak – akár az ember – képesek nagy utat bejárni. Messzire, nagyon nagy távolságokra képesek eljutni."
A narráció, a szerteágazó szereplők és idősíkok miatt, térben és időben is oda-vissza ugrál. Ez olvasói szempontból egyáltalán nem zavaró, legfeljebb kissé mozaikszerűvé teszi az eseményeket, mert az egyes részek közötti összefüggések csak később válnak világossá. A generációkon átívelő problémák és negatív viselkedési minták öröklődése azonban eléggé nyilvánvaló.
A szöveg gördülékeny, helyenként kifejezetten szép. 
"Amikor meghalnak az anyák, nem mennek azonnal a mennyországba. Külön engedélyt kérnek Istentől, hogy a Földön maradhassanak még egy kis ideig, és felügyelhessék a gyermekeiket. Függetlenül attól, hogy mi történt köztük és gyermekeik között földi életük során."
 A leírt események azonban nem mindig követik ezt a szépséget. A könyv több fontos problémára kitér, amelyeknek alapjai a szereplők kapcsolataiban rejtőznek. Inkább leíró, mint ítélkező. Nem foglal állást sem kulturális, sem vallási, sem nemi kérdésekben, csak bemutat nézőpontokat. Ez a hozzáállás pedig kifejezetten tetszett. Volt néhány remek gondolat a könyvben rasszizmus és más társadalmi problémák kérdésében.
Ami a szereplőket illeti, kissé furcsán különböző, kivel mennyit foglalkozik a szerző. Ettől ők is darabossá válnak, mert látjuk ugyan egy-egy pillanatban a nézőpontjukat, de aztán sokáig nem kerülnek elő. Pedig kifejezetten érdekes karakterekről van szó, bár egyikőjük sem volt számomra szimpatikus. Érdekes, hogy bár egyik szereplő sem nyert meg magának, egyikkel sem tudtam azonosulni, és meglehetősen távolságtartó is voltam velük, mégis érdekeltek. Érdekes volt a dinamikájuk, a gondolkodásuk, az események, amelyek formálták őket és persze a fejlődésük is. Úgyhogy a könyv ékes példája annak, hogy a karakterek szeretete nélkül is lehet érdekessé tenni egy történetet.
A könyv elsődleges hangsúlya a családon volt, amit rendesen ki is fejtett, ám én kissé kurtának éreztem mellé a nemzetiségi kérdéseket. Őrültem, hogy kurd szereplőkről olvashatok, de nem tudtam meg róluk sokkal többet. A becsületgyilkosság kérdésköre is megmaradt ezen a sejtelmes szinten, pedig lehetett volna ennél jóval többet rágódni rajta.
A kötet végén van egy nagy csavar, ami történetvezetés szempontjából igazán remek, de számomra nyilvánvaló volt. Nagyjából a könyv felénél tudtam, mire fut ki a cselekmény, ám ettől még tetszett. A lezárást viszont kissé összecsapottnak éreztem, főleg a korábbi bő lére eresztett kiegészítő történetek mellett. Olyan kis suta volt, hiszen nem igazán volt vége a sztorinak. Oké, egy családtörténetnél sosincs igazán vége a sztorinak, de itt nem éreztem a lezárást igazi lezárásnak.
Van még a könyvben egy elem, amire szeretnék kitérni, a minimális misztikus vonal. Az írónő beleszőtt néhány "sorszerű" elemet, amire külön fel is hívta az olvasó figyelmét, és ezt minimális hétköznapi mágiával/babonával fűszerezte. Mivel ez elsősorban a könyv hangulatának fokozását jelentette, szerintem teljesen belefért, de azért jó ha az olvasó előre tudja, erre is számíthat ebben a történetben.
Összességében tehát tetszett a könyv, Shafak szépen ír érdekes karakterekről, így nem bántam meg, hogy elolvastam. Kiemelkedő alkotásnak nem mondanám, de fogok még a szerző tollából olvasni.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a több generáción átívelő családtörténeteket, és nem zavarja őket, ha ez nem egy vidám történet. Közel-keleti kultúrák iránt érdeklődők előnyben.
"A mondás szerint a kávé olyan, akár a szerelem: minél nagyobb odaadással készíted, annál finomabb."