Apapara

Ezt a könyvet ajándékba vettem férjemnek, mikor megszületett a kislányunk. Gondoltam, nem árt egy apás nézőpont, és csupa jót hallottam a kötetről. A bővített kiadást sikerült beszereznem.

A borító aranyos. 318 lapjával nem egy terjedelmes olvasmány, mégis eltartott több mint egy évig, míg átrágtuk magunkat rajta.

Fülszöveg:

"Szél Dávid család- és párkapcsolati problémákkal foglalkozó szakpszichológus. És iskolapszichológus. De mindenekelőtt apa. Két éve írja Apapara című blogját, amelyben egyszerre van jelen szülőként, férfiként és szakemberként. No meg gondolkodó emberként, aki nem hagyja szó nélkül a társadalom álszentségeit vagy épp a szülőséggel kapcsolatos elvárások némelyikének veszélyes idiotizmusát sem.

Írásai szellemesek, elgondolkodtatóak és, ami nem kevésbé fontos, frenetikusan férfiasak. Szél Dávid ugyanis olyan nézőpontból – az apa (vagy az apaság felelősségével küzdő csetlő-botló férfi nézőpontjából) – járja körbe a gyereknevelés számos örömét, nyűgét-nyavalyáját, amellyel viszonylag ritkán találkozunk. Legalábbis gyereknevelési könyvben."

Felmerülhet a kérdés, hogy ha ajándékba vettem, akkor mégis miért én olvastam, és én írok most róla véleményt. Nos, erre egyszerű a magyarázat: ez egy közös olvasmány lett. Nem klasszikus módon olvastuk, ezért is tartott ilyen sokáig. Kezdetben friss szülőként az éppen csak pislogva nézegető csecsemőnk felett olvastunk egymásnak egy-egy fejezetet. Egyrészt, mert a babáknak jót tesz, ha beszédet hallanak, másrészt a friss szülő tudásra és megnyugtatásra szomjazik, harmadrészt pedig ez volt a közös családi időnk, amit együtt töltöttünk és mindhárman élveztük. (Vagyis ketten biztosan, a harmadik fél pedig nem panaszkodott, boldogan csócsálta a rágókáját.)

Aztán cseperedett a pici és nem kötötte le az olvasás. (Pontosabban a pszichológus sztrorizgatása nem kötötte le.) És már nem is maradt egy helyben, így a közös családi időnk más formát öltött, és a könyv megpihent a polcon. Csakhogy nem szívesen hagyok félbe könyvet, plusz érdekelt is, így új olvasási lehetőséget találtam, ez lett az utazós olvasmányunk. A kocsiban, mikor a pici elszenderedett (egy szülő sem lehet elég hálás az autó feltalálójának), ezt olvastuk, majd esténként főzés és mosogatás közben folytattuk. Biztosan egyszerűbb lett volna a hangoskönyv (jelzem, hogy az is van belőle), de így volt romantikus. Van valami meghitt abban, amikor valakinek olvasol, vagy épp neked olvas valaki.

Kicsit hosszú lett a bevezető, de a lényeg, hogy nem szokványos módon olvastam ezt a könyvet, és ez így volt jól, mert ez nem egy szokványos kötet.

A bővített kiadás is viszonylag régi már, 2021-es. Meg is jegyzi benne a szerző, hogy családként már teljesen más szituációban vannak, és az újranyomás előtt a fia engedélyét is kérte. Viszont ez szerintem semmit sem vesz el a kötet élményéből. A tapasztalás ugyanúgy tapasztalás marad, a témák időtlenek, és bár biztosan akad más apuka is, aki megosztja gondolatait, még mindig ez talán a legismertebb a piacon. Szóval, ha bárkit elrettentene a könyv kora, ne aggódjon miatta, mert a benne foglalt tartalom viszonylag kortalan.

A könyv rövid fejeztekből áll, így lehet csupán mazsolázgatni is belőle. Többnyire időrendben halad, az elején vannak a csecsemőkhöz köthető gondolatok, míg a végén már egy óvodás korú gyermek kihívásai szerepelnek. Konkrét vezérfonal azonban nincs, lehet ugrálni a témák között.

Ez nem szakkönyv. Nem ad nevelési tippeket, és hiába pszichológus a szerző, aki szeret tudományos publikációkra hivatkozni és lábjegyzetelni, illetve a kötet végén felsorolja a forrásokat, nem is gyerekpszichológiai tanulmány. Ez csupán egy apuka megélése, egy apuka gondolatai.

Stílusát tekintve olvasmányos és tele van humoros részekkel. Olvasás közben az ember magára ismerhet, vagy épp valakire a környezetében, mert ahogy az emberek többnyire hasonlóképp viselkednek, úgy a szülők is. Minden félelem, aggódás, kicsi és nagy probléma közös élményt ad, és ez a közös élmény az igazán kellemes ebben a könyvben. Néha egyszerűen csak jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül, hogy más is indokolatlanul sokat aggódik a gyermekével kapcsolatban, más is küzd a picik nem épp pici akaratával, más is próbálja minél jobban csinálni, miközben nem lehet mindent jól csinálni. Megnyugtató olvasmány, és ahogy az ember kuncog a viccesen leírt szituációkon, kuncog kicsit saját magán is, ha felismeri benne a hasonlóságot.

Szóval ez nem az a fajta szülőségről szóló könyv, amitől okosabb, tájékozottabb és felkészültebb lesz az ember. Hanem egy baráti vállveregetés, egy jelzés, hogy nem vagy egyedül. 

A fent említett nem szokváynos olvasási forma következtében, nagyon lassan haladtunk a könyvvel, ám így legalább maximálisan kiértékeltük. Egy-egy fejezet elolvasása után ugyanis hosszú beszélgetés következett az adott témáról. Vagy csak felidéztük a velünk megesett hasonló pillanatokat, vagy eltöprengtünk, milyen lesz majd a jövőben, ilyenek leszünk-e. Lényegében beszélgetésindítónak használtuk. Remekül működött, tudom ajánlani.

Összegezve ez a könyv személyes történetek és gondolatok összessége a szülői lét megéléséről egy apuka szemszögéből. Sok témát felvet, kellemesen olvasmányos, és nem akar többet, mint megnyugtatni a szülőket, hogy nincsenek egyedül. Örülök, hogy elolvastam, és örülök, hogy közös olvasmány lett. 

Azoknak ajánlom, akik friss szülőként némi bátorításra, támogatásra vágynak könyv formájában. Nekik biztosan kellemes lesz olvasni az ismerős gondolatokat. Aki viszont tippeket és tanácsokat, vagy bármi gyakorlatba ültethető dolgot szeretne, és nem elégszik meg a baráti összemosolygással, az keressen egy szakkönyvet, mert ez bizony szórakoztató irodalom.

Kiegészítés:

A könyvnek van "folytatása" Túl a parán címmel. Ebben már nem egy három, hanem egy négytagú kisgyeremekes család élményeit osztja meg. Lehet valamikor erre is sort kerítek majd, ám szigorúan csak akkor, ha ismét közösen tudom olvasni a férjemmel.

Éjfélkor a Fekete Rigó kávézóban

Ennél a könyvnél egyértelműen a borító fogott meg. Gyönyörű, megragadó, amitől az embernek kedve támad beülni valahová egy süteményre. Aztán megláttam a mágikus realizmus címkét, így meg sem próbáltam ellenállni a hívásának.

448 oldalával kicsit terjedelmesebb olvasmány.

Fülszöveg:

"Wicklow, ez az emberléptékűen kicsi település az alabamai hegyek árnyékában terül el. Ide érkezik Anna Kate, hogy eltemesse szeretett nagymamáját, Zét, a Feketerigó kávézó tulajdonosát. Úgy tervezte, hogy csak rövid időt tölt itt, bezárja a kávézót, majd eladja nagyanyja ingatlanát. Ám hiába szánja el magát, hogy nem alakít ki szoros kapcsolatokat a helybeliekkel, és hogy elkerüli az apja családját, Anna Kate-et végül megmagyarázhatatlan módon elbűvöli a különös déli városka, ahonnan anyja sok évvel korábban elmenekült, és a rejtélyes Feketerigó-pite, amelyről az egész város beszél.Ahogy lassan fény derül a múltra, Anna Kate-nek végül döntést kell hoznia, hogy ez a magányos feketerigó képes lesz-e rendbe szedni törött szárnyát, és megtanulni repülni."

Mivel borító alapján választottam, nem voltak igazán magas elvárásaim. Csak egy könnyed történetre vágytam, amit élvezet csipegetni és mágikus realizmussal van fűszerezve. Többnyire teljesítette is ezt, ám akad bőven hiányossága, ami felett nem tudok elsiklani.

A történet két karakter nézőpontjából íródott, plusz vannak benne kiegészítő részek. Az egyik nézőpont a fülszövegben is említett Anna Kate szemszöge, aki új a városban, és aki a mágikus szálért felelős. A másik nézőpont Natalie, aki helyi lakos, és kevésbé mágikus. A kiegészítést pedig egy újságíró adja, aki minden felbukkanó szereplővel készít egy pár soros interjút. Ezek amolyan kiegészítések, kikacsintások a történetből, mintha az író szeretett volna még némi magyarázatot adni az egyébként faék egyszerűségű cselekményhez. Teljes mértékben feleslegesek voltak.

Nem voltam megelégedve a szöveggel. Nem voltak nagy problémák, leszámítva az említett felesleges kiegészítő részeket, de olyan kis semmilyen volt. Leírás pipa, párbeszéd pipa, kis musztikum említése pipa, mintha egy receptet követett volna a szerző, csak épp kihagyta a legfontosabb elemet, a fűszert. Íztelenek lettek a sorok. Nem rossz, csak hiányzik belőle valami, amitől igazán élvezetessé válhatna.

A két nézőpont két szálat vezet végig a cselekményen, amelyek természtesen összefutnak. Kiszámítható és egysíkú. Nincs ugyanis sok különbség a két karakter között. Mindegyik fiatal nő, mindegyik gyászol, mindegyik szeretne boldog családot és mindegyik talál magának egy jóképű férfit. Sokkal izgalmasabb is lehetett volna a kötet, ha nem két ennyire hasonló karaktert helyez a fókuszba.

A történet egyébként még így is olvasmányos. Kellemes, könnyed, kiszámítható, így gyorsan lehet haladni vele. Nem is érdemes a cselekményről írni, úgyis mindenki ismeri, mert olvasott már vagy száz ilyet. Kisváros, új jövevény, mindenkivel összebarátkozik, ez a világ legjobb helye, minden megoldódik, vége. Klasszikus kis nyári olvasmány.

Szóval nem rossz könyv ez, csak sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle. Például, ha már belengette a mágikus realizmust, kezdhetett is volna vele valamit. És itt jön az én nagy problémám ezzel a történettel. Mert kiszámíthatóság, és középszerűség oké, egynek elmegy szódával, de ha már ott a misztikum, akkor kezdjünk vele valamit, bármit, mert ez így bizony kihagyott lehetőség és az olvasó félrevezetése.

A tipikus karakterek és a tipikus cselekmény mellett van egy bizonyos fekete rigó varázslat. Történetesen az, hogy aki eszik a misztikus fekete rigó pitéből, éjjel egy elhunyt szerettével álmodik, aki üzenhet neki. Szuper ötlet, szépen fel is van építve, remekül felcsigázza az olvasót, aztán semmi. SEMMI. Néhány mellékszereplő megkóstolja a pitét, elejt ezt-azt az üzenetről, de a főbb karakterek közül senki. SENKI. Senki sem veszi a fáradtságot, hogy egyen egy szeletet, pedig egy tisztázatlan haláleset miatt vannak megzuhanva évek óta. Komolyan eszükbe sem jutott a pite által megkérdezni a megboldogultat, hogy ugyan már, mi történt, és ez a legnagyobb rejtély a könyvben. Minden kiszámítható, ez meg egyszerűen érthetetlen. Persze van itt tanmese a ne bolygassuk a múltat és tovább kell lépni blabláról, de könyörgöm, ez a könyv veleje. Azon szenved a főhősnő, hogy pitét KELL sütni, pite nélkül összedől a világ, mindenkinek kell a pite, csak a cselekmény szempontjából fontos szereplőknek nem... Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen olvasó, aki végig azt várta, valaki egyen már abból a nyomorult pitéből. Átverve érzem magam miatta.

Arra a bizonyos tragikus halálesetre azért így is fény derül, de bár maradt volna tisztázatlan. Annyira banális, annyira feleslegesen túlmisztifikált, hogy az már nevetséges. Az ehhez kapcsolódó további "mágikus" vonatkozások pedig annyira hiteltelenek, hogy varázslat vagy sem, ez akkor is abszurd.

Tudom, most úgy tűnik, egyáltalán nem tetszett ez a könyv, ami nem teljesen igaz. Mint mágikus realista kötet megbukott nálam, ám mint könnyed nyári kis olvasmány rendben volt. 

Szóval csak azoknak ajánlom, akik kiszámítható kisvárosi történetre vágynak és szeretik a cukkinit. (Nem olvastam még olyan könyvet, ami ennyit foglalkozott volna a cukkinivel...) Aki viszont mágikus realizmust szeretne, keresse máshol, mert ami misztikum ebben van, az csupán elterelés. (Pitét rendelsz, de a pincér cukkini kenyeret hoz helyette...)

Down With The System

Ha valaki felteszi nekem a kérdést: Mi a kedvenc zenekarod? csípőből rávágom, hogy System of a Down. No, nem mintha csak metált hallgatnék, mégis tizenéves korom óta egyszerűbb ezt a választ adni, mint belemenni a szerteágazó zenei ízlésem ismertetésébe. Ez ugyanis a biztos pont, amit cirka 14 éves korom óta újra és újra, lelkesen és ugyanolyan szeretettel hallgatok. És bár nem ez az egyetlen banda, ami megragadt bennem kamaszkorom óta, olyan sok emlék kötődik hozzá (hol, mikor és kivel hallgattam), hogy még mindig nagyon különleges, otthonos és nosztalgikus érzéseket kelt bennem. Talán épp ezt jelenti a kedvenc jelző, vagy legalábbis valami ilyesmit.

Mivel egy ideje nem követem a friss megjelenéseket, és viszonylag ritkán olvasok memoárt, valószínűleg lemaradtam volna erről a könyvről, ha kedves férjem nem lep meg vele a születésnapomra. És mennyire örülök, hogy ő észrevette helyettem, és végre sikerült is elolvasnom. Tökéletes ajándék volt számomra.

A borítót nem kell magyarázni, egyszerű, érthető, teljesen oké. 348 oldalával pedig egy rendes terjedelmű kötet.

Fülszöveg:

„Mi voltunk a modern zenetörténelem legvalószínűtlenebb listavezetői. Örmény-amerikai zenekar. Vad és agresszív metálriffek, mindenféle konvencióra fittyet hányó, tempóváltogatós ritmusok és örmény népi dallamok elegyéből álló, gyakorlatilag beskatulyázhatatlan zene, az egésznek a tetejébe pedig én, amint hol hörgök, hol üvöltök, hol lágyan énekelek. Meg persze a szövegek, ahol avantgárd bolondságoktól habzó szájú társadalompolitikai kirohanásokig terjedt a skála, akár egyetlen soron belül is. Nem volt könnyű hallgatnivaló.”

Ennek ellenére a System zenéje világszerte hallgatók millióinak szívébe lopta be magát, mióta a kilencvenes évek közepén berobbantak a zenei életbe. Közel 40 millió eladott albummal, három Billboard-listát vezető lemezzel és hűséges rajongók hatalmas táborával a zenekar uralta az alt-rock és a metalszínteret, és újrafogalmazta, hogy a rocksztárok miről beszélhetnek és miről nem, mit tehetnek és mit nem, mit képviselhetnek és mit nem.

Serj története sokkal több, mint rock 'n' roll mese: egy bevándorló története és egy aktivista ébredése is benne van. A Down With The System nyomon követi a főhőst Bejrúttól Los Angelesig, Örményországtól Új-Zélandig, és feltárja, hogy mindeközben mit tanult a zenéről, a művészetről, az aktivizmusról és önmagáról.

Először is szeretném kiemelni a fordítót, Draveczki-Ury Ádámot, aki alapos munkát végzett. Szuper módon lábjegyzetelte a könyvet, érezhetően utánanézett a dolgoknak. Gyanítom, szintén rajongó.

A könyv fizikai megjelenése teljesen rendben van. Kellemes fogni, olvasni. A kötet végén pedig akad néhány fénykép, ami elsőre remek kis extrának tűnt, ám a könyv felénél elszállt a varázs. Mintha a szerző csak egy bizonyos időpontig válogatott volna a fényképei közül, és inkább magának, mint az olvasónak. Vagy kevesebb kellett volna belőle, vagy épp sokkal-sokkal több.

Ennyit az olvasói szempontokról, most térjünk át a rajongóira. (Ez most megint egy személyesebb hangvételű bejegyzés lesz.)

Mondhatom, hogy rajongó vagyok, de nem az elfogult vagy épp megszállott fajtából. Inkább csendesen, a saját örömömért rajongok. Ezért nem tudtam volna felsorolni a zenekar minden tagjának nevét. Azt sem feltétlenül tudom megmondani, melyik dal, melyik albumon szerepel. A dalszövegekből pedig csak pár sort vagyok képes idézni. Igen, érzem, hogy már csóválja is a fejét az erre tévedt nagybetűs rajongó a hiányos tudásom miatt. De nem hiszem, hogy ettől kevésbé szeretem ezt a zenét, mint a felsorolt tényanyag birtokában lévő másik hallgató. Egyszerűen én így működöm, és ez talán ennél a bandánál még jobb is. A lényeg, hogy bár minden egyes dalukat milliószor hallottam már, nem mondhatom, hogy sok háttértudással rendelkeztem a zenekart illetően. Ez pedig olvasás szempontjából a lehető legjobb dolog volt, mert csupa új információt kaptam. Rácsodálkozhattam néhány dologra, és a sok újdonság mellett még jól is szórakoztam. Úgyhogy mérsékelt tudású rajongóknak ez a könyv épp ideális.

A kötet nyitánya egyébként elég erős, jól belecsap a misszió közepébe. Ez speciel nem volt számomra újdonság, tudtam, hogy örmény banda, tudtam, mi fán termett az örmény népirtás, meg úgy általánosságban meglehetősen sokat tudok a népirtásokról. Az viszont, hogy ezzel indítunk, és ennyire részletesen, picit meglepett, ami pedig egy nagyon hatásos írói döntés volt.

"Stepan szenvedése persze most már bennem, a leszármazottjában él tovább, mint ahogy az összes rokonom és az örmény nép szenvedése is: ott lüktet az ereimben, feszíti a tüdőmet, dobol a szívverésemben. És ezen örökség letéteményeseként kötelességemnek – egyben pedig megtiszteltetésnek – érzem, hogy harcolhatok az enyéim elszenvedte népirtás elismertetéséért."

A könyv nem csupán egy memoár, egy zenekar történetének elmesélése, hanem egy újabb eszköz Serj Tankian számára, hogy szót emeljen az igazságtalanságok ellen. Ezt jó, ha az olvasó észben tartja. Nekem tetszett, átjött az üzenet.

Apropó zenekar, fontos azt is szem előtt tartani, hogy ez csupán egyetlen nézőpont. Ez csak egy ember nézőpontja a bandából, és nem mind a négyüké. Viszont sosem éreztem túlságosan elfogultnak. A szerző élt önkritikával, és érezhetően nem kívánta sem megbántani, sem rossz fényben feltüntetni társait. Nagyon szimpatikus hozzáállás.

Meg úgy egészében Serj egy nagyon szimpatikus figura. Egyszerre aktivista, hippi és kicsit kattant művész, de nagyon-nagyon szimpatikus. Tetszettek a gondolatai, a meglátásai, és hogy egyszerre próbált informálni (rengeteg politikai elmélkedés, történelmi gyorstalpaló van a kötetben), rajongókat kiszolgálni (például konkrét számok keletkezési körülményeivel), korképet adni a 2000-es évek eleji metál zenekarok felemelkedéséről, és ráadásnak  átadni egy humanista nézőpontot, miközben vicces anekdotákkal szórakoztatott. Egy katyvasz ez a könyv, ám a jó értelemben vett katyvasz. Mert bármennyire is szerteágazó, könnyen lehet követni, és az idővonalon csupán picike ugrások vannak.

Néha simán a képembe vágták, hogy ha nem tetszenek az itteni dolgok, akkor menjek haza. „Remek, hová? – kérdeztem ilyenkor magamban, némi kiegészítéssel. – Ezzel az erővel te is elhúzhatsz a picsába, hacsak nem vagy őslakos amerikai…”

A szerző stílusa nekem vitte a hátán ezt a könyvet. És mint már írtam korábban, kevés előzetes tudásom volt a zenekar dolgairól. Egy dolog azonban rettentően foglalkoztatott: Miért nincs évek óta új album? Miért hagyták abba gyakorlatilag a csúcson? Mi a fene történt velük? Talán ezek a kérdések foglalkoztatják a legjobban a rajongókat, és ezáltal a könyv olvasóit. Ezzel pedig a szerző is tisztában van, így fokozatosan és lassan építi fel a válaszokat, hogy a végére mindenki megkapja azt, amit keres. Úgyhogy, ha valaki ezen kérdések miatt venné kézbe a könyvet, hajrá, vannak itt válaszok, csak előtte sok-sok más téma fog előkerülni.

Van itt minden, mint egy fesztiválon. Családi és egyéni múlt, politikai nézőpontok, útkeresés, zenei fejlődés, a zeneipar működése, kapcsolatok alakulása, a turnézás kevésbé napos oldala, milyen bevándorlónak lenni, spriritualizmus, globális problémák és itt-ott felbukkanó más híres zenészek. Rengeteg téma, rengeteg apró történet, és bár csapongónak tűnik, a végére összeáll a kép. A fejezetek egyébként is jól tagolják a szerző gondolatait.

Úgyhogy senki se számítson arra, ez a könyv csak a zenéről fog szólni. Serj esetében nincs olyan, hogy "csak", mindig van még valami más is. Viszont, aki Systemet hallgat már megszokhatta azt a kaotikus harmóniát, amit megteremtettek, és ami egyedivé teszi őket. 

"Egyetlen dal vagy album sem lehet objektív értelemben jobb a másiknál, hiszen mindenki másképp reagál a különféle muzsikákra. Épp ez a lényeg. Zenéket osztályozni olyan, mintha érzelmeket osztályoznál."

Számomra pozitív élmény volt ez a könyv. Megkaptam a választ a rajongói kérdésekre, közben pedig rengeteg információt is adott a zenekarról, miközben kicsit meg is ismerhettem őket, vagy legalábbis az énekest. Cseppet sem éreztem soknak a politikai témákat, mert mindig akadt néhány vicces anekdota is, így egyszerre volt komoly és könnyed olvasmány. Valahogy sikerült megtalálnia az egyensúlyt. Természetesen meghozta a kedvemet az albumok ismételt végighallgatásához, sőt, Serj szóló munkáihoz is, amelyeket bevallom, csak felületesen ismertem eddig.

Nekem tehát tetszett ez a könyv. Bátran ajánlom a hozzám hasonló visszafogott rajongóknak, mert tényleg sok érdekes dolgokat tudtam meg. Azok a rajongók pedig, akik mindent is tudnak már az albumokról és a zenekarról, nos, rajongók, tehát nincs szükségük ajánlásra, biztosan kézbe veszik ezt a könyvet. És jól teszik, mert garantáltan találnak majd benne ők is valami újat, érdekeset vagy épp szórakoztatót. Aki pedig valamilyen furcsa okból nem hallott volna még a világ egyik legsikeresebb metál zenekaráról, hát sürgősen pótolja, ha a metál nem a zsenáre, ezzel a kötettel.

Zárszónak pedig nagyon remélem, hogy Serj háta rendbe jön, és nem lesz szükség egy újabb véres összetűzésre, hogy ismét alkossanak valamit. Mert igen, rajongó vagyok, nem tehetek mást, reménykedem. Remélem, hogy zenélnek még együtt, és talán adnak pár koncertet Európában is, mert tinikorom óta erre vágyom. (Lett is volna lehetőségem rá, már megvolt a jegyem, csak aztán jött a covid...)