2022. május 25., szerda

Mozgóképek CXI.

 Áprilisban kilenc filmet néztem meg. Ezúttal a moziélmény elmaradt, de szántam időt dokumentumfilmre és animációs alkotásra is.

A buborék
"Kilógnak. Összejönnek. Kiborulnak. Egy nagy sikerű akciósorozat alkotói megpróbálnak leforgatni egy részt, miközben a karanténjukat töltik egy flancos szállodában."
Első ránézésre szórakoztatónak tűnt ez a film, mert volt már szerencsém vírus-humorhoz (Ezek vagyunk mi), ami nagyon tetszett. Csakhogy nagyjából 10-15 perc alatt rájöttem, ez a film nem az a kategória.
Paródiáról van szó, így nem voltak magasak az elvárásaim, ám így is csapnivaló alkotás. Bugyuta, szándékosan gagyi és egyáltalán nem jól használja az esetleges humorfaktort a karanténban. Konkrétan fájt nézni ezt a filmet, nem is értem, miért nem kapcsoltam le az első negyedóra után. Valószínűleg azért, mert a végére elaludtam.
Senkinek sem ajánlom ezt a filmet, mert puszta időpocsékolás.

Ex Machina
"Caleb 26 éves, és programozó a világ legnagyobb internetes cégénél. Megnyer egy versenyt, amelynek díja, hogy egy hetet tölthet egy privát hegyi nyaralóban, amely Nathannek, a cég vezérigazgatójának tulajdona. Ám amikor Caleb megérkezik a mindentől távol eső luxusházba, rájön, hogy tulajdonképpen egy különös és lenyűgöző kísérletben kell részt vennie: kapcsolatba kell lépnie a világ első igazi mesterséges intelligenciájával, amely egy gyönyörű robotlány testében lakik."
Ez a film kicsit régebbi, 2015-ös alkotás, ám meglehetősen híres. Viszonylag sokszor hivatkoznak rá, így érdekelt.
A történet érdekes, és olyan oldalát közelíti meg a sci-fi-nek, amit még én is kedvelek. A szereposztás kiváló és a cselekmény is teljesen rendben van felépítve. Engem egyáltalán nem zavart, hogy a technikai háttér nem volt bővebben kifejtve. Talán csupán egy hibája van, rettentően kiszámítható. A befejezés nekem egyáltalán nem okozott meglepetést.
Összességében jó film, mert érdekes kérdéseket boncolgat, de bennem nem hagyott mély nyomot. A téma iránt érdeklődőknek ettől függetlenül szívesen ajánlom.

Istennel a vágy ellen
"Az ún. „konverziós terápia” mozgalom egyik túlélője és egykori vezetői mesélnek az LMBTQ+-közösségnek okozott károkról és a vele szemben tanúsított elsöprő ellenállásról."
Ez a dokumentumfilm tipikusan olyan, amiről előre tudtam, hogy fel fog húzni. Attól azonban, hogy egy téma dühítő, még érdemes vele foglalkozni.
Tetszett a felépítése, ahogy az archív felvételek és a szereplők jelenbeli énje váltakozott. A vallásba menekülés nagyon távol áll tőlem, de érthető volt, miért választották sokan ezt az utat. Összességében azonban rettentően dühítőnek találtam, ahogy ezek az emberek stigmatizálták egymást, ahogy a másság kérdéséről gondolkodtak és ahogy egy alapvetően kedves és empatikus dolgot, mint a vallás, ilyen förtelmes módon használtak.
Érdekes volt, sok újat azonban nem mondott nekem. Elsősorban azoknak ajánlom, akik még nem hallottak erről a valláson alapuló "átnevelésről", mert számukra kifejezetten érdekes lehet. Aki pedig picikét is elgondolkodik rajta, hogy egy ember szexuális irányultságát imával vagy bármi mással meg lehet változtatni, mindenképpen nézze meg.

Metal Lords
"A tizenéves különcök, Hunter és Kevin számára világos a dicsőséghez vezető út: a metálnak szentelni életüket, megnyerni a Bandák Csatáját, és imádott bálvánnyá válni."
Mikor feldobta a Netflix ennek a filmnek a borítóját, már raktam is a listámra, mert a Heavy Túrára emlékeztetett, ami egy zseniálisan szórakoztató film. Oké, ez egy tinifilm, így nem vártam olyan sokat tőle.
Nem kellett csalódnom. Szórakoztató tele zenei utalásokkal. Azt a vitát pedig, hogy egy cselló passzol-e egy metál bandába hosszan tudnám még nézni. A karakterek egyszerűek, de érthetőek. A szerelmi szál csupán kiegészítőként van jelen és akadnak benne vicces jelenetek bőven.
Én remekül szórakoztam rajta. Bátran ajánlom azoknak, akik egy zenére építkező vígjátékra vágynak és nem zavarja őket, ha a főszereplők tinédzserek. Metál zenét kedvelők előnyben.

A jég ellen
"Két férfi a túlélésért harcol egy elveszett térkép után kutatva Grönland fagyos tájain. Az 1909-es dán sarkköri expedíció igaz története alapján."
Ez megint egy olyan film, amiről tudtam, hogy valamennyire meg fog viselni. Így történt, de túléltem.
A film egy igaz történetet mesél el, a végén mutatnak is képet a valódi szereplőkről. Ez ad egy kis plusz izgalmat, na meg egy kis sejtést, hogy ha filmre vitték, akkor csak túlélte legalább az egyikük. Ez a sejtés azonban nem vesz el semmit a filmélményből. Tipikus túlélős alkotás gyönyörű látványvilággal. Valahol lenyűgöző, hogy mire képes az ember, bár megérteni ezeket az őrültségnek tűnő vállalkozásokat sosem fogom. Kicsit szenvedős, de leköti a nézőt, mert jó tempóban van tálalva.
Tetszett, érdekes volt, de a kutyákkal szembeni bánásmódot nem bocsátom meg neki. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a túlélésről szóló filmeket. A kutyák sorsa iránt érzékeny lelkű nézők viszont óvatosan kezdjenek bele.

Batman
"Bruce Wayne, „Gotham hercege”, a Wayne vállalat örökösének vagyona több milliárdra becsülhető. Az árva fiú történetét mindannyian ismerjük. Bruce képtelen túllépni szülei elvesztésén, felismeri azonban, hogy az ő haláluk csupán egy sokkal mélyebb és sötét jelenségnek a tünete. Gotham városát ugyanis elönti a bűn és a korrupció, így Bruce Wayne egyedül veszi fel a harcot a gonosztevők ellen. Második éve még csupán, hogy megalkotta Batmant, aki éjszanként őrködik a város felett, ezúttal azonban valami sokkal elsöprőbb erejű dologgal találja magát szemben. Feltűnik a színen egy rejtélyes gyilkos, aki Gotham leggazdagabbjainak életére tör, az elkövető célja pedig a hazugság leleplezése. De vajon mindez nem veszélyezteti Bruce Wayne valódi énjét is? Egy biztos, ha véget akar vetni az ámokfutásnak, a legádázabb ellenségeivel is szembe kell néznie."
Vallomással kell kezdenem, nem csípem Batmant. Mármint egyáltalán nem kedvelem ezt a szuperhős figurát, sosem kedveltem, se gyerekként a rajzfilmeket látva, se később a korábbi adaptációkat nézve. Sótlan figurának tartom, aki csak morog. Hát, ez a film nem változtatott az álláspontomon.
Eltekintve ellenszenvemtől a főszereplő iránt, ez a film még úgy is gyenge. Konkrétan unalmas, amin a helyenként behozott akció sem segített. A főhős borong, búsong, szomorkodik, mint akinek citrom került minden testnyílásába és próbál összerakni egy olyan kirakóst, ami senkit sem érdekel és amiben elég béna. Nagyon nem működött a nyomozás, se a nyomok, se az izgalom terén. Konkrétan szerintem senkit sem érdekelt, hogy ki van a háttérben, csak jöjjön már rá a depis denevér, hogy a fanyar grimaszon kívül mást is lássunk végre. Végig unatkoztam, és úgy érzem, kár volt megnéznem.
Kizárólag elvetemült rajongóknak ajánlom, mert ők gondolom már megszokták ezt a negatív hozzáállást, ami árad a történetből.

Válassz vagy meghalsz!
"Eddig át nem vett pénzdíjak elnyerésének reményében két barát újraindít egy titokzatos, 1980-as évekbeli videojátékot, és ezzel belépnek egy szürreális terror világába."
Nem voltak nagy elvárásaim ezzel a filmmel, de szórakoztatónak tűnt a koncepció. Van valami megunhatatlan az életre kelő játékokban. Kár, hogy a készítők ennyiben ki is merítették az élvezhető vonalat.
A történet egyszerű, helyenként bugyuta, amit kifejtetetlen háttérrel és indokolatlanul beleszuszakolt drámai elemekkel akartak feldobni, ám sajnos nem sikerült. Nagyon sok helyről merített, de nem tudta érdemlegesen felhasználni ezeket az ötleteket. Ráadásul amilyen erős horror vonallal indított, olyan lagymatag lett a végére.
Nem tetszett, nem ajánlom. Van a témának ennél sokkal jobb feldolgozása is.

The Electrical Life of Louis Wain

"A film Louis Wain 1860–1939 között élő művész életrajzi filmje. Louis jellegzetes rajzai az antropomorfizált nagy szemű macskák és kiscicák voltak."

Ez egy életrajzi film macskákkal, szóval nem volt kérdés, hogy megnézem.
Bevallom nem igazán ismertem a művészt és a munkáit, csak elvétve láttam egy-egy képét. Úgyhogy mindenféle előzetes elvárások nélkül ültem le megnézni. (Oké, ez nem teljesen igaz, macskákat nagyon vártam tőle.) Sajnos csalódnom kellett. Amilyen jól indult a kissé bohókás látványvilággal és szórakoztatóan különc karakterekkel, olyan mély lett utána a depresszió. Ez ugyanis egy szomorú történet egy meglehetősen tragikus sorsú művészről, amit a helyenként felbukkanó cicák sem tudnak igazán ellensúlyozni. Könnyedebbre számítottam, ám ez egy kemény életrajzi dráma.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik az életrajzi filmeket és a drámát sem vetik meg. Aki viszont egy cuki filmre vágyik cicákról, nézzen inkább macskás videókat.

Encanto
"A Madrigals család Kolumbia meseszép hegyei között éli csodálatos mindennapjait egy varázslatos kis házikóban. Minden családtag rendelkezik varázserővel: szupererő, gyógyítás, amit csak a képzeletünk elbír… ám az egyik családtag valamiért varázserő híján maradt. Mirabel egy teljesen átlagos lánynak tűnik, rövidesen azonban felfedezi önmagát, és rájön, hogy az igazi értékek mélyen lakoznak."
Az egyetlen animációs filmem áprilisban, amit csak azért halogattam kicsit, mert tudtam, énekelni fognak benne. Ez viszont nem kellett volna, hogy visszatartson.
Kedves, aranyos film szép látványvilággal, de engem ez a történet nem fogott meg igazán. Nem éreztem azt a kellemes melegséget, amit az igazán jó animációs filmeknél szoktam. Jó volt, szép volt, de nem adott nekem sokat. Talán mert szűk térben mozogtak a karakterek, vagy mert sokan voltak és így csupán a legfontosabb tulajdonságaik kerültek kiemelésre. Vagy csak egyszerűen kevés volt nekem ez a kaland. A lényeg, hogy bár tetszett, nem értek egyet azzal a sok dicsérettel, ami övezi.
Animációs filmek kedvelőinek bátran ajánlom, illetve a fiatalabb korosztálynak mindenképpen, mert azért kedves mese ez.

Értékelés:
Metal Lords                                         ->   9
Encanto                                               ->   8
A jég ellen                                           ->   8
Ex Machina                                         ->   7
Istennel a vágy ellen                           ->   6
The Electrical Life of Louis Wain      ->   6
Batman                                                ->   4
Válassz vagy meghalsz!                     ->   3
A buborék                                          ->   2

2022. május 19., csütörtök

Az elveszett gyermek

Ez az olvasás könyvtári elcsábulás eredménye volt. Megláttam, megtetszett a borító, érdekesnek tűnt, így jött velem. Néha azonban jobb lenne átgondolni ezeket a fellángolásokat, főleg, ha a műfaj nem épp a zsánerem.
334 oldal, vagyis nem egy vaskos kötet viszonylag nagy betűmérettel és rövidebb fejezetekkel, ezért elméletben gyorsan lehet haladni vele. A reggeli metrón lapoztam is bőszen, hogy minél előbb a végére érjek. Nem, nem azért, mert olyan izgalmas lett volna...
Fülszöveg:
"1960. A 13 éves Rebecca indulatos apjától rettegve tölti életét. Egy viharos éjszakán egy idegen kopogtat ajtajukon. A lány az emeletről hallgatja a heves vitát, amely végén édesanyja és édesapja holtan hever a földön, a harmadik félnek pedig semmi nyoma. Senki sem hisz neki, amikor azt állítja, hogy egy idegen jelent meg az éjszakában.
2014. Az újságíró Iris egy kismamáról szóló történeten dolgozik, aki súlyos beteg csecsemőjével együtt szökött meg a kórházból. A sztori egy tengerparti házhoz vezet; oda, ahol édesanyja, Rebecca egykor szülei brutális halálának lett a tanúja. Ahhoz, hogy megoldja a kétségbeesett kismama ügyét, Irisnek először saját családja múltjával kell szembenéznie – azzal, hogy mi történt 1960 egy viharos éjjelén."
 Ez a történet több szereplőt és idősíkot követ, ami rendben is van egy izgalmas családi múlt felfejtésénél. Lassan indul, lassan kapcsolódnak a szereplők szálai és lassan alakul ki az események idővonala, így az elméleti rész teljesen korrekt. Igen, itt jön a képbe egy hatalmas DE. Mert hiába családregény, hiába a "nyomozás" (emberek beszélgetnek, néhol megvilágosodnak, ez elég megkérdőjelezhetően kap nyomozás címkét), ez egy elemeiben szépen összerakott förtelmes történet.
A legnagyobb problémám a szereplőkkel volt, mind a hattal, de a mellékszereplők között sem találtam szimpatikusat. (Oké, Mark cuki, de ő csak a lezárás cukormáza miatt került bele a könyvbe.) Mind a hat főhős, akinek a nézőpontját követhetjük rettentően irritáló figura. Mindegyik szenved, mindegyikőjük élete szar, de ahelyett, hogy a boldogságot keresnék, inkább hempergőznek kicsit a nyomorukban és esetleg ásnak még egy mélyebb gödröt maguknak a további hempergőzéshez. Tudom, tudom, mentális betegségek, meg pszichózis, meg bla-bla-bla, de ők akkor sem képesek normálisan és saját magukra nézve jól cselekedni, amikor épp nincsenek mentális betegségek hatása alatt. Egyszerűen utáltam mindegyiket, sajnálom. Ettől pedig nem tudtam elvonatkoztatni, így az olvasási élményem durván alulmúlta az elvárásaimat.
Azért nézzük meg egyesével, mi is a problémám a karakterekkel, csak röviden. Vigyázat, dühöngés következik!
A legidegesítőbb Jessie egy önző, buta liba, aki tudja, hogy mentálisan instabil, mégis inkább homokba dugja a fejét, és hárítja a felelősséget, mert az könnyebb neki. Mindez pedig nem a szülés okozta mentális gondok után történt, hanem jóval előtte.
Harvey az apa egy szemellenzős, gyenge jellem, aki akkor sem szólalna meg, ha az élete múlna rajta. Inkább csak várja, hogy döntsenek helyette, oldják meg a problémákat helyette, hogy aztán sopánkodhasson magában.
Iris a tipikus kisebbségi komplexusos karakter, aki tudja, hogy rosszul közelíti meg a problémákat, de azért marad az egyértelműen problémás módszernél. 
Rebecca úgy rá van fixálódva az elsőszülött gyermekére, hogy az már-már félelmetes. Mindent elnéz neki, csak az ő kedvében akar járni, pedig az a hajó egyértelműen elment és talán, ha nem foggal és körömmel kapaszkodna a horgonyába, akkor lehet mégis visszafordulna. Így viszont marad a vergődés az önsajnálatban és az elkényeztetés, amitől Jessie csak még önzőbb lesz.
Harriet a tipikus áldozat. A jólelkű szamaritánus, aki mindenkinek a kedvében akar járni, még úgy is, hogy tudja, azért bizony szenvedni fog, nem is kicsit.
És végül Cecilia, aki talán a legkevésbé tehet róla, hogy tönkre ment az élete. Nála csak az volt bosszantó, hogy fiatal, szabad, lehetőségekkel teli nőként két fűszálat nem tett keresztbe magáért, míg cirka 60 év fogság és förtelmes pszichiátriai kezelések után olyan tiszta, világos és összeszedett volt, mintha mi sem történt volna.
Fájdalmas volt róluk olvasni, mert csak elvették az ember kedvét mindentől. Csupa rossz példát hoztak házasságra, szerelemre, gyerekvállalásra, munka és család kapcsolatára és úgy általánosságban mindenre. Ezt pedig az írónő úgy próbálta meg kompenzálni, hogy olyan cukorszirupos befejezést írt nekik, hogy az már merényletnek minősül. Mintha megjutalmazta volna a szereplőket ezekért a borzalmas viselkedésformákért. 
Nekem egyáltalán nem tetszett ez a könyv. Nem találtam benne semmi jót, se a történetben, se a felvetett témákban, se a szereplőkben. 
Ha valaki generációkon átívelő traumákról akar olvasni, inkább fogjon kézbe egy ismeretterjesztő kötetet (pl.: Örökölt sors), ha pedig romantikus könyvet vagy egy jó nyomozást szeretne, keresse máshol, mert ez a könyv nem felel meg az elvárásoknak.
Azt hiszem, jobban át kell gondolnom, akarok-e női lélektani regényt olvasni, mert a szenvelgő karaktereket egyszerűen nem bírom elviselni.

2022. május 10., kedd

Sosem voltunk boldogabbak

Hirtelen felindulásból vettem ki ezt a könyvet a könyvtárból. Megtetszett a cím és a borító, és úgy éreztem, régen olvastam családtörténetet, így itt lenne az ideje egy újabbnak. Egyedül a terjedelem volt picikét riasztó, mert 744 oldalával igazi monstrum ez a könyv.
Fülszöveg:
"Miért engedhetjük meg magunknak, hogy megbántsuk azokat, akiket a legjobban szeretünk?

Amikor Marilyn Connolly és David Sorenson egymásba szeretnek a hetvenes években, még mit sem sejtenek arról, mi minden vár rájuk az életben. Négy lányuk születik, akik semmiben sem hasonlítanak, csak abban, hogy 2016-ban mindannyian nehéz élethelyzetbe kerülnek.

Amikor felbukkan Jonah Bendt – a fiú, akit az egyik lány tizenöt évvel korábban örökbe adott –, a Sorenson család tagjai kénytelenek számot vetni sűrű, eseménydús múltjukkal: a kamaszkori szorongásról, hűtlenségről, sérelmekről szóló évekkel és a boldogság tiszta pillanataival, amik értelmet adnak az életnek."
Lényegében azt kaptam ettől a könyvtől, amit vártam, ám az olvasási élményem meglehetősen hullámzó volt. Egyrészt nem szívesen cipeltem magammal ezt a vaskos kötetet, így csak esténként, illetve hétvégén vettem kézbe, ami néha kevés volt, hogy elmerüljek benne. Másrészt nagyon sok a szereplő, és lényegében két idősíkon, ám szakaszosan zajlik a cselekmény, ami némi odafigyelést igényel az olvasótól. (Ezzel nem volt gondom, kifejezetten kedvelem a két idősíkon játszódó történeteket.) Illetve elkerülhetetlen, hogy egy-egy szereplő vagy időpont kedvesebbé váljon, mint a többi, ettől a könyv hangulata is hullámzónak mondható.
Ez egy családtörténet, így a szereplőkön, azok kapcsolatán van a hangsúly és nem a konkrét eseményeken. A cselekmény lassú, inkább töprengős, mint eseménydús. Bár elvileg a család van a főszerepben, elég erőteljes elbillenés figyelhető meg az erőviszonyokban néhány családtag felé. A történet nagy része ugyanis négy emberről szól, a többiek, hiába egyenrangú családtagok, bizony mellékszereplő státuszba kerültek. Hogy ez probléma-e azt döntse el az olvasó maga, számomra érthető volt, mert még néhány részlet a többiekről és hipp-hopp ezer oldal lesz ez a könyv. Szóval, lehet akár tudatos is a dolog, és bár volt egy karakter, akiről olvastam volna még többet is, nekem nem volt zavaró.
A cselekményről a fent vázoltak miatt nem szeretnék írni, inkább nézzük meg a könyvet a karakterek szempontjából. Mivel sokan vannak, párosával vegyük őket sorra.
Az első egyértelmű főhőspáros az anyuka és apuka karaktere, vagyis Marilyn és David. Róluk szól a könyv legnagyobb része, hiszen a történet jelenében és múltjában is ugyanolyan arányban vannak jelen. Ráadásul ők alapítják azt a családot, amiről ez az egész könyv mesél, így jogos a hangsúlyos szerepük. Nem csupán a jelenlétük érdekes és meghatározó, hanem kettejük kapcsolata is. Ők adják a boldog házasság mintáját (és a címet adó mondat is tőlük származik), és egy egészséges párkapcsolat történetét. Szívesen olvastam róluk, mert tetszett, hogy jól működött közöttük a kommunikáció, mindketten pozitív jellemek voltak, és könnyű volt megérteni a motivációikat. Egy jó házasság példáját mutatták be, de nem problémamentesen. Így az egyetlen dolog, ami velük kapcsolatban nem tetszett, az a gyerekeik viselkedése volt. Konkrétan mind a négy lányuk a szemükre vetette, hogy azért rossz neki, mert túl jó, már-már elérhetetlen példát támasztottak eléjük. Az ilyen típusú nyafogást pedig nehezen viselem, így minden szülők ellen irányult gonosz megjegyzést rosszul tűrtem. Hisztis, elkényeztetett libák.
Mielőtt rátérnék a lányokra, szeretném megjegyezni, hogy egyke vagyok, így a testvéri dinamikát nem tudom saját tapasztalattal összevetni. Viszont az én nézőpontomból az jött le, hogy négy gyerek egy családban túl sok.
Wendy és Violet a két legidősebb nővér és a szülők mellett a másik két főszereplő. A könyv nagy része a kapcsolatukat és a személyes problémáikat taglalja egész eddigi életük során. Több szempontból különbözőek, ám van néhány dolog, amiben olyan egyformák, hogy akár ikrek is lehetnének. Egyrészt mindkettő önző, aki szereti a kontrollt és csak egy másik emberrel összehasonlítva tud létezni. Egymást kívánták felülmúlni az életük során, és nálam ez nagyjából működött is. Míg a gyerekkorba visszapillantva Wendy volt a legtaszítóbb a családban, úgy körözte le őt Violet felnőve. Egyikőjük sem volt nekem szimpatikus, egyáltalán nem tudtam megérteni a motivációikat, és csak azért nem okoztak teljesen rossz élményt, mert kettejük szála volt az, ami előre vitte a cselekményt. Wendy egyébként az anyjával viselkedett kifejezetten undorító módon, míg Violet minden szemétségét legidősebb fiának tartogatta. Ha az ő kapcsolatuk egy átlagos testvéri kötelék, akkor igazán örülök, hogy ebből én kimaradtam.
Liza és Grace a két kis testvér, akik között épp olyan párhuzam vonható, mint idősebb nővéreik között. Mindketten komplexusokkal küzdenek, amelyet igyekeznek kompenzálni, ezért hazugságokba bonyolódnak. Liza magának hazudik, míg Grace mindenki másnak. Ők amolyan önsorsrontó személyiségek, ráadásul a felelősséget nem restek másra, általában hozzájuk közel álló személyekre hárítani. Természetesen ők is a szüleiket okolják a saját nyomoruk miatt, amit egyébként maguknak okoztak, ám azért mégis csak elfogadják a segítségüket. Számomra ők sem voltak szimpatikusak, bár lényegesen kevesebb szerepet kaptak, mint nővéreik. Mondjuk ez nem is baj, nem hiányzott a hosszúra nyújtott szenvedésük.
Jonah az a mellékszerepbe kényszerített főhős, akiről viszont nagyon szívesen olvastam volna többet. Szimpatikus és érthető karakter, és nagyon sajnáltam, hogy míg a többiek múltja részletesen ki volt fejtve, addig az ő előtörténete, bár érthető okokból, meglehetősen kurta lett. Kedveltem a srácot, sokkal több figyelmet érdemelt volna.
A kötet további szereplői, mint a lányok párjai, legyen férj vagy csak bimbózó románc, egyértelműen mellékszereplők voltak, ám ezzel nem is volt baj. A szükséges szerepüket tökéletesen betöltötték.
Összességében tehát ez egy bő lére eresztett családtörténet nagyon sok szereplővel. Bár nem kedveltem benne minden karaktert, és voltak problémáim néhány eseménnyel, kellemes olvasási élményt nyújtott. Hétköznapi volt, egyszerű, mégis érdekes, így tudom ajánlani azoknak, akik kedvelik a családtörténeteket. Ha valaki egy egészséges és jó házasságról szeretne olvasni, mindenképpen vágjon bele. Viszont, ha valakinek fenntartásai vannak az önző, önmagukra és másokra is bajt hozó karakterekkel szemben, óvatosan kezdjen bele.