Mozgóképek CXXV.

Majdnem sikerült behoznom a rovat lemaradását, aztán már megint közbeszólt az élet, így maradt a késés. Nézzük hát az augusztusi filmélményeimet!

Összesen 12 filmet láttam, ez jelentősen több, mint az előző hónapokban. Sőt, majdnem olyan sok, mint januárban. Ennek pedig két oka volt. Egyrészt nem mentem idén nyaralni (mert novemberben nagy kalandra utazom, amihez tartalékolni kellett),  másrészt volt egy kisebb műtétem, így majdnem egy hetet a kanapén töltöttem. Azért így is sikerült kétszer eljutnom moziba.

Eltűnt személy: a Lucie Blackman-ügy

"2000. július 1. A brit nemzetiségű Lucie Blackman eltűnik Tokióban, és nemzetközi nyomozás, kérlelhetetlen hajsza veszi kezdetét az igazságért."

Időről-időre sort kerítek egy-egy dokumentumfilmre, és néha épp bűnügyihez van kedvem. Ráadásul ez a bűntény Japánban történt, így kifejezetten érdekesnek találtam.

Az helyszínből adódó érdekességeket megkaptam, hiszen máshogy működik kicsit egy japán nyomozás, mint egy európai vagy épp amerikai, amire ki is tért ez a film. Viszont, mint dokumentumfilm nem egy erős alkotás. Az eleje el van nyújtva, míg a vége rettentően összecsapott. Lényegében, amint megvan a gyilkos, vége is van a filmnek, és ez elég erőteljes hiányérzetet kelt a nézőben. A bírósági tárgyalás ugyanúgy része egy ilyen történetnek, mint a nyomozás, ez pedig itt sajnos hiánycikk. Ráadásul a film végi lezárásban csak úgy mellékesen megjegyzik, hogy első körben nem is sikerült rábizonyítani a tettesre, míg a néző csak pislog, hogy miért, hogyan, választ azonban nem kap.

Összességében tehát távolról sem ez az év legjobb bűnügyi dokumentumfilmje. Aki kedveli a műfajt adhat neki egy esélyt, főleg, ha a kulturális különbségek érdeklik, ám aki komplett és teljes történetet szeretne, csalódhat.

Caravaggio árnyéka

"Caravaggio (1571-1610) korának lázadó művésze volt, akinek az élete és a hatalommal való küzdelme mozivászonra termett. A barokk festő hadban állt a konvenciókkal, műveivel és szexuális szabadosságával megbotránkoztatta az akkori közvéleményt és a nagy hatalmú katolikus egyházat egyaránt. Caravaggio vallási tematikájú képein pátosz helyett a realizmus köszönt vissza, ráadásul modellnek előszeretettel hívta az utcák lenézett embereit, például csavargókat, tolvajokat és prostituáltakat, akiknek a jogaiért a hatalmasságokkal szemben is kiállt.
Michele Placido nagyszabású történelmi filmje Caravaggio életének azt a szakaszát dolgozza fel, amikor a festőnek el kell hagynia Rómát, mert halálra ítélték egy konkurense meggyilkolásának vádjával. Caravaggio a pápához fordul kegyelemért, aki elrendeli, hogy a vatikáni titkosszolgálat nyomozója, akit csak Árnyékként emlegetnek, derítse fel, hogy a botrányos életű művész megérdemli-e az amnesztiát."

Olaszország és főleg Róma iránti szeretetem egyik pillérét alkotják kedvenc olasz művészeim - természetesen Caravaggio az egyik - gyönyörű alkotásai, így azonnal tudtam, hogy ezt a filmet látnom kell. San Diego pedig örömmel kísért el egy kis olaszországi nosztalgiára a moziba.

Ez egy európai film európai színészekkel és európai történetvezetéssel. Életrajzi dráma besorolást kapott, de azért senki se kezelje tényként, amit ebben lát. Ez ugyanis egy elképzelt "így is történhetett" jellegű történet, aminek a szórakoztatás mellett egyetlen célja a festő művészetének méltatása. Utóbbi pedig kétségtelenül jogos, aki látott már Caravaggio festményt, nem vonhatja kétségbe a zsenialitását. A készítők azért megpróbálták minél érdekesebbé és izgalmasabbá tenni. Egyrészt a leghíresebb munkáit fűzték bele, másrészt a korhatárból adódóan egy meglehetősen féktelen, életet minden formában habzsoló művészt helyeztek a középpontba. Csakhogy a film narrációját nem az ő szemén át látjuk, hanem az utána nyomozó inkvizítoron keresztül. Lehet, hogy ez valakinek zavaró lehet, hiszen nagyon sokat látunk a mellékszereplőkből, akik aztán vagy igazat állítanak, vagy nem, ám a történet felépítése szempontjából okos húzás volt. A helyszínek pedig, nos, a nagy részét Rómában forgatták, és nekem ennyi bőven elég volt.

Számomra tehát épp azt az élményt adta, amit vártam. Kaptam egy adagot Rómából, egy adagot gyönyörű festményekből és volt hozzá egy felépített narráció, ami a film élvezhetőségét adta. Ha valaki hasonlóra vágyik, nézze meg bátran. Azonban, aki a művész életét szeretné teljes mértékben megismerni, nos, olvasson utána sokat, aztán szűrje le, mit hisz el belőle és mit nem, mert ez elsősorban egy film, és csak másodsorban életrajz.

Finch

"A posztapokaliptikus Földön egy robot, akit azért épített haldokló teremtője, hogy gondoskodjon szeretett kutyájáról, megismerkedik az élet, a szeretet és a barátság jelentésével, illetve azzal, hogy mit is jelent embernek lenni."

Kipróbáltuk az Apple TV-t (egyáltalán nem jött be, maradunk a már megszokott streaming szolgáltatóknál) és ott bukkantunk erre a filmre. A robot miatt tetszett San Diegonak, nekem meg tetszett, hogy van benne kutya, így adtunk neki egy esélyt.

Ez lényegében egy tipikusnak mondható poszt-apokaliptikus történet. Van itt minden, ami ennek szokványos kelléke, lakhatatlan bolygó, elszigetelt és egymás ellen forduló emberek, romokon tengődés és a szebb jövő ígérete. A látvány nem tesz hozzá sokat, a kutya ellenben igen. A robot pedig, nos, cseppet idegesítő, és itt nem csak az ügyetlenkedésére gondolok, hanem a túl könnyen jött mesterséges intelligenciára. Tudományos oldalról tehát gyenge alkotás, a cselekmény szempontjából pedig teljesen átlagos, kiszámítható.

Ha valaki úgy érzi nem látott még elég poszt-apokaliptikus filmet, vagy nem unja őket, adhat neki egy esélyt. Kutyákat kedvelők előnyben. Ha viszont valaki valami újra, érdekesre, cseppet sem klisésre vágyik a műfajban, nos, keresse máshol.

Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre

"Valóság és képzelet csúszik össze egy szerelmes nő fejében. Márta, a 40 éves idegsebész szerelmes lesz. Fényes amerikai karrierjét hátrahagyva visszatér Budapestre, hogy új életet kezdjen a férfival. Ám Márta hiába vár a Szabadság-híd pesti hídfőjénél: a férfi nem jelenik meg a randevún. Márta kétségbeesetten a keresésére indul, de amikor rátalál, élete szerelme azt állítja: sohasem látta őt azelőtt."

Mikor kijött ez a film a mozikban, kíváncsi lettem rá. Aztán valahogy elfeledkeztem róla, míg szembe nem jött az HBO kínálatában.

Az lapötlet remek, nagyon tetszett ez a képzelet vagy valóság kettőse, amire építkezett. A karakterek azonban nincsenek kifejtve, a főhőssel lehetetlen azonosulni, olyan sokszor viselkedik irracionálisan vagy dönt szándékosan úgy, hogy rosszabb legyen neki. A történet lezárása pedig megölte az egészet. Vártam valami csattanót, valamit katarzist, ám épp olyan semmilyen, mint a képsorok színvilága, így az elvárásaimból nem lett semmi.

Lassú film, csak azoknak ajánlom, akiknek van türelme egy kis szenvedéshez a főhőssel, és nem zavarja őket, ha a végén a megoldás rém egyszerű. Annak viszont, aki nagy csavarra, katarzisra vagy csak kedvelhető szereplőkre vágyik, hát, nem ez a megfelelő film.

Barbie

"Van ám olyan világ, ahol minden csodálatos! Mindig süt a nap, lenn a parton mindig lágyan hullámzik a tenger, és szörfdeszkákon, a nyugágyakban meg a bulizósabb helyeken sokféle, de mindig gyönyörű strandoló gyűlik össze: Barbie és Ken meg a többi Barbie és Ken.
De még a legtökéletesebb, legrózsaszínebb, legszerelmesebb helyen is történhetnek bajok. Szerencsére Barbie nemcsak szép, hanem talpraesett is. Ha kell, még a valóságos világba is elmegy, hogy megvédje a maga különleges országát. És persze sosincs egyedül. Lehet, hogy Ken nem olyan éles eszű, vagy nem akkora vagány, mint ő, de van egy nagyon fontos tulajdonsága: mindig kiáll az ő Barbie-jáért, és sosem hagyja cserben."

Mikor először hallottam erről a filmről, nem igazán tudtam, mit gondoljak róla, ám mindenképpen érdekelt. Aztán Queen B.-vel elmentünk rá moziba, és nagyon jól szórakoztunk.

Ez a film vizuálisan nagyon sok. A készítők megpróbálták emberi méretűre megalkotni a babák műanyag világát, ami tömény, durván rózsaszín és egy lánynak, akinek gyerekként volt ilyen babája, rettentően nosztalgikus. Ráadásul ez a díszlet megalapozza a film hangulatát, ami vidám és önironikus egyszerre. Szerencsére a készítők nem álltak meg ennyinél, és egy tanulságos kis történetet is építettek köré. Természetesen ez a történet Barbie-központú, vagyis nő-központú, vagyis kellemesen feminista. A filmnek tehát üzenete is akad amellett, hogy meglepően szórakoztató.

Mi remekül szórakoztunk rajta, és utána hosszú és vidám eszmecserét folytattunk arról, kinek milyen babája volt gyerekként vagy épp milyenre vágyott mindig, amit persze nem kapott meg, mert túl drága volt. Lányoknak tehát mindenképpen tudom ajánlani, ám azt érdemes megfontolni, bírja-e az ember ezt a látványvilágot. Fiúknak is tudom javasolni, bár még nem sikerült leteszteltetnem San Diegoval, de valamikor biztosan sor fog rá kerülni.

A gördeszkás lány

"Az indiai faluban élő tinilány rátalál élete sorsdöntő szenvedélyére, a gördeszkázásra, ám rögös út vár rá, ha álmait követve versenyzővé szeretne válni."

Ez a film egyszerre szól a sportról és arról, mennyire szegény és elmaradott India. Mindkét téma érdekelt főleg női szemszögből.

A történetnek van valóságalapja, és szépen bemutatja, milyen, ha valaki beleszeret egy sportba. Az alap felütés tehát teljesen rendben van, erre rakódik rá egy kicsit az indiai falukban élők sorsa. A készítők szűk környezetben, kevés szereplővel mutatták be mindezt, ám ez egyáltalán nem probléma. Az üzenet így is átjön, a néző könnyen érez szimpátiát, és az egész deszkás sztori egy kerek egész. Bizony, itt jön a de. De nekem ez kevés volt. Kevés, hogy nem tudtam meg a film végi lázadás csak egy alkalom, vagy annál több. Kevés, mert a falu viszonyaiban bőven volt több, mint a gördeszka iránti ellenszenvük. Szóval lehetett volna ez egy kifejezetten hatásos és messzebb mutató alkotás, ám így egy könnyed családi filmnek is rendben volt.

Nem rossz film, akit érdekel, hogyan lehet egy sport igazán fontos, illetve hogy milyen a vidéki Indiában az élet, bátran vágjon bele. Fiatal főszereplők miatt fiatalabb korosztálynak is tökéletesen passzol. Aki viszont többet szeretne tudni a helyi viszonyokról, mélyebben beleásná magát a társadalmi kérdésekbe, ne ettől a filmtől várja.

Ne legyen büntetés

"A Netflix Oscar-díjas rövid dokumentumfilmje, a Period. End of Sentence a menstruációról szól. De ennél is fontosabb, hogy tisztelgés a nők előtt."

Az előző filmen felbuzdulva úgy gondoltam, ideje kicsit többet tudni Indiáról, és mi lehetne erre jobb választás, mint egy 2019-ben Oscar-díjat nyert rövid dokumentumfilm.

Ez a film a menstruációs szegénységet mutatja be, és azt, hogy néhány elkötelezett személy hogyan próbál ezen változtatni. Habár a menstruáció valamilyen szinten és bizonyos helyeken még mindig tabunak számít Európában, azért lássuk be, elég jól állunk a kérdésben. Tudunk róla beszélni, nem olyan nehéz róla tudást szerezni, és ha valakinek az alapvető higiéniai és anyagi lehetőségek adottak, bőven válogathat, milyen menstruációs eszközt szeretne használni. Ez azonban nincs így más országokban, főleg Indiában, ahol még mindig tabu és ahol olyan nagy a szegénység, hogy a nők semmilyen eszközt nem engedhetnek meg maguknak. A film ezt mutatja be röviden, mindössze 26 percben. Ez a rövidség pedig épp csak annyira elég, hogy felhívja az ember figyelmét a kérdésre, többre azonban már nem jut idő.

Ez tehát egy fontos rövidfilm egy fontos témáról, de műfaja miatt nem ad többet, mint a probléma felvázolása. Ha tehát valaki bővebb kifejtésre, konkrét személyek sorsára vágyik, csalódhat. Ajánlom minden nőnek.

Johnny Football, az amerikai foci fenegyereke

 

"Ez a dokumentumfilm a futballsztár Johnny Manziel robbanásszerű felemelkedését és meredek bukását követi nyomon a barátokkal, edzőkkel és magával Manziellel készített interjúk segítségével."

A rovat egyik bejegyzésében már írtam róla, hogy míg én ázsiai filmekket gyűjtök a Netflix listánkon, addig San Diego sporttal kapcsolatos filmeket. A sportok közül pedig elsősorban az amerikai fociról szóló alkotások vannak többségben.

Ez a dokumentumfilm párhuzamba vonható egy korábbival (A barátnő, aki nem létezett) mivel ugyanazok a készítői és ugyanúgy egy focista életéről szól. Csakhogy itt nem mint áldozat, hanem mint bűnös kerül a középpontba.

Ez a film nekem nem adott sokat. Nem mondom, hogy egyáltalán nem volt érdekes, de két hónap távlatából csak egy-egy részletére emlékszem. Viszont San Diego, aki tudta, kiket említenek benne, jobban értékelte. Szóval kizárólag sportrajongóknak ajánlom. Aki pedig érdeklődik az amerikai foci iránt, de nem sokat tud róla, keressen egy másik dokumentumfilmet, mert ez csak egyetlen emberre fókuszál.

Nimona

"Egy tragikus bűnténnyel vádolt lovag összefog egy bohém, alakváltó tinivel, hogy bizonyítsa ártatlanságát. És ha a lány maga a szörny, akinek a megölésére felesküdött?"

Gyengéim az animációs filmek, így nem volt kérdés, hogy megnézem ezt a filmet.

A történet aranyos, kellemesen szórakoztató és teljes mértékben kiszámítható, ám ez jól áll neki. A grafika teljesen rendben van, a szöveg pedig nagyon laza. Igazából az egész film nagyon laza. Lazán kezeli a humort, lazán áthágja a megszokott formációkat, mégis lazán megmarad a megszokott jó konktra rossz mesének. A különféle popkulturális utalások pedig szuperül illenek hozzá.

Ez tehát egy nagyon szórkaoztató, kedves mese. Nekem tetszett. Kicsiknek és nagyoknak is tudom ajánlani.

Cherry: Az elveszett ártatlanság

"Cherry kimarad a főiskoláról, majd az élet a hadseregbe sodorja, ahol szanitéc lesz Irakban – ezalatt egyetlen támasza igaz szerelme, Emily. A háborúból visszatérve a poszttraumás stressz nyomása alatt élete a drogok és a bűnözés spiráljába kerül, miközben azért küzd, hogy megtalálja helyét a világban."

Ezt a filmet is az Apple TV kínálatában találtam és egy okom volt megnézni: Tom Holland.

Ez a film egyáltalán nem nekem szól. Rettentően hosszúnak éreztem, és nagyon szenvedtem rajta. Egyrészt nem hogy azonosulni nem tudtam a szereplőkkel, még egy picikét megkedvelni sem sikerült őket. Másrészt, ha van két olyan terület, ami a legtávolabb áll tőlem a világban, akkor az a katonaság és a drogfüggőség. Egyik témát sem kedvelem a filmekben, sőt a kifejezetten drogproblémákról szóló alkotásokat egyszerűen nem bírom megnézni. Még akkor sem, ha csak érintőleges a dolog, mint például A Wall Street farkasa.

Számomra szenvedés volt ez a film, és emiatt nem tudom, kinek ajánlhatnám. Talán azoknak, akik a felvázolt és általam inkább került témák iránt érdeklődnek. Viszont az biztos, hogy jobb kedvük nem lesz tőle.

Vörös, fehér és királykék

"A New York Times bestsellere alapján készült film történetének középpontjában az amerikai elnök fia, Alex és Henry brit herceg áll, akiknek régi viszálya az amerikai-brit politikai kapcsolatokat is veszélyezteti. Mikor a két rivális tűzszünetre kényszerül, a köztük felolvadó jég alatt végül olyan szikra gyúl, amire soha nem számítottak."

A könyv, ami alapján ez a film készült, rettentően népszerő. Konkrétan egyik ismerősöm kedvenc könyve, így felmerült bennem a gondolat, talán nekem is el kellene olvasnom. Aztán kijött a film, és úgy döntöttem, inkább megnézem, és ha tényleg olyan jó, akkor lehet el is olvasom.

Hát, őszintén nem értem a rajongást. Ez egy nagyon tipikus romantikus történet a szokványos romantikus klisékkel és egy nagy adag idalizálással. Az egyetlen ok, amiért nem fullad bele a romantikus alkotások végtelen tengerébe, az a tény, hogy itt két férfi szerelméről van szó. Ennyi, ennyi a kuriózum, ami ne legyen már kuriózum. Egy ideális világban ez épp annyira szokványos lenne, mint a férfi-nő vagy épp nő-nő kapcsolat, és nem kellene felmagasztalni miatta egyébként rettentően átlagos és klisés alkotásokat. 

Megnéztem, nem bántott, de nem is éreztem úgy, hogy ha kimarad az életemből, akkor veszítek valamit. Egynek elment kategória, így azoknak örömmel ajánlom, akik kedvelik a szokványos romantikus történeteket és nem zavarja őket, ha két férfire osztották a főszerepeket. Viszont, ha valaki a nagy rajongás miatt nézi meg, és többet vár tőle, mint egy klisés románc, csalódni fog, mert én bizony csalódtam.

A Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló

"Ebben a gyönyörű animációs filmben Charlie Mackesy legsikeresebb könyve kel életre a NoneMore és a Bad Robot Productions jóvoltából. Kövesd végig a négy barát meglepő útját, amely során együtt fedezik fel a kedvességet, a bátorságot és a reményt!"

Ez az a film, amiért megérte kipróbálni az Apple TV-t.

Régen láttam ennyire szép rajzfilmet. Szép a grafika, szépek a szereplők és szép az üzenet. Konkrétan olvadoztam ezen a mindössze 34 percen. Minden képkockája, minden mondata gyönyörű.

Könyv alapján készült, és ezt bizony szívesen el is olvasnám, ám így animációban is tökéletes volt.

Ajánlom mindnekinek, legyen gyerek vagy felnőtt, mert ez egy gyönyörű és kedves történet. Imádtam.

Értékelés:

A Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló                           ->  10

Caravaggio árnyéka                                                    ->   9

Barbie                                                                          ->   9

Nimona                                                                        ->   8

Ne legyen büntetés                                                      ->   7

A gördeszkás lány                                                        ->   7

Vörös, fehér és királykék                                             ->   6

Eltűnt személy: a Lucie Blackman-ügy                       ->   5

Finch                                                                            ->   5

Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre    ->  4

Johnny Football, az amerikai foci fenegyereke           ->  3

Cherry: Az elveszett ártatlanság                                  ->  2

Szellemek

A cím tetszett, de nem különösebben vonzott ez a könyv. Aztán szembe jött velem különböző helyeken, mint például a metrón, és elkezdte piszkálni a fantáziámat, így legutóbbi könyvtárazásom során úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.

A borító egyáltalán nem tetszik, sőt az egyik legcsúnyább, amit idén kézbe vettem. 

344 lapjával megszokott terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg:

"Nina Dean harmincas éveinek első felét tapossa, sikeres gasztroíró, szeretik őt a barátai és a családtagjai, új lakásba költözött, a város másik kerületébe. Amikor találkozik Maxszel, az elbűvölő romantikus hőssel, aki az első randin közli vele, hogy feleségül fogja venni, Ninának úgy tűnik, minden terv szerint megy.
Az új kapcsolat a legjobbkor jött – mióta betöltötte a harmincat, messze nem érezte magát olyan jól a bőrében, mint arra előzőleg számított. Bármerre nézett, a dolgok az idő múlására, a lehetőségek fogyatkozására emlékeztették. A baráti szálak meglazultak, az ex-pasik továbbléptek, és, ami a legrosszabb, mindenki távoli kertvárosokba költözött. A szülők se jelentenek támaszt, Nina apja lassan átadja magát a leépülésnek, az anyja meglepő frizurával és ruházattal kísérletezik.
Tényleg Max lenne a megoldás?"

Ha a fülszöveg alapján azt gondolod, ez egy tipikus kortárs romantikus történet, akkor nagyot tévedsz. Ez bizony egy anti-romantikus kötet a párkeresés pokoli bugyrainak feltárásával és nehezen kedvelhető karakterek leírásával. Az viszont, hogy ez egy kortárs kötet, bizony tény.

A főszereplő problémái hétköznapinak mondhatók. Harmincas évei elején jár, túl egy hosszú párkapcsolaton, éppen szingliként, a munkája most kezd kiegyensúlyozottá válni, és szembesülni kényszerül a ténnyel, hogy a szülei öregszenek. Mindezek a problémák pedig részben vagy egészben mindenkit érintenek. A könyv története így átérezhető, akár könnyen azonosulunk a főhőssel, akár nem. Ráadásul ez a hétköznapiság arra készteti az olvasót, hogy eltöprengjen a saját életén, reflektáljon saját tapasztalataira, esetleg párhuzamot is vonjon.

A felvetett gondolatok mindegyike emberi kapcsolatokként írható le, de akad közöttük azért különbség bőven. Nézzük is meg ezeket a témákat külön-külön.

Egyrészt ott a párkeresés nem épp egyszerű kérdésköre. Az olvasó ugyanis nem csupán a főszereplő szerelmi életével szembesül, hanem az őt körülvevő személyek romantikus viszonyaival is. Van itt minden az első kapcsolatból hosszú házasságtól, a friss házasokon át a hosszú távú egyedüllétig. A történet így egyáltalán nem mondható egysíkúnak. Persze a főszereplő élete és tapasztalatai a hangsúlyosak, és aki az internet megjelenése óta randizott már, tökéletesen ráismer a típusokra. A szerző ugyanis jól rátapintott, milyen online ismerkedni. A címben is megjelenő "jelenséget" pedig tökéletesen hitelesen tárja az olvasó elé. Ráadásul, azok az olvasók, akik meg is tapasztalták ezt, előre tudják, hová fog kifutni a dolog. Kicsit olyan olvasni ezt a könyvet, mint két összeütköző autót nézni az utcán. Látod, hogy nem lesz jó vége, tudod, hogy nem fogják elkerülni, így csak remélheted, hogy megússzák néhány karcolással.

A könyv tehát nem kelt kellemes érzéseket az olvasókban, mert nincs itt se pillangó, se édesség, csak a nyers valóság, és a múlt megidézett szellemei. Hiába lehet tehát ismerős, amit leír, nem biztos, hogy ezt jó újra átélni, még így közvetetten se. Persze ez nagyban függ attól, túl van-e már az olvasó a szelleműzésen...

A másik téma, amit felvet a könyv, a barátság kérdésköre. Felnőttként megváltozik az élethelyzet. A barátnők bizony férjhez mennek, elköltöznek, gyereket vállalnak, így már nem lehet őket spontán áthívni egy kávéra, nem lehet velük éjszakába nyúló programokat tervezni, és igen, az is lehet, hogy nehéz velük más, őket nem érintő témáról beszélgetni. Ez egy valós jelenség, és egy teljesen természetes dolog. A történet azonban konfliktusként kezeli, és bár a végére feloldja, ezt sem kellemesebb olvasni. A felvetett téma tehát jó, valós, érdekes, de a tálalása rettentően negatív.

Ehhez szorosan kapcsolódik a társadalmi nyomás, mert harminc fölött tényleg az esküvők adják a társasági eseményeket, és tényleg sokan még mindig pofátlan módon beleszólnak abba, ki mikor vállal gyereket, vagy egyáltalán vállal-e. Ezeket a kérdéseket azonban csak kapargatja a könyv, nem ás a mélyükre. Megmarad az általánosítás és a sztereotip sémák szintjén. Ez nem feltétlenül probléma, csak nem segíti az olvasó kedvét, mert egy újabb negatív példát mutat, ami ugyanúgy előhívhat negatív emlékeket.

Az egzisztenciális kérdésekben, mint amilyen a munka és a lakhatás szintén felületes marad, ám ez itt teljesen rendben is van. Bőven elég, hogy megemlíti, hiszen felnőtt élet nincs munka és megélhetési kérdések nélkül. A szomszéddal való kapcsolatát viszont egy kicsit erőltetettnek éreztem. Az elején még vártam, hátha kikerekedik belőle valami, ám ami végül lett, alulmúlta elvárásaimat. Hatásosnak hatásos volt, csak épp olyan negatív, mint minden más ebben a könyvben.

Szándékosan a végére hagytam a kötet másik nagy és nem kevésbé lehangoló témáját, a szülők öregedésének kérdéskörét. Számomra ez volt a könyv legérdekesebb része, és bár értelemszerűen lehangoló volt, nagyon tudtam értékelni. Ez ugyanis egy olyan téma, amire kevesen fordítanak figyelmet, pedig előbb-utóbb mindenkit érint és a felnőtt lét velejárója. Nagyon örültem, hogy épp olyan hangsúlyos része volt a könyvnek, mint a főhős szerelmi élete. Érzékenyen és jól volt tálalva, épp annyit mutatott meg, amennyit kell.

Összességében ez tehát egy cseppet sem vidám könyv. Rám kifejezetten melankolikusan hatott, és végig eszembe juttatta, milyen pocsék randikon voltam, milyen lehetetlen alakokkal és újra és újra felidézte az exemmel való kapcsolatomat. Habár mindezen most már csak mosolygok, még emlékszem rá, hogyan éreztem magam akkor, és ettől nem lett jobb a kedvem.

Ez a könyv tehát olyan, mint egy szeánsz, ami megidézi minden olvasó korábbi negatív tapasztalatainak kísérteteit. Van, amikor helye van az önreflexiónak, a külső nézőpontba helyezkedésnek, ám ha épp nincs erre szüksége az embernek, akkor csak rossz lesz tőle a kedve. Nekem most nem volt erre szükségem, így bár látom a történet célját és elismerem, hogy remek korképet / kórképet fest a mai randizásról, nem élveztem. Talán, ha jó néhány évvel korábban olvasom, jobban megfogott volna.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik épp az online randizás mocsarában próbálnak úszni, hogy érezzék, nincsenek egyedül, nincs velük semmi baj. Aki viszont már túl van ezen az időszakon, csak akkor vegye kézbe, ha minden múltbéli sérelemmel és emlékkel megbékélt már.

Ha történne valami

Tavaly már olvastam a szerzőtől (Felnőtt emberek), és bár nem az volt az évem legjobb olvasmánya, a nagyon erőteljes hangulata megmaradt, így mindenképpen szerettem volna még olvasni valamit tőle.

A borító ezúttal is egyszerű, ám rendkívül mutatós. 128 lapjával kifejezetten rövid kötet, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy kilenc darab novellát tartalmaz. Ó, igen, ez egy novelláskötet.

Fülszöveg önkényesen kicsit megkurtítva:

"Marie Aubert novelláskötetének történetei olyan emberekről szólnak, akik kitörni készülnek: barátságból, házasságból és más kapcsolatokból – szereplői a társas magány elől menekülnének. Mindannyian olyasmit csinálnak, amit szégyellnek, miközben ragaszkodnak az elképzeléshez, hogy valami nagyobb jó érdekében cselekszenek.
A norvég szerző kilenc történetében egy hajszál választja el egymástól a vágyakozást és a szégyentelenséget a bűntől."

 Marie Aubert néhány dologban kétségtelenül kiváló. Kiválóan tudja bemutatni a mai társas problémákat, ehhez kiválóan tud erőteljes atmoszférájú szöveget írni, és kiváló érzékkel alkot unszimpatikus karaktereket. Szóval minden felvetett kérdés jogos, a mód, ahogy felveti őket hatásos, és a szereplők, akikkel bemutatja, mind nagyon emberiek. Igen, itt jön a képbe az a bizonyos de. 

De a felvetett kérdéseket nem fejti ki igazán. Már a másik könyvénél is megjegyeztem, hogy csak a felszínt kapargatja, a többit pedig rábízza az olvasó gondolataira. Ez egy novellánál azonban nem épp okos húzás.

Minden egyes történetnél azt éreztem, hogy épp csak most kezdődött el, épp csak felvázolta a konfliktust, és már vége is volt mindenféle megoldás vagy feloldozás nélkül. Ezért olyan olvasni ezt a könyvet, mintha egy író fejében csapongana az olvasó. Itt egy jó ötlet, egy jó felvetés, jaj, de várjunk, inkább ugorjuk át erre, mert ez a kérdés is izgalmas, de hagyjuk is, van egy jobb ötletem... Semmi sincs kifejtve rendesen. Értem én, hogy ez egy szerzői döntés, de rettentően zavaró, főleg novellák esetében. Ráadásul minden egyes novella felvetett egy olyan témát, amelyet igen is jó lett volna rendesen kifejteni, boncolgatni, és ha nem is teljesen lezárni, de valamiféle feloldozást adni neki.

Nem szeretném mind a kilenc novellát kielemezni, inkább csak kiemelnék néhányat, ami valamiért számomra érdekesebb vagy maradandóbb volt.

Carla

A témafelvetés rendkívül okos volt. A novella központjában az örökbefogadás áll, ami önmagában megérdemelne még több figyelmet. A szerző azonban csavart rajta egyet, és ahelyett, hogy egy nő vagy egy pár nézőpontjából látnánk az eseményeket, egy férfi nézőpontjából írta meg. Rendkívül izgalmas téma, rendkívül izgalmas nézőpont. Ráadásul itt még nem volt annyira zavaró a befejezetlensége, mivel épp elég utalást tett rá a szerző, hogy az olvasó magától kitalálja, merre halad tovább a szereplők sorsa.

Szégyelld magad

Ez a novella úgy befejezetlen, hogy nincs eleje. Kifejezetten zavaró volt olvasni, ezért maradt meg a fejemben. A zavart az okozta, hogy a történetben mindenki, de tényleg mindenki tisztában van vele, mit tett a főhős, amiért szégyellnie kellene magát, csak épp ezt nem kötik az olvasó orrára. Vannak esetek, amikor jó az elhallgatás, működik a ködösítés, de itt egyszerűen csak bosszantó volt. Nem lehetett megérteni a főhőst, hiszen nem kaptunk támpontot, hogy megértsük. Mondjuk a szerző nagy valószínűséggel sosem akarja, hogy teljes mértékben megértsük a karaktereit, azt pedig főleg nem szeretné, ha még kedvelnénk is őket.

A báty

Egy újabb olyan témát vetett fel ez a történet, amiről többet kellene beszélni. Talán ez volt a legkerekebb novella ebben a kötetben, mert bár akadtak benne elhallgatások, kapott lezárást. Ráadásul ezzel a karakterrel végre fenntartások nélkül lehetett együttérezni. A hiba - mert minden novellában van egy hiba vagy egy rossz döntés - elkövetésekor gyerek volt még, így nem lehet teljes mértékben felelősségre vonni. Ez a gyerekszemszög pedig épp annyira volt izgalmas, mint az első kiemelt novellában a férfiszemszög. Szokatlan, ám kiváló választás ehhez a nehéz témához.

Bocsánat, bocsánat, bocsánat

Ez a novella a tökéletes példa arra, miért érzem a szerző munkáit befejezetlennek. Felvet egy témát, megtörténik a már említett hiba, és aztán hagyja az olvasót lógva. Itt éreztem a leginkább, hogy ezt még görgetni kellene tovább, mert nem itt van a vége, akár így alakulnak a dolgok, akár úgy. Ez nem a konfliktus kicsúcsosodása volt, hanem a konfliktus kezdete. Pedig az ötlet megint jó, a tálalása nagyon norvég, csak le kellett volna valahogy zárni.

Nagyon klassz lány

Ez a történet foglalja össze a legjobban a szerző munkásságát. Vegyünk egy ütni való főhősnőt, vegyünk egy sajnos nagyon is szokványos párkapcsolati felállást, adjunk hozzá egy csipet erőszakot (amit a főhős tett az bizony az erőszak egyik válfaja), és aztán hagyjuk az egészet, jöhet a következő novella. Rettentően felbosszantott ez a történet. Egyrészt dühös voltam a főhősre, másrészt dühös voltam a szerzőre, amiért nem tudtam elengedni ezt a dühöt a novella végén. Ez pedig két dolgot mutat. Egyrészt Aubert szavai célba találnak, másrészt nem jó olvasni a történeteit, mégsem tudom nem olvasni őket.

Összességében tehát a szerző nem hazudtolta meg magát. Erőteljes hangulatokat keltett ezekben a rövidke történetekben, fontos témákat hozott fel, amelyekről többet kellene olvasni, beszélni, és képes volt megvonni az olvasóktól a feloldozást. Könnyen felismerhető írói hangja van, és bár nem mondom, hogy élvezem a történeteket, amelyeket elmesél, de kétségtelenül hatásosak és érdekelnek.

Azoknak ajánlom, akik nem várnak kielégítő befejezéseket, akik szívesen olvasnak az emberek hétköznapi gyarlóságairól, és nem zavarja őket egy-egy nehezebb téma, mint a válás, örökbefogadás vagy gyászfeldolgozás. Azonban, ha valakinek elvárás a kötődés a szereplőkkel, és nem szívesen olvas unszimpatikus emberekről, illetve még azt is elvárja, hogy egy novellának legyen kielégítő befejezése, akkor valószínűleg rossz helyen jár.

Aranybirodalom

A Dévábád-trilógia harmadik és egyben befejező részének a legszebb a borítója. Az előző kötetek is mutatós darabok voltak, ám nálam egyértelműen ez a zöld-arany színvilág a kedvenc.

720 lapjával megkaphatja a legterjedelmesebb díjat is, ám nagy kár, hogy a szöveg minősége már nem érdemel elismerést. A bevezető hemzseg a hibáktól, ráadásul olyan hibáktól (szóközök hiányoznak a névelők után), amelyek azonnal szemet szúrnak, ha valaki olvasni kezdi a szöveget. Szóval a lektor vagy nem látta ezt a könyvet, vagy épp aludt, mikor nézte. A hiba ugyanis, bár egyértelműen az elején a legsűrűbb, újra és újra és újra előjön a szövegben megtörve az egyébként kellemes olvasási élményt. Ennél pedig én jóval többet várok az Agave kiadótól.

 

Fülszöveg, ami erősen spoileres az előző kötetekre:

"Dévábád ​elbukott.
A város varázserejébe kerülő kegyetlen ostrom után Banu Manézse, a Náhidok vezére és újjáélesztett parancsnoka, Dára kénytelenek helyrehozni a bomladozó szövetségüket, valamint kibékíteni egy szétszakadt, hadakozó népet. Ám a vérontás és szeretett Nahrijának elvesztése előhozza Dára múltjának legsötétebb démonjait. Az eltiprásukhoz szembe kell néznie a szörnyű tényekkel, és rábíznia magát azokra, akiket egykor az ellenségének tartott.
Nahri és Ali szintén nehéz döntésekkel szembesülnek Kairó biztonságában, miután az utolsó pillanatban elmenekültek a vérszomjas családjuktól és Dévábád gyilkos intrikáitól. Noha Nahri békére lel az emberi otthona régi szokásai és megszokott kényelme révén, mégis kísérti, hogy a hátrahagyott szerettei és az őt megváltóként tisztelő népe ki van téve egy új zsarnok elnyomásának. Alit ugyancsak nem hagyja nyugodni a múlt, így eltökéli, hogy visszatér megmenteni a városát és a megmaradt családját. Miközben az anyja királyságában szövetségeseket keres, felfedezi, hogy sokkal mélyebben gyökerezik a máridokhoz fűződő kapcsolata, ami nemcsak a Nahrival való viszonyát, de a hitét is alapjaiban ingatja meg.
A béke terjedésével sorra tűnnek fel a rejtélyes ősi szereplők, Nahri, Ali és Dára pedig rájönnek, hogy a világuk helyreállításához talán muszáj összecsapniuk a néhai szeretteikkel… és kiállniuk azok mellett, akiket egykor eltiportak."

Ez a kötet rögtön ott folytatódik, ahol a Rézkirályság véget ért. Nincs tehát várakozás, időben előre ugrálás, és ettől azonnal mozgalmasabbnak tűnik a cselekmény. Természetesen itt is akad egy kis felvezetés, ami bemutatja a szereplők jelenlegi helyzetét és terveiket a jövőre. Nahri ismét utazni kényszerül, mint az első kötetben, ám ezúttal Ali oldalán. Ezzel a szerző visszatért a kezdetekhez, mivel ez a kötet is félig Dévábádban, félig pedig azon kívül játszódik.

A narráció továbbra is három karaktert követ, így a jellemfejlődésük hangsúlyos és fontos eleme a történetnek. A szereplők sorsáról írni azonban elég sokat elárul a cselekményről, ezért vigyázat, innentől spoilerek!

Nahri szála hozza a legkevesebb változást. A jelleme nem sokban fejlődik az előző kötethez képest, inkább csak kisebb-nagyobb adalékok kerülnek hozzá. Az egyik ilyen adalék, hogy végre fény derül a múltjára. Ez a nagy titok, azonban nem is volt olyan nagy, én legalábbis cseppet sem lepődtem meg, mivel már a második kötetnél ki lehetett következtetni a rokoni szálakat. A kis konfliktus pedig a perikkel, okos elem volt, ám nem lett olyan részletesen felépítve, mint a márid-vonal, és ezt kicsit sajnáltam. Az viszont nagyon tetszett, ahogy lezárta a kapcsolatát Dárával. Érett, felnőtt viselkedés volt mindkettőjük részéről.

Ali jelleme továbbra is szépen fejlődött, és ezzel a trilógia legjobban felépített karakterévé vált. Az ő "múltja" is nagy hangsúlyt kapott, ami cseppet letérítette őt a már megszokott politikai pályájáról. A máridok szála kifejezetten jól fel lett építve, és érdekes volt egy kicsit kiszakadni a dzsinnek világából. A romantikus szál Ali és Nahri között viszont számomra gyenge lett. Félreértés ne essék, semmi problémám a lassan kibontakozó románcokkal és a barátságból szerelem felállással, csak nem éreztem teljesen kifejtettnek. Ali részéről egyértelmű volt a vonzódás, Nahri viszont még nem zárta le a Dára iránti érzelmeit, így nem teljesen éreztem a szikrát közöttük. Ráadásul a lány vonzódása nagyban volt fizikai, Ali pedig márid lett, így lényegében elveszett a vonzalom tárgyának egy része. Ez azonban a történetnek csak egy kis szelete, és nem befolyásolta az olvasási kedvemet.

Dára szála ebben a kötetben kezdte behozni a lemaradást Ali mögött, már ami a jellemfejlődést illeti. Az előző részben felismerte, hogy vakon parancsot követni nem helyénvaló dolog, itt pedig végre hangot is adott ennek. A szerző nagyon szépen kifejtette az erkölcsi dilemmáit, félelmeit és szégyenét. Érdekes volt olvasni vívódásait és minden önszántából vagy kényszerből elkövetett véres tette ellenére együtt lehetett érezni vele. A lezárás pedig tökéletesen illett hozzá, mert ő is egy nagyon szép fejlődési ívet mutatott a három kötet során.

Spoilerek vége!

Összességében tehát elégedett voltam a karakterek jellemének alakulásával, a cselekmény is izgalmasnak hatott, és a szerző szépen lezárta a korábban megkezdett szálakat. Kifejezetten tetszett, hogy ebben a kötetben kiszélesítette a könyv világát, és bemutatott olyan helyeket, amelyek eddig pusztán említés szintjén jelentek meg. A háború pedig továbbra is hiteles bemutatást kapott.

Nekem tetszett ez a kötet, azt kaptam tőle, amit vártam. Ugyanolyan kellemesen kikapcsolt, mint az előző rész, és nem maradt bennem hiányérzet a lezárás után. Szóval ez egy szépen felépített trilógia jól összerakott karakterekkel, örülök, hogy elolvastam.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki hajlandó belevágni egy viszonylag terjedelmes történetbe, kedveli a fantasy világokat, és szívesen kalandozna közel-keleti tájakon.