Leányrablás Budapesten

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, mert szeretem a kosztümös történeteket, kedvelem a hazai helyszíneket és sok szépet és jót hallottam róla. A gyönyörű borító pedig csak ráadás.

A kötet az Ambrózy báró esetei sorozat első része.

336 oldalával kellemes vastagságú olvasmány. A látványosságra pedig belül sem lehet panasz, mert minden fejezet elején egy hangulatteremtő kép fogadja az olvasót.

Fülszöveg:

"Budapest, ​1896.
A város a millenniumi ünnepségek lázában ég. A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett, 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.

Négy évvel később titokzatos távirat érkezik az azóta is gyászoló, idős édesapa, Hangay Árpád címére: a különös üzenetet Emma, a rég halottnak hitt lány küldte! Az ekkor 17 éves Mili kisasszony, Emma húga azonnal a fővárosba utazik, hogy nővére keresésére induljon.

A talpraesett, éles eszű lány nem sejti, hogy midőn felszáll a vonatra, rémálmokhoz hasonló kalandok sora veszi kezdetét, melyek kibogozásában egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró lesz."

A dualizmus kora a kedvenc történelmi időszakom, így már ezzel megnyert magának a könyv. Boldogan merültem bele a leírásokba a századfordulós Budapestről, szívesen olvastam ruhákról, bútorokról, mindenről, ami a korszakhoz tartozik. Nagyon tetszett, hogy az író részletesen utánajárt mindennek és ezen tudását bele is szőtte a könyvbe. Imádtam a lábjegyzeteket. (Szakmai ártalom, hogy vonzódom hozzájuk, ez van.) Habár a magyar nyelv tájegységbeli változatosságai nem mutatnak olyan jól írásban, mint amilyen izgalmasan hangzanak szóban, itt még ez is tetszett. Tetszett, mert egyértelműen a korszak ábrázolásához tartozott. A háttér tehát teljesen rendben volt.

Ami a cselekményt illeti, mint a fülszöveg is hirdeti, két szálon, két idősíkon halad a történet. Ezek váltakozva kiegészítették egymást, ám megtartották azt az egyensúlyt, hogy a múlt bármennyire is izgalmasnak tűnik, ne vonja el a reflektorfényt a jelenről. Mert a főszál és a főhős egyértelműen Mili.

Mili karaktere kissé ellentmondásosnak tűnt nekem. Egyrészt ő a talpraesett főhősnő, másrészt meg néha pont olyan butuskán viselkedett, ahogy a kor sztereotípiája elvárta. Közben pedig görcsösen próbált kitörni a skatulyából. Ettől jelenléte hullámzóan hatott rám és nem tudnám megmondani, sikerült-e megkedvelnem.
Richárd ezzel szemben végig ugyanazt a figurát hozta és ez az állandóság sokkal megnyerőbb volt. A legszimpatikusabb karakter mégis számomra Vili volt. Vele valamiért rögtön szimpatizálni kezdtem.
Az ellentmondásosság nem csupán a főhősnő viselkedésében mutatkozott meg, hanem a cselekmény hangulatában is. Úgy éreztem, mintha a történet nehezen tudná eldönteni, mi is akar lenni, romantikus ifjúsági regény vagy egy vérfoltos krimi. Néhol kamaszkönyvnek túlságosan sötét volt - gondolok itt a tébolydára -, ám komoly kriminek viszont cseppet kevés. Épp ezért, bár kellemesnek találtam a történetvezetést és az elrablás felgöngyölítését, valahogy mégsem tudtam igazán belemerülni. Hullámzott, mint a főhősnő viselkedése.
Hasonló jelenséget találtam a lábjegyzeteknél is. A könyvben feltűnő személyek nagy része lábjegyzetelve van. Élt tehát a korban egy névrokon, ám minden, ami a könyvben történik vele puszta fikció. Ezt én egy kicsit soknak és feleslegesnek éreztem. Bőven elég lett volna a főbb szereplőket valós személyekhez kötni, esetleg néhány hivatali személyt (mint a rendőr), az összes többi névrokon nem adott hozzá a történethez. Sőt, egy idő után kissé unalmas volt olvasni, hogy a hatodik mellékszereplőnek is volt névrokona, de vigyázat a többi fikció. Minden tiszteletem az író kutatómunkája iránt és tudom, hogy nehéz meghúzni a határt, de a kevesebb néha több.
Összességében tetszett a történet, szerettem a stílust, a helyszínt az alaposságot és a szereplőkkel sem volt problémám, bár Milit nem igazán sikerült megkedvelnem. Azonban századforduló ide vagy oda nem szippantott be annyira ez a történet, mint vártam. No, de talán majd a második kötet megteszi.
Szívesen ajánlom mindenkinek, aki hazai kosztümös történetre vágyik.

Kiegészítés:
Ahogy a bejegyzés elején is jeleztem, ez a könyv az Ambrózy báró esetei sorozat nyitó kötete. Akad tehát folytatása, nem is kevés, 3 további könyv (A Rudnay-gyilkosságok; Ármány és kézfogó és a Nász és téboly) valamint két kiegészítő novella (Beretva és tőr és Bitó és borostyán) formájában.
Habár az első rész lezárja a leányrablást, hagy még nyitott kérdést bőven, így kíváncsi vagyok, hogyan alakul tovább az ellentmondásos kisasszony és a mogorva báró története.

Mozgóképek LXXII.

Idén sem maradok filmek és mozi nélkül, az már biztos. Januárban sikerült megnéznem 11 filmet és ebből négyet moziban. Úgy tűnik, 2019 is filmekben gazdag év lesz.

A Hangya és a Darázs

"Scott Lang kénytelen viselni döntései következményeit szuperhősként és apaként egyaránt. Próbál egyensúlyozni a magánéletében és a Hangyaként reá nehezedő felelősséggel, ám mikor Hope van Dyne és Dr. Hank Pym felkeresi, újabb küldetésre indul. A Darázs személyében társat is kap, így csapatban derítenek fel súlyos titkokat a múltból."

Habár az első hangyás film tetszett, halogattam kicsit a második rész megtekintését. Marvel világban nem ő a kedvenc szuperhősöm, de az új Bosszúállók film előtt be kellett pótolni a lemaradást.

A főhős ezúttal is szórakoztató volt, a konfliktushelyzet ellenben elcsépelt. Az egész "mentsük meg a parányira zsugorodott anyukát" vonal egy baromság még szuperhős berkekben is. A film ennek ellenére szórakoztató. A mini autósüldözést imádtam, a karakterek jóindulatúan kedvesek és a látvány is rendben volt. Szóval, bár a cselekmény logikai óriáslyukaktól és érdektelenségtől szivacsos, nem tudom azt mondani, hogy rossz volna. Nem ez a legjobb szuperhősfilm, de egynek elmegy.

Ajánlom azoknak, akik az első részt kedvelték, mert valószínűleg ezen is jól fognak szórakozni.

Bird Box

"Gyilkos erőszakhullám söpör végig a Földön. Az ok olyan leírhatatlan lények megjelenése, melyek puszta látványa mindenkit öngyilkosságra késztetnek. A négy hónapos terhes Malorie (Sandra Bullock) testvérével menekül, mikor utoléri őket az esemény, melynek káoszában a nő egy házban köt ki néhány idegen társaságában. Az ablakokat eltakarják, és úgy próbálják kivészelni a "járvány" elmúltát, de aztán ahogy telnek a hetek, hónapok, úgy döbbennek rá arra, hogy ha maradnak, akkor meghalnak. Ráadásul Malorie számára hamarosan eljön a szülés ideje."

Először nem akartam megnézni ezt a filmet, mert könyvadaptációról  van szó és mindig szeretem előbb elolvasni, ám végül győzött a kíváncsiság.

Az alaptörténet kreatív és a kivitelezés sem rossz. Remek, feszült hangulata van a filmnek, amit az első képsorok által generált előrelátás csak tovább fokoz. Van valami izgalmas, mikor a néző tudja mi lesz, de az egész sztorit mégsem képes összerakni. Jó választás volt egy várandós nőt helyezni főszerepbe, mert ezzel csak még kilátástalanabbá vált az apokalipszis és a szokásos kis helyre rettegő embereket összezsúfolunk figura is működött. Nem bántam, hogy nem mutatták a "szörnyeket", mert ez még több feszültséget generált, ám hiányoltam a részletesebb magyarázatokat. A film végét a remek kezdéshez képest összecsapottnak éreztem és hiteltelennek, bár sejthető volt, hogy nem lesz egy mindent megoldó befejezése. Többen hasonlították a Hang nélkül című filmhez és valóban adja magát a párhuzam, de egész más a koncepció, csak a témaválasztás érzékszervi problematikája köti őket össze. Nekem a madarak jobban tetszettek, mint a csend. Itt a néző azért talált mondanivalót a hangulatkeltés mellett.

Összességében nem volt rossz nézni, sőt, kifejezetten élvezetes volt a feszültség. Szívesen ajánlom azoknak, akik egy kreatív apokalipszist szeretnének látni, ők biztosan nem fognak csalódni.

Death Note (Netflix)

"Light Turner (Nat Wolff) egy tipikus kitaszított tini a gimiben, aki úgy szerez egy kis mellékest, hogy mások helyett írja meg a házit. Édesanyja halála eléggé megviselte nemcsak őt, hanem az apjával való kapcsolatára is rányomta a bélyegét. Egy szép napon azonban pont előtte ér földet a Death Note, kíváncsi fiatal lévén ki is nyitja a füzetet és elolvassa az első szabályt: akinek a nevét beleírod, az meghal. Nem sokkal ezután pedig megjelenik a halál egyik démona, Ryuk (Willem Dafoe), aki a későbbiekben "jó" tanácsokkal látja el Lightot és ismerteti a fontosabb szabályokat, amikből akad egy pár."

Ez a film a szörnyűséges adaptációk mintapéldánya.

San Diegóval épp befejeztük az anime sorozatot (Hogy megmutassam neki, mennyire jó tud lenne egy anime annak ellenére, hogy rajzolt.), mikor a Netflix feldobta nekünk ezt a filmet. Én láttam a japán filmváltozatot (Tetszett is.), így kíváncsi lettem rá. Kár volt a rászánt időért.

Ez a film tökéletes példája annak, hogyan lehet tönkretenni amerikai klisékkel egy remek történetet. Az még hagyján, hogy átírták a sztorit, mert megesik az ilyesmi, de átírták a karaktereket is. Gyakorlatilag sarkaiból fordították ki ezt a művet, hogy helye legyen a mellőzött, sértett tininek, a fekete bőrű - mert esélyegyenlőség van és muszáj a bőrszínskálát felvonultatni, nehogy rasszistának bélyegezzenek - inkompetens nyomozónak, a hisztis hülye libának és a gonosz szörnynek. Na és hogy mit dobtak kukába mindezért? A logikát, a társadalomkritikát, az erkölcsi dilemmákat, a misztikumot és a nyomozás izgalmát. Pusztán a történet lényegét, de kit érdekel, ha amcsi tinifilmnek el lehet adni, úgyis animét csak tinik néznek... Vérig vagyok sértve.

Senki se nézze meg! Kerüld el! Nézd meg inkább az animét, olvasd a mangát vagy ha mindenképpen hús-vér szereplőket akarsz, nézd meg a japán filmváltozatot, mert az egy jó adaptáció, ez meg egy klisékkel összefércelt gyalázat.

Irány a Pókverzum!

"Ismerik Miles Moralest? Nem sokkal azután, hogy Peter Parker ellen összefogtak legnagyobb ellenségei, Doktor Octopus, Homokember, Electro, Kraven és a Keselyű, és hatalmas csatában legyőzték, egy átlagos amerikai srácot újra megcsípett egy genetikailag módosított pók. Miles fekete és spanyol szülők gyereke, átlagos, békés családban él, bár az egyik nagybátyja bűnöző…
És még az eredeti pókembernél is több különleges képességgel rendelkezik: ha akar láthatatlanná válik, az érintése bénító hatású. De ellenségei is vannak. Köztük a legveszélyesebbet Skorpiónak hívják."

Kezdetben szkeptikus voltam, mert nem láttam létjogosultságát még egy Pókember adaptációnak. Aztán olyan sok jót hallottam róla és mégis csak a kedvenc szuperhősömről van szó, hogy hagytam magam beszippantani. San Diegót sem kellett sokat győzködnöm, hogy elkísérjen a moziba.

Ez egy remek rajzfilm. A grafika gyönyörűen aprólékos és hű az eredeti képregényhez. A cselekmény pörög és a karakterek is könnyen megkedvelhetőek. Tele van különféle utalásokkal a rajzfilm szerteágazó változataira és közben ad egy tipikus mesét, tipikus, de milliomodszorra is működő történettel. Nekem tetszett, remek kikapcsolódást nyújtott.

Bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik Pókembert és mindenkinek, aki szereti a jó rajzfilmeket.

Az átkelés madarai

"A megtörtént eseményeken alapuló Az átkelés madarai egyszerre izgalmas gengszterfilm és a kolumbiai bennszülött tradíciók lenyűgöző dokumentuma.
Az 1960-as és ’70-es években Amerikában virágzott a hippikultúra, és hatalmas igény mutatkozott a különböző drogokra. Ebből elsősorban a kolumbiai farmerek profitáltak, akik közül a legleleményesebbek marihuánatermelő és -terjesztő üzletemberekké nőtték ki magukat.
A Guajira-félszigeten élő wayuu indián törzsi hagyományai szerint kéri meg a talpraesett Raphayet a fiatal Zaida kezét a nagy tiszteletben álló klánvezetőtől. Hogy a hozományt teljesíteni tudja, Raphayet forrófejű, törzsön kívüli barátjával társul, és együtt hamarosan mindent elérnek, amiről még álmodni sem mertek. A végtelen gazdagsággal együtt beáramló nyugati értékrend azonban nem csak a generációról generációra öröklődő tradíciókat mérgezi meg, hanem véres háborút szít a helyi családok között."

Nel barátommal nyertünk jegyet a film premier előtti vetítésére.

Nem értem, hogy ez az alkotás miért nem kapott Oscar jelölést. Zseniálisan van megkomponálva. A látvány gyönyörű, a hangulat beszippant és az a hitelesség, ami árad belőle kiemelkedővé teszi. Sokan hasonlították dokumentumfilmhez és valóban akadnak benne olyan elemek és mélységek, amelyek már szinte annak mutatják, főleg hogy valóban megtörtént eseményeket dolgoztak fel a készítők. Mégis a leginkább az a borzongató benne, mennyire reális, mennyire megtörténhet bárkivel bármikor, mert a kapzsiság és az erőszak bizony csak még több erőszakot szül. Ennek pedig még a hagyományok sem szabhatnak gátat.

Nagyon tetszett, csak ajánlani tudom. Illetve ha valaki unja már a szájbarágós a drog rossz filmeket, mindenképpen nézze meg. Ennél jobb elrettentés nem is kell, pedig a főszereplők egyike sem élt tudatmódosító szerrel...

Gyilkosság az Orient expresszen

"Az Európát átszelő vonatút rejtélyes gyilkosság színterévé válik. Tizenhárom idegen reked összezárva a vonaton, s mindegyikük gyanúsított. Mindenkinek van múltja, mindenkinek vannak titkai, mindenki gyanús. Csak egyetlen férfi oldhatja meg a rejtélyt, versenyt futva az idővel, mielőtt a gyilkos újra lecsap. Agatha Christie világhírű regényének vadonatúj filmváltozatát az ötszörös Oscar-jelölt Kenneth Branagh rendezte, s ő alakítja a jól ismert detektívet, Hercule Poirot-t is."

Ennél a filmnél látszik, hogy a készítők nagyot álmodtak és megpróbálták modern köntösben még eladhatóbbá tenni ezt a klasszikusnak számító történetet.

Nos, a színészgárdára nem is lehet panasz, mert sikerült nagy neveket összevadászniuk és a kosztümök, illetve maga a vonat is látványos lett, valahogy mégsem szólt ez akkorát. Engem legalábbis nem győzött meg, hogy akarjak még többet az új Poirot-ból, pedig ez lett volna a cél.

Délutáni kikapcsolódásnak azért jó volt, így aki szereti a krimi műfaját vagy kifejezetten ezen detektívet, adjon neki egy esélyt.

Párbaj

"Mr. Mann (Dennis Weaver) egy kaliforniai úton autózik. Nyugodtan halad, van még ideje fontos üzleti megbeszéléséig. Megelőzi az előtte pöfögő kamiont, és visszaáll kényelmes autósebességére. De ekkor történik valami, amit Mr. Mann nem ért. A kamion üldözőbe veszi. A negyven tonnás szörnyeteg az életére tör. És Mr. Mann, a békés kertvárosi polgár hamarosan rájön, hogy harcolnia kell. Gép gép ellen, sofőr sofőr ellen. Kezdetét veszi egy különös, halálos párbaj... "

Nel barátom többször emleget nekem klasszikusnak számító  régi filmeket. Egyik beszélgetésünkben ez a film is előjött és mikor megemlítettem San Diegónak, kiderült, hogy ő is látta már. Ideje volt tehát, hogy én is behozzam a lemaradásomat.

1971-es alkotás, tehát nem fiatal, ami látszik az autókon, a bajuszon és a képi világon. A film feszültsége és egyszerű, ám így is kerek egész története ennek ellenére átjön. Korábban már talán említettem, hogy az a bajom a régi filmekkel, hogy ennyi év távlatából először látva egyáltalán nem hatnak újdonságnak. Sajnos most is éreztem ezt, mivel rögtön eszembe jutott az Eszeveszett mesék egyik története, amely biztosan építkezett erre a klasszikusra. Szóval hiába néztem meg most a kiindulópontot, nekem a frissebb, modernebb és átszerkesztett változat az említett argentin filmben jobban tetszett.

Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy megnéztem, mégiscsak Spielberg kezdeti munkájáról van szó. Tudom ajánlani mindazoknak, akik növelnék filmes műveltségüket, mert néha azért jó egy-egy klasszikussal is megismerkedni.

Üveg

"M. Night Shyamalan összeköti két remek filmje, a 2000-es A sebezhetetlen és a 2017-ben bemutatott Széttörve cselekményét egy vadonatúj thrillerben, az Üvegben.A Széttörve végét követően David Dunn (Bruce Willis) Kevin Wendell Crumb (James McAvoy) emberfeletti képességekkel bíró énje, a Fenevad nyomába ered. Miközben több alkalommal is éles helyzetben találkoznak, a háttérben Mr. Üveg, azaz Elijah Price (Samuel L. Jackson) alakja bontakozik ki, olyan titkok őrzőjeként, amelyek mindkét férfit számára létfontosságúnak bizonyulhatnak."

A szállingózó negatív kritikák nem riasztottak el minket és egyik este megnéztük San Diegóval a moziban. Nos, nem kellett volna.

Amennyire pozitív meglepetés volt számomra a Széttörve, annyira nagy csalódás ez a szilánkos fércmunka. Nincs íve a történetnek, a főhősök látványosan unatkoznak, főleg Bruce Willis, aki láthatatlan mellékszereplővé avanzsált a nevével ékeskedő filmjében. A pszichiáternő annyira idegesítő, hogy a nézőnek konkréten viszket a tenyere, ha meglátja és olyan bugyuta és bosszantó logikai féreglyukak vannak ebben a történetben, hogy az már művészet. Igen, művészet így elcseszni az előzményeket, ennyire kihasználatlanul hagyni a remek színészeket és az egész koncepciót. Ebben a filmben az a helyzet, hogy mindenki ostoba és az ostobaságot nem pártolom. 

Dühösen és mélységesen csalódottan jöttünk ki a moziból, ezért óva intek tőle mindenkit. Nem  érdemes ezzel a vacakkal tönkretenni a két korábbi film pozitív emlékét.

12 év rabszolgaság

"Northup 1841-ben, az amerikai polgárháborút megelőző időszakban az északi New York virágzó városában elismert hegedűművészként éli hétköznapjait családjával, míg egy nap tőrbe csalják, elkábítják, és eladják rabszolgának. Helyzete egyre kilátástalanabbá válik, mikor egy szadista déli ültetvényeshez kerül, Edwin Eppshez (Michael Fassbender), aki rabszolgáin kénye kedve szerint tesz erőszakot, akár a végsőkig korbácsolva, kínozva őket.Northup embertelen körülmények között több száz társával együtt az életben maradásért küzd, miközben megpróbálja megőrizni méltóságát Epps könyörtelen, beteges világban. Solomon 12 évig tartó kegyetlen odüsszeiája alatt nem adja fel a harcot: újra szabad akar lenni."

Sokáig halogattam ezt a filmet, mert tudtam, hogy elveszi a néző életkedvét. Nos, most, hogy megnéztem, valóban lehozott az életről, de így is megérte megnézni.

Ez a film megrázó, dühítő és szomorú egyszerre. Nem kellemes nézni, bár remek a dinamikája, a zenéje csodálatos és a színészekre sem eshet panasz. Mégis látni egy ember kilátástalan megaláztatásait és tudni, hogy ez nem fikció, hanem a történelem része és tudni azt is, hogy még mindig vannak emberek, akik bőrszín, vallás vagy bármi egyéb mondvacsinált indok miatt lekezelnek másokat, kifejezetten borzongató. 

Ez a film egy sokkhatás, de sajnos egy olyan sokkhatás, amire szükség van. Csak ajánlani tudom.

Szemekbe zárt titkok

"Benjamín Esposito egész életében a törvényt szolgálta. Miután nyugdíjba vonul, elhatározza, hogy regényt ír, amely egy megtörtént bűnügyen alapszik, amelynek a munkája révén ő is tanúja volt. Ezzel talán lezárhatja az ügyet, amely azóta is kísérti. A történet egy kegyetlen gyilkosság krónikája, melyet 1973-ba Buenos Airesben követtek el, és amelynek tettesét nem sikerült elfogni. Benjamín azonban a múlt feltárásával a saját érzéseivel, döntéseivel is szembesül, beleértve a főnöknője, Irene iránt érzett beteljesületlen szerelmét."

Nel barátom ajánlotta ezt a filmet és óva intett az amerikai feldolgozásától. Hittem neki, így a 2009-es argentin változatot néztem meg.

Nehezen tudnám besorolni ezt a filmet, mert olyan mint egy mozgóképes nosztalgia. A néző fokozatosan ismeri meg a főhős múltját és mindezt áthatja egy romantikus, de mélabús hangulat. Persze akad benne krimi és humor is, a párbeszédek pörgősek és a nyomozás körülményei is szórakoztatóak. 

Összességében egy szórakoztató film romantikus bájjal. Nekem tetszett és tudom ajánlani, ha valaki egy cseppet sem megszokott filmélményre vágyik.

Bolti tolvajok

"Oszamu és a fia egy bolti lopás után összetalálkozik egy kislánnyal a dermesztő téli hidegben. Hazaviszik magukkal, és vacsorát adnak neki. Bár elsőre nem tűnik lelkesnek, egy idő után Oszamu felesége is beleegyezik abba, hogy befogadják a gyereket. A család pitiáner lopásokból próbál megélni, de így is a nyomor szélén tengődnek. Ennek ellenére boldognak tűnnek – mindaddig, míg egy váratlan esemény súlyos titkokat nem hoz a felszínre. Az őket összekötő szálak pattanásig feszülnek…"

Nagyon kíváncsivá tett ez a film, így elkísértem rá Nelt a moziba. Jó döntés volt.

Ez egy kifejezetten mély történet, kifejezettem sok mondanivalóval és egy minimalista, olyan igazi japános kivitelezéssel. A nézőnek itt bizony gondolkodnia kell és kiegészítenie a látottakat, na meg persze szemfülesnek lennie, mert a készítők semmit sem fognak a szájába rágni vagy az orra alá dugni. Ettől kiszámíthatatlan az egész. A karakterek érdekesek és kivétel nélkül szerethetőek. Néhol ugyan furcsának tűnnek, de ettől olyan hitelesek. A hangsúly a családon és a kapcsolatokon van, így senkit sem hagy hidegen. 

Nekem nagyon tetszett, sok gondolatot adott, így bátran ajánlom azoknak, akik kíváncsiak egy cseppet sem hétköznapi japán család történetére. Érdemes megismerkedni velük.

Értékelés:

Az átkelés madarai                              ->  10

Bolti tolvajok                                      ->   9

12 év rabszolgaság                              ->   9

Irány a Pókversum!                             ->   8

Szemekbe zárt titkok                           ->   8

Bird Box                                              ->   7

Párbaj                                                   ->   7

A Hangya és a Darázs                         ->   6

Gyilkosság az Orient expresszen         ->  5

Üveg                                                    ->   4

Death Note (Netflix)                           ->   2

Apa, randizhatok egy lovaggal?

Nem olvastam még Son Sai tollából, mert a sci-fi nem az én műfajon. Ez a könyv azonban fantasy, így adtam egy esélyt a magyar írónőnek. (Igen, az álnév egy magyar hölgyet, Varga Beát takarja.)

A borító nem különösebben vonzott, tipikus fekete alpon virág, ami szinte a Könyvmolyképző Kiadó védjegyévé vált. A cím ellenben kifejezetten figyelemfelkeltő. 376 oldalával átlagos vastagságú könyv, mégsem pörögtek igazán a lapok.

Fülszöveg:

"Mia Anne tizenhat éves, és nem túl lelkesen Pestre költözik apja munkája miatt. Egyik éjjel azonban különös fantasy világgal álmodik, ahol ő egy mágus, és onnan kezdve álmában egy helyes, pimasz lovagot bosszant.
Bele lehet zúgni valaki állába? 

Kósza csavargó kölyökből lett lovag, semmi kedve egy lányba beleszeretni, és feladni a nehezen kiküzdött életét. Ám nyugtalanítja a szemtelen varázslólány, túl sokszor kalandoznak felé a gondolatai.
Legszívesebben sose látná őt viszont, de a lány hatalmas veszélyben van, két világ akarja holtan látni.
Mitől férfi a férfi, és lovag a lovag? 

Amon, az apa, világhírű agykutató zseni, ám nincsenek érzelmei, és a gyereknevelést is könyvekből oldja meg. Budapestre rendelik, Közép-Európa legnagyobb titkos laborjába, a négyes metró alá, ahol a katonaság kétségbeesetten próbálja megakadályozni a két világ között lévő mágikus Fal átszakítását.
De ki lehet az ellenség? Mi erősebb, a mágia vagy a tudomány?"

Csakúgy, mint a fülszöveg, a könyv maga is három nézőpontra van osztva. Ez olvasási szempontból azért jó, mert a főszereplőkből egy-egy fejezetnél több egyhuzamban kicsit sok volna. Sajnos ez azt jelenti, hogy nem szippantott be a történet. Valami hiányzott és rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom. Ettől függetlenül látom a pozitívumait is. Gondolataimat ezért ezúttal pontokba szedem, hátha ebben a formában könnyebben követhető mi tetszett és mi nem.

1. Tinilány, lovag és őrült tudós

Nem sikerült megkedvelnem a főszereplőket. Sőt, megkockáztatom, egyik karakter sem nőtt a szívemhez, még a vörös kismacskák is furának tűntek. 

Mia Anne (Valamiért idegesítenek a dupla keresztnevek, annyira amerikai és idegen.) tipikus tini főhősnő, tipikus buta hormonoktól túlfűtött gondolatokkal, aki persze nyafog, mégis tökéletes külsőre és világmegváltó célokra egyaránt. Időnként kifejezetten bosszantó volt, mert lassan kapcsolt és valóban szexuálisan zaklatott egy lovagot.

Kósza maga volt a klisé. A tökéletes szépfiú a tökéletes erkölcsi tartással és egy tökéletesen érthetetlen vonzalommal egy rámenős, idegesítő lány iránt. A hőskomplexusát viszont elnéztem, járulékos veszteség egy lovagnál.

Amon (Oké, a szereplők nevei összességében taszítottak, az egyiptomi isten apukával az élen. Kivételt képez a fő gonosz, akinek átlagos magyar neve volt...) karaktere az elején rendben volt körülhatárolva orvosi magyarázattal, ám a kötet végi pálfordulása elsöpörte minden megértésemet.

A többi szereplő érezhetően töltelékként volt jelen és ezek a töltelékek időnként kifejezetten soknak tűntek, sajnos még a kismacskák is.

2. Multikulti

Az elején idegennek éreztem az amerikai főhőslány magyar környezetbe helyezését és az iskolai jelenetek kifejezetten erőltetettnek hatottak. Réka és Tom teljesen felesleges karakterek voltak, csupán az amerikai típusú iskolai díszlethez kellettek.
A magyar környezet külső szemlélővel nézve, azonban szórakoztató volt és a nyelvváltásokat is következetesen használta az írónő. Tetszett, hogy a nyelvi finomságokra a középkori lovagvilág és a modern technikai társadalom találkozásánál is figyelt.

3. Fal és csatahajó építés
Az írónő elég kreatívan és többnyire következetesen építette fel a két világot és azok összekötő elemeit. A dólények igazi újdonságok voltak. (Ettől viszont még nem nyertek meg, de erről majd egy másik pontban.) Nagyjából minden kapott magyarázatot legyen mágikus vagy tudományos természetű, ám itt-ott még mindig akadtak hézagok. Például az egyik világból a másikba történő átkeléssel, a reinkarnációval meg a kötet végén visszatérő holtakkal. (Nyugalom, zombi csak a könyv elején van, az is kihasználatlanul.)

4. Hiszem, ha látom
A történet indulása, bár fantasztikus, de megmagyarázott és hihető, ám egy idő után úgy elszáll, mint a betépett galambok. Nem igazán tudtam eldönteni, akarja-e a könyv, hogy komolyan vegyem. A világvége küszöbön tartása és a halottak növekvő száma arra engedtek következtetni, hogy ezt az egészet az írónő véresen komolyan gondolta. Egy pont után ez azonban olvasói szempontból  lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Mintha egy tinifilmsorozatról Zs kategóriás csipi-puhi animére váltottunk volna. Nem tudtam sírjak vagy nevessek, így inkább kételkedve és kissé viszolyogva lapozgattam.

5. Betépett diók
A könyv bizonyos elemei a marhasággal a négyzeten értek fel. Valószínűleg ezek lettek volna a "szórakoztató" és "vicces" jelenetek, de nagyon nem ezt érték el nálam.  
Vigyázat spoiler!
Alapból tetszettek a dólények, mert kreatívnak találtam, hogy egy ennyire hétköznapi dolgot állított az írónő a mumus szerepébe, de nem bírtam komolyan venni őket. Próbáltam, de tényleg, ám a diók támadása a Millenárison minden volt csak nem epikus. Ha már Millenáris, amint odaért a lovag, mágus, tudós, főhős csapat, ez a könyv elveszett számomra. Innentől a cselekmény egy betépett utazássá vált az anime rajongó őrültek földjére. Kósza és Táncos shounen ai jelenetét pedig jobb ha nem kommentálom, mert amennyire felment tőle a szemöldököm és a vérnyomásom, a végén még megbántanám ezen műfaj kedvelőit. Értem én, hogy pop-kulturális utalások és tini célközönség, de a könyv innentől nevetséges. A lezárás pedig merő giccs a szokásos romantikus körrel, hogy "Jaj, nem lehetünk egymáséi, mert a csúnya felnőttek nem engedik, de aztán mégis." Illetve azt sem tudtam hová tenni, hogy a főhősök egy laza pettinget lenyomtak a csaj bokája miatt, de a kötet végén egy nyelves csók adja a nagy beteljesülést.  
Spoiler vége!

Összességében tehát kreatív az alapötlet, szépen építkezik is, kár hogy animecon kardba dől az egész. Az írónő szépen fogalmaz és értettem, hogy mit miért csinált, de nekem ez nem tetszett. Nem az én világom, nem az én stílusom az, amit ő képvisel.
Ettől függően tudom ajánlani otaku olvasóknak, ők bizonyára megemésztik a Millenárison történteket. Nekem ez még pár nap elteltével sem sikerült...

Fellegszálló

Nagyon szeretem Kerstin Gier stílusát, így mikor megtudtam, hogy új könyve jelenik meg, azonnal lecsaptam rá.

A borító ezúttal is meseszép és mind a hét csóka megtalálható rajta. 366 lapjával kellemes terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg:

"Magasan ​fent a svájci hegyekben áll büszkén a Fellegszálló, egy patinás nagyszálló, melynek fénykora már rég letűnt. De mikor az év vége közeledtével a világ minden tájáról megérkeznek a vendégek a híres szilveszteri bálra, az épület úszik a gyönyörű csillárok fényében, a tágas folyosók pedig izgatott zsongással telnek meg.

A tizenhét éves Fanny a szállodatulajdonos fiával és a személyzet többi tagjával együtt azonban ki sem lát a munkából, hogy előkészíthesse a vendégek fényűző kikapcsolódását, de nem kerüli el a figyelmét, hogy sokan valójában nem azok, mint aminek mutatják magukat. Milyen titkos tervek kovácsolódnak a hímzett bársonyfüggönyök mögött? Az orosz oligarcha felesége tényleg birtokában van a legendás Nagyezsda-gyémántnak? És miért a homlokzaton mászik fel inkább a jóképű Tristan Brown a 201-es szobából ahelyett, hogy a lépcsőt használná?

Mialatt Fanny megpróbálja Ben segítségével kibogozni a szálakat, még nem sejti, hogy hamarosan egy életveszélyes kaland kellős közepében találja, és nem csak az állása forog kockán, hanem a szíve is."

Az írónő könyvei a könnyed szórakozás kategóriájának kimagasló remekei. Egyszerűen élvezet olvasni a sorait, annyira gördülékenyek és olyan kedves a humoruk. Mindez pedig igaz erre a könyvére is.
A történet nem épp bonyolult, a cselekmény lassan araszol előre és a kötet végén a feszültség is inkább pergősen izgalmas, mint idegfeszítő, mert nem csak a Fellegszállóra igaz, hogy "itt semmi rossz nem történhet", hanem az írónő fantáziavilágára is. Ez azonban semmit sem von le a könyv értékéből, sőt, ettől olyan bájos minden.
Nagyon tetszett, hogy végre egy kis hazait olvashattam a német írónő tollából, bár Svájc hegyeit választotta díszletnek. Remek volt, hogy figyelt a nyelvi különbségekre és úgy váltott egyik szereplő a németről angolra, hogy az logikus és könnyen követhető volt. Az akcentusért pedig külön piros pont, bár magyar fordításban nem annyira muris az ilyesmi.
A szereplőket imádtam a Tiltott Macskával az élen. Még a negatív hősök is szerethetőek voltak, bár a könyv fő gonosza végig idegesített, ám ez így volt rendben. A főhősnő kellően ügyetlen, hogy vicces szituációkba kerüljön és mégis elég intelligens, hogy valahogy kimásszon belőlük. Igaz, a paranoiás viselkedése számomra is furcsa volt, de ez megint csak egy jó húzás a szerzőtől.
Talán csak annyi negatívumot tudok felhozni a karakterek terén, hogy túlságosan sokan voltak. Csupán a több szerepet kapó embereket tudtam fejben tartani (ők sem voltak kevesen), így mikor egy másik vendéget emlegettek az egyik szobából, el kellett gondolkodnom, ki a fene is ez. A kötet végén egyébként van szereplőlista, úgyhogy oda hátra lehet lapozni egy kis segítségért, én azonban nem éltem vele.
A szerelmi szál is rendben volt, pont annyira kiszámítható, hogy kellemes várakozással töltse el az olvasót és épp olyan aranyos, mint az első szerelem romantikája. Cseppet sem volt sok, sőt, szépen megbújt a szállodai munka elsődleges konfliktushelyzete mögött.
Van még egy dolog, amit nagyon szeretek az írónő munkáiban, a varászlatosságát. Ezúttal nem volt semmi kifejezett természetfeletti, mégis tele volt apró, hétköznapi mágikus elemekkel. Gondolok itt a macska és a szálloda kísértete körüli legendákra, na meg persze a fenyőfára. Ezek csak még különlegesebbé tették az olvasási élményt.
Apropó élmény, mivel a történet a karácsonyi ünnepek alatt játszódik, remek téli hangulata van. Igazi bekuckózó olvasmány a hideg napokra.
Mint már említettem, a cselekmény lassan bontakozik ki, ám a végére felgyorsul, így az utolsó ötven oldal hamar beszippantja az olvasót és ad egy kis izgalmat az egyébként hétköznapi apró-cseprő kalandok mellé.
Összességében tehát nekem tetszett a könyv. Imádom az írónő stílusát és megkaptam azt a könnyed kikapcsolódást, amit vártam. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szívesen olvasna egy régi, elegáns szállóról és az ott ügyetlenkedő gyakornoklányról és megelégszik a kisebb kalandokkal.