Caraval

Erről a könyvről sok jót hallottam. Izgalmas történetnek tűnt, ám sokáig csak kerülgettem. A cirkuszos történetek ugyanis valamiért nem vonzanak. Sosem akartam gyerekként beállni egy társulatba, és korábbi olvasmányaimban sem fogott meg ez a téma. Ideális esetben itt jön az, hogy megjegyzem, milyen kár volt halogatni a könyv elolvasását. Csakhogy ez nem egy ideális eset, korán sem az.

A borító egyébként mutatós, tetszik a színvilága és 470 oldalával nem egy szélsőséges terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg:

"Scarlett ​Dragna eddig még egyetlen napot sem töltött távol attól a kicsi szigettől, ahol ő és a húga, Tella, hatalmaskodó, kegyetlen apjuk keze alatt felnövekedtek. A történet azzal indul, hogy az apa házasságra kényszerítené Scarlettet, ami egyszeriben véget vetne a lány hosszú évek óta tartó álmodozásának a messzi szigeten zajló Caravalról, a földkerekség legvarázslatosabb előadásáról, amelynek közönsége szintén a játék résztvevőjévé válhat.Azonban épp ebben az évben végül megérkezik a várva várt meghívó, amiről Scarlett annyit álmodozott. Tella elhatározza, hogy elmegy a Caravalra, és egy titokzatos matrózzal elraboltatja Scarlettet is. Csakhogy amint odaérnek, kiderül, hogy Tella eltűnt: az ő elrablója a Caraval ördögien mesteri szervezője, Legend. Scarlett hamarosan megérti, hogy a húga az idei Caraval kulcsfigurája, az egész játék körülötte forog: az lesz a győztes, aki Tellát megtalálja.
Scarlett többször is végighallgatja a figyelmeztetést: bármi is történjék a Caraval során, az mind csak a fantasztikusan kidolgozott előadás része, de ő, szegény, még be se lépett, máris bábuként kezd lépkedni a mágia és a szívfájdító szerelem sakktábláján. Hanem akármi is a Caraval, valóság vagy sem, neki mindenképp meg kell találnia a húgát, mielőtt véget érne a játék utolsó, ötödik éjszakája, máskülönben a beinduló veszélyes dominóhatásra Tella örökre eltűnik a világból."

A fülszöveg kicsit sokat elárul a történetből, ám ez engem most cseppet sem érdekel. A helyzet ugyanis az, hogy ez a könyv nem csupán csalódást okozott, hanem kicsit fel is bosszantott, mert lehetett volna belőle egy kifejezetten jó történet.

Először is a Caraval, ami nem cirkusz, hanem egy színházi előadás összevonva a nézők kincskeresésével, hatalmas nagy csalódás volt. Számomra egy olcsó cirkuszi trükk volt és nem egy színdarab. Mintha végig egy elvarázsolt kastély termeiben rohangáltak volna a szereplők, no de nem a nyomok után, hanem épp amerre a lábuk vitte őket. Kaotikus volt az egész, pedig a könyv legeleje kellemes kalandregényt ígért. Csakhogy ez a fura cirkuszba illő világ, ahol máshogy telik az idő, eltűnnek, feltűnnek dolgok, mozognak a hidak, nagy a város, ám mégis kicsi, mert ez csak a színpad, nem varázsolt el, hanem inkább taszított. Több sebből vézett a díszlet, a statisztákról nem is beszélve. Ráadásul a mágia is valami önfejű rendszer szerint működött, aminek szintén nem volt se füle, se farka. Szóval a háttér kidolgozatlan tele lyukakkal, és nem, ez nem misztikus, ez bosszantó és szánalmas.

No, de ha megbarátkoztam volna ezzel az érthetetlen díszlettel, akkor sem nőtt volna a szememben a könyv, mert a kalandregény nagyon gyorsan átcsapott egy cukrozott szerelmi történetbe. Néhol komolyan émelyegtem, annyira nyálasra sikerült egy-egy jelenet. Így jár az ember, ha ripacs módon játszó színészeket néz egy béna díszlet előtt... Semmi mélység nem volt ebben a románcban, így nem is értettem, hogy alig négy nap alatt, hogy sikerült ennyire egymásba habarodni, mikor alig csináltak együtt valamit (spoiler: az együtt meghalunk egy napra dolgon kívül).

A karakterek is hasonlóan bontakoztak ki. Kész káosz volt ez a sok, érthetetlen módon vislekedő szereplő. A főhősnő idegesen rohangált, mint pók a falon, és nem, az hogy egyik csapdából sétál bele a másikba, nem nevezhető jellemfejlődésnek. A főhős úr csak azért volt, hogy néhány romantikus jelenethez csinos pofit adjon. A húg rém idegesítő volt, az apa indokolatlanul gonosz, míg a többiek ripacsok. Legendet meg inkább hagyjuk, inkább nem érdekel.

Számomra az egész könyv hiteltelen volt. Hiteltelen történet, hiteltelen világ, hiteltelen varázslat, hiteltelen karakterek, és a történet végére csak forgattam a szememet. Egyszerre volt nagyon kiszámítható és valószínütlenül szirupos. Pedig tényleg lehetett volna egy jó történet ebből az ötletből. Ha a háttér rendes keretek között ki lett volna dolgozva, ha nem a pár napos örök szerelem került volna a középpontba, ha a karaktereknek lettek volna motivációik, ha a kincskeresés nyomai valódi nyomok lettek volna, illetve ha a szerző leírta volna a kalandosabb részeket rendesen. 

Nos, igen, a nyelvezettel is akadtak gondjaim. Egyrészt a szerző szépen érzékeltette a színeket (kifejezetten tetszett, hogy a főhősnő minden érzelmet színekben látott), másrészt viszont néha azt se tudtam, hol a szereplő, nem hogy mit csinál éppen. Mondok egy példát: a főhősök menekülnek, de a következő pillanatban a lány már fogoly, a fiút meg épp sakkban tartja a másik gonosz szereplő. Ö, oké, és a kettő között mégis mi történt? Hogy érték utol, hogy kapták el, és mi a bánatnak nem próbáltak meg küzdeni? És ez csak egy az ilyen hiányos jelenetek közül. Pedig az írónőnek a romantikus részeknél gondja volt arra, hogy úgy tűnjön, a főhős úrnak három keze van, azért tudja egyszerre három helyen is cirógatni a pihegő főhősnőt... Ezt bezzeg részletesen le tudta írni egy teljes oldalon keresztül...

Ez a történet tehát a káosz maga minden szempontból, ami egy regényben fontos lehet. Nem tetszett a világ, nem tetszett a cselekmény (már ha az összevissza rohangalást és indokolatlan szerelembe esést annak lehet nevezni), nem kedveltem meg a szereplőket és még az írásmód is bossznatott. Pedig az alapötletben volt potenciál, ami még bosszantóbbá teszi ezt a könyvet.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik Alice Csodaországban-féle betépett szaladgálásra vágynak, és kellően romantikus lelkűek, hogy ha az arcukba tolják a nagy szerelmet mindenféle alap nélkül, akkor ne hőköljenek hátra idegesen rángatózva. Ha pedig valaki egy jó kalandregényre vágyik, nos keresse máshol, mert ez nem az.

Kiegészítés:

Persze, hogy nincs még vége ennek a cirkusznak, mert a Caraval trilógiává nőtte ki magát. A második részben, Legendary az idegesítő húg kerül a középpontba. Gondolom, hogy ő is megkaphassa a csinos hercegét fehér lovon egy rózsaszín habcsókokkal szegélyezett hasonlóan kusza történetben. Az utolsó részben, Finale pedig valószínűleg viharfelhők jönnek a románcokra. Nos, bárhogy is alkul, engem cseppet sem érdekel. Nekem ebből a játékból egy kötet alapján bőven elegem lett.

Késtél

Habár általában remekül szórakozom Leiner Laura könyvein, ettől a sorozattól sokáig idegenkedtem. A történet nem ragadta meg a kíváncsiságomat, és nem volt kedvem egy újabb hosszú sorozatba belekezdeni. Azonban olyan sok jót hallottam róla újra és újra, hogy kezdett mégis kicsit érdekelni. Legutóbbi két vaskos olvasmányom helyenként nehézkes olvasási élménye után pedig szükségem volt valami teljesen másra, ami kikapcsol és leköt az egyszerűség bájával. Így került a kezembe a Késtél, és a célnak tökéletesen megfelelt.

A borító hozza a megszokott egyszerű, ám kifejező stílust, és a terjedelme sem meglepő picivel több mint 400 lapjával.

Fülszöveg:

"Budai Rebeka, aki tizenhat évesen egy gimnáziumi együttesben játszott, egy átlagos napon zenés videót posztolt az egyik közösségi oldalra. A dal pillanatok alatt hihetetlenül népszerű lett, és Rebekát felkarolta Körte, a tetoválóművészből lett zenei menedzser. Azóta az egész ország Bexiként ismeri a tinisztárt.Bexit most egy zenei tehetségkutató műsor elődöntőjébe hívják, hogy duettet énekeljen Nagy Márkkal, az egyik versenyzővel. Menedzsere tanácsára a lány eleget tesz a felkérésnek, mert kell a reklám a hamarosan megjelenő második lemezének. És ezzel kezdetét veszi egy nagyon zűrös hét."

Mielőtt belekezdek a könyv boncolgatásába, meg kell említenem, hogyan viszonyulok a kötet alapjához. Nem nézek tehetségkutatókat. Mikor az első ilyen műsor megjelent hazánkban, persze én is belenéztem az újdonság varázsa miatt. Azonban akkor sem kötött le igazán, néhány részt láttam csak belőle, és ez azóta sem változott. Sőt, évek óta egyáltalán nem nézek tévéműsorokat. Ami a tinisztárok világát illeti, talán akkor volt egy nagyon rövid összehangolódásom vele, amikor annyi idős voltam, mint a könyv főhősének húga. De sosem plakátoltam ki velük a szobámat, nem ábrándoztam róla, hogy az egyik majd feleségül vesz, csak belehallgattam a zenéjükbe, mert mindenki ilyet hallgatott, és nem találtam jobbat. Szóval ez az egész zenevilág, ami a könyv alapját képezi, rettentően távol áll tőlem. Épp ezért lepődtem meg, hogy mégis szórakoztatónak találtam.

Nem ez Leiner Laura legjobban sikerült könyve, de hozza a megszokott elemeket, amitől könnyed olvasási élményt nyújt. Átlagos és kedvesen tini főhősök, szerethető mellékszereplők, humoros szituációk, és folyamatosan mozgásban lévő cselekmény jellemzi. Szóval csak a szokásos, annak minden jó és kevésbé jó elemével együtt.

Nézzük előbb a jó elemeket.

Beki egyelőre egy teljesen kedvelhető főhősnő. Normális tini gondolatokkal, normális tini problémákkal, és szerencsére nem csak nyafog a gondokon, hanem megpróbálja meg is oldani őket a maga módján. Szóval egy aktív karakter, ami dicséretes.

A könyv hangulata remek módon egyensúlyozik a "sztárvilág" fantáziája és a valóság hétköznapisága között. Néhol olyan, mint egy tévéműsor, néhol viszont kellemesen otthonos, amibe könnyen beleszokik az olvasó.

A humoros jelenetek kellemesek, nem lépnek át határt, így megmarad az ifjúsági bájuk, és ezt nagyon tudtam értékelni. A török karakter pedig igazi színfolt volt. A mellékszereplők egyébént szokásos módon rendben voltak. Tették a dolgukat, vagyis szórakoztattak.

Jöjjenek a kevésbé jól sikerült elemek.

Az írónő hajlamos a túlírásra és ez itt is előjött. Minden könyvében van egy tanulságnak tekinthető rész, általában a főhős gondolataihoz kötve, amolyan lássátok kölykök, nem minden olyan fényes, mint amilyennek látszik módon. Itt ez a tanulság a sztárvilágról szólt. Ez egyrészt oké, jó üzenet, passzol ide, másrészt viszont túl lett rágva. Újra és újra és újra előjött, hogy a magyar tinisztárok élete nem olyan, mint gondoljuk, ők is csak emberek és így tovább, míg az olvasó nem jut el arra szinte, hogy már szó szerint tudja, mi lesz a következő mondatban, mert ezt már olvasta legalább kétszer. Rettentően szájbarágósnak éreztem, pedig megszoktam, hogy az írónő szeret rágódni ezeken az elemeken, mint kölyökkutya a gumimalacon.

Helyenként a párbeszédeket is túlírtnak éreztem. Értem én, hogy poénfaktor Beki és Márk vitája, de konkrétan úgy vitatkoztak, mint az óvodások több oldalon keresztül, újra és újra. Egyszer poén volt, kétszer elment, na de harmadszorra már inkább fárasztott.

Na, és akkor nézzük meg közelebbről a másik főhőst, Márkot, aki tényleg megosztó karakter. Egyrészt nagyon tetszett, hogy a férfi főhős toposzától elvonatkoztatva az írónő bevállalta, hogy egy tipikus szórakoztató mellékszereplőjét teszi meg főhősnek. Remek húzás! Értékeltem ezt a kreativitást, viszont ahogy haladt a könyv, kezdtem kicsit aggódni is miatta. Márk karaktere rettentően sarkított (mint Leiner Laura mellékszereplői általában), viszonylag kevés elemre épül, és így szórakoztató, de hosszú távon bizony kevés lesz. Ráadásul néhol kicsit sok volt az egysíkúsága, és ebből bizony nem lesz könnyű kitörni a folytatásban.

Van még valami, amit szeretnék megemlíteni, ebben a részben viszonylag kevés volt a popkultúrális utalás. Ez csak azért furcsa, mert egy népszerű tévéműsorra építkezett.

Összességében tehát ez egy megszokott módon szórakoztató könyv lett. Könnyed kikapcsolódásnak megfelelt, így aki esetleg hozzám hasonlóan csupán a téma miatt tartja magát távol tőle, adjon neki mégis bátran egy esélyt. Aki szereti Leiner Laura stílusát, nem fog benne csalódni. Aki viszont még nem olvasott tőle, nem feltétlenül ezt a könyvet ajánlanám kezdésnek, mert vannak ennél jobb munkái is.

Kiegészítés:

A Bexi sorozat összesen hat kötetre rúg. 2017-ben jelent meg az utolsó része.

Öszintén szólva fogalmam sincs, hogyan lehet ezt a történetet még öt köteten át továbbvinni, illetve hogy van-e elég potenciál hozzá a főhősökben. A második részt, Hullócsillag így mindenképpen elolvasom majd, hogy lássam a tendenciát. Na, meg hogy tudjam, igazam lett-e a függővéget illetően.

A Dűne

Nagyon sokan ajánlották már nekem Frank Herbert klasszikusnak számító művét. Csakhogy egy meglehetősen terjedelmes sorozatról van szó, ráadásul egy sci-fi történetről, amivel szemben akadnak fenntartásaim. Az új évet azonban olyan olvasási elhatározással kezdtem el, hogy több halogatott könyvnek szeretnék esélyt adni. Így rágtam át magam A Dűnén, mind a 600 oldalon. Igazi monstrum ez a könyv.

A közelgő filmadaptáció miatt a Gabo kiadó újra megjelentette 2019-ben, és végre egy klasszisokkal szebb borítót kapott, mint elődei.

Fülszöveg:

"Az univerzum legfontosabb terméke a fűszer, amely meghosszabbítja az életet, lehetővé teszi az űrutazást, és élő számítógépet csinál az emberből. Az emberlakta világokat uraló Impériumban azé a hatalom, aki a fűszert birtokolja. A Padisah Császár, a bolygókat uraló Nagy Házak, az Űrliga és a titokzatos rend, a Bene Gesserit kényes hatalmi egyensúlyának, a civilizáció egészének záloga, hogy a fűszerből nem lehet hiány. Ám ez az anyag csak egy helyen található, a sivatagos, kegyetlen Arrakison, amelyet lakói, a vad fremenek csak úgy ismernek: Dűne."

A könyv eredeti megjelenésének ideje 1965. Ez helyenként érződik a történeten, elsősorban a narráción, ám szerencséjére a cselekménye időtálló.

Most, hogy elolvastam, tökéletesen értem, miért számít klasszikusnak, miért szeretik olyan sokan, és azt is látom, milyen irányba mozdította el az irodalom ezen szegletét. Vagyis tudtam értékelni, ám ez nem jelenti azt, hogy ennek a homokkal teli világnak a rajongójává váltam volna. Rögtön ki is fejtem, mi az, ami nagyon tetszett benne, és mi az, ami kevésbé.

Maga a történet tetszetős. Sci-fi ugyan, ám ez csak a hátterét alkotja egy remek politikai történetnek. A politika ugyanis ennek a könyvnek a magja. Minden erre építkezik a lakosság, a világ berendezkedése, még a homokférgek is. Ez pedig dicséretes, nekem legalábbis nagyon tetszett.

A politika azonban nem a hirtelen felindulásból elkövetett tettek színtere, hanem a tervezés, a türelem, a gyanakvás és persze a merényletek végtelen körforgása. A történet így meglehetősen lassan halad, néhol szinte vánszorog, mint szomjas ember a sivatagban. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a kötet maximum három év történetét meséli el több mint 500 oldalon. Nem egy gyorsan pörgő könyv, az biztos.

Frank Herbert azonban nem sajnálta az időt az események kibontására, a dolgok megalapozására és a háttérvilág részleteinek kidolgozására. Írt egy komplett bolygóökölógiát, egy vallást, egy összefonódó politikai rendszert, egy izgalmas sivatagot és egy izgalmas népet a sivatagba. A kidolgozottságra tehát nem eshet panasz, és ez igaz a szereplőkre is.

A jó politikai játszma ellengedhetetlen tartozékai a megfelelő szereplők. Itt pedig akadnak bőven érdekes figurák érdekes adalékokkal és persze kellő mennyiségű titokkal és intrikával egymással szemben. Mindezt megfejelte néhol különleges képességekkel (természetesen szintén pontosan és részletesen megalpozva ezeket), megunhatatlan családi kapcsolatokkal és persze szívügyekkel.

A karakterekre tehát szintén nem lehet panasz, remekül vannak felépítve, mint minden ebben a kötetben. Valami mégis zavart bennük cseppet, ám ez a narráció  hibája. Oké, nem hiba, csak elszoktam tőle. Mint említettem, ez a könyv meglehetősen régi. Cirka ötven éve jelent meg, amikor még a mindent tudó elbeszélő volt az általános. A történet tehát E/3-ban íródott egy mindent tudó, külső nézőpontból. Olyannyira tud mindent, hogy nem rest a szereplők belső gondolatait is megosztani a párbeszédek közben. Ettől pedig az olvasó is mindent tud, minden belső kétséget, tervet, intrikát, én pedig ettől már elszoktam. Mordernebb olvasmányaim során ugyanis nem ezt tapasztalom, sőt, élvezem, ha van néhány rejtély a történetben, ha ér némi meglepetés, váratlan fordulat. Számomra ettől válik valami igazán izgalmassá, a rejtélyesség tehát dicséretes a szememben, ám A Dűne minden, csak nem rejtélyes. Egyrészt ott a mindent elmondó narráció, másrészt a fejezetek elején idézetek vannak, amelyek előre vetítik kicsit az események kimenetelét. Ezekhez jönnek a próféciák, illetve a jövőbe látás képessége. Ilyen információ felhozatal mellett pedig nehéz meglepődni a történet alakulásán, na meg persze a végkifejleten.

Volt még néhány dolog, ami tetszett a könyben: a homokférgek, a vallási töltet és a fremenek társadalmi berendezkedése. Úgyhogy van bőven benne potenciál, tudtam értékelni, egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam, ám nem gyakorolt rám olyan nagy hatást, mint vártam.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a politikai intrikákat, a részletgazdag világfelépítést, és a sci-fi jelző nem rettenti vissza őket. Azok viszont, akik nagy meglepetéseket várnak egy könyvtől, gyors cselekményt akarnak, óvatosan vegyék kézbe, mert nem fogja teljesíteni az elvárásaikat.

Kiegészítés:

Ahogy már említettem, ez egy kifejezetten hosszú, nyolc kötetes sorozat első része. A következő rész, A Dűne messiása szintén kapott friss kiadást szép borítóval, ahogy a harmadik rész (A Dűne gyermekei) is. Természetesen a Gabo kiadó a többit is tervezi újra kiadni.

Frank Herbert a hatodik kötet kiadása után sajnos meghalt, ám története nem maradt befejezetlen. Fia, Brian Herbert egy írótárssal, Kevin J. Andersonnal lezárta két további kötetben.

Most egy ideig pihentetem ezt a világot, de lehet, hogy majd valamikor belelapozom a következő részbe is.

A szél neve

Nagyon sok jót hallottam már erről a könyvről, illetve A királygyilkos krónikája sorozatról, amelynek ez az első része. A kötet vastagsága - 812 oldal - és a sorozat befejezetlensége azonban visszafogta kíváncsiságomat. Nos, a helyzet változatlan, ez még mindig egy hosszú könyv egy teljesen bizonytalan terjedelmű sorozatban, mégis adtam neki egy esélyt.

A régebbi kiadást olvastam, ám ez az új borító (mellékelt kép) sokkal jobban passzol a történethez.

Fülszöveg:

"A kortárs epikus fantasy egyik mesterművében a Krónikás egy útszéli fogadóban belefog, hogy lejegyezze Kvothe történetét, aki hétköznapi fiúból a világ leghírhedtebb varázslójává és rettegett királygyilkossá vált.
Kvothe vándorkomédiások között nevelkedik, amíg apja és anyja, valamint a társulat többi tagja áldozatul nem esik a földöntúli gonosz erőnek, mert olyan titkokat kutatott, amelyeket nem kellett volna. A fiú az egyetlen, aki életben maradt.
Sok viszontagság után jelentkezik a mágia legendás egyetemére, hogy helyet harcoljon ki magának a világban, feltárja szülei halálának titkát és megtanulja, hogyan szólítsa a szelet.
Patrick Rothfuss lebilincselő regénye egy legendákkal teli, veszedelmes világ és egy rendkívüli ifjú történetét meséli el."

Nagy szavak, nem igaz? Van kiállása a könyvnek, és épp úgy mint a főhős, szeret picit túlozni. Kicsit tehát nagyot mond, de látszik rajta, hogy nem rossz szándékkal teszi, így az olvasó meg tudja bocsátani neki. Szóval minden magasztalás ellenére nem hibátlan ez a könyv, főleg az elején. Én is az elején kezdem a kritikát, ám ígérem, hogy jóval rövidebbre fogom, mint ahogy a szerző tette.

Az első száz oldalon úgy éreztem, át lettem verve, mert a történet nem volt se érdekes, se izgalmas. Aztán a következő száz oldalon kezdtem belerázódni az elbeszélés stílusába, de még mindig rettenetesen untam. A történet tehát valahol a 200. oldal után kezdett beindulni, felébredni, magára találni. Ez egyrészt jó, mert hátra volt még cirka hatszáz oldal, amit biztosan feladtam volna, ha nem változik a cselekmény tempója. Másrészt viszont lehangoló. Kétszáz oldal más szerzőknek elég arra, hogy megírjanak egy komplett, izgalmas történetet kidolgozott karakterekkel, míg Patrick Rothfuss csak eltölti a lapokat, mintha neki és az olvasónak is végtelen idő állna rendelkezésére erre a történetre. Csapnivaló hozzáállás. Főleg, hogy a könyv felénél (ami itt háromszáz oldal körül értendő) kezdi bizonyítani, hogy mégis csak tud izgalmas cselekményt írni.

Na, és hogy mire volt ez az elnyújtott bevezetés? Többnyire a szokásosra, mert a cselekmény váza meglehetősen tipikus. Egy ifjú, okos főhős, akit veszteség és szükség hajt, iskolába megy. Teljesen szokványos felállás szokványos kiegészítőkkel, mint tanárok, barátok és ellenségek. Félreértés ne essék, nem állítom, hogy ez rossz, sőt, onnan kezdett érdekelni a történet, hogy Kvothe átlépte az Egyetem küszöbét, csak szeretném érzékeltetni az elnyújtott felvezetés mérhetetlen hosszát.

A könyv egyébként két szálon halad, a jelenben, ahol a felnőtt Kvothe éli unalmas hétköznapjait, és a múltban, mikor visszaemlékszik gyerekkorára, egyetemista éveire. Szerencsére utóbbi több részt foglal el ebből a terjedelmes könyvből. A jelen eseményei azonban időnként meg-megtörik a visszaemlékezést, ami engem mindig kizökkentett kicsit a könyvből. Néhol ugyanis hatásvadásznak éreztem ezeket a megszakításokat, néhol pedig csak nem bírtam összeegyeztetni az idősebb és a fiatalabb főhős jellemét. Nézzünk rá a narrációra, hogy érthető legyen.

A jelen E/3-ban íródott és néhol erőlködik, hogy szép, komoly és megfontolt legyen, csakhogy ettől nem lesz olvasmányosabb. A múlt, tekintve hogy a főhős elbeszélésében elevenedik meg, már E/1-ben íródott, ami jóval olvasmányosabbá teszi a történetet, és közelebb is hozza az olvasóhoz. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, ahogy a fiatalabb Kvothe ezerszer szimpatikusabb volt számomra, mint az idősebb változata.

A cselekmény nem csak el van nyújtva egy rettentő hosszú felvezetéssel, hanem helyenként túl is van írva. Ezt a túlírtságot a könyvben megjelenő és hosszan elmesélt mesékre, dalokra, történetek változataira értem. Tudom, hogy mindezt a világ felépítésének szánta, de én untam. Ráadásul míg ezek a legendák és egyebek hosszú sorokon át elevenednek meg előttünk, addig a szerző nem sok helyet ad a szereplők leírására. Konkrétan volt olyan személy a könyvben, akiről azt sem tudtam, férfi vagy nő, ennyire semmitmondó volt a nyilatkozata róla, pedig nem csak egyszer futott össze vele a főhős. Egyedül Denna kapott nagy hangsúlyt érthető okokból, ám erről a szerelmi szálról nem kívánok nyilatkozni. A szöveget tehát kicsit egyensúlytalannak éreztem. Túl sok körítés, nagyon kevés tényleges leírás.

Ahogy korábban már írtam, a történet váza tipikus, ám ez egyáltalán nem probléma. Kvothe egyetemi évei minden említett hiba ellenére is érdekesek, eseménydúsak (már ha az olvasó eljut idáig ebben a monstrumban) és érezhetően vezetnek valahova, legalább a következő kötetig.

A világ, amelyet a szerző felépített ötletes, tele kreatív megoldásokkal és elég gazdag, hiszen fért bele több nyelv, népcsoport, terület, vallás, művészetek, na meg legendák is.

Összességében vegyes érezéseim vannak ezzel a könyvvel. A jelenben játszódó rész nem tetszett, a múltban játszódó tetszett. Az első 200 oldalt borzalmasan utam, az utolsó 200-at viszont megkedveltem. Az "öreg" Kvothe unszimpatikus, míg a fiatal Kvothe kifejezetten szimpatikus figura. Ezért tetszett is meg nem is ez a könyv, az viszont kétségtelen, hogy a szerzőnek gazdag fantáziája van és következetes. (Csak ne lenne néha szómenése...)

Azoknak ajánlom, akiket nem zavar a hosszúra nyújtott bevezetés, illetve belevágnának egy bizonytalan kimenetelű sorozatba. Okosan kidolgozott fantasy világa van, így rajongóknak és a műfajjal ismerkedőknek is kellmes élmény lehet. Aki viszont gyorsan haladó, elejétől a végéig pörgős történetre vágyik, inkább keressen egy másik kötetet.

Kiegészítés:

Azért írtam, hogy bizonytalan ez a sorozat, mert a szerző csupán a második kötetet (A bölcs ember félelme) írta meg, illetve megtoldotta még egy kiegészítő kisregénnyel (A szótlan tárgyak lassú szemlélése), majd eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Oké, ez nem teljesen igaz, mert még írt egy rövid történetet ebben a világban, amely megjelent egy antalógiában. Ám ez 2014-ben történt, azóta nincs hír felőle. Félek Patrick Rothfuss az ifjabb George R. R. Martin és várhatjuk tőle a folytatást, na meg a befejezést az idők végezetéig...

Mozgóképek XCV.

Decemberben sok filmre jutott időm, konkrétan tizenegyre. Ez elég magas szám, ám a 2020-as rekordot még mindig az október tartja.

Valan - Az angyalok völgye

"Péter (Krisztik Csaba) nagyvárosi rendőrként emberkereskedők után nyomoz Brassóban. Az életét annak szenteli, hogy eltűnt lányokat találjon meg.
Minden megmentett lányban valahol a saját húgát, Julit látja. Julinak huszonkét évvel ezelőtt nyoma veszett szülővárosukban, a romániai forradalom káoszában felbolydult Valanban.
Péter egy telefonhívás miatt kénytelen visszatérni az erdélyi bányavárosba, amikor felmerül a gyanúja, hogy testvére holtteste került elő a hófödte fenyvesek között. A múltba vezető nyomozás útvesztőjében a férfinek nemcsak a várost fojtogató bűnözéssel kell megküzdenie, hanem a saját démonjaival is."

Ez a magyar film elég jó kritikákat kapott, így kíváncsi voltam rá.

Tudtam, hogy a skandináv krimik mintájára készült, de nem gondoltam volna, hogy ennyire megmarad az utánzás szintjén. Megpróbálták a skandináv misztikus és sötét hangulatot megteremteni, de egyáltalán nem sikerült nekik. Egyrészt unatkoztam a filmen, mert elég hamar rájöttem, ki a gyilkos, és mert a beleszuszakolt "akció" meglehetősen idétlen volt. Másrészt nem tudtam komolyan venni, mert tele volt hézagokkal, béna párbeszédekkel és indokolatlan jelenetekkel, ráadásul a gyilkos motivációja és a lányok hiszékenysége is rettentően ingatag lábakon állt. Értettem tehát, hogy mit szerettek volna, ám nem jártak sikerrel. Sokkal jobb lett volna, ha nem ragaszkodnak ennyire görcsösen a skandináv mintához, hanem inkább megpróbálnak valami egyedit, hazait készíteni.

Nen tetszett ez a film, így kizárólag azoknak tudom javasolni, akik már minden skandináv krimit láttak, elvonási tünetük van, és megelégszenek egy gyenge utánzattal is. Vagy talán azoknak, akik nem láttak még egyetlen skandináv krimit sem (már ha ilyen ember egyáltalán létezik), mert elvárások nélkül talán fogyaszthatóbb.

Mindent a győzelemért!

"Rudy Ruettiger egy kis elszántságért nem megy a szomszédba. Még kisiskolásként a fejébe vette, hogy belőle futballsztár lesz, és ebből egy jottányit sem enged. Pedig az amerikai futball világa csak kőkemény szívű, harcedzett vasgyúróknak való, egy zöldfülű újonc könnyen megütheti a bokáját. Rudy azonban soha nem hátrál, és egy szép nap eléri a célját."

Ezt a filmet San Diego választotta.

Életrajzi sportfilmről van szó, és mivel 1993-as meglehetősen régi. A történet teljesen klasszikusnak mondható, a főhős sportolói álmokat dédelget, a környezete nem hiszi, hogy ezeket el is érheti, ám ő áldozatok árán mégis megteszi. Klasszikus, tipikus, cseppet talán elcsépelt, ám kétségtelenül időtlen sztori. Pont azt adta, amit vártunk. San Diego megkapta az amerikai foci adagját. (Nem mintha hiány lenne belőle, hiszen NFL szerzon van, nézhet meccset eleget.) Én pedig érdeklődve figyeltem Sean Astint egy új szerepben.

Ez tehát egy korrekt sportfilm, könnyed, motivációs kikapcsolódásnak ideális. Az amerikai foci rajongóinak tudom ajánlani, illetve azoknak, akik kedvelik a sportfilmeket.

Egy szerencsés férfi

"A 19. század végén Peter Sidenius, egy katolikus családból származó ambiciózus dán fiatalember, Koppenhágába utazik, hogy lelkész apja akarata ellenére mérnöknek tanuljon. Kapcsolatba kerül egy gazdag zsidó értelmiségi családdal és elcsábítja legidősebb lányukat, Jakobét. Per, ahogy ő havja magát, képzeletében megszülketik egy grandiózus mérnöki projekt, egy a szülöfőldjén, Jutlandon átvezető csatornahálózat, és lobbizni kezd a megvalósításáért. De épp mielőtt álma valóra válhatna, a büszkeség útját állja a sikernek."

Ez a dán dráma kifejezetten érdekesnek tűnt. Egy nagyravágyó mérnök történetét meséli el, akinek forradalmi gondolatai vannak a 19. században. Engem meggyőzött a kor, San Diegót a mérnök főhős, így együtt szenvedtük végig ezt a nagyon hosszú (Több mint két órás!) filmet.

Egy probléma van ezzel a filmmel - a hosszát nem számítva - az elvislehetetlen főhőse. A főszereplő, aki elvileg egy szerencsés ember, akkora seggfej, hogy nagyon nehéz együttérezni vele. Makacs, ostoba, meggondolatlan és förtelmesen rosszul bánik az életében jelenlévő emberekkel. Konkrétan egyikőjük életét siklatja ki a másik után, és akkor még őt kell sajnálni, mikor visszanyal a fagyi. Borzalmas ember. Pedig a történet egyébként nem lenne rossz, érdekes Dánia, érdekes a korszellem, ám mindezt elnyomja az ellenszenv, ami a főhős iránt egyre növekszik.

Nem tetszett ez a film, mert utáltam a főszereplőt és rettentően sok időt vett el az életemből. Kizárólag mazochista nézőknek ajánlom, akik bírják, ha egy utálatos ember rossz döntéseit kell hosszú perceken át nézni.

Karácsonyra összezárva

"A téli vihar eléri Clevelandet, és földre kényszeríti a légi járatokat, a hotelek megtelnek az ottmaradt utazókkal. Nina, a pilóta vonakodva beleegyezik, hogy az arrogáns, de elbűvölő pilótatársát, Bradyt elvigye a szülei közeli házába. Ám kiderül, hogy a családja egy favágó partit rendez, melyen Nina volt barátja is jelen lesz. Szerencsére Brady kisegíti, és úgy tesz, mintha a barátja lenne. Amikor a hóvihar folytatódik, Nina és Brady ott ragadnak, és kénytelenek együtt tölteni az ünnepeket."

Hangolódni akartam az ünnepre, így könnyed karácsonyi filmre vágytam. Nos, ettől a filmtől megkaptam.

Egyáltalán nem nagy szám ez a film. Az egyetlen új ötlet a főhősök foglalkozása volt, ettől eltekintve a szokásos karácsonyi, romantikus film alkotóelemeiből állt. A hangulatot viszont megadta, és már olyan szinten elvonási tüneteim vannak az utazás iránt, hogy minden jöhet, amiben kicsit is szó van utazásról, így kellemesen kikapcsolt.

Nem mondom, hogy ez az év legjobb karácsonyi filmje, de rossz sem volt. Szívesen ajánlom a műfaj kedvelőinek, tényleg minden szokásos elem benne van, így nem okoz csalódást.

Harc a szabadságért

"Newton Knight egyszerű földművesként él a Mississippi állambeli Jones megyében, amíg a déli és az északi államok között ki nem robban a polgárháború. A Konföderáció katonájaként ő maga is harcba indul, ám hamarosan kiábrándul az értelmetlennek tűnő küzdelemből. Knight hevesen ellenzi a rabszolgaságot és a déli államok kiválását az Unióból, ám nem ő az egyetlen, aki elégedetlen: a karizmatikus férfihoz sorra csatlakoznak a helyi farmerek és a szökött rabszolgák. Közéjük tartozik a gyönyörű rabszolgalány, Rachel is, akibe Knight halálosan beleszeret, és a törvényi tiltás ellenére feleségül akarja venni. Ami egy maroknyi csoport elszigetelt lázadásának indul, jelentős mozgalommá növi ki magát, amelynek eredményeként Jones megye, a rabszolgatartó Mississippi állam szívében, kikiáltja a függetlenségét. Ám a küzdelem ezzel még nem ér véget…"

Ez a film igaz történet alapján készült. Sokáig halogattam, mert bár érdekelt, nem voltam biztos benne, hogy egy kemény dráma év végére jólesne. Végül Matthew McConaughey miatt felszívtam magam, és megnéztem. Nagyon jól tettem.

Nem egy könnyed film, ezt jól éreztem, ám egy nagyon fontos témát dolgoz fel, egyszerre mutatja be az ember jó és rossz oldalát, és meglehetősen elgondolkodtató. Ráadásul itt a főhős kifejezetten szimpatikus figura, aki tényleg csak jót akar. Voltak benne kegyetlenségek, ám nem céltalanul, és a játékidő egyáltalán nem érződött túl hosszúnak. Nem feltétlenül lesz az embernek jó kedvet őle, mert lehangoló látni a rasszizmus makacs kitartását, de akadnak benne jó példák is, amelyek picit megnyugtatják a lelket.

Tetszett. Izgalmas volt, elgondolkodtató, így bátran tudom ajánlani, ha valakit érdekel a téma, a korszak, vagy csak egy olyan filmet keres, amelyben körbejárják a rasszizmus kérdését is.

Egy herceg karácsonyra

"Amikor egy újságíró titokzatos oktatóként bejut a király kastélyba a nőcsábász herceg után kémkedni, belebonyolódik a királyi intrikákba, és találkozik a szerelemmel – de vajon képes lesz tartani a hazugságát?"

A Netflix újra és újra feldobta nekem ezt a filmet. Ezért, mikor megint előjött belőlem a karácsonyi hangulat, adtam neki egy esélyt.

A történet épp olyan klisés, amilyennek a címe ígéri. Ez megint egy megszokott alapanyagokból építkező romantikus film. Ez pedig oké, bár helyenként kifejezetten bugyuta irányba hajlik. Természetesen kiszámítható, természetesen túl van cukrozva és természetesen női nézőknek készült. Az egyetlen dolog, ami mégis menti a helyzetet, az a környezet. A királyság kitalált, de az a kastély, az a téli erdő, hát az csodálatos. Szóval a hangulata nagyon rendben volt, hiába sántikált a történet egy-egy elcsépelt momentumban botladozva.

Nem bántam meg, mert a karácsonyi hangulatomat fokozta, de lehetett volna sokkal-sokkal jobb is. Nagyon takarékon mozogtak a készítők. Kizárólag női nézőknek ajánlom (San Diegót maximum leláncolva tudtam volna rábírni, hogy nézze meg), akiket nem zavarnak a sablonok és romantikus, ünnepi hangulatra vágynak.

Istent játszva

"A dokumentumfilm sokkoló bepillantást nyújt a Las Vegas-i termékenységi specialista sötét örökségébe. Dr. Quincy Fortier többszáz párnak segített, akik nem tudtak teherbe esni. Évtizedekkel később, a beavatkozásokkal született gyermekek közül a netet olvasgatva néhányan rájönnek, hogy Dr. Fortier a saját spermáját használta a nők megtermékenyítésére, a párok tudta és beleegyezése nélkül, provokálva ezzel a genetikai öröklés természetét, a család valódi értelmét és fájdalmas titkok felfedését."

Be kell vallanom, egy kicsit többre számítottam ettől a dokumentumfilmtől. Mindössze 75 perces, és elég sokáig csak kerülgetik benne azt a bizonyos forró kását.

Érdekes téma, fontos róla beszélni, és nagyon jó, hogy sok érintettet megszólaltattak benne, de valami hiányzott. A koncepció nem állt össze teljesen, a hangsúly nem volt egyértelmű és néhol inkább hatásvadász volt, mint őszinte. Ettől függetlenül nem bánom, hogy megnéztem. Jó tudni róla, de ebből a témából sokkal többet ki lehetett volna hozni. Ráadásul első pillanatra nem tűnik olyan szörnyűnek az orvos tette, de ha az ember belegondol, kontextusba helyezi, akkor már egészen máshogy fest a kép, amelynek hosszú távú következményei meglehetősen riasztóak.

A dokumentumfilmek kedvelőinek tudom ajánlani, bár nem kiemelkedő a kivitelezése. Aki viszont esetleg mesterséges megtermékenyítésen gondolkodik, nos, inkább ne nézze meg, mert garantáltan elveszi tőle a kedvét.

Tenet

"Egy angol kémnek kellene megmentenie a Földet a rá leselkedő és pusztulással fenyegető katasztrófától, ám a szuperügynöknek nemcsak az idegen hatalmak embereivel, hanem a legnagyobb ellenséggel, az Idővel is meg kell küzdenie…"

Ez a film volt 2020 legjobban várt alkotása, így biztosan mindenki hallott már róla. Az is biztos, hogy azt is hallotta, hogy ezt lehetetlen megérteni, ami egy pozitív dicséret akar lenni, de egyáltalán nem az.

Sajnos ez a film a sznobizmus egy újabb remek példája lett. Sokan elájultak tőle, de csak mert Christopher Nolan készítette, és mert azt hiszik, attól nagyobb műértők lesznek, ha a fenti állítást hangoztatják. Pedig a valóság ennél sokkal egyszerűbb és lehangolóbb. Azért mondják erre a filmre, hogy nehéz, sőt szinte már lehetetlen megérteni, mert egy olyan fantáziavilágot kreáltak benne az alkotók fantázia fizikával, ami tele van kérdőjelekkel és logikai lyukakkal. Ráadásul ezeket még a készítők sem tudnák megoldani, mert nem egy atomfizikus precizitásával dolgozták ki a témát. Na, de nem is kellett nekik, amert a cél a szórakoztatás volt, na meg a látvány, amire a legtöbbet költöttek. Szóval szerintem sznobizmus csak azért magasztalni, mert érthetetlen. Inkább túl kellene lépni azon, hogy az egész időcsavar egy nagy baromság, és megnézni, milyen a film ezt szem előtt tartva. Nos, legjobb esetben is kusza. A főhős össze-vissza szaladgál, a párbeszédek rébuszokban történnek (hogy ne kelljen a fent említett megoldathatatlan kérdéseket megválaszolni), míg a karakterek vagy üresek (mint a főhős, akiről semmit sem lehet tudni) vagy klisések (mint a csaj, aki annyira tipikus, hogy bármelyik film díszletéből átlibbenhetett volna). Háttér nékül tehát nem túl használható, az meg sajnos kidolgozatlan, így összességében ez a leggyengébb Nolan film, amit eddig láttam. Se füle, se farka és ez nem bók, hanem nagy hiba.

Nem tetszett, nem ajánlom. Nem, nem érdekelnek az elméletek, mert felesleges és értelmetlen elgondolkodni ezen a fantáziavilágon.

Királyi esküvő

"Egy évvel azután, hogy segített Richardnak bebiztosítani a trónt, Amber visszatér Aldoviába esküvői terveivel. De egyszerű ízlése nem felel meg a királyi protokollnak."

Nincs mentségem, de rákenem a karácsonyra és a Netflix ajánlásaira. Egy gyenge pillanatomban adtam esélyt az Egy herceg karácsonyra folytatásának.

Míg az első rész bugyutába hajlott, addig ez teljesen lebutult arra a szintre. Arra persze számítottam, hogy ismét megkapom az összes klisét cukormázba csomagolva, de ez már túl sok volt. A szereplők kezdtek bosszantóan idegesíteni élen a herceg khm bocsánat, már király húgával és a menyasszony lecserélt apjával. Míg az első részben apuka egy nyugodt támogató volt, addig ebben a részben az új színészhez új karakter is járt. Rettentően idegesített. A probléma persze épp olyan "izgalmas" mint az első részben, a megoldása pedig konkrétan nevetséges. A kastély persze még mindig szép, az erdő mesés, de ez már nekem sok volt. Túl sok.

Ha valaki az első résznél úgy érezte, túl sok a cukor, akkor ettől cukormérgezést fog kapni. Csak nagyon-nagyon romantikus lelkületű hölgyeknek ajánlom, ha kedvelik a kliséket. 

Jexi - Túl okos telefon

"Phil totális mobilfüggő: reggel munkába menet már a telefonja képernyőjét bújja, az estéit pedig egy tökéletesen megfilterezett poszttal zárja. Hiába van számos haverja a világhálón, valójában se barátja se macskája. Amikor egy véletlen baleset folytán telefont kell cserélnie, az új modellel egy akaratos mesterséges intelligenciát is kézhez kap, Jexit. A női hangon operáló telefon, egyszerre tanácsadó, asszisztens, és lélekbúvár, és bár minden lehetséges módon megszívatja Philt, mégis sikerül visszaráznia őt az életbe. Ám amikor a srác végre egy barátnőre is szert tesz, és kezdené magát függetleníteni a mobiljától, a felbőszült program egy technikai rémálommá válik…"

Ez a film egy vígjáték és sajnos nem sokkal több ennél.

Az elején remek társadalomkritikának tűnt. Olyan volt, mintha a Black Mirror egyik epizódját néznénk. Aztán a poénok kezdtek túl soknak bizonyulni, és egyre alpáribb stílust felvenni. Az még okénak tűnt, hogy a telefonnak mocskos szája volt, így keményen vissza tudott szólni, de az altesti poénok már inkább groteszkbe hajlottak, mint szórakoztatóba. Szóval az ötlet jó volt, ám a kivitelezés hagyott maga után némi kivetnivalót. Pedig ha komolyabban vették volna, tényleg ki lehetett volna hozni egy egész estés Black Mirror epizódot belőle.

Azoknak ajánlom, akik túl sok időt töltenek a telefonjuk társaságában, ők biztosan értékelni fogják.

Karácsonyi randi apunak

"David és Jules Evans kapcsolata nem felhőtlen apa-lánya kapcsolat. David küzd, hogy megértse lányát, mert nem hajlandó kommunikálni vele. Vissza akarja kapni a régi életüket. David felesége, Jules édesanyja két évvel ezelőtt halt meg autóbalesetben, ami miatt Jules eltávolodott édesapjától. Mivel Jules a veszteség nyomán küzd a mindennapi élet nehézségeivel, úgy gondolja Davidnak új szerelem kell, ezért online társkeresőre regisztrálja. A kérdés az, hogy Jules új anya után kutatva megtalálja-e régi apját?"

Szórakoztató karácsonyi történetnek tűnt. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Ez a film csapnivaló. Hiába játszódik a történet karácsonykor, kifejezetten lehangoló. Hiába helyez a középpontba egy vicces szituációt a társkereső oldalakkal, egyáltalán nem szórakoztató. A szereplők unszimpatikusak, a filmnek nincs időérzéke, vagy legalábbis a néző nem tudja követni, mert nagyon hosszúnak érződik, mégis folyton "mindjárt itt a karácsony" időszakban vagyunk.  Az apa-lánya kapcsolat fura. Néhol érezni, mit akartak a készítők kifejezni, néhol viszont erőltetett.

Egyáltalán nem tetszett, konkrétan kicsinálta a karácsonyi hangulatot. Inkább senkinek sem ajánlom, mert ennél még a korábban említett cukormázba csomagolt romantikus klisétenger is sokkal jobb.

Értékelés:

Harc a szabadságért                  ->  10

Mindent a győzelemért!           ->   9

Istent játszva                             ->   8

Karácsonyra összezárva           ->   8

Jexi - Túl okos telefon              ->   7

Egy herceg karácsonyra           ->   7

Tenet                                         ->   6

Királyi esküvő                          ->   5

Egy szerencsés férfi                 ->   4

Valan - Az angyalok völgye     ->   3

Karácsonyi randi apunak         ->   2

20 dolog, ami jó volt 2020-ban

Év elején rengetegen adnak számot arról, mit tettek az óévben, mi volt jó, mi volt rossz, na meg persze fogatkoznak, hogy milyen lesz az új év. Nem különösebben szoktam ilyesmikkel foglalkozni, most mégis úgy gondoltam, írok egy rövid összefoglalót arról, ami jó volt.

2020 nem volt egy könnyű év, furcsa volt és negatív, nagyon negatív, főleg ha arra gondolok, mennyi negatív hír ért minket nap mint nap. Úgyhogy szeretném valami pozitívval lezárni. Ezért morgolódás és panasz helyett inkább összefoglalom, mi volt számomra örömteli az elmúlt évben. Ezzel egyrészt megnyugtatom magam, hogy mégsem volt kukába való az elmúlt 365 nap, másrészt pedig megalapozom bizalmamat a következő évvel kapcsolatban. Mert ha egy ilyen ramaty évben is sikerült legalább húsz pozitív dolgot kiemelnem, akkor a következő csak jobb lehet.

Ez a bejegyzés tehát csak egy kis pozitív visszatekintés lesz csupa szubjektív dologról.

1. Skócia

A 2020-as év kifejezetten jól indult. Január végén San Diegoval meglátogattuk Pucca barátomat Skóciában. Az időzítésünk tökéletes volt, mert épp a vírus európai berobbanása előtt tettük. Szóval mielőtt önkéntes szobafogságba vonultam volna, volt egy remek hétvégém külföldön, és megnézhettem három gyönyörű skót várost Glasgow-t, Stirlinget és Edinburgh-t.

2. Laptop

Ragaszkodó típus vagyok mindenféle tekintetben. Ragaszkodom emberekhez (ha valakivel összebarátkozom, nehéz engem levakarni), helyekhez (az egyik kedvenc kávézómnak már harmadik tulajdonosa van, de még mindig szeretek oda járni) és tárgyakhoz is. Utóbbi esetében a végletekig kitartok, ezért nem dobtam még ki kedvenc piros tornacipőmet, hiába hordom már öt éve, hiába kopott és repedt meg, nincs szívem megválni tőle. (Nagyon sok dolgot átéltem benne, még itt a blogon is szerepelt egy bejegyzéseben.) Ez a ragaszkodás pedig technikai dolgok estében makacs elszántsággal párosul. Néha azonban nincs mit tenni, mint év elején, mikor a laptopom tíz évnyi hűséges szolgálat után egyszerűen beadta a kulcsot. Régi volt, kicsit lassú és nehéz, ráadásul egyszer javítva volt az alaplapja, mégsem akartam lecserélni. Nos, tavasszal meg kellett tennem, és bár nehéz szívvel váltam meg tőle, az új gépemen pötyögve el kell ismernem, ideje volt. Nagyon gyorsan beleszerettem. Jó választás volt és nagyon jól jött a home office idejére.

3. Jogosítvány

Még 2019-ben megkezdtem a küzdelmet a jogosítványért. A KRESZ viszga gyorsan meglett, csakhogy utána oktatót találni nem volt épp egyszerű. Aztán váltanom kellett oktatót is és iskolát is, ami külön macera volt (na meg persze nem volt ingyen sem), de az év végére megoldottam. 2020-ban így végre normális tempóban járhattam vezetni egy remek oktatóhoz. A vírus ugyan közbeszólt másfél hónapos kényszerpihenővel, és maszkban vizsgáztam, de sikerült. Megvan a jogsim, vezethetek, ami nagy boldogság, mert ezt a célt bizony már régóta kitűztem magamnak.

4. E-olvasó

2020 az az év, amikor rákaptam az e-könyvekre. Korábban már írtam róla (ITT), hogy nagy fordulat történt olvasási szokásaimban. Ez kezdetben kényszermegoldásnak tűnt, mivel nem volt sok olvasatlan könyvem itthon, a könyvtárak bezártak, és nem akartam felelőtlenül könyveket rendelni. Aztán ebbe a kütyübe is beleszerettem. Vettem neki szép tokot, és most már a számomra kedves dolgok listáján szerepel.

5. Új lakcím

Egy ideje már gondolkodtam rajta, hogy megváltoztatom a hivatalos lakcímemet, hiszen már tíz éve Budapesten élek. Mégis külső nyomás kellett hozzá, hogy elmenjek a hivatalba. Szóval papíron is beköltöztem San Diegohoz, amitől boldog vagyok még úgy is, hogy feláll a szőr a hátamon, mikor a postás becsenget, és megkérdezi, én vagyok-e az élettársa. Brr rühellem ezt a kifejezést.

6. Postcrossing

Mivel nagyon szeretek utazni, ám erre korlátozottan volt lehetőségem, eszembe jutott egy régi hobbim, a Postcrossing. Ribizly barátom mutatta ezt a zseniális weboldalt még 2008-ban. Ennek a projektnek a lényege, hogy képeslapokat küldünk és kapunk a világ bármely tájáról véletlenszerűen. Akkor nagyon rákaptam, ám az egyetemen eléggé összevissza hódoltam neki, volt hogy csak három lapot küldtem egy évben. Aztán 2016-ban jegeltem a profilomat. Most viszont visszatértem. Újra belevetettem magam a képeslapok és bélyegek világba, és rá kellett jönnöm, mennyire hiányzott. Nagyon örülök, hogy ismét rátaláltam egyik kedvenc hobbimra. Van valami felemelő érzés abban, amikor kinyitod a postaládát, és ott lapul benne egy szép képeslap a nevedre címezve néhány sorral valahonnan a világból egy kedves embernek köszönhetően. Imádom!

7. Új telefon

A telefonnal is úgy voltam, mint a laptoppal. Konkrétan életem második telefonját használtam 2020-ig, egy gombos Nokiát, ami maximum a Google-t töltötte be, ennyire volt okos. Én azonban imádtam, sőt a céges telefonomat, egy másik Nokiát (Windows telefon) is igazán megszerettem. Aztán a munkahelyem kitalálta, hogy szolgáltatót vált, ezzel a Nokia használhatatlanná vált. Végül kaptam újat, így már nem kell két készülékkel rohangálnom, egy jó ideig nem kell aggódnom a frissítések miatt, és olyan modern ember lettem, hogy csuda. A barátaim meg is jegyezték, hogy üdvözölnek a 21. században, mikor letöltöttem az Instragramot. Pedig pusztán terápiás céllal tettem, ott jutok napi cuki állatos képekhez, hogy helyreálljon a lelki békém. (Ha bárkit is érdekelne, ITT talál meg.)

8. Több időm volt olvasni

Szívás volt, hogy nem igazán lehetett utazni, és a barátaimmal is csak korlátozottan tudtam találkozni, illetve a családi programok egy része is törölve lett. Viszont így sokkal több időt töltöttem otthon, ráadásul egy e-olvasó társaságában, így meglepően sok szabadidőm maradt olvasásra. Egyetemista korom óta nem olvastam ennyit. Ha valakit érdekelnek a részletek, olvassa el a könyves összegzésemet.

9. Hulladékmentes ciklus

Lehet, hogy ez kicsit túl személyes információ lesz olvasóimnak, de hozzá tartozik 2020-as apró sikereimhez. 

Igyekszem környezettudatosan élni, vagyis nem pazarolni, figyelni az újrahasznosításra, és nem vásárolni feleslegesen. Persze van még bőven hová fejlődnöm, ám nagyon boldog vagyok, hogy egy területen sikerült a teljes hulladékmentesség, ez pedig a női ciklusom. Sokáig kacérkodtam a menstruációs kehely gondolatával, aztán Ribizly barátom Kínában meggyőzött róla. Nem bántam meg, néhány hónap alatt teljesen belerázódtam a használatába, de még mindig nem volt tökéletes a helyzet. Balesetek ugyanis mindig előfordulhatnak, engem pedig bosszantott, hogy szemetet termelek csak azért, hogy az esetleges balesetet megakadályozzam. Szóval úgy döntöttem, itt a remek alkalom, itthon vagyok, tesztelem azokat a mosható betéteket. Nos, büszkén jelentem, hogy hónapok óta nem termeltem a ciklusom miatt szemetet. Nem mondom, hogy mindenki azonnal szokjon le az eldobható megoldásokról, de ha van olvasóim között vállalkozó szellem, aki a környezet érdekében hajlandó a változásra, vágjon bele bátran. Egyáltalán nem kényelmetlenebb megoldás, sőt.

10. Farmernadrág

Női olvasóim biztos tudják, milyen érzés az, amikor már régóta vadászol egy megfelelő típusú ruhadarabra. Nos, én nagyon régóta szerettem volna egy tökéletes farmernadrágot. Ez nálam azt jelenti, hogy legyen magas a dereka, megfelelő a hossza (bokavillantás nem az én stílusom) és klasszikus kék a színe minden gyöngy, varrás, koptatás és egyéb csicsa nélkül. Nyaram egyik örömteli pillanata az volt, mikor belebotlottam ebbe a ruhadarabba teljesen véletlenül ráadásul leárazva.

11. Túrázás belföldön

Nyáron azért nem tudtunk San Diegoval elülni a fenekünkön. Szóval gondoltunk egyet, és a legbiztonságosabb megoldást választottuk, eljártunk túrázni belföldön. Nagyon szép tájak vannak nem is olyan messze, így jártunk a Mátrában, a Börzsönyben és Zemplénben is tettünk néhány túrát. Csodálatos volt, megnyugtató és nagyon szórakoztató.

12. System of a Down

Ha megkérdezik tőlem, melyik a kedvenc bandám, általában azt mondom, ami először eszembe jut. Pedig ez nem teljesen fedi a valóságot. Van ugyanis néhány együttes, akik évek óta kiemelt helyet foglalnak el a szívemben. A többségük viszont már nem aktív legnagyobb sajnálatomra. Épp ezért volt az egyik legjobb hír az évben, hogy a nagy kedvencem, a System of a Down új kislemezt adott ki két dallal. Ráadásul 15 év után képesek voltak épp olyan tökéletes dalokat produkálni, mint régen. (Protect The Land) Na, ők az én kedvenceim!

13. Halászbástya Étterem

2020 nem kedvezett az éttermeknek, ám kissé módosítva, de meg volt tartva az Étterem Hét. (Tavaly is voltunk, itt olvasható.) Gyors voltam, így végre sikerült asztalt szereznem a Halászbástya Étteremben. Igen, ez az étterem bent van a Halászbástyában, a mellékelt kép is mutatja a panorámát az asztalok mellől, és nagyon puccos. Szerintem a főváros egyik legdrágább étterme, így nagyon megérte. Kifejezetten romantikus estét töltöttünk itt San Diegoval. Minden fogás finom volt, a kiszolgálás pedig döbbenetes. Én nem vagyok hozzászokva, hogy alám tolják a széket, elrendezzék az evőeszközeimet és úgy sürögjenek körülöttem, mintha egy királyi család oldalági leszármazottja lennék. Számomra ez meglepő volt, persze a jó értelemben, ezért nem győztem mosolyogni. Nagyon jó volt kipróbálni, de sosem lesz számomnra elvárás, hogy ilyen előkelő helyen vacsorázzak.

14. Szülinapom

Cseppet tartottam a szülinapomtól. Nem azért mert bulit terveztem volna (eddig amúgy is csak egy bulim volt), hanem mert a társadalom túl nagy hangsúlyt fektet a számokra. Harminc lettem, és bár úgy szoktam elhessegetni a külső véleményeket, mint bosszantó legyeket, idén mégis éreztem, hogy ott zsongtak körülöttem. Nem akartam társadalmi, családi vagy bármilyen nyomást kapni, ezért picikét pánikoltam. Végül azonban mégis jól alakult minden. San Diego elviselte a nyafogásomat, a családi összejövetel jól sikerült, és ismét meg kellett állapítanom, hogy nekem vannak a legtündéribb barátaim. A barátaim apró meglepetései jelentették nekem a legtöbbet. Mert időt szakítottak rám egy ilyen nehéz időszakban, mert poénkodva húzták meg a fülemet és mert egyszerűen jólesett a törődésük. Igen, persze, hogy nekik is nyafogtam, hogy ne tettem volna, mikor idősebb vagyok náluk pár hónappal. De így is szeretnek, amiért rettentően hálás vagyok.

15. Felcsaptam statisztának

Az emberek nagy része szívesen bepillantana a filmkészítés kulisszái mögé. Nos, én sem vagyok másként és a szinkronizálás után egy újabb dolgot próbálhattam ki, azt hogy milyen statisztának lenni. Érdekes és meglepően fárasztó. Munkahelyi kapcsolat miatt csöppentem bele, és egyáltalán nem bántam meg. Egy művész dokumentumfilmben szerepeltem, ami valószínűleg hazánkban nem lesz látható, és nagy valószínűséggel csak a cipőm lesz felismerhető benne, ám élménynek tökéletes volt.

16. Alpakát sétáltattam

Pucca barátom mondta, hogy Skóciában lehet alpakát sétáltatni. Sajnos januárban nem fért bele és nem is volt megfelelő az időjárás hozzá, de felírtam a bakancslistámra. Aztán a nyáron megtudtam, hogy van ilyen lehetőség Magyarországon is, még csak nem is kell messzi menni érte. Szóval elmentünk Kosdra, a RoBirtokra, ahol tényleg kaptam egy alpakát pórázon. Mondjuk, hogy ki sétáltatott kit, arról lehetne vitatkozni...

18. Voltam esküvőkön

A barátaim házasodó, családalapító korban vannak, úgyhogy vírus ide vagy oda, 2020-ban három esküvőn is voltam. Ez pedig azért került a listára, mert az ő boldogságuk, az én boldogságom. Szívből örülök nekik.

19. Yu Yu Hakusho

Ha azt nondanám, hogy az egyik jó dolog 2020-ban a Netflix volt, nem állna távol a valóságtól. Én mégis inkább egy dolgot emelnék ki az egyébként remek kínálatából (ha valaki többre vágyna, olvasson bele a sorozatajánló rovatomba) a Yu Yu Hakushot. Ez az anime nagyon régi, 1994-es és vagy általános iskola végén vagy gimnázium elején jártam, mikor láttam. Most, hogy felfedeztem a Netflixen, muszáj volt újra megnéznem. Ráadásul sikerült rávennem San Diegot is, hogy nézze velem, így egyszerre volt nosztalgikus és új a reakciói miatt. Szeretem ezt az animét, jó volt ismét megnézni.

20. Mézeskalács házikó

Nem először készítettem mézeskalács házikót, ám ez volt az első, amely rendesen meg volt tervezve. Mikor kitaláltam, hogy ismét (készítettem már korábban házat és templomot is) mézeskalács építkezésre vállalkozom, megkértem San Diegót, hogy tervezze meg nekem. Nos, meg is tette, és ahogy a mellékelt kép is mutatja, igazán takaros kis ház lett. Eddig ez a legjobban sikerült alkotásom.

Nem nagy dolgok ezek, ám nekem örömet okoztak.

Remélem, ezzel a pozitív listával sikerült kicsit jobb színben feltüntetnem az óévet. 

2020 könyvösszegzése

A 2020-as évre sok negatív jelzőt lehetne mondani, ám az is vitathatatlan, hogy olvasási szempontból számomra kifejezetten gyümölcsöző volt. 

A körülményekből adódóan az év nagy részét otthon töltöttem, így sokkal több időm volt olvasni. Minden olyan időt, amelyet egy normálisabb évben utazással vagy a barátaimmal és a családommal való találkozással töltöttem volna olvasásra fordítottam. Ezért eshetett meg, hogy többet olvastam, mint tavaly, mint tavelyelőtt, sőt mint 2016-ban. Ha úgy vesszük, visszatértem egyetemista könyvmoly létemhez, mert akkoriban volt annyi szabadidőm könyvekre, hogy évente több mint 50 kötetet vettem kézbe. Szóval ha úgy vesszük, olvasás szempontjából jó év volt ez a 2020, és bár nagyon sok dolog nem tetszett az óévben, az olvasással töltött órákat cseppet sem bánom.

2019-hez képest 27 kötettel többet olvastam. Ez azt jelenti, hogy összesen 56 kötetet, vagyis 20418 oldalt lapoztam át.

Az 56 kötetből csupán egy volt útikönyv, illetve szintén egy volt idegen nyelvű (angol). Az elolvasottak közül 8 kötet a sajátom, míg 6 kötetet kölcsönbe kaptam. 2020-ban rákaptam az e-könyvekre, így az elolvasottakból 45 kötetet ebben a formátumban olvastam. Hazai szerzők frontján nem állok rosszul, mert sikerült 8 magyar szerzőjű könyvet kézbe vennem.

Meglehetősen változatosan 25 kiadó kínálatából lettek összeválogatva:

Könyvmolyképző - 9 kötet, PlayOn - 7 kötet, Fumax - 6 kötet

3 kötet olvastam az Agave, Libri, Európa kiadóktól

2 kötet olvastam az Alexandra, Athenaeum, Cartaphilus, Magvető, L&L, Szukits kiadóktól

Illetve egy-egy könyvet a Delta Vision, Édesvíz, Gabo, General Press, Harper Collins, Jelenkor, Kulcslyuk, Lingea, Menő Könyvek, Művelt Nép, Synergie, Trivium és 21. század kiadóktól.

Jöhetnek a szokásos szempontok, hogy számot adjak a kiemelkedő élményekről!

Melyik volt a leghosszabb?

Könnyű kérdés. A leghosszabb olvasmányom 696 oldallal A boszorkányok elveszett könyve volt. Igazi monstrum ez a könyv.

Melyik volt a legrövidebb?

Ha nem számítom az egyetlen útikönyvet, amelyet olvastam, akkor a legrövidebb könyv címéért holtverseny alakult ki. A Merre jársz, Bojangles? és a Minden szív kaput nyit is 160 oldalas volt csupán. Mondjuk számomra mindkettő jóval hosszabbnak érződött.

Melyik tetszett a legjobban?

Ez már egy nehezebb kérdés, de a szívem mégis egyértelműen A Pamano zúgása felé húz. Zseniális ez a könyv. Nagyon a hatása alá kerültem olvasás közben és utána is. Remekül van összerakva, izgalmas, van mondanivalója vagyis minden benne van, amivel könnyű engem megfogni. Ráadásul a szerző, Jaume Cabré egy másik könyve 2017-ben szintén kiérdemelte tőlem az év legjobb könyve címet. Azt hiszem mondhatom, hogy ő az egyik kedvenc szerzőm.

Melyik tetszett a legkevésbé?

Na, ez az igazán nehéz kérdés. Volt néhány könyv, amely nem tetszett és volt egy könyvsorozat, amelynek részeit kedvem lenne minden negatív ponthoz felsorolnom. Azonban bőven elég szenvedés volt végigrágnom magam rajta, és nem érdemel tőlem még több figyelmet, így hiába a Vaják a legtúlértékeltebb, legnagyobb csalódásom az elmúlt évben, inkább a legkevésbé tetszett könyv díját adom neki. Konkrétan a sorozat utolsó részének, A tó úrnőjének, mert a lezárás volt az igazi mélypont, és még mindig nem sikerült kihevernem.

Melyik olvasása tartott a leghosszabb ideig?

Nem meglepő módon a leghosszabb könyvem olvasása tartott a leghosszabb ideig, konkrétan 40 napig. Viszont párhuzamosan azzal a könyvvel olvastam egy másikat, amely 36 nappal nem maradt le nagyon, így inkább azt mondanám. Szóval Az epertolvaj elolvasása tartott a leghosszabb ideig. Ez nem a könyv hibája, hanem az időbeosztásomé. Joanne Harris könyvét ugyanis az év elején olvastam, februárban, mikor még rendes munkarendben dolgoztam, így csak a metrón volt időm rá.

Melyik olvasása tartott a legrövidebb ideig?

A köd hercegét kevesebb mint egy nap alatt befaltam. Elkezdtem délben és befejeztem este hétkor. Carlos Ruiz Zafón könyvei mindig jól csúsznak.

Melyik volt kölcsönkapott könyv?

Pucca barátom nyomta a kezembe Glasgow-ban a Howl's Moving Castle kötetet, ami egyébként az egyetlen angol nyelvű olvasmányom volt.

San Diego adta kölcsön a Manák trilógiáját.

Illetve két könyvet kaptam egyik munkatársamtól: Amit sohase mondtam el és A Jóbarátok-generáció.

Melyik könyv volt a legvidámabb?

Szórakoztató olvasmányban szerencsére nem volt hiány. Mégsem egy egyszerűen csak vicces könyvet mondanék a legvidámabbnak, hanem egy olyan kötetet, amelyen nagyon sokat kacagtam és szörnyülködtem egyszerre. Az Ez fájni fog valóban egy kissé fájdalmas olvasmány, hiszen nem fikcióról van szó, mégis annyira szórakoztató, hogy nyugodt szívvel nevezhetem a legvidámabbnak minden tragikus és drámai része ellenére is.

Melyik könyv volt a legszomorúbb?

Az utazó macska krónikája volt a legszomorkásabb olvasmányom. A főhősnek egyáltalán nem volt könnyű élete, így a kötet tele van drámával, mégis sikerült pozitív gondolatokkal megtöltenie. Ettől a könyvtől tehát nem lesz az ember vidámabb, de gazdagabb egy remek olvasmánnyal biztosan.

Melyik könyv volt a legizgalmasabb?

Ezzel nem fogok nagy meglepetést okozni, mert ez a harmadik alkalom, hogy éves értékelésben egy Brian McClellan kötetet magasztalok a legizgalmasabb olvasmánynak. Egyszerűen szeretem a fantasy könyveket és különösen szeretem a lőpormágusok világát. A legizgalmasabb olvasmányom tehát A birodalom haragja volt.

Melyik könyv volt a legromantikusabb?

A legromantikusabb hangulata a Mindig karácsonynak volt. Talán a hazai, ünnepi légkör miatt vagy mert egyszerűen aranyosak voltak ezek a karácsonyi románcok. 

Melyik könyvet értékelik túl?

Vaják! Ó, igen, nagyon a Vaják! De erről már írtam egy korábbi szempontnál, így ide egy másik könyvet emelnék ki. Igazából hármat is tudnék mondani, de közülök, csak egy áll jelenleg 93%-on a Moly statisztikájában. Így a leginkább túlértékelt könyv szerintem az Ahol a folyami rákok énekelnek. Olyan sokan felmagasztalták ezt a könyvet, pedig nagyon lassú tempójú, meglehetősen hiteltelen és a vége konkrétan felháborító. Nincs ugyan benne a 2020-as top 3 legrosszabb olvasmányomban, de a top 5 legjobban sem, így nem értem ezt a magas százalékot. Számomra ez a könyv közepes élményt nyújtott.

Melyik könyvet értékelik alul?

A Halálom után felbontandó kissé alul van értékelve. A Moly statisztikájában jelenleg 82%-on áll. Ez egyáltalán nem rossz, de összehasonlítva azon könyvekkel, amelyek nem tetszettek idén, meglepően alacsony ez a szám. Oké, a történet nem bonyolult, kissé sablonos is, de összességében egy kedves és szórakoztató könyv. Olyan könnyed kikapcsolódás, ami nem árt senkinek. (Ellentétben a Papír hercegnővel, ami merő borzalom, mégis 87%-on áll...)

Melyik könyvnek volt a legszebb a borítója?

Ez igazán nehéz kérdés, mert olyan sok szép borítóval találkoztam. A legszebb címet ezért egy sorozat harmadik részének adom, mert a korábbi kötetek borítóihoz képest kifejezetten szépre sikerült. A legszebb borítójú könyv ezért legyen a Lidércnyomás.

Melyik volt a legnagyobb csalódás?

Még mindig a Vaják! Oké, túllépek rajta, mert csalódásból akadt sajnos bőven. Egy azonban jobban fájt a többinél (természetesen a Vajákot nem számolva), ez pedig A szakadék. Ez a könyv egy förtelmes lezárása egy egyébként jól indult történetnek. Amennyire kedveltem az első részt (a Halhatatlan 2014-es évértékelésemkor a legjobb olvasmányaim között szerepelt), annyira utáltam ezt a harmadik részt. Hatalmas nagy csalódás volt.

Melyik könyv volt a legnagyobb meglepetés?

A legnagyobb pozitív meglepetés az Örökölt sors volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire le fog kötni egy ismeretterjesztő pszichológiai könyv. Kellemesen csalódtam.

Hány új sorozatba kezdtem bele?

Nyolc új folytatásos történetbe kezdtem bele. Mentségemre legyen szólva, hogy akad köztük olyan, amelyet be is fejeztem év végéig és olyan is, amelyet biztosan nem fogok folytatni.

Hány sorozatot fejeztem be?

Hat sorozatnak sikerült a végére érnem. 

Heroikus küzdelemben legyűrtem a Vaják sorozat mind a 7 részét (Nem, a kiegészítő kötetről még hallani sem akarok.), hasonló küzdelemben befejeztem a Halhatlan-trilógiát a már említett legnagyobb csalódást okozó kötettel, illetve a már szintén emlegetett Manák trilógiát is végigolvastam.

Aztán befejeztem Az északi erdő legendája trilógiát A boszorkány éjszakája című kötettel. Lezártam az Iskolák versenye első trilógiáját az Emlékezz rám kötettel. Illetve végigolvastam az Ős könyve trilógiát is. Ez azért nem egy rossz arány.

Ezt az 56 könyvet olvastam 2020-ban. Nem mondom, hogy remélem, hogy jövőre is ilyen sokat fogok olvasni, mert az azt jelentené, hogy továbbra is állandóan otthon vagyok. Viszont, ha a következő év is ilyen megpróbáltatásokkal teli lesz, legalább tudni fogom, hogy olvasási szempontból mégsem lesz rossz év.

Boldog Új Évet kívánok minden kedves olvasómnak!