Megnyílik az ég

A kiegészítő sorozatokkal szemben többnyire szkeptikus vagyok. Hiába van meg bennük a potenciál, hogy visszarepítsenek egy megszeretett világba, ott a lehetőség a bukásra is. Az eredeti történet már kicsúcsosodott, nem lehet tovább fokozni, legfeljebb árnyalni. Ez az árnyalás pedig néha kissé izzadtságszagú, főleg ha az előzmények magasra állították azt a bizonyos lécet.

Jelen kötettel szemben is ilyen fenntartásaim voltak, végül mégis győzött a kíváncsiság. Ez a kíváncsiság azonban nem engedett el kötögető szörnyet mint Dani kíváncsisága, csak felszabadított bennem még több rajongást az apokaliptikus Dublin iránt.

Mielőtt azonban nekiállok fellelkesülni, hogy "Haver, ez mennyire király volt!" szükség van néhány kiegészítő információra.

Tehát volt egyszer egy Tündérkrónikák sorozat, amely öt kötetből állt. (Összefoglalás ITT olvasható.) Mindegyik részben akadt kaland, humor, remek karakterek és sok-sok titok, míg a végére olyan szépen összekuszálódtak a szálak, hogy a Vörös Banya kötőtűi sem bogozhatták volna ki őket egykönnyen. A sorozat mégis lezárult, elvarrta a szálakat, a főhős megkapta a végszavát és így tovább. Csakhogy a világ nem menekült meg, a csúnya rosszfiú rázza láncait, interdimenzionális tündérkátyúk sodródnak erre meg arra és hála a tündérek sötétebb oldalának, az emberiség egyre fogy. A világ tehát új hősért kiált, aki nem más, mint Dani Mega O'Malley, egy tizennégy éves energiabomba.

Karen Marie Moning tehát kihasználta a világban rejlő potenciált és írt még néhány könyvet Fever World címszó alatt ebben az izgalmas világban új szereplőkre helyezve a hangsúlyt. Zseniális húzás!

A borító meseszép és tökéletesen passzol a történethez. 464 oldal, ám akit elkap a láz, hamar végiglapozza.

Fülszöveg:

"Egy évvel a FLU, vagyis A Falak Leomlása után a tündérek szabadon vadásznak, az egész világ háborús övezet, és nem telik el nap békességben. Dani O'Malley ezekben a vészterhes időkben immár egyedül járja Dublin káosszal teli, sötét utcáit, és egyedül saját szabályát követi: Tedd, amit tenned kell a túlélésért!
Különleges képességek és a Fény Kardjának birtokában, Dani több mint felkészült a feladatra. Sőt, egyike azon ritka embereknek, akik meg tudják védeni magukat az Unseeliekkel szemben.
Mindez mégis kevésnek látszik, hiszen egykori barátja, MacKayla Lane holtan akarja látni, az Unseelie hercegek vérdíjat tűztek ki a fejére, és az emberek vezetője, Jayne felügyelő a fegyverére pályázik. Ráadásul Dublinban az emberek rejtélyes módon halálra fagynak, egy fagypont alatti jégtablót hagyva maguk után.
Amikor Dublin legcsábítóbb klubját is dér borítja el, Dani a klub kegyetlen és halhatatlan tulajdonosának, Ryodannak kiszolgáltatva találja magát, akinek szüksége van a lány eszére, és rendkívüli képességeire, hogy mielőbb kitalálják mi fagyasztja meg az embereket és tündéreket… Ráadásul Ryodan megtesz bármit, hogy Dani biztosan együttműködjön.
Pisztolygolyókat, agyarakat és öklöket kerülgetve, Daninek áruló alkukat és kétségbeesett szövetségeket kell kötnie ahhoz, hogy megmentse szeretett Dublinját, mielőtt a környéken minden és mindenki megfagyna."

Ez a fülszöveg bőven sokat árul el a cselekményről, így nem kívánok többet szólni róla, véleményemben inkább a kivitelezésre helyezem a hangsúlyt.

Habár Dani nem most szólal meg először, hiszen a Tündérkrónikák utolsó két részében párszor felváltotta Mac nézőpontját, itt bontakozik ki igazán. Gyorsan megszerettem a karakterét, mert szuper képességek ide vagy oda, érezhetően tizennégy éves. Megvan benne a kamaszok bátorsága, makacssága és kíváncsisága. Mindez pedig rengeteg bajba sodorja, amitől a cselekmény végig nagy fordulatszámon pörög. Nincs üresjárat, Dani egyik veszélyes kalandja váltja a másikat és nem sokat töpreng az érzelmein.

"Szerintem a halogatás a hármas számú tétel a hülyeségek listáján. Így is pontosan ugyanott köt ki az ember, ahol nem akar, pontosan ugyanazt teszi, amit nem akar, csak annyi a különbség, hogy közben elfecsérli azt a sok időt, ami alatt valami élvezeteset tehetett volna. És ami még rosszabb: valószínűleg egész idő alatt stresszeli magát és szar a hangulata. Ha tudjuk, hogy valami elkerülhetetlen, gyürkőzzünk neki, és legyünk túl rajta. Lépjünk tovább. Az élet rövid."

Moning belejött az akciójelenetek írásába. Már nem próbálja megkerülni őket és ez kifejezetten jót tett a könyvnek. Tündéres fantáziája pedig kiapadhatatlannak bizonyul. Mikor az ember azt hinné, látott már minden veszélyes Unseelie-t, hoz néhány újat, amelyektől még a hercegek is idegesek lesznek. A kaland tehát borítékolva van.

Mikor pedig "szuperhősök" verekednek szörnyekkel és ezek a hősök nem épp kedves hősök, garantált a szórakozás. Míg Mac körül a tesztoszteronfelhő az erotika irányába fordította a dolgokat, addig Dani estében a nagy és veszélyes férfiak, még ha közülük az egyik egy halált hozó szextündér is, a verbális erőfitogtatásig jutnak. A szöveg ezért úgy pörög, mint jéggé fagyott húscafatok a levegőben és az olvasó jókat kuncog az abszurd helyzetekben marakodó meglehetősen vegyes szupercsapaton.

Apropó szextündérek, hiába tizennégy éves a főhős, ez a könyv bizony korhatáros. A tündérhercegek nem mindig fogják vissza magukat, Barrons haverjai sem az önmegtartóztatásról híresek és a cselekmény jelentős része egy night klubban játszódik. Ha pedig ez nem lenne elég, a szereplők többségének cseppet mocskos a szája. Semmi durvulás, csak káromkodnak, ha idegesek és tekintve a gyilkos hajlamok nagy arányú jelenlétét és Dani kamaszos viselkedését, gyakran idegesek.

Ha már szóba került Barrons meg a haverjai, Ryodan is hozza az elvárt formát. Igaz, Barrons után az ember már nem lepődik meg, ha a fizika vagy akár tündérfizika törvényei nem fognak rajta. Talán pont ezért, az előzménykönyvek ismertében, nem hozott olyan nagy és megdöbbentő csavarokat ez a történet. A jeges rejtélyt például előbb megfejtettem, mint a szereplők.

Azért még így is akad bőven kérdőjel, Táncos maga a kérdőjel. A kalandok tehát, bár a kötet fagyosan elsődleges konfliktushelyzetét megoldották, folytatódnak tovább. Moning ráadásul most sem szégyellt függővéget kanyarítani az utolsó oldalakra.

Összességében tehát, Haver, nagyon tetszett. Izgalmas volt, rendkívül szórakoztató és kedvem támadt újra kézbe venni a Tündérkrónikákat.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki az előző könyveket olvasta és szerette. Azoknak pedig, akik még nem találkoztak halálos tündérekkel, csak ennyi mondanák: Haver, mire vártok még? Tündérkrónikákkal érdemes kezdeni.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Zene nélkül mind szociopaták vagy halottak lennénk."

Kiegészítés:

Sajnos nem tudom azt mondani, rohanok a könyvesboltba megvenni a folytatást, mert a magyar megjelenése bizonytalan. Pedig már nem csupán a második (Burned) hanem a harmadik (Feverborn) könyv is megjelent angol nyelven. Cor Leonis Kiadó azonban eltűnt egy picit és mikor visszatértek, valamiért jegelték ezt a sorozatot. Nem igazán értem, hiszen Moning könyveinek szilárd olvasóbázisa van, amit az írónő másik kiegészítő sorozatának útjára indításával meg is próbálnak kiaknázni.

Bizony a Fever World második kötete helyett a Felföldi krónikákba kezdtek bele. Utóbbi is kapcsolódik a Tündérkrónikákhoz, mert előzmény sorozat, de egy picit más a műfaj. A borító és a fülszöveg alapján nekem legalábbis A Felföld ködén túl mezei erotikus könyvnek tűnik csipet tündérporral meghintve. Ráadásul ez a sorozat nyolc kötetre rúg, így főleg nem értem, miért kellett ebbe is belekezdeni, a már megkezdett folytatása helyett...

Azért reménykedem benne, hogy ahogy a Tündérkrónikák összes része viszontagságokon át de eljutott a magyar olvasókhoz, úgy a Fever World sem hagyja magát és megjelenik magyarul a folytatás.

Papíron príma

Igazán mutatós könyvecske. Nekem legalábbis nagyon tetszik a borító a sok színes borítékkal. (Képeslap és levélpapírmániában szenvedek, szóval ebben semmi meglepő nincs.)

306 oldal, vagyis meglehetősen vékony könyvecske, mégsem lehet egyszerre befalni az egészet, mert a mutatós külső nem feltétlenül azt a mutatós belsőt fedi, amit az ember várna.

Ránézésre tehát szimpatikus szinglikönyv, azonban csak a borítója príma.

Fülszöveg:

"Waverly Bryson a húszas évei végén járó sikeres fiatal nő, akinek majdnem mindene megvan: álomállás a sportpíár területén, két igazi barátnő, és egy bár, ahol mindenki ismeri. Ami hiányzik viszont: egy jegygyűrű. Miután azonban faképnél hagyják az oltáránál, már nem is hiányzik neki annyira. Nem mellesleg rengeteg dolog köti le szabad vegyértékeit: távol élő kissé problémás papája, új munkahelyi riválisa, és a szűnni nem akaró félelem, hogy az élete nem úgy alakul majd, ahogy ő tervezte…, vagy ahogy kellene. Hogy megőrizze humorérzékét, Waverly édes-keserű, a szingli életet kifigurázó, vicces „Édesem-üzenetek” írogatásába kezd, melyből reményei szerint egy nap talán képeslapsorozat születhet. Amint Waverly visszabotorkál a randik porondjára (kalandorok és farmersortosok kíméljék!), magán- és szakmai élete majdnem összecsattan. A „Papíron príma” finoman emlékezteti az Olvasót, hogy mindenkinek beeshet egy rosszul sikerült randi (vagy akár egy tucat), és hogy mindannyiunknak szüksége van egy jó barátra, aki megnyugtat: „Édesem, nem vagy egyedül.”

Fedlap: Akartál már megütni könyvszereplőt?

Belül: Édesem, én most egy könyvszereplő fiktív barátnőjét akarom agyonverni...

A könyv alapkoncepcióját és a borító csinos, színes borítékjainak legitimitását adják ezek az üdvözlőlap üzenetek és maga az ötlet nem is rossz. Minden fejezet elején ott vannak, néha a folyószövegben is felbukkannak, csakhogy baromi idegesítőek. Nagyjából a harmadik "Édesem-üzenet" után éreztem úgy, hogy a következőnél sikoltani fogok. Egyrészt ez a megszólítás katonás sorrendbe állítja a pihéket a tarkómon (gyűlölöm a becézgetést), másrészt cseppet sem viccesek. Mint visszaeső képeslapvásárló, tudom jól, milyen az igazán ütős üdvözlőlap (Aki nem hiszi, kérdezze Csikoszokni vagy Kristen barátomat.) és ezek a suta vigaszüzenetek meg sem közelítik őket. A kis édesek tehát nem túl kellemes alaphangulatot keltettek bennem az olvasáshoz.

Nem kifejezetten én vagyok ennek a könyvtípusnak a célközönsége, azonban ha kreatív és szórakoztató, szívesen olvasom. Ránézésre ez a könyv pont ilyen volt, ezért nagy volt a csalódásom.

Hiába alig több, mint háromszáz oldal, végig untam. Vártam és csak vártam, hogy kibontakozzon, legyen benne összefüggő cselekmény, akármi, ami megtöri a főhősnő érdektelen napjait, de csak egy nagy vödörnyi giccset kaptam a végére.

Waverly meghazudtolja nevét és teljesen sótlan. Néha persze rendkívül ügyetlen, de ez az esetlenség csak a cirkuszban szórakoztató két szám között. A szerelmi élete természetesen katasztrofális, ahogy a szinglik bibliájában meg van írva, de kinek nem? Mindenki, aki egy barlangnál tágasabb körben mozog és találkozik ellenkező nemű homo sapiens sapiens példányokkal, tud mesélni legalább egy, ha nem hatvanegy furcsa randiesetet. Épp ezért az ilyen könyvekbe hatalmas bakik és pörgős bárbeszédek kellenek, hogy megüssék az olvasók mércéjét. Itt azonban nem csupán az esetek laposak, hanem a szöveg is. Tipikus női regényhez illően a szöveg 80%-a párbeszéd és elenyészve akad egy-egy leírás. Ezeknek a beszélgetéseknek a kétharmada egyszerű locsogás, ami egy csajos estén tökéletes, papíron azonban antipríma. Ráadásul sótlan keksz kisasszony nagyon sokat hebeg és habog. A visszatérő bemutatkozós viccétől pedig kedvem támadt elküldeni a búsba egy üdvözlőlappal.

Tehát adva van egy szerencsétlen egyedülálló hölgy és nagyon sok potenciális, ám béna vőlegényjelölt. Lehetne ebből egy szórakoztató kalandhullám, ám az írónő nem csak üdvözlőlapokat ír, hanem meg is akarja határozni, mire használjuk fel őket. Kicsit úgy érzem, túl sokat fogott. Ahogy a fülszöveg is ígéri, van benne munkahelyi konfliktus és apa-lánya viszonyválság is. Csakhogy mindegyik vérszegény. Az előbbi, nos, totálisan hidegen hagyott. Nem csak azért mert a marketing nagyjából annyira érdekel, mint az atomfizika, hanem mert a hölgy konkrét munkájáról alig derült ki valami. Tudjuk, kik az ügyfelei, tudjuk, hogy miattuk utazik és tudjuk, hogyan jut be a munkahelyére, de hogy mégis mi a hupilila hörcsögfület csinál egy sportpíáros, arról fogalmunk sincs. Pedig az írónő, Maria Murnane is ebben a szakmában dolgozott, így benfentes infókkal is szolgálhatott volna. Ami a családi drámázást illeti, csak egy kérdésem van: Miért? Mi a fenéért kellett ezt is beszuszakolni ebbe az érdektelen kavalkádba. Nem fogadott telefonhívások, egy gyenge beszélgetési kísérlet és ettől kellene meghatódnia az olvasónak, hogy szegény sótlan kekszet elhanyagolta ropogtatni való apukája?

Tudom, tudom, mindenkit csak a férjkeresés problémája érdekel, feleslegesen keresem a mellékszálak értelmét. Lássuk hát azt az úriembert, aki megfelel a kekszlánynak, vagyis nem hord zoknit a szandálhoz, nem szőke, magas, sármos és lehetőleg van biztos keresete, amivel fizetni tudja leendő felesége orvosi számláit, ha eltöri valamelyik testrészét reggeli közben. Mondhatnám, hogy a borítóból adódóan borítékolva van a befutó úr személye, de az olyan sablonos lenne. Várjunk csak? Hiszen az! Megjelenik az úr és az olvasó bökdösni kezdi a könyvet, mert tudja, hogy ő a lovag ló helyett limuzinon. Romantikus vonalon tehát érvényesült a papírforma és bár a "szerelmesek" találkozásai legalább olyan sikeresek voltak, mint Waverly kísérletei a józanul maradásra, kellő mennyiségű csillámban, flitterben és vattacukorban csúcsosodtak ki. A könyv lezárása ezért giccsparádéba fullad, bár az írónő tett egy kísérletet egy kis "csavarra", akit csak az vesz be, aki a már említett barlangban lakik mint dekoratív tapéta.

Összességében tehát ez nem az én könyvem. Nehezen tudott lekötni, nem nevetett meg, ellenben minden fejezet elején felbosszantott (Merjen valaki egyszer édesemnek hívni, garantáltan monoklit kap!) és csak azért örülök, hogy a polcomon tudhatom, mert olyan szép a borítója. Főhős után felszínesen és szabadon!

Kizárólag azoknak ajánlom, akik szeretik a szinglikönyveket. Ők bizonyára jobban fogják értékelni a főhősnő apró-cseprő dolgait, míg a fodrásznál, a manikűrösre várva vagy a strandon a vízparton napozva olvasgatják.

Új nap virrad

Egy kis áttekintés a Tündérkrónikák korábbi részeiről, mielőtt rátérek az ötödik és egyben befejező kötetre:

Tündérkrónikáim

Karen Marie Moning tündéres fantasy sorozata meglehetősen nagy népszerűségnek örvend. Az új részek megjelenését mindig lelkesen várták a rajongók, ami tekintve a történet izgalmait és a kínzásnak is minősíthető függővégeket, cseppet sem meglepő. A magyar olvasok pedig talán még nagyobb örömmel fogadták az új könyveket. 

Kelly Kiadó kezdte el a sorozatot és adta ki az első három könyvet (Keserű ébredés, Álom és valóság, A hajnalra várva), majd a Cor Leonis Kiadó vett át és folytatta az utolsó két kötet, a negyedik Rossz hold kelt fel és az ötödik, bejegyzésnek is címet adó, Új nap virrad piacra dobását.

Tündérek a polcomon

A borítók mindegyik rész esetében szépek és a szövegek gondozására sem lehet panasz. Egyedül a gerincük miatt morgolódhat a könyvgyűjtő. A harmadik rész ugyanis új gerincet kapott megtörve így a sorozat egységét. Ezt a rajongók nagy része sérelmezte is, talán ezért nyúlt vissza a Cor Leonis az eredeti sémához. A negyedik rész így ismét passzolt az alapötlethez, ám az ötödik könyv megint más gerincet kapott. A polcon kissé furcsán mutatnak egymás mellett.

A sorozat erőssége a kidolgozott tündérvilág, a sok-sok rejtély és izgalom, valamint a jól megalkotott karakterek.

Bár az első részben voltak fenntartásaim a főhőssel szemben és az akciót is laposnak találtam, ez a későbbi részekben csak javult. Szép ívet járnak be a részek egyre fokozva a kíváncsiságot és a feszültséget. A karakterek pedig fejlődnek, főleg Mac, aki a rózsaszín kislányból, erős és magabiztos nő lett. 

Ennek fényében nem csoda a népszerűség, hanem reális következmény. Nekem nagyon tetszett és örülök, hogy a polcomon tudhatom őket.

Fantasykedvelőknek meleg szívvel ajánlom, illetve mindazoknak, akik vagány női főhősről szeretnének olvasni. Tényleg sokakat rabul ejt az a könyvsorozat, amire jó példa, hogy még anyukám is olvassa.

Kissé félve adtam a kezébe az első részt, mikor olvasnivalót kért tőlem, ám rövidesen kiderült, őt is elbűvölték a tündérek. 

Szóval csak bátran kezdjen bele bárki, ha felkeltettem kíváncsiságát. És egy jó tanács: ha az első könyv nem győz meg teljesen, akkor is adj esélyt a másodiknak, mert a folytatás egyre jobb és jobb lesz.

Tehát ötödik könyv, befejező rész.

A borító, mint már említettem, ezúttal is mutatós lett. Vastagságra közel duplája az előző részeknek 600 oldalával, no de amilyen sűrű a cselekmény, ez teljességgel érthető.

Egy kis statisztika Molyról: ez a könyv a negyedik legjobb fantasy és a tizedik legjobb kortárs könyv a ranglistán.

Fülszöveg:

"Mac sokszor érezte már, hogy mindent elveszített, de ahogy ott áll a sziklaszirten, lábai előtt egy halott férfival, akit ő segített megölni, már tudja minden átélt borzalom csak rózsaszín közjáték volt. A nővére miatti bosszú már túl kevés, a szülei utáni aggódás eltörpül, a világ megmentése csupán másodlagos. A bűntudat, amit az emberélet kioltása okozott, és a remény, hogy van kiút az ismeretlen, tündérátokkal sújtott világból, szinte jelentéktelenné válik az egyre több kérdés, és a sürgető vágy mellett, hogy visszaszerezze azt, amit saját önön hibájából elvesztett. Az Új nap virrad nem csak az alternatív tündérbirodalmakat, de Olvasók világát is kiforgatja a négy sarkából, mielőtt választ adna bármelyik kérdésre is! Titkok és izgalmak rejtőznek minden oldalon, ahogy egyre inkább haladunk a történet vége felé. Az Új nap virrad is elemi erővel ejti rabul az embert a legelejétől, és nem is ereszti egészen a legvégéig, ahol a legnagyobb rejtély megoldása vár. Mit akar a Sinsar Dubh? Igaz-e a prófécia, és Mac tényleg pusztulást hoz-e a világra? Még mindig az Alina halála miatti bosszú a legfontosabb? Mi történet valójában V’Lane-nel? Egyáltalán ki a halott férfi Mac lábainál? Na és kicsoda valójában Mac? De ami a legfontosabb, maradt-e még annyi fény a világban, hogy minden jóra forduljon?"

Mindig próbálom nem elszólni magam az értékelések írásakor, néha azonban elkerülhetetlenek a kisebb spoilerek. Szóval innentől spoiler veszély, úgy  tessék olvasni!

A felfelé ívelő tendencia tovább folytatódik. A könyv ott veszi fel a cselekmény folyamát, ahol a negyedik kötet véget ért. Nem túl meglepő, hogy kit is szúrt le Mac a lándzsájával, amit hatalmas kiborulás követ. Mac elveszti a fejét érthető okokból, mégis kedvem lett volna ráordítani, hogy térjen végre észhez.

Aztán persze megtörtént az, amit előre vártam és már csak az volt a kérdés, hogyan mászik ki Mac ezután az önként vállalt kátyúból.

Az eleje tehát jól követhető, aztán jön a "könyv" és minden fenekestől felfordul. Mind a 600 oldal egy-egy újabb múltbéli homályos emlék, egy újabb kérdés és egy újabb elmélet különböző arányú egyvelege. A történet szálai úgy összekuszálódnak, hogy ha valaki megpróbálja kibogozni, beleragad.

Én legalábbis így jártam, mikor volt egy elméletem, jött Mac és hangoztatta a saját elméletét egyre meggyőzőbben és elbizonytalanított. Aztán persze végül kiderült, hogy az eredeti gyanúm közelebb állt  az igazsághoz. 

Ebben a részben ugyanis semmi és senki sem az, aminek látszik.

No, de ennyit a cselekményről, bogozza ki mindenki maga. Írok inkább a részletekről és a benyomásimról.

A könyv öt egységből áll és minden egység elején két idézet szerepel, amiből az egyik általában dalszövegrészlet. Ezek a dalok pedig jól passzolnak.

Mac szemszöge adja az alapot, ám az előző kötet példáján, itt is fel-fel bukkan Dani nézőpontja is, valamint minden Barrons rajongó örömére a mogorva könyvesboltos is kapott egy rövid nézőpontot. A fejezeteket pedig tovább színesítik Dani Hírmondójának lapjai.

Mac továbbra is vagány és erős nő a kezdeti megingás ellenére is, így végig megőrizte szimpátiámat. Dani kicsit többet is szerepelhetett volna és a végén még elkélt volna egy Mac-Dani beszélgetés, de ez csak az én véleményem.

Barrons továbbra is sötét, szexi és rejtélyes, ám szerencsére ebben a részben fény derül minden motivációjára és persze arra is, kicsoda, micsoda, még ha nincs is felcímkézve. Az egója természetesen továbbra is egy felhőkarcoló méreteivel vetekszik. 

A párbeszédek ebben a részben is pörögnek, van min kuncogni, ahogy a szereplők egymás torkának esnek, vagy épp bosszantják a másikat.

V'Lane, bár nem a szívem csücske, el kell ismernem nagyszerű karakter. Sikerült meglepnie, amiért piros pontot érdemel. A másik szereplő, aki pozitív benyomást keltett, az Christian, bár őt eddig is kedveltem. (Igaz, az őt ért fordulat nem lett teljesen kiaknázva.)

Rowena egy gonosz banya, nem is ragozom tovább, a sidhe-látók fejlődnek, de még mindig birkák kissé Dani szavaival élve. Darroc pedig, nos ő úgy el volt telve magától, hogy csak vigyorogtam rajta és vártam a vesztét. (ÁTS, te meg lebuktál, bár egy időre Mac megtévesztett, de akkor is átláttam rajtad.) 

Ebben a kötetben is rengeteg a rejtély és a kérdés, ám a befejező részek jó szokásához híven, a végén mindenre fény derül. Közben viszont az olvasó úgy elveszik a szálakban, hogy azt se tudja Mac fiú-e vagy lány. Moning tehát nagyszerűen vezeti a szálakat, és ahogy visszautal egy-egy korábbi mozzanatra, csak még hihetőbbé teszi a fejleményeket. Nagyon sokat fejlődött az elő könyv óta.

Összességében tehát nagyon tetszett. Egy kiváló sorozat nagyszerű befejezése, ahol minden darab a kirakós helyére kerül és az olvasót hosszú kötetek óta kísértő kérdőjelek is feloldódnak.

Aki olvasta az előző négy kötetet, nem fog csalódni, aki pedig még nem, az bátran vágjon bele. (Egy tipp: az olvasó jobban jár, ha mikor elkezdi a sorozatot, már mindegyik rész a keze ügyében pihen az idegtépő függővégek miatt.)

Mindig maradj a fényben!

(főleg, ha nincs nálad MacHalo)

Rossz hold kelt fel

Karen Marie Moning Tündérkrónikák sorozatának 4. kötete. Előző részekről írtam külön bejegyzéseket és bár az első részt (Keserű ébredés) nem igazán dicsértem, azzal tessék kezdeni az olvasást. A sorozat ugyanis határozottan javuló tendenciát mutat, kötetről kötetre egyre jobban tetszik.

Az előző három könyv a Kelly Kiadó gondozásában jelent meg, ez viszont már a Cor Leonis műhelyéből került az olvasók elé. A váltás oka az első kiadó anyagi nehézségei, a lelkes rajongótábor, aki nem hagyta elveszni a sorozatot és a második kiadó kiváló érzéke a sikerre. Talán mondhatom, hogy ez a könyv (illetve az ötödik kötet) hozta meg a szélesebb ismeretséget a Cor Leonisnak.

A borító ezúttal is igényesre sikerült és piros pont, amiért az eredeti gerincet megtartották. (Csak szegény A hajnalra várva lóg ki a sorból, no meg világít a polcomon különcségével.) Még egy piros pont az új kiadónak, amiért a lapok kötése kicsit lazább, így feszegetés nélkül is könnyedén kinyitható és lapozható a könyv. 

Vastagsága tartja a már megszokottakat, összesen 400 oldal, ám ebből csak 374 maga a szöveg, a többi fügelék: glosszárium, köszönetnyilvánítás és néhány recept Mac tündérspecialitásaiból. Ha sok szabadidőm és sütési kedvem lesz, kipróbálom őket. Bár azt még nem tudom, hogyan kapok majd el egy Rinófiút és szeletelem fel, hiszen az unseelie hús adja csak meg az eredeti zamatát. Fincsi!

Minden könyves bejegyzésemet igyekszem spoiler-mentesre írni, ám most ez nem megoldható, muszáj az előző kötetre vonatkozó csattanó lelövésével kezdenem, szóval aki még nem olvasta az előzményeket, az ITT hagyja abba az olvasást.

Fülszöveg:

"Elvesztette a nővérét, távol került a családjától, az otthonától, a régi, gondtalan életétől. Egy új, veszélyes helyen, két világ között üldözi testvére gyilkosát, ám őt még többen akarják kiiktatni.

MacKayla Lane azt hitte, készen áll, hogy szembenézzen a pokollal is, ám rá kell döbbennie, hogy sokkal rosszabb is van, mint a halál.
A Rossz hold kelt fel ott folytatódik, ahol a Hajnalra várva vége szakadt.
Amikor a világok közötti kapu kinyílt, a Dublinra szabaduló szörnyű hercegek Prí-yát csináltak Macből, aki így immár a szabad akaratától is megfosztatott.
Meztelenül fekszik egy templom kőpadlóján, kiszolgáltatva a lelket is porrá zúzó szexuális éhségtől, s immár nem az a kérdés, hogy a sidhe-látó véghez tudja-e vinni tervét – hogy megszerezi a Sinsar Dubh-t és megöli testvére gyilkosát –, hanem, hogy van-e még egyáltalán esély arra, hogy valaha újra önmaga legyen.
Van-e még remény ott, ahol minden elveszettnek látszik? Van-e kiút abból a borzalomból, amitől Mac egész végig tartott, s ami nővére életét is követelte?
Vajon a titokzatos Barrons és a MacKeltarok, vagy V'lane, az érzéki Seelie herceg segíthet-e még ezek után, vagy ők is elbuktak azon az éjszakán, amikor az Árnyak elözönlötték a világunkat?
Arra az éjszakára, melyre rossz hold kelt fel, virradhat-e még reményt és enyhülést hozó hajnal?
Mindig maradj a fényben! "

A történet ott folytatódik, ahol az előző kötet véget ért hatalmas függővégével. Ahogy azt már akkor is írtam bejegyzésemben, falat kapartam annyira vágytam a  folytatásra,  hiszen Mac unseelie hercegek karmai közé került. Épp ezért nagy lelkesedéssel vártam ezt a könyvet, bár egy cseppet tartottam is tőle.

Féltem, mert Mac Pri-ya léte sok-sok ágyjelenetet ígért, amik elronthatták volna a sorozat pörgős, nyomozós, rejtélyfeltárós hangulatát. Szerencsére ezek a félelmeim alaptalannak bizonyultak és csak annyi erotika van a könyvben (abból is csak az elején), amennyi a helyzethez mérten szükséges. Ezért pedig nagy piros pontot érdemel az írónő.

Ebben a részben a szálak tovább kuszálódnak és bár az utolsó előtti kötetről van szó, még mindig csak gyűlnek és gyűlnek a rejtélyek. Sok kérdés még mindig függőben van és még szaporodik is. Remélem, az ötödik könyv minden szálat elvarr, mert ha nem, kisül az agyam a sok elmélettől és kérdéstől.

Dublint és a világot elözönlötték a tündérek, ami sok-sok fantasy elemet igényelt. Egyre többféle tündér leírására került sor és a bepillantások a dimenziókba is erős fantasy elemek az ITK-kal az élen. (ITK = ineterdimenzionális tündérkátyú Van humora a csajnak, mi?) Szóval ez a könyv már nem teljesen urbanfatasy jellegű, ami persze cseppet sem baj.

A karakterek még mindig nagyon jól vannak felépítve.

Mac már egyértelműen szerethető főhős a szememben. Olyan sokat fejlődött és olyan szépen felnőtt a feladatokhoz, hogy nem lehet nem szimpatizálni vele. A humora és beszólásai pedig üdítők. Ráadásul, ahogy levedlette a Barbie-stílust és talpig fekete bőrbe öltözött, felfegyverkezett, vagány nő lett belőle, elmehetett volna a Mary-Sue irányba is, mégsem tette. Vagány lett és erős, de nem legyőzhetetlen és sebezhetetlen. Még mindig követ el hibákat, még mindig elpáholhatják egyesek, vagyis szuper képességek ide vagy oda, emberi maradt, ami nekem nagyon teszik.

Dani bekúszott a szívembe. A rövid nézőpontváltás alatt (míg Mac nincs önmagánál Dani kalauzolja az olvasókat) sikerült maradéktalanul megkedvelnem. Hiába 13 éves és viselkedik néha tipikus kamaszként (Pékdául mikor azon töri a buksiját, melyik tesztoszteronbombának adja majd a szüzességét.), ő is egy igazán belevaló, vagány csaj. Igazán kedvelem.

V'lane az előző részben kezdett szimpatikus lenni (Azért én örökre Team Barrons maradok!) és ebben a részben sem esett a szememben. Vicces volt látni, ahogy igyekszik emberként viselkedni. Ezeken a részeken nevettem a legtöbbet, csak most kicsit kevés volt belőlük.

Barrons, nos, ő Barrons még mindig, nincs ezen mit szépíteni. Még mindig nem tudni micsoda (annyi elméletem van már róla, hogy megfájdul a fejem...) és még mindig vérbeli arrogáns férfi. Abszolút a kedvencem, minden pszichopata vonása ellenére is. Tetszett, hogy egyre jobban megnyílt, egyre több apróság  derült ki a múltjából. Persze ezek az információmorzsák olyan mikroszkopikusak, hogy a rejtélyessége cseppet sem csappant. Ezért is lehet őt szeretni sok minden más mellett.

"Ha jól ismerem Jericho Barronst, abban a hiszemben járkál, hogy övé a legnagyobb, legcsodálatosabb, legtökéletesebb, legfontosabb farok a világon. "

Rowena még mindig egy bosszantó szipirtyó, a Mac ellen folytatott politikai csatározásai viszont kifejezetten szórakoztattak.

Akad még a könyvben több szereplő, aki említést érdemelne, de őket most inkább kihagyom és írok kicsit a benyomásaimról.

A tündérek történelme egyre jobban kibontakozik a cselekménnyel együtt. A sok-sok utalásnak pedig megérzéseim szerint lesz még szerepe. Utalásból padig van bőven, hogy majd a megvilágosodás pillanatában az olvasó a homlokára csaphasson.

A könyv akció jeleneteit már nem próbálta elsumákolni az írónő és a "könyv" még mindig garázdálkodik.

A végkifejlet pedig, nos gondoltam, hogy a terv balul fog elsülni. Az előző részek tapasztalataiból éreztem, jobb ha nem számítok semmire, úgyis valami hajmeresztően más lesz és így is történt. Az utolsó néhány oldal színtiszta kaland, míg a legutolsó egy olyan függővég, hogy kedvem lett volna megcsapkodni az írónőt egy hatalmas párnával. Azt hittem, A hajnalra várva vége a kínzás, de tévedtem, ez volt a kínzás. Hogy lehet így befejezni egy könyvet, hát nincs neki szíve?

Bosszantó, de zseniális húzás volt. Főleg mikor késő éjjel az olvasó kezében elfogynak a lapok és csak hessegeti a sok kérdőjelet, ami a feje körül kering és morog, amiért nincs meg a folytatás. Én legalábbis így voltam vele. Ide nekem az ötödik részt, de tüstént!

Szóval a sorozat még mindig izgalmas, nem csoda hogy Molyon 5. legjobb fantasy és 13. legjobb kortárs könyvként szerepel. Nekem nagyon tetszett.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki belekezdett a sorozatba, nem fogja megbánni. És ismételten egy jó tanács: ha nekikezdesz, legyen nálad az ötödik rész (Új nap virrad) is, így megúszod az idegösszeroppanást. 

Sajnos nekem még nincs meg az Új nap virrad, de dolgozom a probléma orvoslásán. Rettentő kíváncsi vagyok a sorozat befejezésére.

Addig is egy kis muzsika. Neil Dover külön a könyvsorozathoz készített egy albumot, ami szerintem nagyon ütős lett. Hangulatilag és szövegileg is tökéletesen passzol hozzá. 

Ez a szám csak ízelítő, de a teljes Bloodrush album megtalálható. Ajánlom még mindenki figyelmébe a Taking Back The Night-ot, ami a sidhe-látók himnusza.

Végezetül a kedvenc idézetem a könyvből:

"Ne engedd, hogy eluralkodjon rajtad a harag, Mac. Olyan, mint a benzin. Lehet üzemanyag is, de fel is égethetsz vele mindent, ami fontos neked, és végül majd ott állsz egy felperzselt csatamezőn, mindenki halott, még te is, csak a tested nem teszi meg azt a szívességet, hogy nem lélegzik többet."