Ez a könyv nagyon hosszú, és nem csak azért, mert nagy alakú kötetről van szó közel 500 oldal terjedelemben, hanem iszonyatosan hosszúnak is érződik.
Füszöveg:
"Öten voltak – négy fiú meg egy lány. Két fiú szemüveget viselt, a harmadik albínó volt, az ikrek pedig, a fiú meg a lány, akár két flamand angyal. Megközelíthetetlen, titokzatos csoport a kis vermonti egyetemen. Már amit tanultak: az ógörög, az is a kiválasztottság légkörével vonta be őket. Ebbe az arisztokratikus társaságba csupán egyetlen új diáknak sikerül bejutnia: a feltörekvő Richard Papennek. Ő beszéli el évekkel később a csoport titkos történetét. A különös ifjak megszállott professzoruk vezetésével nemcsak tanulják, hanem át is élik a hajdani kultúrát, az ősi vallást, a mámoros orgiákat, hol az isten vért követel… Történhet-e bűn? Baleset? Áldozat? Hogyan lesz bűnhődés az árulóra kirótt büntetésből? Hogyan folyik egymásba elfojtott és megélt szerelem, szabadság és lelkifurdalás, álom és valóság, élet és halál?"
Egy izgalmas és a címéből adódóan titkokkal teli történetre számítottam. Nos, egyáltalán nem ezt kaptam. Ez a történet egy gyilkosság rettentően hosszú és vontatott leírása. Ráadásul már az első oldalakon tudja az olvasó, ki az áldozat, és a gyilkos kiléte is teljesen egyértelmű. Olyan, mintha az ember elolvasná egy krimi végét, majd visszalapozna az elejére, hogy időrendben végighaladva megtudja azt, amit már tud.
Igen, ez azt jelenti, hogy nem tetszett ez a könyv. Egyrészt azért, mert semmi izgalmasat nem találtam benne. Sőt, helyenként kifejezetten untam, és amikor úgy éreztem már sosem lesz vége a fejezetnek, a görögórák nyelvészeti értekezéseit átugrottam. Borzalmasan túl van írva ez a történet. Tele van érdektelen részletekkel, felesleges kitérőkkel és képes volt alátámasztani az általános sztereotípiát, hogy a klasszika-filológia rém unalmas. Ebben a történetben ógörögöt tanulni bizony unalmas, a szereplők saját elmondása szerint is felesleges, és maga a megtestesült sznobizmus. Pedig holt nyelvet tanulni egyáltalán nem ilyen (tapasztalatból mondom), és lehetett volna kifejezetten izgalmas is, ha az írónő nem csupán kétszer mutatja meg, hogy micsoda titkos beszélgetéseket lehet folytatni ógörögül bárki füle hallatára.
A könyv nagy része abból áll, hogy ez a válogatott társaság (róluk majd később) önmagát fényezi, amiért olyan csuda műveltek, majd módszeresen lerészegednek újra és újra. Ez egy végtelen mókuskerék a részeg tivornyák és az ókori klasszikusok magasztalásával egybekötött semmitmondó párbeszédek útvesztőjén. Iradatlanul untam, hogy már megint csak ittak, vagy Homéroszt idéztek, és egyszerűen nem haladt sehová a cselekmény. Ezt pedig még a gyilkosság sem tudta felrázni, sőt inkább csak növelte a részeg tivornyákat, és behozta a képbe a drogokat is.
A gyilkosság egyébként rém egyszerű volt, kiszámítható és ugyanolyan érdektelen, mint bármelyik másik cselekedet ebben a könyvben. No, de hogyan is lehetne megrázó, izgalmas, elborzasztó, vagy bármilyen, mikor a szereplők úgy rázták le magukról, mint ázott kutya az esővizet. Ezzel pedig el is jutottam a másik nagy problémámhoz, a szereplőkhöz.
Donna Tartt kétségtelenül tehetséges valamiben, az unszimpatikus szereplők megalkotásában. Tényleg művészet, hogy hat fiatalt állított a középpontba, és egyiket sem írta szerethetőnek. A főhős, aki a narrátor is egyben, már az első fejezetben unszimpatikus volt. Kóros hazudozó, se célja, se jelleme, tipikus sodródó nézelődő, akivel csak megtörténnek dolgok, és ez rettentően bosszantott. A többiek a sznobizmus és az önpusztítás megtestesítőiként negatív jelzőkkel leírható alakok voltak. Volt itt pszichopata, nárcisztikus, gyáva, megalkuvó és agresszív. Ráadásul a mellékszereplők is hasonlóan "kedves" figurák voltak, így nem volt senki, de tényleg senki ebben a regénymonstrumban, akit kicsit is kedvelni tudtam volna, vagy legalább egy picurkát azonosulhattam volna vele.
Nagyon bosszantott, hogy többszáz oldalt lapoztam végig a semmiről, mikor ebben a történetben rengeteg olyan téma adódott, amellyel lehetett volna foglalkozni például függőségek, bűntudat, nemi orientáció, társadalmi különbségek, mentális problémák és így tovább. A történet azonban csak használta ezeket a témákat, mint díszletet, ám valójában nem kezdett velük semmit. Ez a mellőzöttség, ha a főhősök szerelmi viszonyaira gondolunk, nevezhető tudatos ködösítésnek, de összességében inkább csak egy kihagyott lehetőség volt, semmi több.
Azt sajnálom legjobban ebben a könyvben (a ráfordított indokolatlanul sok időn kívül), hogy volt benne potenciál, lehetett volna jó, mégsem sikerült neki. Persze az is lehet, hogy egyszerűen nem nekem való ez a könyv, mert a szenvelgő fiatalok két feles közötti filozófikus töprengései sosem kötöttek le, akár ógörögül szólnak, akár ma is élő nyelveken.
Nekem tehát nem tetszett ez a könyv. Unatam, nem kedveltem a szereplőket és minden annyira egyértelmű és semmitmondó volt, hogy titoknak itt bizony a nyomát sem láttam.
Azoknak tudom ajánlani, akiknek nagyon sok a szabadideje, és ebből az időből szívesen áldoznának arra, hogy fiatalok önsanyargatását olvassák. Aki viszont egy izgalmas és valóban titkokkal teli történetre vágyik, inkább kerülje el.
Kiegészítés:
Ez volt az első és az utolsó olvasmányom Donna Tartt tollából. Erre a következtetésre azért jutottam, mert cseppet sem tetszik a stílusa. Az írónő másik munkájának, Az Aranypinty filmadaptációja ugyanis hasonló érzéseket váltott ki belőlem, mint ez a regény. Akkor úgy gondoltam, könyvben valószínűleg jobb a történet, ám most, hogy már olvastam az írónőtől, rá kellett jönnöm, nem, Donna Tartt egyszerűen ilyen. Ilyen túlírt és vontatottan hosszú stílusban szövi a történeteit, és tényleg tehetsége van hozzá, hogy számomra unszimpatikus karaktereket alkosson. Szóval köszönöm szépen, nekem ebből ennyi egy életre elég volt. Nem én vagyok a célközönsége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése