Ezeregy tündöklő nap

Khaled Hosseini egy olyan szerző, akitől szívesen olvasok. Ez a kötete pedig már régóta foglalkoztatott, csak mindig volt valami más, ami hátrébb sorolta az elolvasandó könyvek listámon. Most viszont kifejezetten női tematikájú olvasmányra vágytam, így rögtön eszembe is jutott.

Két kiadást, két borítót is megélt, nekem ez, a mellékelt változat tetszik jobban. Tökéletesen passzol a főhősnőkhöz.

480 oldalával nem rövid kötet, nem is érződik annak olvasás közben. A függelék pedig igazi kulturális csemege.

Fülszöveg:

"Afganisztán, 80-as évek. A perzsa kultúra egykori bölcsőjének életét ellehetetleníti a terror és a háború. Két nő: Marjam és Leila. Marjam a társadalomból kivetett törvényen kívüliként születik, s kamaszkorában még azt a kevés szeretetet is megvonja tőle a sors, amit gyerekként még megkapott. Leilára akár boldogság is várna, ha életét nem forgatná fel mindenestől a véres háború. A két nőt közel hozza egymáshoz a szenvedés és a szeretett emberek elvesztése, sorsuk összefonódik a kegyetlen férfivilágban. A Papírsárkányok című világhírű regény szerzője az afgán történelem harminc évnyi krónikájába ágyazza a szívszorító történetet szeretetről, szerelemről és egy hihetetlen tettekre sarkalló önfeláldozó barátságról. Khaled Hosseini új regényében megdöbbentő képet fest a tálib uralom alatt sínylődő Afganisztánról, miközben páratlan érzékenységgel ábrázolja a női sorsokat."

Mikor elkezdtem olvasni, úgy éreztem, mintha már olvastam volna. El is gondolkodtam, hogy talán egyszer már belekezdtem, csak félbe hagytam. De nem, ezt a könyvet eddig még nem vettem kézbe. Viszont olvastam a szerzőtől két másikat, és olyan mértékű hasonlóság van a nyelvezet, a helyszín és a felvázolt események között, hogy az olvasó úgy érezheti, hé, ezt ismerem, ezt már tapasztaltam. Ez persze nem baj, sőt lassan 5 év távlatából akár bók is lehet. Ilyen rég olvastam ugyanis a Papírsárkányokat, most mégis felidéződött bennem. 

A szerző stílusa és a könyveiben feldolgozott tematika tehát állandó. Nem rónám fel hibának mindezt, inkább csak a szerző védjegyének tekintem. Szóval, aki Hosseini tollából olvas, az készüljön az afgán kultúra és történelem leckéire. A szöveg ugyanis tele van perzsa kifejezésekkel, igyekszik bemutatni az afgán emberek hétköznapjait, és mivel szinte egy életen át követhetjük nyomon a szereplőket, a 20. századi afgán történelem is lepereg a lapok között. Ez pedig olvasói szempontból kellemesen érdekes és tanulságos.

A történet két nőt követ nyomon, akiknek sorsa egy ponton összefonódik. Előbb Marjam, majd Leila életét, gyakorlatilag felnőtté válását olvashatjuk. Látszólag pedig nincs bennük semmi közös. A falun nevelkedett, iskolázatlan és szelíd lelkű nő, és a városi, értelmiségi családban felnőtt, tanult és céltudatos nő szinte egymás ellentétei. A könyv azonban megmutatja, hogy mindegy a háttér, a női sors ebben a világban egy és ugyanaz.

Apropó női sors, épp ilyen témájú olvasmányra vágytam, de nem feltétlenül ebben a nyers és valósághű formában. Itt nincs cukormáz, csak a rideg valóság. Kényszerházasság valódi kényszerből, családon belüli erőszak, nőket elnyomó társadalom és a lehetőségek szinte teljes hiánya ordít az olvasóra a lapokról. Ehhez jön a nők egymás elleni fellépése és az olyan finomságok, mint a vetélés, illetve szülés megfelelő orvosi ellátás nélkül. Tehát kifejezetten kemény életutat járnak be a szereplők pusztán azért, mert nők. Ezt pedig a háború csak megkoronázza.

A szerző nem finomkodik. Úgy mutatja be a háborút, ahogy az azt elszenvedő lakosság megéli. Értelmetlen halálok, ostoba pusztítás, remény és reményvesztettség. Na meg egy picike bepillantás a menekültek sorsába.

Ezt a könyvet olvasni tehát lelkileg megterhelő. Főleg, hogy az olvasó várja, csak várja a szebb napokat, amelyek messzire elkerülik a szereplőket. Még az elégtétel és a lezárás is keserű. Főleg 2025-ben olvasva... A könyv eredeti megjelenése ugyanis 2007, és hát, sajnos, azóta sem szép az élet Afganisztánban, főleg nem a nőknek.

A cselekmény szinte végig Kabulban játszódik, így viszonylag szűk térben mozog. Ez azonban nem baj, ahogy az sem probléma, hogy az eseményeket egy nézőponton keresztül látjuk. Nagy fordulatokra egyébként nem kell számítani, ahhoz a történet túlságosan földhözragadt. Kellemes kis csavarok viszik előre a cselekményt, de semmi eget rengető, csak a hétköznapok suhanása éveken át.

Összességében tehát ez is egy kellemes Hosseini-kötet. Örülök, hogy elolvastam. Érdekes volt és helyenként elgondolkodtató. 

Szívesen ajánlom mindenkinek, aki kilépne kicsit a megszokott európai buborékból. Aki már olvasott a szerzőtől, tudja mire számíthat, aki pedig még nem tette, de kíváncsi egy afgán számazású szerzőre, ne habozzon. Női sorsok iránt érdeklődők előnyben, ám vigyázat, ez cseppet sem egy rózsaszín történet.

Az utolsó boszorkány történetei

Eddig még nem olvastam Fábián Janka tollából. Egyrészt, mert ritkán érzek kedvet történelmi romantikus regényekhez, másrészt meglehetősen termékeny szerzőről van szó, így fogalmam sem volt, melyik kötettel lenne jó kezdeni az ismerkedést. Aztán ajándékba kaptam a Sárosi Felícia történetei sorozat első két kötetét, és úgy gondoltam, ez egy igazán tökéletes választás. A boszorkányos történeteket kedvelni szoktam.

Ez tehát egy sorozat első kötete, amit az egyszerű, ám elegáns borító is jól mutat. 290 lapjával nem egy hosszú olvasmány.

Fülszöveg, ami vigyázat, előteljesen spoileres:

"1735. ​Az utolsó nagy boszorkányüldözési hullám Magyarországra is elér. Az esztergomi pékmester tizenöt éves lánya, Sárosi Felícia végignézi, ahogy szeretett nagynénjét meghurcolják, majd kivégzik. Halála előtt a szép Sárosi Kata súlyos titkot bíz a lányra… a boszorkányok örökségét.A Sárosi család Esztergomról Budára költözik egy új élet reményében, ahol Felícia -hátrahagyva szerelmét – csodás és rémséges kalandok sorát éli át: kuruzslást tanul a Gellért-hegy titokzatos boszorkányától, férjével kis kávéházat nyit Bécsben, majd javasasszonyként Mária Terézia bizalmasa lesz.
Közben zajlik a háború az osztrák örökségért, ami Prága felszabadításával és Mária Terézia cseh királynővé koronázásával sem ér véget, és Felícia kötelességének érzi, hogy a maga eszközeivel segíteni próbáljon a szenvedőkön – még akkor is, ha emiatt gyanúba keveredik, és a királynővel lassan kialakuló barátságát is kis híján elveszíti…"

Bevallom, el sem olvastam a fülszöveget, csak felcsaptam a könyvet azzal a tudattal, hogy 18. század, magyar környezet és boszorkányok. Talán jobb is így, mert az a néhány sor bizony mindent elárul az egyébként nem épp csavaros cselekményből. Van azonban valami, amit érdemes lett volna tudnom, mielőtt belekezdek: ez egy novallákat tartalmazó kötet.

Regényként olvastam, és nem igazán értettem, hogy miért ilyen "foghíjas" ez a történet, aztán a befejezése után megvilágosodtam. A szerző írt három novellát, amelyeknek főszereplője Sárosi Felícia. Mivel ezek novellák, a főhős életének csupán egy-egy szeletét mutatják be, ugyanakkor összefüggnek, és ezt az összefüggést a korábbi eseményekre való állandó visszautalással erősítette meg. Csakhogy aztán ez a három novella három másikkal kiegészülve belekerült ebbe a kötetbe, ami cseppet megtévesztő. A kiegészítésekkel ugyanis nem kapta meg a tipikus regény jellemzőket, sőt a sok ugrás időben és események között, illetve a már említett vissza-visszautalások rettentően darabossá tették az olvasási élményt. Aki tehát kézbe veszi ezt a könyvet, ne regényként tegye (ahogy én tettem), hanem novelláskötetként. Garantáltan kevésbé fog csalódni.

Igen, csalódtam, mert nem csupán a műfaji besorolásban éreztem magam félrevezetettnek, - bár ez így utólag nagyon sok dolgot megmagyaráz,- hanem a történet lényegét illetően is.

Kedvelem a boszorkányos történeteket, legyen az erőteljes fantasy vagy épp hétköznapi boszorkányság, ami csupán a hozzáállásból adódóan tűnik annak. Ettől a kötettől pedig az utóbbit vártam, vagyis semmi mágiát, csak egy csipet babonasággal fűszerezett tapasztalati tudást. Ehhez pedig a kötet felütése alapján minden adva volt. A koncepciós per igazán ígéretes volt, utána azonban kifejezetten semmilyen lett ez a történetszál, pedig a címből is adódóan ennek kellett volna a cselekményt elvinnie a hátán. Konkrétan két problémám volt vele. Egyrészt a szerző nem foglalt állást, hogy akkor most hétköznapi boszorkányságról van szó, vagy egy kicsit többről. A sejtelmesség jó, ám itt valahogy nem állt jól a történetnek a "csak ismerek néhány gyógynövényt, de éjfélkor szerelmi bájitalt kotyvasztok" kettőssége. Másrészt rettentően kevésnek éreztem a boszorkányság tudományára vonatkozó részeket. Felícia kitalálta, hogy boszorkány lesz, pár hétig tanulta és jó néhány évvel később leiskolázta az orvosokat harctéri ellátásból. Na, ehhez már tényleg valódi mágiára lenne szükség...

Ráadásul az egészet a koncepciós boszorkányperek bemutatására szerette volna felhúzni az írónő, ami ötletes, de a kivitelezés már megint sántított. Hiteltelenség következő állomása a szinte minden bokorból előugró ismeretlen rosszakarók sokasága volt, akik rögtön boszorkányt kiáltottak, amint meglátták a főhősnőt. Nem voltak megalapozottak ezek a rossz szándékok, és a főhős és családja úgy fogadta a vádakat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Semmi ellánállás, semmi ellenkezés, mintha minden kedden boszorkányt kiáltanának, ami azért egy 18. századi nagyvárosban már cseppet furcsa volna.

No, de az olvasó gondolhatja, hogy a boszorkányság, csak fűszer ebben a történetben, csak egy kis adalék, hogy a főszereplő érdekesebb legyen, és valódi cselekmény máshol kereshető. Nos, ez igaz is, meg nem is. A cselekmény másik mozgatórugója ugyanis a szerelem, de ez épp olyan nyeglén lett tálalva, mint a főhősnő gyógynövénytudása.

Nem szeretem az "egyszer meglátlak, két szót sem váltunk, de örökké szeretni foglak" klisét, ebben a történetben pedig sajnos épp ez a helyzet. A főhősnő majd eleped egy olyan férfiért, akivel két mondatnál többet sosem beszélt, és akit évekig nem is látott, meg aki egyébként sáros az egyik rokona halálában, de ez kit éredekel, hiszen ő élete szerelme. Igen, ez a kapcsolat is épp olyan megalapozott, mint minden más ebben a kötetben...

A cselekmény tehát nem tetszett, kifejtetlennek, helyenként közhelyesnek és nagyon összecsapottnak éreztem. A főhősnő konkrétan idegesítitett, nem hogy megérteni, még picikét megkedvelni sem tudtam, a szerelmi életétől pedig falra másztam. Úgyhogy nem volt egy kifejezetten jó élmény ez a könyv. Viszont, hogy mondjak róla némi pozitívat is a borítón kívül, kedveltem a hazai helyszínt, a magyar történelmi hátteret, és jó ötlet volt a korabelinek ható nyelvezet. Kicsit bele kellett szokni az elején, de tudtam értékelni, ahogy a lábjegyzeteket is.

Talán nem volt szerencsés ezzel a kötettel kezdenem a szerző munkáival való ismerkedést, és rettentően félrevezetettnek érzem magam a regény besorolás miatt. 

Nem igazán fogott meg ez a történet, így csak azoknak tudom ajánlani, akik hazai történelmi novellákra vágynak egy adag lányregényes sziruppal és minimális boszorkánysággal. Akit nem zavar a darabosság és a kifejtetlenség, annak garantáltan jobban fog tetszeni, mint nekem. Ha viszont valaki egy jó boszorkányos történetre  vágyik, keresse máshol, aki pedig regényt akar részeletekkel, szintén keresse egy másik könyvben.

Kiegészítés:

Ahogy a bejegyzés elején írtam, megkaptam a sorozat második kötetét is, így azt még biztosan el fogom olvasni. Ahozz viszont már novelláskötetként fogok állni, így talán kisebb lesz a csalódásom.

Egyébként van harmadik kötet is Az utolsó boszorkány lánya címmel, ám annak elolvasására nagy valószínűséggel már nem fogok vállalkozni. 

A teljes Maus

Sokáig gondolkodtam azon, hogy írjak-e erről a könyvről, mert egyszerre olvastam őszinte kíváncsiságtól és szakmai szempontoktól vezérelve. Aztán végül arra jutottam, hiába az egyik legismertebb képregény, sosem árt néhány újabb ajánlás.

" A Maus eredetileg folytatásokban jelent meg az általa alapított Raw magazinban. Bár munkásságát a képregényes közösség már jóval előbb elismerte, a neve azután vált világszerte ismertté, hogy a Maus 1992-ben – a képregény-irodalomban elsőként – Pulitzer-díjat kapott. Az eredetileg két kötetben, majd gyűjteményes formában is megjelent művet azóta több mint 30 nyelvre fordították le."

Ez a kötet tehát a teljes képregényt tartalmazza. Kifejezetten igényes kiadás, ránézésre egy nagyobb méretű könyv. Könnyű lapozni, így nem kell a kötet gerincét próbára tennie az olvasónak, ha a szélső képkockák érdeklik.

Nagyon tetszett, hogy az eredeti tagolást megtartották, így két kötetre és azon belül is fejezetekre oszlik az elő- és utószóval kiegészülve.

Fülszöveg:

"„Ezek nem emberek!” Ha ez a gyűlölettel átitatott mondat egy állam ideológiájává válik, az minden esetben világméretű tragédiához vezet. A náci Németországban a goebbelsi propaganda elhitette az emberekkel, hogy bizonyos embertársaik alsóbbrendűek, akiket el kell pusztítani.
E szörnyűséges, egész Európát érintő történelmi bűntett áldozatainak állít emléket Art Spiegelman Pulitzer-díjas képregénye, a Maus. A szereplők antropomorf állatok: egérfejű zsidók, macskafejű németek és kutyafejű amerikaiak. Az ő sorsukon keresztül ismerjük meg a holokauszt megrázó eseményeit és következményeit.
A történet gerincét Spiegelman lengyel származású apjának magnószalagra rögzített visszaemlékezései alkotják, így a Maus fikciós, önéletrajzi és dokumentumkötet egyben. Műfajteremtő, egyetemes érvényű irodalmi alkotás egy szégyenletes korszakról, mely nem merülhet feledésbe."

Igen, ez egy holokauszt témájú képregény, igen, ez egy Pulitzer-díjas alkotás, és igen, egerek a főszereplői. Ha ezt mindenki megemésztette, és túllépett a képregények iránti esetleges előítéletein, akkor folytathatjuk.

A történet lényegi része a szerző édesapjának története, ez adja a kötet velejét, ám nem merül ki ennyiben a dolog. Spiegelman meglehetősen közvetlen stílust használt a képregény rajzolásakor. Egyrészt nagyon személyes dolgokról kifejezetten mélyen ír, másrészt nem próbálja szépíteni sem az eseményeket, sem az édesapja természetét, sem a saját viselkedését. Harmadrészt pedig a könyvben helyet kapott az alkotói folyamat, annak minden mély pontjával együtt. Mindettől pedig ez egy nagyon személyes hangvételű, őszinte alkotás.

A képregény a '80-as évek végén, '90-es évek elején rajzolódott, így az akkori képregényes megoldásokat követi. Hagyományos fekete és fehér képkockákra épül. A látványvilág sötét, ami passzol a témához. Helyenként kissé elnagyoltnak tűnhet, ám akadnak benne gyönyörűen kidolgozott kockák is, és tökéletesen kifejező. A korszellem tehát érezhető rajta, ám olvasói szempontból kortalan élményt nyújt.

Nekem nagyon tetszett a már említett megoldás, hogy az olvasó egyszerre követheti nyomon a képregény készítésének nem épp könnyű folyamatát és a múltbéli eseményeket. Ettől nem csak közvetlenebb a könyv, hanem egy kellemesen váltakozó olvasási élményt is nyújt. 

A múlt komor, sötét és témájából adódóan nagyon erőszakos. (Ha valaki esetleg úgy gondolná, rajzolt egerekkel elmesélve a népirtás kevésbé megrázó, nagyot téved. Ez a téma minden formában sokkoló.) Helyenként azért akadnak benne könnyedebb részek a valóság abszurditásából és a főhős habitusából adódóan, de összességében akkor is egy komolyabb és komorabb olvasási élményt ad. Ezzel szemben a kötet jelene, vagyis az alkotási folyamat, az interjú elkészítésének elmesélése kifejezetten humoros. A szerző nem finomkodott se magával, se a családjával, így a szereplők néhol saját maguk karikatúrájának tűnnek, amit itt-ott ki a mond a szerző. Ezek a részek tehát megtörik a sötét múltat, adnak némi mosolyogni valót, ami könnyedebb olvasási élményt ad.

A két idősáv folyamatos váltakozása kellemes tempót követ, így minden mélypont után van egy kis felemelkedés, ami fogyaszthatóbbá teszi a történetet.

Összességében ez egy rendkívül kreatív alkotás. Egyszerre személyes, alapos, ismeretterjesztő és bátor, mert lássuk be vagány dolog rajzolt állatok szempontjából ábrázolni egy felkavaró témát. 

Tetszett, bátran tudom ajánlani a képregények kedvelőinek és minden képregények iránt szkeptikusan tekintő olvasónak egyaránt. Aki pedig holokauszt témában keres egy sablonmentes, hiteles alkotást, az megtalálta. Ez egy különleges képregény. A rajzolt egerek pedig ne tévesszenek meg senkit, gyerekek kezébe ez a könyv nem való, csak felnőtteknek javaslom.

Rintaró és a könyvek útvesztője

Könyvekről szóló könyv cicával japán szerzőtől, nekem nem is kellett több, hogy el akarjam olvasni.

Picike kötet, csupán 206 oldal, de kifejezetten igényes kiadás kemény kötéssel és nagyon cuki borítóval. A cica ugyan nem pontosan úgy néz ki, mint a történetben, de ez teljesen mellékes.

Fülszöveg:

"Rintaró ​csak egy átlagos gimnazista, aki utál iskolába járni, sok időt tölt a gondolataiba merülve, és kissé nehezen ért szót a többi emberrel. Egy különleges képessége mégis van: senki sem ismeri úgy a könyveket, ahogyan ő. Nagyapja üzlete, a Nacuki Antikvárium igazi kincsesbánya, ahol elfeledett regények, régi klasszikusok és valódi ritkaságok sorakoznak az ódon könyvespolcokon. Nagyapó őszintén hitt abban, hogy a könyveknek hatalmas ereje van, és képesek jobbá tenni az emberiséget, és bár vevőköre sosem volt túl népes, sokan osztoztak a meggyőződésében. Egy nap azonban az öregúr meghal, Rintarónak pedig el kell hagynia szeretett antikváriumát, hogy a nagynénjéhez költözzön. A szomorú előkészületek közepette váratlan látogató toppan be hozzá: egy nagyszájú, sőt egyenesen pimasz macska, aki azért jött, hogy magával vigye Rintarót egy titkokkal és veszélyekkel teli utazásra, amelynek tétje nem kevesebb, mint a könyvek megmentése a végső kihalástól."

Úgy kezdtem bele, hogy nincsenek magas elvárásaim, csak egy könnyed és kedves történetre vágyom. Aztán rá kellett jönnöm, hogy mégis voltak elvárásaim, és ezeket sajnos nem teljesítette.

Az alaptörténet aranyos, a felütés érdekes és még a karakterek is érdekesnek tűntek egy ideig. Aztán történt valami, pontosabban az, hogy nem igazán történt semmi, és az egész könyv megrekedt a felszínességen.

Rövid könyv, vagyis gyorsan kellett benne minden változásnak megtörténnie legyen szó a főhős jellemfejlődéséről vagy a könyvek iránti szemléletről. Mégsem a terjedelem miatt nem sikerült ezt kibontani, hanem a szerző hibájából. Ez a történet nincs jól felépítve. Van egy jó ötlet, de nem kezd vele különösebben semmit. Feldob egy témát, kicsit csámcsog rajta, aztán keres egy másikat, mint egy figyelemzavaros kiskutya. A tanmesék ettől nagyon egyszerűek, nincs bennük semmi új vagy érdekes, és a lezárásuk kissé szájbarágós, mert már jönnie is kell a következőnek. Nagyon kidolgozatlannak éreztem ezt a könyvet.

A karaktereket két tulajdonsággal le lehet írni a történet elején és sajnos a végén is. Pedig a lényeg itt a főhős jellemfejlődése volna, de ebből azon kívül, hogy a szerző hangsúlyozza, mennyit változott a fiú egy másik szereplő szerint, semmi sem érzékelhető. Ugyanolyan hallgatag és tutyimutyi maradt, mint volt. A főhős és a problémái pedig épp olyan súlytalanok, mint a könyvekről szóló tanmesék.

Kidolgozatlan szereplő sajnos nehezen kerül közel az olvasóhoz, nekem konkrétan senkit sem sikerült megkedvelnem, még a macskát sem. Pedig ő volt az egyetlen karakter, akinek írt a szerző szöveget. A párbeszédek ugyanis nagyon suták, semmi lényegi vagy fontos nem hangzik el a szereplők között, csak általánosságok vagy esetenként közhelyek. Illetve a fordító szóhasználata helyenként megkérdőjelezhető volt. Például a művelt, középkorú férfiként beszélő macska száját egyszer elhagyja ez a szó: aszongya. Az ilyen esetek teljesen kizökkentettek az olvasási élményből.

Na, de térjünk csak vissza azokra a tanmesékre, vagyis útvesztőkre, ahogy ebben a könyvben hivatkoznak rá. Az, hogy mindegyik eset egy valós probléma túlzásokba eső megjelenítése, teljesen rendben van, viszont míg a probléma kifejtése meglehetősen tág, a megoldás rémesen egyszerű. A hallgatag főhős megszólal, általában a nagyapját idézve, és már meg is oldódott a dolog. Ettől pedig az olvasó nem lesz se jobb, se több, mert a könyv nem mond neki semmi újat. Sőt, ahol mondhatna, mert az utolsó útvesztő témája a legérdekesebb, elüti egy közhellyel, és egy kissé szirupos megoldással le is zárja az egész történetet.

Összességében tehát kissé csalódtam ebben a könyvben. Kedves ötlet, de sajnos nincs rendesen kidolgozva. Ha valaki az olvasás értékéről és a könyvek szeretetéről szeretne kézbe venni egy kötetet, ne ezt válassza, mert nem fog mondani neki se érdekeset, se újat. Viszont kezdő olvasók, akik még csak most ismerkednek a könyvek szeretetével, nyugodtan kezdjenek bele, mert könnyed, tanmeseszerű. Macskakedvelők előnyben.

Caraval

Erről a könyvről sok jót hallottam. Izgalmas történetnek tűnt, ám sokáig csak kerülgettem. A cirkuszos történetek ugyanis valamiért nem vonzanak. Sosem akartam gyerekként beállni egy társulatba, és korábbi olvasmányaimban sem fogott meg ez a téma. Ideális esetben itt jön az, hogy megjegyzem, milyen kár volt halogatni a könyv elolvasását. Csakhogy ez nem egy ideális eset, korán sem az.

A borító egyébként mutatós, tetszik a színvilága és 470 oldalával nem egy szélsőséges terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg:

"Scarlett ​Dragna eddig még egyetlen napot sem töltött távol attól a kicsi szigettől, ahol ő és a húga, Tella, hatalmaskodó, kegyetlen apjuk keze alatt felnövekedtek. A történet azzal indul, hogy az apa házasságra kényszerítené Scarlettet, ami egyszeriben véget vetne a lány hosszú évek óta tartó álmodozásának a messzi szigeten zajló Caravalról, a földkerekség legvarázslatosabb előadásáról, amelynek közönsége szintén a játék résztvevőjévé válhat.Azonban épp ebben az évben végül megérkezik a várva várt meghívó, amiről Scarlett annyit álmodozott. Tella elhatározza, hogy elmegy a Caravalra, és egy titokzatos matrózzal elraboltatja Scarlettet is. Csakhogy amint odaérnek, kiderül, hogy Tella eltűnt: az ő elrablója a Caraval ördögien mesteri szervezője, Legend. Scarlett hamarosan megérti, hogy a húga az idei Caraval kulcsfigurája, az egész játék körülötte forog: az lesz a győztes, aki Tellát megtalálja.
Scarlett többször is végighallgatja a figyelmeztetést: bármi is történjék a Caraval során, az mind csak a fantasztikusan kidolgozott előadás része, de ő, szegény, még be se lépett, máris bábuként kezd lépkedni a mágia és a szívfájdító szerelem sakktábláján. Hanem akármi is a Caraval, valóság vagy sem, neki mindenképp meg kell találnia a húgát, mielőtt véget érne a játék utolsó, ötödik éjszakája, máskülönben a beinduló veszélyes dominóhatásra Tella örökre eltűnik a világból."

A fülszöveg kicsit sokat elárul a történetből, ám ez engem most cseppet sem érdekel. A helyzet ugyanis az, hogy ez a könyv nem csupán csalódást okozott, hanem kicsit fel is bosszantott, mert lehetett volna belőle egy kifejezetten jó történet.

Először is a Caraval, ami nem cirkusz, hanem egy színházi előadás összevonva a nézők kincskeresésével, hatalmas nagy csalódás volt. Számomra egy olcsó cirkuszi trükk volt és nem egy színdarab. Mintha végig egy elvarázsolt kastély termeiben rohangáltak volna a szereplők, no de nem a nyomok után, hanem épp amerre a lábuk vitte őket. Kaotikus volt az egész, pedig a könyv legeleje kellemes kalandregényt ígért. Csakhogy ez a fura cirkuszba illő világ, ahol máshogy telik az idő, eltűnnek, feltűnnek dolgok, mozognak a hidak, nagy a város, ám mégis kicsi, mert ez csak a színpad, nem varázsolt el, hanem inkább taszított. Több sebből vézett a díszlet, a statisztákról nem is beszélve. Ráadásul a mágia is valami önfejű rendszer szerint működött, aminek szintén nem volt se füle, se farka. Szóval a háttér kidolgozatlan tele lyukakkal, és nem, ez nem misztikus, ez bosszantó és szánalmas.

No, de ha megbarátkoztam volna ezzel az érthetetlen díszlettel, akkor sem nőtt volna a szememben a könyv, mert a kalandregény nagyon gyorsan átcsapott egy cukrozott szerelmi történetbe. Néhol komolyan émelyegtem, annyira nyálasra sikerült egy-egy jelenet. Így jár az ember, ha ripacs módon játszó színészeket néz egy béna díszlet előtt... Semmi mélység nem volt ebben a románcban, így nem is értettem, hogy alig négy nap alatt, hogy sikerült ennyire egymásba habarodni, mikor alig csináltak együtt valamit (spoiler: az együtt meghalunk egy napra dolgon kívül).

A karakterek is hasonlóan bontakoztak ki. Kész káosz volt ez a sok, érthetetlen módon vislekedő szereplő. A főhősnő idegesen rohangált, mint pók a falon, és nem, az hogy egyik csapdából sétál bele a másikba, nem nevezhető jellemfejlődésnek. A főhős úr csak azért volt, hogy néhány romantikus jelenethez csinos pofit adjon. A húg rém idegesítő volt, az apa indokolatlanul gonosz, míg a többiek ripacsok. Legendet meg inkább hagyjuk, inkább nem érdekel.

Számomra az egész könyv hiteltelen volt. Hiteltelen történet, hiteltelen világ, hiteltelen varázslat, hiteltelen karakterek, és a történet végére csak forgattam a szememet. Egyszerre volt nagyon kiszámítható és valószínütlenül szirupos. Pedig tényleg lehetett volna egy jó történet ebből az ötletből. Ha a háttér rendes keretek között ki lett volna dolgozva, ha nem a pár napos örök szerelem került volna a középpontba, ha a karaktereknek lettek volna motivációik, ha a kincskeresés nyomai valódi nyomok lettek volna, illetve ha a szerző leírta volna a kalandosabb részeket rendesen. 

Nos, igen, a nyelvezettel is akadtak gondjaim. Egyrészt a szerző szépen érzékeltette a színeket (kifejezetten tetszett, hogy a főhősnő minden érzelmet színekben látott), másrészt viszont néha azt se tudtam, hol a szereplő, nem hogy mit csinál éppen. Mondok egy példát: a főhősök menekülnek, de a következő pillanatban a lány már fogoly, a fiút meg épp sakkban tartja a másik gonosz szereplő. Ö, oké, és a kettő között mégis mi történt? Hogy érték utol, hogy kapták el, és mi a bánatnak nem próbáltak meg küzdeni? És ez csak egy az ilyen hiányos jelenetek közül. Pedig az írónőnek a romantikus részeknél gondja volt arra, hogy úgy tűnjön, a főhős úrnak három keze van, azért tudja egyszerre három helyen is cirógatni a pihegő főhősnőt... Ezt bezzeg részletesen le tudta írni egy teljes oldalon keresztül...

Ez a történet tehát a káosz maga minden szempontból, ami egy regényben fontos lehet. Nem tetszett a világ, nem tetszett a cselekmény (már ha az összevissza rohangalást és indokolatlan szerelembe esést annak lehet nevezni), nem kedveltem meg a szereplőket és még az írásmód is bossznatott. Pedig az alapötletben volt potenciál, ami még bosszantóbbá teszi ezt a könyvet.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik Alice Csodaországban-féle betépett szaladgálásra vágynak, és kellően romantikus lelkűek, hogy ha az arcukba tolják a nagy szerelmet mindenféle alap nélkül, akkor ne hőköljenek hátra idegesen rángatózva. Ha pedig valaki egy jó kalandregényre vágyik, nos keresse máshol, mert ez nem az.

Kiegészítés:

Persze, hogy nincs még vége ennek a cirkusznak, mert a Caraval trilógiává nőtte ki magát. A második részben, Legendary az idegesítő húg kerül a középpontba. Gondolom, hogy ő is megkaphassa a csinos hercegét fehér lovon egy rózsaszín habcsókokkal szegélyezett hasonlóan kusza történetben. Az utolsó részben, Finale pedig valószínűleg viharfelhők jönnek a románcokra. Nos, bárhogy is alkul, engem cseppet sem érdekel. Nekem ebből a játékból egy kötet alapján bőven elegem lett.

Papírsárkányok

Nem ez volt az első olvasmányom a szerzőtől - És a hegyek visszhangozzák című kötetét még 2014-ben olvastam - így nagyjából tudtam, mire számíthatok. Előzetes elvárásaimat pedig maradéktalanul teljesítette.

A címválasztás tökéletes, a borító mutatós, és terjedelemre is kellemes 448 oldalával.

Fülszöveg:

"Afganisztán, ​70-es évek, a béke utolsó évei. Egy gazdag és egy szegény családból származó kisfiú együtt tölti gyerekkorát. Összekötik őket közös élményeik és kedvenc időtöltésük, a sárkányeregetés. Egy szörnyű esemény azonban örökre megváltoztatja a két fiú életét. Amir cserbenhagyja barátját, Haszant. A gondtalan gyerekkor ezzel véget ér. Amir hazájától távol, az Egyesült Államokban kezdi felnőtt életét, ám nem tud szabadulni egykori tette miatti bűntudatától. Visszatér a tálibok uralta háborús Afganisztánba. A megtépázott, vérzivatarok áztatta ország romjain végre jóváteheti azt, amit elrontott, és megszabadulhat a bűntudat és a fájdalom terhétől."

Én ezt a könyvet kötelező olvasmánnyá tenném a magyar lakosság számára.

Nem azért, mert ez a világ legjobb könyve, nem is azért, mert hasonló történet nincs máshol, hanem pusztán azért, mert emberi. Emberi problémák, emberi szereplők és emberi leírása Afganisztán helyzetének, és ez az, amit könnyű megérteni és átérezni. Mert, aki nem érez empátiát a háború legnagyobb áldozatai, az apa és anya nélkül maradt gyerekek iránt, annak üresebb a lelke, mint a történetben felbukkanó koldusnak a zsebe. Tanulságos könyv és sajnos aktuális is.

A könyv cselekménye gyakorlatilag egy felnőtt férfi visszaemlékezése. Ez a visszaemlékezés pedig egyenes vonalban halad a gyerekkortól a fiatalságon át a felnőttkorig. A főhős nem kimondottan pozitív figura, mert rengeteg hibát követ el, a szociális érzéke csapnivaló, ám meg sem próbálja magát jónak beállítani, és épp ettől lesz valamennyire mégis szerethető. Amir tisztában van a hibáival, az emberi esendőséggel, mert minden gondja épp ezekből a nagyon is emberi érzésekből (irigység, gyávaság, önzőség) fakad, sőt állandó jellegű bűntudata is van miattuk. Az olvasó tehát nem ítélheti el őt könnyedén, és ez számomra kifejezetten szimpatikus volt.

"Fontold meg jól ezt: akinek nincs lelkiismerete, akiben nincs jóság, az szenvedni sem tud."

A cselekmény mozgatórugója a főhős gyarlósága, így lehetne ez a könyv egy egyszerű bemutatása az embernek, a kapcsolatoknak, a barátságnak, a kötődésnek. Az író azonban nem elégedett meg ennyivel. Hogyan is tehette volna, mikor ez az elsőre hétköznapi konfliktushelyzet Afganisztánban játszódik. A cselekmény hátterét az ország falatnyi történelme és az afgán kultúra néhány morzsája adja, ezek pedig épp olyan jelentőségteljes üzenetet hordoznak, mint a fent említett konfliktushelyzet.

Khaled Hosseini természetes könnyedséggel mutatja be szülőhazáját, annak minden báját, egzotikumát, de nem feledkezik el a valóságról és a közelmúlt szörnyűségeiről sem. A könyv felér egy gyorstalpalóval Afganisztán huszadik századi történelméből. Ez a történelem sajnos nem épp vidám, tele van etnikai és vallási feszültséggel, különböző országok fegyveres beavatkozásaival és háborúval. Bizony háborúval, mert mi itt Európa közepén hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a második világháború lezárásával nem szűntek meg a háborúk a világban, sőt, ma is úgyanúgy zajlanak, mint néhány évtizeddel korábban.

A könyv hangulata keserédes. Egyrészt tele van boldog nosztalgiával, másrészt fájdalommal az otthon elhagyása és az ország sorsa miatt. A főhős egyszerre imádja szülővárosát, mert a legboldogabb emlékei oda kötődnek, és retteg tőle, mert emlékszik a fegyverropogásra és a menekülésre, és tudja, hogy ez az aknákkal szétszaggatott hely, már nem ugyanaz. Ettől pedig az olvasóban is hasonlóan kettős érzések alakulnak ki a szépen megfogalmazott sorok és a háborús borzalom nyers leírása okán. Az író egyáltalán nem félt megmutatni a rossz dolgokat, de szerencsére mindig csempészett némi pozitívumot  a fejezetekbe egy-egy elejtett szép gondolat formájában.

A történetnek persze akadnak hibái, néhány mozzanat kézenfekvőnek vagy szükségszerűnek tűnhet, és kissé úgy érezheti az olvasó, hogy túl kicsi a világ, ahogy a szálak újra és újra összefutnak. Mindez azonban bocsánatos bűn, mert ezektől gördül tovább a cselekmény, és egyébként is tökéletesen passzolnak a fikció világának szabadságába.

Szót kell még ejtenem a magyar fordításról (Vajda György munkája), ami remekül sikerült. Nagyon szépen simulnak a szövegbe a meghagyott fárszi szavak, és a kötet végi szószedet is remek volt hozzájuk.

Összességében ez egy szépen megfogalmazott, érdekes, emberi történet egy nem is olyan távoli országban. Nekem nagyon tetszett, mert egyszerre volt velőig hatolóan valóságos és szép az univerzális emberi érzések miatt.

Meleg szívvel tudom ajánlani a családtörténetek kedvelőinek, azoknak, akik érdeklődést mutatnak más kultúrák iránt, és mindenkinek, aki nincs tisztában azzal, hogy a háborúk nem értek véget. A mai magyar társadalomnak pedig különösen javallott olvasmány.

"Nagyon sok gyerek van Afganisztánban, de nagyon kevés gyerekkor."

Ahol a folyami rákok énekelnek

Nagyon sok jót halottam erről a könyvről, azonban mégsem ez győzött meg arról, hogy el kell olvasnom, hanem a címe. Ritkán fognak meg könyvcímek, de ez annyira szép, hogy nem bírtam ellenállni neki.

A cím mellett a borító is kifejezetten mutatós, és terjedelemre is kellemesnek mondható 426 lapjával.

Fülszöveg:

"Delia ​Owens regénye Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és 60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya Clark, aki az évek során elszigeteltségében önellátásra rendezkedik be, s alig érintkezik a környékbeliekkel.
Az első szerelem azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának való lány iránt…
Egy rejtélyes gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a mocsárban magányosan élő „Lápi lányra” terelődik."

Ha valaki a gyilkosság alapján csavaros krimire számít, vagy különösebben izgalmas nyomozást remél ettől a könyvtől, hamar csalódni fog. A gyilkosság ugyanis annyira mellékesnek tűnik, hogy megkockáztatom, az írónő nélküle is elmesélhette volna, amit akart. Csakhogy nem így történt, van egy hulla a lápon, ami újra és újra felbukkan megzavarva a lassú tempóban haladó elbeszélést, és egy ideig szuggerálja az olvasót, akár a délibáb.

A történet két szálon, két ídősíkon játszódik. Egyrészt a múltban elmesélve a Lápi Lány felcseperedésének történetét, másrészt a könyv jelenében, a gyilkosság idején bele-belepillantva a nyomozásba. Ez nem rossz megoldás, csakhogy a gyilkosság tényleg mellékes. A szerző a hangsúlyt egyértelműen főhősnőjére helyezte.
Ez a történet egy kislányról szól a lápon. Az ő megpróbáltatásiról, érzéseiről és persze magáról a lápról. Az olvasó sokkal többet megtud a szentjánosbogarak párzási szokásairól, mint arról, hogyan nyomoztak a '60-as években. A cselekmény így lassan halad, mint megfontolt gázlómadár a vízben, és tele van leírásokkal. Ezekre a leírásokra pedig egyáltalán nem lehet panasz, mert nem csupán a láp élővilágát ismerheti meg belőle az olvasó, hanem az emberek életét is a lápon, illetve a láp közelében. Van itt minden a szegénységtől a kiközösítésen át a rasszizmusig. Korképnek tehát ideális, és a felmerülő problémák is hétköznapian valóságosak.
Látszólag tehát minden adva volt, hogy megszeressen ezt a könyvet, valahogy mégsem sikerült. Érdekelt a történet, jó volt olvasni a leírásokat, de nem tudtam megkedvelni a szereplőket. Nem, nem azért, mert szőrös szívű boszorkány vagyok, akit nem hat meg egy magányos kislány, hanem mert hiányzott nekem ebből a kislányból valami. Valami, amitől közel kerültem volna hozzá, amitől nem csak logikusan megértem, mit, miért tesz, hanem át is érzem mindezt. A sanyarú sorsú főhősök ugyanis akkor jók, ha nem csak szánjuk őket normális empátiából adódóan, hanem, ha érzelmileg is közel kerülünk hozzájuk, kissé eggyé válunk velük, és ha velük együtt tudunk felemelkedni, jelen esetben a lápból. Ez azonban Kya esetében nem történt meg. Sajnáltam szegényt, de nem kedveltem meg. Távolságtartással szemléltem minden tettét, és ez a távolság a "szerelmi életével" egyre csak nőtt. Míg Tate esetében a romantikus kapcsolat valósághű és érthető volt, addig a másik úriemberrel teljes káosz. Nem értettem a főhősnőt, nem értettem a férfit, nem értettem ezt az egész suta se veled se nélküled kapcsolatot, mert az írónő fejezetről fejezetre váltogatta a nézőpontját arról, ki itt a hunyó. Megsúgom véleményem: mindketten hunyók voltak egyenlő mértékben. Ráadásul a kötet végi "csavar" annyira nem hiányzott, mint ez az egész gyilkossági ügy. Szükségtelen volt, és csak tovább növelte a kérdőjeleket ebben a furcsa "szerelmi" kapcsolatban.
A főhősnő tehát végig közönbös volt számomra, és bár egy-egy mellékszereplőt időnként szimpatikusnak találtam, ők sem győztek meg. Ez pedig valószínűleg a történet hangulatának számlájára írható. Meglehetősen negatív érzéseket keltett bennem a könyv. A magány, a közöny, az elutasítás és az az egyértelmű ellenszenv, ami a nyomozás során kialakult, és a bírósági tárgyaláson teljesedett ki, kifejezetten nyomasztó volt. Ha ez alapján kellene megítélni az emberiséget, azt mondanám - tisztelet a kivételnek - hogy inkább hal leszek, és a nyílt vízre költözöm. Ebben a könyvben ugyanis emberi kapcsolatokból szinte mindenki megbukott. Ez pedig azért nincs rendjén, mert ilyen mértékű melankólia és negatív érzés után az olvasó elvárhat némi pozitívumot, még akkor is, ha cseppet keserédes. Nagyon sok rossz sorsú szereplőről olvastam már. és mindig azok tetszettek a legjobban, ahol minden rossz ellenére valami jót és szépet kaptam a sorokban. Itt azonban nincs üzenet, és a szépség kimerül a természet nyers gyönyörűségében, egy-egy madártollban. Pedig történik itt fejlődés, Kya megtalálja hivatását, ám nem ez az, amit vártam. Ezt megint annyira logikusnak és sterilnek éreztem, hogy nem lett tőle jobb a kedvem. Ellenben, ha nem csak a munkában, hanem emberi kapcsolatokban is kiteljesedett volna, megkaptam volna azt a katarzist, amit reméltem. Ez azonban elmaradt, a főhős szíve nem fejlődött, csak az elméje, amire jó példa a már említett "csavar" a kötet végén.
Összességében tehát nem fogott meg igazán ez a könyv. Érdekes volt olvasni, nem bántam meg, hogy kézbe vettem, de sokkal jobbra, tartalmasabbra és mélyebbre számítottam.
Azonak ajánlom, akik kedvelik a hányatott sorsú főhősöket, akikben él egy hobbi ornitológus, és akik érdeklődnek a '60-as évek amerikai lápvidéke iránt. Ha viszont valaki léleksimogató történetre vágyik, esetleg egy izgalmas gyilkossági nyomozásra, inkább keresse máshol, mert ez a könyv egy remete lány fiktív életrajza élővilágról szóló szócikkekkel tarkítva.

Az epertolvaj

Szeretem Joanne Harris stílusát és szerettem a Csokoládé-trilógiát, így mikor megtudtam, hogy írt hozzá még egy negyedik kötetet is, azonnal lecsaptam rá.

A borító gyönyörű és nagyon kifejező. 436 lapjával kellemes vastagságú olvasmány és a fülszöveg a korábban megszokott édes és finom történetet ígéri.

Fülszöveg:

"Húsz ​év telt el azóta, hogy a Csokoládé című regényben megismert bájos és életvidám Vianne Rocher és kislánya, Anouk letelepedett az apró francia faluban, Lansuenet-ben. Vianne azóta valódi otthonra lelt, Anouk pedig kirepült a családi fészekből, a csokoládébolt azonban a régi: Vianne és másodszülött lánya, Rosette ugyanúgy készítik a személyre szabott édességeket.

Az álmos falucska élete váratlanul ismét felbolydul, amikor Narcisse, az öreg virágárus meghal és egy szamócában gazdag erdőt hagy Rosette-re, írásbeli gyónását pedig a helyi plébánosra. Az örökséget más is meg akarja szerezni, a faluba pedig új lakó érkezik Morgane Dubois személyében, aki üzletet nyit Narcisse egykori virágboltjának helyén, a csokoládébolttal szemközt.

Morgane éppen olyan karizmatikus és varázslatos nő, mint Vianne, az új üzlet pedig már-már hátborzongató módon éppen olyan mágikus erővel vonzza az embereket, mint annak idején a csokoládébolt…"

Továbbra is szeretem az írónő stílusát, szeretem a francia falusi közeget, ahová elrepíti olvasóit és persze imádom a hétköznapi boszorkányságot. Szóval jó volt ismét ebben a világban bóklászni, benézni a már ismerős csokoládéboltba és régi ismerősként köszönteni a szereplőket. Volt valami bájosan nosztalgikus benne, mint egy bögre kakaóban, ami a nagymamánál töltött estékre emlékeztet. Sajnos azonban ez már nem ugyanaz a kakaó...
Továbbra is kedveltem a szereplőket, de megkopott kicsit a bájuk. Változtak, öregedtek vagy épp felnőttek, amivel nincs is semmi baj, de már negyedik kötete olvasom, hogy ugyanazon problémaforrásból merítenek újra és újra, ami azért egy idő után elég unalmas tud lenni. Ez a problémaforrás pedig a kommunikáció hiánya. Egyszerűen képtelenek a pici falu lakói leülni és őszintén megbeszélni, mi nyomja a szívüket. Vianne mindent visszafolyt, Roux akár néma is lehetne, Reynaud atya pedig ismét úgy elmerült önmarcangoló gondolataiban, hogy senkit sem tudott meghallgatni. Szóval mindenki magában füstölög és egyedül Rosette-nek van rá mentsége, a problémák pedig csak gyűrűznek körülöttük.
Apropó probléma, az alap konfliktushelyzet nem eget rengető és inkább a kísérő események azok, amelyek igazán számítanak. Őszintén szólva Narcisse múltját sokkal érdekesebbnek találtam, mint a könyv jelenében zajló apró-cseprő ügyeket. Ráadásul Vianne visszafogottságából adódó "konfliktusok" is unalmasnak tűntek, hiszen a második kötet is egy hasonló alapon nyugodott, ám ott jobban ki lett fejtve.
A könyvben tehát fel-felvillantak azok a jellegzetes és csábító Joanne Harris elemek, valahogy az összhatás mégis kevés lett. Hiányzott egy igazi konfliktus, ami felkavarhatta volna ezt a falusi állóvizet és hiányzott néhány karakter jellemfejlődése. Mert az, hogy valaki újra és újra ugyanabba a hibába esik, csak más megfontolásból, cseppet sem nevezhető fejlődésnek. A történet így elég vérszegényre sikerült, amit a mágia egy újabb változata és a szokásos misztikum sem tudott orvosolni.
Ez tehát most lényegesebben gyengébb lett, mint a sorozat korábbi részei. Bánni persze nem bánom, hogy elolvastam, már csak a nosztalgikus hatás miatt sem, de teljes szívvel ajánlani nem tudom. Ha valaki olvasta az előző részeket és nagyon kíváncsi erre, ne legyenek nagy elvárásai, mert bár ránézésre tényleg olyan, mint a fent említett nagymama kakaója, már kihűlt és az íze sem az igazi.
Igazán remélem, hogy ezzel az írónő végleg elengedte szereplőit és Lansuenet faluját.


Kedvenc idézet a könyvből:

"Tudom, hogy egy gyermek csak kölcsönben van, és egy nap vissza kell adnunk a világnak, hogy nőjön, tanuljon, szerelmes legyen."

A babaház úrnője

Ezzel a könyvvel már évek óta szemeztem. (Írtam is róla a mára rettentően elhanyagolttá vált Könyves kívánságlista rovatomban.) Megtetszett a borító és a cím kettőssége és a fülszöveget is érdekesnek találtam. Aztán készült belőle egy mini sorozat és volt szerencsém kipróbálni annak szinkronizálását. A szinkronstúdióban pedig elhatároztam, hogy ezt a könyvet muszáj elolvasnom.

504 oldal, így nem egy vékony könyvecske és többnyire csak tömegközlekedési eszközön volt időm olvasni, ezért eltartott egy ideig, míg teljesítettem a feladatot.

Fülszöveg:

"Mindazt, amit látsz, játéknak veszed.
Amszterdam, 1686. A tizennyolc éves Petronella Oortman a városba érkezését követően elfoglalja helyét dúsgazdag kereskedő férje, Johannes Brandt oldalán. Hamarosan rá kell azonban ébrednie, hogy az élete nem pontosan olyan lesz, mint amilyennek elképzelte, és hogy a Brandt-ház szívfacsaró titkokat rejteget.
Miközben kétségbeesetten igyekszik eligazodni a bonyolult viszonyok között, felbukkan egy titokzatos személy, egy miniatűrkészítő, aki rejtélyes küldeményeivel mintha csak az ő sorsát igyekezne egyengetni.
Jessie Burton a női sors és a szabadságvágy örök témáit járja körül, miközben regényének lapjain megelevenednek a tizenhetedik század végi Amszterdam hétköznapjai."

Nem igazán tudom, mit vártam ettől a könyvtől, de nem azt kaptam, az egyszer biztos.
Érdekes nyitány, érdekes helyzet, érdekes karakterek. Csakhogy az oldalszámhoz képest eléggé lassan halad a cselekmény és a rejtélyes utalások (erről a vonalról, majd később) nem fogynak, hanem inkább veszett módon szaporodnak. Ettől az olvasási élménynek van egy kissé zaklatott, mégis lagymatag vetülete és ettől kifejezetten nehéz meghatároznom, hogy tetszett-e vagy sem. Úgyhogy inkább sorra veszem, mit nem adott ez a regény és mit igen. Kezdjük a negatívumokkal, hogy édesebb legyen a befejezés, legalább itt, az értékelésben.
Nem kaptam átfogó képet a városról. A főhősnő kifejezetten sokat elmélkedett szülőfalujáról, az ottani templomról és tehenekről, ám Amszterdamról, ami számára újnak és izgalmasnak hatott, elég keveset mesélt. Ez valószínűleg betudható annak, hogy viszonylag ritkán hagyta el a házat. Félreértés ne essék, nem vártam hosszú utcaleírásokat, csak egy kis hangulatot, pár részletet, hogy érezzem, gondolatban én is a csatornák partján járok.
A korképből sem mutatott sokat. Persze kirajzolódnak a nemi szerepek, a korszak veszélyei és az emberek munkái, ám mivel a történet limitált számú, ám cseppet sem szokványos karakterek köré csoportosul, a nagy összkép, a társadalom egésze nem állt össze. Illetve itt elvártam volna a faggyúgyertyákon és az ételeken kívül más korra jellemző leírást.
Nella idegesített, ám ez az én személyes problémám. Egyszerűen nem bírom elviselni a gyenge és szenvedős karaktereket és ő - korszak nőkkel szembeni elvárásai ide vagy oda - pont ilyen volt. Szerencsére azonban változott, fejlődött, de kár hogy elkésett vele.
Nem érdekelt a babaház. Egyszerűen hidegen hagyott ez a túlmisztifikált vonal. Sőt, megkockáztatom, hogy teljesen felesleges volt. Értem én, mit akart mondani vele a szerző, de ezt mondhatta volna máshogy is és jóval rövidebben.
Voltak tehát problémáim a történet bizonyos részeivel, ám az izgalmas karakterek mentették a helyzetet. Elsősorban Marin és Johannes ellentmondásos személyisége tetszett. Mindketten messze több teret érdemeltek volna, mint mondjuk a miniatűr másolataik.
Nagyon tetszett az egyház és kereskedelem nézőpontjának bemutatása és a cukor kérdésköre is érdekes volt. Ezekből is lehetett volna több, ám egy naiv Nella szemszögéből lehetetlen lett volna.
Valamilyen perverz módon tetszett a könyv lezárása. Marin horrorba illő jelenetei kegyetlen, de finom adalékai voltak a korképnek és bár rengeteg tipikus romantikus "fordulat" volt, cseppet sem lett giccses. Sőt, a könyv befejezése kifejezetten nyers és ez kellett, hogy a főhős valóban fejlődjön és hogy az olvasó elhiggye, a 17. században jár.
Tehát minden hiányossága és számomra nem tetsző mozzanata ellenére, szomorkásan, de pozitív élményként tettem le ezt a könyvet. Nem lett számomra az év könyve, de összességében nem is volt rossz.
Azoknak ajánlom, akik nem borulnak ki egy naiv lányka főhőstől, nem zavarja őket a szinte céltalanul beleszuszakolt "misztikus" vonal és bírják a rideg valóságot. Mert ez a történet tényleg valósághű, tényleg megtörténhetett volna.

Én vétkem

Ez a könyv egyszerűen megbabonázott. Megláttam a csodálatos borítót (ami egyébként tökéletesen passzol a történethez), elolvastam a címet és az alcímet - A regények regénye - és eldöntöttem: 

Ez a könyv kell nekem!

Nem épp apró könyvecske, 684 oldal kemény kötésben (szerencsére nem csupán a védőborítóra került a mellékelt csodálatos kép), ez azonban szinte elvárt egy terjedelmesen szerteágazó regénymonstrumtól.

Fülszöveg:

"A ​hatvanéves, korai Alzheimer-kórral diagnosztizált Adria Ardevol megvizsgálja az életét, mielőtt még egytől egyig elveszítené az emlékeit. Visszaemlékszik szeretettelen gyermekkorára Lola Xica gondjaira bízva, aki dadaként dolgozott a tehetős családnak. Anyjára gondol, a visszafogott, hideg, gyakorlatias asszonyra, és a titokzatos apjára, akinek erőszakos halála miatt örökös bűntudatot érez. A család antikvitás boltja az egész világot jelentette a kis Adria számára. E világ középpontjában állt a legértékesebb kincs: a Storioni hegedű, melynek tokja egy évekkel korábbi, rejtélyes bűneset nyomait hordozta. Adria gyermekkora megválaszolatlan kérdésekkel, pasziánsszal és szeretetlenséggel telik. Történelmet és nyelveket tanul az apja kedvéért, hegedülni az anyja kedvéért. De egy baleset véget vet apja életének, ami után Adria világa megtelik bűntudattal, titkokkal és sötét kétségekkel. Visszaemlékezése pedig egészen távolra visz: a késő középkori kolostorok világától a náci koncentrációs táborokon át egészen a huszadik századi Kongóig."

Rettentő nehéz írni erről a könyvről, ami nem is csoda, mivel olvasni sem épp könnyű. Az első száz oldalon szabályosan küzdöttem vele. Nem értettem ki kicsoda, melyik történet a főszál, melyik egyáltalán valóságos és egészében vége, hogy kerülhet egy oldalra egy indián, egy középkori szerzetes, egy náci tiszt és egy napjainkban élő úr. Teljes volt a káosz, mivel az író nem egyszerűen több történetet mesél el párhuzamosan, hanem nem szégyell ugrálni közöttük akár a bekezdés közepén is. Igen, ez azt jelenti, hogy a szereplők, idősíkok és történetek nem fejezetenként, sőt még csak nem is bekezdésenként váltják egymást, hanem puff neki a sor közepén. Ez pedig nagymértékű koncentrációt igényel az olvasótól. Itt nem lehet elbambulni, sorokat átugrani, mert ha az ember nem figyel, elveszíti az üvegtésztaszerű fonalat.

Szóval nem könnyű ezt a könyvet olvasni, bele kell tanulni, rá kell érezni és ki kell tartani. A kitartás ugyanis meghozza gyümölcsét és ahogy cseperedik a főhős, úgy állnak össze a történetszálak. Ez az összeállás pedig Heuréka! érzést kelt az olvasóban, ahogy kezd rájönni, mi köti össze a szereplőket, hol vannak a kapcsolódási pontok és már nem zavarja egy indián és egy seriff közbeszólása.

A történetszálak egyébként mind érdekesek, ám mind tragikusak is. Ez talán a címből adódóan és azt a tényt figyelembe véve, hogy a főhős a gonosz természetéről ír könyvet, nem épp meglepő. A borongós légkör tehát végig körbelengi és ez sem segít sokat az olvasó helyzetén.

Azonban a szomorkás légkör és a vészterhes történelmi időszakok - mert van itt minden az inkvizíciótól a második világháborún át a spanyol diktatúráig - ellenére is lehet szépséget találni ebben a kötetben. Egyrészt rokonszenvet, mert a történet és a szereplői is mind nagyon emberiek, másrészt pedig érdekes, ám kissé filozofikus gondolatokat. Ehhez jön még a művészet szeretete, a rengeteg könyv, a sok muzsika és a rajzolás öröme. A sok szomorúság mellett pedig feltűnik a szerelem, az igaz barátság és minden amiből összeáll az élet.

Nem is tudok többet mondani a könyvről, mert csak csaponganék gondolatmorzsáról gondolatmorzsára. Inkább lezárom itt azzal, hogy cseppet sem bántam meg, hogy átrágtam magam ezen a könyvön, ahogy azt sem, hogy a polcomon tudhatom.

Szívesen ajánlom olvasásra, azoknak, akik kitartóak, mert ez nem egy délutáni kikapcsolódás, hanem egy hosszú utazás; azoknak, akiket nem zavar a csapongás és a szomorúság; illetve mindenkinek, akiben él egy elbújt, picike filológus. Ha pedig valakinek mégsem tetszene, csak annyit mondhatok: mea culpa.

Ízelítő a könyvből:

"Rajzolni, ahogy írni is, azt jelenti, hogy újraéljük a történteket."

Mielőtt végleg elmegyek

Egyik Könyvfesztiválon találkoztam először ezzel a kötettel. Nagyon megtetszett a borító, de átfutva a fülszöveget, nem éreztem úgy, hogy mindenképp el kellene olvasnom. Nem mintha nem lenne érdekes, de nem vagyok az életen és halálon merengő típus. Aztán Ribizly barátom olvasta és meginterjúvoltam, milyennek találta. Pozitívan nyilatkozott róla, hát lecsaptam rá.

436 oldal, tehát nem különösebben vaskos olvasmány. A fejezetek rövidek és csak lazán kapcsolódnak, így bármikor fel lehet csapni, ha olvasni kíván az ember és bármikor le is lehet tenni, ha a körülmények úgy kívánják.

Fülszöveg:

"Nincs több idő, csak egy év. Mit tennél, ha neked sem lenne több hátra? Susan Spencer-Wendelnél 2011-ben gyors lefolyású ALS-t diagnosztizáltak. Negyvenkét évesen, három kisgyermek édesanyjaként kellett megválaszolnia ezt a kérdést. Susan a boldogságot választotta, a családját, a barátait. Hét emberrel hét utazáson vett részt, delfinekkel úszott, elindult az ősei nyomában, férjével bejárta Budapestet, ahol házasságuk első éveit töltötték… És írt. Amikor már nem tudta felemelni a karját, hüvelykujjával pötyögte a telefonjába a szavakat. A Mielőtt végleg elmegyek egy boldog év története. Szomorúságán átragyog Susan életereje, optimizmusa és kiváló humora. Minden sora arra emlékeztet, hogy az életben csak a szeretet számít."

Egy ilyen könyvet nem igazán lehet értékelni. Mármint hogyan értékelhetné egyik ember a másik életét, családját, gondolkodásmódját és betegségét? Lehetetlen, mert ha az olvasóban van némi empátia, képtelen azt mondani, ez nem tetszett, hiszen ez egy haldokló ember meséje az életéről a gyerekeinek. Mégis értékelni fogom, mert ki lett adva. Kinyomtatták, több nyelvre lefordították és olvasók tömegéhez juttatták el, egy olvasónak pedig jogában áll véleményt formálni.

Ha valaki többet szeretne megtudni az ALS-ről, vagy kíváncsi rá, mi játszódik le egy emberben, ha halálos betegséggel diagnosztizálják, esetleg az érdekli, hogyan lehet élni, miközben az izmok gyengülnek és sorvadnak, rossz helyen jár. Nyomokban persze tartalmaz néhány morzsát ezekből a témákból, de nem erre fókuszál, nem erről szól. Ez a könyv konkrétan az alcíme, egy boldog év meséje. Susan elmondja, mit tesz ebben az évben, míg még képes bármit is tenni és közben elmeséli a teljes élettörténetét. Ha tehát be kellene kategorizálnom, memoárnak mondanám.

Ez persze nem baj, csak nem az, amire számítottam.

Susannak kétségtelenül érdekes és izgalmas élete volt. Nagyon sokfelé járt, nagyon sok embert ismert, nagyon sokan szerették és nagyon sok buktató is kijutott neki. A könyv ezért tele van utazással, családi gondokkal, emberi kapcsolatokkal, munkával, nehézségekkel és persze betegségekkel is. Nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy az ember elvárná egy könyvben, mert ez nem fikció, hanem a valóság kiválogatott képeinek sora.

Susan tényleg erős nő és tényleg inspiráló személyiség, - bár az én életfelfogásom más - mégsem tudott igazán megfogni. Ez pedig a fejezetek csapongásában keresendő. Tudom, tudom, menjek a fenébe, hogy bele merek kötni egy hüvelykujjal mobilon pötyögött szövegbe, de megteszem. Megteszem, mert a könyvnek volt lektora és kiadója, akik kicsit jobban összefűzhették volna a szálakat, esetleg több javaslatot tehettek volna. Ki is fejtem, miért.

A könyv nagyobb egységei egyrészt tematikusak, másrészt időrendben haladnak hónapokra lebontva ezt a boldog évet. Az egységekben fellelhető fejezetek azonban úgy csapongnak, ahogy nem szégyellnek. Összevissza ugrálnak időben és térben, tele vannak anekdotákkal és az érdekesebb pontokat nem fejtik ki kellőképpen. Az egész könyv kusza, ami érthető, de olvasói szempontból nem a legkedveltebb.

Az olvasónak ezért morzsákból, kisebb sztorikból kell összeraknia Susan életét és a betegségét, ami nem könnyű. Egyik fejezetben nem tud lábra állni, következőben, pedig még autót vezet. Egyszerűen nincs meg a lineáris vonal sem az eseményekben, sem Susan állapotában és ez nagyon zavaró tud lenni.
A fejezetcímek persze segítenek és a képek is segítenének, ha lenne legalább képaláírás, mégis ki van a képen és mikor készült, de ez is elmaradt. Nem tudom, hogy a sietség volt-e ezek oka vagy valami más, de végig úgy éreztem, nem adtak időt ennek a könyvnek. Susan megírta, amit csak tudott és ezt az alapanyagot instant és gyors könyvvé szerkesztették, ahelyett, hogy gondosan felépítették és aprólékossá tették volna. Olvasói szempontból tehát nem vagyok lenyűgözve.
Emberi szempontból már kicsit más a helyzet. Habár nem kerültem igazán közel sem a hölgyhöz, sem a családjához, néha beszippantott az élete. Tele volt érdekes helyszínekkel és eseményekkel. A motivációja pedig dicséretes. Lefoglalta magát az írással, adott valamit a családjának és valóban inspiráló, hogy nem hagyta el magát. Az üzenet tehát átjött.
Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, hogy megismertem Susan Spencer-Wendel életét, de nem érintett meg igazán. Talán mert másra számítottam, talán mert nem tetszett a szerkesztés. Ezért elsősorban azoknak ajánlom, akik érdekes és inspiráló életű emberekről olvasnának és szeretik a memoárokat.

Kedvenc idézet a könyvből:

"A szeretet azt jelenti, hogy az ember azt is elfogadja, amit nem ért."

Kiegészítés:
Susan 2014-ben halt meg. Róla és családjáról ITT lehet még többet megtudni.
Na, és hogy mi az az ALS? Egy ritka betegség, amiről mindenki hallott már. Igen, mindenki, te is kedves olvasóm, hacsak nem egy barlangból internetezel. Ebben szenved Stephen Hawking is, a híres fizikus, akinek életéről nem olyan régen filmet készítettek. Illetve ezen betegség apropóján öntögette le magát a jó nép jeges vízzel beleértve híres és nem híres embereket. Bizony, az a jeges vödrös kihívás ebben a betegségben szenvedők támogatásáról szólt, legalábbis eredetileg...

Hajnali láz

Ajándékba kaptam ezt a könyvet. Meglepetés volt, bár hallomásból már ismertem, így nem voltak magas elvárásaim. Ehhez képest, amint közelebbről szemügyre vettem, nagyon megtetszett.

Az új borító mutatós a fákkal és a padon üldögélő főhősökkel, mégsem ez fogott meg, hanem ami alatta van. Kemény kötést kapott, így ha az olvasó kibújtatja a szép védőborítóból, egy fehér könyvecskét kap, aminek elejére Lili egyik levelének részletét nyomták. A kézzel írott sorok titkos imádója vagyok, így rögvest beleszerettem. Óriási piros pont a kiadónak!

Nem vastag könyv, nincs 300 oldal, akár egy lélegzettel végig lehet olvasni.

Fülszöveg:

"Meghalni most? Amikor az élet elkezdődhet végre? Amikor a szerelem beköszönhet? Svédország, 1945. Országszerte koncentrációs táborokból szabadult embereket ápolnak. A huszonöt éves Miklóst újra halálra ítélik: az orvos hat hónapot ad neki. De Miklós élni akar. Levelet ír 117 magyar lánynak, akik annak idején földijei voltak, s most itt vannak valamelyik rehabilitációs táborban. Feleséget keres, akivel odahaza elkezdheti az életét. Kedves Nóra, kedves Erzsébet, kedves Lili, kedves Zsuzsa, kedves Sára, kedves Szeréna, kedves Ágnes, kedves Giza, kedves Baba, kedves Katalin… Reggeltől estig ír – levelet, verset, cikket –, fordít, a hazai híreket lesi és várja a gyógyulást. És hamarosan rátalál az igazira. Mint aki megtáltosodott, úgy sodorja magával a tizenkilenc éves Lilit, hogy legyőzve szorongásait és kísértő álmait, nekiinduljon ő is új életük, az igazi élet felépítésének. A regény szerelmük szárba szökkenését meséli el, miközben az erőfeszítések, az árulások, az igaz és hamis barátságok szövevényei az olvasót is végleg magukkal ragadják. A Hajnali láz – nagy szeretettel, feszes mondatokban és erős képekben megírt igaz történet – az élet szerelmes regénye."

A fülszöveg nem hazudik, ez egy romantikus történet. A báját pedig az adja, hogy valós szerelmet mesél el. Az alapanyag tehát remek és a kivitelezésre sem eshet panasz.

Gárdos Péter megtalálta az egyensúlyt a narráció és az idézetek között. A történet kellemes tempóban halad és ezt a tempót a rövid levélrészletek csak kiegészítik. Hol alátámasztják, hol továbbfűzik a narrációt. Mivel a fülszöveg szépen összefoglalja, mire lehet számítani, nem kívánok a leírt eseményekről szólni, inkább a benyomásaimat és gondolataimat osztom meg.

Habár ha skatulyázni és kategorizálni kellene ezt a könyvet, megkapná a holokauszt címkét, mégsem hasonlít a skatulyában lapuló többi történethez. Itt a háború borzalmai csak előzményként vannak jelen, mint egy ok, amiért a főhősök Svédországba kerültek. Közbe-közbe persze előjön, hogy az olvasó tisztában legyen, mi mindent éltek túl ezek az emberek, de nem uralja a könyvet. Ez a kötet ugyanis nem háborús visszaemlékezés, hanem egy levél az újrakezdésről.

a könyv védőborító nélkül

A hangvétele könnyed, az üzenete pedig kifejezetten pozitív. Sokat mosolyogtam olvasás közben, ahogy a szereplők visszaszoktak a hétköznapi életbe és újra megtalálták a jót a világban, ki-ki a maga módján. A sorok hangulata ettől válik igazán kellemessé és ezt a néhol felbukkanó rideg valóság sem ronthatja el.

Igazán szép, ahogy a főhősök véletlennek és egy kis reménynek köszönhetően egymásra találnak és nem adják fel. Pozitív és az ilyen pozitív gondolatokra mindig szükség van.

Tetszett a finoman belecsempészett korkép is. A háborús könyvek általában ott érnek véget, ahol leteszik a fegyvert, ám ez épp itt kezdődik. Megmutatja, mihez kezd az ember miután a világ gyakorlatilag leégett körülötte. Milyen reményeket, vagy hitet táplál és ez rendkívül érdekes. Kíváncsian olvastam a vallásról és a kommunizmusról alkotott elképzeléseiket.

A romantikát illetően is elégedett voltam. Kellemes volt, aranyos, néhol humoros és persze szintén pozitív. Sosem szeretem, ha valaki azzal jön: "ilyen csak a mesében van", mert ahogy ez a könyv, úgy a hozzá hasonló történetek bizonyítják, a mesék bizony a valóságból merítenek.

Összességében tehát tetszett a könyv, igazán kellemes volt olvasni.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kedvesen romantikus történetre vágyik, vagy kíváncsi, mi történt az életben maradt emberekkel a táborok után. Levélíróknak pedig egyszerűen kötelező.

Záró megjegyzések:

Nagyon-nagyon szívesen elolvasnám a teljes levelezést. Egyrészt mert érdekel, másrészt mert szeretek régi leveleket bogarászni.

A könyv alapján film is készült azonos címmel. Valamikor biztosan megnézem.

És a hegyek visszhangozzák

Afgán szerzőtől egy afganisztáni történet.

A borító nagyon szép és kifejező, azonnal beleszerettem. Kemény kötést kapott és 500-as oldalszáma ellenére sem tűnik vaskos könyvnek. Kényelmes olvasni és cipelgetni, így a külsőségekre nem lehet panasz.

Fülszöveg:

"Hosseini mestere a rabul ejtő egzotikus történeteknek és a finoman szőtt mondatok mögött rejlő, mélyen emberi érzéseknek. Új regényében arról mesél, hogyan szeretünk, hogyan viselünk gondot egymásra, és a döntéseink hogyan rezonálnak a minket követő nemzedékek életében. Könyve nem áll meg a szülők és gyermekeik kapcsolatánál, hanem a testvérek és unokatestvérek kötődéseiből bámulatosan gazdag tablót festve mutatja be, hogyan sértjük meg, áruljuk el, becsüljük meg és áldozzuk fel egymást. Hogy milyen gyakran lepnek meg bennünket döntéseikkel és tetteikkel a hozzánk legközelebb állók amikor a leginkább számítanánk rájuk. Miközben lap, lap után, a Földet körbeutazva követjük a regényszereplők ágas-bogas életét, sorsukat és szerelmeiket – Kabultól Párizsig és San Franciscótól a görög szigetvilágig –, az érzelemgazdag és magával ragadó történet belénk költözik és életre kel."

A fülszöveg kicsit ugyan hangzatosnak tűnik, mégis jól összefoglalja a könyvet.

Ez lényegében egy családtörténet egy kis falutörténettel egybekötve, mégis jóval több annál. Minden egyes fejezetben új szereplő kerül a középpontba, új életút terítékre és új helyszínek bemutatásra. Az újdonság mellett azonban marad egy kis régi is, a múlt, a gyökerek. Khaled Hosseini remekül fűzi össze őket, mindig érezteti a kapcsolatot közöttük, akár a vér, akár a hely az a kapocs.

A nyelvezetére sem lehet panasz, gördülékeny, könnyedén leköti az olvasót és egy-egy nagyszerű gondolattal, vagy leplezetlen igazsággal még a szívét is megérintheti. A múlt és jelen szépen megfér a sorok között és az ugrálás cseppet sem zavaró. A fejezetek elején szereplő dátumok pedig tovább segítenek az eligazodásban. 

A könyv emberi sorsokat mesél el és többnyire Afganisztánban játszódik, így az ottani viszonyok is megelevenednek. Ebből már könnyű kitalálni, hogy nem egy cukormázas mese, hanem nagyon is valóságos. Minden szereplő megküzd a saját sorsával, álmodik, szeret és gyűlöl, mindnek megvan a maga keresztje. Ezek a keresztek néhol kifejezetten szívszorítóak.

A történet így teljesen valóságos, valóságos élethelyzetekkel, döntésekkel és azok következményeivel. Pont olyan, mint maga az élet, néha nehéz és lehangoló, máskor könnyed és vidám. Meg lehet látni benne a szomorúságot és a boldogságot egyaránt. Utóbbihoz pedig nem kell sok, csak egy apró kedvesség, például egy zöld pávatoll.

A könyv elsősorban az emberi kapcsolatokat boncolgatja, azon belül is a család szerepét. Van itt bőven érdekes felvetés a szülő-gyerek kapcsolattól, a testvérek közötti köteléken át az unokatestvérek hálójáig. Ha úgy tetszik, a vér szava az, ami a szereplők többségét összeköti. Akad, aki jobban és akad, aki kevésbé jól kezeli ezeket a kötelezettségeket és ettől csak még valóságosabbnak tűnik az egész.

Nagyon tetszett Afganisztán, mint háttér. Szépen meglapult az események mögött, csupán a díszletet adta, mégis olyan komoly és erős díszlet volt, hogy az olvasó egyre kíváncsibbá vált. Mert minden, amit egy európai az országról tud, az, amit a híradásokból hallott, ez pedig cseppet sem hízelgő. Nem, nem a legbékésebb hely a Földön, de nem csak harcokból áll. A háború csak egy része a dolognak - bár sajnos meglehetősen nagy és véres része -, a másik felén ott van a lakosság, az egyszerű emberek, akik csak próbálnak élni, ahogy tudnak. Ez a könyv inkább az ő történetük.

Tetszettek a kulturális utalások, pedig ők is megbújtak a sorok között. A vallás nem került előtérbe, inkább csak a szokásokon volt a hangsúly, illetve azon, ami változásnak indult. A család átformálódó közege és a nő szerepének módosulása. Finom fűszerként jelentek meg az egyéni gondolatokban és sorsokban, így az olvasó kapott valamit az afgán kultúrából úgy, hogy szinte észre sem vette.

Összefoglalva ez egy jó könyv és ezt a hegyek - no, meg az olvasók - nyugodtan visszhangozhatják. Érdekes, érzelmes amennyire kell, elgondolkodtatja az embert és megismerteti valami mással, ami cseppet sem tűnik idegennek. Nekem nagyon tetszett a felépítésétől (mert nagyon jól van összerakva az első fejezettől az utolsóig) a nyelvezetén át a történet magjáig.

Ajánlom mindazoknak, akik szívesen olvasnak magáról az életről, akik szeretnek belepillantani más emberek sorsába, vagy akik megismerkednének a Közel-Kelettel. 

Kedvcsinálónak néhány idézet:

"… ha a kultúra egy ház, akkor a nyelv a kulcsa a bejáratának, és benne minden szobának. Enélkül, folytatta, valami furcsa szerzet leszel, igazi haza és megalapozott személyiség nélkül." 

"A szépség óriási, meg nem érdemelt ajándék, amit véletlenszerűen, ostobán osztogatnak." 

"Az idő olyan, mint a vonzerő. Az embernek sosincs annyi, mint amennyit gondol."

Kiegészítés:

Khaled Hosseininek ez a harmadik könyve. Előző két munkája szintén megjelent magyarul és nagyon remélem, hogy valamikor lesz lehetőségem elolvasni azokat is. Különösen az Ezeregy tündöklő nap érdekelne, mivel ez női sorsokról szól, de a Papírsárkányok is érdekesnek tűnik. Természetesen ezek a könyvek is Afganisztánról szólnak, ami csak növeli vonzóságuk mércéjét. 

Éjszakai cirkusz

Nem vagyok a cirkusz nagy rajongója. Valahogy sosem vonzott igazán. Talán mert együtt jár a bohócokkal, akiket cseppet sem kedvelek. Épp ezért sosem akartam beállni egy vándorcirkuszba és az ilyen témájú filmek és könyvek sem érdekeltek különösképpen.

Ez a könyv viszont megbabonázott. Rám kacsintott a Könyvfesztiválon, hipnotizált a gyönyörű kötésével és meghozta a kedvemet egy éjszakai cirkuszhoz.

A borító (fekete és fehér védőborító és piros kemény kötés egyaránt) meseszép, a belső csíkokról és csillagokról nem is beszélve. A szép könyvek mintapéldánya.

400 körüli oldalszámával meglehetősen vaskos darab, viszont a rövid fejezetek miatt gyorsan lehet haladni vele. Fizikai megjelenésével mindössze egy problémám volt, a sok elgépelés, ami kifejezetten zavaró helyeken bukkant fel újra és újra.

Fülszöveg:

"Az éjszakai cirkuszban nincs porondmester, aki hangszóróján keresztül bejelentené a következő számot, sem bohóc, aki gúnyt űzne a közönségből. Ezekben a fekete-fehér sátrakban páratlan élmény vár rád: az öt érzék ünnepe!
A varázslat és a szemfényvesztés hátterében ádáz küzdelem folyik: a két fiatal mágust, Celiát és Marcót kisgyermekkoruktól fogva azért tanították, hogy mágikus erejük segítségével győzelmet arassanak a másik felett. Amikor Celia véletlenül rájön, hogy Marco az ellenfele, együtt lenyűgöző varázslatba kezdenek.
Erejüket ettől kezdve csak arra használják, hogy örömet szerezzenek vele a másiknak, és az új játék közben észrevétlenül egymásba szeretnek. Mély és varázslatos érzéseiktől hunyorogni kezdenek a lámpák, és a helyiséget elönti a forróság. Sokáig nem is sejtik, hogy olyan játszmába kényszerítették őket, amelynek a végén csak egyikük maradhat életben.
Mikor mestereik megelégelik, hogy kicsúszott kezükből az irányítás, közbelépnek. Celiáék rádöbbennek, hogy nem kerülhetik el a játszma végkifejletét. Csak egyetlen megoldás marad számukra, de ahhoz minden tehetségükre szükség lesz…"

Bár a fülszöveg romantikus történetet ígér, itt nem a szerelmen van a hangsúly.

Ez a könyv a cirkusz és varázslat nyomtatott és fűzött dicsérete. Még azokat is elbűvöli, akik nem különösebben rajonganak az illuzionisták és sátrak iránt. A könyv légköre ugyanis a csokoládés pattogatott kukorica, a forralt bor, a varázslat füstjének és csillámainak illatába burkolja az olvasót. Szinte hallani lehet, ahogy a szél lobogtatja a csíkos sátrak ponyváit, és ahogy az ámulat és nevetés felcsendül a háttérben. Garantáltan meghozza az ember kedvét egy kis varázslathoz és úgy általában a cirkuszokhoz.

A történet több idősíkon fut, ám ez cseppet sem zavaró. A fejezetek elején pontos dátummal és hellyel nyomon lehet követni a dolgokat az időbeli és térbeli ugrálások ellenére is, hiszen sosem lehet tudni, a cirkusz hol bukkan fel legközelebb.

Az írónő, Erin Morgenstern bizonyára nagyon szereti a varázslatokat és talán vett is néhány órát egy mágustól, mert a stílusa mágikus. Nagyon tetszett a gördülékeny, néhol teljesen képszerű, néhol picit ködös leírása és ahogy a szavakkal hangulatot teremtett.

A szereplői egyéniségek, akiket lehet kedvelni és utálni is. Azonban úgy éreztem, nem rajtuk külön-külön áll ez a történet, hanem a komplett társulaton. Együtt adták meg azt az egészet, amire a cselekménynek szüksége volt. Épp ezért inkább a hangulatok, érzelmek és varázslatok domináltak jobban és ez cseppet sem probléma.

Nagyon tetszettek a sátrak leírásai, a szereplők különleges képességei és a misztikum füstje. Ezek mellett azonban a szereplők kapcsolatai kicsit háttérbe szorultak. A fülszövegben ígért tiltott szerelem így lett csupán egy adalék a sokból és épp ezért nem is fogott meg igazán. Kedveltem a két főhőst és mivel van szívem, drukkoltam is nekik, de nem ők kötöttek le a legjobban.

A kedvenc szereplőm Friedrick Thiessen. Az ő karaktere fogott meg a legjobban, mert vele tudtam igazán azonosulni. Pont úgy lettem fokozatosan a cirkusz rajongója, ahogy ő és nagyon tetszettek a leírásai.

A történet hátterét adó párbaj, ahogy az a varázslatok többségénél lenni szokott, meglehetősen ködös alapzaton állt. Mégsem ez volt vele a problémám, hanem az, hogyegyáltalán nem láttam benne értelmet két unatkozó mágus kicsinyes bizonyítási vágyán kívül. Ráadásul a ködös szabályok és a végcél semmitmondósága nem tette igazán izgalmassá ezt az összecsapást. Így eshetett meg, hogy a könyv végét és egyben a párharc lezárását kifejezetten laposnak találtam. A sok csoda és varázslat mellett, amit a cirkusz nyújtott, teljesen eltörpült.

Összességében mégis azt mondom tetszett. Tetszett a fekete és fehér hangulata, tetszett a sok apró varázslat, ami áthatotta minden sorát és igazán meghozta a kedvemet egy vándorcirkuszhoz. Ha legközelebb felbukkanna a közelemben, mindenképp megnézném szigorúan feketébe öltözve egy piros sállal a nyakamban.

Meleg szívvel ajánlom azoknak, akik szeretik a cirkuszokat és élvezik, ha egy illuzionista bűvkörébe kerülnek. Azoknak pedig, akik nem lelkesednek a cirkusz iránt és szkeptikusak a varázslatra, különösen ajánlom. Ettől a könyvtől más színben fogják majd látni ezeket a dolgokat, nem pusztán feketében és fehérben.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Megeshet, hogy a történet, amit elmesélsz, beköltözik valakinek a lelkébe, a vérévé válik, része lesz a személyiségének és az élete céljának."

Egy magyar regény

Kristen adta kölcsön ezt a könyvecskét, amit a Könyvfesztiválon zsákmányolt. (Megszerzésének körülményeit már abban a bejegyzésben felvázoltam, így nem ismételném magam. Legyen elég annyi, hogy én is szemeztem vele, ám végül a Puszták mellett döntöttem.)

Az alcím az, ami igazán megfogott: "Minden nagy író mögött áll egy kisasszony" Hangzatosnak és izgalmasnak ígérkezik, nem igaz? Nos, így elolvasva a könyvet, inkább csalinak és beetetésnek tűnik, legalábbis engem horogra akasztott vele és bedobott a vízbe.

Libri Kiadó munkája, egyszerű, mégis bájos borítót kapott, a külsőségekre így nem lehet panaszom. Zsebkönyvnek is elmenne a maga 174 oldalával, akár egyetlen lélegzetre végig lehet olvasni.

Fülszöveg:

"Megengedheti-e magának Móricz Zsigmond, a nemzet nagy írója, hogy egy kis lelenccel, egy kis utcalánnyal hozzák szóba? – hangzik el Barna Dávid első regényében a kérdés, mely aztán szalonokban, kávéházi asztalok között és garniszállók folyosóin visszhangzik tovább, hogy végül a könyv fiatal szerzőjének személyes családtörténetét is meghatározza. A könyv egyszerre vallomás, korrajz, és képzeletbeli portré egy íróról és szeretteiről, akiket ismerni véltünk de leginkább se több, se kevesebb, mint egy magyar regény, a kortárs magyar irodalom váratlan felfedezettjének lenyűgöző küzdelme és párbeszéde egy örök klasszikussal."

Móricz Zsigmondot mindenki ismeri, így ez a pár soros ismertető egy újabb mézes madzagnak is tekinthető főleg az írók magánéletére kíváncsi olvasók számára. Nos, én nem tartozom ebbe a kategóriába, engem egy írónak csupán az ujjai érdekelnek, amivel így vagy úgy papírra veti a sorokat. Az, hogy ezt egyedül egy szobában kuksolva, egy zsúfolt kávézóban ücsörögve, a metrón firkálgatva, vagy selyemtakarón hat kéjhölgy csupasz hátsóján egyensúlyozó tollal teszi, teljesen hidegen hagy. Ez ugyanis szerintem az író magánügye, aki még ha világhírű is, akkor is csak egy ember a sokból emberi tulajdonságokkal és élettel.

Épp ezért ebben a furcsán kusza regényben nem igazán kötött le a nagy író szaftos szerelmi élete. Szívesebben olvastam volna mondjuk a könyv szerzőjének sorsáról, vagy a családjáról, ami amúgy az elején felvezetésként felbukkant és maradt lógva a többi fejezet között.

Barna Dávid jól bánik a szavakkal, ezt el kell ismerni, mivel bármennyire is kusza ez a regény, mégis gördülékeny és olvastatja magát. Azt azonban már nem tudom, mit is akart kezdeni vele.

Ahogy már írtam, az elején egy kis önéletrajz olvasható zsidósága kihangsúlyozásával, aminek nem sok köze van Móricz Zsigmondhoz. Oké, a nagyanyja dedikáltatta egyik könyvét és a versein nőtt fel, de ezzel cseppet sincs egyedül az országban, sőt. 

Aztán jön a lényegi rész, vagyis a hatásvadász tartalom, mert én annak éreztem. Pletykákra és feltételezésekre építkezve mutatja be a nagy író kései szerelmét, amivel nem is lenne baj, ha volna értelme. Szerelmi légyottjai által nem kerülünk közelebb Móriczhoz, nem ismerjük meg jobban, sőt valahogy még azonosítani sem tudjuk az irodalmi munkája alapján kialakult képpel. Egy öregúr története ez az öregség, a magány és a hétköznapok profán világával szegélyezve. Talán meg kellett volna döbbennem, ahogy a regény terjedelméhez viszonyítva részletes pásztorórákat olvashattam az idős író és egy fiatal fruska között, én mégis csak a szemöldököm húzogattam egyre feljebb és agyaltam, hogy ez engem miért is érdekel. Nem jöttem rá...

A cselekmény, ami évek, napok, hónapok foszlányaival és teljesen érdektelen, már-már felesleges leírásokból áll, nem ad egész képet. Kicsit se füle, se farka tehénre emlékeztet, aminek, ahogy mind tudjuk, nem tanácsos meghúzni a farkát. A szerző mégis meg-megcibálja kicsit tesztelve olvasói éberségét, vagy inkább felrázva őket, hátha bealudtak a részletesen leírt étkezéseken. Értem itt a teljesen oda nem illő sorokat, mikor például a szálloda felé menet megjegyzi, hogy mi a helyzet a Közel-Keleten, aminek sem a cselekmény sem a regény ideje szempontjából semmi jelentősége. Mintha csak azt kérdezné: "Figyelsz még? Vagy már a tévét lesed?" Az impozáns szőlőportréról nem is beszélve, ami bár esztétikus, mégis nagyon fura volt. Érdekes, hogy ezek a nem oda illő dolgok jobban megmaradtak, mint Zsigmond bácsi magánélete. 

A könyv vége pedig nem sokat segít ezen a katyvaszon, nem fűzi össze a szerző életrajzi megjegyzéseit, a szőlőt, Móricz Zsigmond felvázolt képét a köztudatban élővel. Ez pedig nem könnyíti meg a könyv megértését és megítélését.

Összességében tehát ez egy kusza regényfoszlánycsokor, ami nem igazán tudom, mit is akar pontosan mondani. Én legalábbis nem találtam benne olyan üzenetet, amiért azt mondanám, érdemes volt elolvasni.

Azoknak ajánlom, akiknek sok a szabadideje és nem tudják, mit olvassanak, ez meg kéznél van. Móricz Zsigmond rajongói viszont csak saját felelősségre vegyék kezükbe, legalábbis ha nem kíváncsiak kedvenc írójuk idős kori szexuális életére. 

Puszták

Ezt a könyvet a Könyvfesztiválon kaptam ajándékba a Libri Kiadótól. Ezúton is köszönöm szépen!

Élénk narancssárga borítót kapott és igazán helyes kis könyvecske. Nincs kétszáz oldal és nem nagyobb egy jegyzetfüzetnél. Kiválóan alkalmas utazáshoz, én például vonaton és buszon olvastam ki. Sok-sok hosszú vonatúton és vonatpótló buszon zötykölődve, így is eltartott majdnem egy hónapig. Hogy miért? Mert ebből a könyvből nem lehet nagy dózist egyszerre befogadni. Az agy fellázad ellene, vagy mert töprengeni kezd az olvasó, ahogy a könyv dicsérői mondják, vagy mert elfogy a cérna, ahogy  nálam történt. 

Fülszöveg:

"Távol az óceán partjaitól, valahol Ausztrália végtelen síkságainak mélyén létezik egy különös tartomány, melyet mindenki csak úgy emleget: a Puszták. Lakói az egykori felfedezők utódai: mesésen gazdag földbirtokosok, akik a világtól elzárt udvarházaikban egyre csak a délibábos horizontot kémlelik látszat és valóság, idő és időtlenség kapcsolatán filozofálva. De vajon megtalálhatják-e valaha, ami után kutatnak? Gerald Murnane lassan áradó, lebilincselő prózája az ausztrál néplélek legmélyebb rétegeit tárja fel az olvasó előtt, akit ez a távoli vidék ugyanúgy rabul ejt majd, mint a regény fiatal főhősét."

A fülszöveg tetszetős, megragadja az olvasó fantáziáját. Én bedőltem neki, no meg a szerzőnek. Ausztrál szerzőtől még nem olvastam, sőt Ausztráliában játszódó könyvet sem, ami bőven elég kíváncsiságot és motivációt nyújtott. Mikor pedig átfutottam a hátsó borító belső oldalára nyomtatott pár sort a szerzőről, még inkább beestem abba a bizonyos gödörbe.

"Gerald Murnane 1939-ben született a Melbourne melletti Coburg-ban. 1974-től nyolc regénye és egy esszékötete jelent meg, s ma már a modern ausztrál irodalom élő klasszikusának számít. Szenvedélyesen érdekli a lóversenyzés, és bár élete során szinte soha nem hagyta el Victoria állam területét, helyi emigránsoktól megtanult magyarul. Egyik kedvenc könyve Illyés Gyula Puszták népe című kötete, mely számos művét inspirálta."

Kell ennél jobb csalétek egy magyar olvasónak? Nem, bizony!

Szóval én besétáltam a csapdába, olvassunk szépirodalmat címszó alatt, hátha művelődöm picit. 

Vannak könyvek, amikhez már túl öreg vagyok és vannak könyvek, amikhez talán még túl fiatal. Akinek nem tetszenek a következő sorok, ezt nyugodtan felhasználhatják ellenem magyarázatként. A helyzet ugyanis az, hogy cseppet sem tetszett ez a könyv és nem igazán értem a felhajtást körülötte. Ez a kötet ugyanis a szerző leghíresebb műve és az irodalomkritikusok oda és vissza vannak érte.

Tény, hogy szórakoztató irodalomhoz vagyok szokva, ám megfordul a kezemben szépirodalom is olykor. Ráadásul egyetemi éveim alatt a bölcsészkaron átrágtam már magam jó néhány zagyvának tűnő, nehezen érthető alkotáson. Úgyhogy nem áll teljesen távol tőlem az a műfaj, amit ez a könyv is képvisel, így talán joggal mondhatok véleményt róla. 

Nincs semmi bajom a filozófiával, sőt, bizonyos részeit még szeretem is. (Filozófusok szerint létezik az unikornis, amire csak bőszen helyeselni tudok "Meg a sárkányok is!" felkiáltással.) Csakhogy a filozófia más részei már kevésbé érdekelnek és a Puszták pont ez a kategória.

A könyvnek nincs cselekménye, ez talán nem meglepő. Lényegében a főhős elmélkedéseiről szól kicsit megtűzdelve egy-egy életéből kiragadott mozzanattal. Már az elején tudtam azt is, hogy nem számíthatok csattanóra a végén, vagy arra, hogy mondjon is valami maradandót. Így nem is ezzel voltak problémáim.

Az író stílusa is gördülékeny, szépen felépített mondatokból áll, így erre sem panaszkodhatok.

Nekem a pusztalakókkal akadtak konfliktusaim, akik áthatják ezt az egész könyvet, hiszen róluk és életmódjukról szól.

Kiakasztottak. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan lehet ennyi lehetőség mellett, ilyen tétlen életmódot folytatni. Minden anyagi lehetőségük megvan bármiféle kezdeményezésre és sem műveltségből, sem képzelőerőből nem szenvednek hiányt. Mégis, naphosszat csak ülnek és elmélkednek egy négyzet-centiméternyi föld színárnyalataiban és azon, hogyan esik rá a fény különböző időpontokban. Én, aki nem bírok tétlenül ülni, akinek a pihenés alkotást jelent, nem tudom megérteni őket. Egyszerűen idegesítettek. Felbosszantottak azzal, hogy mindenről órákig tudnak töprengeni pontosan addig a pontig, amikor a dolog maga elveszíti minden tartalmát és jelentőségét. Ez pedig nem filozófia, mivel nem szolgál semmilyen célt, nem visz közelebb a világ megismeréséhez, csak kitölti azt a rengeteg szabadidőt, amivel ezek az emberek nem tudnak mit kezdeni.

Sosem szerettem, mikor valaki addig érvel, míg a vita kezdő mondatára már senki sem emlékszik és ez a könyv pont ilyen élményt nyújtott. Elindult valahol, aztán ment erre, meg arra és végül nem jutott el sehova. Oké, persze azért mert a pusztákat nem lehet megismerni. No, de ha nem lehet megismerni, akkor minek próbálkozni? Ez olyan, mint azon töprengeni, mi történik velünk halálunk után. Vagy hiszünk tetszőleges vallás elméleteiben, vagy nem, a lényegen nem változtat: addig nem fogjuk biztosra tudni, míg oda nem érünk. Épp ezért felesleges is ezen töprengeni. 

Ez a könyv tehát nem az én világom.

Azoknak ajánlom, akik szeretnek órák hosszat elmélkedni, akiknek tengernyi szabadidejük van és kifejezetten irodalomkritikusok által kedvelt művekre vadásznak. Nekik valószínűleg jobban fog tetszeni.

Csodák kora

Mostanában megnőtt a kereslet az utópiák iránt. Kicsit talán többeket foglalkoztat a téma, ami cseppet sem baj, hiszen minden utópiának világnézetet formáló hatása is van. Ettől pedig az olvasó szélesíti nézőpontját, ami jót tesz társadalmi szinten is. 

Szeretem az utópiákat, abból is elsősorban a klasszikus fajtákat. Klasszikus alatt egy éppen aktuális téma nem túlságosan távoli jövőbe vetítését értem, mint Orwell 1984 című könyve. 

A Csodák kora is ebbe a kategóriába tartozik, aktuális problémákat vet fel, közeli jövőben játszódik és olyan valóságos, hogy az olvasó beleborzong. 

A borító csodálatos, sokkal szebb, mint az eredeti amerikai. Szinte előrevetíti a könyv hangulatát, amihez a hátsó borító képe mélységet is ad. Gyönyörű! Még a tapintása is egyedi.

Az alcímmel: "Káprázatos látomás egy eltűnőben lévő világról" teljesen egyetértek. Három és félszáz oldalával kellemes vastagságú és a rövid fejezetek szépen tagolják a cselekményt.

Fülszöveg:

"Amikor a Föld forgása lassulni kezdett, még sokáig nem lehetett érzékelni a napok peremén domborodó plusz időt. Egyre csak gyűlt, mint a rejtett daganat. Eleinte még nem látszottak a következményei: a felerősödő gravitáció, a sötét és világos napszakok meghosszabbodása, mely a növények kipusztulásához vezetett, vagy hogy a bolygót védő mágneses mező gyengülése felerősítette a napkitörések káros hatásait. De lassacskán már a kevésbé egyértelmű következményekkel is szembe kellett nézniük az embereknek. Családok estek szét, és új, lázas szerelmek szövődtek. Barátságok lettek semmivé, és sokan teljesen magukra maradtak.

Lehet, hogy annak, ami Juliával és a családjával történt, semmi köze nem volt a lassuláshoz. Ám a tizenegy éves lánynak hirtelen muszáj volt felnőnie és megtalálnia a túlélés lehetőségét egy pusztuló világban."

Ez a könyv zseniális! Legszívesebben mindenki orra alá odadugnám, hogy "Nézd, ezt olvasd el! Olvasd el és megtanulod értékelni a világot."

Az írónő stílusa könnyed és szép. Szép, mert olyan apró részletességgel ír le minden részletet, mintha egy kamera lencséjén keresztül néznénk a zoom gombot nyomogatva. Szeretem az ilyesmit.

A cselekmény lassú mederben csordogál, ám egyetlen rész sincs benne, ami unalmasnak mondható. Egy fiatal lány szemszögéből nyomon követni egy egész bolygó pusztulását nem lehet unalmas, nem lehet túl lassú és nem maradhat érzéketlenül. 

Minden mondatát, a pozitívat és a negatívat is, áthatja a szorongás. Míg olvastam, állandó fezsültségben volt a szívem, hogy mit hoz a következő nap, mi lesz, ha ismét lebukik a nap, és mi lesz, ha újra felkel. Végig aggódtam, nem csak Julia vagy a szülei miatt, hanem a macskákért, a csigákért, még a fűszálakért is. Ez pedig egy egyedi atmoszférát adott a könyvnek, ami teljesen beszippantott.

Egyértelműen negatív jövőkép, mégis tele van pozitív üzenettel. A sorokat áthatja a világ szeretete, az élet apró örömei, mint a napfény simogatása a bőrön, az eper édes íze, vagy a fűszálak cirógatása. Julia látja az élet szépségét, szeret élni az egyre növekvő nehézségek között is.

A mondanivaló azonban nem merül ki ebben, mivel a könyv aktuális problémákat boncolgat. A természet pusztulása, az élelemhiány, a földrengések, erdőtüzek, az óceánok áramlatainak megváltozása, mind-mind a napi hírek között szerepel. Ezeket azonban már úgy megszoktuk, hogy többnyire csak legyintünk rá, ami hiba. Jobban oda kellene figyelnünk a környezetünkre, jobban megbecsülni a bolygót.

Mielőtt radikálisan zöldnek tűnne a könyv, meg kell jegyeznem, hogy nem az. Nem óhajt állást foglalni a kérdésben, csak felvonultatja az érveket és ellenérveket. Ott vannak a valósidősök, akik mint a világban elszórtan élő "hagyományos" életmódot folytató kolóniák, itt is megpróbálják kivonni magukat a társadalomból. Közben az emberek többsége az óraidő szerint él, kiélezve a két fél közötti ellentéteket.

Be kell mutatni minden szempontot, hogy teljes legyen a kép. Épp ezt szolgálja Julia környezetének sokszínű vallásossága is. Akadnak zsidók, mormonok, katolikusok és ateisták, akik hitüknek megfelelően másképp reagálnak az új helyzetre. Ez pedig nagyon életszerű, ahogy a könyv egésze is. Az ember akaratlanul is eltöpreng, ő vajon melyik táborhoz csatlakozna. 

Itt rejlik a könyv legnagyobb értéke, a valósághűség. Minden egyes sora akár igaz is lehetne, ami további borzongást kelt az olvasóban.

A karakterek jól illenek a világba. Julia szeretni való főhős, tipikus tizenegy éves lány tipikus gondokkal. Az ő problémái és a szülei dolgai megnyugtatóan hagyományosak voltak a maguk módján, ha levesszük róluk a lassulás következményeit. Ez pedig kellett bele, kellett egy kis hétköznapi. 

(Megjegyzés: Julia mellett Seth volt a kedvenc szereplőm.)

A könyv tehát jól fel lett építve, amire az utolsó oldal teszi fel a koronát. Az utolsó ötven lapnál az olvasó már csak a szorongást érzi, ahogy egyre kevesebb dolog tompítja a radikális változásokat. Aztán elérkezik az utolsó laphoz és a szorongásból keserű bizonyosság, csipetnyi megkönnyebbülés és tompa fájdalom lesz a szív környékén. Az utolsó bekezdés, az utolsó két mondat szívfacsaró. (Nehogy valaki hátralapozzon! Ez csak akkor üt, ha már az előző 350 oldalt végigolvasta az ember.)

Nekem tehát nagyon tetszett a könyv és csak ajánlani tudom mindenkinek.

Néhány kedvenc idézet:

"A művészet a legbizonytalanabb időkben virágzik igazán." 

"A halál néha csak az élet bizonyítéka. A pusztulás olykor egyfajta lendületet is hoz magával."

"Végül sosem az következik be, ami miatt leginkább aggódik az ember. Az igazi katasztrófák mindig teljesen másmilyenek: elképzelhetetlenek, ismeretlenek, nem lehet rájuk felkészülni."

Egy kis muzsika:

Lehet, hogy egy kissé kusza lett a fenti összefoglaló. Nem akartam semmi fontos mozzanatot elárulni a könyvből és talán túlságosan sok érzés és gondolat szaladgál a fejemben. Tegnap este, miután befejeztem a könyvet, hosszú percekig csak néztem magam elé és próbáltam összeszedni a gondolatokat és érzelmeket, amint látszik, kevés sikerrel. Ezt még emészteni fogom egy ideig. Hatásos egy könyv.

Azonban akad bőven új olvasnivalóm, el is dicsekszem velük.

Még decemberben rendeltem meg a képen látható szépségeket. Gyakorlatilag előre elköltöttem a karácsonyi ajándékomat (mindig akad rokon, aki bankjegyekkel lep meg), ám erre jó mentségem volt az akció és két kupon formájában. Négy könyvet vettem két könyv árán, ez pedig határozottan nem rossz üzlet.

Tudom, tudom menthetetlen vagyok, amiért nem bírtam nem megvenni az Időtlen szerelem trilógiát. Muszáj volt a polcomon tudni, annyira szépek és biztosan el fogom még olvasni néhányszor. 

Szóval jelenleg hét saját kötet vár arra, hogy kézbe vegyem, amihez, ha minden jól megy, holnap csatlakozik még egy könyvecske. Könyvek terén határozottan jól kezdem az évet. Remélem a tendencia marad és átterjed életem más részeire is.