Buddha a padláson

Ez a könyv egy olyan témát dolgoz fel, ami már egy ideje érdekelt. Egy másik kötet miatt - amelyre még nem kerítettem sort -, figyeltem fel rá, majd A papírsereglet megadta hozzá az utolsó löketet. Ráadásul nagyon szép a borítója.

Vékony könyvecske, mindössze 144 oldal, mégsem tudtam gyorsan haladni vele. Na, nem azért mert ne lett volna érdekes, csak úgy éreztem, időről-időre le kell tennem kicsit emészteni a dolgokat.

Fülszöveg:

"Julie Otsuka első magyarul megjelenő regénye azoknak a japán nőknek a történetét meséli el, akik az 1900-as évek elején csoportosan érkeznek San Franciscóba, hogy hozzámenjenek egy férfihoz, akit csak képen láttak. Mindannyian tele vannak félelemmel, várakozással, a legfiatalabb közülük még csak tizenkét éves. Néhányuknak szerencséje lesz, és rendes férfi várja, néhányuk sorsa tragikusra fordul, és a legtöbbször kiderül, hogy leendő férjük még csak nem is hasonlít a fényképre, amit jövendőbeliükről őrizgetnek. Otsuka bemutatja, hogyan érkeznek meg a japán nők az új életükbe, az első éjszakát, a szülést és a gyereknevelést, és a Pearl Harbour utáni időszakot is, amikor az árulókat kitaszítja a társadalom, és férfiak tűnnek el minden nyom nélkül. Hangot ad a nőknek, akiknek alig volt esélyük változtatni a sorsukon, miután felszálltak az Amerikába tartó hajóra. A Buddha a padláson megrázó, gyönyörű, emlékezetes regény kiszolgáltatottságról, idegenségről, szolidaritásról."

A fülszöveg tökéletesen összefoglalja, miről szól ez a könyv. Lényegében mindent elárul a cselekményről, már ha lehet cselekménynek nevezni egy korképet. Ez azonban egyáltalán nem ront az olvasási élményen. A hangsúly ugyanis nem azon van, ami történik, hanem azon, ahogy a szerző mesél róla.

"Számíts a legrosszabbra, de ne lepjen meg, ha néha pillanatnyi kedvességet tapasztalsz. Mindenütt akad jóság is."

A narráció különleges, mivel többes szám első személyben íródott, így végig olyan, mintha egy meglehetősen nagy csoport szószólóját hallgatná az ember. Ebbe bele kell rázódni (ami nekem könnyen ment, mert nagyon tetszett ez a megoldás), ugyanakkor átfogó hatást kelt. Itt ugyanis nem egyetlen vagy akár néhány személy története van, hanem szinte mindenkié. Minden japán nőé, aki a szép jövő reményében átszelte az óceánt. A történetmesélés ezért részletgazdag, szerteágazó és nagyon érzékletes. Csakhogy, azon olvasók számára, akiknek fontos a kötődés a karakterekhez, kicsit ridegnek hathat. Itt egy komplett tömeggel és nem egyetlen emberrel kell kapcsolatot kialakítani, ami nem biztos, hogy sikerül. Illetve, mivel mindenkinek hangot szeretne adni a szerző, sosem időzik egy-egy esetnél sokat. Néha egy mondat, néha csak egy részmondat jut egy-egy életre, így egyéni sorsok szempontjából nincs meg a részletes és mélyre ható élmény.

"Mert tudták, hogy tehetnek bármit, sosem fognak beilleszkedni. Csak egy rakás Buddha-fej vagyunk."

A kötet nyolc részre van tagolva, és ezzel a nők életét is nyolc szakaszra osztja. Ez egy teljes mértékben logikus felosztás, és a történet befogadhatóságát is segíti. Vannak ugyanis részek, amelyek megrázóbbak, mint a csecsemők címet viselő fejezet, és vannak amelyek kevésbé. Azért összességében elmondható, hogy ez nem egy könnyed téma, nem egy könnyed kötet.

"Majd meglátod: a nők gyöngék, de az anyák erősek"

 A könyv rengeteg nehéz témát felvet, mint az emigrációs lét, az elrendezett házasság, a kulturális különbségek, a kirekesztés és beilleszkedés, a szegénység és persze a második világháború. Mindegyik témát csak felveti néhány mondat erejéig, ám ez bőven elég, hogy az olvasó átérezze azt.

A szöveg hangulata nagyon erőteljes, és bár akad itt pozitív és negatív példa is egyaránt, összességében egy rideg és komor érzetet ad. Ez tökéletesen illik a kötet céljához, hiszen ezen nőknek élete távolról sem nevezhető könnyűnek, és ez a melankolikus hatás egyáltalán nem tekinthető túlzásnak.

"És tudtuk, hogy sose kellett volna elhagynunk az otthonunk."

Összességében ez egy fontos kötet, mert egy cseppet sem köztudott történetet mesél el kifejezetten okosan. Örülök, hogy elolvastam.

Azoknak ajánlom, akik egy kevésbé ismert időszak elfeledett elszenvedőiről olvasnának. Nem lesz vidám, nem lesz teljes, de érzékletes korképet ad. Aki viszont nem kedveli a formabontó narrációt, és mindenképpen konkrét karakterekhez szeretne kötődni, nos, nem biztos, hogy jól járna ezzel a könyvvel, főleg ha konkrét cselekményt is várna hozzá.

Macskabár

Ennél a könyvnél a borító vonzott igazán. Tetszenek a színes csempék, a macska és a hangulat, amit kelt. Meg is simogattam a könyv egyik példányát a Könyvhéten, ám végül mégsem vettem meg. Van ugyanis egy kis fenntartásom a macskás könyvekkel. Épp úgy vagyok velük, mint a könyvekről szóló kötetekkel (lásd: Az utolsó könyvtár), vagyis hiába imádom az alapanyagot, a kivitelezés általában alulmúlja elvárásaimat. Bár macskás könyvből szerencsére olvastam kifejezetten jókat is.

240 oldalával nem egy terjedelmes olvasmány, elég gyorsan lehet haladni vele.

Fülszöveg:

"Nagore ​élete viszontagságosan alakul: szakított a barátjával, otthagyta a munkahelyét, és jó tíz év után visszaköltözött Barcelonába. Mivel nem tudja fizetni az albérletét, kis híján utcára kerül. Ekkor egy régi barát különleges munkahelyet ajánl neki: felszolgálót keresnek a Macskabárba, ahol délutánonként hét cica keresi gazdáját a betérő vendégek közt. Nagore egy kellemetlen gyerekkori élmény miatt retteg a macskáktól – helyzete azonban reménytelen, így végül egy hónapos próbamunkára szerződik. Idővel a káosznak tűnő szituáció apránként meghatározó élménnyé alakul át: a Macskabár hét macskamestere a lány kezébe adja a boldogság művészetének kulcsait. A négylábúaktól tanult képességek – többek közt a derű, a koncentráció, az alkalmazkodás – sorsfordító hatást gyakorolnak Nagore életére." 

 Mielőtt belemennék a történetbe, érdemes megjegyezni, hogy bár magyar szerzőről van szó, ez a kötet bizony fordításban olvasható. Az eredeti mű ugyanis Spanyolországban jelent meg spanyol nyelven.

Ez a kötet egyszerre próbál nagyon sok dolog lenni. Egyrészt egy jó reklám macskatartás fronton, hiszen a cicák pozitív erényeit domborítja ki. Másrészt életvezetési tanácsadó, mivel a főhős élet-közepi válságának megoldása áll a cselekmény középpontjában. Harmadrészt pedig szeretne kicsit filozofikus is lenni a különféle idézetek, életbölcsességek és macskamesterek miatt. Ez a sok akarat azonban picikét nehezen szuszakolható bele egy ilyen rövidke könyvbe, így bár mindegyik témába belekóstol, sehol sem megy igazán mélyre.

A cselekmény nagy része a címet adó Macskabárban játszódik, ami egy macskás kávézó. Mivel egyre több van belőle az országban, talán nem kell bemutatnom, de ha valaki még nem hallott volna ilyesmiről, írtam róla korábban egy beszámolót. A könyv első akarata, a macskás tartalom tehát könnyedén teljesül. Összesen nyolc cicát lehet nyomon követni a könyvben, és mivel a főhős semmit sem tud róluk (mert valószínűleg burokban, egy kő alatt élt eddig) alapvető macskatartási információkat tanul meg ebben a történetben. Ezek az alapvető információk, vagy triviálisak (mindenikek, aki nem az említett kő alatt lakik) vagy enyhén sztereotipikusak. Szóval gyakorló macskatartók számára semmi újat, csak esetleg néhány elavult információt tud mondani. Na, meg néhány cicás babonát. Mivel nem vártam el a kötettől, hogy a cicapszichológia mélyére ásson, így ez egyáltalán nem zavart. 

Azonban zavart a kezdetben fóbiásan macskától rettegő főszereplő lényegében ok nélküli pálfordulása. Nem ették meg a macskák az első napján, akkor innentől jóban is van velük. Ebből két dologra lehet következtetni: vagy sosem volt igazán cicaellenes (amit a múltbéli sérelme - egyszer megkarmolta egy cica - megerősít) vagy hihetetlenül könnyedén birkózik meg a kihívásokkal (amit viszont élete további szegletei nem támasztanak alá). Szóval szerintem szerencsésebb lett volna egy egyébként cicák iránt közömbös, vagy ha már sztereotípiák, akkor kutyapárti főhős, mert ez a macskafóbia hatalmas túlzásnak hat.

A főhősről egyébként nem árul el sokat a történet, és ez, ha csak a cicák lennének főszerepben, nem is lenne gond. Csakhogy itt Nagore útkeresése is épp annyira hangsúlyos, hiszen ez adja a kötet velejét, az igazi cselekményt és az enyhén önsegítőkönyv hangulatot. Ráadásul a filozofikusnak ható gondolatok is miatta kerülnek elő, hiszen ő kapja ezeket a jeleket az élettől, macskáktól vagy Buddhától, kinek hogyan tetszik. Be kell vallanom, nekem ezek a macskabölcsességek tetszettek a legkevésbé. Kicsit erőltetettnek éreztem őket, bár az is lehet, hogy épp nem voltam rá fogékony hangulatban.

A kötet második fele elindul a romantikus könyvek útján, és meglehetősen rózsaszín fordulatokat vesz. Ezek az elemek sajnos épp annyira vannak megalapozva, mint a főhős macskák iránti ellenszenve, és picikét nehezen összeegyeztethetőek a könyv felütésével, amelynek lényege: hogyan állj a saját lábadra egy kudarc után. Nagore ugyanis macskabölcsességek ide vagy oda, nem maga oldja meg a problémáit, hanem megoldják mások helyette. Félreértés ne essék, nem vagyok a segítségek elutasításának híve, csak éreztem némi disszonanciát a történetben.

Összességében tehát nagyon sok minden szeretne lenni ez a könyv, ám ezt sem a terjedelem, sem a cselekmény nem teszi lehetővé. A végeredmény, így egy kedves, aranyos történet sok cicával, és felszínes mondanivalóval. Kellemes volt olvasni, nem bántam meg, hogy kézbe vettem, ám látom a hibáit, így a hozzáfűzött reményeket nem teljesítette maradéktalanul.

Azoknak ajánlom, akik egy rövid, kedves történetre vágynak megoldódó problémákról, és kedvelik, ha van benne néhány cica. Ha viszont valaki nem kedveli a macskákat, nem ettől a könyvtől fog megváltozni a véleménye. Ha pedig valaki mélyebb gondolatokra is vágyik a cirmosok mellett, akkor inkább olvassa el A Dalai Láma macskája című könyvet, amelyet egyébként ez a könyv is ajánl.

"Egy jó könyv, egy forró tea és egy macska az ölemben… Hát kell-e más a földi boldogsághoz?"

A tweetcsata

Könnyed és kellemes olvasmányra vágytam, és ez a könyv ránézésre épp ilyennek tűnt. 

A borító a cuki kategória felé hajlik színvilágával és a kis galambbal. Közel 400 lapjával pedig se nem rövid, se nem hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"Hadd mutassam be Peppert, az úszócsapat kapitányát, krónikus maximalistát, aki mindenben a tökéletesre tör! Bár a családja épp széthullóban, kiterjedt gyorsétteremláncuk erőteljes növekedésnek indult, főként Peppernek köszönhetően. Csak komoly zsonglőrködés árán tud helytállni a hétköznapokban, miközben titokban ő felel a Big League Burger óriási Twitter-fiókjáért is.
És akkor színre lép Jack, az osztály bohóca, aki folyton borsot tör Pepper orra alá. Jack – ha épp nem a szemérmetlenül népszerű ikerbátyja árnyékából próbál kilépni – a család szendvicsbárjában szorgoskodik. A bizniszt, amit a jövőben neki szánnak, nem neki találták ki. Ám amikor a Big League Burger lenyúlja a nagymamája ikonikus grillszendvicsének receptjét, beleveti magát, hogy tweetről tweetre elégtételt vegyen.
Szerelembe és grillszendvicsbe minden belefér – legalábbis míg Pepper és Jack szóváltása őrült csatározássá nem fajul a Twitteren. És miközben a nyilvánosság előtt egymást aprítják csípős mémekkel és retweetcsatákkal, nem sejtik, hogy egy anonim chatalkalmazás segítségével, a magánéletben is keresztezik egymást az útjaik.
Ahogy mélyül a kapcsolatuk és fokozódik online a helyzet, úgy lesz egyre személyesebb a harc, míg végül a szemben álló felek kénytelenek elismerni, hogy ezen a váratlan módon, helyen és időben rájuk talált a szerelem."

A fülszöveg elég sokat elárul a cselekményből, ám ez ezúttal egyáltalán nem baj. Nem hiszem ugyanis, hogy lenne olyan ember a bolygón, aki kézbe véve egy ilyen romantikus ifjúsági könyvet ne gondolná, hogy a két főhős egymásra fog találni benne. A kérdés inkább csak a hogyan, mikor és miként, ezekre pedig szépen választ ad a történet.

A narráció a két főhős nézőpontja között váltogat, ami egy ilyen jellegű történetben jól működik. A szereplők ugyanis hiába ismerik egymást, rengeteg téves elképzelésük van a másikról, amihez az internetes kommunikációjuk további adalékot ad. Apropó internet, nekem nagyon tetszett, ahogy a szerző az online kommunikációt használta. Nem hangsúlyozta túl, hanem állandó jellegű kiegészítő elemként kezelte, ezzel pedig a történet korképe színesedett, és egyáltalán nem ment a chatelés a cselekmény rovására.

A történet egyébként szépen építkezik. A felvetett kérdések, mint a továbbtanulás, a családi konfliktusok és az önértékelési nehézségek szépen ki vannak bontva, és ellentétben az internet változékony világával, időtálló részét képezik a könyvnek. Habár egy romantikus történetről van szó, a hangsúly nem a két szereplő egymásra találásán van, hanem önmaguk megtalálásán, hogy aztán együtt is megpróbáljanak önmaguk lenni. Ez pedig nekem kifejezetten tetszett.

A románc egyébként lassan alakul, és bár akad néhány kötelező konfliktus, egyáltalán nem lett túlbonyolítva. Lehet drukkolni nekik (nem mintha szükségük lenne rá, hiszen már a kötet elején borítékolt a siker) és lehet velük együtt örülni, így romantika szempontjából ez egy kifejezetten kedves történet. A karakterek is kedvesek, szerethetőek. Ráadásul, bár a szülők helyenként igazán negatív szerepben tűnnek fel a kamaszok önállósági küzdelmében, megérthetőek. A szerző elég jól megmutatja, hogy mennyire sokat számít a nézőpont, milyen könnyedén vonunk le téves elképzeléseket személyekről, helyzetekről, és mennyire nem látjuk mások nehézségeit a sajátunk árnyékától. Szóval igazán kedvesen kibontott emberi kapcsolatok vannak itt, amit jó volt olvasni.

Egyetlen hibát lehet felróni a történetnek, amilyen lassan építkezik, olyan gyorsan befejezi a szálakat. Számomra a könyv vége kissé összecsapottnak hatott. Mintha egy-egy beszélgetés megoldana egy egész éves konfliktust, mintha a sérelmek ennyire könnyedén elsimíthatóak lennének. Persze írói szempontból meghozott döntésként érthető, hogy nem írta le kétszáz oldalon a szereplők összes konfliktusfeloldó beszélgetését, bennem mégis az összecsapottság érzetét keltette. Talán nem kellett volna minden problémát egyszerre feloldani, hanem be lehetett volna osztani ezt is, mint minden mást ebben a könyvben. Na, de ez persze egy apróság, ráadásul egy érthető apróság, így  szemet lehet hunyni felette.

Még egy dolgot szeretnék kiemelni a könyvben, a rengeteg finomságot, amit a szereplők készítettek, ettek, néztek, beszéltek róla. Nassolásra hajlamos olvasók, vigyázat, mert ez a történet bizony meghozza az ember kedvét egy finom sütihez vagy egy jól összerakott szendvicshez.

Összességében tehát az elvárásaimat teljesítette ez a könyv. Könnyed és kellemes kikapcsolódást nyújtott egy lassan építkező cselekménnyel, jól összerakott konfliktushelyzettel és kedves szereplőkkel.

Azoknak ajánlom, akik szeretik, ha egy romantikus történet nem fut felesleges drámai köröket, és kedvelik a lassan kibontakozó, egymás megkedvelésén alapuló románcot, illetve szívesen olvasnak pályaválasztási kérdésekről. Ha viszont valaki gyors cselekményt és nagy és viharos románcot vár, csalódhat.

Mozgóképek CXXIV.

Szinte behoztam a rovat lemaradását. Már csak az kell, hogy tudjam tartani a tempót, és ne csússzak el ismét.

Júliusra is maradt az öt film, ám ezúttal egyiket moziban néztem meg. Szóval az áprilisban megkezdett sormintát egyelőre tartom, és a műfaji változatosság is igaz lett erre a hónapra.

Mary és a varázsvilág

"Mary a nagynénjével vidéken él, se barátja, se izgalmas élete. Egy nap a közeli erdőben észrevesz egy régi seprűt és egy furcsa virágot, ami hétévente egyszer nyílik. Amikor letépi, megdöbbentő élményben lesz része, a seprű az égbe repíti. A mágikus Endor College-ban köt ki, amit Madam Mumblechook igazgatónő és a briliáns Doctor Dee vezet. Az iskolában azonban sötét titok lappang, és amikor Mary hazudik, kockára kell tennie az életét, hogy rendbe hozza a dolgokat."

Ez az anime egy regény lapján készült (nem olvastam), és nagyon sokáig halogattam a megnézését.

Viszonylag tipikus történet a szokásosan kedves rajzstílussal és aranyos figurákkal. Van benne két cica, sok repülés seprűn és persze egy nagy kaland, szóval minden, ami egy jó meséhez kell. A kellemes kikapcsolódást megadta, de nem varázsolt el igazán. Azonban így is bátran ajánlom mindenkinek, aki a jó meséket szereti. Családi filmnek egyébként tökéletes.

A legmélyebb lélegzet

"A szabadmerülés iránti rajongásuk nyomán összekovácsolódott rekordhajhász bajnok és a hősies biztonsági játékos történelmet írnak egy durva, mindent kockáztató húzással."

Kedvelem az extrém sportokról szóló dokumentumfilmeket, és láttam már korábban szabadtüdős merülésről egy remek filmet. Ott a távolságon és a jeges vízen volt a hangsúly, míg itt a mélységen. (Apropó mélység, ezt a sportot egy borzalmasan rossz film is feldolgozta, de azt inkább szeretném elfelejteni.)

A film egy rekordkísérletre fókuszál, ám közben nagyon jól bemutatja ezt a sportot és a nem épp veszélytelen helyszíneit. Ráadásul a feszültségkeltés miatt, a nézőt végig bizonytalanságban tartják a készítők azzal kapcsolatban, hogy sikerült-e a merülés, illetve hogy egyáltalán túlélték-e. Ez egy remek filmes húzás volt. A képi világ is rendben volt, bár nagyon sok archív és nem annyira jó minőségű felvételt is használtak a filmhez. Ez azonban egyáltalán nem zavaró, sőt, kellemes hitelességet ad neki.

Szóval ez egy érdekes és meglepően izgalmas dokumentumfilm. Nekem nagyon tetszett, és bátran ajánlom mindenkinek, aki belepillantana ebbe az extrém sportba. Illetve illik is ismerni ezt a sportot, mivel jelenleg egy magyar lány, Korok Fatima tartja a rekordot, aki 102 méter mélyre merült és jött vissza egyetlen lélegzettel 3 perc 47 másodperc alatt. Elképesztő teljesítmény!

Oppenheimer

"A II. világháború egyik legborzalmasabb velejárója az atombomba feltalálása, amelynek első – és egyben utolsó – bevetése annak idején sokkolta a világot. A pusztító fegyver feltalálása J. Robert Oppenheimer nevéhez fűződik, akinek történetét e film keretei között most megismerhetjük. Az atombomba megjelenése az emberiség történetének egyik legmegrázóbb pillanatát okozta, közben pedig bepillantást nyerhetünk annak az embernek az életébe is, aki talán sosem volt képes arra, hogy találmányának borzasztó hatásaival megbirkózzon."

San Diegoval nagyon vártuk ezt a filmet, mert eldöntöttük, hogy moziban fogjuk megnézni. Szóval, amint lehetett, el is mentünk rá. (Hiába forgatták IMAX-re, nem éreztük úgy, hogy ez sokat hozzáadna, így egy sima vetítésre mentünk, és ez épp elég jó élményt nyújtott, hiszen a széles vászon a lényeg.)

Ez egy meglehetősen hosszú, majdnem három órás életrajzi film. Mivel jó ritmusban halad a film cselekménye, ezt a néző annyira nem veszi észre. A film hangsúlya a főszereplőn van és nem az atombombán. Szóval, aki Csernobil szintű részletességet vár fizikából, csalódni fog. A film nem lineárisan meséli el a főszereplő életét, hanem két idősíkon. Egyrészt a múltban, mikor megalkották a bombát, másrészt jó néhány évvel később, mikor "politikai" okból épp lejáratták a főhőst. Ez adja a történet vázát, minden más pedig csak a kiegészítés. Ezért, bár kifejezetten látványos képsorok is vannak benne, csipetnyi hiányérzetet ad. Számomra annyira nem volt érdekes a politikai idősík (amerikai nézőknek biztos jobban csúszott), és kevésnek éreztem a morális dilemmákat. Félreértés ne essék, akad itt vívódás egy tömegpusztító fegyver bevetése körül, csak egyáltalán nem hangsúlyosan. Szóval az én ízlésemnek kicsit máshol volt a fókusza a filmnek, mint vártam. ám ettől függetlenül így is lekötött, izgalmas volt (hiába tudja a néző, mi lesz a vége...), tetszett.

Bátran ajánlom ezt a filmet, ám elsősorban azoknak, akik életrajzi alkotásra vágynak. Ha valakit kifejezetten a bomba érdekel, akár tudományos, akár morális megközelítésből kissé csalódhat. 

Boldogság kezdőknek

"A válása után élete fordulópontján lévő tanárnő tiszta lappal akarja újrakezdeni az életét – és a szerelmi életét –, amikor jelentkezik egy kemény csoportos túrára."

Ez egy tipikusnak nevezhető romantikus film. Azért néztem meg, mert az előzetese alapján humorosnak tűnt, és párhuzamot éreztem a korábbi csoportos túrázással kapcsolatos élményeimmel.

Inkább romantikus, mint vicces alkotás. Minden poén, ami fellelhető a filmben bele lett sűrítve az említett előzetesbe. Sajnos elég kiszámítható is, ám az erdő, ahol játszódik szép. Szóval tényleg egy tipikus film élet-közepi válságban szenvedő nőről, akire rátalál a szerelem.

Egynek elment, de többet vártam tőle, mint amit nyújtani tudott. Ha valaki túrázással kapcsolatos filmre vágyik, vagy sokat szeretne nevetni, nem ez az ő filmje. Azonban, ha valakinek épp egy szokványos romantikus alkotáshoz van kedve, hajrá, mert ez tényleg ilyen.

Paradise

"Egy férfi megismeri annak az időmanipulációs biotech vállalatnak a sötét oldalát, amelynek dolgozik, amikor a felesége egy adósság miatt kénytelen lemondani életének 40 évéről."

Ez egy német sci-fi. Egyrészt kedvelem az európai filmeket, másrészt a Dark után örömmel adok esélyt a német alkotóknak.

A történet alapja szuper. Igazán ötletes, különleges és érdekes elgondolás ez a cserebere az évekkel. Ráadásul nagyon jól bemutatták a társadalmi különbségeket és azok következményeit. A film eleje így érdekes és feszült és rengeteg kérdést ébreszt a nézőben. Kár, hogy ezt a remek kezdetet nem tudta tovább fenntartani. A történet ugyanis egy idő után átcsap egy középkategóriás akcióba, ahol a szereplők percenként változtatják meg a véleményüket valamiről csak azért mert. Talán mert a készítőknek így kényelmesebb volt, talán mert valaki szerint így jobban haladt a cselekmény. Csakhogy ettől olyan zagyva és hangsúlytalan lesz minden, hogy hiába a jó ötlet és a kezdeti lelkesedés, a befejezés keserű ízt hagy a nézőben.

Az alapötlet tehát jó, a film eleje tetszetős, csak aztán képtelen tartani a színvonalat, és belefut minden olyan hibába, amit a készítők átgondolatlanság miatt elkövethetnek. Ajánlani nem merem, de ha valakinek felkeltette az érdeklődését a történet, és nincsenek magas elvárásai, azért belekezdhet.

Értékelés:

A legmélyebb lélegzet            ->   10

Oppenheimer                          ->    9

Mary és a varázsvilág            ->    8

Boldogság kezdőknek            ->    6

Paradise                                  ->    5 

Erről nem beszélünk

Egy kis magyarázattal kell kezdenem könyvtárazási szokásaimról. Hiába megyek mindig egy rövid listával könyvtárba, elég gyakran eltérek tőle. Általában a friss megjelenések polcán szoktam valami csábítóbbra bukkanni, ám előfordul olyan eset is, mint ennél a könyvnél, hogy meglátom a polcon, beugrik, hogy valahonnan ismerős, és már jön is velem. Így vittem haza ezt a meglehetősen megosztó kötetet.

A borító enyhén szólva is fura, de nagyon jól passzol a "történethez". Ahogy ránézünk az arcra, érezzük, hogy valami nem stimmel, mégis látjuk az összképet, pont mint a kötet második része. Ha viszont megfordítjuk, egy groteszk arcot kapunk, és nem értjük, miért vagy hogyan, pont mint a kötet első része.

Egyébként 206 oldal az egész, ám így is rémesen túl van nyújtva.

Fülszöveg:

"Végre ​magyarul is olvasható a kortárs amerikai irodalom egyik legizgalmasabb, legprovokatívabb fiatal hangjának első regénye. Az Erről nem beszélünk főszereplője egy író, aki egy csapásra a közösségi média sztárjává válik, amikor felteszi a milliódolláros kérdést „a portálon”: Lehet-e a kutyáknak ikertestvérük? A tizenöt perc hírnév azonban egy pillanat alatt a háttérbe szorul, amikor kiderül, hogy születendő unokahúgánál súlyos rendellenességet állapítottak meg. Az író Ohióba utazik, hogy támogassa a nővérét, és felajánlja neki, hogy elviszi egy olyan államba, ahol legális az abortusz. Testvére végül megszüli a kislányt, aki néhány hónappal később meghal, majd megérkezik a hatalmas kórházi számla.

Lockwood életrajzi elemeket is tartalmazó regénye a valódi emberi kapcsolatokat és az élet kiszámíthatatlanságát állítja szembe az internet gondosan megkonstruált alternatív valóságával. Az Erről nem beszélünk megrázó, éles hangú, briliáns humorú társadalmi és politikai szatíra, szerelmes levél az átnetezett éjszakákhoz."

Rettentően haragszom a szerzőre. Ez a kötet ugyanis teljesen öncélú, és bár egyáltalán nem jó könyv - sem irodalmi, sem olvasói szempontból -, az ember bűntudatot érez, ha leszólja. A legnagyobb sikere tehát az az érzelmi zsarolás, amit az olvasóival tesz. Nem, nem fogom hagyni, hogy ezt rajtam is gyakorolja, mert erről a problémáról igen is beszélnünk kell.

A kötet két részből áll, ám az első rész cirka 20-30 oldallal hosszabb, mint a második. Ez pedig száz oldallal több, mint amit önkínzás nélkül végig lehet olvasni. Szóval beszéljünk először erről az öncélú papírpazarlásról.

A narráció olyan, mintha az internet legmélyebb bugyrainak kommentszekcióját olvasgatná az ember. Ostobaság, összefüggéstelenség, céltalanság és indokolatlan szexuális utalások katyvasza. A szerző konkrétan leírja mennyi szennyet fogyaszt a világhálón, és bár tudja, hogy ez nem egészséges, és azt is tudja, hogy már a függőség szintjére lépett, nem foglalkozik vele. Ahogy nem foglalkozik az olvasókkal sem, csak hányja eléjük az emberi butaság megnyilvánulásait. Konkrétan olvashatatlan ez a rész. Nincs összefüggés a pár soros értelmetlen mondatok között. Nincs üzenet, nincs semmi, csak a digitális világba hányt hülyeségek.

Mikor elkezdtem ezt a könyvet, tudtam, hogy az eleje küzdős lesz, mert mindenhol azt hallottam, hogy a kötet eleső fele rossz, na de a második feléért megéri végigolvasni. Nos, jelentem, ez nem igaz. Az első fele egy szutyok, senki sem veszít semmit, ha kihagyja, amúgy sincs összefüggésben a második felével. Ráadásul ez az első rész a hosszabb, így egy idő után fogtam magam és olvasás nélkül átpörgettem a lapokat, hogy lássam, a második fele tényleg jobb-e. Nem jobb.

A kötet második fele az, amit a fülszöveg is ígér, egy saját tapasztalaton alapuló családi dráma. Csakhogy ez a dráma ugyanabban az internetes komment formátumban íródott, mint a kötet első fele. Csakhogy ez a rész is öncélú, mert maga az érzelmi zsarolás. Miután az olvasó végigszenved több mint száz oldalnyi értelmetlen szutykot, kap az arcába egy beteg újszülöttet, így bár hiába utálta minden egyes sorát, nem mer rosszat mondani róla, mert akkor úgy érzi, rosszat szól egy személyes tragédiáról és egy érzéketlen, gonosz ember. Pedig ez nem igaz. A szerző a gonosz, hogy azt a fércmunkát, amit itt művelt ezzel a megrázó történettel akarja lenyomni emberek torkán. Na, és hogy miért? Jó kérdés, mert ez a kötet végig öncélú. Semmit sem fejt ki, nem foglal állást, nem ad feloldozást, sem üzenetet, csak bűntudatot kelt az olvasóban, ha ki szeretné mondani, hogy nem jó ez a kötet.

Na, de legyünk tárgyilagosak, és nézzük meg, miért nem jó a második rész sem, hiába van itt legalább valamiféle történet. Mivel a fülszöveg elmond mindent, ez egyáltalán nem spoiler.

A szerző/főhős húga babát vár. Kiderül, hogy a baba egy ritka genetikai betegségben szenved, és nem valószínű, hogy életben marad, illetve az anya életét is veszélyezteti a rendellenes fejlődésével. Úgyhogy az első dráma egy beteg magzat és a tény, hogy egy bigott amerikai államban történik mindez, ahol tiltva van az abortusz. Ez pedig rengeteg kérdést felvet az olvasóban, amiről egyáltalán nem szól ez a könyv. Nem írja le, hogyan érez ezzel kapcsolatban a család. Nem írja le a lelki vívódásukat, nem írja le, hogy egyáltalán megfordul-e a fejükben, hogy szembe menjenek az idióta törvényhozókkal. Aztán megszületik a baba, akit gyógyszerekkel és gépekkel tartanak életben, és már megint nincs kifejtve semmi. Egy-egy utalás, hogy mennyi küzdelem van az életéért nap, mint nap. Egy utalás arra, hogy a szülők anyagilag is belerokkannak a helyzetbe, míg a kedves törvényhozók semmiféle támogatást nem adnak. Szóval semmi érdemleges, csak az érzelmi zsarolás. Mert a babát mindenki szereti, mert a baba elvonja a főhős figyelmét az internetről, mert egy beteg baba mennyivel értelmesebb, mint a laposföldhívők fóruma. Ezzel pedig nem mond semmi újat, csak megpróbál az olvasó érzelmeire és lelkiismeretére hatni. Aztán bekövetkezik az, amiről mindenki tudta, hogy hamarosan be fog következni, a baba meghal. Jöhet az érzelmes búcsúzás, a kevésbé érzelmes temetés, majd a kötet lezárása gyorsan, míg hat a lelki zsarolás, hogy az olvasó úgy tegye le a könyvet, hogy ne akarja nyíltan kritikával illetni. Ettől pedig ez az egész 206 oldalas ámokfutás öncélúvá válik.

Nem, nem érdekel, hogy a végére odaszúrta a betegségben szenvedő gyerekek adománygyűjtését, ez a könyv egy szutyok, amit egy kisbaba tragédiájával akarnak eladni  és ez nekem bőven elég, hogy ki is mondjam. Mert hiába az a címe a könyvnek, hogy erről nem beszélünk, és feltételezi az olvasó, hogy na, most egy olyan témáról fogunk BESZÉLNI amiről nem szoktunk. Ez a könyv nem szól semmiről, nem beszél semmiről, nem ad semmit, nem indít párbeszédet, nem indít gondolatokat, sőt, inkább el akarja hallgattatni az olvasót. Mert milyen csúnya olvasó az, aki leszól egy könyvet, amelyben egy kisbaba meghal? Szörnyeteg. Még akkor is, ha a könyv 80%-a értelmetlen papírpazarlás. Nos, ebben az esetben vállalom, szörnyeteg vagyok, mert ez a könyv akkor is egy szutyok. 

Elolvastam, hogy másoknak ne keljen, úgyhogy nem ajánlom senkinek. Főleg, hogy rengeteg kötet foglalkozik értelmesen és sokkal, de sokkal jobban az abortusz és a különféle betegségek kérdésével. Ennél a kötetnél csak jobbat lehet találni.