Éjféli palota

Ez a kötet A Köd trilógiájának második része. A trilógia azonban lazán értelmezendő, mert a kötetek cselekménye nem kapcsolódik egymáshoz. Míg az első könyv, A köd hercege az 1940-es évek Spanyolországában játszódott, addig ennek a kötetnek az eseményei a '30-as évek Indiájába vezetnek. Közös vonatkozás tehát csak annyi van bennük, hogy mindegyik Carlos Ruiz Zafón  korai munkája és mindegyik ifjúsági besorolást kapott.

A borító nagyon szép, a kemény kötés pedig ideális. 338 oldalával nem egy terjedelmes olvasmány.

Fülszöveg:

"Kalkutta, ​1932 májusának utolsó napjai: minden idők legforróbb hónapjának végén hó hullik a paloták városára. A sűrűn zúduló hópelyhek takarója alá kerülő Bengáli-öböl partján azonban ezt megelőzően egy tüzes, szikrákat hányó, lángoló, elszabadult vonat – ablakaiban sikoltozó gyerekekkel – vágtat át az éjszakai utcákon, egyenesen a St. Patrick’s árvaházat célozva, hogy a tizenhatodik születésnapjukat ünneplő, az életbe kilépni készülő titkos testvériség, az Eljövendők Társaságának tagjait elpusztítsa. A mozdonyt egy tűzdémon irányítja, aki gonoszságával a rettenet magvait ülteti el a városlakók szívében. Ám az árvákat, Bent, Sheere-t, Isobelt, Szirádzsot és a többieket kemény fából faragták, a jövőjük érdekében nyomozni kezdenek titokzatos múltjuk iránt, hogy szembeszállhassanak a lelkükre pályázó sötét árnyékkal."

Ez a történet picit kilóg a Zafón életműből, mert kivételesen nem Spanyolországban játszódik, és még spanyol vagy katalán szereplő sincs benne. A helyszínválasztáson kívül azonban minden olyan ebben a könyvben, ahogy az írótól már megszokhattuk.

Zafón ezúttal is könnyedén teremtett egy remek hangulatot a történet köré. Ráadásul ebben érezhetően épített az ifjúsági kalandregények tipikusnak mondható elemeire. Szerencsére ezeket az elemeket szépen használta fel, így az olvasót cseppet sem zavarják az ismerős építőkockák. Engem legalábbis nem zavart, hogy fogott egy csapat kamaszt, mint téglát, megkötötte őket a szárrmazás titkának habarcsával, és az egészet bevakolta egy sötét, misztikus tragédiával. Sőt, kifejezetten otthonosnak találtam. Hiszen mindenki szereti a titkos társaságokat, a tizenéves nyomozókat, a családi titkokat, na meg a kísértetvonatokat.

A cselekmény egyébként két szálon halad, egyrészt az egyik szereplő visszaemlékezései nyomán, másrészt a múlt eseményeinek megelevenedésével. Ettől a könyv hangvétele cseppet közvetlenebbé válik.

Az ifjúsági besorolás nem csupán a főhősök életkorából adódik, hanem következik a cselekmény menetéből is. Rutinos olvasó ugyanis hamar rájön, ki is a hunyó ebben a kalandban. A kaland egyes elemei pedig felnőtt fejjel már nem olyan izgalmasak. Pedig az író beleszőtt néhány kifejezetten sötét elemet, és a vért sem spórolta ki belőle.

A könyv elején a hét főszereplő cseppet soknak tűnt, míg a nyolcadik figura csapatba vétele meglehetősen gyorsnak. Zafón azonban kihozta a maximumot ebből, ami alig több mint háromszáz oldalon lehetséges. Szóval, bár az én ízlésemnek néhol nagyon gyorsan épültek a kapcsolatok, és nem minden szereplő kapott elég teret, tudom, hogy ennyi fért ebbe a történetbe. Ráadásul ifjúsági olvasókat valószínűleg nem fogják zavarni ezek a hiányosságok.

Zafón azonban nem csupán a fiatal olvasóknak írta ezt a történetet, hanem mindenki másnak is. Épp ezért sajnáltam, hogy míg későbbi munkáiban a "gonosz" szereplők motivációi szépen fel vannak építve, addig itt elég gyengén és egyszerűen oldotta meg a negatív főhős kérdését. A történet végével ezért nem is vagyok kibékülve.

Ez a könyv tehát nem hibátlan. Vannak benne olyan írói megoldások, amelyek kiforratlanságra utalnak. Ez azonban egy korai munka, és az előszóban maga a szerző magyarázza meg, miért nem piszkált bele később, tapasztaltabb korában. 

Mindent összevetve tetszett. (Habár én kétségtelenül elfogult vagyok.) Remek hangulata van, amitől kifejezetten élveztem ezt az indiai kalandot.

Elsősorban ifjúsági regények kedvelőinek ajánlom, fitalabb korosztály előnyben. Illetve azoknak, akik kedvelik a Zafón könyvek hangulatát, mert ebben egyáltalán nem okoz csalódást ez a kötet. Aki pedig még nem ismerné a szerző munkáit, mindenképpen tegyen vele egy próbát, akár ezzel a könyvvel, akár egy másikkal.

Kiegészítés:

Ezt a könyvet még novemberben vettem meg, és azért halogattam ilyen sokáig az elolvasását, mert keserű gondolataim voltak. Carlos Ruiz Zafón sajnos tavaly meghalt, ez pedig azt jelenti, hogy könyveinek száma véges. Mivel ő az egyik kedvenc szerzőm, egyszerre akarom befalni minden munkáját, és minél tovább nyújtani az olvasást. Ebben az ellentmondásban pedig kifejezetten nehezemre esett elkezdeni ezt a könyvet, és olvasás közben is próbáltam beosztani. Most pedig, hogy ennek is a végére értem, egyszerre érzem azt a kellemes érzést amit az olvasás kiváltott belőlem és azt a szomorúságot, amelyet az a tény okoz, hogy már csupán egy könyve van, amelyet még nem olvastam. Ez a könyv A Köd trilógiájának befejező része, Szeptemberi fények, amelynek megjelenéséről még nincsenek információim. Az viszont biztos, hogy amint az Európa Kiadó megjenteti, megveszem, és miután feldolgoztam gyászomat, el is olvasom.

Mozgóképek XCVII.

Februárban nagyságrendekkel jobb filmeket néztem meg, mint januárban. Ez pedig nem csak azért van, mert nagyobb volt a választék, hiszen a hónapban 8 filmet is láttam, hanem mert egyik sem volt rossz, legfeljebb gyengébb kicsit a többiekhez képest.

Születési helye: Auschwitz

"A film főszereplője, Angéla 1944 decemberében, néhány nappal karácsony előtt született az auschwitzi haláltáborban, mindössze egykilósan. A kisbabát hetekig, egészen a tábor felszabadításáig rejtegette az édesanya, mivel a zsidó újszülöttekre jó eséllyel halált várt."

Alapelvem, hogy szabadidőmben nem foglalkozom munkával. (Aztán persze a munkám üldöz engem, és mindenhol felbukkan...) Ezzel a dokumentumfilmmel mégis kivételt tettem.

Kellemes hangvételű, 80 perces film a lélektani fajtából. A hangsúly a két szereplő kapcsolatán van, a családi kötelékeken, az anya-lánya viszonyon és traumák öröklődésén. Nagyon tetszett a múlt elmeséléséhez használt animációs film hangulata. Érdekes téma, jó megközelítés, és filmes szempontból szép képsorok. Viszont helyenként csapongónak éreztem, ahogy ugrált egyik helyszínről a másikra, és nehéz volt követni a család kronológikus történetét. Értem én, hogy nem a múlt volt hagsúlyos, hanem maga a szülő-gyerek kapcsolat, de azért jólesett volna tudni a családtagok nevét, az emigrációjuk időpontját (mert a családtagok különböző időpontokban költöztek ki Kanadába) és az új életük mérföldköveit. Úgyhogy volt némi hiányérzetem kíváncsi természetemből adódóan, ám tudom, hogy ebbe a 80 percbe nem fért volna bele több. Összességében egy jó dokumentumfilm élményét nyújtotta.

Azoknak ajánlom, akik elmélkednének kicsit a családi kapcsolatokon, a generációk egymáshoz viszonyulásán, vagy csak egyszerűen megismernének egy nem hétköznapi anya-lánya történetet. Aki viszont Auschwitzról szeretne nagy dózisban hallani, keressen egy másik filmet, mert ebben nem a haláltáboron van a hangsúly.

Lunaria - Kaland a Holdon

"Édesanyja emléke hatására a találékony Fej-fei rakétát épít, hogy eljusson a holdra, és bebizonyítsa egy legendás holdistennő létezését."

Aranyos rajzfilmre vágytam és az animációja alapján ez annak tűnt.

Az elvárásaim nagyobb részét teljesítette, mert tényleg voltak benne aranyos dolgok (Egy iszonyatosan cuki nyuszival.) és minden olyan elem, ami egy jó rajzfilm kelléke. Volt mondanivalója, az elengedés, voltak vicces szereplők és volt egy jó kaland, mert ki ne akarna rakétát építeni a Holdra. Csakhogy sajnos az is volt benne, ami számomra a rajzfilmek árnyoldala, rengeteg random dalra fakadás. Utálom, ha énekelnek egy filmben (nem, a musical nem az én műfajom) és a kedvenc rajzfilmjeimben is csak azért viselem el, mert nem esnek velük túlzásokba. Nos, itt nagyon-nagyon sok volt a nagyon indokolatlan dalolászás. Ráadásul a holdistennő popsztár dalai paródiának is elmentek volna. (Remélem, annak is szánták és nem komolyan gondolták őket.) Az animációval többnyire elégedett voltam, bár a sok színes gumimaci - nem lehet máshoz hasonlítani őket - elég lusta megoldásnak tűnt. A cselekmény viszont rendben volt, így összeségében nem nyűgözött le, de kikapcsolódásnak megfelelt.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a rajzfilmeket, még azokat is, amelyekben sokat énekelnek.

Amerikai história X

"„Az én Mein Kampfom” – ezzel a dolgozattal sokkolja tanárait Danny Vinyard, aki egyébként kiváló tanuló. Talán ez az iromány adta a végső lökést, hogy bálványozott bátya, Derek, aki apjuk meggyilkolása óta csak a gyűlölet filozófiája és gyakorlata szerint él, egy hihetetlenül kegyetlen faji gyilkosságot kövessen el, amely „példaértékű” lesz a neonácik, skinhead bandák és a hatóságok előtt is. A rácsok mögött Derek fokozatosan ráébred az erőszak kétarcúságára. Felismeri az örök igazságot: a gyűlölet mindig visszaszáll arra, akitől ered.Három év múlva a bajba jutott fiú visszatérésére vár környezete: a skinheadek hős vezérüket, anyja családfőnek számító gyermekét, Danny szeretett testvérét akarja visszakapni.Még magán hordva a „börtönszagot”, Dereknek nem sok ideje marad, hogy élvezze a szabadságot, múltjától szégyenkezve és iszonyodva versenyt fut az idővel, hogy megmentse öccsét és az egyre inkább az erőszak kietlen világába sodródó családját…"

Régi adósságomat törlesztettem ezzel a filmmel. Természetesen hallottam róla, egy-egy híres jelenetét láttam már, tudtam, miről szól, ám elejétől a végéig csak most néztem meg.

Nagyon szomorú, hogy ez az 1998-as alkotás napjainkban is épp olyan aktuális, mint megjelenésekor. A színészek játéka remek, a felépítés logikus, az üzenet pedig ügyesen lett adagolva. Nagyon szépen körbejárja a gyűlölet kérdéskörét, a környezet hatását és az ideológiák problémáit. A vége kiszámítható, ám ez így van jól.

Cseppet sem bánom, hogy csak most néztem meg, mert tényleg ugyanolyan aktuálisnak érzem, mint tíz vagy húsz éve lett volna. Nagyon ajánlom, hogy előbb vagy utóbb mindenki kerítsen rá sort, mert nem véletlenül lett híres ez az alkotás.

Az éjféli égbolt

"Egy sarkvidéki kutató megpróbál kapcsolatba lépni egy csapat visszatérő űrhajóssal egy titokzatos, globális katasztrófa után."

Könyvadaptáció (nem olvastam), ami először nagy reklámot kapott, majd ahogy érkeztek róla az értékelések, kezdett megkopni a varázsa. Viszont ritkán találok olyan sci-fi alkotást, ami kifejezetten szimpatikusnak tűnik, így adtam neki egy esélyt.

Értem, mi volt vele sokaknak a problémája, mert tényleg nem hibátlan alkotás, ám annyira rossznak sem éreztem. A háttér nincs rendesen kifejtve (talán a könyv részletesebb), ami bosszantó. A cselekmény két szálon fut, és bár mindegyik érdekes a maga nemében, egyik sem vált ki heves reakciót a nézőből. A látványvilág viszont kifejezetten mutatós, és ezen a cselekmény kiszámíthatósága nem ront. A befejezés viszont, hát nem egy happy end, és itt bizony engem zavart, hogy úgy alakult, ahogy előre sejtettem.

Összességében azonban kellemes filmélménynek találtam. Szóval, ha valaki sci-fi alkotásra vágyik, és nem zavarja, ha épp kihal benne az emberiség, akkor adjon neki egy esélyt. Aki viszont szereti, ha a katasztrófa elejétől a végéig nyomon van követve, az inkább hagyja ki, mert ennek a filmnek a fókusza bizony kicsi, kizárólag a főhősökre koncentrál.

Ásatás

"Miközben gyülekeznek a második világháború viharfelhői, egy tehetős özvegyasszony megbíz egy amatőr régészt, hogy ássa ki a birtokán található sírhalmokat. Amikor történelmi felfedezést tesznek, visszaköszönnek Nagy-Britannia múltjának visszhangjai a bizonytalan jövő előtt álló országban."

Ez a film simogatta a lelkemet. Nincs benne semmi eget rengető, de annyira élveztem a hangulatát, olyan jó volt nézni, hogy igazi felüdülésnek találtam. Ebben persze közrejátszott a tény, hogy életrajzi történetről van szó, és a történelem fontosságát hangsúlyozza. Ha úgy vesszük, egy tipikus angol dráma, amit csak itt-ott egészítettek ki extra konfliktusokkal, hogy "izgalmasabb" legyen. Azonban ez a film minden, csak nem izgalmas, és mégis feszült és érdekes az első képkockától az utolsóig. A karakterek szerethetők, a motivációk érthetők, a filmben bemutatott sznobizmus pedig dühítő.

Ez tehát egy csodálatos hangulatfilm a múlt szeretetéről. Nekem nagyon tetszett, így csak ajánlani tudom mindenkinek, akinek a szívét megdobogtatja egy régészeti lelet.

Accomplice

"A kerékpározást méltató filmben átszelheted a földet a világ legmenőbb bringásaival, akik durva terepen és gyönyörűséges helyszíneken kerekeznek."

Erre az 52 perces dokumentumfilmre a Netflix kínálatában bukkantam. Ahogy az ismertető is hirdeti, a kerékpározásról szól, ám nem a mezei vagy városi bringázásról, hanem a terepen, hegyen, erdőn át száguldozásról, a trükkökről és persze versenyekről. Habár dokumentumfilm, nem megy bele a sport részleteibe, így nincs szó technikai háttérről, se felkészülésről, se arról, mi kell egy versenyen való induláshoz. Mert ez a film nem a sportról szól, hanem a sport szeretetéről. A film több fejezeten át, több ember szemszögéből mutatja be, miért szeretnek oylan sokan tekerni, mi a jó benne, mitől olyan látványos, és miért nem lehet elszakadni tőle, ha valaki egyszer már beleszeretett. Ez a film tehát ismét egy hangulatokra, érzelmekre építlező alkotás és ezt gyönyörű képkockákkal mutatja be.

Tetszett. Tudom ajánlani mindenkinek, aki szeret bringázni, akár elindulna két keréken hegyről lefelé, akár nem.

A katipány küldetése

"Észak-Texas, 1870, eső és hideg. Jefferson Kyle Kidd kapitány az amerikai polgárháborúból hazatérve azzal keresi kenyerét, hogy településről településre vándorolva a nagyvilág híreit olvassa fel a helyieknek. Wichita Fallsban elvállal egy különleges megbízást: el kell kísérnie San Antonióba a rokonaihoz a tízéves Johannát, aki 4 évet töltött a kajova indiánok fogságában. Az indiánok megölték a családját, őt pedig elhurcolták, és saját törzsükből valóként nevelték. Kidd kapitányra és Johannára 400 mérföldes, veszélyekkel teli út vár. Johanna ráadásul nem beszél angolul, és minden alkalmat megragad a szökésre – sokkal inkább tűnik a kötöttségeket nem tűrő indiánnak, mint német bevándorlók gyermekének. A két magányos lélek között a viszontagságokkal teli utazás során különös kötelék szövődik, hiszen a kegyetlen vidéken az életük múlhat azon, hogy minden különbözőségük ellenére képesek-e megbízni egymásban."

Könyvadaptáció (ezt sem olvastam) és western. Nem szeretem a western műfaját, ám Tom Hanks jó filmeket szokott elvállalni, így adtam neki egy esélyt.

Nos, kellemesen csalódtam a filmben, és nem csalódtam a színészben. Hanks rutinosan hozza az elvárt színvonalat, és a kisujjában vannak az ilyen típusú karakterek. Kellemes kalandfilm élményét nyújtja, amelyben a műfajból adódóan a veszély nagyon is valódi. Igazából nincs benne semmi meglepő, csak szépen sorban végigveszi az alapfelállás kínálta lehetőségeket, ám ezt olyan rutinnal teszi, hogy az ember nem is kérdez semmit, csak megköszöni. Helyenként akadnak benne tanulságok, ám nem szájbarágósan, ami pozitív irányba billenti a filmet.

Ez a film is tetszett, kellemes kikapcsolódást nyújtott, így bátran tudom ajánlani azoknak, akik szívesen nézik a morcos férfi és vagány kislány megunhatatlan párosát.

Rózsa-sziget

"Egy idealista mérnök saját szigetet épít az olasz partokhoz közel, majd kikiáltja a függetlenségét. Azonban magára vonja a világ – és a kormány – figyelmét."

Kicsit szkeptikus voltam ezzel a filmmel, ám igaz történetet mesél el, így adtam neki egy lehetőséget. Ó, de milyen jól tettem!

Nagy igazság, hogy a leghajmeresztőbb történeteket a valóság produkálja. Nos, ez a film ennek az állításnak egy remek példája. A Rózsa-sziget tényleg létezett (vagyis megépítették) és tényleg csípte az olasz kormány szemét. A filmben bemutatott események tehát valósak, a karaktereket valódi emberekről mintázták, amitől ez a film csak még szórakoztatóbbá válik. Mert ez bizony egy nagyon szórakoztató alkotás, jókat lehet rajta nevetni, még úgy is, hogy a politika sok minden, csak épp nem mulatságos. A szereplők viccesek, és a konfliktushelyzetet sem lehet humor nélkül kezelni.

Inkább nem árulok el semmit a cselekményből, csak annyit mondok, remek film, ajánlom.

Értékelés:

Rózsa-sziget                               ->  10

Ásatás                                        ->   9

A kapitány küldetése                 ->   9

Accomplice                               ->   8

Amerikai história X                  ->   8

Születési helye: Auschwitz      ->    7

Lunaria - Kaland a Holdon      ->    7

Az éjféli égbolt                        ->   6

Anna és a francia csók

Ez a könyv nagyon jó értékeléseket kapott, ezért úgy döntöttem, ha könnyed, romantikus olvasmányra vágyom, teszek vele egy próbát. Aztán kicsit besokalltam a bezártságtól (utazásra vágyom), így mikor felmerült bennem a kérdés, mit olvassak, eszembe jutott ez a kötet. Végülis ez is egy utazásról szól, jót fog tenni a lelkemnek - gondoltam naivan.

A borító elmegy. Nem kimondottan tetszik, de konkrét problámám sincs vele. 384 lapjával kicsit terjedelmesebb olvasmány, ami időnként még hosszabbnak érződött.

Fülszöveg:

"Anna nagy várakozással tekint végzős évének kezdete elé atlantai középiskolájában, ahol van egy remek munkája, egy hűséges legjobb barátnője, és egy alakulófélben levő, ígéretesnek tűnő kapcsolata. Így aztán eléggé elkeseredik amiatt, hogy Párizsba kell költöznie egy bentlakásos iskolába – egészen addig, amíg ott nem találkozik Étienne St. Clairrel, aki okos, sármos, gyönyörű, szóval tökéletes… lenne, ha nem volna foglalt. De a Fények Városában a vágyak valahogy mindig utat törnek maguknak. Vajon a szerelmes majdnem-ek éve a hőn óhajtott francia csókkal ér véget?"

 Ez a könyv borzalmasan túl van értékelve. Egyáltalán nem romantikus, inkább szenvedős. Az egyetlen dolog pedig, amit lehet benne értékelni, az a helyszín és a kultúrális különbségek. A szereplők ugyanis idegesítőek és unszimpatikusak, a cselekményt adó szerelmi gubanc fusztráló, míg egy-egy fejezet tele van túlírt kiegészítő információkkal. 

Igen, sok problémám volt ezzel a kötettel. No, de mielőtt kitöltöm rajta haragomat (Vigyázat, spoilerek előfordulhatnak!), gyorsan leírom, mi volt az, ami mentette kicsit a helyzetet.

A történet Párizsban játszódik, a város leírása pedig teljesen rendben volt. Sőt, kifejezetten szerettem azokat a részeket, amelyek a környék felfedezéséről szóltak. Ráadásul a főhős amerikai nézőpontjából elevenedik meg minden, így voltak benne kedves sztereotípiák (nem sok és tényleg kedves tálalásban), kultúrális különbségek és egy egészséges mértékű önirónia. Ez tehát tényleg tetszett, sőt szívesen olvastam volna belőle még többet és többet. A város azonban háttérbe szorult a főhősnő nyűgjei miatt.

Anna az első pillanattól fogva unszimpatikus volt. Oké, ez kicsit igazságtalan volt a részemről, mivel a bezártság okozta fusztrációmat vetítettem ki rá, így bosszantott, amiért panaszkodott, hogy egy évet külföldön kell töltenie. Szóval itt még lehettem volna megértőbb, hiszen tinédzser, nem beszél franciául, így érthető a félelme. Csakhogy hamar bebizonyította, hogy lehet más miatt is utálni.

Van valami rettentően fárasztó a "mi csak barátok vagyunk, de valójában fülig szerelmesek" felállásban. Ennél már csak a szerelmi sokszög zavaróbb, amit pedig mindig továbbb lehet rontani a se veled, se nélküled hozzáállással. Ez a románc pedig mindezt tartalmazza, sőt sokkal többet is.

Anna személyisége borzalmas. Minden "helyes" srác bejön neki, legyen tahó vagy épp brit úriember. Ráadásul rögtön szövögeti is romantikus ábrándjait a sráccal, aztán jól meglepődik, mikor a valóság máshogy alakul. Ráadásul rettentően képmutató, mert simán megkörnyékez egy foglalt srácot, míg ha lecsapják a kezéről azt a srácot, akiről csak ábrándozott, vérig van sértve. Egyáltalán nem kedveltem a lányt, így nem tudtam átérezni a hisztijeit, és csak forgattam a szememet, mikor még tovább rontotta a helyzetét mérhetetlen hülyeségével.

No, de nem kell félni, mert egy ilyen förtelmes "kapcsolathoz" két ember kell. St. Clair a főhősnő szemén keresztül be van állítva egy tökéletes, helyes, okos srácnak, csakhogy egyik sem igaz rá. Konkrétan olyan tutyimutyi és szánalmas, hogy fogalmam sincs, miért is van belehabarodva fél Párizs. Egy pillantás alatt lecserélné a barárnőjét egy olyan lányra, akit épp most ismert meg. Aztán persze nem teszi, mert töketlen a szakításhoz, ám ez nem riasztja vissza a flörtöléstől és a féltékeny hisztiktől. Komolyan megérdemelte volna, hogy két szék közül a pad alá essen, de lehetőleg egy mély gödörbe, hogy fájjon is a becsapódás. Igen, őt is utáltam.

A többi szereplő sem volt szimpatikus, mert végig asszisztáltak ehhez a mérgező és egyáltalán nem példaérékű viselkedéshez. Ó, és persze soha senki nem ült le nyíltan beszélgetni a másikkal. Miért is tették volna, mikor így sokkal jobb duzzogni és félreérteni és tovább lehet csűrni ezt a förtelmes "románcot".

Azonban még nincs vége a könyv bűnlajstromának. Nem a szereplők hibája, hogy ennyire megkedvelhetetlenek, hanem az íróé. Neki kellett minden bonyodalmat beszuszakolnia a cselekménybe, ráadásul valószínűleg Anna képmutatósága önreflexióból fakadt, mert miközben ezt a szerelmi katyvaszt megírta, minden második fejezetben ócsárolta a romantikus ponyvákat és azok kliséit. Mert ez aztán tényleg jobb, mint egy csukorszirupos melodráma, mi? Nos, nem, épp olyan agyzsibbasztó és fárasztó.

Stephainie Perkins azonban nem csak a szereplők kapcsolatait bonyolította túl, hanem időnként a szöveget is. Anna filmrajongó (gondolom, mert a szerző is az), sokat jár moziba, ami oké is lenne, ha nem írná le szinte minden egyes film történetét csak úgy mellékesen. Aztán néha egy-egy könyv cselekménye is terítékre került röviden, amit szintén felesleges kitérőnek éreztem. Szóval a narráció sem segített, hogy jobb megítélés alá kerüljön ez a kötet.

Összességében, leszámítva a Párizsról szóló részeket, nem tetszett ez a könyv. Idegesítettek a szereplők, és idegesített ez a szerelmi kötélhúzás. Egyáltalán nem találtam romantikus olvasmánynak, így meg sem közelítette előzetes elvárásaimat.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik mazochista módon szeretnek szerelmi nyüglődésről olvasni, és nem zavarja értékrendjüket a megcsalás gondolata. Tutyimutyi srácok kedvelői előnyben.

Viszont, ha valaki romantikus olvasmányra vágyik szerethető karakterekkel és főleg szerethető főhősökkel, keressen inkább egy másik könyvet. Aki pedig Párizsról olvasna, nos valószínűleg jobban jár egy útikönyvvel, abban nincs tinihiszti...

Kiegészítés:

A szerző írt még két kötetet ebben a stílusban és persze kapcsolódó szereplőkkel. A Lola és a szomszéd srác San Franciscoban játszódik, így gondolom az új szereplők belefutnak majd a jó képességű Annába valamilyen módon. A harmadik részben, Isla és a hepiend pedig egyszerűen fogta az első könyv melékszereplőit és írt nekik egy románcot. Természetesen itt is feltűnhet Anna, mint mellékfigura.

Nem áll szándékomban elolvasni őket.

Ásta

Jón Kalman Stefánsson az egyik kedvenc íróm. Mikor megtudtam, hogy új könyve jelenik meg a Jelenkor Kiadónál, azonnal elő is rendeltem. Aztán meghozta a futár, és rögtön el is kezdtem felfalni.

Nagyon tetszik a borító, különösen mert a Menny és pokol trilógiára emlékeztet. Igazán jól fog mutatni a polcomon.

516 oldal, vagyis nem vékony kötet, ám a tagolása miatt gyorsan lehet haladni vele. Főleg, ha az olvasó olyan mohó, mint amilyen én voltam.

Fülszöveg:

"Ásta. ​Reykjavíkban az 1950-es évek elején ezt a nevet adja Sigvaldi és Helga másodszülött lányuknak. „Ásta léte a szeretetből fakad, és szeretetben nevelkedik majd” – gondolják a szülők, hiszen a kislány az izlandi irodalom egyik nagy hősnéjének nevét viseli, ráadásul az ást szeretetet jelent.Azonban az idill nem sokkal később szertefoszlik: Helga elhagyja férjét és lányait. Ásta nevelőanyához kerül. Mamácskával egészen a kamaszkor beköszöntéig csendesen élnek, ám ekkor a lány nyugtalanná, pimasszá és izgágává válik. Egy iskolai incidens után, tizenhat évesen a fővárosból egy tanyára küldik, hogy ott töltse a nyarat. Itt, a Nyugati-fjordokban talál rá először a szerelemre Jósef oldalán. Ez az új érzés segíthet Ástanak, hogy áttörje a gátakat, és beteljesítse sorsát, amit a nevében hordoz.
Ez a lírai, érzékeny, sok hangon megszólaló új Stefánsson-regény – mely kirakósként áll össze a szereplők emlékeiből és az érzéseikhez kapcsolódó költői asszociációkból – egyszerre szól a szeretet sürgető vágyáról és az arra való képtelenségről. Ahogy a Deutschlandfunk írta: olyan ez a könyv, mint egy szomorú Chet Baker-jazzballada."

Jón Kalman Stefánsson ismételten hozta a megszokott formáját a megszokott színvonallal. Ásta története így nem egyenes vonalban halad, mert az író sem tudja, pontosan hol is kezdődik valaki története, hogyan lehet mindent elmesélni róla, hogyan lehet megérteni őt. A könyv ezért csapong időben, térben és szereplők között is. Hol maga az író mesél, hol a karakterek, ami elsőre talán kuszának tűnhet, ám aki ismeri a szerzőt, az meg sem lepődik, hanem kényelmesen belesüpped a megszokott, különleges elbeszélői stílusba.

Ebben a könyvben is kapunk egy szeletet Izland világából, lakóinak életszemléletéből, na meg egy picikét a történelméből. Viszont most nagyobb hangsúly van a karaktereken, azok döntésein, érzésein, így ez most egy kifejezetten lélektani alkotás lett.

"(…) a buzgó olvasók, különösen a nők, gyakran mindenki másnál nyitottabbak az élet okozta fájdalmakra. Az irodalom erre érzékenyebbé teszi a lelküket."

A főhős egyértelműen Ásta, bár családtagjai, ismerősei, szerelmei is kapnak bőven hangsúlyt. Ásta nem egy könnyen értelmezhető szereplő. Nagyon emberi karakter, akit a sors nem kímélt, vagy talán ő nem kímélte saját magát. Hoz rossz döntéseket, cipel sok megbánást, valahol mégis megérthető szereplő, akivel minden hibája ellenére szimpatizál az olvasó. Tőlem nagyon távol áll a személyisége, mégis meg tudtam kedvelni.

Minden ugrálás és csapongás ellenére, hiába tűnik megfoghatatlannak egy ember élete, a kötet végére minden összeáll. A kirakós darabkái a helyükre kerülnek, és bár marad néhány homályos pont Ásta életében - hiszen mindenki megtart magának néhány titkot - a nagy egész teljesnek tűnik. Ehhez a teljességhez pedig a narráció minden eszközt bevetett.

"De drágám, mi is a szerelem – és hogyan mérjük, ha nem abban, hogy mennyire hiányzik a másik?"

Stefánsson nagyon szépen ír. Nem csak azért, mert szépen megfogalmazott gondolatokat csempész bele a szövegbe, és remekül ragadja meg a pillanatok hangulatát, hanem mert mindenről precízen és érzékletesen ad számot. Amilyen gyönyörűen le tudja írni az érzéseket, olyan szépen meg tudja fogalmazni a legkevésbé magasztos dolgokat is. A könyvben ugyanis akad bőven nyers tartalom. Nyers mint az izlandi farmerek modora, és egyáltalán nem magasztos, inkább csak tényszerű, mint a birkaszar. A legjobb példa erre az, ahogy a szerző a szexualitást megragadja. Igen, ebben a könyvben akad szex is, hiszen ez hozzá tartozik egy ember életéhez. Csakhogy nem nyomnám rá az erotikus címkét, mert a hagyományos értelemben vett erotikához, ami az ilyen béllyeggel rendelkező könyvekben előfordul, ennek bizony semmi köze. Az író nem idealizál, nem állítja, hogy a szex valami magasztos dolog, és mégis sokkal fontosabb tényezővé teszi, mint az erotikus regények. Itt ugyanis célja van, méghozzá lélektani. Egyszerre mutatja be, hogyan jelenthet puszta szükséget, felszabadulást, sőt menekülést. Hogyan lehet két ember közötti szentség, és hogyan lehet fegyver az önmarcangolásban. Szóval megalapozott helye és célja van ebben a regényben, ahogy minden egyes szónak.

"Vannak szavak, amik pokolba taszítanak."

Mivel a könyv egy küzdelmes életet mesél el, egy küzdelmekkel teli országban, a hangulata többnyire szomorkás. Ez a szomorúság azonban elgondolkodtató, és bár helyenként úgy tűnik, nagyon sok itt a kiábrándultság, újra és újra felbukkan a remény is. Egy pillanatnyi boldogság, egy mosoly, egy jó ember kedves szava. A könyv így kiegyensúlyozottnak mondható. Az életről szól, annak minden negatív és pozitív pillanatával. Épp ezért ez az a fajta történet, amit érdemes ízlelgetni, emészteni.

"Milyen csodálatos képesség a mosoly, ez a bolygó teljesen élhetetlen lenne, ha nem lennénk rá képesek."

Összességében tehát ez egy újabb remekül megírt, különleges könyv a szerzőtől. Tetszett, jólesett olvasni. Még mindig a Menny és pokol trilógiája a kedvencem tőle, de nagyon örülök, hogy ezt a könyvet is a polcomon tudhatom mellette és A halaknak nincsen lábuk mellett. Utóbbi ugyanis jobban hasonlít erre a kötetre.

Mindenképpen ajánlom azoknak, akik kedvelik az író stílusát, mert tényleg hozza a megszokott színvonalat. Illetve azoknak is tudom ajánlani, akik egy nem hétköznapi elbeszélésre vágynak arról, mi formálja egy ember életét, melyek a meghatározó pillanatok, és kedvelik a lélektani könyveket. Viszont ha valaki nem szereti az ugrálást időben és térben, a cselekmény pedig sokkal jobban érdekli, mint a megfogalmazás, ne ezzel a kötettel kezdje az izlandi kortárs irodalom megismerését.

"A halál birodalmában senkinek sincs neve, ezért nem lehet visszahívni onnan senkit."

Árnyék és csont

Egy ideje már gondolkodtam rajta, hogy belekezdek a Grisa trilógiába, mivel többnyire jó értékeléseket hallottam róla. A hamarosan megjelenő filmsorozat adaptáció pedig még kíváncsibbá tett. Az utolsó löketet azonban Csíkoszokni barátom adta meg, mikor rákérdezett, olvastam-e, mi a véleményem róla. Szóval úgy döntöttem, ideje utána járnom ennek a könyvnek.

A borító teljesen rendben van, és 376 oldalával nem hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"Alina ​Starkova sosem várt túl sokat az élettől. A határháborúk során elveszítette a szüleit. Árvaként csupán egyvalakire számíthatott. Egy másik kis földönfutóra, Malra, a legjobb barátjára. Ám mostanra már rá sem számíthatott. Mindkettőjüket besorozták hazájuk, Ravka anyácska hadseregébe. A két fiatalnak életveszélyes küldetésre kell indulnia az Árnyzónába. Ezen az iszonyatos helyen a földöntúli sötétség az úr, ahol valósággal hemzsegnek az emberevő szörnyetegek. Amikor támadás éri a katonai konvojukat, mindannyiuk élete veszélybe kerül. Ám Alina ekkor olyan titokzatos erőnek adja tanújelét, amiről mindaddig még ő sem tudott. A csodálatos megmenekülés kiszakítja a hétköznapok világából… Meg sem áll a fővárosig, az uralkodó udvaráig, ahol az árva lány is a Grisa testvériség tagja lesz. Vezetőjük, a titokzatos Kom úr úgy véli, Alina az, akire oly régóta vár Ravka sokat szenvedett népe. A legfőbb varázsló szerint az Alinában rejtőző erő képes lesz elpusztítani az Árnyzónát. A cári udvar fényűző forgatagában sokan Kom úr új kegyeltjének tartják a lányt, aki csak nehezen tud beilleszkedni Mal nélkül. Miközben hazája egyre nagyobb veszélybe kerül, feltárul előtte egy hajmeresztő összeesküvés. Dönteni kell. Szembeszáll a birodalom leghatalmasabb nagyuraival?"

A fülszöveg talán kicsit sokat árul el a cselekményből, ám én ezt el sem olvastam, mikor belekezdtem a könyvbe. Talán ezért is kaptam teljesen mást ettől a könyvtől, mint amire számítottam.

A történet kezdete kifejezetten tetszetős. Izgalmas felütés egy érdekesnek tűnő világban. Meglepően kellemes fantasy élmény volt belekezdeni, és úgy gondoltam, végig ilyen pörgős, akcióban bővelkedő lesz a cselekmény. Sajnos csalódnom kellett.

Amint a főhősnő eléri a fővárost, a történet leül egy kényelmes fotelba, és fel sem szándékozik tápászkodni onnan. Alina és a cselekmény is teljesen elkényelmesedik a Grisa iskolában. Először ez szükséges rossznak tűnt, mivel nem egy olyan könyvet olvastam már, ahol a főhős kénytelen volt megtanulni új képességei használatát. Csakhogy itt nem egyszerűen a szokásos iskolába kell menni felállásról volt szó, hanem itt jött elő a tény, hogy ez bizony egy ifjúsági regény. Az ifjúsági regényekben pedig tinédzser szereplők vannak, akiket könnyű elbűvölni felszínes dolgokkal (jelen esetben szép környezettel és ruhákkal), akik még a szocializáció folyamatában vannak (vagyis könnyen lesznek barátok és örök ellenségek is) és fülig vannak tömve hormonokkal. A regény közepe így arról szólt, Alina mit vett fel, ki volt vele kedves és ki nem, illetve hogy a gyerekkori szerelme a szexibb vagy a sötét nagyúr. Meglehetősen untam ezt a részt, és ez a főszereplő megítélésén sem segített sokat.

Alina nincs beállítva tökéletesnek, ami rendben is van. Hibázik, ami szintén oké, de helyenként bosszantóan tutyimutyi. Kérdés nélkül teszi, amit mondanak neki. Nem töpreng sokat azon, ami történik, vagy hogy kinek mi lehet a motivációja. Egyszerűen meg akar felelni (Hogy kinek, azt szerintem még ő sem tudja, ezért nagyjából mindenkinek...) és könnyedén le lehet kenyerezni egy szép ruhával vagy egy bókkal. Pedig az író a könyv elején még próbált némi határozottságot írni neki, de aztán feladta, és hagyta, hogy sodródjon az eseményekkel, ami nem épp főhőshöz méltó cselekedet.

A főszereplő tehát nem lopta be magát a szívembe és ez sajnos a többi karakterre is igaz.

Van egy "csavar" a történetben, ami azért várható (csak a főhős pislog rá nagyokat...), és ami után kicsit ismét tempósabb lesz a cselekmény. Csakhogy már annyira ellustult, hogy nem tud olyan izgalmassá válni, mint az eleje. Sőt, inkább a kapkodás és káosz jellemzi a kötet utolsó harmadát. Ez pedig már megint az ifjúsági besorolás számlájára írható. A könyv ugyanis nagyon sokat foglalkozik valójában érdektelen dolgokkal (például ruhák), míg a konkrét világépítést elnagyolja. Egyszerűen nem érezni a távolságokat, a szomszédos országok csak névleg vannak jelen, és az idő múlása is nehezen követhető.

Mindezen hiányosságok azonban nem leptek meg különösebben és nem is bosszantottak nagyon, legfeljebb az olvasási élményt tették hullámzóvá. Volt azonban egy dolog, ami nagyon is feldühített. Mikor belekezdtem a könyvbe, nem volt sok elvárásom: legyen fantasy és legyen orosz. Utóbbi azonban egyáltalán nem teljesült. Úgy van beharangozva ez a történet, mint ami azért különleges, mert szláv területen játszódik, cárok, orosz puszta és így tovább. Csakhogy azon kívül, hogy az uralkodó titulusa valóban cár, és a szereplők időnként feleslegesen és céltalanul elejtenek egy-egy szláv kifejezést, semmi sincs ebben a könyvben a szláv kultúrából. Rettentően bosszantónak találtam, hogy bár az írónő nem merített az orosz kultúrából, mégis beleszőtt egy-egy szót, mert úgy menőbb. Nos, nem, ez nem menő, ez megtévesztő és céltalan.

Összességében tehát ez egy elnagyolt hátterű fantasy egy unalmas főhőssel és az ifjúsági besorolás hibáival. Nem egy nagy cselekményű történet, én közepesnek találtam.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik az ifjúsági regényeket, és akiknek nincsenek magas elvárásaik egy fantáziavilág iránt. Aki viszont kidolgozott részletekre vágyik (és nem szabásmintákból), kezelje fenntartásokkal. Ha pedig valaki szláv tartalmat szeretne, keressen másik könyvet, de tényleg, mert ez még mutatóban is alig-alig tartalmaz.

Kiegészítés:

A trilógia további két része: Ostrom és vihar, illetve Pusztulás és felemelkedés már elérhető magyarul. A második kötetnek valamikor lehet, hogy adok még egy esélyt, bár nem maradt olyan szál a cselekményben, ami kifejezetten kíváncsivá tett volna.

Mielőtt a kávé kihűl

A cím miatt figyeltem fel erre a könyvre, a japán szerző pedig csak egy kis tejszínhab volt azon a bizonyos feketén.

A borító csupán részben tetszik, mivel a bal alsó sarokban üldögélő figura, hiába passzol a történethez, kicsit furán hat. Nélküle szerintem sokkal szebb lett volna ez a borító.

250 oldal, úgyhogy nem egy hosszú olvasmány, mégis érdemes kiélvezni, mint egy csésze forró kávét.

Fülszöveg:

"Különös ​városi legenda terjed egy bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, ennek a kávézónak az egyik széke sokkal több, mint ülőalkalmatosság. Ha ráülsz, időutazásban lehet részed. Kívánságod szerint repíthet a jövőbe vagy a múltba. Te döntöd el, melyik irányt választod, de van néhány szigorú szabály, amit be kell tartanod.

1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhatsz, akik már jártak a kávézóban.
2. Bármit is csinálsz míg „odaát” vagy, a jelent nem változtathatod meg.
3. A kérdéses széken ül valaki. Mindenképpen meg kell várnod, amíg ő elhagyja a széket.
4. Nem ülhetsz át máshova, nem cserélhetsz széket.
5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávédat, és akkor végződik, amikor kihűl.

Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Ha tudnád, hol van ez a hely, te is betérnél? Sokan megtették, közülük most négy ismeretlen szívmelengető történetét ismerheted meg."

A fülszöveg tökéletesen összefoglalja a könyv lényegét. Négy ember időutazásán keresztül ismerhetjük meg a kávézónak és ennek a különös széknek a varázsát. A kötet ezért négy fejezetre oszlik, mindegyikben a fejezet címében megjelölt kapcsolat kerül kibontakozásra, és bár látszólag nem függnek össze, a szálak mégis összekuszálódnak az időn át.

A könyv nyelvezete meglehetősen egyszerű, valószínűleg abból adódóan, hogy egy színdarab alapján készült, és ez a szerző első könyve. Tele van ismétlésekkel, így helyenként picit szájbarágósnak hat. Fel lehetett volna dobni fordítói megjegyzéssel, esetleg pár lábjegyzettel, hiszen japán szerzőtől a magyar olvasóközönség nagy többsége ritkán olvas. Számukra jól jött volna néhány kultúrális adalék, és a szöveget is izgalmasabbá tette volna.

A történet azonban ebben a puritán megközelítésben is nagyon hatásos. Szépen körbejárja az időutazás kérdéskörét. Tetszett, hogy újra és újra felmerült, milyen hiábavaló is ez, hiszen a jelenen nem lehet változtatni, mégis megmutatta, hogy jó valamire. A történet ezért, bár fantasztikus elemek akadnak benne, inkább lélektaninak mondható. Emberi kapcsolatokról szól. Arról, milyen nehéz megérteni a másikat, milyen könnyű félreérteni a helyzeteket, illetve arról a tehetetlen dühről, ami akkor kapja el az embert, amikor megbán valamit, ám változtatni már nem lehet rajta. Vagy jelen esetben valamennyire mégis, ettől kedves ez a könyv.

Nézzük meg közelebbről a fejezeteket:

A szerelmesek

Egy szerelmespár története a könyv nyitánya. Konktétan egy szakítással indít. Mivel ez csak bevezető, itt kap nagyobb leírást maga a kávézó és az időutazás szabályai. Nekem nagyon tetszett, hogy ilyen sok és pontos szabály kötődik hozzá, ettől lett igazán mágikusan realista ez a könyv. Egyébként ez a fejezet fogott meg a legkevésbé, mert nem mondott semmi újat a nagyon is jól ismert és megszokott félreértés tipikus esetén kívül.

A házaspár

Ez már egy jóval összetettebb szerelmi történet volt egy kifejezetten nehéz kérdés köré építve. A szerző itt már jobban kifejtette a pár kapcsolatát, és a személyiségük is nagyobb hangsúlyt kapott. Ráadásul ez nem félreértésről, hanem ki nem mondott, mély érzelmekről szólt. Szomorú, ám nagyon is szép történet egy teljes mértékben jogos időutazással, ami nem változtatott a problémájukon, ám jóval elviselhetőbbé tette azt.

A nővérek

Testvéri kapcsolatra és a gyász feldolgozására épülő fejezet, szóval minden benne van, hogy kifejező legyen. Csakhogy az idősebb nővér nem igazán volt számomra szimpatikus, így bár értettem a motivációját, ez a történet nem szippantott be teljesen. Viszont arra nagyon is jó volt, hogy megmutassa, az időutazás nem változtat a jelenen, ellenben nagyon is sokat formál a személyiségen. Összességében ezért ez a rész is tetszett.

Anya és gyermeke

Ez a fejezet volt a legszomorúbb, és ez volt az egyetlen, ami nem a múltba, hanem a jövőbe vezetett. Eléggé kiszámíthatónak találtam, mire fog kifutni, ám ez nem vett el az értékéből. Nehéz témát járt körbe, ám szépen megoldotta, nem ragozta túl, és ez kifejezetten tetszett.

A könyvben tehát érdekes kapcsolatok kerülnek terítékre, és néhányhoz kifejezetten nehéz téma társul. Az üzenetük azonban közös: a múlton nem lehet változtatni, ám a hozzáállásunkon igen.

Összességében nagyon tetszett ez a könyv. Nem hibátlan, de ötletes megoldásokkal szép és tanulságos történeteket mesélt el, és ezt nagyon tudtam értékelni.

Bátran ajánlom azoknak, akik emberi kapcsolatokról olvasnának, és persze mindenkinek, aki szeretett volna már visszamenni az időben, hogy máshogy tegyen, mondjon valamit. Tanulságos történet.

Kedvenc idézet a könyvből:

"A víz a magas helyekről az alacsonyabbak felé folyik, a gravitáció törvényének engedelmeskedve. Az érzelmeknek is van súlyuk, rájuk is hat egyfajta nehézségi erő. Például nehéz hazudnunk annak, akivel szoros érzelmi kötelék fűz össze bennünket."

Kárhozat

A holló jele sorozat befejező része épp olyan szép borítót kapott, mint az előzmények.

400 lapjával ez a trilógia legvaskosabb kötete.

Fülszöveg:

"A köztársaságot védő Névtelenek hatalma megtört: a Peremet, a köztársaság és a halhatatlan Mély Királyai közötti utolsó védvonalat végzetes katasztrófa sújtotta. Könyörtelen vörös esőzések árasztják el a vidéket, a homályban új szörnyetegek híznak a félelmen. Az Éjszárny parancsnokait egyesével vadásszák le, és még a halhatatlanoknak is meg kell tanulniuk a halál jelentését. A Mély Királyainak egyre nő az ereje, és készen állnak az utolsó nagy ütközetre.Ryhalt Galharrow, az Éjszárnyak vezetője azonban távol van mindettől. A Kárhozat sosem látott mélységeibe merészkedett. A végtelen és fertőzött sivatag lénye a testébe költözött, megváltoztatta, és most a múltjának szellemei mindenhová elkísérik. Még a sötétség szívébe vezető, mindent eldöntő küldetésre is, aminek a tétje a világ fennmaradása."

Csapjunk bele a közepébe, mert ennél a könyvnél nem érdemes piszmogni. Hiába ugyanis a sorozat legterjedelmesebb része, a cselekmény folyamatos mozgásban van, kaland követ kalandot, ahogy azt az olvasó már megszokhatta.

Még mindig tetszik a világfelépítés, bár ebben a részben az olvasó nagy dózisban kapja a Kárhozatot. Ezzel pedig a kaland egy betépett utazásra hajaz mindneféle furcsa lénnyel és olyan környezettel, ahol nehéz eldönteni, hol van a fent és hol a lent. Ez egyrészt izgalmassá és különlegessé teszi a cselekményt, másrészt viszont cseppet elrugaszkodik a valódiság érzésétől. Nekem cseppet sok volt a furcsa mocsok a Kárhozatban, főleg hogy már a területén kívül is a főhőssel maradt.

Apropó főhős, még mindig bírom Ryhalt humorát, még akkor is, ha megöregedett és búslakodásra hajlamos. Volt néhány remek beszólása, ami nagyon sokat adott a könyv élvezetéhez.

"Eldörrent a pisztolyom, mire a botcsinálta orgyilkos füstölgő lyukkal a mellkasában repült ki az ajtón. Visszabuktam, hátranyúltam, és felkaptam a whiskysüveget. Még maradt egy pisztolyom, és mi baj érheti az embert, ha van fegyvere meg töménye?"

Csakhogy, amit a második könyv (Hollóvér) esetében problémásnak találtam, az sajnos itt is jelen volt. Igaz, most már tökéletesen értem az okát, de akkor sem szeretem. A helyzet az, hogy hiába van beállítva ez a trilógia az első kötetben (Éjszárny) egy sötét hangulatú, véresen realista fantasy történetnek, valójában nem az. Ez bizony egy romantikus szerelmi történet csak épp véres, fekete fantasy köntösbe lett burkolva. Rögtön ki is fejtem, miért jutottam erre a következtetésre, ám ehhez cselekményleírás szükségeltetik, szóval Vigyázat Spoilerek!

Senkit ne tévesszen meg a világot meg kell menteni a csúnya ellenségtől körítés, mert ez teljesen mellékes, még maga a főhős is tesz rá magasról. Az első részben megtalált, majd rögtön el is veszített nő, akibe holt szerelmes a marcona főhős, visszaszerzése az igazi cél. Ezért búslakodott a második kötetben, és ezért dolgozott a harmadik kötetben. Konkrétan egy nagy önfeláldozást láthatunk ebben a könyvben a szerelem oltárán, mert feladja magát (fizikai és kissé szellemi értelemben is), feladja a rábízott embereket, feladja a főnökének tett esküjét, és konkrétan feladja a világmegváltás lehetőségét, hogy visszahozza az említett hölgyet. Mi ez, ha nem egy romantikus történet? Ez a tipikus esete a mindent a szerelemért ideának, hiába magyarázkodik vagy épp próbál mellébeszélni. 

Sőt, érezhető, hogy az író erre a szerelemre épített fel mindent, mert csoda a köbön, pont ezzel a rajzfilmbe illő "a világ helyett inkább a szerelmet választom" jelenettel oldódott meg a világ sorsa. Hát nem romantikus? Eméssze csak szépen csendben mindenki.

Spoilerek vége!

Azért a szerelem mellett akadt egyéb dolog is ebben a könyvben, amiről érdemes szót ejteni. Egyrészt ott vannak a Névtelenek, akik önmagukban is érdekes figurák, egymással játszmázva meg főleg. Csakhogy nagyon kevés szerepet kaptak ebben a könyvben. Még Nall és Szarkaláb is minimális lapot kapott, a többiek pedig ezúttal is mellőzve voltak. Oké, egy-egy szolgájuk tiszteletét tette, de csak hogy a kötelező rosszfiú szerepét megára húzza egy rövid időre. Az, hogy az ellenség is ilyen kevés figyelmet kapott, már meg sem lepett. Pedig ott volt a nagy lehetőség a hátterük kifejtésére, ráadásul kétszer is, ám az író egyik esetben sem élt vele. Gondolom úgy érezte, teljesen felesleges, mert a szerelem az úr, mindenki más csak statiszta.

Ahogy már írtam, a cselekmény folyamatos mozgásban van, így unalmasnak egyáltalán nem lehet nevezni. Humor is akadt benne itt-ott, és ebben elég sok harcjelenet is helyet kapott. Na, meg a szerelem...

Összességében vegyes érzéseim vannak. Örülök, hogy végigolvastam a trilógiát, még mindig nagyon kreatívnak találom ezt a világot, és még mindig kedvelem a főhőst, de cseppet átverve érzem magam. Sötét, véres fantasy történetet akartam, erre kaptam egy szurokba mártott romantikus történetet.

Azoknak ajánlom, akik kíváncsiak rá, hová vezet a szereplők sorsa. Akiknek tetszett az előző két kötetben felépített nagy szerelem, itt sem fognak csalódni. Akik viszont nem rajongtak a romantikáért, nos a befejezésért sem fognak tapsolni.