Kárhozat

A holló jele sorozat befejező része épp olyan szép borítót kapott, mint az előzmények.

400 lapjával ez a trilógia legvaskosabb kötete.

Fülszöveg:

"A köztársaságot védő Névtelenek hatalma megtört: a Peremet, a köztársaság és a halhatatlan Mély Királyai közötti utolsó védvonalat végzetes katasztrófa sújtotta. Könyörtelen vörös esőzések árasztják el a vidéket, a homályban új szörnyetegek híznak a félelmen. Az Éjszárny parancsnokait egyesével vadásszák le, és még a halhatatlanoknak is meg kell tanulniuk a halál jelentését. A Mély Királyainak egyre nő az ereje, és készen állnak az utolsó nagy ütközetre.Ryhalt Galharrow, az Éjszárnyak vezetője azonban távol van mindettől. A Kárhozat sosem látott mélységeibe merészkedett. A végtelen és fertőzött sivatag lénye a testébe költözött, megváltoztatta, és most a múltjának szellemei mindenhová elkísérik. Még a sötétség szívébe vezető, mindent eldöntő küldetésre is, aminek a tétje a világ fennmaradása."

Csapjunk bele a közepébe, mert ennél a könyvnél nem érdemes piszmogni. Hiába ugyanis a sorozat legterjedelmesebb része, a cselekmény folyamatos mozgásban van, kaland követ kalandot, ahogy azt az olvasó már megszokhatta.

Még mindig tetszik a világfelépítés, bár ebben a részben az olvasó nagy dózisban kapja a Kárhozatot. Ezzel pedig a kaland egy betépett utazásra hajaz mindneféle furcsa lénnyel és olyan környezettel, ahol nehéz eldönteni, hol van a fent és hol a lent. Ez egyrészt izgalmassá és különlegessé teszi a cselekményt, másrészt viszont cseppet elrugaszkodik a valódiság érzésétől. Nekem cseppet sok volt a furcsa mocsok a Kárhozatban, főleg hogy már a területén kívül is a főhőssel maradt.

Apropó főhős, még mindig bírom Ryhalt humorát, még akkor is, ha megöregedett és búslakodásra hajlamos. Volt néhány remek beszólása, ami nagyon sokat adott a könyv élvezetéhez.

"Eldörrent a pisztolyom, mire a botcsinálta orgyilkos füstölgő lyukkal a mellkasában repült ki az ajtón. Visszabuktam, hátranyúltam, és felkaptam a whiskysüveget. Még maradt egy pisztolyom, és mi baj érheti az embert, ha van fegyvere meg töménye?"

Csakhogy, amit a második könyv (Hollóvér) esetében problémásnak találtam, az sajnos itt is jelen volt. Igaz, most már tökéletesen értem az okát, de akkor sem szeretem. A helyzet az, hogy hiába van beállítva ez a trilógia az első kötetben (Éjszárny) egy sötét hangulatú, véresen realista fantasy történetnek, valójában nem az. Ez bizony egy romantikus szerelmi történet csak épp véres, fekete fantasy köntösbe lett burkolva. Rögtön ki is fejtem, miért jutottam erre a következtetésre, ám ehhez cselekményleírás szükségeltetik, szóval Vigyázat Spoilerek!

Senkit ne tévesszen meg a világot meg kell menteni a csúnya ellenségtől körítés, mert ez teljesen mellékes, még maga a főhős is tesz rá magasról. Az első részben megtalált, majd rögtön el is veszített nő, akibe holt szerelmes a marcona főhős, visszaszerzése az igazi cél. Ezért búslakodott a második kötetben, és ezért dolgozott a harmadik kötetben. Konkrétan egy nagy önfeláldozást láthatunk ebben a könyvben a szerelem oltárán, mert feladja magát (fizikai és kissé szellemi értelemben is), feladja a rábízott embereket, feladja a főnökének tett esküjét, és konkrétan feladja a világmegváltás lehetőségét, hogy visszahozza az említett hölgyet. Mi ez, ha nem egy romantikus történet? Ez a tipikus esete a mindent a szerelemért ideának, hiába magyarázkodik vagy épp próbál mellébeszélni. 

Sőt, érezhető, hogy az író erre a szerelemre épített fel mindent, mert csoda a köbön, pont ezzel a rajzfilmbe illő "a világ helyett inkább a szerelmet választom" jelenettel oldódott meg a világ sorsa. Hát nem romantikus? Eméssze csak szépen csendben mindenki.

Spoilerek vége!

Azért a szerelem mellett akadt egyéb dolog is ebben a könyvben, amiről érdemes szót ejteni. Egyrészt ott vannak a Névtelenek, akik önmagukban is érdekes figurák, egymással játszmázva meg főleg. Csakhogy nagyon kevés szerepet kaptak ebben a könyvben. Még Nall és Szarkaláb is minimális lapot kapott, a többiek pedig ezúttal is mellőzve voltak. Oké, egy-egy szolgájuk tiszteletét tette, de csak hogy a kötelező rosszfiú szerepét megára húzza egy rövid időre. Az, hogy az ellenség is ilyen kevés figyelmet kapott, már meg sem lepett. Pedig ott volt a nagy lehetőség a hátterük kifejtésére, ráadásul kétszer is, ám az író egyik esetben sem élt vele. Gondolom úgy érezte, teljesen felesleges, mert a szerelem az úr, mindenki más csak statiszta.

Ahogy már írtam, a cselekmény folyamatos mozgásban van, így unalmasnak egyáltalán nem lehet nevezni. Humor is akadt benne itt-ott, és ebben elég sok harcjelenet is helyet kapott. Na, meg a szerelem...

Összességében vegyes érzéseim vannak. Örülök, hogy végigolvastam a trilógiát, még mindig nagyon kreatívnak találom ezt a világot, és még mindig kedvelem a főhőst, de cseppet átverve érzem magam. Sötét, véres fantasy történetet akartam, erre kaptam egy szurokba mártott romantikus történetet.

Azoknak ajánlom, akik kíváncsiak rá, hová vezet a szereplők sorsa. Akiknek tetszett az előző két kötetben felépített nagy szerelem, itt sem fognak csalódni. Akik viszont nem rajongtak a romantikáért, nos a befejezésért sem fognak tapsolni.

Hollóvér

A holló jele sorozat első részét (Éjszárny) tavaly olvastam, mégis csak most szántam rá magam a folytatásra. Nincs különösebb oka a halogatásnak, egyszerűen mindig találtam csábítóbb olvasmányt.

A borító továbbra is gyönyörű, és vastagságra is kellemes 350 körüli lapjával.

Fülszöveg:

"Négy ​év telt el azóta, hogy a Nall-gépezet visszaverte a Mély Királyait a Kárhozatba, de a szörnyek így is tüzes esőt ontanak az égből, és más sötét erők is szervezkednek a köztársaság ellen. Új hatalom van születőben: a Fénylányként ismert, ragyogásba burkolózó szellem látomásokként jelenik meg városszerte, az őt istenítő szekta pedig egyre nagyobb erő és befolyás birtokába jut. Az eluralkodó káosz megállíthatatlan.Galharrow és az Éjszárnyak vajmi keveset tehetnek a szekta – vagy a Névtelenek különös parancsai – ügyében, de mikor ismeretlen tettesek feltörik Szarkaláb széfjét, és nyoma vész egy rettentő hatalmú tárgynak, akkor mindent meg kell tenniük, hogy visszaszerezzék. Csakhogy ehhez válaszokra lesz szükségük, márpedig ezekért kénytelenek fejest ugrani a lidércnyomásba: a Kárhozat kellős közepébe."

A cselekmény négy évvel az első kötet vége után veszi fel a fonalat. Az olvasó pedig ezt könnyedén tudja követni, mert akad bőven egyedi elem ebben a fantasy világban, hogy emlékezzen rá, és kellemesen ismerősnek találja a hangulatát. Nálam legalábbis ez volt a helyzet, mikor belekezdtem ebbe a második kötetbe.
A már ismerősnek mondható világ, illetve a hangulat mellett volt még egy elem, amit jó volt újra látni, a főszereplő. Ryhalt továbbra is egy remek narrátor, kellemesen szarkasztikus, megfelelően realista, ugyanakkor marconasága dacára egy kedvelhető figura. Hiába gondolkodik katona módjára, hiába trágár időnként, és hiába veszi kissé könnyelműen mások lekaszabolását, ő bizony egy pozitív főhős. Jó célért küzd, törődik azokkal, akik fontosak neki, és konkrétan ebben a kötetben vajból volt a szíve. Szóval minden sötét jelzőjű címke ellenére, amit erre a könyvre aggattak, egyáltalán nem olyan sötét ez, hála a főhősnek. Ez pedig engem egyáltalán nem zavart, mert mint korábban már kijelentettem, kedvelem a főhőst, mégis van valami, ami bökte a csőrömet. Ehhez azonban muszáj némi cselekményszálat elmesélnem, így innentől Spoiler veszély!
Ez egy egyértelműen karakterközpontú történet. A főhős az elmesélő, az ő küzdelmei adják a cselekményt, így gyakorlatilag ő viszi hátán ezt az egészet. Ez abban az esetben remek, ha a központi figura szerethető és szórakoztató. Ryhalt többnyire az, ebben a kötetben azonban megkopott a varázsa. Nagyon, nagyon, de nagyon nem állt jól neki a romantikus szenvedés. Az előző részben végig dacolt romantikus érzelmeivel, ám most, hogy elveszítette szerelmét, négy éve nyavalyog. Csak én érzem úgy, hogy ez a rinyálás karakteridegen egy olyan fickótól, aki eltemetett már egy családot, sosem akart új nőt, és az önpusztításon kívül nem sok dolog érdekli? Oké, hogy mégis vannak érzelmei (Egyébként ez sosem volt kérdés.), de miért kell ennyire eltúlozni őket. Egyszerűen fárasztott a nyafogása és a hullámzó viselkedése, mert egyik pillanatban feladja, a következőben pedig megtáltasodik a szerelemtől. Giccs a köbön, ami ebben a komor világban meglehetősen idegenül hat. Az Éjszárny ne legyen ennyire romantikus, és egy olyan világban ami tele van pokolbéli lényekkel, akik lerágják a lábadat, amíg alszol, ne a szerelem ereje győzze le a fő gonoszt, mint egy tinilányoknak szóló animében. Ráadásul, ha van valami, ami felhúz, az a halálból visszatérő szereplők. Ha a csaj halott, maradjon is halott, hiába sír utána a főhős. Ha meg a szerzőnek az a végső célja, hogy összeboronálja őket, akkor minek kellett a csajt megölni egy trilógia első kötetében? Nem, nem vagyok vevő az indokolatlan romantikára egy olyan könyvben, ahol egyáltalán nincs rá szükség.
Spoiler vége!
Zavart még ebben a könyvben a meglehetősen lassú cselekmény. A fent említett szenvelgés miatt elég sokszor leült a könyv bor mellett búsongani, ami cseppet sem növelte az olvasási lelkesedést. Ráadásul míg az író nagyon sok hangsúlyt fektetett főszereplője lelki sebeire és azok nyalogatására, addig nagyon kevés időt szánt egy jó csata megírására. A kötet végi nagy összecsapás olyan kusza volt, hogy hiába írta le az utcaneveket, fogalmam sem volt hol jártunk, mi történt, mert az egész egy egybemosódó sortűz volt és semmi több. A könyv lezárását meg inkább hagyjuk, túl egyszerű és túlságosan romantikus.
No, de hogy ne csak negatív dolgokat írjak erről a könyvről, meg kell jegyeznem, hogy a holló kifejezetten jót tett a történetnek. Nagyon megkedveltem a beszólásait, és ha ő nem lett volna, nem kaptam volna meg azt a szarkasztikus spirituszt, ami egyébként megtetszett ebben a sorozatban.
Összességében tehát ez a világ még mindig érdekes és hangulatos, a főhős még mindig kedvelhető (ha épp nincs szerelmes hangulatban, de sajnos ez egyre ritkább), azonban csorbát szenvedett a történet éle. Az az él, ami a káoszban keresendő, amit csípős megjegyzések fényeztek, és amitől vagány volt ez a fantasy. Nem mondom, hogy rossz volt, de nekem kevésbé tetszett, mint az első rész.
Azoknak ajánlom, akik az első kötetet kedvelték, és ott úgy érezték, elbírna még némi romantikus töltetet. Nekik garantáltan tetszeni fog. Azok viszont, akik valami véresen komolyra vágynak, és a kesernyés ízvilágot kedvelik, óvatosan kóstoljanak bele, mert ez a rész bizony cseppet túl lett cukrozva.

Zárszónak idézet új kedvenc szereplőmtől, akivel mélységesen egyet is értek:

"Jaj, elmész te a picsába az önsajnálatoddal – károgta a holló. – Növessz gerincet, faszom! Elvesztettél egy nőt, aztán még egyet, vérzik érted a szívem. Ez a világ rendje!"

Kiegészítés:
Nem tudom, hogy az első kötet kritikájának megírásakor, miért gondoltam, hogy ez a sorozat háromnál több kötetre rúg, de most helyesbítek. Szóval A holló jele sorozatnak van még egy harmadik része, ami le is zárja a történetet. A Kárhozat már megjelent magyarul, valamikor sort kerítek rá, mert minden cukor ellenére, kíváncsi vagyok, hogyan végződik a főhős sorsa.

Éjszárny

Olyan szép ez a borító, hogy muszáj volt belekezdenem a A holló jele sorozatba. Meggyőzött a madár és a finom tapintású kötése, de egyébként is szerettem volna fantasy történetet olvasni.

Sokat tehát nem tudtam a könyvről, mikor belekezdtem, leszámítva azt, hogy 336 lapjával, kellemes vastagságú olvasmánynak tűnt.

Fülszöveg:

"A ​széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.
A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van."

Ez a könyv egy fantasy sorozat első része, vagyis az olvasó nagy dózisban kap egy teljesen új világot, teljesen új szókészlettel.  Ed McDonald szépen építkezik világ- és atmoszférateremtés szempontjából, az olvasónak azonban kell egy kis idő, míg belerázódik. Ehhez mondjuk nagy segítséget nyújt a fordító, Benkő Ferenc kreativitása, mert gyanítom, hogy a fonó, a fecsér, a vil és egyéb regénybeli kifejezések miatta nem voltak teljesen idegenek a magyar olvasóktól.

A világ egyébként tipikus középkori fantasy lovakkal, karddal, mágusokkal és erődökkel. A Kárhozat, a Királyok és Névtelenek azonban árnyaltabbá teszik. Az ötlet tehát rendben van és sorozatnyitóként fokozatosan adagolja a részleteket, ahogyan azt kell.

Szerencsére az író nem elégedett meg egy jó háttérrel, hanem írt hozzá egy könnyen megkedvelhető főhőst és egy pörgős cselekményt. Egyik kaland követi a másikat és ez cseppet sem hat mesterkéltnek. Nem éreztem úgy, hogy szándékos bukkanók és gödrök vannak a főszereplő útjába állítva, hanem természetesnek tűnt a bajok sorozata. Így jár az, aki egy ármánykodás közepébe csöppen...

Egyébként az ármánykodás is kellemes volt. Kellő mennyiségű kétes alakkal, szükségszerű árulókkal és nagyobbacska meglepetésekkel. Mert nem elég, hogy valaki kifejezetten gyanús, valami teljesen más dologban ludas. Ez pedig, bár nem fogtam padlót a csavaroktól, fenntartotta a cselekmény izgalmi faktorát.

Azonban úgy gondolom, hogy nem kifejezetten a sztori vitte el a vállán ezt a könyvet, hanem a narráció. A történetet a főhős meséli el, aki egy könnyen megkedvelhető, kissé sötét humorú figura. A gondolatai gördülékenyek voltak, szórakoztatóak és kellő mértékben sötétek ehhez a nem épp vérmentes világhoz. Van valami bájos a marcona katonákban.

Ízelítőnek:

"A tűzhalál csúnya vég, de az együttérzésemet csakis árvákra és kiskutyákra tartogattam, a gyújtogatók és a faszfejek a sereghajtók között voltak."

Összességében ez egy szórakoztató, olvasmányos történet. Egyedül a szerelmi szál volt az, amire húztam a számat (Valamiért bosszantónak találom az amúgy nem jutna eszünkbe, de ha már világvége van, akkor szexeljünk klisét.) Számomra a könyv enélkül is megállta volna a helyét.

Nem mondom, hogy ez a legjobb fantasy történet a világon, de a piacon mindenképpen megállja a helyét. Tetszett, tudom ajánlani a műfaj kedvelőinek.

Kiegészítés:

A sorozat jelenleg három kötetre rúg és gyanítom, hogy lesz még negyedik rész is. Magyarul a következő rész, Hollóvér is elérhető és a kiadó már a harmadik kötet megjelenését is kezdi beharangozni. Nagyon remélem, hogy ez a sorozat nem jut a félbemaradt sorozatok méltatlan sorsára, mert szívesen olvasnám tovább.