2022. december 30., péntek

A Holdsugár könyvesbolt rejtélyei

Ezt a könyvet tavaly decemberben akartam elolvasni. Karácsonykor könyvesboltban játszódó történet épp ideálisnak tűnt az ünnepekre. Csakhogy az ünnepek sosem úgy alakulnak, ahogy az ember eltervezi, legalábbis ami az olvasásra szánható szabadidejét illeti, így egy évet csúszott ez a könyv.
A borító megkapó, a cím hívogató, ám teljes mértékben megtévesztő. Az eredeti cím, "Livingstone úr könyvesboltja" illik hozzá, ám ez a magyar változat olyan elvárásokat kelt az olvasókban, amelyeket a kötet nem teljesíthet. Csalódással közlöm, nincsenek itt rejtélyek, megfejtésre váró titkok, sőt, még macska sem bukkan fel a könyvben, így a borító is füllent. Értem én, hogy marketing szempontból okos húzás volt, mert előbb leveszik így a polcról, ám hosszú távon nem kifizetődő, hiszen csalódott olvasók tömegeivel nem lehet még több példányt eladni.
A történet egyébként nem hosszú, mindössze 276 oldal.
Fülszöveg:
"London a csodák városa. Így amikor Agnes Martí, a Barcelonából érkező régészlány betéved Edward Livingstone, a hírneves felfedező leszármazottjának varázslatos könyvesboltjába, rögvest Alice, Pán Péter, Twist Olivér társaságában és világában találja magát. Nem kevés furcsa kérdésekkel hozzá forduló vásárlóval, vagy egy kék fénybe burkolózó, állandóan körmölő íróval. A könyvespolcok és a világirodalom labirintusában lépten-nyomon rejtélyekbe botlik, melyek megfejtéséhez egy detektív szegődik mellé társául a Scotland Yardtól – hogy közösen leljék meg a legtitokzatosabb kincset, mely két embert összefűzhet…"
Mielőtt kifejteném a már említett félrevezetés okozta csalódottságomat, összefoglalom, mi jót találtam ebben a történetben.
A kötet nyitánya tetszetős, a könnyed stílus és a decemberi hangulat hamar elkapja az olvasót. Jó ötlet volt a spanyol szerzőtől, hogy bár Londonba helyezte a történetét, spanyol főhősnőt adott hozzá. A főszereplő és egyúttal a szerző lelkesedése London iránt ezért hiteles és kedves része a cselekménynek. A leírások rendben voltak és a stílus is gördülékeny. A könyvesbolt pedig, hát, elképzelve is csodálatos.
Ha már könyvesbolt, a kötetet valóban áthatja az olvasás és a könyvek szeretete. A szereplők kivétel nélkül lelkes olvasók, akik nem haboznak könyvekről beszélgetni vagy épp könyvekből idézni. Rengeteg mű és szerzője kerül említésre benne, ráadásul meglehetősen vegyes stílusban és műfajban. A legtöbb könyves történet ugyanazokra a klasszikus művekre és szerzőkre építkezik, amelyeket biztosan mindenki ismer, ám itt nem ennyire szűk az irodalmi világ. Midez pedig kiegészül egy csipet történelemmel és csillagászattal, amitől még szerteágazóbbak lettek az utalások. Ezek megértését egyébként egy meglehetősen terjedelmes lábjegyzet is segíti, így ha valaki nincs képben az adott szerzőről, azonnal kap némi információt róla.
"Nem kell lehunynunk szemünket, hogy álmodjunk; elég, ha olvasunk.
Michel Foucault"
A szereplők kedves figurák. Kicsit könyvszerűek, már ha szabad ilyet mondanom, ám működnek. Mindenki kedves ebben a történetben, még a mogorva alakok is. Ettől a könyv bájos, a párbeszédek könnyedek, a szereplők kapcsolata pedig egyszerű és letisztult. Helyenként tudnak humorosak lenni, főleg ha tévelygő vásárlókról van szó. Persze akad köztük sarkított jellem, ám ez csupán a kedves humort szolgálja.
"– Elnézést – fordult udvariasan Livingstone úrhoz –, el kell olvasnom az Alice-t, Lewis Carrolltól.
– Csodaországban vagy A tükör másik oldalán …?
– Otthon, ha lehet…"
Ez a történet tehát hangulatos a helyszínválasztás illetve a leírások miatt. Tele van könyves utalásokkal, ami minden olvasni szerető ember szívének kedves, és kellemesek a szereplői. Bizony, most jön az érem másik oldala, az a bizonyos de...
Először is nincs itt semmiféle rejtély. Pontosabban van egy eltűnt kézirat, ami nem is igazán tűnt el, és hamar meg is kerül, így nincs ügy, amit meg kellene oldani. Másodszor a könyv lényege ezért nem egy nyomozás, hanem egy nyomozó. Csak azért történt "lopás", hogy egy rendőr betévedjen a könyvesboltba és romantikus viszonyba keveredjen a főhősnővel. Hupsz, ez spoiler volna? Egyáltalán nem, mert minden kiszámítható, és a cselekmény lényegében kedves emberek kedves párbeszédeiből áll, így nincs itt semmiféle meglepetés.
Harmadszor a szerelmi szál rettentően lányregényes, amolyan mesebeli, simábban megy mint egy frissen olajozott nyomdagép. Kifejezetten romantikus lelkű olvasóknak élvezetes lehet, ám az én ízlésemnek túlságosan rózsaszín és eseménytelen volt. Ám ez a legkisebb hibája a történetnek.
"És hát általános igazság, hogy minden valamirevaló szerelmi történet egy teázásra szóló meghívással kezdődik."
Volt még egy negatívum számomra, az irodalmi utalások kettőssége. Ahogy korábban már írtam, nagyon tudtam értékelni azt a széles skálát, amin mozogtak, azonban helyenként sok volt. Néhol csak úgy záporoztak a különféle idézetek, amelyek nem mindig voltak összhangban, nem igazán illettek a párbeszédbe vagy csak sutának hatottak. A kevesebb néha több elve itt igazán jól jött volna.
Összességében tehát vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel. Nem volt rossz élmény, ám jóval többet vártam tőle köszönhetően a megtévesztő címnek. Karácsonyi olvasmánynak azonban elment, illett az ünnepi hangulathoz.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik kifejezetten könnyed olvasmányra vágynak rengeteg irodalmi utalással. Nem érdemes izgalmas cselekményre vagy mélységre számítani tőle, ám kikapcsolódást így is nyújthat. Romantikus beállítottságú olvasók előnyben. Aki viszont a címben említett rejtély miatt venné kézbe, inkább ne tegye.
"Ott van az otthonunk, ahol a könyveinket őrizzük. Sir Richard F. Burton."

2022. december 29., csütörtök

A sziget

Idén már ez a második olvasmányom a szerzőtől. Szeretem az izlandi irodalmat.
Van valami megkapó a borító egyszerűségében, és 248 lapjával nem egy terjedelmes kötet, mégis két hétig tartott, míg elolvastam. Egyrészt jólesett időnként letenni és eltöprengeni rajta, másrészt ez volt az aktuális utazós olvasmányom, vagyis bárhová mentem, vittem magammal. Többnyire ezért metrón, villamoson és buszon vettem kézbe.
Fülszöveg:
"Emlékszel, hol voltál, amikor megtudtad?Az elmúlt évek egyik legérdekesebb izlandi regénye izgalmas, valószerű és borzongató történet az elképzelt jövőnkről.
Az általunk ismert világ megszűnik létezni. Izland, az egyik legszervezettebb ország egyik napról a másikra elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, és káosz lesz úrrá benne. Senki nem tudja, mi okozza a fennakadást, az állam, a jog és a társadalom építményei pedig repedezni kezdenek.
A sziget a thriller, a politikai fikció és a disztópia remek kombinációja, ugyanakkor pontos kórkép is a modern világról. A szerző művével megdöbbentette Izlandot, és élénk vitát váltott ki az állam és a társadalom alapjainak fenntarthatóságáról."
Ebben a történetben nem az az érdekes, hogy mi történik, hanem az, hogyan. Épp ezért nem egy szokványos olvasmány, mert bár van klasszikus értelemben vett cselekménye, az elszigeteltség, ez lényegében mellékszereplője ennek a könyvnek. A szerző ugyanis nem mesél, hanem bemutat és boncolgat, ami nem egy megszokott olvasási hozzáállást kíván. Aki tehát szokványos disztópiát vár miértekkel, hősökkel, problémával és megoldással, az csalódni fog. Itt nincsenek se hősök, se válaszok, csak egy kórkép a társadalomról, ami nem épp felemelő, ám pont ettől érdekes.
A történet meglehetősen kevés karakterrel dolgozik: van a főhős, annak családja és barátai. Ennyi és nem több, így a nagyobb kép és hitelesség érdekében a fejezetek között újságcikkek és helyenkénti leírások segítik a megértést. Nekem tetszett ez a koncepció, az újságcikkeket kifejezetten szerettem. Alig 250 oldalon ugyanis ennél több nem fért volna bele, és nem is volt rá szükség. Ahogy elmlítettem, ez a könyv nem mesél, hanem boncol. Apró kockákra vágja fel a társadalmat, elgondolkodik a "mi lenne, ha" kérdéseken, és ennek megfelelően lehetséges utakat mutat, amitől kissé mozaikszerű. Nincs minden leírva, nem mondanak ki benne mindent, a szereplők sorsa mégis összeáll. A karakterek is ehhez igazodva távolságot tartanak az olvasótól. Nem lehet őket mélyrehatóan megismerni, hiszen életük, tetteik csupán egy-egy mozzanata villan fel, ám megértésükhöz ennyi is elég.
"Ezernyi különböző szállal kapcsolódunk egymáshoz: szavakkal, hangokkal, érintésekkel, szövegekkel, vérrel, dalokkal, kötelekkel, utakkal, drótnélküli üzenetekkel."
Ebben a könyvben minden nagyon emberi és valósághű. A felvetett problémák hitelesek, a rájuk adott válaszreakciók szintén. Ezt nem feltétlenül jó érzés olvasni, ám ez is a könyv lényege. Kellemetlen kérdéseket tesz fel, kellemetlenül valóságosan szemléltet, ami nem biztos, hogy minden olvasónak tetszeni fog. Én kedvelem az ilyen típusú könyveket, a realista ábrázolást, és tökéletesen megvagyok bizonyos válaszok nélkül.
Összességében tehát jó olvasási élményt nyújtott ez a könyv. Elgondolkodtatott, és a befejezésével is elégedett voltam, mivel illett hozzá.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a lassan, ám reálisan felépített elméleti okfejtéseket. Akiket nem zavar, ha nincs minden tisztázva, és ha bepillantást kapnak a társadalom sötét oldalára. Aki viszont klasszikus értelemben vett disztópiát szeretne, gyorsan haladó cselekményt vagy csak minden kérdésre választ, nos, csalódni fog. Izlandi irodalom kedvelői előnyben.
"Olykor egyetlen emberré zsugorodik össze a világ. Egyetlen magányos emberré a kihalt fjordban."

2022. december 20., kedd

Az idő partjain

Ez nem egy friss kötet, 2014-es, és már nem emlékszem, hol hallottam róla először, de pár hónapja felkerült a kívánságlistámra, így nem haboztam lecsapni rá a könyvtárban.
A borító tetszetős, ám nem kiemelkedő, és 424 lapjával kifejezetten terjedelmes olvasmány.
Fülszöveg:
"Vajon hogyan fér meg egymás mellett a testi és lelki terrort átélő japán iskoláslány, az írói válsággal küzdő Ruth, a buddhista apáca és a mosómedve-támadást túlélő macska története? Hogyan változtatja meg a szereplők életét mindaz, ami a múlt ködéből felbukkan? Mit tehet gyötrődő rokonai lelkéért halála előtt a vén Dzsiko? Vajon mit jelent az időben létezés és hogyan segíthet a buddhizmus vagy a modern fizika, esetleg egy kamaszlány kegyetlen naplója ennek megértésében?

Ruth Ozeki ezekre a kérdésekre keresi a választ. Ő maga amerikai apa és japán anya gyermekeként született. 2010 óta zen buddhista pap. Ha mindezek után az olvasó azt gondolja, hogy a névazonosság nem véletlen, akkor egy időre érdemes a könyv visszatérő motívumát felidézni: a kettő „nem ugyanaz, de nem is más”."
Nem emlékszem ugyan, milyen kontextusban került elém ez a könyv először, ám az biztos, hogy a japán vonal és a több szálon futó történet vonzott benne. Illetve a Booker-díjra jelölés miatt feltételeztem, hogy szépen van megírva. Ezen előzetes elvárásaimat teljesítette is, bár okozott némi meglepetést.
Nem szeretnék sokat írni a cselekményről, azt jobb, ha az olvasó maga fedezi fel, ám a koncepcióról muszáj elárulnom néhány dolgot. Szóval, ha valaki mindenféle előzetes tudás nélkül olvasná el ezt a könyvet, ugorja át a következő néhány bekezdést.
A könyv két szálon, két ídősíkon fut, amibe egy harmadik szál (és idősík) helyenként bekapcsolódik. Az idő azonban viszonyítás kérdése, így nem csupán a főhősnő az, aki nem érzi az időbeli távolságokat, hanem helyenként az olvasó sem. Ez egyértelműen szándékos és egyáltalán nem zavaró. A két szál ugyanis elkülönül fejezetről fejezetre, és mindig jelezve van, épp kit követünk. Az egyes fejezetek is tagolva vannak, ami kényelmesebbé teszi az olvasási tempót.
"Néha, amikor a múltról mesélt, könnyes lett a szeme a sok emléktől, de ezek nem igazi könnyek voltak. Dzsiko nem sírt. Csak az emlékek szivárogtak belőle."
Az alap koncepció - ezzel nem árulok el sokat, hiszen a kötet legelején kiderül -, a tengerben megtalált napló, zseniális. Egyébként is kedvelem a napló- és levélregényeket, itt pedig aztán minden van a palackposta romantikus extrájával. A "nyomozás" a napló írója után pedig kifejezetten izgalmasnak hatott. Külön tetszett, hogy a szerző jól átgondolta, ki tudja elolvasni az egyes lapokat és miért. Kellett például valaki, aki olvas franciául és valaki, aki érti a második világháború idején íródott kanjikat. Ráadásul az egész könyv olyan, mintha a főhős munkája lenne (névazonosság után szabadon), így még hitelesebbnek tűnik a történet és még jobbak a lábjegyzetek. Igaz, helyenként nem mindig értettem, miért épp ezt vagy azt "hagyta meg" az eredeti japán szövegből, de élveztem a játékot. Bár, a latinbetűs átiratokhoz nem a hivatalos romajit használta a szerző vagy a fordító.
Nekem tehát kifejezetten tetszett a kötet felépítése és az ötlet. A szereplőkkel is elvoltam, bár a macskát leszámítva talán csak Haruki 1 volt szimpatikus. A két főhősnőt nem kedveltem, döntéseikkel pedig nem mindig tudtam mit kezdeni, de elfogadtam őket, és szomorúan, de rendületlenül olvastam azok következményeit. A történet ugyanis nagyon sok kifejezetten nehéz témát vet fel. Van itt minden az öngyilkosságtól az iskolai zaklatáson át az egzisztenciális válságig. A szereplők nem igazán értik egymást, nem is tudnak egymással kommunikálni, ami egyébként bosszantó, és nem kérnek segítséget, ami pedig szomorú. Ezért többnyire dagonyáznak a problémákban, és tovább ásnak abban a bizonyos gödörben. A könyv buddhizmus ide vagy oda (de erről majd később) nem fest épp felemelő képet az emberiségről. Sőt, Japánról sem épp a menő, modern, csinos dolgokat mutatja meg, hanem a lehangoló, szürke, szegény és kilátástalan oldalát. Itt-ott pedig megfejeli mindezt egy adag háborús bűnnel. Meglehetősen depresszív koktél, de azért beosztva fogyasztható.
"A macskát felbosszantotta, hogy Ruth nyugtalan és nem rá figyel, le is ugrott Ruth öléből. Nem szerette, ha Ruth bekapcsolta a számítógépet és ujjait gépelésre, egerezésre, nem pedig az ő fejének vakargatására használta. Ezt ő két tökéletesen jó kéz elherdálásának tekintette…"
A könyvnek van egy filozófikus oldala, amelyet a kötet végi jegyzetek és a felhasznált irodalom jegyzéke erősítenek. Akad itt minden a buddhista tanoktól a francia szépirodalmon át az elméleti fizikáig. Ha az olvasó nyitott az ilyesmire, akkor kellemes kiegészítést nyújtanak. Ám, ha valaki szeretne a cselekménynél maradni, lehetnek zavaróak. Én többnyire elvoltam velük, az apácák életmódját és a tradicionális buddhista temetést kifejezetten érdekesnek találtam, az elméleti fizika viszont már soknak tűnt. Jobb lett volna, ha megmarad a történet a spirituális vonalon, de értem én, hogy racionalista olvasóknak akart kedveskedni vele. Apropó racionalizmus, a könyv vége átcsusszan mágikus realizmusba, ami egyrészt megtöri a kötet eleji valósághűség érzetét, másrészt viszont az említett filozófikus gondolatokhoz tökéletesen passzol.
A történet lezárása szerintem senkinek sem okoz meglepetést, én legalábbis számítottam rá. Egyszerre oldja a feszültséget, és bízza az olvasóra a nyitva maradt kérdések továbbgondolását. Ez a befejezetlenség illik a történethez, viszont nem biztos, hogy minden olvasó számára kielégítő.
Összességében ez egy meglehetősen sötét hangulatú, töprengős könyv egy remek ötlet köré felépítve. Örülök, hogy felfigyeltem rá. Aki szereti, ha nehéz kérdéseken rágódhat, nem fog csalódni. Levélregények kedvelői, és Japán iránt érdeklődők előnyben. Aki viszont nem nyitott az elméleti kérdések boncolgatására, jobban szereti, ha egyenes válaszokat kap, vagy csak nehezen viseli az emberiség sötét oldalát, óvatosan vegye kézbe ezt a könyvet.

2022. december 15., csütörtök

Teázó a boldogsághoz

Ezzel a könyvvel Instagramon találkoztam először. Nagyon megtetszett a címe, és a borító is hangulatos, így megjegyeztem magamnak. Aztán szembe jött a könyvtárban, és nem tudtam ellenállni neki.
Habár önálló kötetként is megállja helyét, ez a könyv A Valerie Lane álmodozói sorozat első része.
Fülszöveg:
"Isten hozott a Valerie Lane-en, a világ legromantikusabb utcácskájában!
A Laurie’s Tea Corner büszke tulajdonosának a hobbija a hivatása. Laurie elégedett: a világ minden tájáról isteni teákat árusít, otthonos üzletét kellemes illat lengi be, a vendégei pedig szívesen térnek be hozzá, hiszen a boltocska ugyanazt a harmóniát és melegséget sugározza, mint a tulajdonosa. Laurie bár már hónapok óta Barryről, a jóképű teakereskedőről álmodik, a szerelem terén mindezidáig nem nem volt szerencsés. Barátnői szerint ezen nyomban változtatni kell, így hát rögvest tervet kovácsolnak…"
Nem vártam sokat ettől a könyvtől, mert tényleg a megkapó cím és a hangulatos borító miatt választottam. Tudtam, hogy nem számíthatok benne csavaros és izgalmas történetre, így bőven elég lett volna számomra, ha kellemesen kikapcsol, míg megiszom egy bögre forró teát.
A könyv ennek megfelelően ígéretesen indult a rövid fejezetekkel és a ténnyel, hogy olyan nagy problémák vannak ebben a történetben, mint egy felszaladt harisnya. Épp erre a könnyedségre és kellemesen romantikus légkörre volt szükségem. Csakhogy ez a kellemesség kezdett oda lenni, mint a teám hőmérséklete. Kihűlt, mivel egyre több olyan dolgot vettem észre, ami rontotta számomra az összhatást.
254 lapjával kifejezetten rövid olvasmány, mégis olyan sok szereplőt szuszakolt bele a szerző, hogy kicsit túlzsúfoltnak éreztem ezt a teázót. Értem én, hogy sorozatnak szánta, így fel kellett vezetni a további részek főhősnőit, de ezt olyan kurtán furcsán tette, hogy sokáig teljesen összemosódott számomra, kinek milyen boltja van, és úgy általánosságban ki kicsoda. Például először azt hittem, mind az öt hölgy egyedülálló, de kettő bizony kapcsolatban él. Aztán azt gondoltam, az egyik virágboltot vezet, de aztán kiderült, hogy a virágbolt az, ami hiányzik ebből az utcából, így ismét összezavarodtam kicsit. Kifejezetten figyelmes olvasó vagyok (még munkával és tanulnivalóval elhavazva is), a sok szereplőt és több idősíkot használó történeteken is könnyedén kiigazodom, erre itt egy alig 250 oldalas habkönnyű kis történet és kétszer is elveszítem azt a bizonyos fonalat. Ez bizony a szövegen múlt és nem a figyelmemen.
Ha már szöveg, a legnagyobb csalódást sajnos ez okozta. Suta párbeszédek, még sutább helyzetek és egy olyan pongyola narráció jellemzi, amitől egyáltalán nem hangulatos ez a könyv. Nem tudom, hogy a fordítás okozta-e vagy az eredeti német szöveg is ennyire gagyi, de helyenként nevetségesnek találtam. Péládul legyen bármilyen hűvös a viszony, egy anya sosem köszön el telefonon a lányától Viszont hallásra! mondattal. Ez egyszerűen abszurd, míg az örömében tapsikoló nénike és a folyamatosan egymás szeretetéről biztosító barátnők pedig olyan elemek, amelyek egyszerűen elfogadhatatlanok egy felnőtteknek szóló szövegben. Konkrétan bugyutává tette ezt az egyébként is faék egyszerűségű történetet. Ráadásul épp ez a bugyutaság jellemezte a romantikus szálat is. Pedig kezdetben cukinak tűnt a két bizonytalan ember egymásra találása, ám a sok klisé, illetve a mondva csinált megsértődések és problémák elrontották ezt is.
A kötet végén szerepel néhány recept (többnyire teákról), ami kifejezetten ötletes. Kedvelem a recepteket a könyvekben, az egyik korábbi olvasmányon receptjét például gyakran elkészítem. Ezt tehát tudtam értékelni.
Összességében ez nem egy jó könyv, se hangulatát, se témáját tekintve. Nem igazán nyert meg magának, így a folytatás, bár ugyanilyen csinos borítót kapott, nincs a terveim között.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik minden elvárásukat félre tudják tenni, ha könnyed kikapcsolódásra vágynak, és nem zavarja őket, ha egy könyv helyenként bugyuta. Aki viszont kifejezetten cuki, kedves és romantikus olvasmányra vágyik, keresse máshol, mert ez a tea, hiába szép a bögréje, nem olyan fórró és nem is olyan finom.