Mozgóképek CXII

Az elmúlt két hónapom meglehetősen sűrű volt, ám szerencsére szuper magánéleti dolgok miatt. Ezért alakult úgy, hogy májusban csupán egyetlen filmet láttam és júniusban is csak kettőt. A rovat célja, hogy több filmet értékeljek röviden, így az elmúlt két hónapot összevonom, és egyben írok erről a három filmről.

Álom két keréken

"Az egyetem kezdete előtti nyáron Auden találkozik a titokzatos Elivel, egy álmatlanságban szenvedő társával. Miközben a tengerparti Colby városa alszik, ők ketten éjszakai kalandozásokba kezdenek, hogy segítsenek Audennek megtapasztalni azt a vidám, gondtalan tinédzseréletet, amiről sosem tudta, hogy vágyik rá."

Könyvadaptáció, és bár nem olvastam, Sarah Dessen egy másik kötetéhez már volt szerencsém, ami emlékeim szerint jó olvasási élményt nyújtott, így kíváncsi lettem erre a filmre.

Ez a történet elég tipikus. Tipikus szereplők, tipikusnak számító problémák, bár a főhős srác bűntudata egy kis színfolt volt, és tipikusan könnyed hangvétel. Szóval egy szokványos tinifilm, ami, ha épp ehhez van az embernek kedve, könnyedén lecsúszik, aztán pár nap alatt el is felejti. Maradandó élménynek ezért nem mondanám, csak egy délutáni kikapcsolódásnak.

Azoknak ajánlom, akik az ilyen jellegű romantikus filmeket kedvelik. Fiatalabb korosztály előnyben. Aki viszont már unja a szokásos sémákat, valószínűleg ezt is unni fogja.

Jurassic World - Bukott birodalom

"Három évvel a Jurassic World katasztrófája után a Nublar-sziget vulkánja, a Sibo-hegy kitörni készül, mely nagy valószínűséggel a sziget, ezzel együtt a dinoszauruszok pusztulásával járna. Benjamin Lockwood, John Hammond egykori társa egy expedíciót szervez minél több dinoszaurusz megmentésére és egy másik szigetre szállítására. Ehhez Claire Dearing segítségét kéri, aki képes aktiválni az egykori park dinoszaruszkövető rendszerét. Claire meggyőzi Owen Gradyt, hogy csatlakozzon az expedícióhoz, és a segítségével befogják Kéket is, az utolsó megmaradt Velociraptort.
Azt egyikőjük sem tudja, hogy Eli Millsnek, Lockwood segédjének egészen más tervei vannak a dinoszauruszokkal…"

Az első Jurassic World film meglepően szórakoztató volt. Nem volt ugyan az eredeti Jurassic Park filmekhez mérhető, de kellemes élményt nyújtott. Ezért kíváncsi lettem, hogy a folytatásban meg tudják-e tartani a hangulatot. Nos, nem sikerült nekik.

Ez a film rémesen bugyuta. A történet kiszámítható és többnyire értelmetlen. A karakterek nem tesznek hozzá igazából semmit. Természetesen megint van egy új mutáns dínó, ami nagyobb és okosabb, de a kedvenc raptor még okosabb... A lezárás pedig olyan, mintha a készítőknek elgurult volna a gyógyszere. Értelmetlen, csupán a folytatás lehetőségét szolgálja ki. Félek megnézni a következő filmet.

Egyáltalán nem tetszett, így a korábbi trilógia kedvelőinek nem ajánlanám. Ha viszont valakinek elég, hogy dínók esznek embereket, és nem vár mellé történetet, akkor hajrá, ez az ő filmje.

Az igazgató és az eltűnt macska

"Morii Kjóicsi volt iskolaigazgató rendkívül kimért, hűvös jellemével nem épp a legalkamasabb beszélgetőtárs. Hiába ismeri szinte mindenki a városban, neje halálát követően a nyugdíjas éveit fordítási munkáknak szentelve, a biztonságot adó otthon négy fala között magányba burkolózva tölti. Ám ez megváltozni látszik, mikor egy trikolor macska látogatóba tér hozzá. A kisállat nem ismeretlen számára, elhunyt szerelme sokszor csalogatta hozzájuk finom falatokkal, de a látványa feltépi a régi sebeket. Elkergeti őt, de később aggódni kezd miatta, és a keresésére indul. Kiderül, hogy a kóbor állat valamilyen módon összekötötte a bevásárlónegyed megannyi lakosát, és a hiányát mindenki megérzi..."

Japán Filmhét volt a Toldi moziban. Fel is hívtam rá a nyelvcsoportom figyelmét, és a "kemény mag" jött is velem, meg persze San Diego is. Ez egy cicás film, úgyhogy nem meglepő, hogy ezt választottam a kínálatból.

2015-ös film, szóval nem friss, hazánkban viszont még nem mutatták be, és az a röpke pár év, ami elszaladt felette, egyáltalán nem érezteti hatását. Dráma és vígjáték keveréke, mert vannak benne humoros vagy épp rettentően cuki jelenetek, miközben a főhős drámáját, illetve a többi ember problémáit követhetjük nyomon az eltűnt macska után kutatva. Cicakedvelőknek ez a film kötelező darab. Tele van szép felvételekkel cicákról, amit igazán jó volt széles vásznon látni. Aki pedig emberi sorsokra kíváncsi, itt megtalálja. Szóval csak ajánlani tudom ezt a filmet, nekem tetszett. Arra viszont felhívnám a japán filmekben nem rutinos nézők figyelmét, hogy ne várjanak tőle végső konklúziót, mert ezt bizony a nézőnek magának kell megalkotnia.

Értékelés:

Az igazgató és az eltűnt macska       ->   9

Álom két keréken                             ->   6

Jurassic World - Bukott birodalom   ->   4

Bízz bennem

Szükségem volt egy könnyed, nyári olvasmányra, ezért belekezdtem az Iskolák Versenye sorozat második trilógiájába. Az előző trilógiát már olvastam, és kellemesen elszórakoztatott.

Nagyon tetszik a borító, és 480 lapjával megszokott terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg:

"Egy ​év telt el az Iskolák Országos Versenye óta. A Szirtes tavalyi győzelme után a gimi összes diákja beadta a jelentkezését a következő évi megmérettetésre. Kocsis igazgatón hatalmas a nyomás: melyik négy diákja lehet képes a címvédésre amellett, hogy nem roppan össze a negatív kritikák, kommentek súlya alatt, ami az interneten és a táborban éri őket? Az igazgató úgy dönt, ezúttal nem a tanulmányi versenyeken jeleskedőket választ… A tizenhét éves Major Sára tehetséges táncos, azonban egy balul sikerült buli után kirakták a csapatából, a történtek miatt pedig megbélyegzetté vált az iskolájában. Éppen ezért ő is meglepődik, amikor Kocsis igazgató esélyt ad neki, és beválogatja a Szirtes Gimnázium csapatába, hogy három hasonló sorsú társával részt vegyen az Iskolák Országos Versenyén.
A négy név bejelentése nem kis meglepetést és felháborodást kelt a tanulók körében, az igazgató azonban bízik a megérzéseiben és a csapatában, így minden negatív reakció ellenére elindítja a Szirtes színeiben Major Sárát, Felcser Vivient, Fehér Rajmundot és Pap Dominiket." 

Kezdem egy meglepő ténnyel, Leiner Laura most tényleg megpróbálkozott valami újjal. Nem úgy, mint az előző trilógia túlhangsúlyozott drámai eleme, hanem valami tényleg újat tett, mert nyitni a negatív dolgok felé. És ami a legmegdöbbentőbb, kihagyta a szokásos, csak a poénok miatt tartott karakterét. Ez pedig dicséretes! 

Nagyon jót tett a történetnek, hogy mind a négy főbb karakter értelmes és komolyabb figura. Komoly alatt pedig azt értem, hogy nem csak egyetlen dologra vannak ráfókuszálva, és egyikőjük sem azért van tartva, hogy az olvasó az ügyetlenségén nevessen. Ráadásul mindegyikük múltjában van egy "titok", ami még érdeksebbé teszi őket, és talán a folytatásban bővebb kifejtést is kap.

Azért nem kell megijedni, a szokásos könnyed báj megmaradt. Mert persze rövid úton kiderül, hogy a zűrös csapat csupa kedves, rendes emberből áll, akik korábbi baklövések ide vagy oda, pozitív megítélés alá esnek. Ezzel persze nincs semmi baj, főleg hogy az előítéletek és sztereotípiák nagy hangsúlyt kapnak ebben a kötetben.

A főhősnő teljesen rendben van, amolyan szokásos főhős. Kedvelhető, érthetőek a motivációi és csak annyit ismétli önmagát, amennyit a szerzőtől megszoktunk. Ó, igen, minden újdonság ellenére tele van a könyv tipikus Leiner Laura-féle dolgokkal. Időről-időre felbukkanó tanmonológ, pipa. Kényszeres cselekvések folyamatos ismétlése, pipa. Sarkított szereplők, pipa. Hétköznapi cselekvések indokolatlan részletezése, pipa. Románc a környék leghelyesebb srácával, pipa. Pusztán a humort szolgáló kiegészítések, pipa. Aki olvasott már az írónő tollából, az ezeket már megszokhatta.

Na, de térjünk vissza kicsit az új dolgokhoz és a merészséghez. Itt jön a képbe Vivi, aki kifejezetten érdekes karakter lett és az online zajló kommentháború elsődleges áldozata is. Kíváncsi leszek, mennyire lesz bevállalós a szerző vele kapcsolatban. Az írónő egyébként nagyon jól eltalálta a kommentelő trollokat, és most elsősorban nem a mindent elviccelő, értelmetlen hozzászólásokra gondolok, hanem a nyílt és burkolt sértésekre. Kicsit azért meglepő volt ez a nyílt rosszindulat, ám kellett, hogy komolyan lehessen venni a szereplőket.

Ha már szereplők, lépjünk tovább a következőre, Dominikre. Kicsit úgy éreztem, nem tud vele mit kezdeni az írónő. Nem adott neki vicces mellékszereplő tulajdonságokat, ami jó, de sajnos mást sem kapott. Csak egy kényszeres cselekvést és komolyan nem láttam még fiút ennyit babrálni a hajával... Persze az is lehet, hogy csupán elfeledkezett róla, és nagyon remélem, hogy a folytatásban több szerep jut neki.

Rajmund ellenben sok-sok reflektorfényt kapott, ám ez érthető, hiszen ő az aktuális románc tárgya. Vele a szokásos kényszercselekvésen kívül (Más is észrevette, hogy minden Leiner Laura főhős srác a homlokából söpri ki a haját állandó jelleggel?) egy problémám volt, a hiteltelenség. A csapatban ő van beállítva a legbalhésabb diáknak, akinek rengeteg összetűzése volt tanárral, igazgatóval, egyebekkel, de egy esettől eltekintve, semmit sem tudunk meg ezekről az úgynevezett balhékról. Csupán utalások vannak rájuk, az okokat pedig senki sem firtatja. Olyan ez a srác, mint egy csíntalan kiskölyök, aki játékból rosszalkodik, és nem egy hétpróbás gazfickó, mint amilyennek beállítják. Ráadásul a megnyilvánulásai alapján egy teljesen normális és kedves személy, így még furcsább, hogy miért ő a "legrosszabb" a csapatban. Még a trollok sem árulnak el róla semmit. Ettől pedig a karakter olyan volt, mintha fognál egy kölyökkutyát, és azt kezdenéd sulykolni róla, hogy ő bizony egy felnőtt, nagytestű kutya, aki mindkét szomszéd baromfiudvarát megtizedelte és még a postást is leszedte a biciklijéről. Rajmund számomra épp ennyire volt hihető.

Az igazgató közösségi oldalakon való szereplése vette át a vicces mellékszereplő hiányából adódó poénkitöltő szerepet. Helyenként kicsit sok volt, ám mivel a kommentelő trolloknak más funkciója is volt a szórakoztatáson kívül, elnéztem neki.

Az írónő egyébként feladatok terén ismét nagyon kreatív volt, és a helyszínválasztás is tetszett. Sikerült kicsit megújítania a korábbi trilógiában már megismert versenyt.

Összességében ez megint egy szórakoztató, könnyed történet. Nagyon tetszettek a fent említett újdonságok, amitől eltért kicsit a megszokott sablontól. Sőt, mondanivaló tekintetében ez a könyv tűnik a legátgondoltabbnak a szerzőtől. 

Bátran tudom ajánlani. Aki kedveli az írónő munkáit nagy valószínűséggel ezt is kedvelni fogja. Aki pedig az előző trilógiával kapcsolatban hiányolta a felemlegetett komolyságot, mindenképpen pillantson bele. Illetve azok is nyugodtan tehetnek vele egy próbát, akik a szerző korábbi könyveit túlságosan rózsaszínnek és poénok szempontjából túlírtnak találták, mert ebben a könyvben jobb az egyensúly.

A Hail Mary-küldetés

Továbbra is fenntartom, hogy a sci-fi nem az én műfajom. Azonban vannak olyan szerzők, akik kivételt élveznek. Andy Weir egy közülük. Első könyvével (A marsi) bebizonyította, hogy olyan tudományos fantasztikus történetet ír, amilyet még én is kedvelek. Ráadásul mindezt kellemesen humorosan.

A borító gyönyörű, és a kötet vastagságára sem eshet panasz, 512 oldal, így bőven van benne hely mindennek.

Fülszöveg:

"Ryland ​Grace egyedül maradt: az utolsó esélyként indított küldetés egyetlen túlélőjeként nem vallhat kudarcot, különben az egész Föld és vele az emberiség is elpusztul. Csakhogy éppenséggel ezt ő maga sem tudja. A saját nevére sem emlékszik, nemhogy arra, hogy hol van, és mit is kéne tennie.
Csak annyit tud, hogy évekig tartó öntudatlanságból ébresztik fel, sok millió kilométerre az otthonától, két holttest társaságában.
Rylandnak lépésről lépésre kell feltárnia a múltját. Így apránként szembesül az előtte álló lehetetlen feladattal: a bolygó kormányai összefogásában sebtiben összetákolt, majd az űr mélyébe kilőtt hajó fedélzetén egymagában kell elhárítania az emberiség kihalásával fenyegető, felfoghatatlan súlyú katasztrófát.

Ha beszámítjuk a képletbe váratlan szövetségesét, talán még sikerrel is járhat."

Ez a könyv nekem most hihetetlenül jólesett. Amilyen izgalmasnak tűnik a fülszöveg alapján, épp olyan érdekes, fordulatos és rettentően szórakoztató. Az első húsz oldalt konkrétan végignevettem, és ez egy olyan kellemes olvasási élmény alapot adott, hogy minden tudományos információn hősiesen átrágtam magam. És még élveztem is.

Andy Weir nagy erőssége a remek stílus. Egyrészt gördülékenyen és érthetően ír, másrészt remek humora van, amivel felruházhatja a főhőst, hiszen a főszereplő nézőpontjából követhetjük az eseményeket. Másrészt jó érzéke van az információk adagolásához. Itt nem csupán a rengeteg elméleti fizikához és sejtboilógiához köthető meglehetősen tömény, ám érthetően megfogalmazott információk mennyiségére és eloszlására gondolok, hanem a cselekmény előbbre vitelét szolgáló információkra. Azzal nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, párhuzamosan követhetjük a részleges amnéziában szenvedő főszereplő űrbéli kalandjait és a bevillanó emlékeket, amelyek fokozatosan megmagyarázzák, hogyan is került ebbe a küldetésbe. Időről-időre előjött egy-egy kulcsfontosságú emlék, ami nem csupán a kihalásos problémát árnyalta, hanem a főhős helyzetét is.

"Jól van, zseniagy: állj elő valamivel!

…Éhes vagyok.

Csalódást okoztál, agy."

A szerző ügyessége nem csupán a kifejezetten kellemesen fogyasztható stílusban mutatkozik meg, hanem a remek fantáziájában is. Az alapötlet nem különösebben új, hiszen rengeteg történet épít arra, hogy veszélybe kerül a bolygó, meg kell menteni. Azonban nem egy klasszikus fenyegetést vett alapul, mint egy aszteroida, hanem egy annál izgalmasabbat. Ráadásul minden elemét, a problémáét és a megoldásét is, részletekbe menően kidolgozta és be is mutatta a könyvben. Igen, ez azt jelenti, hogy renegeteg a tudományos információ a könyvben, és ezek meglehetősen hihetőek. Weir ugyanis létező elméleteket használt fel alapvető fizikai képletekkel. Szóval, bár a könyv fikció, az olvasó simán érezheti úgy, ez akár tényleg meg is történhetne. Ettől pedig még kellemesebb az olvasási élmény. 

A szereplők kidolgozása is kreatív. Egyrészt a szerző jól tud kedvelhető főhőst írni. Grace esetében is remek egyensúlyt talált, hogy bár egy nagyon okos, sok dologhoz értő emberről van szó, aki a problémák nagy részére talál megoldást, egyáltalán nem tűnik tökéletesnek. Helyenként hibázik, helyenként pedig kifejezetten emberi. Jellem szempontjából ugyanis épp olyan, mint az intelligenciáját nézve. Alapvetően jó ember, de nem tökéletes. Na, meg remek a humora, de azt már írtam.

A mellékszereplők is érdekes karakterek, különösen kettő (egy a múltban és egy a jelenben), de még a legkisebb szerepet kapott figura is jól passzol a nagy egészbe. 

Nem szeretnék egyetlen picurka meglepetést sem tönkre tenni, ezért a cselekményről nem szeretnék írni. Ennek a könyvnek ugyanis nagyon jót tesz az olvasói felfedezés. Szóval csupán két megjegyzésem lenne. Imádtam a főhős váratlan segítségét. Zseniális volt minden, ami hozzá kapcsolódott. A könyv vége pedig kifejezetten tetszett. Biztos vagyok benne, hogy akad olyan olvasó, aki drámaibb lezárásra vagy épp nagyobb és hangosabb boldogságra vágyik a végén, ám szerintem a befejezés is megtartotta a történet egyensúlyát.

Összességében ez egy remek könyv. Szórakoztató, izgalmas és nagyon érdekes. Minden karaktert kedveltem benne, és bár nem érdekel a fizika, az összes tudományos eszmecserét lelkesen végigolvastam, sőt, kedvem támadt jobban megérteni néhány fizikai elméletet.

Andy Weir tehát ismét zseniálisat alkotott, csak ajánlani tudom. Aki olvasott már a szerzőtől, az bátran vágjon bele ebbe a kötetbe is, mert nem fog csalódni. Aki pedig még nem olvasott a tollából, nos, mire vár? Kezdjen olvasni! Akár ezzel kezd, akár A marsit választja, garantáltan kellemes olvasási élményt kap, és nem, nem kell ezekhez a könyvekhez tudományos érdeklődés, de ha van, az sem hátrány.

Az utolsó boszorkány történetei

Eddig még nem olvastam Fábián Janka tollából. Egyrészt, mert ritkán érzek kedvet történelmi romantikus regényekhez, másrészt meglehetősen termékeny szerzőről van szó, így fogalmam sem volt, melyik kötettel lenne jó kezdeni az ismerkedést. Aztán ajándékba kaptam a Sárosi Felícia történetei sorozat első két kötetét, és úgy gondoltam, ez egy igazán tökéletes választás. A boszorkányos történeteket kedvelni szoktam.

Ez tehát egy sorozat első kötete, amit az egyszerű, ám elegáns borító is jól mutat. 290 lapjával nem egy hosszú olvasmány.

Fülszöveg, ami vigyázat, előteljesen spoileres:

"1735. ​Az utolsó nagy boszorkányüldözési hullám Magyarországra is elér. Az esztergomi pékmester tizenöt éves lánya, Sárosi Felícia végignézi, ahogy szeretett nagynénjét meghurcolják, majd kivégzik. Halála előtt a szép Sárosi Kata súlyos titkot bíz a lányra… a boszorkányok örökségét.A Sárosi család Esztergomról Budára költözik egy új élet reményében, ahol Felícia -hátrahagyva szerelmét – csodás és rémséges kalandok sorát éli át: kuruzslást tanul a Gellért-hegy titokzatos boszorkányától, férjével kis kávéházat nyit Bécsben, majd javasasszonyként Mária Terézia bizalmasa lesz.
Közben zajlik a háború az osztrák örökségért, ami Prága felszabadításával és Mária Terézia cseh királynővé koronázásával sem ér véget, és Felícia kötelességének érzi, hogy a maga eszközeivel segíteni próbáljon a szenvedőkön – még akkor is, ha emiatt gyanúba keveredik, és a királynővel lassan kialakuló barátságát is kis híján elveszíti…"

Bevallom, el sem olvastam a fülszöveget, csak felcsaptam a könyvet azzal a tudattal, hogy 18. század, magyar környezet és boszorkányok. Talán jobb is így, mert az a néhány sor bizony mindent elárul az egyébként nem épp csavaros cselekményből. Van azonban valami, amit érdemes lett volna tudnom, mielőtt belekezdek: ez egy novallákat tartalmazó kötet.

Regényként olvastam, és nem igazán értettem, hogy miért ilyen "foghíjas" ez a történet, aztán a befejezése után megvilágosodtam. A szerző írt három novellát, amelyeknek főszereplője Sárosi Felícia. Mivel ezek novellák, a főhős életének csupán egy-egy szeletét mutatják be, ugyanakkor összefüggnek, és ezt az összefüggést a korábbi eseményekre való állandó visszautalással erősítette meg. Csakhogy aztán ez a három novella három másikkal kiegészülve belekerült ebbe a kötetbe, ami cseppet megtévesztő. A kiegészítésekkel ugyanis nem kapta meg a tipikus regény jellemzőket, sőt a sok ugrás időben és események között, illetve a már említett vissza-visszautalások rettentően darabossá tették az olvasási élményt. Aki tehát kézbe veszi ezt a könyvet, ne regényként tegye (ahogy én tettem), hanem novelláskötetként. Garantáltan kevésbé fog csalódni.

Igen, csalódtam, mert nem csupán a műfaji besorolásban éreztem magam félrevezetettnek, - bár ez így utólag nagyon sok dolgot megmagyaráz,- hanem a történet lényegét illetően is.

Kedvelem a boszorkányos történeteket, legyen az erőteljes fantasy vagy épp hétköznapi boszorkányság, ami csupán a hozzáállásból adódóan tűnik annak. Ettől a kötettől pedig az utóbbit vártam, vagyis semmi mágiát, csak egy csipet babonasággal fűszerezett tapasztalati tudást. Ehhez pedig a kötet felütése alapján minden adva volt. A koncepciós per igazán ígéretes volt, utána azonban kifejezetten semmilyen lett ez a történetszál, pedig a címből is adódóan ennek kellett volna a cselekményt elvinnie a hátán. Konkrétan két problémám volt vele. Egyrészt a szerző nem foglalt állást, hogy akkor most hétköznapi boszorkányságról van szó, vagy egy kicsit többről. A sejtelmesség jó, ám itt valahogy nem állt jól a történetnek a "csak ismerek néhány gyógynövényt, de éjfélkor szerelmi bájitalt kotyvasztok" kettőssége. Másrészt rettentően kevésnek éreztem a boszorkányság tudományára vonatkozó részeket. Felícia kitalálta, hogy boszorkány lesz, pár hétig tanulta és jó néhány évvel később leiskolázta az orvosokat harctéri ellátásból. Na, ehhez már tényleg valódi mágiára lenne szükség...

Ráadásul az egészet a koncepciós boszorkányperek bemutatására szerette volna felhúzni az írónő, ami ötletes, de a kivitelezés már megint sántított. Hiteltelenség következő állomása a szinte minden bokorból előugró ismeretlen rosszakarók sokasága volt, akik rögtön boszorkányt kiáltottak, amint meglátták a főhősnőt. Nem voltak megalapozottak ezek a rossz szándékok, és a főhős és családja úgy fogadta a vádakat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Semmi ellánállás, semmi ellenkezés, mintha minden kedden boszorkányt kiáltanának, ami azért egy 18. századi nagyvárosban már cseppet furcsa volna.

No, de az olvasó gondolhatja, hogy a boszorkányság, csak fűszer ebben a történetben, csak egy kis adalék, hogy a főszereplő érdekesebb legyen, és valódi cselekmény máshol kereshető. Nos, ez igaz is, meg nem is. A cselekmény másik mozgatórugója ugyanis a szerelem, de ez épp olyan nyeglén lett tálalva, mint a főhősnő gyógynövénytudása.

Nem szeretem az "egyszer meglátlak, két szót sem váltunk, de örökké szeretni foglak" klisét, ebben a történetben pedig sajnos épp ez a helyzet. A főhősnő majd eleped egy olyan férfiért, akivel két mondatnál többet sosem beszélt, és akit évekig nem is látott, meg aki egyébként sáros az egyik rokona halálában, de ez kit éredekel, hiszen ő élete szerelme. Igen, ez a kapcsolat is épp olyan megalapozott, mint minden más ebben a kötetben...

A cselekmény tehát nem tetszett, kifejtetlennek, helyenként közhelyesnek és nagyon összecsapottnak éreztem. A főhősnő konkrétan idegesítitett, nem hogy megérteni, még picikét megkedvelni sem tudtam, a szerelmi életétől pedig falra másztam. Úgyhogy nem volt egy kifejezetten jó élmény ez a könyv. Viszont, hogy mondjak róla némi pozitívat is a borítón kívül, kedveltem a hazai helyszínt, a magyar történelmi hátteret, és jó ötlet volt a korabelinek ható nyelvezet. Kicsit bele kellett szokni az elején, de tudtam értékelni, ahogy a lábjegyzeteket is.

Talán nem volt szerencsés ezzel a kötettel kezdenem a szerző munkáival való ismerkedést, és rettentően félrevezetettnek érzem magam a regény besorolás miatt. 

Nem igazán fogott meg ez a történet, így csak azoknak tudom ajánlani, akik hazai történelmi novellákra vágynak egy adag lányregényes sziruppal és minimális boszorkánysággal. Akit nem zavar a darabosság és a kifejtetlenség, annak garantáltan jobban fog tetszeni, mint nekem. Ha viszont valaki egy jó boszorkányos történetre  vágyik, keresse máshol, aki pedig regényt akar részeletekkel, szintén keresse egy másik könyvben.

Kiegészítés:

Ahogy a bejegyzés elején írtam, megkaptam a sorozat második kötetét is, így azt még biztosan el fogom olvasni. Ahozz viszont már novelláskötetként fogok állni, így talán kisebb lesz a csalódásom.

Egyébként van harmadik kötet is Az utolsó boszorkány lánya címmel, ám annak elolvasására nagy valószínűséggel már nem fogok vállalkozni. 

Az ébredő tűz

Olvastam már a szerzőtől, ám az a kötet (A vér éneke)  egyáltalán nem fogott meg. Untam, nem is folytattam azt a sorozatot, és bár elég jó az olvasási memóriám, a cselekményéből már semmire sem emlékszem. Emiatt, mikor megjelent a szerző új sorozata, a Draconis Memoria, hiába szereplt sárkány a borítón, kerültem. Féltem, hogy ismét csalódni fogok. Csakhogy közben egy kedves ismerősöm meggyőzött, hogy ez egy flintlock fantasy sárkányokkal, biztosan tetszeni fog. Szóval adtam neki egy esélyt.

A borító mutatós, és 632 lapjával meglehetősen vaskos kötet.

Fülszöveg:

"Véráldottak – olyan férfiak és nők, akik a vad sárkányok véréből készült elixírek elfogyasztásával mérhetetlen erőknek parancsolnak.

A Vashajó Szindikátust a véráldottak hatalma tette naggyá. Most azonban pusztító vihar közeleg: a sárkányok vérvonala gyengülőben, a felemelkedő Korvantin Birodalom pedig ugrásra készen várja a pillanatot, hogy kihasználhassa a Szindikátus gyengeségét. Ráadásul a vadonban is mozgolódás támad: a sárkányok támadásai egyre gyakoribbá válnak – és ami még ennél is rosszabb, szervezettnek tűnnek.
Az utolsó reménysugár nem más, mint egy mitikus sárkány, amelynek nagyerejű vére valódi csodákra képes – ha egyáltalán létezik ez a rejtélyes lény.
A sors végül három hőst választ ki magának.
Claydon Tocreekre, a lajstromozatlan véráldottra és kisstílű tolvajra hárul a feladat, hogy az ismeretlen vadonban felkutassa a legendás sárkányt, aminek a létezésében még csak nem is hisz.
Lizanne Lethridge, a Szindikátus félelmetes erejű, ifjú elit kéme hirtelen találja magát ellenséges terepen, küldetése egyre veszedelmesebb helyzetekbe sodorja.
Corrick Hilemore, az ismert világ peremén cirkáló kalózvadász Vashajó parancsnokhelyettese könnyen lehet, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a könyörtelen rablók nyomába eredt – és helyettük egy jóval komolyabb ellenséggel kerül szembe.
Ahogy a birodalmak egymásnak feszülnek, mindhármuknak harcolni kell azért, amiben hisznek, ha nem akarják, hogy a világot elnyelje az ébredő tűz."

Mielőtt belemennék a részletekbe, kezdem azzal, amiért az említett ismerőst következő találkozásunkkor lekaptam a tíz körméről. Ez nem egy sárkánybarát történet. Sőt, ebben a sárkányokra vadásznak, isszák a vérüket és a többi, így ha az olvasó olyan típus, mint én, aki bizony inkább a sárkányoknak drukkol, akkor érheti néhány kellemetlen jelenet. Szóval igazából ez nem egy flintlock fantasy sárkányokkal, hanem egy flintlock fantasy sárkányok ellen. Jobb ezt már most tisztázni.

Igen, ebből adódóan volt némi problémám a könyvvel az elején, ám ezen cirka kétszáz oldal után túljutottam, feldolgoztam, továbbléptem. A véleményem további része így nincs érzelmileg befolyásolva, legalábbis igyekszem ehhez tartani magam.

Anthony Ryan végre úgy épített világot, hogy nem untam. Sőt, kifejezetten érdekesnek találtam a koncepciót, és a három nézőpont is jót tett a történetnek. Mondjuk, hogy ebből mit tud kihozni még két köteten át, az egyelőre homályos, de a kezdet kellemes volt.

Nagyon jól használta a flintlock elemeket, ami nem csupán a cselekményt tette érdekesebbé, hanem a történet hangulatát is. Ráadásul a három szereplő három különböző nézőpontot, illetve zsánerelemet képviselt, ami szintén fokozta az olvasási élményt. Nézzük is meg őket egyesével.

Clay karaktere már-már sablonos. Rengeteg hasonló karakterről olvastam már, így egyáltalán nem okozott meglepetést, mégis róla volt a legkellemesebb olvasni. Az ő nézőpontja adta ugyanis nem csupán a sárkányokhoz legközelebbi látószöget, hanem a kalandos elemeket is. A története egyszerű felfedezős küldetés és ez valamiért mindig működik. A sárkányokhoz kapcsolódó rejtélyek és annak feltárása pedig nagyon szépen építette ezt a világot. Szóval vele nagyrészt elégedett voltam.

Lizanne hozta be a politikai vonalat, hiszen kémnőként indult. Ez számomra nem volt annyira vonzó, és a háttérben húzódó poltikai érdekek sem igazán hatottak meg. Karakterének fejlődése pedig cseppett tessék-lássék módon alakult. A kötet végére azonban megbarátkoztam vele, mármint a nézőpontjával, mert a személyisége nem lett a szívem csücske. 

Hilemore az egyértelmű kakukktojás, aki színtisztán a zsáner egyik eleméért felelt. Míg a másik két főhős kapcsolatban állt, összefüggő kalandokba keveredett, addig Hilemore csak sodródott az árral, szó szerint. Helyenként úgy éreztem, a szerző nem tudott mit kezdeni vele, csak akart egy tengeri nézőpontot, illetve ha már flintlock, akkor kiélte magát néhány tengeri csatában. Azon kívül ugyanis, hogy behoz néhány izgalmas tengeri ütközetet és néhány kalózt, nem sok szerepe volt. Gyakorlatilag az utolsó fejezetekig még csak sárkányt sem láttak, ami azért egy sárkányokra épülő világban cseppet fura. Természetesen a kötet lezárásában a szerző elhintette, milyen fontos feladata lesz majd a jövőben, ám nekem ez kevés volt. Nem volt unalmas a nézőpontja, de mindig úgy éreztem, megrekedtem, mert nem vitte előre a cselekményt.

Összességében kellemes olvasási élményt nyújtott. Érdekes volt, helyenként izgalmas, és nekem tetszett a váltott nézőpont. Voltak benne sárkányok (csak sajnos többnyire pórul jártak) és megoldandó rejtélyek. Nem ez volt életem legjobb fantasy olvasmánya, de a flintlock hangulatot remekül hozta.

Azoknak ajánlom, akik belekóstolnának a flintlock fantasy világába, és nem zavarja őket, ha a sárkányok klasszikus európai szörnyekként vannak feltüntetve. Azok viszont, akik inkább a sárkányoknak drukkolnak, óvatosan kezdjenek bele.

Kiegészítés:

A Draconis Memoria sorozat egy trilógia, amelynek mindegyik kötete elérhető magyarul. A második kötetnek, A láng légiója biztosan adni fogok egy esélyt.

Illetve nem bírom ki, hogy meg ne jegyezzem, ha valaki még nem próbálta a flintlock fantasyt, akkor nyugodtan kezdheti a legjobbal is, az pedig Brian McClellan munkája. Nagyon tudom ajánlani.