40 nyári nap

Leiner Laura könyvei számomra a könnyed és kellemes olvasási élmény kategóriába tartoznak. Akkor szoktam kézbe venni őket, ha úgy érzem, sok volt a nehéz témájú kötet vagy épp túl sok olvasási csalódás ért, illetve ha épp egy gyorsan befalható könyvre vágyom. Eddigi tapasztalataim alapján ugyanis a könyvei mindig hozták a megszokottan könnyed hangulatot, mindig gyorsan pörögtek a lapok, és mindig kellemesen elszórakoztattak. Igen, itt jön a képbe egy hatalmas DE. De ez a könyv megtörte a sémát.

A borító rendben van, nem kiemelkedő, de mutatós darab. A 608 oldalnyi terjedelmemről azonban ez már nem mondható el. Konkrétan ez az írónő legvastagabb munkája, de csak azért, hogy még nagyobb legyen a csalódás.

Fülszöveg:

"A tizenkilenc éves Zoé nyári munkát vállal egy állatparkban, ahol a flamingókerttel szemközti pultnál árusít pereceket a látogatóknak. A monoton napok fénypontját eleinte csak a reggeli HÉV-ezés jelenti számára, ahol megtetszenek egymásnak egy vele egy időben utazó, de eltérő megállónál leszálló sráccal. Az idő előrehaladtával azonban Zoé a reggeli utazáson túl egyre több örömét leli az állatparki munkájában is. Zárkózottsága ellenére szép lassan összebarátkozik az állatparki dolgozókkal, különösen Szakóval, aki egyediségével és különleges gondolkodásmódjával tökéletesen kiegészíti az érettségi után megrekedt lányt, és segít tisztán látni önmagát.
A felnőtté válás előtt álló két fiatal útjainak kereszteződéséből egy nem mindennapi kapcsolat alakul ki, ami nem csupán végigkíséri, de nagyban meg is határozza Zoé állatparkban töltött negyven nyári napját."

  Mielőtt kifejtem, miért hatalmas csalódás ez a könyv, nézzük meg, milyen szokványos elemeket használt. Kamasz főhőslány pipa. Furcsa becenevű főhőssrác pipa. Kiszámítható románc pipa. Egy konkrét, jól behatárolt időszakban játszódó "cselekmény" pipa. Generációs különbségek hangsúlyozása, pipa. Önismétlés újra és újra, persze, hogy pipa.

Most nézzük meg, milyen visszatérő elemek hiányoznak a történetből. Csupán poénokat szolgáltató karakter nincs. Epekedés a főhőssrácért nincs. Humor, nincs. Cselekmény sosem volt. Tanító szándék hiánycikk.

Ezek a felsorolt elemek - akár megtalálhatók ebben a könyvben, akár nem - általánosan jellemzőek az írónő munkáira. Lehet őket szeretni, vagy kevésbé szeretni, de eddig mindig ott voltak, és ezzel is teljesítettek rengeteg elvárást, mikor az olvasó kézbe vette őket. Mert az olvasó igen is számít a megszokottság érzésére. Persze ezen lehet változtatni, lehet új utakat felfedezni, finomítani, javítani, azonban itt sajnos nem ez történt. Kikerültek a megszokott elemek, de nem került a helyükre semmi más. Ez a könyv ugyanis 600 oldalnyi felesleges szavak egymás utáni végtelen sora. Nem, nem estem túlzásokba, mert ez bizony nem szól semmiről. Na, nem amolyan "könnyed kis történet vagyok, nem akarom megmenteni a világot, csak szórakoztatni kicsit" fajtából, hanem a semmi, de tényleg semmi nem történik, de azért ismételjük meg újra és újra pokolbéli bugyrából.

Ez a könyv maga az unalom. Olyan volt végigrágni magam rajta, mintha újra általános iskolás lennék a nyári szünet közepén, amikor semmit sem lehet csinálni, mert nincs kivel, nincs mit és amúgy is olyan meleg van, hogy csak fekszel a padlón, és számolod a másodperceket. Nem épp kellemes. Ráadásul a szerző tisztában volt vele, hogy ez a könyv nem szól semmiről, mégis megpróbálta meggyőzni az olvasót ennek ellentétéről, hátha 550 oldal után eljutott már az apátia azon szintjére, hogy ez sikerülhet. A kötet utolsó 50 oldala ugyanis nem más, mint magyarázkodás, hogy igen, nem történt semmi, de ez így hiteles, ez így jó, és amúgy személyiségfejlődés meg útkeresés bla-bla-bla. Hát, nem. Ebben egy morzsányi személyiségfejlődés nincs, mert Zoének se a kötet elején, se a kötet végén konkrétan nincs személyisége. Akár robot is lehetne, annyira nem érdekli semmi, annyira közönyös minden iránt és annyira monoton módon csinálja ugyanazt 40 napon és 600 oldalon át. Konkrétan minden reggel ugyanazt az avokádós pirítóst eszi. Ja, 40 papig... Az útkeresés pedig ennél is nevetségesebb. Zoé ugyanis nem keres semmit, csak sodródik az árral, és egy idő után megállapítja, hogy amerre épp elsodorta az ár (ami a szülői nyomásból és a teljes érdektelenség hullámaiból tevődött össze), az neki épp megfelel.

Persze, nem lenne ez a kötet az írónő munkája, ha nem lennének benne hosszú monológok a világ dolgairól. Csakhogy ezek a monológok egyrészt épp olyan unalmasak, mint minden más ebben a könyvben, másrészt még a tanmese jelleg sem sikerült. A popkulturális utalások is vérszegények. Újra és újra előkerül a TikTok, a többi platform meg már a boomereknek való és pont. A streaming szolgáltatós hasonlatok pedig egyszer működtek, hatodszorra már kevésbé. 

Mondtam már, hogy nincs humor ebben a kötetben? Konkrétan egyetlen mosolyt sem tudott kicsalni tőlem, a párbeszédek pedig épp úgy nem szóltak semmiről, mint a nemlétező cselekmény. Mert az nem cselekmény, hogy a főhős megeszi a pirítósát, felszáll a HÉV-re, elad pár percet, beszélget a semmiről, aztán hazamegy. Nem történik semmi, de tényleg semmi. Az egyetlen és minimális változást a napokban az időjárás adja. Bizony, időjárás, micsoda izgalmak...

Gondolhatnánk, ha már cselekmény nincs, mondanivaló nincs és a főhőslány is egy cserebogár összetettségi szintjén áll, csak van benne egy érdemleges szerelmi szál, hiszen mégis csak egy babarózsaszín borítójú ifjúsági kötetről van szó. Hát, rosszul gondoljuk. A szerelmi szál nem szerelmi szál, hanem egy boríték, amit az olvasó az első oldalon kinyit, elkönyveli, hogy összejönnek és a végén bólint, hogy ahogy megjósolta összejöttek. Csakhogy a két esemény között nem történt semmi. Nem volt bimbózó románc, nem volt utalgatás, nem volt egyetlen lépés a másik felé, csak csevegtek a semmiről és a végén nagy drámaian összejöttek. Az utolsó pár oldal ugyanis egy vicc. Úgy siratják az unalmas nyári munkát és az együtt unatkozással töltött időt, mintha ez lett volna életük fénypontja. Tényleg teljesen hiteles reakció... Ráadásul, azok alapján, ahogy Zoé a dolgokat kezeli, nem jósolok nagy jövőt ennek a kapcsolatnak, mert jön egy másik hullám, és úgy elsodorja, mint a pinty. Ezt pedig épp olyan nyugodtan és érdektelenül fogja fogadni, mint minden mást az életben.

Összességében ez a könyv nem szól semmiről és egyáltalán nem szórakoztató. Lényegében teljesen felesleges, kár rápazarolni az időt. Leiner Laura is jobban tette volna, ha megvárja, míg lesz egy ötlete egy igazi történetről, és akkor ír, nem pedig ötlet nélkül csak azért, mert évente ki kell adni egy könyvet és punktum.

Senkinek sem ajánlom. Se nyári szünetben unatkozóknak, se a szerző korábbi köteteit kedvelőknek, se senki másnak. Senkinek sincs szüksége egy ilyen nagy terjedelmű csalódásra.

Állj mellém

Az Iskolák versenye sorozat második trilógiájának befejező kötete is megkapta a szokásosan szép borítót. 560 oldalával pedig kiérdemelte a leghosszabb címet is.

Fülszöveg:

"A végéhez közeledik az Iskolák Országos Versenye, a négy kitaszított szirteses diák pedig rendületlenül menetel a döntő felé. Sára, Vivi, Rajmund és Dominik határozott céllal érkeztek a versenyre: meg akarják nyerni a kupát, ezzel bizonyítva, hogy ők többek, mint néhány múltbéli hiba. Napról napra szorosabb barátság fűzi össze a piros csapat tagjait a Hortobágyon, ahol az elszántság, a taktikázás, néha pedig a megérzésük az, ami továbbsegíti őket a következő körbe. Kérdés, hogy ez elegendő-e a végső győzelemre."

Az átvezető második kötet után volt némi elvárásom a lezárást illetően, de ebbe a könyvbe is úgy vágtam bele, mint a szerző korábbi munkáiba, Ki akarok kapcsolni! - felkiáltással. Ezt pedig teljesítette.

A történet a már megszokott mederben folytatódik tovább, vagyis néhány feladat között a szereplők apró-cseprő dolgait követhetjük nyomon. Természetesen a románccal a középpontban.

Terjedelméhez képest kevés volt benne az ismétlés (az ismétlődő mozdulatokat azonban nem sikerült kigyomlálni), és a konfliktusok lezárása is kapott bőven teret. Tetszett, hogy a könyv a továbblépést preferálta, így a szereplői nem ragadtak le a múltban. Üzenet szempontjából ez egy kifejezetten pozitív könyv.

Sára főhős pozíciója olyan megingathatatlan tény, mint a kommentszekció átlag alatti intelligenciája. Valahogy mindig mindent ő old meg, ami egyrészt érthető, hiszen főhős, másrészt kicsit idegesítő, mert még kiszámíthatóbbá teszi az amúgy is kiszámítható történetet. Ráadásul az ő múltbéli sérelmei valamennyire megoldásra kerültek, ami sajnos nem igazán mondható el a többiektől. Pedig Vivi és Dominik is megérdemeltek volna némi lezárást a múlttal, míg Rajmund megérdemelt volna egy háttértörténetet. 

Három köteten át vártam, hogy Rajmund körül tisztázódjanak a dolgok, ám csalódnom kellett. Semmivel sem tudok többet róla, mint két kötettel korábban, és ez nem sejtelmesen szexi, hanem hervasztóan hiányos. Még mindig fenntartom az első könyvnél írt véleményemet róla. Ő egy kölyökkutya, aki megrágja az ember cipőjét. Hú, micsoda gazfickó! Ráadásul azon kívül, hogy a "rémtettei", mint az órán melegszendvics sütés, egy része el lett mesélve, semmi háttere. Se család, se barátok, se hobbi, se semmi egyéb a már-már rajzfilmfigurákat idéző kifogyhatatlan édesség készletén kívül. Kár érte.

A románc egyébként kicsit túl lett nyújtva, de szerencsére kedvesen, és bár nem sokat tesz a cselekményhez, a két megmérettetés közötti baráti civakodások még mindig szórakoztatók. Az internetes tartalmak szintén elég viccesek voltak. A szerző pedig nem félt se cigit se néhány csúnyább kifejezést a karakterek szájába adni, ami jót tett a történetnek.

Tetszett, hogy "retró" játékok kerültek ebben a kötetben hangsúlyos szerepbe, és bár a vége borítékolható volt, cseppet sem bántam. Viszont örültem volna egy epilógusnak.

Összességében tehát megkaptam ettől a könyvtől azt, amit az előző két résztől is, kellemes kikapcsolódást. Nem voltak magas elvárásaim, és nem is mindegyiket teljesítette, de ettől függetlenül tetszett ez a könyv. Tetszett a hangulat, a könnyedség és a kellemes humor, mert épp ez volt az, amire olvasás szempontjából vágytam.

Bátran ajánlom azoknak, akik az előző két részt már olvasták és szerették. Viszont, ha valakinek problémája volt az előzményekkel, óvatosan kezdjen bele, mert nem ígérhetem, hogy ezek a problémák a végére megoldódnak.

Illetve lezárásnak még egy megjegyzés, kifejezetten örülök, hogy a szerző kijelentette, nem lesz több iskolák versenyéről szóló története, mert ennél a két trilógiánál többet ez az ötlet nem bírt volna már el, az biztos.

Higgy nekem

Ez a kötet a Bízz bennem folytatása, és még mindig nagyon tetszik ennek a sorozatnak a borítója.

496 lapjával megszokott vastagságú olvasmány.

Fülszöveg:

"Már ötödik napja tart az IOV, és a címvédő piros csapat még mindig versenyben van, méghozzá nem is akárhogy, a résztvevők és szervezők is őket tartják az egyik legesélyesebbnek a győzelemre.

Az otthoniak azonban továbbra is kétkednek, számukra az idei Szirtes-csapat mindörökre megbélyegzett társaság marad, akiknek az IOV részvétele és eredménye sem változtatja meg a negatív megítélésüket.
Kocsis igazgató próbál tenni ez ellen, és mindent bevetve igyekszik megkedveltetni a négy versenyzőt a szirtesesekkel, miközben a Hortobágyon egyre kiélezettebb a verseny, Sára, Rajmund, Vivi és Dominik pedig az események sodrásában szép lassan rádöbbennek, hogy nemcsak sorstársakra, de barátokra is találtak. Sőt, talán még annál is többre…"

Általában olvasás után pár napon belül értékelni szoktam a könyveket, most viszont közbe jött egy utazás, így három hét késésben vagyok. Ezért az élmény nem olyan friss, és rá kellett jönnöm, hogy utólag kicsit összefolynak a kötetek. Ha ugyanis erre a könyvre gondolok, a hangulat az, ami megvan, ám az, hogy pontosan milyen feladat volt és mikor, azon el kell töprengenem. Ez pedig azt mutatja, hogy átvezető könyvnek teljesen rendben volt, de nem adott kiemelkedő élményt.

A cselekmény és a verseny ott folytatódik, ahol az előző könyv végén megszakadt, és igazából nem hozott semmi váratlant. Sikerült még azt is tisztázni, miért megy folyton feladatra a főhős, ami egyébként írói szempontból jó húzás volt, lendítette előre a cselekményt.

A karaktereket picikét jobban meg lehetett ismerni, ami szintén dicséretes. Dominik is kapott egy kis teret (no nem sokat, de már ez is valami), aminek nagyon örültem. A csapatok kiesésével pedig végre néhányan nevet és arcot kaptak ebből a színkavalkádból. Eddig csupán a főhősökkel jóban lévő pár ember vált személlyé, míg a többi színkód alapján létezett. Most viszont egyre többen kaptak nevet, egy-egy mondatnyi megszólalást vagy bármilyen új tulajdonságot a melegítőjük színe mellé. Erre pedig szükség volt, mert itt elvileg sok a diák, az olvasó mégis csak egy tucatot lát közülük, a többi egyszerűen beolvadt a környezetbe.

Megengedek magamnak egy gonosz megjegyzést: alig várom, hogy Panna kiessen. Nem szoktam átugrani oldalakat, bekezdéseket, de esetében szemrebbenés és bűntudat nélkül megtettem. Értem én, hogy a szómenése az egyik visszatérő poén, de nekem durván sok, így amint Panna feltűnt, lapoztam kettőt a könyvben.

No, de kanyarodjunk vissza  főhősökre. Ez a rész a kapcsolatuk alakulásáról, a kezdeti szimpátia elmélyüléséről és a románcról szólt. Kellemes tempóban, aranyosan alakulnak a dolgok. Rajmund és a balhés jelzője még mindig nincsenek összhangban, de ebben a részben ez annyira nem is volt érdekes. A bimbózó románc sikeresen elterelte a figyelmet. Azért az utolsó kötetre remélek némi konklúziót az ügyben.

Sára közel járt, hogy Panna sorsára jusson, mert már nagyon, de tényleg nagyon unom a belső monológjait a tánccsoportjáról. Mintha a szerző ötven oldalanként kényszert érezne, hogy megint az olvasó szájába rágja a nagy tanulságot. Pedig egyébként egy szerethető karakter, de ezek a megnyilvánulásai, és hogy túl jó mindenben, amit kipróbál, rontják az olvasói szimpátiát.

Az internetes kommentháború még mindig szórakoztató. Ráadásul akadt némi fejlődés a trollokat illetően, és bár rezeg a léc, az igazgató is inkább szórakoztató volt, mint idegesítő.

Összességében tehát, ha visszagondolok erre a kötetre, a kellemes olvasási élmény jut eszembe. Valamiért nagyon kikapcsolnak Leiner Laura könyvei, főleg ha néhány nehéz témájú könyv után veszem kézbe, vagy épp meg vagyok fázva, mint ahogy ennél a kötetnél történt.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki az előző részt olvasta. Illetve, aki még nem vágott bele a sorozatba, de szeretne egy könnyed, ifjúsági regényt hazai helyszínen egy csipet internetes gonoszkodással fűszerezve, kezdjen bele nyugodtan.

Bízz bennem

Szükségem volt egy könnyed, nyári olvasmányra, ezért belekezdtem az Iskolák Versenye sorozat második trilógiájába. Az előző trilógiát már olvastam, és kellemesen elszórakoztatott.

Nagyon tetszik a borító, és 480 lapjával megszokott terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg:

"Egy ​év telt el az Iskolák Országos Versenye óta. A Szirtes tavalyi győzelme után a gimi összes diákja beadta a jelentkezését a következő évi megmérettetésre. Kocsis igazgatón hatalmas a nyomás: melyik négy diákja lehet képes a címvédésre amellett, hogy nem roppan össze a negatív kritikák, kommentek súlya alatt, ami az interneten és a táborban éri őket? Az igazgató úgy dönt, ezúttal nem a tanulmányi versenyeken jeleskedőket választ… A tizenhét éves Major Sára tehetséges táncos, azonban egy balul sikerült buli után kirakták a csapatából, a történtek miatt pedig megbélyegzetté vált az iskolájában. Éppen ezért ő is meglepődik, amikor Kocsis igazgató esélyt ad neki, és beválogatja a Szirtes Gimnázium csapatába, hogy három hasonló sorsú társával részt vegyen az Iskolák Országos Versenyén.
A négy név bejelentése nem kis meglepetést és felháborodást kelt a tanulók körében, az igazgató azonban bízik a megérzéseiben és a csapatában, így minden negatív reakció ellenére elindítja a Szirtes színeiben Major Sárát, Felcser Vivient, Fehér Rajmundot és Pap Dominiket." 

Kezdem egy meglepő ténnyel, Leiner Laura most tényleg megpróbálkozott valami újjal. Nem úgy, mint az előző trilógia túlhangsúlyozott drámai eleme, hanem valami tényleg újat tett, mert nyitni a negatív dolgok felé. És ami a legmegdöbbentőbb, kihagyta a szokásos, csak a poénok miatt tartott karakterét. Ez pedig dicséretes! 

Nagyon jót tett a történetnek, hogy mind a négy főbb karakter értelmes és komolyabb figura. Komoly alatt pedig azt értem, hogy nem csak egyetlen dologra vannak ráfókuszálva, és egyikőjük sem azért van tartva, hogy az olvasó az ügyetlenségén nevessen. Ráadásul mindegyikük múltjában van egy "titok", ami még érdeksebbé teszi őket, és talán a folytatásban bővebb kifejtést is kap.

Azért nem kell megijedni, a szokásos könnyed báj megmaradt. Mert persze rövid úton kiderül, hogy a zűrös csapat csupa kedves, rendes emberből áll, akik korábbi baklövések ide vagy oda, pozitív megítélés alá esnek. Ezzel persze nincs semmi baj, főleg hogy az előítéletek és sztereotípiák nagy hangsúlyt kapnak ebben a kötetben.

A főhősnő teljesen rendben van, amolyan szokásos főhős. Kedvelhető, érthetőek a motivációi és csak annyit ismétli önmagát, amennyit a szerzőtől megszoktunk. Ó, igen, minden újdonság ellenére tele van a könyv tipikus Leiner Laura-féle dolgokkal. Időről-időre felbukkanó tanmonológ, pipa. Kényszeres cselekvések folyamatos ismétlése, pipa. Sarkított szereplők, pipa. Hétköznapi cselekvések indokolatlan részletezése, pipa. Románc a környék leghelyesebb srácával, pipa. Pusztán a humort szolgáló kiegészítések, pipa. Aki olvasott már az írónő tollából, az ezeket már megszokhatta.

Na, de térjünk vissza kicsit az új dolgokhoz és a merészséghez. Itt jön a képbe Vivi, aki kifejezetten érdekes karakter lett és az online zajló kommentháború elsődleges áldozata is. Kíváncsi leszek, mennyire lesz bevállalós a szerző vele kapcsolatban. Az írónő egyébként nagyon jól eltalálta a kommentelő trollokat, és most elsősorban nem a mindent elviccelő, értelmetlen hozzászólásokra gondolok, hanem a nyílt és burkolt sértésekre. Kicsit azért meglepő volt ez a nyílt rosszindulat, ám kellett, hogy komolyan lehessen venni a szereplőket.

Ha már szereplők, lépjünk tovább a következőre, Dominikre. Kicsit úgy éreztem, nem tud vele mit kezdeni az írónő. Nem adott neki vicces mellékszereplő tulajdonságokat, ami jó, de sajnos mást sem kapott. Csak egy kényszeres cselekvést és komolyan nem láttam még fiút ennyit babrálni a hajával... Persze az is lehet, hogy csupán elfeledkezett róla, és nagyon remélem, hogy a folytatásban több szerep jut neki.

Rajmund ellenben sok-sok reflektorfényt kapott, ám ez érthető, hiszen ő az aktuális románc tárgya. Vele a szokásos kényszercselekvésen kívül (Más is észrevette, hogy minden Leiner Laura főhős srác a homlokából söpri ki a haját állandó jelleggel?) egy problémám volt, a hiteltelenség. A csapatban ő van beállítva a legbalhésabb diáknak, akinek rengeteg összetűzése volt tanárral, igazgatóval, egyebekkel, de egy esettől eltekintve, semmit sem tudunk meg ezekről az úgynevezett balhékról. Csupán utalások vannak rájuk, az okokat pedig senki sem firtatja. Olyan ez a srác, mint egy csíntalan kiskölyök, aki játékból rosszalkodik, és nem egy hétpróbás gazfickó, mint amilyennek beállítják. Ráadásul a megnyilvánulásai alapján egy teljesen normális és kedves személy, így még furcsább, hogy miért ő a "legrosszabb" a csapatban. Még a trollok sem árulnak el róla semmit. Ettől pedig a karakter olyan volt, mintha fognál egy kölyökkutyát, és azt kezdenéd sulykolni róla, hogy ő bizony egy felnőtt, nagytestű kutya, aki mindkét szomszéd baromfiudvarát megtizedelte és még a postást is leszedte a biciklijéről. Rajmund számomra épp ennyire volt hihető.

Az igazgató közösségi oldalakon való szereplése vette át a vicces mellékszereplő hiányából adódó poénkitöltő szerepet. Helyenként kicsit sok volt, ám mivel a kommentelő trolloknak más funkciója is volt a szórakoztatáson kívül, elnéztem neki.

Az írónő egyébként feladatok terén ismét nagyon kreatív volt, és a helyszínválasztás is tetszett. Sikerült kicsit megújítania a korábbi trilógiában már megismert versenyt.

Összességében ez megint egy szórakoztató, könnyed történet. Nagyon tetszettek a fent említett újdonságok, amitől eltért kicsit a megszokott sablontól. Sőt, mondanivaló tekintetében ez a könyv tűnik a legátgondoltabbnak a szerzőtől. 

Bátran tudom ajánlani. Aki kedveli az írónő munkáit nagy valószínűséggel ezt is kedvelni fogja. Aki pedig az előző trilógiával kapcsolatban hiányolta a felemlegetett komolyságot, mindenképpen pillantson bele. Illetve azok is nyugodtan tehetnek vele egy próbát, akik a szerző korábbi könyveit túlságosan rózsaszínnek és poénok szempontjából túlírtnak találták, mert ebben a könyvben jobb az egyensúly.

Egyszer

A Bexi sorozat 6. és egyben utolsó kötete ránézésre olyan, mint a korábbiak, és sajnos ez a tartalomra is igaz. A borító megszokott és terjedelemre 478 lapjával is épp csak egy picivel hosszabb, mint az előző kötet.

Fülszöveg:

"Bexi kezd besokallni a popszakmától. A lehetőség, hogy folytathatja tanulmányait, ráadásul olyasmivel foglalkozhat, amit igazán szeret, miközben megmaradnak neki a barátai, Aszádék, Antiék, Körte és persze a legfontosabb, Nagy Márk… túl szép, hogy igaz legyen.Azután az őrült hét után a balatoni nyaralóban minden megváltozott, Bexi és Nagy Márk kézen fogva léptek be, hogy együtt nézzenek szembe a kiadó tulajdonosával, de nem biztos, hogy a kapcsolatuk kibírja mindazt, ami rájuk vár."

Nem voltak konkrét elvárásaim az utolsó kötetet illetőn, de azért jóval többre számítottam, mint amit végül kaptam. Ez egy lezáró rész, vagyis itt kell elvarrni a szálakat, megoldani a konfliktusokat és elengedni a szereplőket. Ezzel szemben a könyv első száz oldala visszaemlékezés. Ebből is csupán cirka 20 oldal tartalmaz új információt. (Hogy milyen információt, arról majd később még nyafogok.) A felütés tehát nem épp megszokott egy lezáráshoz, vagy nekem nem hiányzott a nosztalgia, amire egy Leiner Laura kötetben egyébként sincs szükség, hiszen a szerző szereti ismételgetni a dolgokat. 

Maradt tehát három és félszáz oldal a dolgok lezárására, amelyet a sorozatban megszokott lassú tempóban és sok-sok mellékszállal tett meg az írónő. Voltak benne kényelmes megoldások, akadtak benne túlságosan negédes részek, és persze az egész egy újabb zenei műsor köré lett felépítve és alig egy hétbe belesűrítve.

Gondolom, ennyiből már érezhető, hogy nem voltam teljesen elégedett a lezárással, ám ahhoz, hogy kifejtsem, miért, bele kell mennem a részletekbe, így innentől Vigyázat, spoilerek!

Minden, ami jó volt az ötödik kötetben ment a kukába a hatodik rész elején. Igen, ez azt jelenti, hogy a két főhős útjai már megint különváltak. Hogy miért kellett ez azon kívül, hogy az olvasókat idegesítse? Hát, gondolom azért, amiért a korábbi szakítások, hogy lehessen írni még egy könyvet, ami arra épül, hogy összejönnek. Ez pedig rendkívül fárasztó, tekintve, hogy az első rész óta tudjuk, hogy össze fognak jönni, hiszen ez egy romantikus tinikönyv. Na, és hogy jönnek össze már megint? Épp olyan egyszerűen és amnéziásan minden mondva csinált korábbi konfliktusukra, mint a korábbi öt kötet során. Ja, nincs ebben a kötetben semmi új, mert a szereplők megint ugyanazokat a köröket futják le újra, mint az előző részekben.

Ez önmagában elég csalódást keltett bennem, amin nem segített, hogy mindenkinek hirtelen nagyon boldog irányt vett az élete. Félreértés ne essék, nincs bajom a boldog befejezéssel, csak a korábbi műbalhékhoz képest, itt minden egy kicsit furcsán szivárványosan giccses. Mondok egy példát, nem elég az eljegyzés, azonnal kell a gyermekáldás is, hogy legyen még egy dolog, amin örömükben sírdogálhatnak a szereplők. Az én ízlésemnek ez már túl sok volt.

A túl sok pedig igaz volt még egy dologra, Geri már-már démoninak mondható agyatlan szemétségére. Az első könyvbeli csupán unszimpatikus figurából egy ütnivaló seggfej lett, ez aztán a jellemfejlődés negatív irányba. Ráadásul ő is ugyanazokat a köröket futotta le újra és újra, amiben nem volt semmi új, vagy izgalmas.

Spoilerek vége!

A történet irányával tehát voltak problémáim, és a karakterek fejlődésében sem éreztem az elégedettséget. Vegyük például Márkot, aki a kezdeti papírmasé kétdimenziós figurából eljutott arra a szintre, hogy a barátnőjével (persze csak amikor épp Beki tölti be ezt a szerepet) nem bunkó. Szép teljesítmény. A mellékszereplőket pedig inkább hagyjuk, nem fejlődtek semmit sem.

Összességében tehát többet vártam volna egy lezáró kötettől, ám sajnos nem kaptam meg. Könnyed olvasási élményt nyújtott, ám a hatodik kötetre, már nem kicsit volt unalmas ugyanazt a problémát olvasni. Lényegében semmi akadálya nem lenne egy hetedik kötetnek, annyira hasonlít ez a rész az előző ötre. Oké, van egy epilógusnak számító pár oldal, de ez azért elég gyenge lezárásnak. Azért, aki elolvasta az előző részeket, már ne hagyja abba a célegyenesben, vegye kézbe ezt is, csak ne számítson semmi újra. 

Ami pedig a sorozat összességét illeti, nem bánom, hogy elolvastam, mert néha kifejezetten jólesett az a könnyedség, amit nyújtott, de egyáltalán nem éreztem úgy, hogy többet adott volna, mint mondjuk a Szent Johanna Gimi, ám ez nem feltétlenül baj.

Valahol

A Bexi sorozat utolsó előtti része nem sokban különbözik a korábbi kötetektől. Hasonló borító, hasonló terjedelem, hasonló konfliktusok és hasonlóan könnyed olvasási élmény.

Fülszöveg:

"Márk vagy Tomi? Bexi sokáig azt gondolta, hogy ez a kérdés nem létezik: Márkkal való kapcsolata már a múlté. A legutolsó szakításuk óta eltelt időben Bexi élete végre nyugvópontra jutott, és ebben fontos szerepe volt Tominak is az Üres Utcák együttesből. A nyári turné azonban felforgatott mindent a zenészek életében.
Fesztiválok, koncertek, fülledt turnébusz, őrült bulik Aszádékkal, zsarolás… Valahol a Balaton-parton."

Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy a fülszöveg nyitó kérdése picurkát is megalapozott? Na, ugye. Most, hogy ezt tisztáztuk, enyhe spoilerekkel folytatom.

Ez a kötet romantikus vonalon előrelépést jelent, mert már nem a hosszúra nyújtott se veled, se nélküled kapcsolatról szól. Sőt, szerelmi téren kifejezetten kiegyensúlyozottnak mondható. Persze akadnak benne konfliktusok, hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet, és amúgy is mindig kell egy kis izgalom. Ez azonban összességében jót tett a sorozatnak, mert végre továbblendült egy bizonyos ponton.

Az írónő újra hozzáadott egy kis kreativitást a turnéval, de nagy kár, hogy alig kezdett vele valamit. Reméltem, hogy igazi utazásos cselekménye lesz, vagyis egyik helyszínről a másikra haladnak a főhősök, de sajnos két helyszínben ki is merült a dolog. Írói szempontból kényelmes megoldás, olvasóiból unalmas. A könyv nagy részében ugyanis így alig történik valami. Ráadásul a mellékszereplők a szokásosnál is mellékesebbé váltak.

Kijelenthetem, hogy az írónőn kívül (bár ebben is kételkedem kicsit) senki sem tudja megmondani, ki Bogyó, ki Pepe és ki Puding. Semmi, de tényleg semmi ismertetőjegyük nincs, így mikor külön válnak, és megszűnik az Aszádék amőba, teljes mértékben megkülönböztethetetlenek. Teljesen mindegy, melyikőjük marad a főhősnővel, a másik kettő is épp így viselkedne, épp ennyit tenne hozzá a cselekményhez, és épp ennyire sarkított jellem lenne. Evelint ráadásul egyetlen okból nem olvasztotta még magába ez az amőba: azért mert ő lány. Úgyhogy nem voltam kibékülve a mellékszereplők mellékes jelenlétével, mert csak a szokásos vicces faktort hozták, és még véletlenül sem többet, egy hangyalábnyit sem.

A kötetben két fontos esemény van, mindkettő kiszámítható. Az egyik Beki jövője, ami elég egyértelmű és kissé könnyen jött, de tetszetős. Végre úgy néz ki, csinál valamit a főhősnő a múlton merengésen kívül, és ez jó, nagyon is jó, sőt inspiráló. Szóval tetszett.

A másik a könyv végén helyet kapó nagy botrány, ami épp ilyen kiszámítható volt, ám ez már kevésbé tetszetős. Értem én, hogy szükséges, értem én, hogy kell valami, ami ösztönözi az olvasót a következő és egyben utolsó kötet kézbe vételére, de na, ez egy kicsit fájt. Fájt, hogy már megint egy teljes köteten keresztül hallgathattam, hogy "akkor még nem sejtettem, milyen rossz lesz". Komolyan falra mászok az ilyen jósló mondatoktól. Fájt, hogy Beki rémesen ostoba és naív volt, mert kedvem volt egy ponton becsukni a könyvet, úgy felbosszantott. És az is fájt picit, ahogy Márk a helyzetet kezelte, és ahogy a két kötettel korábbi mondvacsinált konfliktust huss, semmissé tették. Mondanám, hogy a főhősnő fejlődött, de nem, továbbra is butus. Ráadásul az is furcsa volt, hogy egyetlen bulvárlap egyetlen negatív híre tönkre tehet egy ünnepelt zenészt. A valóságban ennél ugyanis jóval csúnyább dolgokat is elnéznek a rajongók, a pletykalapok meg amúgy is hiteltelenek, még saját olvasóik körében is.

Összességében tehát, volt, ahol előre lépett ez a rész, és volt, ahol nem igazán. Ismét volt egy kiaknázatlan jó ötlet, és a szokásos könnyed vidám hangulat is adva volt. Szóval, bár nem vagyok maradéktalanul elégedett, az előző résznél ezt bizony jobbnak éreztem, és megkaptam azt a kikapcsolódást, amire vágytam.

Azoknak ajánlom, akik az előző köteteket már olvasták és szerették. Ha pedig valaki kedvét vesztette a negyedik kötet után, ne aggódjon, ez a rész picit visszaadja.

Nélküled

Meglepően hosszú ez a Bexi sorozat, és meglepően jól haladok vele, mert már a negyedik kötetet is elolvastam.

A borító tökéletesen passzol a sormintába, és 448 lapjával épp csak picivel hosszabb, mint az előző rész.

Fülszöveg:

"Bexi és Nagy Márk története sosem volt egyszerű. Az, hogy Márk leütötte Beki exét egy tévéműsor kellős közepén, nem sokat segített a kapcsolatukon, sőt. Vajon lehet újra Berk, esetleg Márxi, vagy a Fogd be Aszád tagjai újabb vicces párneveken törhetik a fejüket? És hogyan fog hatni mindez Körte, Evelin és Aszádék, Anti és a trágár csellista jól összeszokott csapatára? Van helye köztük újabb embereknek is, vagy végleg széthull a társaságuk?"

Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, felmerült bennem, miért is olvasok tinikönyvet? Aztán, ahogy haladtam, újra megállapítottam, amit egyébként eddig is tudtam, hogy szórakoztat. Könnyed, gyors, helyenként vicces olvasmány, amitől könnyed és vidám hangulatba kerülök. Ez pedig időnként nagyon rám fér. Szóval számomra az ilyen könyvek relaxációs gyakorlatok két komolyabb hangvételű olvasmány között, vagy épp ha túl sok negatív dolgot látok magam körül. Úgyhogy bármi is történik a cselekményben, bármit is tesznek a szereplők, ha megkapom tőle ezt a nyugodt, kedves hangulatot, már boldog vagyok.

Igen, ez azt jelenti, hogy ez a rész cselekmény szempontjából eléggé alul maradt. Szóval élveztem, kikapcsolt, de nem volt túl jó, amit most körbe fogok járni. Ha tehát valaki még nem olvasta, vigyázzon, mert innentől SPOILEREK!

Ez a kötet nem szól másról, mint Beki és Márk nyűglődéséről. Mivel tinisorozat és messze még a vége, értem az "elnyújtjuk míg összejönnek, mert az úgy izgalmasabb" írói motivációt, csak teljesen feleslegesnek érzem. Ez a könyv maga a felesleges kör. Az előző részben végre jutottak valamire egymással, de bumm, szakítanak, mert miért ne. A szakításukhoz két kommentem van: Beki, hülye, mert ez egy rettentően mondvacsinált indok volt, Márk meg töketlen, mert mindig mindent kidumál, de ezt meg sem próbálta. Szóval egészségükre. Meglepődtem? Nem. Biztosra vettem, hogy megint összejönnek? Na-ná, erről szól ez a sorozat. Szóval ez a rész teljesen felesleges volt. Feleslegesen hozott be egy új srácot a képbe és már megint ugyanazokat a köröket futották le a főhősök újra és újra, ami lássuk be, unalmas és fárasztó.

Az unalomfaktort pedig az is fokozta, hogy míg az előző kötetekben az írónőnek volt egy kreatív programötlete (hogy mennyire használta ki, az most mellékes), addig itt nem volt semmi. Oké, az esküvő, de lássuk be, egy szám eléneklése egy lagzin nem nagy kaland. Úgyhogy a szereplők véletlenszerű helyeken civódtak újra és újra, mert ez a rész ebből állt, a szerelmi civódásból. A párbeszédek ettől meglehetősen bugyuták lettek. Csak Körte mentette meg helyenként, hogy a poénok is unalomba fulladjanak.

Apropó mellékszereplők, ezúttal tényleg erőteljesen statiszták voltak a két főhős nyűglődésében. Pedig olyan nagy reményeket fűztem Daniellához. Olyan ígéretes volt az előző részben, itt meg ő is egysíkú kitöltőelem lett. Lényegyében velük sem történt semmi ebben a kötetben. Oké, Körtével igen, de ő volt az egyetlen színfolt.

A két főhőst inkább nem kommentálom, mindkettő viselkedése szörnyű volt, jobb, ha nem megyek bele a részletekbe. Viszont muszáj megjegyeznem Beki munkamorálját vagy inkább annak hiányát. A legelső rész óta fejezetenként megjegyzi magáról, hogy ő profi előadó, fontos neki a munka stb. Csakhogy az első kötet óta nem dolgozott a karrierjén, és ez látszólag mindenkinek rendben van. Nem ír dalokat (magának legalábbis), nem jár fellépni, nem csinál úgy nagyjából semmit a pityergésen kívül, amiért szakított élete szerelmével. Csak én érzem úgy, hogy ez fura? Az első két részben még tényleg dolgozott, de azóta a munkája kimerül mások kísérgetésében és néhány közös fotóban a rajongóival.

Spoilerek vége.

Ez a kötet tehát cselekmény szempontjából tett egy felesleges kitérőt, majd visszaállt arra a pontra, ahol az előző kötet után tartott. Úgyhogy nem haladt, és a karakterek sem fejlődtek. Viszont minden hiányossága ellenére megkaptam tőle a könnyed olvasási élményt, amit vártam. Kicsit ugyan aggódom, hogy a további két kötetben mit lehet még ezen húzni, de kitartok.

Azoknak ajánlom, akik az előző részeket szerették, mert ebben is biztosan találnak valami szerethetőt. Akik viszont a korábbi részek alatt soknak érezték a szerelmi nyűglődést, óvatosan vegyék kézbe, mert ez a kötet sajnos csak erről szól.

Illúzió

A Bexi sorozat harmadik részének borítóján egy fejhallgató szerepel, ami elég jól illik ehhez a könyvhöz. Természetesen a színvilág maradt a régi, és 422 oldalával épp csak egy kicsivel hosszabb, mint a Hullócsillag volt.

Fülszöveg:

"Bexi – civil nevén Budai Rebeka – második albumának sikere, egy londoni út és a Nagy Márkkal való el sem kezdődött kapcsolatának vége után hirtelen elveszti a talajt a lába alól. Geriben csalódnia kellett, Márk szóba sem áll vele, de talán a zenei sikertelenségtől rendül meg leginkább. Szerencsére még mindig mellette áll a családja, valamint Anti, Evelin, Körte, az agyontetovált menedzser, és a Fogd be Aszád vérbeli trolljai. Így a szakmai és magánéleti mélypont sem tarthat sokáig…"

A történet nem sokkal a második rész után veszi fel a fonalat, és ahogy a fülszöveg is jelzi, egy alkotói válságot helyez a középpontba a főhősnő magánéleti botladozásai mellé.

A könyv elején kissé húztam a számat, mert féltem, ez a rész is ismétlések és helykitöltés hosszú elnyújtása lesz. Illetve Beki már a legelején elkövetett egy hatalmas hibát (meg később még néhányat), amitől úgy forgattam a szememet a metrón, hogy a szemben ülő gyanúsan megbámult miatta. Szóval nem voltam kifejezetten lelkes olvasó, hiába értettem, hogy a tini főhősök tini butaságai a cselekményszövés részét képezik. Ezért is ért kellemes meglepetésként a kötet tempója.

Ellentétben az előző résszel, ami kifejezetten lassú volt, ez a kötet visszatalált egy kellemes tempójú cselekményvezetéshez. Az alkotói válság nem jelentette azt, hogy semmi sem történik, és szerencsére a beharangozott kaland összecsapottsága is elmaradt. Utóbbi talán azért, mert ezúttal nem egy nagy kaland volt, hanem több kisebb, és ez nagyon jót tett a cselekménynek.

Ami a karaktereket illeti, akadt némi változás. Beki kevesebbszer ismételte önmagát, ami jó, néha rettentően naiv, amit nem jó olvasni, de feszültségkeltésnek oké. Ez az alkotói válság pedig kifejezetten szimpatikussá tette. Márk is fejlődött csöppet, mert bár még mindig végtelenségig elnyújtott óvodás vitákat folytat a főhősnővel, és továbbra is süt róla az egoizmus, ami még a Marsról is látszik, volt néhány tette, ami emberivé tette. Ez a picurka emberség pedig jót tett neki, kevésbé tűnt tőle papírmasé srácnak. Geri egy görény. Meglepő? Egyáltalán nem. Túlzásokba esett? Igen, de cselekmény szempontjából ez nem probléma.

A mellékszereplők többsége hozta az eddigi megszokott formáját, ám akadt itt némi hiányosság is. Reméltem, hogy az alkotói elvonulás során Beki családjának másik fele, vagy legalább az apja nagyobb szerepet kap, de csalódnom kellett. Apuka továbbra is extra konfliktusként szerepelt, így maradt egysíkú karakter. A három Aszád srác egysíkúsága pedig már nagyon erőteljesen szembetűnő. Olyanok, mint egy amőba, együtt mozognak, együtt cselekszenek, sőt még a mondataik is egyformák, így ha véletlenül szétválnának, nem tudnám megmondani, ki kicsoda. Mivel ők a tipikus vicces mellékszereplő faktor, ami Leiner Laura könyveiben állandó toposz, ezen nem lepődtem meg. Az viszont meglepett, hogy ez az amőba bekebelezte Evelint. Az előző kötetben volt szerepe, amit kedveltem, ám itt lefokozták vicces mellékszereplővé, amit nagyon sajnálok.

Kompenzálva Evelint bejött egy új szereplő a képbe, aminek örültem. Szimpatikus figura, feldobta a történetet, azonban kicsit aggódom érte, hogy ő is be fog állni az egysíkú mellékszereplők népes csapatába.

A romantikus szál alakulgatott ebben a részben, ám véleményt csupán a folytatás függvényében mondanék róla. A könyv humora rendben volt, akadtak benne bőven szórakoztató jelenetek. 

Egy dologgal nem voltam kibékülve a narrációban, a borús előre utalásokkal. Egyébként sem szeretem az előre célozgatásokat (Például: "Akkor még nem tudtam, mekkorát tévednem."), itt pedig valamiért kifejezetten zavart. Talán mert az előző kötetben is sok volt belőle, és nem akartam, hogy itt is ez történjen, és elzavarja a jó hangulatomat.

Összességében ezt a részt jóval szórakoztatóbbnak találtam, mint az előzőt. Kellemesen kikapcsolt, és a szokásos függővéggel felpiszkálta kíváncsiságomat a következő kötetre.

Bátran ajánlom azoknak, akiknek a Hullócsillag nem igazán csúszott, mert ez a rész valószínűleg jobban fog. Aki pedig az előző köteteket szerette, ezt is biztosan kedveli majd.

Hullócsillag

A Bexi sorozat második része ránézésre épp olyan, mint az első, a Késtél volt. A borítóra egy gitár került, de a színvilág maradt, csakúgy mint a terjedelem 400 oldalával.

Fülszöveg:

"Már bő egy év eltelt azóta, hogy Budai Rebeka posztolta barátjának a Késtélt, és ezzel immár Bexiként berobbant a köztudatba.
Azóta megjelent második lemeze, az Offline, melynek sikere végleg kiírta Bexit az egyslágeres előadók sorából.
Úgy tűnik, Gerivel is rendeződhetnek a dolgaik, bár ezt Körte, Lili, Anti és a Fogd be Aszád eszement (nevű) tagjai egy emberként elítélik.
És persze ott van még Ő is. Nagy Márk, akinek a Pop/Rock sztár leszek! döntője után nagyobb szüksége van a barátaira, mint valaha."

A cselekmény nem rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész letette, hanem pár héttel később. Ez jót tett a könyvnek. Nekem legalábbis tetszett, hogy változott kicsit a szereplők kapcsolata a két kötet között, így frissebbnek éreztem az új konfliktusokat.

Leiner Laura jó a megújulásban, és kreativitásban sem szenved hiányt, az új rész ezért egy új programra épült. Bevallom, örültem, hogy elszakadtunk kicsit a tehetségkutatók világától. Azonban az új kaland csupán a könyv felénél került elő, addig felvezetésnek tekinthető. No, és hogy milyen ez a felvezetés? Elnyújtott. Már megint tele van ismétlésekkel az előző kötetre vonatkozóan (Nagyon jó az olvasási memóriám, így én ezt mindig feleslegesnek és szájbarágósnak érzem.) és a szokásos belső monológok végtelen körét is tartalmazza. Ami pedig a szereplők már említett változó kapcsolatát illeti, az új karaktert leszámítva ez is túl lett picit nyújtva. 

A könyv elejét tehát kissé unatkozva olvastam, mert nagyon sokáig csak vártam és vártam, hogy beinduljanak az események. Azonban, amint beindultak, meg is sokszorozódtak, már ami a főszereplő problémáit illeti. Ennek kifejtése viszont cselekményleírással jár, így Vigyázat, innentől Spoilerek!

Az új program, amely köré az események épültek, nagyon szimpatikus volt. Talán, mert az ilyen típusú műsorok, meg úgy általában minden, ami utazással kapcsolatos, sokkal jobban vonzanak, mint a tehetségkutatók. Úgyhogy lelkes voltam, talán lelkesebb is, mint a főhős. Az utazás azonban nem egészen úgy alakult, ahogy a szereplők várták, és nem is úgy, ahogy én vártam. Kissé felemás érzéseim voltak. Egyrészt tetszett London és az utazás leírása a közlekedési bakikkal és a pocsék szállással. Másrészt viszont többet vártam tőle és itt most nem a Big Ben részletes leírására gondolok, hanem a kalandban rejlő humor kiaknázatlanságára. Ez a rész ugyanis kevésbé volt vicces, mint az előző. Hiába bohóckodtak a fiúk az új szereplővel karöltve, nem voltak annyira szórakoztatóak. Mondjuk ebben valószínűleg közrejátszott Beki rajzfilmbe illő pechsorozata. Hirtelen és gyorsan összeveszett mindenkivel, elhagyott fontos dolgokat, és kavart maga körül egy nagy magánéleti gubancot. Ettől pedig rossz lett a kedve, így a könyv átvette az angol időjárást a megszokott magyar napsütés helyett.

Spoilerek vége!

Beki megítélése nem változott számomra, bár ebben a részben elég látványosan vágta maga alatt azt a bizonyos fát. A mellékszereplőket még mindig nagyon kedvelem, és az új karakter igazi színfolt volt. Nagyon tetszett, ahogy rázúdította az érvényesülés valóságát a főhősre.

A szerelmi szál alakulásával nem vagyok kibékülve. Egyrészt Geri a probléma maga csupa nagy betűvel, másrészt Márk még mindig az önimádat élő szobra, és sajnos még mindig ugyanabban a két dimenzióban mozgott, mint az előző kötetben. Ráadásul ez egy terjedelmes sorozat, így nem sok esélyt látok egy közeli happy endre ezen a vonalon.

Összességében ez a rész hozta a megszokott dolgokat annak minden pozitív és negatív felhangjával. Azonban nem volt annyira szórakoztató, mint az előző, se annyira kiegyensúlyozott. Szóval lehetett volna jobb is, és a szokásos függővég miatt nagyon remélem, hogy ez a jobb a következő kötetben be fog következni.

Azoknak ajánlom, akik az első könyvet olvasták, kedvelték és kíváncsiak a folytatásra, a történet tovább lendítése ugyanis mindentől függetlenül megtörténik ebben a részben. Aki viszont az elsőt nem érezte magához közelinek, az valószínűleg ezt sem fogja.

Késtél

Habár általában remekül szórakozom Leiner Laura könyvein, ettől a sorozattól sokáig idegenkedtem. A történet nem ragadta meg a kíváncsiságomat, és nem volt kedvem egy újabb hosszú sorozatba belekezdeni. Azonban olyan sok jót hallottam róla újra és újra, hogy kezdett mégis kicsit érdekelni. Legutóbbi két vaskos olvasmányom helyenként nehézkes olvasási élménye után pedig szükségem volt valami teljesen másra, ami kikapcsol és leköt az egyszerűség bájával. Így került a kezembe a Késtél, és a célnak tökéletesen megfelelt.

A borító hozza a megszokott egyszerű, ám kifejező stílust, és a terjedelme sem meglepő picivel több mint 400 lapjával.

Fülszöveg:

"Budai Rebeka, aki tizenhat évesen egy gimnáziumi együttesben játszott, egy átlagos napon zenés videót posztolt az egyik közösségi oldalra. A dal pillanatok alatt hihetetlenül népszerű lett, és Rebekát felkarolta Körte, a tetoválóművészből lett zenei menedzser. Azóta az egész ország Bexiként ismeri a tinisztárt.Bexit most egy zenei tehetségkutató műsor elődöntőjébe hívják, hogy duettet énekeljen Nagy Márkkal, az egyik versenyzővel. Menedzsere tanácsára a lány eleget tesz a felkérésnek, mert kell a reklám a hamarosan megjelenő második lemezének. És ezzel kezdetét veszi egy nagyon zűrös hét."

Mielőtt belekezdek a könyv boncolgatásába, meg kell említenem, hogyan viszonyulok a kötet alapjához. Nem nézek tehetségkutatókat. Mikor az első ilyen műsor megjelent hazánkban, persze én is belenéztem az újdonság varázsa miatt. Azonban akkor sem kötött le igazán, néhány részt láttam csak belőle, és ez azóta sem változott. Sőt, évek óta egyáltalán nem nézek tévéműsorokat. Ami a tinisztárok világát illeti, talán akkor volt egy nagyon rövid összehangolódásom vele, amikor annyi idős voltam, mint a könyv főhősének húga. De sosem plakátoltam ki velük a szobámat, nem ábrándoztam róla, hogy az egyik majd feleségül vesz, csak belehallgattam a zenéjükbe, mert mindenki ilyet hallgatott, és nem találtam jobbat. Szóval ez az egész zenevilág, ami a könyv alapját képezi, rettentően távol áll tőlem. Épp ezért lepődtem meg, hogy mégis szórakoztatónak találtam.

Nem ez Leiner Laura legjobban sikerült könyve, de hozza a megszokott elemeket, amitől könnyed olvasási élményt nyújt. Átlagos és kedvesen tini főhősök, szerethető mellékszereplők, humoros szituációk, és folyamatosan mozgásban lévő cselekmény jellemzi. Szóval csak a szokásos, annak minden jó és kevésbé jó elemével együtt.

Nézzük előbb a jó elemeket.

Beki egyelőre egy teljesen kedvelhető főhősnő. Normális tini gondolatokkal, normális tini problémákkal, és szerencsére nem csak nyafog a gondokon, hanem megpróbálja meg is oldani őket a maga módján. Szóval egy aktív karakter, ami dicséretes.

A könyv hangulata remek módon egyensúlyozik a "sztárvilág" fantáziája és a valóság hétköznapisága között. Néhol olyan, mint egy tévéműsor, néhol viszont kellemesen otthonos, amibe könnyen beleszokik az olvasó.

A humoros jelenetek kellemesek, nem lépnek át határt, így megmarad az ifjúsági bájuk, és ezt nagyon tudtam értékelni. A török karakter pedig igazi színfolt volt. A mellékszereplők egyébént szokásos módon rendben voltak. Tették a dolgukat, vagyis szórakoztattak.

Jöjjenek a kevésbé jól sikerült elemek.

Az írónő hajlamos a túlírásra és ez itt is előjött. Minden könyvében van egy tanulságnak tekinthető rész, általában a főhős gondolataihoz kötve, amolyan lássátok kölykök, nem minden olyan fényes, mint amilyennek látszik módon. Itt ez a tanulság a sztárvilágról szólt. Ez egyrészt oké, jó üzenet, passzol ide, másrészt viszont túl lett rágva. Újra és újra és újra előjött, hogy a magyar tinisztárok élete nem olyan, mint gondoljuk, ők is csak emberek és így tovább, míg az olvasó nem jut el arra szinte, hogy már szó szerint tudja, mi lesz a következő mondatban, mert ezt már olvasta legalább kétszer. Rettentően szájbarágósnak éreztem, pedig megszoktam, hogy az írónő szeret rágódni ezeken az elemeken, mint kölyökkutya a gumimalacon.

Helyenként a párbeszédeket is túlírtnak éreztem. Értem én, hogy poénfaktor Beki és Márk vitája, de konkrétan úgy vitatkoztak, mint az óvodások több oldalon keresztül, újra és újra. Egyszer poén volt, kétszer elment, na de harmadszorra már inkább fárasztott.

Na, és akkor nézzük meg közelebbről a másik főhőst, Márkot, aki tényleg megosztó karakter. Egyrészt nagyon tetszett, hogy a férfi főhős toposzától elvonatkoztatva az írónő bevállalta, hogy egy tipikus szórakoztató mellékszereplőjét teszi meg főhősnek. Remek húzás! Értékeltem ezt a kreativitást, viszont ahogy haladt a könyv, kezdtem kicsit aggódni is miatta. Márk karaktere rettentően sarkított (mint Leiner Laura mellékszereplői általában), viszonylag kevés elemre épül, és így szórakoztató, de hosszú távon bizony kevés lesz. Ráadásul néhol kicsit sok volt az egysíkúsága, és ebből bizony nem lesz könnyű kitörni a folytatásban.

Van még valami, amit szeretnék megemlíteni, ebben a részben viszonylag kevés volt a popkultúrális utalás. Ez csak azért furcsa, mert egy népszerű tévéműsorra építkezett.

Összességében tehát ez egy megszokott módon szórakoztató könyv lett. Könnyed kikapcsolódásnak megfelelt, így aki esetleg hozzám hasonlóan csupán a téma miatt tartja magát távol tőle, adjon neki mégis bátran egy esélyt. Aki szereti Leiner Laura stílusát, nem fog benne csalódni. Aki viszont még nem olvasott tőle, nem feltétlenül ezt a könyvet ajánlanám kezdésnek, mert vannak ennél jobb munkái is.

Kiegészítés:

A Bexi sorozat összesen hat kötetre rúg. 2017-ben jelent meg az utolsó része.

Öszintén szólva fogalmam sincs, hogyan lehet ezt a történetet még öt köteten át továbbvinni, illetve hogy van-e elég potenciál hozzá a főhősökben. A második részt, Hullócsillag így mindenképpen elolvasom majd, hogy lássam a tendenciát. Na, meg hogy tudjam, igazam lett-e a függővéget illetően.

Mindig karácsony

Könnyed, szórakoztató törtrénetre vágytam, na meg egy kis karácsonyi hangulatra, amikor belekezdtem ebbe a könyvbe. Nos, nem csalódtam.

A borító egyszerű, de szép. Terjedelemre kicsit hosszúnak tűnhet 516 lapjával, ám olvasás közben egyáltalán nem érződik annak.

Fülszöveg:

"Karácsony. Káprázatos fények az utcákon, készülődés az ünnepekre, tolongó emberek a plázákban.
A bevásárlóközpont forgatagában, december 23-án három lány egymás mögé kerül a mozgólépcsőn, éppen akkor, amikor egy prank videónak köszönhetően 14:59 perckor hirtelen leáll a szerkezet.
A Mindig karácsony Anna, Luca és Bogi történetét meséli el, akiknek látszólag semmi közük egymáshoz, sorsukat mégis ezernyi láthatatlan szál köti össze karácsonykor."

A történet karácsonykor játszdóik, mindössze három nap eseményét meséli, és ahogy a fülszöveg is ígéri, három főhősre épül. A könyv ettől kifejezetten hétköznapi, és Leiner Laura stílusában a rövid időtartam egyáltalán nem tűnik rövidnek. Azok a bizonyos láthatatlan szálak pedig tényleg mindenhol ott vannak, ám egyáltalán nem zavaróak. Sőt, olyan szépen elbújnak egy-egy utalásban, hogy tényleg csak azt érzékeltetik, kicsi ez a világ.

Az írónőtől megszokott módon a történet kifejezetten hazai, és persze tele van aktuális trendekkel. Mindig lenyűgöz, mennyire jól követi a modern világ "csodáit". Leiner Laura kicsit olyan, mint egy "feed" a neten. Mindig tudja, épp mi a menő, épp milyen dolgok terjednek a közösségi médiában, milyen technikai újdonságok lettek felkapottak, legyen szó applikációról (pl: Spotify) vagy eszközről (pl: drón). Ez a könyv tehát szintén tele van aktuális popkultúrális utalásokkal, és ez így van jól, hiszen hozzá tartozik az írói stílushoz.

A könyv három részből áll, három nézőpontból és mivel mindegyik karakter esetében máson van a hnagsúly, érdemes külön szót ejteni róluk. Persze vannak közös vonások, a fülszövegben említett mozgólépcső, a karácsonyi készülődés és a kibontakozó románc ellengedhetetlen kellékei. Szóval nem meglepő, hogy mindhárom lány párt talál magának karácsonykor, ahogy egy jó ünnepi romantikus könyvben szokás. A körítés azonban kifejezetten változatos, szóval lássuk őket részletesebben szépen sorban.

Anna

Anna szimpatikus karakter, vannak céljai, kedves természet, így kifejezetten otthonos érzés volt belepillantani az életébe. Ráadásul nagy mozirajongó vagyok, így nagyon tetszett, hogy a cselekmény nagy része a mozi büféjében játszódott. Karácsonyi készülődése kis családokra nézve teljesen hétköznapi volt. Az ő története a szerelemre épült, mivel szerepet kapott benne a szakítás feldolgozása és egy új kapcsolat indításának nehézségei. Egyedül a mellékszereplő, aki a szórakoztatásért felelt, volt nekem kicsit sok.

Luca

Luca története volt a legkomolyabb, már ami az üzenetet illeti. Nála a kudarc feldolgozásán és a téstvéri kapcsolaton volt a hangsúly, a szerelem egy mellékes szál maradt a romantikus legkörért. Az ő karaktere is szimpatikus volt, és akit ért már nagy csalódás a saját képességeiben, az könnyen azonosul vele. Nos, én legalábbis átéreztem a problémáit. Tetszett, hogy nála a karácsony nem volt épp megszokott, hiszen családostól elutaztak, ami kifejezetten izgalmasabbá tette ezt a részt. Fura, de itt valamiért nem éreztem soknak a poénnak szánt mellékszereplőket, mert annyira tipikusnak találtam őket, hogy remekül szórakoztam a borzalmas viselkedésükön. A legjobb mégis az volt, hogy tényleg a testvéri kapcsolat került reflektorfénybe, ami kifejezetten dicséretes.

Bogi

Az utolsó történetben kellett egy kis idő, míg megszoktam Bogit. Nem állt jól neki, hogy egyszerre volt főhős és poénfaktor mellékszereplő. Egyszerűen nem bírom a szerencsétlen főhősöket és Bogi az csupa nagy betűvel. Az elején ezért aggódtam, hogy végig idegesíteni fog, de szerencsére otthoni környezetbe kerülve visszavett ezen bosszantó jellemvonásán. A karácsonyi légkör itt is hangulatos volt a nagyobb családokra jellemzően. A szerelmi szál Bogi esetében hangsúlyos szerepet kapott, ám ellentétben a másik két lánnyal itt egy régi szerelem vált beteljesültté, és nem egy új srác hódított az ünnepek alatt. Tetszett ez a vonal, na meg a kutya is. Ami viszont nagyon feldobta az egyébként romantikus karácsonyi történetet, az a barátság volt. Nagyon tetszett, hogy ebben a történetben a szoros baráti kötelék is fontos elem volt.

Összességében mindhárom történetet szórakoztatónak találtam. Kellemesen romantikus és kellemesen karácsonyi volt mindegyik, így a könyv beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, és könnyed kikapcsolódást nyújtott az ünnepek előtt. Ráadásul nagyon örültem, hogy az írónő picit növelte a főhősök életkorát, így ezúttal nem gimisekről olvashattam, hanem egyetemistákról. Szerintem jó ötlet lenne, többször kilépnie az ifjúsági kategóriából a fiatal felnőttekébe.

Bátran ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik könnyed, romantikus, karácsonyi olvasmányra vágynak elsősorban az ünnepek előtt vagy alatt. Hangolódásnak ideális.

Emlékezz rám

Voltak elvárásaim az Iskolák versenye trilógia lezáró részével szemben. A második részt (Maradj velem) ugyanis elég laposnak találtam, és reméltem, hogy a fináléra javulni fog a helyzet. Nos, azt hiszem, megkaptam, amit akartam, bár kétségtelen, hogy jó időpontban talált meg ez a könyv.

A borító még mindig nagyon tetszik, és így visszanézve a címválasztás is tetszetős. 

460 oldalával épp olyan terjedelmű, mint előzményei.

Fülszöveg:

"Semmi kétség, az Iskolák Országos Versenye tizenegy napja több eseményt tartogatott eddig Újvári Hanna számára, mint az azt megelőző egy teljes év. Az édesanyja halála után zárkózottá és közönyössé vált lány kezdeti idegenkedése idővel semmivé vált, és a piros csapat teljes értékű tagjaként minden tehetségét és tudását arra használja, hogy elnyerje a Szirtes Gimnázium számára az áhított kupát. A győzelemig azonban hosszú még az út, és Szirtes-csapat tagjai hamar megtanulják, hogy ezen a vetélkedőn sem a feladatok, sem a versenyzők nem olyanok, mint amilyennek első pillantásra látszanak. Az élménytábor árnyas fái alatt könnyen válhat barátból ellenség, kellemetlen ismerősből hasznos szövetséges, tartósnak hitt kapcsolatból futó ismeretség…"

Leiner Laura megszokott stílusa most nekem nagyon jólesett. Olyan kellemes a légkör a könyveiben, olyan bohókás a történet, és olyan lassan halad a cselekmény, hogy rettentően kényelmes olvasni. Ezt pedig nehéz elmagyarázni egy kívülállónak. Például egyik este, mikor lefekvés előtt olvastam az ágyban, és San Diego bevackolta magát mellém, hogy három másodperc múlva már aludjon is, megkérdezte, mit olvasok. Gyorsan összefoglaltam a trilógia lényegét, ám ő nem értette, hogy ha a verseny két hét, miért kell hozzá három kötet. Én meg csak mosolyogtam, mert épkézláb válaszom nem volt, csak kell, mert ilyen az írónő stílusa.

Ebből gonolom mindenki rájött, hogy ez a rész is olyan, mint az előző kettő. Lassú, de kellmes, néhol vicces, időnként bosszantó és egyszerűen csak jó, mert minden hibája ellenére kellemes élményt nyújt.

A verseny feladatai még mindig kreatívak voltak. A szereplők még mindig kedvelhetők, és az egész anynira kellemes és jószívű, hogy zokszó nélkül megbocsátottam az ismétlődő dolgokat (Azért Hanna kényszeres mozdulataitól és állandó jellegű önmarcangolásától időnként felszaladt a szemöldököm.) és a nagyon-nagyon lassú cselekményt. Ez a világ ugyanis jóságos, és ez ritka kincs. Hiába viselkedtek szemét módon a sárgák, ebben a történetben nincs gonosz karakter, nincs gonosz dolog, és néha nagyon jólesik ilyen történetet olvasni. Itt csak barátok vannak, cuki szerelmesek, jófej rokonok és vicces tanárok, ami lehet, hogy cseppet túlságosan rózsaszínűnek hat, de rendkívül kellemes.

Ráadásul ebben a részben a főhősnő önsanyargatása és gásza is megfelő okot kapott a lezárásban, és így nem tűnt már szájbarágósan ismétlőnek. Sőt, szépen meg lett oldva.

Egyetlen dolgot hiányoltam csupán ebből a részből, egy nagyobb adag humort. Persze itt is akadtak vicces jelenetek, szórakoztató beszólások, de valahogy egyik sem volt emlékezetes. Befejezve a könyvet, egyetlen vicces mondat sem jutott az eszembe, pedig általában szeretem felidézni őket.

Azt hiszem, ez a trilógia tényleg picivel komolyabb hangvételű lett, mint az írónő korábbi munkái. No, de nem kell megijedni, mert minden bájos eleme maradt, és ezúttal is csupán pozitív üzenete van, ami rendkívül dicséretes. A tinikönyvek mostanában annyira elmentek a felnőtt tartalmak felé, hogy kifejezetten öröm látni olyat, ami megtartja azt a könnyedséget, amitől az ifjúsági irodalom tényleg szórakoztató, az olvasó életkorától függetlenül.

Összességében tehát nekem tetszett a lezárás, valamint mondhatom, hogy tetszett ez a trilógia, mert kedvesen szórakoztatónak találtam.

Aki olvasta az előző két kötetet, ne hagyja ki a végkifejletet. Illetve tudom ezt a trilógiát ajánlani azoknak, akik egy kellemes és könnyed ifjúsági olvasmányra vágynak csupa-csupa potitív dologgal.

Maradj velem

Ez a könyv az Iskolák versenye trilógia második része. Az első részt, Ég veled már olvastam és kellemes kikapcsolódást nyújtott, így nyugodt szívvel vettem kézbe a folytatást.
A borító még mindig nagyon tetszik és vastagságra is megszokott 462 lapjával.
Fülszöveg:

"Elérkezett az Iskolák Országos Versenyének hatodik napja, és a piros csapat szétesni látszik. A kezdetben barátságosnak tűnő megmérettetés egyre komolyabbá válik, a feladatok egyre megterhelőbbek, egyre fájóbb a családtagok hiánya, és a négy gyökeresen eltérő személyiségű diáknak egyre nehezebb igazi csapatként együttműködnie. Bizonyos helyzetek még a Szirtes gimi páratlan logikájáról és éles eszéről ismert matekosát, Újvári Hannát is komoly kihívások elé állítják. Vajon a csapat érdekei a fontosabbak, vagy a verseny során kialakult kapcsolatok? Van-e értelme sportszerűnek maradni, ha más is piszkosan játszik? Egyáltalán, lehet-e ez a játék több, mint egy jelentéktelen vetélkedő, amiről még senki sem hallott, és ahol színes ruhás diákok versenyeznek egy műanyag kupáért? És nem mellesleg: okos dolog-e beleszeretni valakibe, aki az egyik rivális csapat öltözékét viseli?"

Szerintem Leiner Laura még mindig ügyesen ír és van valami megunhatatlan a kreatív hozzáállásában,  ám ez a rész meglehetősen laposra sikerült.
A verseny már javában zajlik, mégis alig szól erről a történet. Kicsit úgy éreztem, mint a Bábel olvasása közben, hogy a téma csak a díszletet adja. Ahogy ott a fesztivál koncertjei voltak teljesen mellőzve, úgy itt a verseny feladatai kerültek meglehetősen nagy hátrányba. Oké, azért volt néhány feladat, ám ha ezeket az oldalakat kiragadnánk a könyvből, a maradék még mindig 300 oldalra rúgna. No, és hogy mi töltötte ki ezeket a nem a verseny lázában égő oldalakat? Ismétlés és ismétlés és érdektelen szócséplés. Egyszerűen nem volt olyan jó a cselekmény dinamikája, mint amit elvártam volna, mert az a néhány konfliktus, amit az írónő beleszőtt, elveszett Hanna szomorúságában, kényszeres mozdulataiban és felsőbbrendűségében.
Oké, talán nem is a történet alakulásával volt problémám, hanem a főhősnő kezdett kicsit idegesíteni. Empatikus vagyok, de tényleg. Értem, hogy a gyász leküzdése adja a könyv "komolyabb" hangvételét és valahol szimpatikus is, hogy az írónő részletesen be akarja mutatni a feldolgozás folyamatát, de ez már a második kötet. Már második kötete, vagyis közel száz oldala olvasom, hogy a főhőnő marcangolja önmagát, amiért normális tiniként viselkedett. Ahogy visszatekintget a múltba és szánja-bánja, hogy olyan dolgok érdekelték, amik minden tinit, pedig utólag, mennyivel jobb lett volna, ha azt az időt az anyjával tölti. Teljesen megértem, de tényleg. De miért kell ezt újra és újra és újra elolvasnom? Felfogtam, hogy szomorú, felfogtam, hogy átalakult az értékrendje a fontos dolgokról, nem kell hatezerszer a számba rágni, van agyam, köszönöm. Rettentően bosszantott, hogy a főhősnő minden gondolatmenete itt kötött ki. Még a romantikus gondolatai is ide vezettek...
Ráadásul nem csak ez az önmarcangoló végtelen körforgás ment az agyamra, hanem Hanna kényszeres mozdulata (Minden harmadik oldalon a füle mögé simítja a hajtincsét. Senki sem piszkálja ennyit a haját. Senki.) és az egyre zavaróbb dicsfény, ami körbelengte. Oké, a barátai szeretik és nagyra tartják, de hogy mindenféle internetes trollok lamentáljanak róla, milyen szép és okos, az már megint sok volt. Nagyon sok.
Ha már internet, a másik teljesen felesleges helykitöltés Kocsis igazgató különféle közösségi oldalakon való jelenléte volt. Egy ideig még viccesnek találtam, ahogy lelkesen posztolgatott és mosolyogva olvastam a kommentelő trollokat, ám egy idő után ő is átlendült a lónak arra a bizonyos nem kívánatos oldalára. Sok volt ez is, nagyon sok és nagyon érdektelen.
Ezen rengeteg helykitöltés mellett pedig alig maradt hely és idő a versenyre. Nem ismertünk meg új arcokat, a többség még mindig színkódokba és klisékbe olvad, így ha egy szín eltűnik és Hanna ezért is depresszióba esik pár percre, akkor az olvasó nem érti, miért érdekes a halványkék név nélküli, arc nélküli csapat és miért hiányoznának bárkinek is. A feladatok sem pörögtek fel, még mindig csak pár volt belőlük és sajnos hiába voltak ezek kifejezetten kreatívak (itt remek formáját hozta az írónő) elvesztek az érdektelen kiegészítések rengetegében.
Egy dolog viszont nagyon tetszett, a szerelmi szál alakulása. Ez egy remek húzás volt és visszaadta kicsit a hitemet ebbe a trilógiába.
Összességében tehát ez most egy eléggé lapos átvezető kötet volt az első rész és a remélhetőleg izgalmasabb befejező kötet között. Ezt most nem találtam annyira szórakoztatónak, de még mindig könnyed olvasmánynak számított.
Aki olvasta az első részt és tetszett neki, vágjon bele nyugodtan, csak ne tegye magasra a lécet. Ha viszont valakinek nem tetszett az első rész, ez sem fog, abban biztos vagyok.

Kiegészítés:
A trilógia záró kötete, Emlékezz rám friss és ropogós, most jelent meg. Mivel a második rész lezárása tetszett, biztosan el fogom valamikor olvasni, ám ha az írónő nem javít benne az érdektelen sallang mennyiségén, akkor nagyon mérges és csalódott leszek.

Akkor szakítsunk

Kellett egy könyv reggelente a metrón (mert a Lelkek labirintusa fizikai erőszakkal sem fért bele a táskámba) és csak ezt sikerült megszereznem a könyvtárból. Ennyi mentségem van arra, hogy már megint egy nagyon tini könyvet vettem kézbe.

A borító és az oldalszám szokásos (336 lap) és a leírás is tipikusan semmitmondó. Azonban, ha valaki olvasott már Leiner Laura tollából, úgyis tudja, mire számíthat.

Fülszöveg:

"Szilveszter. A kötelező jókedv napja. Amikor muszáj bulizni.
Lia és Norbi karácsony előtt szakítottak ugyan, de Szánkó szilveszteri buliját nem akarják kihagyni. Eszti és Csabi, a tökéletes pár, velük együtt indulnak szórakozni. Miután Szánkó bulija a város másik végében lesz, Lia bátyja, Szilkó vállalja a sofőr szerepét. De szigorúan csak az odaútra vonatkozóan.
Csak aztán minden másképp alakul…"

Ez a könyv tényleg nagyon-nagyon tini, én pedig kezdek egyre távolabb kerülni az ilyen típusú olvasmányoktól. Azonban tudom őket értékelni, ha szórakoztatnak és az írónő könyvei eddig szórakoztatónak bizonyultak. A hangsúly sajnos az "eddig"-en van, mert ez a könyv jóval gyengébbre sikerült korábbi olvasási élményeimhez képest.

A kötet rögtön a szokásos elemmel indul, egy idegesítő főhősnővel. Ez sajnos népbetegség Leiner Laura könyveinél, igazán irritáló főhősöket tud írni. Mellette persze remek mellékkaraktereket is, ám ők el vannak nyomva a hisztis, tudálékos, önimádó, első számú rinyagép mellett, akit jelen esetben Liának hívnak. Az ügyeletes főhőgörcs pedig simán lekörözi a korábbiakat. Cirka három oldal után akartam agyoncsapni egy lehetőleg súlyos és tompa tárggyal, annyira az agyamra ment.

No, de attól, hogy a főszereplő egy nyafka liba, még lehet szórakoztató a könyv, csakhogy ez most nem igazán sikerült.
A hisztikirálynő hisztijének tárgya annyira kitölti ezt az amúgy nem épp komplex történetet, hogy nem marad sem hely, sem idő, sem papír másra. Pedig a cselekmény egyetlen estét mesél el egy-két fejezetnyi visszaemlékezéssel. Szóval az alapkoncepció, a konfliktushelyzet maga pont olyan irritáló, mint a főszereplő.
Lehet, hogy bennem van a hiba, de szánakozva, szememet forgatva és sokkolódva olvastam, hogy egy lassan nagykorú lány képes ennyi baromságot elkövetni, ennyit nyafogni és ennyire önző módon viselkedni, csak azért, mert a saját hülyeségéből (és önzőségéből) adódóan kölcsönösen szakított a fiújával. Igen, erről szól ez a történet és csak remélni tudom, hogy a valóságban nem sok Liához hasonló lány szaladgál, mert ha igen, az emberiség tényleg megérett a pusztulásra...
No, de nem táplálom tovább a főhős amúgy is Gellért-hegy méretű egóját, hanem inkább áttérek a többi szereplőre.
Sajnos megint azt kell mondanom, tipikusak. Norbi tipikus hősszerelmes főhős, Szilkó (Komolyan, hogyan talál ki ilyen bugyuta beceneveket? A Szánkóval semmi bajom nem volt, de ez megnövelte a vérnyomásomat valahányszor el kellett olvasnom.) az ügyeletes okostojás, Ákos a papírmasé figura, akinek egyetlen poén jutott, de az többször el lett sütve, mint javallott volna, Eszti pedig a tipikus butus barátnő. Apropó Eszti, na ez a vonal is csak azért kellett, hogy az amúgy is elhízott önérzettel rendelkező, önző liba Lia tovább sütkérezhessen önnön dicsfényében. Pedig a Csabi kontra Eszti konfliktusban bőven volt lehetőség a gyorsan ítélő Lia-féle bíróságon kívül.
A könyv azonban nem csupán a főszereplők miatt vérzett el boncasztalomon, hanem a szokott kreativitás hiányán. Az eddig felsoroltak ugyanis, bár túlzásba vitte őket az írónő, megszokottnak mondhatók tőle. Az azonban nem megszokott, hogy a kreativitását és a jó ötleteit kihagyja az egészből. Egyszerűen nem volt semmi friss és üde a helyzetekben, sőt annyira laposak voltak (Például a kajacsata a gyorsétteremben.), hogy nem hozták fel a történetet, hanem inkább visszalökték a középszerűség mocsarába. Mert ez a könyv sajnos középszerű és úgy érzem, az írónő nem fektetett bele energiát, vagy ha igen, mind elfogyott arra, hogy a világ legidegesítőbb főhősnője címet kiharcolja Kornéliának. Egyszerűen fogta a szokásos dolgait, karaktereit és írt köréjük egy túlnyújtott és elég lapos történetet. Ráadásul a vége beverte számomra a koporsószöget. Sejtettem, hogy így fejezi be és könyörögtem, hogy tévedjek, ám sajnos nem így lett.
Összességében ez a könyv nem adott annyi szórakoztató mondatot, hogy meg tudjam neki bocsátani a mérhetetlenül idegesítő főhősnőt, a sült bolond főhősurat és azt a töménytelen önzőséget, amelyet Lia képvisel és dicsőít ebben a történetben. Kizárólag azoknak ajánlom, akik elviselik, ha a főszereplő a "Nekem szar, ezért legyen szar mindenki másnak is és egyébként magasról teszek rá, hogy magamnak köszönhetem." elvet képviseli, illetve minden hisztis tinilánynak hátha kívülről látva rájönnek, mennyire nevetségesek. Ha pedig valaki nem olvasott még Leiner Laurától, ne ezzel a könyvvel kezdje.

Ég veled

Azt olvastam könyves fórumokon, hogy Leiner Laura ezzel az új könyvével komolyabb vizekre evezett. Ez pedig bőven felkeltette kíváncsiságomat. Érdekelt, tényleg tud-e valami kevésbé dilisen tinitörténetet produkálni. (Bár a dilis tinikönyvekkel sem volt komolyabb bajom, hiszen a Bábel is elszórakoztatott.)
Ismételten sorozatról van szó, ám ezúttal csak három részesről.
A borító nagyon tetszik, jól áll neki ez a letisztultság és vastagságra is kellemes 432 lapjával.
Fülszöveg:

"Újvári Hanna a tinik megszokott életét élte egészen egy évvel ezelőttig, egy családi tragédia azonban mindent megváltoztatott. Most apukájával kettesben tölti a hétköznapokat, és rég nem a korosztályának átlagos problémái foglalkoztatják.
Miután átveszi a tizenegyedikes bizonyítványát, az évzáró után váratlan felkérést kap az igazgatótól: részt vehet egy iskolai versenyen, ahol kiváló matekosként főleg a logikai feladatok megoldásában számítanak rá.
Hanna környezete ragaszkodik hozzá, hogy elmenjen a megmérettetésre, így a Szirtes Gimnázium négyfős csapata elindul az Iskolák Országos Versenyére."

Van valami, amit nagyon szeretek Leiner Laura könyveiben: a kreativitás.
Ez a könyv már megint rettentően kreatív lett, pedig nincs benne semmi eget rengető. Szeretem ezt a fajta hétköznapi újdonságot.
Az alapötlet, a két hetes iskolai verseny tehát remek és a versenyfeladatok ötletesek. Igaz, ebben az első részben még csupán pár feladatot kellett teljesítenie a főhősöknek, de már ezek alapján is látszik, hogy lesz még itt kreativitás bőven.
A könyv szórakoztatóságára sem eshet panasz, mert itt is tinik a szereplők és itt is vannak lökött vagy épp sarkított figurák. Szóval szórakoztató mellékszereplők és vicces jelenetek pipa. Az írónő ismét megteremtette a szokott kis világát és ezzel nincs is semmi baj. Nem is igazán tudom elképzelni máshogy a regényeit és ez rendben is van. Ahogy az is rendben van, hogy próbál kicsit komolyabb lenni. Igen, csak próbálja, mert nem mindig érezhető a drámai vonal százszázalékosnak.
Hanna egyébként szerethető főhős. Életképes, csak szomorkás, ami jogos, érthető, együtt lehet vele érezni, de néhol sok. Kicsit nekem úgy tűnt, mintha az írónő túlhangsúlyozta volna a gyászát. Nem, nem azért, mert egy év alatt sem lett túl rajta, vagy mert minden éjszaka egy fényképet nézeget, hanem mert ez minden fejezetben legalább egyszer az olvasó orra alá lett dugva, ami nekem cseppet szájbarágósan hatott.
Apropó komolyság, bár tényleg a gyász vonala az, amitől komolyabbnak mondható ez a történet, mint az eddigi könyvei, azért nem merül ki ennyiben. Az elején kicsit fura volt, hogy mennyire a technika és közösségi oldalak függői a szereplők és mennyire dilisnek vannak beállítva a főhős szemszögéből, de aztán rájöttem, szomorú, de igaz. Na, meg arra is, hogy öreg vagyok, mert ugyanolyan értetlenül szemléltem olvasás közben ezeket a kölyköket, ahogy Hanna tette a lapokon. Szóval ez egy jó kis kritika a mai fiatalok számára és nekem ettől lett a könyv kissé komolyabb hangvételű.
Azért persze a szerelem sem maradhatott el, borítékolva volt a srác első felbukkanásától. Cseppet talán gyorsan haladtak a dolgok ezen a fronton, de kellett, hogy felcsigázza az embert a következő kötetekre.
Egyetlen problémám volt csak a gerlepárral, a kényszeres mozdulataik. Mikor ezredjére olvastam, hogy Hanna a füle mögé tűrte a haját vagy hogy a srác kisöpörte a szeméből sötét tincsét, az én izmaim is kényszerességbe kezdtek. Kényszeres homlokráncolásba és szemforgatásba.
Egyébként a cselekmény tempója kellemes, lassan, de biztosan bontakoznak ki a dolgok, ami érthető, hiszen kell még mit hagyni a folytatásra is.
Összességében tehát tetszett. Szórakoztató volt, egyik szereplő sem idegesített fel, ami tinikönyvnél jó pont, és kíváncsi vagyok a verseny további alakulására is.
Bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik az írónő stílusát és azoknak is, akik még nem olvastak tőle, de tennének egy próbát.

Bábel

Mivel a Szent Johanna Gimi összességében pozitívan lepett meg - kapcsolatunk nem volt ugyan felhőtlen és a főhősöket nem egyszer kedvem támadt agyoncsapni lehetőleg valami nagy és nehéz tompa tárggyal, szórakoztatónak találtam - kíváncsi lettem, mi van még Leiner Laura tarsolyában.

Zeneimádó vagyok, nyár végén jól jön egy kis napsütés, így ezt a fesztiválos könyvet találtam a legszimpatikusabbnak az írónő repertoárjában.

A régi, piros borítós változatot olvastam és bár 526 oldal, viszonylag gyorsan végiglapoztam.

Fülszöveg:

"Bábel. A legnagyobb nyári zenei fesztivál, valahol Pápa mellett. Mi lehet jobb annál, mint tizenhét évesen, életedben először, egy hetet eltölteni itt a barátaiddal? Zsófi többek között azért érkezik, hogy találkozhasson Anthony Kiedisszel, aki a zárónapi koncerten lép fel. Na, de addig még sok minden történik vele, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával az Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália színpad körül… Bábel. Ha voltál már fesztiválon, azért fogod szeretni, ha még nem voltál, azért."

A szöveg ezúttal sem szokványos, mivel blogbejegyzések formájában íródott, amit SMS és Twitter üzenetek, valamint Facebook hozzászólások tarkítanak. Ez nem is baj, ráadásul öröm és boldogság, hogy egy darab hangulatjel sem került bele, csak egy picit szokatlan.

A könyv hat nap eseményeit meséli el ezekben a bejegyzésekben, ami a terjedelemhez képest nem tűnik soknak. Persze egy fesztiválon pörögnek a percek és rengeteg minden történik, ám ez a könyv nem pont ezért lett ennyire vaskos, hanem az érdektelen információk tömkelege miatt. A szereplők minden mozdulata meg lett örökítve a fogmosástól a napijegyes karszalag színéig. Mondhatnánk, hogy ez egy fesztiválról szóló könyvben rendjén is van, mert a sátrazáshoz hozzátartoznak a nomád körülmények, amelyekről hírül kell adni, de ez a könyv nem egy zenei fesztiválról szól.

Nem, kedves olvasóm, nem olvastad félre és én sem olvastam félre a könyvet, hanem ez a rideg valóság. A Bábel egy zenei fesztivál csak a szereplőket ez teljesen hidegen hagyja. A főhősnő például csak egy fél koncertet lát, pedig 6 napot tölt ezen a fesztiválon. Ráadásul, ellentétben az írónő első történetével, ebben a kötetben alig van zene. Néha említésre kerül pár Red Hot Chili Peppers szám, de ennyi és nem több.

Felmerül tehát a kérdés, hogyan tudta a könyvszereplők díszes bandája kihagyni a koncerteket, mikor ott laktak mellettük egy sátorban? Nos, úgy, hogy ők minden mást kipróbáltak és többnyire egymással voltak elfoglalva, ha a perifériára be nem kukucskált egy olasz.

A könyv ezért jól adja a fesztiválhangulatot a reggeli és délutáni órákban, de nem adja vissza az egymást váltó koncertek élményét, amiről valójában ezek szólnak. Ettől pedig a történet hiteles, mert tényleg ennyi ember van, ennyire közvetlenek, ilyen amikor elered az eső és ilyen szörnyűek a mosdók, és nem hiteles, mert nincs olyan ember, aki hetijeggyel elmegy egy fesztiválra és egyetlen koncertet sem lát. (Maximum olyan, hogy egyre sem emlékszik, de ez egy kiskorúaknak íródott könyv, csúnya drogok szóba sem jöhetnek.)

Az olvasó így, ha járt már fesztiválon, két dolgot érez, kellemes nosztalgiát és mélységes felháborodást, hogy egyetlen koncertet sem kap. Azonban, ahogy már említettem, ez mellékes, mert a fontos a csapat. Jöhetnek a karakterek.

Bármennyire jól tudom szétválasztani a dolgokat, legyen szó bármiről, most kifejezetten nehezemre esett, hogy ne mossam össze a szereplőket egy SzJG karakterrel. Ez pedig azért történhetett, mert az írónő szereti az "egyjellemzős" figurákat, akik azért felelnek, hogy valamilyen típust, rasszt vagy furcsaságot megelevenítsenek és ennyiben ki is merülnek. Mondok néhány példát: Boldi olyan mint Zsolti a regénysorozat elején, puszta humorfaktor és furcsán eszik. Napsi olyan mint Virág, csak szebb és kicsit eszesebb és egyértelműen a barátnő státusz az egyetlen funkciója. Abdul a kulturális sokszínűség képviselője, míg Hipó a mániákus, mint anno Dave volt. Tehát, bár konkrét hasonlóság nincs közöttük (leszámítva az első példát) a séma ugyanaz és ez rettentően megnehezíti, hogy az olvasó teljesen külön kezelje őket.

A főhősnő, Zsófi szerencsére sokkal jobban ki lett bontakoztatva és bár ezúttal sem maradéktalanul az olvasó szíve csücske, érdekes figura. Tetszett, hogy mindig történt körülötte valami, bár az esetek többségében önhibájából, és tetszett, hogy kiállt a véleménye mellett. A szerelmi életét inkább nem méltatnám, kusza ahogy kell és a két úriember körülötte legalább nem olvadt bele a sémákba.

Van azonban egy szereplő, aki zseniálisan el lett találva és bár hasonlóan egyfunkciós karakter, cseppet sem sok. Ő, a punk, aki pont annyiszor hozza a formáját, hogy ne feledkezzen meg róla az olvasó és egy betűvel sem többször. Esetében tökéletes az egyensúly.

Még egy dolgot kell kiemelnem, a könyv humorát, mert erre nem eshet panasz. A párbeszédek pörgősek, a szereplők kissé őrültek, így az olvasó mindig kap valamit, amin mosolyoghat. Ahogy egy fesztivál, úgy ez a regény is egy nagy buli, tele viccekkel és beszólásokkal, amelyeket lehet hogy nehéz felidézni, de akkor, abban a pillanatban rettentően szórakoztatók.

Összességében tehát nem egészen azt kaptam ettől a könyvtől, amit vártam, de nem bántam meg hogy elolvastam. Jól szórakoztam a szereplőkön és kalandjainkon, függetlenül attól, hogy nagyon hiányoltam azokat a koncerteket.

Azoknak ajánlom, akik könnyed, szórakoztató történetre vágynak kissé dilis kamaszokról. Egy zenei fesztivált azonban senki se ez alapján ítéljen meg, mert a valóságban bizony mindig a koncerten van a hangsúly, aki pedig ezzel nem ért egyet, az úgysem fog sátrat verni egy fesztiválon.

SzJG - Örökké

Puszta kíváncsiságból kezdtem el olvasni a Szent Johanna Gimi sorozatot. Érdekelt, miért övezi olyan nagy lelkesedés és erre a kérdésre az első kötet (Kezdet) elolvasása után rá is jöttem. Aztán adtam egy esélyt a második résznek (Együtt) és ez volt az a pont, ahol a kíváncsiságot felváltotta a könnyed olvasási élmény iránti vágy. Megkedveltem a szereplőket, jól szórakoztam a vicceken és minden hibát elnéztem.

Ennek a sorozatnak a sikere egyértelműen a hétköznapiságában rejlik és abban a kedves aurában, ami körbelengi. Mert ezek a karakterek mind jó emberek és úgy szórakoztatják az olvasót, hogy nem feszegetik a határokat - leszámítva a két hősszerelmest, akik néha kifejezetten próbára tették tűrőképességemet a negyedik (Barátok) és ötödik (Remény) kötetben - vagyis hiába akadnak apró-cseprő konfliktusok, egy rózsaszín buborékban élnek. Ez a buborék pedig jót tesz az olvasó lelkének. Ezért olvassa ugyanolyan szívesen egy tizenhárom és egy hetvenhárom éves is.

Minden lelkesedés ellenére azonban nem hibátlan, mivel a popkulturális utalásokat érteni kell, elviselni a szerelmi nyafogásokat, az unalmasabb hétköznapokat és elfogadni néhány sarkított jellemet. Olvasási szempontból a hatodik rész (Ketten) a sorozat mélypontja. Azonban mindez mégsem olyan nagy baj, mert a hangulat kárpótol és ez a sorozat nem akar többnek látszani, mint ami. Erre pedig remekül rávilágít az utolsó, nyolcadik könyv fülszövege. Tehát Örökké:

„Okos kis könyv ez, elindult a saját útjára. Én pedig most magára hagyom, elengedem, hiszen én azt hiszem, mindent megtettem, amit lehetett, mindent úgy írtam, ahogy szerettem volna, most pedig elégedett vagyok az eredménnyel, mert tudom, én a kezdetek kezdetén valami ilyesmit akartam a végére. Nem egy finálét, elcsépelt ömlengést vagy túlcsavart szálakat. Úgy érzem, ez a sorozat az egyszerűségével nyerte el mindazt, amit elnyert, én pedig végig tartottam magam ahhoz az elvemhez, miszerint ez csak egy sztori egy hétköznapi lányról, A FIÚRÓL (csupa nagybetűvel), a tanulásról, a barátairól, a családjáról, az életéről meg úgy általában, a Szent Johanna gimiről.”

A borító az eddigiekhez képest kifejezetten visszafogott lett. A tájképet nem tudom hova tenni, de Máday vonalzója mutatós. Vastagságra a sorozat legducibb darabja, mivel két kötetre lett bontva és összesen 744 oldal. Talán a terjedelem miatt olyan sok benne a nyomdahiba...

Tekintve, hogy lezáró könyvről van szó, képtelenség spoiler nélkül beszélni róla, így aki még nem olvasta ezt a sorozatot, az ITT hagyja abba az olvasást.

Tartva magam korábbi bejegyzéseimhez, ezúttal is a karakterekről kívánok írni. Egyrészt, mert rájuk épül az egész történet és másrészt, mert a hétköznapi gondokon kívül nincs sok cselekmény. Ráadásul nyolc kötet után remekül lehet érezni, melyik karakter hogyan változott.

Ricsi számomra az örök kedvenc. A sorozat elején egy kissé laza srác volt és komoly életművésszé alakult a kötetek alatt. Stílusában nem sokat változott és mindig tartogatott egy-egy ütős mondatot, amivel bebizonyította, hogy a külső nem feltétlenül tükrözi a belsőt. Nem kémiazseni, de remek barát, akinek az idegei még a raszta tincseinél is vastagabbak, amiért tűrte a gerlepár ostobaságait. A medencés jelenetért pedig vastapsot érdemel, mert végre megtette azt, amit kötetek óta szerettem volna tenni Renivel. Ő az a karakter, aki végig ugyanolyan kedves volt a szívemnek és most, hogy a sorozat végére értem, hiányozni fog.

"– A fenébe már, miért volt ennyi parasztfelkelés? – dühöngött Zsolti. 

– Mert sok volt a paraszt – válaszolta meg a kérdést Ricsi, én pedig egyszerűen megnémultam."

Virág hatalmas stílusváltozáson ment keresztül, ahogy világfájdalmas emoból világbéke hippivé vált. Valahogy mégis mindig az a butus, de csupa szív lány maradt, akire nem lehet haragudni. Nagyon sajnálom, hogy a kezdeti kötetekhez képest a sorozat végére puszta poénforrás lett.

Kinga a legzseniálisabb karakter, hiszen az olvasó vágyait testesíti meg minden durván őszinte mondata, amelyet Renihez intéz. Nem változott olyan sokat a kezdeti felálláshoz képest, hiszen végig diktatórikusan szórakoztató maradt, csak egyre többet szerepelt. Mindig kedveltem és a nagy monológjai az utolsó kötetben sem maradtak el.

Zsolti vele szemben változó képet mutatott. Egyszerű poéngyárként indult, aztán valahogy a tudatos életmódváltásával egy időben szépen kibontakozott. Kár, hogy a végére ismét kezdett visszasüppedni a humoros figura sztereotípiába. Pedig kifejezetten érdekes és reális a karaktere.

" – Nagy Zsolt, az agyamra mész! Zsidákot láttam az előbb? 

– Igen. Bejött utolsó órára – közölte Kinga.
– Hogy van? – kérdezte az ig. helyettes.
– Szarul – felelte Ricsi.
– Parancsolsz, Pósa? – szisszent fel Máday elkerekedett szemmel.
– Úgy értem, igazgatóhelyettes asszony, Gábor ma úgy érzi magát, mint egy darab fekália – „javította ki” a mondandóját."

Dave hasonló utat járt be a kütyübolond  egyszerű figurájától a csapat biztos tagjáig. Szerethető karakter, akinek minden rájutott szerep jól állt. Az ő átalakulása talán akkor tűnik csak fel igazán, ha mellé állítjuk Macut, aki viszont nem tudott kitörni a perifériáról. Hiába volt néhány szórakoztató jelenete összességében nem sok vizet zavart.

Robi és Andris, akiknél sosem tudtam, melyik másik, testesítették meg a valódi kamasz fiúkat. Mintha a kockákból rockerekké vált srácok büntetlenül behozhattak volna minden átlagos tinédzserkori "botlást" a könyv kissé idealisztikus buborékjába. Ők dohányozhatnak, ihatnak, verekedhetnek és nőzhetnek mindenki más helyett is, mert azért valljuk be, a tizenéves srácok többsége ezt teszi. Főleg, ha "menő" is, így picikét sántított volna a tiniregény, ha minden szereplője antialkoholista, cölibátust fogadott jó fiú lett volna. Szóval ők kitöltötték ezt az űrt, csak a karakterük nem lett ettől összetettebb, viszont legalább állandó jelenségek voltak.

Zsák legnagyobb érdeme a sorozat során, hogy megtanult magyarul. Egyébként csak néha-néha villant fel, nehogy az olvasó megfeledkezzen róla. Társa, Gábor ellenben csak egyszer villantott, az utolsó kötetben, de az felért egy gömbvillámmal. Habár néha úgy tűnt, az írónő el is felejtette, nekem nagyon is tudatosnak tűnik a láthatatlansága, mert így csendes szemlélőként tudta a végén olyan jól összefoglalni ezt az egészet. 

Szándékosan hagytam a végére Reni és Cortez párosát. Ők maguk ugyanis a konfliktushelyzet. Agybajt kaptam a szenvedésüktől és kissé émelyegtem a romantikától, mikor végre egymásra találtam. Egy dolog azonban kétségtelen, összeillenek és nélkülük rém unalmas lett volna ez a történet. Hiszen ha nem zúgnak egymásba, Reni lett volna Gábor női változata, Cortez pedig csak hat szót mondott volna: zene, Ricsi, kóla, repülő és nem tudom. Ebben a hat szóban ugyanis benne van minden fontos momentum, amelyet a gimi elvégzése alatt tett. Oké, ezt a hat szót öt nyelven is el tudja mondani, az így már összesen harminc szó...

Ebben a részben tehát tovább sütkéreztek a napfényesen szerelmes paradicsomukban és ez kissé cukros, de nagyon jól passzol a könyv rózsaszín buborékjához és tökéletesen lányos befejezést ad egy lányos regénynek.

A tanárok hasonlóképp voltak felépítve és egyedül Vladár mutatott jelentős fejlődést, mert a nagy ellenségből az olvasó legjobb barátjává szelídült. Megérdemelne egy pacsit!

Arnoldról ellenben nem tudom, mit írjak. Ő a karakterfejlődés ellentéte, mert míg az első részben az egyik legszimpatikusabb figura volt, addig az utolsóra maga lett az ördög. Jó fordulat, csak nekem sántít, mert nincs kimondva, honnan ez a pálfordulás. A dolog megérdemelt volna még egy kis boncolgatást.

A Szent Johanna Gimi diákjai tehát felnőttek (már amelyik...), sokat változtak négy év alatt (ahogy mindenki) és közben remekül szórakoztatták az olvasókat. Az utolsó év ezért valóban emlékezetes lett, bár az érettségin nagyobb balhéra számítottam, ám az osztálykirándulás kárpótolt.

Tetszett a könyv kettős hangulata, a fényes jövővel és a szomorkás nosztalgiával és tetszett, hogy ez az aranyos történet (nincs rá jobb szó, ezt tényleg szívesen adom kamaszok kezébe) egy aranyos végszóval zárult.

Összességében tehát cseppet sem bántam meg, hogy elolvastam mind a nyolc részt, mert így legalább tudom, miért szeretik olyan sokan és kaptam néhány vidám percet egy nagy adag nosztalgiával.

Bátran ajánlom tehát mindenkinek. Elsősorban kamaszoknak, de kortól függetlenül mindenki másnak is, ha könnyed kikapcsolódásra vágyik egy otthonos, hazai környezetben.

Zene a könyvből: Guano Apes – Lords Of Boards