A szél neve

Nagyon sok jót hallottam már erről a könyvről, illetve A királygyilkos krónikája sorozatról, amelynek ez az első része. A kötet vastagsága - 812 oldal - és a sorozat befejezetlensége azonban visszafogta kíváncsiságomat. Nos, a helyzet változatlan, ez még mindig egy hosszú könyv egy teljesen bizonytalan terjedelmű sorozatban, mégis adtam neki egy esélyt.

A régebbi kiadást olvastam, ám ez az új borító (mellékelt kép) sokkal jobban passzol a történethez.

Fülszöveg:

"A kortárs epikus fantasy egyik mesterművében a Krónikás egy útszéli fogadóban belefog, hogy lejegyezze Kvothe történetét, aki hétköznapi fiúból a világ leghírhedtebb varázslójává és rettegett királygyilkossá vált.
Kvothe vándorkomédiások között nevelkedik, amíg apja és anyja, valamint a társulat többi tagja áldozatul nem esik a földöntúli gonosz erőnek, mert olyan titkokat kutatott, amelyeket nem kellett volna. A fiú az egyetlen, aki életben maradt.
Sok viszontagság után jelentkezik a mágia legendás egyetemére, hogy helyet harcoljon ki magának a világban, feltárja szülei halálának titkát és megtanulja, hogyan szólítsa a szelet.
Patrick Rothfuss lebilincselő regénye egy legendákkal teli, veszedelmes világ és egy rendkívüli ifjú történetét meséli el."

Nagy szavak, nem igaz? Van kiállása a könyvnek, és épp úgy mint a főhős, szeret picit túlozni. Kicsit tehát nagyot mond, de látszik rajta, hogy nem rossz szándékkal teszi, így az olvasó meg tudja bocsátani neki. Szóval minden magasztalás ellenére nem hibátlan ez a könyv, főleg az elején. Én is az elején kezdem a kritikát, ám ígérem, hogy jóval rövidebbre fogom, mint ahogy a szerző tette.

Az első száz oldalon úgy éreztem, át lettem verve, mert a történet nem volt se érdekes, se izgalmas. Aztán a következő száz oldalon kezdtem belerázódni az elbeszélés stílusába, de még mindig rettenetesen untam. A történet tehát valahol a 200. oldal után kezdett beindulni, felébredni, magára találni. Ez egyrészt jó, mert hátra volt még cirka hatszáz oldal, amit biztosan feladtam volna, ha nem változik a cselekmény tempója. Másrészt viszont lehangoló. Kétszáz oldal más szerzőknek elég arra, hogy megírjanak egy komplett, izgalmas történetet kidolgozott karakterekkel, míg Patrick Rothfuss csak eltölti a lapokat, mintha neki és az olvasónak is végtelen idő állna rendelkezésére erre a történetre. Csapnivaló hozzáállás. Főleg, hogy a könyv felénél (ami itt háromszáz oldal körül értendő) kezdi bizonyítani, hogy mégis csak tud izgalmas cselekményt írni.

Na, és hogy mire volt ez az elnyújtott bevezetés? Többnyire a szokásosra, mert a cselekmény váza meglehetősen tipikus. Egy ifjú, okos főhős, akit veszteség és szükség hajt, iskolába megy. Teljesen szokványos felállás szokványos kiegészítőkkel, mint tanárok, barátok és ellenségek. Félreértés ne essék, nem állítom, hogy ez rossz, sőt, onnan kezdett érdekelni a történet, hogy Kvothe átlépte az Egyetem küszöbét, csak szeretném érzékeltetni az elnyújtott felvezetés mérhetetlen hosszát.

A könyv egyébként két szálon halad, a jelenben, ahol a felnőtt Kvothe éli unalmas hétköznapjait, és a múltban, mikor visszaemlékszik gyerekkorára, egyetemista éveire. Szerencsére utóbbi több részt foglal el ebből a terjedelmes könyvből. A jelen eseményei azonban időnként meg-megtörik a visszaemlékezést, ami engem mindig kizökkentett kicsit a könyvből. Néhol ugyanis hatásvadásznak éreztem ezeket a megszakításokat, néhol pedig csak nem bírtam összeegyeztetni az idősebb és a fiatalabb főhős jellemét. Nézzünk rá a narrációra, hogy érthető legyen.

A jelen E/3-ban íródott és néhol erőlködik, hogy szép, komoly és megfontolt legyen, csakhogy ettől nem lesz olvasmányosabb. A múlt, tekintve hogy a főhős elbeszélésében elevenedik meg, már E/1-ben íródott, ami jóval olvasmányosabbá teszi a történetet, és közelebb is hozza az olvasóhoz. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, ahogy a fiatalabb Kvothe ezerszer szimpatikusabb volt számomra, mint az idősebb változata.

A cselekmény nem csak el van nyújtva egy rettentő hosszú felvezetéssel, hanem helyenként túl is van írva. Ezt a túlírtságot a könyvben megjelenő és hosszan elmesélt mesékre, dalokra, történetek változataira értem. Tudom, hogy mindezt a világ felépítésének szánta, de én untam. Ráadásul míg ezek a legendák és egyebek hosszú sorokon át elevenednek meg előttünk, addig a szerző nem sok helyet ad a szereplők leírására. Konkrétan volt olyan személy a könyvben, akiről azt sem tudtam, férfi vagy nő, ennyire semmitmondó volt a nyilatkozata róla, pedig nem csak egyszer futott össze vele a főhős. Egyedül Denna kapott nagy hangsúlyt érthető okokból, ám erről a szerelmi szálról nem kívánok nyilatkozni. A szöveget tehát kicsit egyensúlytalannak éreztem. Túl sok körítés, nagyon kevés tényleges leírás.

Ahogy korábban már írtam, a történet váza tipikus, ám ez egyáltalán nem probléma. Kvothe egyetemi évei minden említett hiba ellenére is érdekesek, eseménydúsak (már ha az olvasó eljut idáig ebben a monstrumban) és érezhetően vezetnek valahova, legalább a következő kötetig.

A világ, amelyet a szerző felépített ötletes, tele kreatív megoldásokkal és elég gazdag, hiszen fért bele több nyelv, népcsoport, terület, vallás, művészetek, na meg legendák is.

Összességében vegyes érezéseim vannak ezzel a könyvvel. A jelenben játszódó rész nem tetszett, a múltban játszódó tetszett. Az első 200 oldalt borzalmasan utam, az utolsó 200-at viszont megkedveltem. Az "öreg" Kvothe unszimpatikus, míg a fiatal Kvothe kifejezetten szimpatikus figura. Ezért tetszett is meg nem is ez a könyv, az viszont kétségtelen, hogy a szerzőnek gazdag fantáziája van és következetes. (Csak ne lenne néha szómenése...)

Azoknak ajánlom, akiket nem zavar a hosszúra nyújtott bevezetés, illetve belevágnának egy bizonytalan kimenetelű sorozatba. Okosan kidolgozott fantasy világa van, így rajongóknak és a műfajjal ismerkedőknek is kellmes élmény lehet. Aki viszont gyorsan haladó, elejétől a végéig pörgős történetre vágyik, inkább keressen egy másik kötetet.

Kiegészítés:

Azért írtam, hogy bizonytalan ez a sorozat, mert a szerző csupán a második kötetet (A bölcs ember félelme) írta meg, illetve megtoldotta még egy kiegészítő kisregénnyel (A szótlan tárgyak lassú szemlélése), majd eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Oké, ez nem teljesen igaz, mert még írt egy rövid történetet ebben a világban, amely megjelent egy antalógiában. Ám ez 2014-ben történt, azóta nincs hír felőle. Félek Patrick Rothfuss az ifjabb George R. R. Martin és várhatjuk tőle a folytatást, na meg a befejezést az idők végezetéig...