A viharszívű Mya Mavis

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, de sikerült talán a legrosszabb időpontot választanom hozzá. Diplomamunka megírása mellé nem a disztópia a legmegfelelőbb választás, anélkül is eléggé világvége hangulata van az embernek...

Kemese Fanni első könyve (A napszemű Pippa Kenn) tetszett, beszippantott és elbájolt, így lelkesedéssel vetettem magamat a folytatásra, amint kiszúrtam a könyvtárban.

A borítót ismét eltalálták és picivel vastagabb is lett, mivel túllépett a 400 oldalon.

Fülszöveg:

"Pippa Kenn egész életében hús-vér embereket akart megismerni, és döbbenetes élmény számára a kolónia. Átkelt a Vörös erdőn, de vajon megérte, ha súlyos árat fizet érte? Új családja szeretete körbeveszi, de elég ez? Mya Mavis életét gyökeresen felforgatja Pippa és a két fiú, akik a sápadtak hordája elől menekültek. Mya ismeri az egyik idegent, ezt a különös, sárga szemű lányt, akiről már az érkezése előtt álmodott. Tudja, hogy a lány olyan események sorozatát indítja el, amelyek az utolsó emberi menedék bukásához vezetnek. Az összeomlást egyedül Mya akadályozhatja meg, ha megfejti az álmai rejtélyét, és időben figyelmezteti az embereket a veszélyre.
A sápadt horda megérkezik, és elzárja a kolóniát a külvilágtól. Egyre több feszültség tör a felszínre. Amikor évtizedek óta először gyilkosság történik, az emberek ráébrednek, hogy nem attól kell igazán félniük, ami a falakon kívül vár rájuk."

A történet ott folytatódik, ahol az első rész véget ért. Ez a kötet azonban lényegesen más, hiszen a kolónián játszódik. A helyszínből pedig két dolog adódik: sokkal több a szereplő és sokkal több az emberi butaság.
Ha valaki megkérdezné tőlem, mi ez a negatív hozzáállás, miért olvasok olyan könyveket, amelyek az emberiség végét mutatják be, csak a kezébe nyomnám az egyik ilyen kötetet (mondjuk ezt), hogy olvasson bele és rájön. Az emberiség ritka buta tud lenni és ehhez nem kell fikció, elég fellapozni a történelemkönyvet és a tendencia nem javul látványosan.
Kemese Fanni könyvében is megvan ez a társadalomkritika és nem csak a sápadtak létrejöttében, hanem a kolónia életében is. Ez a kolónia ugyanis borzalmas, fullasztó, rideg és egyértelműen halálra van ítélve. Olyan az egész, mint egy félresikerült kísérlet egy őrült tudós Petri-csészéjében. Ez pedig nekem most nagyon nem tetszett.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy nem jó a könyv, ismételten kijelentem, rossz időpontban olvastam. A kolónia minden gondjával és az emberi hülyeség négyzetével teljesen jól van összerakva és teljesen hihető, csak a gyomrom ezt most nem vette be. Szeretem a disztópiákat, szívesen olvasom őket, nem zavar a vérfürdő és a sötét hangulat, de ez egy ifjúsági könyv, aminek az első része, szörnyek ide vagy oda, cuki volt. (Elnézést a szóhasználatért, de az a romantika egyszerűen cuki.) Szóval most is valami hasonlóan kalandos, de mégis könnyed történetet vártam és nem ezt kaptam.
Ebben a részben egyszerűen minden elromlik. Rossz a minitársadalom, rosszak az emberi kapcsolatok, rossz a hozzáállás és agyon van csapva a szerelem. Semmi, de semmi pozitív nincs benne és ez az előzmények függvényében rettentően lehangoló.
A kolónialakók egymás ellen forduló emeletes hülyeségeit még lenyeltem. Bár kezdtem drukkolni a sápadtaknak, hogy csapják már le őket, vagy én teszem. A romantikus szálak melankolikus csomói viszont megakadtak a torkomon.
Oké, hogy Pippa és Ruben egymásra találása meglehetősen egyszerű és teljesen kiszámítható volt az előző kötetben, de elvileg egy fülig szerelmes gerlepárról van szó, ebben a könyvben mégis úgy viselkednek, mint két idegen. Persze, Ruben nehezen alkalmazkodik, Pippa meg önmarcangoló, de teljességgel hihetetlen volt számomra, hogy egyszer sem ültek le megbeszélni a dolgokat, így pedig az előző kötet nagy szerelme agyon lett csapva egy betontömbbel. No, de ha már a két főhős nem áll szóba egymással, akkor kell valaki, aki igen, így jött Gage és provokált egy borzongató szerelmi háromszöget. (Miért? Ó, miért kellett ezt a klisét beleszuszakolni?) Ha ez még mindig nem lenne elég az olvasóknak, akkor ott a két másik hangsúlyos női szereplő szintén tragikomikus magánélete.
Mya, aki elvileg a főszerepet kapta, nekem kusza volt. A látomásai itt-ott sántítottak. Értem én, hogy nem tiszta a kép, de az az őrület és képzelgés, amit produkált, sok volt. Be kellett volna diliznie vagy az első sápadtnak kellett volna kiiktatnia, amennyire figyelmetlen volt a látomásos ködben. Szerelmi téren persze ő is néma, mint Pippa, a párja meg, nos, eléggé magának való figura, így már megint kész a plátói, reménytelen szerelem receptje.
Ami a harmadik hölgyet, Hazelt illeti, idegesített. Bosszantó jelenség a sok fecsegésével és a másik két lány mellett teljességgel életképtelennek tűnt. Oké, hogy Mya és Pippa szerelmi katasztrófa, de legalább van bennük küzdőszellem és azért igyekeznek a lehetőségeikhez mérten, míg Hazelnek csak a szája járt, ezen kívül semmit sem tett. Szíve választottja, akivel mily meglepő módon ők sem lehetnek egymáséi (Nem lesz sok a szerelmi tragédiából?), ellenben egy kifejezetten érdekes karakter. Tommy volt talán az egyetlen szereplő a könyvben, akiről szívesen olvastam és akit nem csaptam volna le.
A könyv 80%-a így inkább frusztráló volt a sok emberi butasággal életben maradás és szerelem tekintetében is. Az utolsó 20% viszont végre pörgött, izgalmas volt, ahogy azt kell.
Még egy észrevételem van, méghozzá a sápadtakról. Elvileg mind csupasz és fehér és nem látszik a nemi jellegük, most viszont a nagy káoszban több sápadtnak volt haja, szőre, és még ruhája is és ez eléggé összezavart.
Összességében tehát, nekem ez most nem tetszett annyira, mint az első kötet. Kétségtelenül rossz időpontban vettem kézbe és bár nem voltam lenyűgözve tőle, nem mondom, hogy rossz, sőt, tökéletesen megállja a helyét. Én azonban mást vártam tőle, valami kedvesebbet, valami pozitívat, bármi pozitívat és ezt most nem kaptam meg.
Ettől függetlenül olvassa mindenki, akinek az első könyv tetszett. Kemese Fanni jól ír, érdemes kézbe venni. Azt azonban javasolnám, hogy senki se akkor kezdjen bele, mikor világvége hangulata van, mert úgy nagyon-nagyon lehangoló...

Kiegészítés:
A történet trilógiának indult, szóval lesz még egy kötet. Ha információim helyesek, követve a tendenciát Hazel köré fog épülni a harmadik rész. (Nem mondom, hogy ennek kifejezetten örülök... De mindenképpen elolvasom.) Egyelőre azonban az alkotás kezdeti fázisában van, így mást nem tudok mondani, csak annyit, hogy Hajrá Fanni, tessék egy megnyugtató végkifejletet alkotni, hogy megnyugodjon pici lelkem! 
Aki több információt szeretne, zaklassa az írónőt ITT.
Az idei Könyvfesztiválon lehet dedikáltatni vele, április 25-én, szombaton 14 órától, így akár ott is faggatózhat, akinek kérdése van.

A napszemű Pippa Kenn

Egy újabb könyvsorozat és egy újabb magyar szerző.

A borító szép és kifejező. Nagyon eltalálták és a fehér háttér csak növeli a báját. Bár kézbe véve kissé vékonynak tűnik, pont megfelelő a vastagsága a kényelmes olvasáshoz 304 oldalával. Gyorsan át lehet lapozni, főleg mivel olvastatja magát.

Még egy dolgot kell róla előzetesen tudni, ez egy disztópia. 14-es korhatárt kapott, mivel nem a brutális fajtából való, mégsem lesz tőle túlságosan jobb kedve az embernek. 

Ennyi bőven elég bevezetőnek, jöhet a fülszöveg:

"Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért, vagy egy érintésért. Az erődházban a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak. Az erdőt a biológiai katasztrófa áldozatai uralják, akik gyűlölik a szépséget és emberséget, az elveszett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát.
Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik. Vajon megváltozhat az élete? Létezhet számára a szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom?"

Ez a regény egyszerre ismerős és ismeretlen.

Aki gyakran olvas posztapokalipzikus történeteket, annak nagyon is ismerős lehet a háttértörténet. A biológiai katasztrófa, az emberiség drasztikusan megcsappant létszáma, a mindenfelől leselkedő veszély és a "szörnyek" mind-mind ismerős. (Engem a sápadtak egy másik könyv füstöseire emlékeztettek.) Ez persze nem jelenti azt, hogy unalmas vagy elcsépelt volna, sőt, ez tipikusan olyan téma, amit nem lehet megunni. A világ pusztulása állandó jelleggel foglalkoztatja az embereket, így nem lehet mellé lőni vele.

Kemese Fanni tehát remek alapot választott a könyvhöz, amit megfelelő módon ki is dolgozott. A naplójegyzésekből és egy-egy elejtett információból szépen össze lehet rakni, mi is történt a világgal, bár a sápadtak mikéntje és miértje még egy picit ködös. Ezt pedig megfűszerezte az ifjúsági könyvek elmaradhatatlan szerelmi szálával.

A szereplők könnyen megkedvelhetők, akikért lehet izgulni és akiket meg lehet érteni. 

Pippa kifejezetten szerethető főhősnő, mivel erős és határozott jellem, ugyanakkor megvannak a gyengeségei is, amitől még mindig egy fiatal lány érthető gondolatokkal és érzésekkel. Kedveltem.

Ruben szintén szimpatikus, bár ő jóval több "hibával" rendelkezik, vagy inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy jóval emberibb tulajdonságai vannak. Ezek azonban érdekessé teszik, még akkor is, ha a könyv végi ostoba viselkedése feldühített. 

A fel-felbukkanó többi szereplő, Pippa rokonai, Ruben bátyja és még néhányan, nem szerepelnek ugyan eleget a mélyebb benyomásokhoz, ám így is tartják magukat a kedvelhető mellékszereplők színvonalához.

A történet fő mozgatórugója a túlélés és annak mikéntje és meglehetősen karakterközpontú. A magány és a társaság iránti vágyakozás átsző mindent, amihez a bizalom kényes kérdése is hozzácsapódik. Ettől pedig, bár egy idegen és távoli jövőben játszódik, mégis közel marad az olvasókhoz. Hiszen mindenki érezte már magát magányosan, mindenki áhítozott társ után és sajnos mindenki veszített már el olyat, akit szeretett. 

Pippa és Ruben kapcsolatának alakulását igazán jó olvasni, bár az egymásra találás nekem kicsit túlságosan simán ment, cseppet több botladozást vártam volna, ám így is jól alakultak a dolgok. A romantikus szálra azért nem lehet panasz, főleg mivel megtartja a mértéket, ahogy az egy ilyen világban el is várt.

A világ leírása nagyon tetszett. Az írónő stílusára sem eshet panasz. Könnyedén, gördülékenyen ír, amibe ha az olvasó egyszer belemerül, ott is ragad. Azonnal el tudtam képzelni mindent és egyszer sem éreztem úgy, hogy valami kilógna a sorok közül. A cselekmény szálainak összerakásához pedig nagy segítséget adott a gyakori nézőpontváltás, amivel nem csak a főszereplők élete bontakozott ki, hanem maga a posztapokaliptikus világ is. 

Az események végig izgalmasan alakulnak, így egyetlen fejezet sem tűnik üresjáratnak és akad benne néhány csavar is, ami csak növeli az olvasó figyelmét. Csupán egyetlen dolog hagyott kicsit keserű ízt maga után: Pippa családjának titka. Nekem ez nem igazán passzolt a történet hangulatához és feleslegesnek is éreztem. Nélküle is épp eléggé érdekes lett volna a cselekmény. Ezt leszámítva azonban teljesen elégedett voltam.

Összességében tehát remekül felépített könyv és csak ajánlani tudom mindazoknak, akik szeretik a disztópiákat. Érdemes elolvasni.

Kiegészítés:

Ahogy a bejegyzés elején említettem, ez a könyv egy sorozat, pontosabban egy trilógia nyitó része. A második kötet, A viharszívű Mya Mavis idén fog megjelenni, pontos dátum azonban még nincs. Kíváncsi leszek rá, mivel az első rész befejezése meglehetősen sok kérdést hagyott megválaszolatlanul és érdekel a szereplők további sorsa.

Az írónőt különben is érdemes figyelemmel kísérni, tehetséges. Aki közelebbről is meg szeretne ismerkedni vele, az megteheti ITT. Bizonyára örül az érdeklődésnek, úgyhogy csak bátran.