Piranesi

Időnként elcsábulok olyan könyvekre, amelyek első ránézésre nem hoznak lázba, ám sok jót hallok róluk. Időnként kellemesen csalódom, ám az esetek nagyobb részében sajnos meg kell állapítanom, hogy nem értem a dicsőítésüket. Ennél a könyvnél az utóbbi eset áll fent.

A borító egyszerű, letisztult, szép és tökéletesen illik a cselekményhez. 224 lapjával nem egy hosszú regény, ám ha nem csúszik, meglehetősen terjedelmesnek érződik.

Fülszöveg:

"Piranesi háza nem hétköznapi épület. Termei végtelenek, folyosói végeláthatatlanok, falait pedig sok ezer különféle szobor borítja. A labirintusszerű csarnokok közt egy bebörtönzött óceán terül el, hullámok emelkednek mennydörögve a lépcsőházakban, pillanatok alatt árasztva el a termeket. De Piranesi nem fél; ismeri a dagályokat, ahogyan a labirintusban is eligazodik. Élete a ház felfedezéséről szól.

Rajta kívül még egy ember él a házban, a Másik nevű férfi, aki hetente kétszer meglátogatja Piranesit, hogy a segítségével a Nagy és Titkos Tudás nyomára bukkanjon. De kutatásai során Piranesi bizonyítékot talál egy harmadik személy létezésére is, és egy szörnyű titokra kezd fény derülni, mely a Piranesi által ismert világon túlra nyit kaput."

Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, annyit tudtam, hogy sokan nagyon szerették a történetét, a világát és a főszereplőjét. Molyon jelenleg 90%-on áll, ami kifejezetten ígéretes. Aztán eljutottam a könyv harmadáig, és kezdtem megkérdőjelezni mindezt, a felénél pedig már kijelenthettem, nem értem a népszerűségét. Ez a könyv engem bizony rettentően untatott, és semmi szimpatikusat nem találtam benne. Mielőtt azonban részletezném, szólok, kisebb spoilerek előfordulhatnak, így aki nem akarja megtudni a "csattanót" (ami egyébként nem is létezik) óvatosan olvasson tovább.

A könyvnek egyetlen pozitívuma van a szép borítón kívül, rövidek a fejezetek. Ez azért jó, mert az első cirka száz oldal nem áll másból, csak a világ leírásából. Fantasy könyv esetében ez bók is lehetne, hiszen jó, ha szépen építkezik a történet, csakhogy ez a világ egyetlen mondatban összefoglalható - amit amúgy a fülszöveg meg is tesz- minden más felesleges szócséplés, helykitöltés, ismétlés és borzasztó unalom. Rettentően untam, hogy csarnok, szobor, madár, csarnok, szobor, hullám végtelen körforgása ismétlődött hosszú oldalakon át. Csarnokok szobrokkal, felfogtam, köszönöm, nem kell nekem leírni hatvannyolcadszorra is.

Mielőtt felmerülne, hogy nem vagyok elég bölcsész olvasó ehhez a könyvhöz, közlöm, értem én a szimbolikát, értem, mit akart a szerző kifejezni, csak rohadtul nem érdekel. Nem érdekel, mert unalmas. Mert önkényesen hol valóságos, például megvan, mit eszik és iszik a főhős, hol meg teljesen hiteltelen, mert hínáron nem lehet élni. Illetve azért sem érdekel, mert a dög unalmas leírások között már rég átláttam a csarnokok "titkán", ami nem hogy meglepett volna, inkább tovább untatott. Őszintén szólva, ha nem egy valós hely lett volna, hanem kiderül, hogy a fickó fejében létezik csak, vagy a valós világban, amit ő így érzékel, sokkal jobb lett volna ez a könyv. Na, de így, nem volt csavar, nem volt izgalom. (Ha-ha, izgalom ebben a kötetben, ez az igazán földtől elrugaszkodott gondolat.) Ebből pedig egyenesen következik, hogy a cselekmény, ez a nyomozósdi is rettentően unalmas. Legalább úgy untam a főhős érdektelen naplóbejegyzéseit, mint a csarnokleírásokat.

Szóval nem tetszett a világ, nem tetszett a cselekmény, de még mindig megmenthette volna valami  az olvasási élményt, méghozzá a főszereplő. Kár, hogy ez sem valósult meg. Komolyan nem értem, hogy Piranesi gyermetegen bugyuta figurája, mitől lett népszerű. Oké, van valami aranyos a naivságában, de engem inkább idegesített. Bosszantott, ahogy szabotálta saját magát, főleg hogy ezzel még tovább nyújtotta a történetet, pedig már szerettem volna a végére érni. A többi karakter sem volt szimpatikus, unszimpatikus is csak-csak, mert alig lehetett megtudni róluk valamit.

Az író stílusa nem az én ízlésemnek készült. Helyenként túlírt, helyenként összecsapott, és nagyon tud zavarni, mikor mindent megtesz, hogy titokzatos és sejtelmes legyen, de egyáltalán nem sikerül neki. Susanna Clarke nem lett a kedvenc íróm, sőt, nem vagyok biztos benne, hogy valaha kedvet kapok egy másik könyvéhez.

Összességében tehát ez könyv nekem nagy csalódás volt. Rettentően unatkoztam rajta, nem tetszett se a világ (pedig órákig tudok bámulni egy Bernini szobrot), se a történet, se a szereplők. Nagy népszerűség ide vagy oda, ha ez a könyv kimaradt volna az életemből, semmit sem veszítettem volna.

Kizárólag azoknak ajánlom, akiknek végtelen szabadidő áll rendelkezésükre üres csarnokokban bolyongani. Viszont, aki izgalmas történetre vágyik, és kedveli a talpraesett főhősöket, inkább kerülje.