Csavargások XIX.

A nyáron a portugáliai nyaralás után volt még lehetőségem néhány kisebb csavargásra.

Bory-vár

Bory-vár

Nagyon régóta szerettem volna megnézni a Bory-várat.
Székesfehérvár nincs messze a fővárostól és San Diego is vevő volt az ötletre.
Habár várként emlegetik ezt a lenyűgöző épületet, nem a klasszikus értelemben vett vár. Ez valójában egy képzőművészeti alkotás. Bory Jenő építészmérnök és szobrászművész készítette, formálta és csinosította 1923-tól 1964-ig. Az épületet elsősorban a felesége számára építette, aki szintén művész volt, így meglehetősen romantikus hely. Az átépítések során kapott több tornyot, kerengőt, folyosót és rengeteg szobrot. Az udvaron kiállított szobrok ismerősek lehetnek, mivel ezek öntőformák, vagyis van belőlük bronzból készült változat is elszórva az ország különböző pontjain. A "vár" ezért nem csupán építészeti szempontból érdekes, tele van képzőművészeti alkotásokkal. Belül látható egy műterem és egy gazdag festménygyűjtemény, amely többnyire a család alkotásaiból áll. A kisebb-nagyobb szobrok pedig lépten-nyomon felbukkannak. Ráadásul a hangulatot tovább fokozza a szépséges kert, ahol egyszerűen csak kellemes sétálni.

Ott egy elefánt!

Az épület és kertjének minden szeglete bejárható belépőjegy fejében. Szerintem, érdemes kifizetni a családnak a belépődíjat, mert felmenőjük valóban nagyszerű dolgot alkotott. Meg is teszik elég sokan, ottjártunkkor egy egész busznyi nyugdíjas érkezett a többi egyéni látogatón kívül. Bár az udvar és a képgaléria felvesz elég sok embert, a zegzugos folyosók és lépcsők már nem, így körültekintőnek kell lenni, mielőtt az ember elindul a csigalépcsőn.
Nagyon tetszett, hogy fel lehet menni a tornyok tetejére, ahonnan remek kilátás nyílik az egész várra és a város ezen részére.
Kényelmesen végigjártuk az egészet és rengeteg fényképet készítettem, mert ez a vár tényleg gyönyörű és nagyon romantikus.
Aztán megéheztünk, így betértünk a várral szemben, az utca túloldalán található étterembe, amelyet senkinek sem ajánlok. Úgyhogy most elrettentő panaszkodás következik.
Gondoltuk, gyorsan megebédelünk, aztán már indulunk is haza, de legalább két órát rostokoltunk az étteremben, ahol "csupán" 20 percet kellett várni, míg a pincér felvette a rendelést (annak is csak a felét, mert italt a másik pincérnél kellett kérni...) és ugyanilyen csigatempóban hozta is ki. Pedig az asztalok háromnegyede üresen állt, így maximum öt másik asztalnál voltak vendégek, akik többsége már bent ült (valószínűleg már egy jó ideje...), mikor bejöttünk. Az étel egyébként nem volt botrányosan rossz, de nem is olyan jó, hogy megérje kivárni türelemmel. Igaz, mi jót nevettünk közben a főpincér morgolódásán, aki magában morgott, hogy ez nem gyorsétterem és igen is normális 30 percet várni a rendelésfelvételre. Meg is állapítottuk, hogy nem a vendégek, hanem maga a vár ténye tartja fent ezt az éttermet.

a vár kertje és a kerengő

Szóval, ha valaki kirándul a Bory-várban és megéhezik, ne menjen be a szemközti étterembe. Inkább sétáljon el a fagyizóig, egyen egy fagyit vagy szendvicset (mert ott az is van), amivel kibírja hazáig, vagy inkább menjen be a városba és keressen egy színvonalas éttermet vagy épp egy gyorséttermet, ha szűkén van az időnek.
Magát a várat azonban meleg szívvel ajánlom mindenkinek. Hihetetlenül hangulatos és remélhetőleg a képeken is látszik, mennyire gyönyörű alkotás.

a vár hátsó perspektívából

csigalépcső a toronyba

a kert felülről nézve

Cirkusz
Vannak emberek, akik rajonganak a cirkuszért. Vannak, akik nem kedvelik (többnyire a bohócok miatt) és vannak olyanok mint én, akik nem különösebben foglalkoznak vele. Utoljára általános iskolás koromban voltam cirkuszban, mikor épp a városban jártak, de nem hagyott bennem maradandó nyomot. Azonban az artistákat mindig lenyűgözőnek találtam. (A bohócokat meg utálom, mert nekem fárasztó az a humor, amit képviselnek.) Most mégis cirkuszról írok, mert felnőtt fejjel ismertem meg a Fővárosi Nagycirkuszt.
Az egész úgy kezdődött, hogy keresztanyám elment a cirkuszba, majd annyit áradozott róla anyukámnak, hogy ő is kedvet kapott. Úgyhogy ez amolyan anya-lánya program lett és mindkettőnk első nagycirkuszi élménye.

Óriás  fókák!

Az Atlantic Flight című műsort néztük meg, vagyis egy vízi cirkuszt, bár számomra a víz nem sokat tett az előadáshoz.
Remek helyünk volt, kényelmesen láttuk a porondot és nagyon tetszett, ahogy a műsor kezdete előtt fiktív és vicces induló repülőjáratok kiírásával szórakoztatták a közönséget.
Maga a műsor igazán színvonalas volt, bár a körítés (a bohóc turista) kimaradhatott volna. Számomra ugyanis önmagában megállta a helyét a legtöbb szám. Külön ki kell emelnem a bűvészeket, akik látványosan váltottak ruhát hihetetlen sebességben, az artistákat, mert csak tátottam a számat olyan ügyesek voltak, és az állatos számokat. Voltak kutyusok, papagájok és két olyan hatalmas fóka, hogy ha nem a saját szememmel látom őket, el sem hiszem.
A cirkusz tehát remek élmény volt, mindketten élveztük és tudom ajánlani. Aki még nem járt a Fővárosi Nagycirkuszban, pótolja valamikor, mert ez a műsor nem csak gyerekek számára érdekes, egy felnőtt is épp úgy rá tud csodálkozni a szinte repülő artistákra, mint a kicsik.

Balaton
Idén is kaptunk meghívást a Balatonra San Diego egyik barátjától és idén is mi kaptuk a pókos szobát. Oké, a pókok többsége ki lett költöztetve az erkélyre, ám a tavalyi emlékek előjöttek, mint nyolclábú barátaink a sötétben.
Ezúttal kevesebben voltunk, gyakorlatilag házigazdánk családja és mi ketten, ám így is remek élmény volt. Napi két megmártózás a tóban nagyszerű dolog főleg az idei nyári hőségben.
Természetesen ezúttal is van vicces sztorim erről a balatoni hétvégéről, amelynek főszereplője a mellékelt képen látható.

Józsi

Ő, Józsi, az unikornis, akit házigazdánk (egy felnőtt férfi) kapott születésnapjára poénból. Ott szomorkodott az udvaron, mert keresztanyja (egy nyolcéves kislány) már hazament a Balcsiról és nem volt, aki foglalkozzon vele. Ezért, mikor egyik délelőtt csobbanni indultunk San Diegóval kettesben, házigazdánk megkérdezte:

"Miért nem viszitek el Józsit is?"

Persze, hogy megragadtam ezt a páratlan lehetőséget, így San Diego lecipelte nekem a partra. A képen talán nem látszik, de ez egy nagy méretű unikornis, amelyet egy felnőtt ember kényelmesen meglovagolhat - már ha hagyja neki... 

Míg én szoktam a vizet, San Diego megpróbálta letesztelni a felfújt unikornist és lovas képességeit. Az eredmény tízpercnyi birkózás lett Józsival, aki újra és újra felülkerekedett San Diegón, aki így hatalmasakat csobbant a vízben. Szakadtam a nevetésétől, ám nem csupán én, hanem a mellettünk úszkáló nyugdíjaskorú társaság is vihogva figyelte a küzdelmet. Aztán San Diegó feladta véget vetve az ingyencirkusznak és megfogva Józsit, rásegített a hátára. Innentől Józsi kezesbáránnyá változott és kényelmesen lebegtem rajta, míg San Diego vezette. Vezetni pedig muszáj volt, mert ez az unikornis irányíthatatlan, arra megy, amerre a hullámok. Jól elvoltam Józsi hátán, de úgy gondoltam, San Diego is megérdemli az élményt, így lecsusszantam róla és segítettem neki felmászni az unikornis hátára. Többször nekifutásra sikerült is. Míg én rendeltetésszerűen ültem Józsi hátán a nyakán lévő kapaszkodókat fogva, addig San Diego egyszerűen hanyatt dőlt rajta. Ez a látvány is megért jó néhány percnyi nevetést...

Egyébként a tó tele volt ilyen és ehhez hasonló lényekkel. Unikornisok, flamingók, hattyúk és sárga gumikacsák lebegtek szerte a vízen. Most, hogy kipróbáltam, meg tudom érteni, mert valóban jó móka egy hatalmas felfújt állaton utazni.

Akkor szakítsunk

Kellett egy könyv reggelente a metrón (mert a Lelkek labirintusa fizikai erőszakkal sem fért bele a táskámba) és csak ezt sikerült megszereznem a könyvtárból. Ennyi mentségem van arra, hogy már megint egy nagyon tini könyvet vettem kézbe.

A borító és az oldalszám szokásos (336 lap) és a leírás is tipikusan semmitmondó. Azonban, ha valaki olvasott már Leiner Laura tollából, úgyis tudja, mire számíthat.

Fülszöveg:

"Szilveszter. A kötelező jókedv napja. Amikor muszáj bulizni.
Lia és Norbi karácsony előtt szakítottak ugyan, de Szánkó szilveszteri buliját nem akarják kihagyni. Eszti és Csabi, a tökéletes pár, velük együtt indulnak szórakozni. Miután Szánkó bulija a város másik végében lesz, Lia bátyja, Szilkó vállalja a sofőr szerepét. De szigorúan csak az odaútra vonatkozóan.
Csak aztán minden másképp alakul…"

Ez a könyv tényleg nagyon-nagyon tini, én pedig kezdek egyre távolabb kerülni az ilyen típusú olvasmányoktól. Azonban tudom őket értékelni, ha szórakoztatnak és az írónő könyvei eddig szórakoztatónak bizonyultak. A hangsúly sajnos az "eddig"-en van, mert ez a könyv jóval gyengébbre sikerült korábbi olvasási élményeimhez képest.

A kötet rögtön a szokásos elemmel indul, egy idegesítő főhősnővel. Ez sajnos népbetegség Leiner Laura könyveinél, igazán irritáló főhősöket tud írni. Mellette persze remek mellékkaraktereket is, ám ők el vannak nyomva a hisztis, tudálékos, önimádó, első számú rinyagép mellett, akit jelen esetben Liának hívnak. Az ügyeletes főhőgörcs pedig simán lekörözi a korábbiakat. Cirka három oldal után akartam agyoncsapni egy lehetőleg súlyos és tompa tárggyal, annyira az agyamra ment.

No, de attól, hogy a főszereplő egy nyafka liba, még lehet szórakoztató a könyv, csakhogy ez most nem igazán sikerült.
A hisztikirálynő hisztijének tárgya annyira kitölti ezt az amúgy nem épp komplex történetet, hogy nem marad sem hely, sem idő, sem papír másra. Pedig a cselekmény egyetlen estét mesél el egy-két fejezetnyi visszaemlékezéssel. Szóval az alapkoncepció, a konfliktushelyzet maga pont olyan irritáló, mint a főszereplő.
Lehet, hogy bennem van a hiba, de szánakozva, szememet forgatva és sokkolódva olvastam, hogy egy lassan nagykorú lány képes ennyi baromságot elkövetni, ennyit nyafogni és ennyire önző módon viselkedni, csak azért, mert a saját hülyeségéből (és önzőségéből) adódóan kölcsönösen szakított a fiújával. Igen, erről szól ez a történet és csak remélni tudom, hogy a valóságban nem sok Liához hasonló lány szaladgál, mert ha igen, az emberiség tényleg megérett a pusztulásra...
No, de nem táplálom tovább a főhős amúgy is Gellért-hegy méretű egóját, hanem inkább áttérek a többi szereplőre.
Sajnos megint azt kell mondanom, tipikusak. Norbi tipikus hősszerelmes főhős, Szilkó (Komolyan, hogyan talál ki ilyen bugyuta beceneveket? A Szánkóval semmi bajom nem volt, de ez megnövelte a vérnyomásomat valahányszor el kellett olvasnom.) az ügyeletes okostojás, Ákos a papírmasé figura, akinek egyetlen poén jutott, de az többször el lett sütve, mint javallott volna, Eszti pedig a tipikus butus barátnő. Apropó Eszti, na ez a vonal is csak azért kellett, hogy az amúgy is elhízott önérzettel rendelkező, önző liba Lia tovább sütkérezhessen önnön dicsfényében. Pedig a Csabi kontra Eszti konfliktusban bőven volt lehetőség a gyorsan ítélő Lia-féle bíróságon kívül.
A könyv azonban nem csupán a főszereplők miatt vérzett el boncasztalomon, hanem a szokott kreativitás hiányán. Az eddig felsoroltak ugyanis, bár túlzásba vitte őket az írónő, megszokottnak mondhatók tőle. Az azonban nem megszokott, hogy a kreativitását és a jó ötleteit kihagyja az egészből. Egyszerűen nem volt semmi friss és üde a helyzetekben, sőt annyira laposak voltak (Például a kajacsata a gyorsétteremben.), hogy nem hozták fel a történetet, hanem inkább visszalökték a középszerűség mocsarába. Mert ez a könyv sajnos középszerű és úgy érzem, az írónő nem fektetett bele energiát, vagy ha igen, mind elfogyott arra, hogy a világ legidegesítőbb főhősnője címet kiharcolja Kornéliának. Egyszerűen fogta a szokásos dolgait, karaktereit és írt köréjük egy túlnyújtott és elég lapos történetet. Ráadásul a vége beverte számomra a koporsószöget. Sejtettem, hogy így fejezi be és könyörögtem, hogy tévedjek, ám sajnos nem így lett.
Összességében ez a könyv nem adott annyi szórakoztató mondatot, hogy meg tudjam neki bocsátani a mérhetetlenül idegesítő főhősnőt, a sült bolond főhősurat és azt a töménytelen önzőséget, amelyet Lia képvisel és dicsőít ebben a történetben. Kizárólag azoknak ajánlom, akik elviselik, ha a főszereplő a "Nekem szar, ezért legyen szar mindenki másnak is és egyébként magasról teszek rá, hogy magamnak köszönhetem." elvet képviseli, illetve minden hisztis tinilánynak hátha kívülről látva rájönnek, mennyire nevetségesek. Ha pedig valaki nem olvasott még Leiner Laurától, ne ezzel a könyvvel kezdje.

Lelkek labirintusa

Hihetetlenül lelkes voltam, mikor megtudtam, hogy Carlos Ruiz Zafón végre megírta Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozat utolsó kötetét. Az előző három könyvet ugyanis imádtam. A szél árnyéka rögtön beszippantott, az Angyali játszma szerem volt első látásra és A mennyország fogságában csak növelte lelkesedésemet az író iránt. A lezárás pedig igazán grandiózusnak ígérkezett, legalábbis a megjelenése ezt sugallta.

Ez a rész 816 oldal és az Európa Kiadó jóvoltából kemény kötést is kapott. A borító mutatós, passzol a megszokott hangulathoz.

Fülszöveg önkényesen kissé megvágva:

"Barcelona, ​ötvenes évek. Daniel Sempere, aki az Elfeledett Könyvek Temetőjében örökbe fogadta A szél árnyéka elárvult példányát, már felnőtt férfi, családapa. Az édesanyja emlékképét elhomályosító sötét titok azonban változatlanul nyomasztja. Hiába kerek az élete, rémálmai vannak.
A Lelkek labirintusa az előzményekhez hasonlóan önmagában is megáll, hiszen „egy történetnek nincs se eleje, se vége, csakis bejáratai”. Az elbeszélő mesterien vezet végig bennünket az összes szereplő valamennyi megpróbáltatásán – nemcsak ebben a történetben, hanem az 1900-tól 1992-ig szőtt bonyodalmas história egészében is. Egyetlen fontos szálat sem hagy elvarratlanul. Ezúttal Daniel anyjának fájdalmas titkára is fény derül. A politika nagybani és kicsinyes játszmái, a dráma, a szerelem és a szakadatlan ármánykodás közt pedig a kellő pillanatban megcsillan a komikum: színre lép Fermín Romero de Torres. „Kópé ex machina.”

Nekem fáj a legjobban, hogy azt kell írnom, csalódtam. Rettentően vártam ezt a könyvet, rettentően lelkes voltam (olyan 300 oldalig) és rettentően bosszankodtam, amiért nem kaptam meg azt a színvonalat és azt az élményt, amelyet vártam tőle.
Ez a kötet elvileg önmagában is megállná a helyet, hiszen a szerző szerint, a történetnek nincs kezdete csak bejáratai, azonban ha csak ezt a részt olvastam volna, nem szerelmesedtem volna bele ebbe a világba és nem éreznék heves késztetést a másik három könyv elolvasására. Ez a rész ugyanis mérhetetlenül lapos lett. No, de én olvastam az előzőeket, így volt viszonyítási pontom és nem tudok elfogulatlan és objektív véleményt mondani erről kötetről, szánom-bánom, de ez van. Ellenben nagyon is tudok felpaprikázott rajongói kritikát írni róla, szóval most ez következik.
A könyv eleje tetszett, mert szeretem a szereplőket és jó volt újra látni Danielt és Fermínt. Az új nyomozás kecsegtetőnek tűnt, hiszen a könyv azt ígérte, hogy Isabella története is kerekké válik (tartalomjegyzék ígért róla egy külön fejezetet is) és reméltem, hogy szívem csücske, David is feltűnik majd a képben. Az író azonban ezt a kérdést jegelte, behozott néhány új szereplőt, egy új elfeledett írót (innen van ismét a könyv címe) és egy új rejtélyt.
Ezzel nem is lett volna semmi baj, hiszen kell a cselekmény egy jó könyve, nem lehet puszta utalásokra és elvarratlan szálakra hagyatkozni. Csak ez a nyomozás, bár profik végezték (egy titkosrendőr és egy rendőr), borzalmasan lassan haladt és eléggé gyorsan érdektelenné is vált. Ez volt az a pont, ahol éreztem, Zafón valamit benézett. Látványosan görcsösen akarta csavarosra írni új elfeledett írójának történetét, de sehogy sem sikerült. Túl sok a szál, túl sok a félbehagyott nyom és túl egyszerű a megoldás, ami egyébként körülbelül a könyv felénél kiderül, a többi csak játék a cérnákkal.
A másik görcsösnek ható dolog az új főhősnő karaktere volt. Annyira erőszakosan akarta beállítani szuper kémnőnek, megközelíthetetlen férfifalónak és tökéletesnek és annyira próbálta mindezt leplezni néhány emberi gyarlósággal (mint az alkoholizmus), hogy az egész karakter bosszantónak hatott. Bosszantott, hogy mindenkinek ő lett az új kedvence és mindenki veszélyesnek találta, pedig ki fél napot sem bírt ki talpon... Egyszerűen nem tetszett a karakter és egy unszimpatikus főhősnő igazán lombozóan tud hatni az olvasási libidóra.
Mindezt azonban lenyeltem, mert a korábbi karaktereket imádtam és szerettem volna még többet és többet olvasni róluk. Kár, hogy egyedül Fermín volt az, aki nem okozott csalódást.
Daniel idegesítően mélabús, ostoba és szürke kis figura lett. Nyoma sem volt annak a tűznek, ami körbevette jellemét A szél árnyékában. Isabella pedig maga volt a sarkaiból kifordult világ megtestesítője. Ő gyökeresen más képet mutatott itt, mint a korábbi kötetekben. Az igazi nagy csalódás és bosszúságom feneketlen forrása azonban az volt, mikor a szerző tönkretette a legkedvesebb karakteremet. David csak azért bukkant fel ebben a kötetben, hogy az író rossz színben tüntethesse fel. Minden rejtélyessége odalett és ezt már nem tudtam lenyelni.
Apropó rejtély, ezen a téren is hagyott a könyv maga után jó néhány kivetnivalót. Az író eddigi könyvei mind tele voltak misztikus köntösbe bújtatott titkokkal, súlyos múltbéli tragédiákkal és szeretetre méltó mellékszereplőkkel. Itt azonban minimális misztikum sem akadt, a múltbéli titok teljesen mellékesnek hatott, az új mellékszereplőket pedig nehezen tudtam megkedvelni. Ráadásul a kötet több mint 800 oldal, ami nem a cselekmény építését szolgálta, hanem azt, hogy az író össze-vissza ugráljon benne egyik szálról a másikra. Valószínűleg feszültséget akart kelteni vele, ám pont az ellentétét érte el. Kuszává és érdektelenné vált a nyomozás, a múlt, a karakterek és minden egyéb megkezdett cselekményfoszlány. A lapok tele voltak üresjáratokkal és bármennyire is szeretem olvasni az író szép sorait, ez a kötet messze túl volt írva.
Mindezen csalódottságomon pedig az epilógus, vagyis Julián könyve sem segített. Sőt, számomra inkább olyan volt, mintha az író még egyszer belerúgna az amúgy is csalódott és kedvetlen olvasóba. Nem tetszett.
Összességében ezért azt kell mondanom, hogy ez a könyv az író leggyengébb alkotása. Kár volt elolvasnom, mert a korábbi kötetek elvarratlan szálai iránt érzett kíváncsiságomat kellett volna választanom ahelyett, hogy egy elkedvetlenítő és döcögős lezárást olvassak. Ennek a sorozatnak az esetében, jobb a boldog tudatlanság.
Tudom, hogy mindenki, aki az előző három részt olvasta, el fogja olvasni ezt is, de azt tanácsolom, ne legyenek illúziói, ez a könyv már nem olyan jó, mint az eddigiek. Ha pedig valaki még nem olvasott Carlos Ruiz Zafón tollából sürgősen pótolja, csak ne ezzel a könyvvel.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Ennek az országnak a történetében csak ritkán állt kulturális intézmény élén olyan ember, akinek meg is volt hozzá a képzettsége, vagy legalább nem volt javíthatatlan kontár."

Mozgóképek LXXI.

Mivel július első két hetét nyaralással töltöttem és a hónap többi hetében sem szántam sok időt filmekre, ezúttal csupán négyről tudok számot adni. Ehhez hozzájátszott az is, hogy a nyáron van a mozikban a legnagyobb uborkaszezon, így csak egy filmre ültem be, a többit otthon néztem meg.

A belső ember

"A rejtélyes Dalton kiagyalja a tökéletes bankrablás tervét, és merész akciója során több tucat embert ejt túszul az épületben. Frazier, a kőkemény nyomozó kapja a feladatot, hogy tárgyaljon a zseniális bűnözővel. Ahogy a veszedelmes macska-egér játék kezd kibontakozni, Frazier gyanút fog, hogy ebben az ügyben talán nem minden az, aminek látszik. Ráadásul felbukkan a színen a felsőbb érdekeket képviselő Madaline, aki kiszámíthatatlanságával még tovább bonyolítja az amúgy is robbanásveszélyes helyzetet."

Nel barátom kölcsönadta dvd-n a Hold című filmet. Azt mondta, tetszeni fog nekem és San Diego, aki szintén látta már, megerősített benne. Csakhogy, mikor meg akartuk nézni, észrevettük, hogy egy másik film van a dobozban. Úgy gondoltuk, ha már hozzánk került, azért megnézzük. Nem volt jó ötlet.
Ez a film egy középkategóriás akciós filmecske. A párbeszédek gagyik, a szereplők érdektelenek, a sztori pedig rém lapos. Bankrabláshoz kevés az akció, agytornához pedig kevés a rejtély. A film ugyanis eléggé kiszámítható filmvégi csavar ide vagy oda. A motivációk ködösek és olyan lassú a cselekménye, hogy nagyjából a felénél feladtam és inkább elmentem olvasni. San Diego azért végignézte és elmesélte utána, mi mindenről nem maradtam le.
Szóval nekem egyáltalán nem tetszett, kizárólag azoknak ajánlom, akik oda és vissza vannak a bankrablós filmekért, nekik talán tetszhet. Bár, inkább nézzék meg A Viszkist, az fényévekkel szórakoztatóbb ennél.

Menedék

"Igaz történet egy nőről és anyáról, aki százak megmentője lett a második világháborúban.
1939-ben Lengyelországban Antonina Żabińska, és a férje, Dr. Jan Żabiński vezették és gondozták a virágzó Varsói Állatkertet. Amikor hazájukat megszállják a nácik, a megdöbbent Jan és Antonina azzal szembesül, hogy ezután a Birodalom újonnan kinevezett fő zoológusának, Lutz Hecknek kötelesek jelenteni. A saját eszközeikkel harcolva Antonina és Jan titokban az Ellenállásnak kezdenek dolgozni. Tervet eszelnek ki arra, hogyan tudnának életeket menteni a varsói gettóból. Ám ezzel Antonina magát, sőt a gyermekét is nagy veszélybe sodorja..."

Szintén Nel adta kölcsön és most tényleg az volt a dobozban, ami a borítón.
Sajnos hiába készült igaz történet alapján, ez a film rettentően amerikai és rettentően cukros lett. A magyar szinkron pedig, fájdalom kimondani, de borzalom. Nem értettem, miért akarom megütni a főhősnőt az első tíz percben, mikor semmit sem csinált. Aztán rájöttem, hogy olyan szenvelgős női magyar hangot kapott, amivel unszimpatikussá vált és ez az érzés meg is maradt a végéig. A szereplők egyébként sem lettek a szívem csücskei, még Daniel Brühl sem. Ráadásul, míg a háború tragédiáját az állatokon durván bemutatták, addig az embereken végig érezni lehetett, hogy színészek, statiszták és ettől hiteltelenné váltak. Kár a remek alapanyagért, ebből sokkal jobb filmet lehetett volna kerekíteni.
Azért, ha valaki kedveli a romantikus háborús filmeket, tehet vele egy próbát. Állatimádók azonban óvatosan közelítsék, mert ebben a filmben a háború fő szenvedő alanyai a kisállatok és nem az emberek.

Hungarian Rhapsody

"A Hungarian Rhapsody - Live in Budapest a brit Queen együttes koncertfilmje, melyen az 1986. július 27-i egyetlen magyarországi fellépésük látható. Az 1986-os Magic Tour egyik állomásaként a Népstadionban 70 000 ember előtt adott koncert legismertebb momentuma, amikor Freddie Mercury elénekli a közönségnek, a Tavaszi szél vizet áraszt című magyar népdalt. Ez a film a '86-ban készült eredeti 2012-ben felújított változata."

Ismét csak Nel barátomat "okolhatom" a film megtekintéséért. Ő nyert ugyanis két jegyet a mozibemutatóra, ám mivel nem tudott rá elmenni, lepasszolta nekem. San Diego kísért el és igazán lelkes volt, ami nem lepett meg, hiszen hatalmas zenerajongó.
Ez egy koncertfilm. Ez egy régi felvétel. Ez valami zseniális mozivásznon. Nem vagyok különösebben a koncertfilmek rajongója, San Diegóval ellentétben koncertfelvételeket sem szoktam hallgatni, de ez rettentően tetszett. A széles vászon nagyon visszaadta a koncert hangulatát, így jó pár évvel távolabbról is igazi koncertélményt nyújtott. Ha pedig az ember belegondol, hogy ez a '80-as években történt, még lenyűgözőbb a film minősége. Szóval remek élmény volt és csak ajánlani tudom. Korszakbemutatónak is szuper, tényleg érdemes megnézni. Queen rajongóknak pedig egyenesen kötelező darab.

Tomb Raider

"A rettenthetetlen, független fiatal nő, Lara Croft kislány volt még, mikor édesapja, a különc kalandor nyomtalanul eltűnt. Most, 21 évesen, csak él bele a világba; East London nem túl bizalomgerjesztő utcáit rója biciklis futárként, miközben alig telik neki lakbérre, és alig ér oda időben a főiskolai előadásokra. Mindenáron a saját lábán kíván megállni, így nem hajlandó átvenni apja cégbirodalmának irányítását, ahogy az is szent meggyőződése, hogy Lord Croft még él. Hét év eltelte és a tényekkel való folytonos szembesítés dacára Lara elindul, hogy egyszer s mindenkorra megoldja az apja halálát övező rejtélyt.
Hátrahagyva addigi életét, Lara apja utolsó ismert tartózkodási helyét veszi célba: egy mesebeli sírkamrát, ami egy legendás szigeten, valahol Japán mellett található. Küldetésével nagy fába vágja a fejszéjét; már a sziget megközelítése is veszedelmes kalandot ígér. A tét nagyobb nem is lehetne Lara számára, aki a kedvezőtlen esélyekre fittyet hányva, éles eszére és tántoríthatatlanságára támaszkodva feszegeti tűrőképessége határait, útban az ismeretlen felé."

Ezt a filmet San Diego választotta és bár nem vagyok a videojátékok kedvelője és a régi filmváltozatot utáltam, nem ellenkeztem. Alicia Vikander elég ügyes színésznő, így adtam egy esélyt az új változatnak.
Ez egy kalandfilm, se több, se kevesebb. Talán kicsit túlkoros vagyok már ehhez a műfajhoz (gyerekként imádtam az ilyen filmeket), de így is szórakoztató volt. Nem nagy sztori, nem nagy csavarok, mégis élvezhető. A legjobban azonban az új Lara Croft karakter tetszett. Végre nem szuperhős volt, hanem egy ügyes lány, akit időnként a nála nagyobbak bizony lenyomnak. Százszor szimpatikusabb volt így, mint sebezhetetlen szupernőként.
Kalandfilm kedvelőknek tudom ajánlani és a fiatalabb korosztály is nyugodtan megnézheti.

Értékelés:

Hungarian Rhapsody             ->  10

Tomb Raider                          ->   7

Menedék                                ->   6

A belső ember                        ->   3

Észak Portugália

Ez lesz az utolsó bejegyzésem Portugáliáról. A nyaralás második felét az ország északi felén, Porto vonzáskörzetében töltöttük. Itt pedig négy olyan gyönyörű helyszínt látogattunk meg, amelyekről muszáj írnom.

Aveiro

a csatorna

Ezt a várost úgy is nevezik, mint Portugália Velencéjét. Az olasz Velencében még nem jártam, így nem állíthatom teljes meggyőződéssel, de úgy gondolom, ez  egy erős túlzás. Oké, itt is van csatorna és vannak "gondolák", de teljesen más okból, mint Olaszországban.

Egyrészt ez egy kikötőváros, ahová egyetlen indokkal építették ezt a mesterséges csatorna rendszert, hogy könnyebben eljusson a hal a piacra. Aztán jött az ötlet, hogy nem csak halat, hanem turistát is lehetne szállítani rajta. Na, és ha egy üzlet beindul...

A város látványossága tehát az, hogy a helyes sorházak előtt végig lehet csorogni a csatornán egy-egy ilyen "csónakban". Ezekkel a lapos fenekű motoros hajókkal van tele a víz. A látogató bármelyiket választhatja, mert az áraik és a szolgáltatások egységesek. Csupán a hajók színe és az orrukra festett kép  az (a legtöbb prosti vagy focista volt...), ami változik.

a hajóban

Mi is kipróbáltuk és bár rettentően meleg volt, nem bántuk meg. Kellemes tempóban cirka 45 percet csónakáztunk a csatornán, miközben néhány érdekességet és helyi fado muzsikát hallgathattunk. Így megtudtam, hogy ez a város az ország egyik legdrágább városa (Nem igazán értettük, mert a csatornán kívül nem sok dolog van itt.) és a legbiztonságosabb is. Legalábbis kísérőnk ezt állította. (San Diego még azt is kiderítette idegenvezetőnktől, hogy  egyébként Johannesburgból származik, ami köztudottan a világ legkevésbé biztonságos városa, így ez az információ sem 100%-os.)
Csónakázás közben megtudtam azt is, hogy a fado nem nekem való. Ez a zene egy bús, lírai dalokból álló stílus, amelyre rendkívül büszkék és amitől az ember úgy is mély depresszióba eshet, hogy nem érti a portugál szöveget. Nem lettünk a rajongói. Sőt, alig vártuk, hogy végre kiszállhassunk a hajóból és minél távolabb kerüljünk ettől a muzsikától...

A hajókázás után, ettünk egy nagy adag fagyit és kicsit körbesétáltunk a városban. A régi városrész házain kívül azonban nincs sok látnivaló. Gyorsan tovább is álltunk az óceánpartra.

Costa Nova

Mivel eléggé felmelegedett az időjárás, úgy döntöttünk, Aveiro után megnézzük magunknak az óceánt. Ezt Costa Nován tettük, ami gyakorlatilag egy földnyúlványon elhelyezkedő nyaraló övezet. A földnyúlvány egyik oldalán a folyó, míg a másikon az Atlanti óceán helyezkedik el. Közöttük a szárazföldön csíkos nyaralóházak sorakoznak, sétányokkal és homokkal, na meg minden mással, ami strandolásra épül a boltoktól az éttermekig.

a csíkos házak

Rengeteg autó állt itt, nem is volt könnyű parkolót találni, ám amint megleltük, sétáltunk kicsit a folyó mellett, majd átmentünk a partra bevárni a többieket, akik elakadtak a dugóban.

Mikor megláttuk a homokdűnéket, lelkesen siettünk a fapallókhoz, hogy minél előbb megpillanthassuk az óceánt. Aztán lerúgtuk a cipőnket és már rohantunk is a vízhez. Én legalábbis ezt tettem és húztam magammal San Diegót olyan lelkesedéssel, mint egy kisgyerek. Ez a lelkesedés pedig végig kitartott.
Nyaralásunk kezdetén kissé csalódottan konstatáltuk, hogy az óceán csupán 18-20 C°-os. Ahogy azonban belegázoltunk, kellemesen hűvösnek tűnt. El is döntöttük, itt az ideje a strandolásnak. Szóval visszamentünk az autóhoz a fürdőruhánkért és kezdődhetett a pancsolás.

mártózás az óceán vizében

Nem mondhatom, hogy úsztam az óceánban, mert esélyem sem volt. Olyan nagy és sűrű hullámzás volt, hogy nem lehetett átevickélni rajta. Szóval inkább bohóckodtunk az egyre nagyobb hullámokban. Kacagtunk, ahogy beterített minket, prüszköltünk a sós víztől és próbáltunk nem kisodródni a partra. Az egyik nagyobb hullám telibe kapott és már nincs kétségem az óceán hatalmát illetően. Ez a hullám ugyanis lenyomott, mint a bélyeget, majd kilökdösött a partra.
Miután meguntuk a játékot a hullámokkal, sétálgattunk kicsit a homokban. Itt kapott el gyűjtögető szenvedélyem.
Olyan sok és olyan szép kagylóval van beborítva az egész part, hogy muszáj volt összeszednem belőlük vagy fél kilót. Ráadásul találtam csigaházat, kiszáradt rákollót és tintahal vázat is. Na meg persze minden méretű és színű kagylót, amivel megtöltöttem egy nagy papírtasakot.
Egyébként nagyon jól tettük, hogy bekészítettük reggel a fürdőruhát és bevállaltuk a kissé hűvös vizet, mert több alkalmunk sajnos nem volt arra, hogy az óceánban pancsoljunk. Azonban így is hatalmas élmény volt!

út a homokdűnéken át

a strand

Rio Paiva
Egyik napon úgy döntöttünk, elmegyünk túrázni. Főszervezőnk tudott is egy jó helyet nem messze Portótól. Ez egy 8 km-es táv a Paiva folyó mentén. Az útvonal egyik végén, egy Espiunca nevű helyen indultunk. Itt parkoltuk le az autókat és sétáltunk el a túraútvonal kezdetéhez.

Paiva folyó

Itt megtudtunk azt, hogy az útvonal fizetős (ha jól emlékszem 2-3 euró/fő) és épp felújítás alatt állt az egyik hídja, ezért csak 7 km-t lehetett megtenni rajta, onnan vissza kellett fordulni.
Természetesen így is nekivágtunk és engem rögtön lenyűgözött a folyó szépsége.
Az útvonal a folyót követi és remekül kiépített fapallókon és lépcsőkön vezet végig. Folyásiránnyal szemben haladtunk és egyre magasabbra emelkedtünk. 7 km nem tűnik soknak, ám napsütésben, hőségben, emelkedőn, azért nem a legkönnyebb táv. Egy idő után olyan szomjas voltam és olyan melegem volt, hogy kedvem támadt lemászni a folyóhoz. Ezt azonban nem kellett megtennem, mert nagyjából 5 km magasságában megtaláltuk a strandot.

túra kilátással

A strand a folyómeder egy kiszélesedő szakasza, ahol a fáradt túrázó megállhat kicsit felfrissülni. Vettünk hideg vizet egy helyi árustól és letelepedtünk a partra. Kis csapatunk néhány vállalkozó kedvű tagja (például San Diego) bement úszni, míg én és egyik női útitársam  csak combközépig gázoltunk a vízbe megnézni a halakat.
A víz hűvösebb volt mint az óceán, de nagyon jólesett a hőség miatt és olyan kristálytiszta volt, hogy nem csupán az összes kavicsot lehetett látni az alján, hanem a kis halacskákat is. Valószínűleg elég ideig álldogáltam a vízben, hogy megszokjanak, mert egy idő után pár halacska elkezdte csiklandozni a bokámat.
A felfrissülés után mentünk tovább és úgy gondoltuk, a további 2 km már könnyű lesz. Nos, nem így történt. Innen következett ugyanis a túra meredek része, konkréten a tömérdek lépcsősor fel a hegy tetejére. Mikor messziről megpillantottuk a felfelé és még tovább felfelé kígyózó lépcsőrengeteget, ketten csapatunkból inkább visszafordultak. Mi meg baktattunk tovább felfelé a csúcsra. Kitikkadtam mire felértem, míg San Diego képes volt az utolsó négy lépcsősor előtt felkiáltani: "Verseny a tetejére!" és előreszaladni. Fogalmam sem volt honnan lett ennyi energiája, így rezignáltan baktattam utána. Aztán, mikor felértünk csapatunk előttünk járó tagjai közölték, itt van vége az útnak. Úgyhogy megpihentünk kicsit a csúcson, majd elindultunk visszafelé.

úton

Visszafelé már egy fokkal könnyebb dolgunk volt, mivel többnyire lefelé haladtunk, de akkor is újabb 7 km várt ránk és akkor is forrón sütött a nap. Szóval már esteledett mire visszaértünk az autóhoz fáradtan, porosan, leizzadva, szomjasan és rettentő éhesen. Ki is fosztottuk a helyi büfét, mielőtt elkezdtünk volna a környéken éttermet keresni.
Tehát elfáradtam, ám ez jóleső fáradtság volt, mert az útvonal remek módon volt kiépítve és a gyönyörű kilátás kárpótolt minden verejtékcseppért. Nagyon örülök, hogy beiktattuk ezt a túrás napot és csak ajánlani tudom, szuper élmény.

strand

a lépcsőn

kilátás a magasból

még magasabb lépcsőn

Guimaraes
Mielőtt hazaindultunk volna Portóból, volt még egy délutánunk a repülőnk indulásáig. Ezt a plusz időt pedig igyekeztünk hasznosan tölteni. Szóval tettük egy kitérőt Guimaraesbe.

a vár

Ezt a várost Portugália bölcsőjének is nevezik, mert ez volt az ország első központja. Itt született Portugália első királya, I. Henrik Alfonz. Konkrétan az itteni várban, amely a 10. században épült.
A vár látogatható a hozzá tartozó park másik felén álló palotával együtt. Lehet is kombinált jegyet venni mindkettőbe.
Mi a várral kezdtünk, amelyből szinte csak a várfalak maradtak meg. Szépen végig lehet sétálni rajta (Óbidos városfalához képest nem olyan nagy szám.) és a középső toronyban egy kisebb kiállítás is megtekinthető.

várfalon

A palota már egy fokkal látványosabb a szépen berendezett szobáival, a fegyvertárral és a hatalmas falikárpitokkal. Minden teremben volt angol nyelvű leírás, ám nem túl bőbeszédű, lényegében csak felsorolta a bútorokat. Azért így is jó volt körbejárni.

A város igazi báját számomra mégsem a vár és környezete adta, hanem a hangulatos utcaszerkezet. Szűk kis utcák, helyes házak és mindenhol egy-egy műemlék fogadott minket.

Le is telepedtünk ebédelne egy gyönyörű téren, aminek fényét a Nossa Senhora da Oliveira templom adta. A templomhoz ugyanis tartozik egy gótikus boltív, ami igazán különleges hangulatot ad a térnek.

A város egyébként tele van kézműves boltokkal, így csak sétálgatni is megéri itt, annyi a sok szép látnivaló.

Ezzel végére is értem portugáliai úti beszámolómnak, remélem, érdekesnek találtátok.

a palota

tér boltívvel