A lány, aki előtt nincs akadály

A Geek girl sorozat ötödik, vagyis utolsó előtti része.

A borító szokásos, ezúttal rózsaszín (Ne tévesszen meg senkit a mellékelt kép, online felületen lett csak lila...) és 364 oldallal a terjedelem is megszokott.

Bármennyire hullámzó tendenciát mutat a sorozat, azért szeretnék a végére érni.

Fülszöveg:

"Harriet Manners rengeteg tényt ismer. Tudja, hogy egyszer tizennégy mókust elítéltek kémkedésért.
Tudja, hogy a Kígyók és létrákat és a sakkot is egyazon országban találták ki.
Tudja, hogy az űrhajósok szíve a világűrben kikerekedik.
És életében először most végre azt is tudja, hogyan alakuljon az élete.
Bárcsak a többiek is követnék a forgatókönyvet…"

Mielőtt belekezdek az aktuális kötet boncolgatásába, néhány tény álltalánosságban erről a sorozatról:

1. A sorozat 6 kötetes vagyis összesen 2108 oldal.

2. Ugyanaz a lány szerepel mindegyik borítóján.

3. Az első könyv a legszórakozatóbb rész.

4. Harriet meglepően ostoba és helyenként kifejezetten idegesítő.

5. A mellékszereplők viszont egytől egyig szerethető figurák.

6. Harriet tényleg mindig mindent félreért. Nem is fejlődik sokat a karaktere.

7. Ebben a sorozatban van a legtöbb kicsinyítőképzős, cukiskodó, nem létező szó.

8. Nem kedvelteti meg az olvasóval a divatvilágot.

9. A férfi szereplők indokolatlanul vonzódnak a főhősnő okostojás személyéhez.

10. Tele van érdektelen és néha kétségbe vonható tényekkel.

Az előző kötet értékelésében kifejtettem, milyen problémáim vannak a sorozattal és sajnos ezek egy része továbbra is fennáll.

Ahogy elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy idegesít a főhős. Annyira ostoba, annyira nem képes fejlődést mutatni (Pedig ez már az ötödik kötet!), hogy kicsit sem tudok együttérezni vele, amikor valamit félreért (Mindent félreért! Tényleg mindent!) és inkább csak fogom a fejemet, mert tudom, úgyis elszúrja. Ennek azonban nincs tétje mert (nem fejlődik tőle) a családja és a barátai úgyis mindig kihúzzák a bajből és mindig mindent megbocsátanak neki. Épp ezért helyeseltem bőszen, mikor India kiosztotta és sajnáltam, hogy utána ebből sem lett semmi...

No, de most legalább volt egy ok, egy cél a főhősnő akcióihoz, megmenteni a cukipofa, szívárványosan túlpörgő, bébiunikornis ügynököt. Ez egy kicsit fellendítette a cselekményt.

A dolgok persze kiszámíthatóak voltak, bár Harriet megint próbált titkolózni az olvasók előtt és jobb színben tűntette fel magát, mint amilyen valójában, de egy magas cukiságfaktorú tinikönyvnél ez elnézendő.

A párbeszédek - főleg Jasperrel - még mindig szórakoztatóak és volt néhány jelenet, ahol jókat kuncogtam. A szórakozás így nem maradt el, de még mindig nem érzem azt a kezdeti lelkesedést, amelyet a sorozat nyitánya okozott.

Ráadásul az utolsó mondat nem kis konfliktushelyzetet ígér az utolsó kötetre és ez azért kicsit fel tudja csigázni az olvasókat. Igaz, már most fogom a fejemet, mert tudom, Harriet úgyis elbénázza, ám a végén úgyis minden rendbejön.

Összességében tehát nem olyan jó ez a kötet, mint az első kettő, de az előzőnél jobbra sikeredett. Szóval, ha valaki még érez egy cseppnyi lelkesedést az idegesítő, okoskodó és ügyetlen modellány iránt, tegyen csak vele egy próbát. A nagy fináléra pedig rettentően kíváncsi vagyok.

Kedvenc idézet a könyvből:

"… az lesz a legnehezebb, hogy ne valami cukorfélén éljek, mint a poszméhek."

A lány, aki ragyogni akart

A Geek girl sorozat negyedik része.

Vagy én kezdek túlkoros lenni, vagy romlik kicsit a sorozat színvonala. 

Bár még mindig vigyorogni támad kedvem, ha az első könyvre gondolok, a harmadik kötet már nem fogott meg annyira és sajnos most sem éreztem azt a könnyed, szórakoztató bájt, amiért továbbra is olvasom ezt a nem épp rövid sorozatot, függetlenül attól, hogy nem tartozom a célközönségbe.

No, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzünk mindent listaszerűen sorjában!

A borító szokásos, ezúttal zöld és a vastagsága is megszokott: 382 oldalra rúg. A történet pedig ott folytatódik, ahol az előző könyv véget ért.

Fülszöveg:

"Harriet Manners rengeteg dolgot tud. Például ezeket: 

* A vécépapírt a kínaiak találták fel i. sz. 600-ban
* Az üstökös csóvája mindig a Nap felé mutat
* Egy egészséges emberi szív átlagosan hetvenet üt percenként. Akkor is, ha összetörték.
Arról viszont semmit nem tud, hogyan szerezzen barátokat az új osztályban. Vagy hogy mi lehet az oka annak, hogy régi barátai kerülik. Arról pedig végképp fogalma sincs, hogy mit jelent ragyogó, sikeres szupermodellnek lenni. Pedig ő most már végképp azzá vált! Vajon felkészült Harriett arra, hogy végre sztárként éljen, vagy el fog szúrni mindent?"

Az alaptörténet még mindig szórakoztató. Jó olvasni a humoros és kalandos életét egy olyan lánynak, aki modellkedik, bár olyan távol áll a divatvilágtól, mint az Antarktisz Alaszkától. A családja még mindig szerethető, a barátai még mindig irigylésre méltón törődnek vele és minden furcsa tények iránti szenvedélye ellenére hétköznapi ez a lány, így jó olvasni.

Csakhogy ez már a negyedik rész, így jogos lenne a következő pár elvárás:

1. Fejlődjön!

Harriet még mindig uganaz a szociális analfabéta, mint a legelején. Még mindig ostoba, vak és süket, ha emberi kommunikációról van szó, és még mindig  tényleg mindent, de mindent félreért. Ez pedig a negyedik kötetre már kezd nagyon unalmassá válni.

2. Legalább a környezete fejlődjön!

A családja és a barátai tisztában vannak a képességeivel, pontosabban azok hiányával, mégsem tesznek semmit a fejlődés érdekében. Továbbra is a háttérből próbálják segíteni, amiből továbbra sem vesz észre semmit és ez szintén unalmas.

3.  Többet a kedvenc szereplőkből!

Az abszolút favorit karakter Nick mellett Wilbur. Mindkettő egyéniség, mindkettő szórakoztató és mindkettő csupán nyomokban szerepelt a könyveben. Ez az előbbi esetében jogos volt, ám mindneki kedvenc cukormázas pudingpofa divatbébihurrikánja úgy mellőzve volt, ahogy nem érdemelte volna meg. Hiányoztak.

4. Legyen szórakoztató!

Keveseltem benne a vicces párbeszédeket. Pedig Harriet előszeretettel keveredik lehetetlen helyzetekbe, kínos találkozásokba és volt jó néhány új szereplő, akik feldobhatták volna ezeket a pillanatokat. Mégis eléggé kiaknázatlanok voltak ezek a lehetőségek. Még Richard (az apa és nem a majom) sem sziporkázott úgy, mint eddig.

5. Haladjunk valamerre!

Kicsit úgy éreztem, hogy újra és újra ugyanazokat a köröket olvasom végig. Mintha a főhős megrekedt volna egy végtelen mókuskerékben. Mindig próbál változni, megtalálni önmagát és a kötet végére sikerül is tanulságot levonnia, azonban az új kötetben kezdi ezt az egészet előről. Pont mint egy kicsi, hiperaktív, megzavarodott mókus. Csak kevésbé szőrös és cuki...

Ennek a résznek tehát nem igazán sikerült teljesítenie a felsorolt elvárásokat, hiába imád a főhős listákat pipálgatni. 

Félreértés ne essék, nem volt rossz elolvasni, helyenként szórakoztatott csak úgy érzem, kezd a sorozat kifogyni az energiából. Pedig még hátra van két kötet.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik az előző részeket olvasták és szerették, ők valószínűleg értékelni fogják ezt is. Ha viszont valaki a harmadik könyvvel sem volt megelégedve, nem ez a rész fogja visszahozni a kedvét.

A lány, aki távolról tökéletes

Bírom ezt a Geek girl sorozatot. 

Az első könyvet (A lány, akit soha senki sem vett észre) nagyon szórakoztatónak találtam és ez a a második könyvvel (A lány, aki mindig mindent félreért) csak fokozódott.

Ránézésre nem eshet panasz a harmadik kötetre sem, hiszen a borító pont olyan remek, mint az előzőek (nagyon tetszik az amcsi napszemüveg) és vastagságra is a szokásos 330 lapjával.

Fülszöveg:

"Harriet Manners több tényt ismer, mint az átlag. Tudja, hogy New York a legnépesebb város az Egyesült Államokban. Azt is, hogy a hivatalos mottója a „Még feljebb". Tudja, hogy az amerikaiak 27%-a szerint sosem landolt ember a Holdon. De arról fogalma sincs, milyen a modellek élete a Nagy Almában, és hogy a családja hogyan birkózik meg az új, amerikai élettel. Ahogy azt sem tudja, hogyan „válhat branddé" a New York-i modellekhez hasonlóan. De ami a legfontosabb, azt sem, mi a teendő, ha a nagy romantikus gesztusokat nem a pasijától kapja…
Vajon a stréber lány ezúttal túl messzire megy?"

Az okostojás modell, bár már nem igazán modell (Nem, mintha klasszikus értelemben valaha az lett volna...), hozza a megszokott formáját. Információk tömkelegét zúdítja az olvasókra, lehetetlenül távol áll a divat világától, szociális értelemben szinte kész katasztrófa és továbbra sem látja a héliumtól a periódusos rendszert. Harriet azonban ettől Harriet, így mindez cseppet sem meglepő. Ahogy az előzmények ismeretében az sem lehet meglepetés, ha azt mondom, ismét csinos listám van a könyv elolvasása mellett:

1. Szórakoztató.

2. Oroszlánfiút nem lehet nem szeretni.

3. Harriet családja különdíjat érdemel.

4. Hányzott Wilbur.

5. Tökéletes kamaszkönyv.

Ezt a könyvet nyugdt szívvel nyomhatnám bármelyik kamaszlány kezébe. A nyilvánvaló tényen kívül, hogy szórakoztató, ugyanis kifejezetten okos is. A cselekmény egyszerű, a problémák is hétköznapiak és minden olyan tiszta, érthető és világos és annyira pozitív, hogy jó olvasni.

Jó olvasni, bár Harriet néha idegesítő, a problémák többsége nyilvánvaló - lehetséges megoldásával együtt - és kevés volt benne Wilbur bájából. Nos, igen, ez a könyv jó volt, jó volt, de valahogy az előző kettőt erősebbnek éreztem.

Talán, mert Harriet nem fejlődik, továbbra is esetlen, bizonytalan és még mindig mindent félreért. Kicsit túltervez, kicsit túlgondolja, kicsit nem néz a szeplős orra elé.

Talán, mert igyekezett felnőttként viselkedni (mert 16 évesen az ember felnőtt... gondolják a 16 évesek...) és így kevesebb volt a kedves humorból, ami olyan jó ezekben a könyvekben.

Talán, mert az olvasónak is hiányzik a modellkedés.

Ugyanakkor minden szereplő továbbra is szerethető figura, Oroszlánfiút szabályosan meg kell zabálni, annyira édes, és a kalandok is a megszokott mederben haladtak. Ráadásul felleltem néhány párhuzamot Harriet és köztem.

"Néhány dolog, amit jobban szeretek a vásárlásnál: Minden"

Szóval, bár az előző két rész picit jobban tetszett, ezt is szórakoztatónak találtam. 

Bátran ajánlom tehát mindenkinek, aki az előző két könyvet olvasta és kedvelte. Habár a célközönség a tinédzserek, ez ne rettentsen vissza senkit. Én sem tartozom bele, mégis olvasom, mert jó olvasni.

Kedvcsináló idézet a könyvből:

"– Na és – folytatom egy roppant eredeti kérdéssel – milyen Afrika? 

– Dögmeleg. És itt mászkál fel-alá egy csomó magas lény, akik nem tudnak rendesen futni a hosszú nyakuk és a szempilláik miatt, a fejükön pedig fura kis szarvakat viselnek.
– Zsiráfok?
– Én a modellekre utaltam – nevet fel Nick. – De amúgy ja, van pár zsiráf is."

Kiegészítés:

A sorozat eredeti nyelven 6 kötettel és 3 kiegészítő történettel lezárult. Magyarországon viszont még csak a felénél jár, mivel nemrég jelent meg a következő, 4. kötet, A lány, aki ragyogni akart. Biztosan el fogom olvasni valamikor és nagyon remélem, hogy a kiadó gondoskodni fog az utolsó két rész megjelenéséről is.

A lány, aki mindig mindent félreért

Geek girl sorozat második kötete. Az első részt (A lány, akit soha senki sem vett észre) szerettem, mert a, megnevettetett, b, olyan szóvirágokkal volt tele, hogy olvasás közben a pupillám duplájára tágult, c, érdeklődést keltett bennem a modellek és a divat világa iránt. Ez a három pont pedig bőven elég ajánlólevél volt a folytatáshoz is.

A cím ezúttal tökéletesen találó, a borító ismét feltűnő és vicces és 328 lapjával ezúttal is kellemes hosszúságú olvasmány.

Fülszöveg:

"Harriet Manners sok mindent tud. 

* Az embernek általában 70 000 gondolat fordul meg a fejében naponta.
* A pillangónak négyezer izma van.
* Egy átlagos ember egy tonna ételt fogyaszt el egy év leforgása alatt.
* Strébernek lenni + modellnek = a cuccaidon újabb és újabb graffitik jelennek meg.
A fiúkról viszont egyértelmű, hogy semmit nem tud. Pedig fergeteges tokiói modellútja alatt minden eddig összegyűjtött tudását becserélné, ha csak halványan sejthetné, mit is kezdjen egy bizonyos sráccal…"

Harriet Manners még mindig egy okostojás. Még mindig számadatok és szükségtelen információk népes csapatával bombázza a gyanútlan olvasókat, még mindig nem úgy viselkedik mint egy modell és még mindig rettentően ostoba, ha emberi kapcsolatokról van szó. Azonban még mindig szórakoztató, még mindig szerethető minden bosszantó tulajdonsága ellenére és még mindig remek karakterek veszik őt körbe.

Mindebből tehát egyenes arányban következik, hogy :

1. Ez a könyv pont olyan szórakoztató, mint az előző.

2. A főhős és úgy szinte minden szereplő szerethető figura.

3. Wilbur még mindig túlságosan sok és indokolatlan jelzőt használ.

Harriet modellkarriere azonban nem garantálja ilyen egyértelműen azt, hogy jobban átlássa a helyzeteket, érettebb legyen vagy egyszerűen, hogy álljon ki magáért. Ahogy a cím is mondja, mindig mindent félreért. Az olvasó a könyv legelején legfeljebb csak sejti, hogy nem minden úgy van, ahogy azt a főhősnő feltételezi, ám aztán megvilágosodik és onnantól se vörös hajtincs, se matekképletek, se hadonászó szempillaspirál nem tudja elfedni mindazt, amit Harriet nem lát a saját orrától. A regény ezért meglehetősen kiszámítható, de ez nem is baj.

Ez a könyv ugyanis nem a bonyolult és fordulatos cselekménye miatt jó, hanem mert a vicces szöveg kézen fogja az olvasót és nem ereszti az utolsó oldalakig. Ráadásul mivel a regény nagyobb része Japánban játszódik, felfogható egy külföldi kalandnak is.

Azon emberek közé tartozom, akik egyszer elmennének Hello Kitty szülőhazájába, ezért legalább olyan lelkesedéssel fogadtam az utazást, mint Harriet. Jó volt olvasni a kissé kaotikus és rettenően színes Tokió utcáiról, a kawai és kevésbé kawai dolgokról és persze a kulturális különbségekről, amelyek még több bajba sodorták a főhősnőt.

Harriet családja, kiegészülve a nagymamával most is tarolt. Oroszlánfiú még mindig nagyon oroszlános a sörénye nélkül is és a szerelmi szál továbbra is tinilányosan kawai. A legérdekesebb Toby volt, aki bár egy kissé bosszantó mellékszereplő, nagyon sok potenciál van benne.

Az egyetlen dolog, ami kicsit levon a könyv, vagy inkább a főhősnő csillámporos fényéből az a konfliktuskerülése. Gondja van a fiújával? Valaki keresztbe tesz neki? Vagy csak aggódik valami miatt? Egyre megy, mert mindig ugyanazzal a két dologgal reagál: elkezd valami másról beszélni vagy egyszerűen elmenekül. Néha kedvem lett volna ráüvölteni: Állj már a sarkadra!

Összességében mégis azt mondom, ez egy jó könyv. Pont olyan szórakoztató, könnyed vattacukorka, mint az első kötet. Engem kikapcsolt, ezért bátran ajánlom mindenkinek, aki valami viccesre vágyik és ennek érdekében szívesen vesz kézbe elsősorban kamaszoknak készült könyveket. Ha valakinek az első könyv tetszett, a folytatásban sem fog csalódni.

Ízelítő a könyvből:

"– Mikor fog kinyílni a szeme? 

– Nem macskát szültem, Richard. Már kinyílt a szeme. Csak alszik."

Kiegészítés:

Harriet története és persze modellkarriere nem ért még véget japán kalandjával. A lány, aki távolról tökéletes címmel a harmadik kötet is elérhető magyarul. Az írónő pedig már az ötödik kötetet is megírta. Ráadásul a sorozathoz készült néhány (eddig szám szerint három) kiegészítő történet is, amelyek a kötetek közötti kalandokat mesélik el.

Remélem, lassan de biztosan minden rész eljut a magyar olvasókhoz. Addig levadászom a könyvtárban a harmadik kötetet.

A lány, akit soha senki sem vett észre

A cím fogott meg és ez Szellem névvel talán nem meglepő. Azonban így utólag nem a legjobb választás volt a magyar kiadáshoz. A főhősnő ugyanis cseppet sem láthatatlan, inkább pont az a baja, hogy kitűnik a tömegből. 

Magyar megfelelőt nem könnyű megtalálni a geek jelzőnek. Rengeteg a hasonló jelentésű szó: gyík (gondolom a hangzás alapján), stréber, béna, gyökér és így tovább, de egyik sem ragadja meg az angol szó lényegét. Strébernek ugyanis bárkit lehet titulálni, aki jól tanul, a gyíkok cukik, míg a többi olyan negatív jelző, amely bármilyen értelemben használható. Épp ezért szerintem a legmegfelelőbb szó az okostojás. Aki ismeri a Hupikék törpikéket, annak nem kell bemutatnom Okoskát, a geek aprócska kék megtestesítőjét. Egy geek ugyanis nem okos, hanem okoskodó és ez lényeges különbség.

Ennyi elég is a szófejtésből, lássuk a könyvet.

Borító ötletes és az oldalszám is kényelmes 336 lapjával, gyorsan végig lehet érni a rövid fejezeteken. Ez volt az első olvasmányom a Manó Könyvektől és örömmel tapasztaltam, igényes munkát végeztek.

Fülszöveg:

"Harriet Manners tudja, hogy egy macska fülében 32 izom van, hogy az egy napi járásra lévő hely 27 750 méter messze van, és azt is, hogy egy átlagember naponta 15 alkalommal nevet. Azzal is tisztában van, hogy a denevérek mindig bal irányba repülnek, ha előjönnek az üregükből, és hogy a dinamit egyik alkotóeleme a mogyoró. Azt viszont nem tudja, hogy vajon miért nem kedveli őt senki az iskolában. Így hát, amikor Harrietet felfedezi egy modellügynökség, megragadja a lehetőséget, hogy új emberré váljon. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy ellopja a legjobb barátja álmát, magára vonja ősellensége, Alexa haragját, és újra meg újra hülyét csináljon magából a pofátlanul jóképű modell, Nick előtt. És még akkor is, ha hazudnia kell azoknak, akiket a legjobban szeret. Bár ott van mellette segítőtársnak a mindig lelkes és izgatott apja, meg az überstréber zaklatója, Toby is, mégis egyik divatkatasztrófa követi a másikat, és Harriet lassan rájön, hogy a divat kulisszái között ugyanúgy nem találja a helyét, mint a hétköznapi világban. Vajon sikerül-e stréberből menő csajjá változnia, miután a régi élete szinte már darabokra hullott, vagy mindent elszúr az új életében is?"

Első ránézésre ez a könyv se nem új, se nem egyedi, mégis van benne valami, ami kiemeli a sok hasonló témát feszegető regény közül. Valami, amitől ez az egész kiskacsából hattyút történet üdítően szórakoztató lett.

Egy vallomással kell kezdenem, nem szeretem az okostojásokat. Tudom, egy könyvmoly kékharisnya szájából, akit néha tényleg levegőnek néznek, képmutatásnak tűnik, de ez van. Egyszerűen bosszant, ha szükségtelen információkat zúdítanak rám (legyen az fizika képlet vagy valakinek a magánéleti problémája) és a kioktató stílust sem díjazom. Szóval a könyv elején nem szimpatizáltam a főhősnővel és a narrációt is cseppet erőltetettnek találtam. Épp ezért ért a kellemes meglepetés, mikor azt vettem észre, hogy mosolyogva lapozok a következő, majd következő fejezetre és várom, hogy Will-bur/-iam milyen szóvirággal kínozza agysejtjeimet.

Gondolom, ebből már leszűrhető, hogy:

1. Ez a könyv szórakoztató.

2. Nem vagyok rajta, a listán azokról, akik gyűlölik Harriet Mannerst.

3. Magasabb lett az ingerküszöböm a becézések terén.

4. Furcsa hangokat adtam ki olvasás közben, ahogy próbáltam visszafogni a röhögést.

5. Mondtam már, hogy szórakoztató?

A narrációt meg lehet szokni és bár Harriet néha tényleg elég tudálékosan viselkedik, míg a szociális érzékei akadoznak, kedvelhető figura. Nagyon emberi, nagyon tizenöt éves és nagyon irigylem a családját. A szülei ugyanis hatalmas arcok. A legjobban a gyermeteg apuka és a vérfarkas mostoha szócsatáin vigyorogtam.

A többi szereplő is jól el lett találva a csiricsáré modellügynöktől a legjobb barátnőn és ősi ellenségen át a cseppet sem titkos zaklatóig. Toby egyébként különösen érdekes figura, mert a főszereplő helyében már milliószor megfojtottam volna, a végére valahogy mégis megkedveltem a kulacsos levesével együtt.

Aztán ott a divat világa, amelyet kissé szatirikusan ábrázolt az írónő és valahogy megtalálta az egyensúlyt. Nos, igen, a divatért sem rajongok, ám ezek után komolyan elgondolkodtam, mégsem lehet olyan rossz ebben a szakmában dolgozni. Főleg ha adnak hozzá egy Oroszlánfiút. (Szükségtelen információ rólam: hajra bukom.)

A cselekmény szépen halad, nincs benne üresjárat, végig izgalmas, bár nincsenek benne nagy fordulatok sem. Sőt, a vége kifejezetten klisés és talán túlságosan hamar ellőtte az írónő a szerelmi lufit, de még így is rendben volt. Rendben volt, mert a könyv megfelelt két alapvető szempontnak: a, szórakoztatott és b, mondanivalót is adott.

Összességében tehát jó könyv, sokat kuncogtam rajta, így könnyed délutáni kikapcsolódásnak tökéletes. Bátran ajánlom mindenkinek, akár geek akár menő, akár 14, akár 44, mert a vidámság nem ismer címkéket.

Kiegészítés:

Cseppet sem meglepő módon most is egy sorozatról van szó. Holly Smale eddig négy kötetre nyújtotta az okostojás modell botladozásait. A második rész, A lány, aki mindig mindent félreért már elérhető magyarul. A további könyvekről azonban nincsenek információim, de úgy sejtem csak jövőre tervezik a folytatást.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakul Harriet további karriere és szociális élete, így biztosan elolvasom a folytatást is.