Sárkányok könyve

Nagyon szeretem a sárkányokat, és mivel jelenleg alig van időm olvasni, úgy gondoltam, egy sárkányos novelláskötet pont ideális lesz nekem. Kár, hogy nem adta meg, amit vártam.

A borító mutatós, igazán csalogató.

528 lapjával meglehetősen terjedelmesnek tűnik, de 25 szerző munkája van benne, úgyhogy érthető a dolog.

Fülszöveg:

"Mint arról rengeteg mítosz és legenda tanúskodik, a sárkányok régóta, Kínától Európáig, Afrikától Észak-Amerikáig megragadják a képzeletünket. Akár bátor hősökkel harcba szálló fenevadakról, akár az embereket értékes tudással ellátó bölcsekről van szó, ezek a teremtmények számos eredet- és kalandtörténet nélkülözhetetlen szereplői, akik generációk óta óriási népszerűségnek örvendenek.
Az elismert ausztrál szerkesztő ebben a kötetben közel harminc novellát és verset gyűjt össze napjaink legnagyszerűbb science fiction- és fantasyszerzőitől, akik élénk fantáziával, egyedi meglátásaikkal egészen új fényben mutatják meg a sárkányokat."

Nem voltak kifejezetten nagy elvárásaim. Szerettem volna azt a minimális időt, amit olvasással tudok tölteni, lelkesen és könnyedén tenni. Ezért gondoltam, hogy novellák valók most nekem. Így nem ragadok bent egy történetben hosszú hónapokra, nem érzem problémásnak, ha hirtelen le kell majd raknom egy hétre a könyvet, hanem csak fel-felcsapom és olvasok kicsit. Hát, nem így működött a dolog. Ez persze nem feltétlenül csak a kötet hibája, lehet, hogy a lelkemnek épp egy hosszú történetben időzés esett volna jobban, mint ez a csapongás. Lehet, hogy nem vagyok gyakorlott novella-olvasó, bár évente azért egy-két ilyen kötet be szokott csúszni. Lehet, hogy csak a sárkányos történetekben vagyok finnyás. Esetleg a sárkányos könyveket is óvatosabban kellene kezelnem, mint a macskás történeteket...

Tudom, nem kell minden novellát elolvasni, szemezgetni is lehet belőle. Csakhogy a 25 szerzőből csupán kettőt ismertem, így nehéz volt mazsolázni. Plusz, ha már egyet elkezdtem, akkor végig is olvastam, hiába nem tetszett. Úgyhogy csak a verseket csaltam le a kötetből. Az nem az én műfajom, inkább nem is próbálkoztam vele. Így is fél évig ebben a kötetben ragadtam, és sajnos nem örültem neki.

Az első négy történet egyáltalán nem tetszett. Untam őket, vagy teljesen érdektelenné tettek. Már azon gondolkodtam, hogy félbehagyom a kötetet. Aztán jött Ken Liu novellája (Leheletnyi kék) és kicsit visszahozta a hitemet. Bár igazából itt sem a történet fogott meg, hanem a szerző stílusa. Van benne valami egyedi és különleges, és mivel olvastam már tőle (Az istenekkel nem lehet végezni), azonnal otthonosnak találtam. Szóval, ha valaki csak szemezget a kötetből, és szeretne egy izgalmasan megírt történetet, ezt a novellát semmiképp se hagyja ki.

Ezután felszívtam magam, és a következő néhány történettel el is voltam. (Brooke Bolander: Ahol a folyó betonná dermed - tetszett a környezetvédelmi üzenet; K. J. Parker: Élőhely - kedveltem a szerző stílusát; Ellen Klages: Bárányhimlő - kellemes volt a hangulata a gyerekszemszög miatt) Aztán a lelkesedésem egyre csappant. Volt amelyiken kifejezetten szenvedtem, és így utólag elég sok az, amire nem is emlékszem, annyira felejthetőnek bizonyultak. A végére már csak az hajtott, hogy túl legyek végre ezen a köteten, és kereshessek új olvasnivalót. Mert tudtam, ha elkezdek egy másik könyvet, ezt már nem fogom újra kézbe venni.

Összességében egyébként néhány általános gondom volt a történetekkel. Egyrészt nem voltak elég kreatívak. Pár kivételt leszámítva (Kelly Barnhill: Lucky sárkánya - ez volt a legkreatívabb és a legszórakoztatóbb történet) mindegyik klasszikus módon kezelte a sárkányokat, nem rugaszkodtak el más irányba, és így nem is tűntek izgalmasnak. Pedig ez a kötet egy jó kis gyakorlat lett volna valami merőben új koncepció megalkotására.

Másrészt a történetek nagy része nem adott se váratlan fordulatot, se katarzist. (Sarah Gailey: A sárkányról nem beszélünk - a katarzis hiánya itt zavart a legjobban, mert bár remekül indult, annyira lapos lett a vége, hogy csak tovább növelte csalódásomat.) Szóval olyan kis semmilyenek voltak, mint egy hosszú lábjegyzet. Jó ha van, el is olvasod, de tíz oldal után már nem is emlékszel rá.

Harmadrészt több helyen nem tetszettek az arányok. Vagy a világ felépítése volt elnyújtva novellához képest nagyon hosszúra, vagy túlságosan sok időt szentelt a szerző a főhős karakterének, aki általában egyáltalán nem volt szimpatikus nekem. (Kivétel Kate Elliott: A Hosszú Menetelés - mert itt kifejezetten tetszett a világ és a karakter felépítése és az atmoszféra, amit teremtett.)

A szerzői stílus is csupán néhány esetben adott annyi pluszt, hogy ne vegye el teljesen a kedvemet az olvasástól.

Ha mérleget akarok vonni, akkor azt mondanám a 25 történetből cirka 6-7 volt, ami tetszett valamennyire. Ezek sem voltak ugyan kiemelkedőek, vagy kifejezetten jó olvasási élmények, de lekötötték a figyelmemet és találtam bennük legalább egyetlen apró részletet, ami pozitív irányba billentette a mérleget. A többivel csak feleslegesen pazaroltam az időmet.

A számomra szimpatikus novellákat, már fent kiemeltem, csupán egyetlen történettel egészíteném ki a sort: Seanan McGuire: Kincs - mert tetszett a téma, és volt benne némi kreativitás.) A többi teljesen felejtős volt számomra.

Összességében kicsit bánom, hogy elolvastam ezt a kötetet, hat hónap ugyanis nagyon hosszú idő, és ezt tölthettem volna sokkal kellemesebb olvasmányokkal is. Így mindenkinek inkább csak azt javaslom, szemezgessen belőle. Nem érdemes mindegyik történetet végigszenvedni, inkább csak négyet vagy ötöt. Na, de hogy melyik legyen az a néhány? Ez már egyéni megérzés és döntés kérdése.

Azt hiszem, én most egy időre pihentetem a novellákat, és a sárkányos történeteket is. Ki kell hevernem a csalódást.

Az istenekkel nem lehet végezni

Olvastam már a szerzőtől (A papírsereglet és más történetek), és már akkor eldöntöttem, érdekelnek a további munkái. Csakhogy nem mindig van kedvem novellákhoz, illetve tudtam, hogy nem lesz könnyed olvasási élmény, ezért halogattam kicsit.

A borítóra ezúttal is egy papírállat került, ami bár nem kapcsolódik egyik történethez sem, mégis remek választás. Nekem legalábbis nagyon tetszik, hogy a szerző magyarul megjelent kötetei így egységesebbnek tűnnek.

350 oldalból, összesen 18 novellából áll össze, plusz előszó és köszönetnyilvánítás, amelyeket nem érdemes kihagyni. 

Fülszöveg:

"Ken Liu a szépirodalom eszköztárát használó, modern science fiction egyik legnagyobb hatású alkotója. Művei számos nyelvre lettek lefordítva, és már több novelláját adaptálta Hollywood. Legújabb, Az istenekkel nem lehet végezni című kötetében tizennyolc lenyűgöző történet olvasható, melyek korunk legfontosabb kérdéseivel foglalkoznak, legyen szó migrációról, klímaváltozásról vagy emberi mivoltunk megértéséről. Liu rendre elmélkedik a haza és otthon, a család és szeretet fogalmain, írásainak általános célja, hogy tőlünk távolinak, idegennek tűnő közegbe helyezzen nagyon is létező, jól ismert dilemmákat, kérdéseket. A novellák megjelenítik a 21. századi ember világát, mindennapjait, vágyait és küszködését, sokszor a technológiához való kapcsolatán keresztül. Noha sok történet a jövőben játszódik – vagy holnap, vagy évszázadokkal később –, az üzenetük állandó érvényű."

Az előszóban a szerző megjegyzi, etúttal ő maga válogatta össze a kötetbe került novellákat. Ezzel pedig meg is alapozza az olvasási hangulatot. Én legalábbis rettentően kíváncsi lettem, melyek a kedvencei, és vajon nekem is tetszeni fognak-e. Természetesen az sem probléma, ha nem, hiszen nem kell, hogy mindegyik történet megnyerjen magának. Ezt pedig a szerző is így gondolja, ami még szimpatikusabbá tette számomra.

A másik novellás kötetnél már megfigyeltem, milyen témák foglalkoztatják az írót, és ez itt is jól nyomon követhető. Ezúttal hangsúlyos volt az ázsiai kultúra, a világegyetem tágassága (és a nagy kérdés: Egyedül vagyunk-e benne?), a technikai fejlődés jövője, és az emlékezés. Nekem az utóbbi téma talált be a legjobban, de kifejezetten élveztem a világűrben játszódó történeteket is.

A novellák egy része összefüggött, ugyanabban az elképzelt jövőben játszódtak, csak hol közelebb, hol távolabb a jelenhez. Igen, a címadó novelláról és "folytatásairól" van szó. Tökéletesen értem, miért ezt emelte ki, miért mozgatta meg ennyire a szerzőt, hogy több történetet is írjon róla. Igen, itt jön a de. De nekem mégsem ezek a novellák jelentették a csúcspontot. Az első még tetszett, jó ötlet, majd a folytatás kellemesen borzongató jövőképet adott, de aztán ráuntam. Egyszerűen nem érdekelt annyira ez a téma. Pedig van benne bőven érdekes gondolat, mégsem rezonáltam vele igazán. Sőt, a végére mér untam, mikor újra és újra feljött. Szóval hiába a hangzatos cím, más novellákat, szeretnék kiemelni.

Előbb azonban még néhány fontos általános információ. A szerző stílusa tetszetős, felismerhető, a témák izgalmasak, de ezek a novellák nem könnyed esti mesék. Sőt, általában szomorúak (akad bennük bőven társadalomkritika), nem a legkecsegtetőbb jővőképet festik le, és helyenként véresen erőszakosak is. Ha tehát valaki nem szívleli a nyomasztó dolgokat, ha egy-egy történet lélekben gyomorszájon vágja az embert, akkor óvatosan közelítsen. 

Na, most már lássuk azokat a novellákat, amelyek nekem a legjobban tetszettek. Szubjektív vélemény következik:

Szellemnapok

Az első novella, később olvastam jobbat is, mégis szeretném kiemelni. Egyrészt, mert azonnal beszippantott, és tökéletesen megalapozta az olvasási kedvemet. Másrészt ötvözte a szerző kedvenc témáit, mert egyszerre szólt emlékekről a múltban, távoli jövőről, és a világegyetem tágasságáról. Közben finom kis morzsákat szórt az ázsiai kultúráról. A legjobban mégis az tetszett, hogy jelen, múlt vagy jövő, a kirekesztés és a saját nézetünk másokra erőltetése univerzálisnak tűnik. Szomorú? Igen. Fontos róla beszélni? Sajnos egyre fontosabb. Mégis ez tartozott a "könnyedebb" történetek közé.

Nyugodjék békében

Erős fricska a médiának. Bár itt egy nagyon fejlett technika adta a történet alapját, a jelenség, amit leírt, ma is létezik. Az online fórumok kommentjei, az internetes trollok ma is léteznek, és épp így működnek. Az pedig, hogy a fejlettebb jövőben még nagyobb problémát jelenthet az USA-ban, hogy bárki fegyverhez juthat, egy kis extra fricska volt a szerző részéről hazájának. Olyan sok finom picike részlet van ebben a történetben, ami már sajnos megtörtént eseményekre reflektál, hogy hosszan lehet töprengei rajta. Ütős volt, nagyon tetszett.

Bizánci empátia

Részben folytatta ez előzőleg kiemelt novellának média-kritikáját, ám jóval messzebb is merészkedett nála. Ez volt az egyik legvéresebb, legfelkavaróbb történet. Szintén beintett a hírek közlésének és a kommentelőknek, ám egy jóval globálisabb problémát feszegetve, a menekültek kérdését. Nagyon tetszett, ahogy rámutatott a segélyező szervezetek tökéletlenségére és az emberek empátiájának végességére. Közben pedig úgy lehozott az életről, hogy pár napra le kellett tennem a könyvet pihenni kicsit.

Az üzenet

A kötet utolsó előtti novellája remek keretet adott a könyvnek. Ismét a tágas világűrt mutatta be, és ismét a múlt és a jövő összekapcsolódása által. Kicsit klasszikusabb történet, de az üzenet nagyon is átjött a csattanóval együtt. Kedvelem az ilyen típusú sci-fi felvetéseket.

Számora tehát ez a négy novella volt a legkedvesebb. Ezek maradtak velem a kötet befejezése után is, és adtak további motivációt, hogy valamikor olvassak még a szerző tollából. Illetve volt még két novella, ami hangulatát és témáját tekintve hasonlított egymásra, és szintén teteszett (Emlékek anyámról és Hét születésnap) a teljesség kedvéért. 

A többit is szívesen olvastam, nem volt olyan, amit kifejezetten utáltam volna, inkább csak nem mozgatott meg vagy unatkoztam rajta. Azonban épp erre jó egy novelláskötet, lehet benne szemezgetni.

Azonak ajánlom, akik szívesen olvasnak társadalmi kérdésekről sci-fi köntösben. Viszont vigyázat, a történetek tanulsága szerint, az emberiség rettentően távol áll a tökéletestől, a jelenlegi problémáinkat pedig nem feltétlenül oldaná meg a technikai fejlődés következő néhány mérföldes ugrása. Ha viszont valakinek már elege van jelen valóságunkból, ne ide meneküljön egy kis kikapcsolódásért. Ez nem egy könnyed kötet.

A papírsereglet és más történetek

Egy papírtigris van a borítóján. Kell ennél jobb indok kézbe venni? Nem, nekem nem kellett.

Oké, azért hallottam már jót a szerzőről is, és úgy éreztem, egy meglehetősen elfoglalt időszakban, jól jönnek majd a novellák. Csak elolvasok egyet-egyet a metrón, és nem lesz könyvelvonási tünetem. Csakhogy azt nem kalkuláltam be, hogy ezek nem olyan történetek, amelyeket csak úgy átlapozol a metrón...

400 lapjával és 15 történetével nem mondanám terjedelmes olvasmánynak, mégsem lehet vele gyorsan haladni.

Fülszöveg, vagy inkább a szerző ismertetője:

"A ​kínai származású Ken Liu a generációjának az egyik legeredetibb, legkülönlegesebb és legelgondolkodtatóbb novellistája. Az írásai rendre rámutatnak a varázslatosra a hétköznapi dolgokban. A papírsereglet és más történetek e kivételes tehetségű szerző legjobb műveit gyűjti össze az évtizedből."

 Ebben a kötetben tehát 15 történet szerepel, amelyek közül több különféle díjat (vagy épp díjakat, mert a címadó novella hármat is bezsebelt) nyert. Válogatott alkotásokról van tehát szó, mégis nehezen barátkoztam meg vele. Az első történet egyáltalán nem tetszett, és az utána következők sem igazán fogtak meg vagy kötöttek le. Azonban nem adtam fel, és ezt utólag nagyon is jól tettem.

Egy novelláskötetnél nem az a cél, hogy minden történet ugyanolyan jó legyen, ugyanúgy megfogja az olvasót, hanem bőven elég, ha akad pár, ami érdekli, elgondolkodtatja, a többi meg mehet a levesbe. Épp ezért nem akadtam fenn a kezdeti (és későbbi) nehézségeken, csak haladtam, és ha valami nem tetszett (mint az első novella visszatérő eleme) egyszerűen átlapoztam. Bele kell tehát jönni a novellaolvasásba, mert egy kicsit más olvasói megközelítést igényel. Azonban, ha ez megtörténik, akkor kifejezetten jó élményt tud nyújtani.

Nem szeretnék minden történetről külön írni, csupán párat emelnék ki. Mielőtt azonban megteszem, érdemes néhány szót szólni a teljes kötetről.

Ken Liu stílusa egységes. Hiába ír meglehetősen változatos témában és zsánerben, minden egyes történetben fel lehet fedezni az egyedi stílusát és a visszatérő elemeit. Bizony, van a szerzőnek néhány kedvence - legyen az gondolat vagy csak egy motívum -, amelyet újra és újra felhasznál. A történeteket így, bár nagyon változatosak és teljesen különállóak, könnyedén lehet csoportosítani a szerző kedvenc elemei szerint. 

Vannak a klasszikus sci-fi jellegű történetek, amelyek a világűrhöz és annak tágasságához kapcsolódnak. Vannak az ázsiai kultúrán alapuló történetek, amelyek hol a hagyományos mesékből merítenek, hol csak középpontba helyezik a keleti kultúrát képviselő főhősöket. Illetve vannak a valóságtól nem annyira elrugaszkodott, meglehetősen negatív jövőképet festő történetek. (Ezek a Black Mirror sorozat részeként is megállnák helyüket.)

Érdemes még megjegyezni, hogy a szerző származásából adódóan szinte mindig felbukkan egy ázsiai szereplő. Illetve a történetek egy része meglehetősen erőszakos. Aki tehát nem bírja a különféle fizikai kínzások nyílt leírását, nos, néhány történetbe inkább ne kezdjen bele. (Egyébként a két utolsó novella a legvéresebb.)

A novellák többségének végén szerepel egy rövid megjegyzés a szerzőtől. Ez általában a történetben elhangzottak valóságalapjára reflektál. Van, hogy megemlíti a forrást, amiből dolgozott, és a különféle szavak átiratát is megmagyarázza. Illetve helyenként egy-egy személyes gondolat is előfordulhat.

Kiemelnék három novellát, amelyek valamilyen okból különösen megfogtak:

Szimulákrum

Nekem sokkal jobban tetszettek a szerző azon tudományos fantasztikus elméletei, amelyek nem űrutazáshoz kapcsolódtak, hanem egy-egy technikai kütyühöz. Ezek számomra sokkal hitelesebbnek tűntek, olyannak, ami akár meg is valósulhat. 

Az egyik ilyen történet ez a novella volt, ahol az emlékek újra átélhetővé váltak. Ráadásul ezt egy apa-lánya konfliktuson keresztül mutatta be a szerző, miközben elgondolkodott, valóban jó-e átélni újra valamit, változtatunk-e ezzel az érzelmeinken, az emlékeinken. Ezeket a felvetett kérdéseket különösen izgalmasnak találtam, jó volt eltöprengeni rajtuk.

A papírsereglet

A címadó novella volt az abszolút kedvencem. Úgy éreztem, ez adta a kötet tetőpontját, és utána meglehetősen laposnak találtam a folytatást egészen az utolsó történetig, ami egy jó lezárási csúcspontot adott. De arról majd később, előbb áradozom kicsit egy papírtigrisről.

Ez a történet fantasy besorolást kaphatna, hiszen az említett tigris él és mozog, na meg dorombol, amitől rettentően cuki. A szerző kedvenc elemei közül szerepel benne a keleti és a nyugati kultúra összeütköztetése. Itt is egy családi, ezúttal anya-fia kapcsolat áll a történet középpontjában. Helyes papírállatok ide vagy oda, ez azért egy szomorú hangvételű novella, ám az érzelmi töltet csak még fontosabbá teszi. Tetszett a problémafelvetés, a kérdések, melyeken lehetett töprengeni és az érzékeny megközelítés. Ha valaki csak egy novellát szeretne olvasni a szerzőtől, ezt válassza, mert nem véletlen a sok díj, amit elnyert.

Aki lezárta a történelmet: Dokumentumfilm

Ez a kötet utolsó novellája és az említett tigris után ez tetszett a legjobban. Egyrészt rettentően izgalmas a dokumentumfilm formátum. A szerző utószavában meg is jegyzi, hogy már régóta szeretett volna történet írni ebben a formában, csak a témát kereste hozzá. Nos, szerintem, tökéletes lett a választása.

Időutazás mindig izgalmas téma, ám ebben a tudományos fantasztikus formában kapott egy friss és izgalmas csavart. Mivel dokumentumfilmként van megírva a történet, nem csak részletes leírást kapunk magáról az eszközről és eljárásról, ami az időutazást lehetővé teszi, hanem egy kis hátteret a szereplőkről, a hivatalos viták dokumentumainak részleteit illetve interjúkat. Interjút pedig nem csupán a résztvevőkkel készítettek, hanem az utca emberével is. Na, ezek az igazán ütősek. A szerző ugyanis megjegyzi, hogy ezeket a részeket valós internetes fórumokból mazsolázta össze. Gondolom, az internetes hozzászólások kénköves bugyrát senkinek sem kell bemutatni. Félelmetesen jól passzolnak azonban bármilyen megosztó témához, akár egy fiktív időutazáshoz. A történelmi esemény, ami köré épül a történet, szintén jó választás. Nem annyira ismert és épp elég borzalmas, hogy az olvasó megundorodjon az emberi fajtól. Az érzelmi hatások tehát itt sem maradnak el. Tökéletes lezárása a kötetnek.

Összességében Ken Liu változatosan ír, de felismerhető stílusban és témákban. A novellái nem könnyed esti mesék, sőt, helyenként kifejezetten erőszakosak, ám a felvetett témák érdekesek, és megérik a rájuk fordított időt. Nem mindegyik történet tetszett, sőt, volt, amit untam, azonban akadt néhány olyan történet is, ami maradandó élménynek bizonyult, így nem bántam meg, hogy végigolvastam ezt a kötetet.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnak novellákat és se a fantasy, se a sci-fi nem áll tőlük távol, keleti kultúrák kedvelői előnyben. Illetve azoknak is tudom ajánlani, akik még csak ismerkednek a novellák műfajával, és kicsit kilépnének a komfortzónájukból. Aki viszont könnyed kikapcsolódásra vágyik, inkább keresse máshol, mert témák tekintetében ez bizony nem egy könnyű olvasmány.