Sárga tengeralattjáró

Kedvenc izlandi szerzőm legfrissebb könyve, amelyet már tavaly, a megjelenésekor beszereztem. (Nem vagyok hajlandó frissen megjelent könyvet venni a jelenlegi értelmetlen kötött áras baromság miatt, de Jón Kalman Stefánsson egy külön polcon van a szívemben.) Meglehetősen sokáig halogattam az olvasást. Ennek oka pici, cuki és rettentően sok energiát igényel, de most végre sikerült viszonylag nyugodt körülmények között, lassan átlapoznom. Nem bántam meg.

A borító gyönyörű, ahogy a Jelenkor Kiadótól már megszokhattuk. Az a picike trabant az úton pedig telitalálat. Közel 400 oldal, úgyhogy nem egy vékony kötet.

Fülszöveg:

"2022 ​augusztusában Paul McCartney egy fa árnyékában pihen London egyik parkjában. A közelben a Jón Kalman Stefánssonhoz igencsak hasonlító író azon tépelődik, hogyan szólítsa meg gyerekkorának hősét. A nagy pillanat előtt számba kell vennie az emlékeit, kibogozni élettörténete vaskos csomóit, mert a legendás zenésznek tudnia kell, micsoda űr keletkezett benne, amikor hétévesen elvesztette édesanyját, s nem sokkal később a Beatles is feloszlott. Magányán nem enyhíthetett sem a tőle eltávolodott édesapja, sem a Biblia – de ott voltak neki Izland Nyugati-fjordjai és a Gilgames-eposz…"

Igazából ennek a kötetnek nincs szüksége fülszövegre. Egyrészt a hozzám hasonló rajongók úgyis elolvassák, másrészt, aki még nem olvasott Stefánsson tollából, úgyse tudja, mire lehet tőle számítani. Péládul ezzel a könyvvel engem is sikerült meglepnie. Szóval bőven elég a kötet hátulján olvasható idézet:

"Az élet vágyakozás, megbánás, az élet egy halott, frissen kifogott bálna a Hvalfjördur melletti tengerparton 1970-ben.”

Mert erről szól ez a könyv, az életről, vágyakról, megbánásról és halálról. Mindarról, ami egy ember életéhez hozzátartozik. Nem kell tehát nagy dolgokra számítani, nincs lényegi cselekmény sem (Miért is lenne, hiszen ez egy Stefánsson-kötet?), mégis van egy íve a könyvnek, ami vezeti az érzelmeket, az emlékeket, és ami mentén felnő egy kisfiú.

Apropó kisfiú, ez itt bizony ugyanaz a kisfiú, mint a Csillagok sercegésében (illetve annak folytatásának tekinthető Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről kötetben), csak ezúttal részben főszereplő. Ő a történet origója, ám a narrátor ezúttal már az a felnőtt férfi, akivé majd válik. Ettől eltekintve ismét zseniális volt a gyerekszemszög. Annyira valódi, annyira eleven, hogy már ezért is megéri kézbe venni ezt a könyvet.

Nincs ugyan kimondva, de a narrátor maga a szerző, és mivel az ő emlékeiből és tapasztalataiból áll össze ez a kötet, az ő felnőtté válását, és persze íróvá válását követhetjük nyomon. Nos, rajongóknak ez extrán érdekes és kellemes élményt ad. Tényleg nagyon nyílt és tényleg nagyon személyes hangvételű könyv.

"Az idő az egyetlen komolyan vehető bíró, minden más csak vélemény, amit elfúj a szél."

A történet nagy részében a felnőtt narrátor és a kisfiú nézőpontja váltakozik, ám rövid időre megjelenik a kamasz, vagy inkább fiatal felnőtt énje is. Ehhez jönnek még a szokásosan hétköznapi, ám mégis nagyon különleges mellékszereplők, akik hol családtagok, hol ismerősök, hol csak az önkormányzat dolgozói, akik épp becsengettek a bárányok miatt. Plusz ugye ott van Paul McCartney és még néhány "híresség", ám ezket inkább nem sorolnám fel, maradjon meglepetés.

A történet tehát lényegében egy útkeresés, miközben felidéződnek az emlékek, létre jönnek a kapcsolatok más szereplőkkel, kicsit visszautazunk az időben a '70-es és '80-as évek Izlandjára és egy kisfiú teológiai fejtegetéseit olvassuk.

"akinek nincs anyja, olyan, mint a föld ég nélkül."

Az érzelmek és azok elfojtása nagy hangsúlyt kap. Hangulatát tekintve melankolikus, hiszen a gyász köré épül, de nem mondanám szomorúnak. Olyan, mint az élet, vannak csúcspontok és vannak mély gödrök, mindegyiket meg kell tapasztalni. Ráadásul ez a tapasztalás, így összeszedve, kötetbe rendezve egyszerre tanulságos és szórakoztató. Tanulságos, mert láthatjuk, ki hogyan kezeli a problémákat, legyen az pozitív vagy épp negatív példa, és szórakoztató, mert valahogy mindig akad egy kis humor a történetben. Vicces karakterek, már-már komikusan abszurd jelenetek és egy egészséges adag önirónia is fellelhető a könyvben.

"Azok, akik alábecsülik mások bánatát és veszteségét, mert ilyesmit mindenki átélt már, csak annyira érzékenyek, mint a korhadt kerítésoszlopok."

Ez a stílus azonban nem mindenkinek fog tetszeni. Én imádtam, élvezettel olvastam minden sorát, de én rajongó vagyok, ismerem a szerző stílusát és nem vagyok vallásos. Viszont álljon itt figyelmeztetésként azoknak, akik nem ismerik a szerzőt és mélyen hívők, hogy ez a könyv szubjektív és kritikus mindennel szemben legyen szó vallásról, politikáról vagy épp saját magáról. Szóval akinek sok egy részeg Isten a hátsó ülésen vagy egy kikacsintás a jelenlegi politikai helyzetre, az tartson távolságot.

"Akik csak Istenre tekintenek, néha nem látják az embereket."

Mivel ez a könyv lényegében a szerző elmékedése, van még egy téma, ami láthatóan nagyon foglalkoztatja, az elmúlás. Ez egyrészt megjelenik a már említett gyászfeldolgozásban, a kisfiúval beszélgető halottak által, és a már korosodó író gondolataiban arról, mi marad egy élet után. (Nos, megnyugtatásként írom, hogy a könyvei a polcomon biztosan megmaradnak.) A narráció tehát helyenként kicsit filozofikus, ám ez is annyira élő, emberi és kellemes stílusban van tálalva, hogy tökéletesen simul be a hétköznapi dolgok mellé.

"Senki sem él a földön halottak nélkül

Ez annyira nyilvánvaló, hogy ennek a fejezetnek nem is kell hosszabbnak lennie."

Összességében tehát ez egy ízik-vérig Stefánsson-kötet. Benne van minden, ami a szerző stílusát és korábbi munkáit jellemzi. Azonban sokkal nyiltabban vállalja benne, honnan merít az íráshoz. Őszinte, borongósan izlandi és kellemesen szórakoztató. Nekem tetszett, mint eddig minden munkája.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik már olvastak a szerzőtől és kedvelték. Ők biztosan nem fognak csalódni, és érteni fogják a kapcsolatokat, amelyek a korábban megjelent kötetekhez fűzhetők. Aki pedig nem olvasott még, nos, itt az ideje tenni vele egy próbát. Viszont nem ezt a könyvet javasolnám kezdésnek, hanem a fent említett másik két kötetet.

Kedvenc idézet a könyvből:

„A pokol az a hely, ahol nincs könyvtár” – áll a keflavíki könyvtár bejárati ajtaján

Árkok az esőben

Csupán néhány szerző van, akitől mindent el szeretnék olvasni. Jón Kalman Stefánsson pedig ezen kevesek közé tartozik. Nem volt hát kérdés, hogy ezt a kötet is beszerzem tőle.

Hatalmas piros pont jár a Jelenkor kiadónak, amiért ilyen gyönyörű és egységes borítóval adják ki  a munkáit. Nagyon szépen mutatnak a könyvespolcon, és mindig érdeklődve várom, milyen lesz a következő kötet.

180 lapjával ez egy kifejezetten rövid könyv, talán az eddigi legkurtább a szerzőtől.

Fülszöveg:

"Jón Kalman Stefánsson már az első, 1996-ban megjelent prózakötetében is Izland nyugati fjordjainak tájaira vezet bennünket. Lazán összefüggő novellái a helyiek valószerűtlen, a technológia és a csodák határvidékén játszódó hétköznapjait mutatja be. Errefelé eseményszámba megy, ha a horizonton feltűnik egy autó, vagy megérkezik Björn új bálázógépe; a szomszédok távcsövön át követik az elszabadult bikát; a magányosan gyászoló gazda a nappal paripává változó trollasszonnyal hál; vagy ha egy gazda a fjordok csendjének súlya alatt hallani kezdi, ahogy susognak a felhők, mint a száraz széna, és csikorognak, mikor kettészeli őket a hegycsúcs.
Stefánsson cinkos mosollyal el-eltűnődve forgatja kezében a valóság legjellemzőbb kicsiségeit, míg ki nem bomlanak belőlük a mindannyiunknak ismerős fájdalmak és drámák. És akkor megállunk, és mi is feltesszük a kérdést: „van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?” "

Nem néztem utána ennek a kötetnek, mikor megvettem. Sőt, még a fülszöveget sem olvastam el, ennyire mániákusan gyűjtöm tőle az olvasnivalót. Így gyakorlatilag magamtól jöttem rá, hogy ez a szerző legkorábbi munkája. Ez pedig engem cseppet sem zavart, mert mint már írtam, mániákus Stefánsson-könyv gyűjtögető vagyok.

Mivel nem ez volt az első olvasmányom a szerzőtől, cseppet sem lepett meg a stílus és a narráció darabossága. Viszont pont azért, mert már olvastam tőle, méghozzá a legfrissebbeket is, nagy érdeklődéssel néztem, honnan is indult. Ez ugyanis gyakorlatilag egy tesztkötet. Minden megvan benne, ami a szerző sajátja: az izlandi légkör, kisemberek apró-cseprő dolgai, az irodalom szeretete, kissé karcos humor és egy csipet dráma, hogy minden furcsaság ellenére komolyan lehessen venni. Csakhogy itt mindez még képlékeny, kezdetleges formában van jelen. A sorok nem olyan líraiak, a karakterek kicsit távolabbinak tűnnek, tehát érződik rajta, hogy első kötet. Ez lehet, hogy néhány olvasóban csalódást kelt, ami látszik is az értékelések között, ám egy rajongónak igazi csemege.

"Csodálkozhatnánk is, hogy egy fiatalember miért visz magával három könyvet egy ilyen felszabadult buliba. Igen, de három könyv nem olyan sok. Harminc, az igen, de nem három."

Rettentően tetszett, hogy úgy olvashattam ezt a könyvet, mint egy jövőbe látó médium. Láttam ugyanis, hogy ez a hangulat, hová fog a későbbiekben fejlődni. Láttam, melyik mozzanatot fejti ki majd részletesebben később egy másik kötetben. Láttam, hogyan fejlődnek a karakterek, hogyan lesz belőlük egy-egy maradandó figura, míg itt csak a vázuk, főbb paramétereik adottak. Rajongói szemmel tehát a könyv minden esetlensége (ami természetesen csak a későbbi kötetek fényében van jelen) érthető és érdekes.

Nagyon kedvelem a szerző humorát, és talán ez a legmókásabb szövege. Persze itt is akad dráma bőven, nehéz sorsok és a vidéki közeg nem mindig kellemes légköre, de tele van vicces jelenetekkel. Kissé maróan gúnyos jelenetek ezek, de én mindegyiket nagyon élveztem. Ráadásul itt sokkal nyíltabban élcelődik a karakterein.

"Fogorvosok! Salvör megborzongott: gondoljatok csak bele, vadidegen emberek szájában turkálni, annál még tyúkólat ganézni is jobb, főleg, ha azt vesszük, milyen büdös egyesek lehelete! Starkaður: igen, korhadt szavak bűze."

Cselekmény természetesen itt sem igazán van, inkább kisebb-nagyobb események helyenként összefüggő lánca. Na, de ez megint egy olyan dolog, ami jellemző a szerzőre.

Összességében tehát, bár ez az első és így a jövőből nézve kezdetleges Stefánsson kötet, azért mégis csak egy Stefánsson kötet. Megvan benne minden, ami a szerző sajátja, így élveztem az olvasást. Viszont, mivel itt még helyenként kiforratlan a stílus, csak rajongóknak ajánlom. Aki már olvasott tőle és szerette, valószínűleg ezt a kötet is szeretni fogja, csak ne várja, hogy ez lesz majd a kedvence. Aki azonban még nem olvasott ettől a remek izlandi szerzőtől, de szeretne, nos, nem biztos, hogy ezzel érdemes kezdenie, hiszen van már ennél sokkal jobb munkája, nem is egy. Kivéve persze, ha időrendben kíváncsi a műveire.

Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről

Úgy érzem, mostanában igazán el vagyok kényeztetve az egyik kedvenc szerzőmet illetően. Két új könyve is jut egy évre, aminek nagyon örülök, ám kicsit lustává tesz. Ugyanis mindig rögtön beszerzem ezeket a könyveket, aztán érlelem őket a polcomon viszonylag hosszú ideig, ahogy ezzel a kötettel is történt.

A borító ezúttal is csodálatos. 200 lapjával nem hosszú olvasmány, mégis sokáig tartott míg a végére értem. Ez azonban jelenlegi olvasási tempómnak köszönhető, és nem róható fel a könyv hibájának.

Habár önálló kötetként van feltüntetve, lényegében a Csillagok sercegése folytatása. A főhős ugyanaz, és több utalás is történik arra a kötetre. Ez persze a szerző munkásságát ismerve cseppet sem meglepő.

Fülszöveg:

"Hosszú nyári vakáció vár a tízéves fiúra, aki élete első nagy kalandjára készül: Norvégiába repül a nagyszüleihez. A hetvenes években járunk, amikor „Izlandról legfeljebb stewardessek és politikusok utaztak külföldre”. A „forró” délen, ahol – ellentétben Izlanddal – magas fák nőnek, és rövidnadrágos férfiak élnek, csupa új élmény és új tapasztalat várja, és egyúttal a gyerekkor végének és mulandóságának a megsejtése. A felismerést, hogy nem maradhatunk örökké gyerekek, és képzeletbeli barátaink, a kedvenc regényhőseink sem maradnak mindig velünk, a Beatles zenéje festi alá. Ezt a belátást a kamasz mostohanővérrel elmélyülő viszony és a szünidő alatt a szigorú nagymamával szemben a fiú szövetségesévé vált nagypapa halála pedig tapasztalattá mélyíti."

Aki olvasoott már a szerzőtől, az tudja, hogy nála nem a cselekmény a lényeg, hanem a hangulat és a felmerülő gondolatok. Nos, ez ebben a kötetben sincs másképp. Lényegében egy kisfiút követhetünk nyomon egy nyáron át, ennyi és nem több, mégis több ez a történet laza nyári kalandnál.

Ez a kötet sokkal könnyedebb hangvételű, mint a fent említett másik, amelyben megismerhettük a főhős kisfiút. Ez ugyanis a gyerekkorról szól, annak minden izgalmas, unalmas és múlandó pillanatáról. A szerző zsenialitása abban rejlik, hogy remek módon tudja visszaadni egy kisfiú gondolatait. Az olvasónak egyszerűen nincs kétsége, hogy egy gyerek mesél és nem egy felnőtt férfi.

"Nagymama és nagypapa. Két szó, amely meg tud vigasztalni, mint egy vallás, vagy egy mamutfenyő."

A narráció ezért kedves, olvasmányos, őszinte, gyermekien naív és gyermekien szókimondó. Van itt minden a képzeletbeli és valós barátoktól, a mi számít épp menőnek kérdéskörön át a gyermeki félelmekig. Illetve, a könyv legfontosabb felvetése, hogy hol van a gyerekkor vége. Nagyon tetszett, ahogy a kisfiúk lényegében esküt tettek, hogy nem fognak felnőni, majd pár fejezettel később beköszönt a pubertás, és ez az ígéret kezdett elhalványodni.

"Néha elfog a gyanú, hogy a felnőttek halott gyerekek."

Ebben a kötetben is nagy hangsúly van emberi kapcsolatokon elsősorban családi és baráti viszonyokban. Akadnak itt érdekes karakterek bőven, és bár nem Izlandon, hanem épp Norvégiában járunk, a kisváros az bizony kisváros marad.

A korkép is szépen jelenik meg a szövegben, irodalmi utalások nélkül pedig nincs Stefánsson kötet. Úgyhogy tényleg van itt minden, amit a szerzőtől megszokhattunk.

Összességében ez egy szépen megírt elmélkedés a gyerekkorról. Mivel nagyon kedvelem a szerző stílusát, élveztem az olvasást, ám sokkal könnyedebbnek éreztem, mint a többi munkáját. Habár izlandi szerzőtől jobban szeretek hűvős időben olvasni, ősszel vagy télen, ez bizony egy igazi nyári kötet, örülök, hogy most vettem kézbe.

Azoknak ajánlom, akik a bejegyzés elején említett csillagos könyvet már olvasták és szerették, számunkra biztosan érdekes lesz ez a kötet is. Aki viszont még nem olvasott a szerző tollából, ne ezzel kezdje, mivel, bár minden benne van, ami az író védjegye, ez egyáltalán nem mondható tipikus munkájának.

"Rettenetes dolog egy könyv felénél meghalni."

Hiányod maga a sötétség

Jón Kalman Stefánsson az egyik kedvenc szerzőm, akivel idén nyáron sikerült is találkoznom a Könyvhéten. Akkor értesültem róla, hogy ősszel két új kötet jelenik meg tőle magyar nyelven. Ezeket természetesen azon nyomban be is szereztem, ám eddig csak erre, a Jelenkor kiadó által gondozottra tudtam időt szánni. A másik olvasása átcsúszik 2024-re.

A borító ismét nagyon szép, és tökéletesen illik a korábbi kötetekhez. 512 oldalával nem egy rövid könyv, és a szép magyar sorokat ezúttal Egyed Veronikának köszönhetjük.

Fülszöveg:

"Jón Kalman Stefánsson új regénye az emberség, a törékenység és a legyőzhetetlen feledés története. A Hiányod maga a sötétség generációk életét tárja elénk Izland északnyugati fjordjaitól Dél-Európáig, a tizenkilencedik század közepétől 2020-ig. Életeket, melyek bár jelentéktelenek, mint a kerítésoszlopok, mégis összetartják a világot: egy postára adott kisfiú, egy szerelembe esett pap, egy Kierkegaard-tudós halász és egy menthetetlenül szomorú rocksztár – csak néhány szereplő a nagyívű családregényből. Emberek, akiket gyengeségeik és szenvedélyeik éppannyira uralnak, mint a boldogság utáni vágyuk. Történeteik úton-útfélen keresztezik egymást, míg össze nem áll egy kivételes, ragyogóan intenzív mozaik, melyben hőseink nem álmodoznak, hanem ők maguk válnak az álommá."

Kicsit talán furcsának tűnhet, hogy két hónapig olvastam ezt a könyvet. Ennek több oka van. Egyrészt cirka három hetet Ázsiában töltöttem, ahová nem vittem magammal, másrészt párhuzamosan több könyvet is szoktam olvasni, így a figyelmem és szabadidőm általában megoszlik, és harmadrészt szerettem volna rászánni nyugodt perceimet. Tehát nem cipeltem sehová, csak otthon vettem kézbe többnyire hétvégén. Mivel ismerem a szerző stílusát, tudtam, hogy ezt a könyvet ízlelgetni kell, és nem szabad egyben befalni. Sőt, meg kellett állapítanom, hogy ha a gondolataim össze-vissza futkorásznak, nem fog csúszni ez a történet. Mikor ugyanis elkezdtem olvasni, nagyon lassan kerültem a bűvkörébe, túlságosan sok dolog kötött épp le, jót is tett az olvasási élményemnek egy kis szünet.

Ha jellemeznem kellene ezt a történetet, akkor egy kis település életébe ágyazott családtörténetnek mondanám. Olyan, mintha a Nyári fény, aztán leszáll az éj és az Ásta szerelemgyereke lenne. Egyszerre foglalkozik egy helyszínnel és annak lakóival, illetve egy konkrét család több generációnyi tagjaival. Közben pedig a szerzőtől már megszokott különleges narráció, a kissé filozófikus gondolalatok és a gyönyörűen megfogalmazott sorok sem maradnak el. Kezdem kicsit kiismerni Stefánsson érdeklődési körét, mert van néhány visszatérő dolog, ami minden könyvében felbukkan. Például a zene, az irodalom odaadó szeretete, szerelem, alkoholproblémák és hiányzó anyák. Azonban most nem a szokásos dolgokat szeretném kiemelni, hanem azt, amitől ez a kötet kicsit mégis más lett, mint a korábbi munkái.

"Aki mindent tud, az nem tud írni. Aki mindent tud, képtelenné válik az életre, mert az embert a bizonytalanság hajtja előre. A bizonytalanság, a félelem, a magány és a vágy."

A legizgalmasabb dolog ebben a könyvben a narráció. Az elbeszélő része a történetnek, és mégsem az. A kötet elején úgy tűnhet, mintha ő lenne a fontos, ő lenne a főhős, ám hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ő csak eszköz a szerző, Isten vagy az ördög kezében. Szóval, aki esetleg rá kíváncsi, csalódhat. Illetve az is csalódhat, aki minden felmerülő kérdésre magyarázatot szeretne kapni, mert helyenként több a kérdés, mint a válasz. Igen, elsősorban a narrátor beszélgető társára gondolok. Azonban nem kell aggódni, ez a kimondatlanság, a válaszok hiánya, minden okkal van ebben a könyvben. Egy történet sem lehet ugyanis igazán teljes, sőt, ha bizonyos részeket kihagyunk, elhallgatunk, egészen más színben tűnik fel minden, erre pedig bizonyítékot is szolgáltat a szöveg.

"Olyan fontos, hogy az emberek becsben tartsák az élet kis dolgait is. Hogy felismerjék, hogy mindennek a léte ugyanolyan joggal bír: a nőké, a férfiaké, a földigilisztáké és a királyoké. Hogy nincs más hatalmasabb, mint maga az élet."

A történet gerincét egy család története adja. Ez már lehet megszokott dolog a szerzőtől, ám a címben is szereplő hiány itt is szerepet kap. Nem minden családtagot ismerhetünk meg, sőt, akivel az olvasó találkozhat, az sincs teljes egészében jelen, életének csak egy kis szakaszát láthatjuk.

A karakterek, illetve a kapcsolatok rettentően emberiek. Esendőek, hibáznak, próbálnak jobbá válni, elbuknak, mégis valahogy mind érthető és nagy részük szerethető is. A szerző egyszerre mutat remek, követendő és szívmelengető, illetve szomorú, csalódást keltő és cseppet sem követendő példákat. 

"Csodálatos dolog a fiatalság, az álmok, annyi mindent akarunk elérni, aztán arcul csap minket az élet."

Ami a kötet hangulatát illeti, kifejezetten változatos. Hol vidám, hol szomorú a légkör a karakterek körül. Akad benne humor, míg az élet apró dolgait hol kifejezetten nyersen, hol gyönyörű sorokban fogalmazza meg. Ettől pedig az olvasó van, amikor a földhöz nagyon közelinek érzi a történet hangulatát, van amikor kifejezetten költői magaslatokban szárnyalónak.

"A mosoly fűszer, gyógyír, öröm, kitáruló ajtó."

Kimondott cselekmény természetesen nincs, ahogy ez rendjén is van ettől a szerzőtől, a történet mégis minden csapongás és megválaszolatlan kérdés ellenére összeáll. Ez pedig az, amit Stefánsson könyveiben annyira szeretek, az egyediség, a megszokottól való eltérés, és hogy minden különcsége ellenére egy megbizhatóan kerek élményt tud nyújtani.

Összességében tehát tetszett ez a könyv is, ám ismét le kell írnom, még mindig a Menny és pokol a kedvencem. A szerző rajongóinak bátran tudom ajánlani, mert megvan benne minden amiért ezt a különleges izlandi szerzőt szeretni lehet. Aki viszont még nem olvasott tőle, szerintem ne ezzel kezdje. Új olvasóknak kicsit talán furcsa lehet, esetleg kusza, és ha valaki nem tudja, mire számíthat, nos, könnyedén érheti csalódás. 

"Írj. Akkor nem felejtünk.

Írj. Akkor nem felejtenek el minket.
Írj. Mert a halál csak egy másik szó arra, ha elfelednek."

Csillagok sercegése

Egyik kedvenc szerzőm viszonylag friss magyar megjelenése, nem kell ennél több magyarázat, miért olvastam el.

A borító gyönyörű, a fordítás még mindig szuper, de muszáj kicsit odaszúrnom a Typotex kiadónak, amiért minimálisan sem foglalkoznak marketinggel. Konkrétan semmi hír nem volt ennek a kötetnek a megjelenéséről, pusztán véletlenül botlottam bele. (Aztán persze rögtön meg is rendeltem, csak érlelgettem a polcomon, ezért írok kicsit megkésve róla.) Hasonlóan jártam egyébként egy korábbi megjelenéssel is. Ezzel nem csupán annyi a problémám, hogy nem értesülök hamar olyan könyvekről, amelyeket azon nyomban meg is fogok venni, hanem az, hogy ha én, rajongó nem hallottam róla, akkor a még nem rajongók sem fognak. Jón Kalman Stefánsson pedig megérdemli a rajongókat.

Na, de térjünk vissza erre az alig 200 oldalas remek könyvre. Fülszöveg:

"Egy kisfiúnak, aki nemrégiben veszítette el az édesanyját, mostohája lesz, egy fiatalember Csehszlovákiáig is elmenne a szerelemért, a századelő Izlandján egy bohém lelkületű ingatlanügynök beleszeret egy kamaszlányba. Jón Kalman Stefánsson a tőle megszokott fanyar humorral átszőtt, szívmelengető, az emberi lélek legmélyéig hatoló, lírai prózában meséli el egy izlandi család három generációjának az emlékek és álmok elmosódott határvidékén játszódó történetét. Mi végre a szerelem? Az egymással töltött unalmas és viharos hétköznapok ellenére mégis, mi láncolja egymáshoz az embereket? Miféle véletleneken múlik egy ember élete? Érdemes-e tanyára költözni, aztán gyertyát tenni az ablakba? Milyen íze lehet a fókauszonynak és milyen a színe a halálnak? Mit jelent az, hogy fostalicska? És mit szólnak mindehhez az ólomkatonák?"

Ez a könyv tökéletesen hozza a szerző megszokott stílusát a tőle szintén megszokott emberi kapcsolatokról. Akad azonban a történetben egy üdítő újdonság, a gyerekszemszög.

Cselekményt senki se várjon ettől a könyvtől. Aki már olvasott a szerzőtől, az már megszokhatta, aki pedig még nem olvasott, nos, jobb ha előre tudja. Ez ugyanis egy családtörténet négy generációra visszamenőleg. Csakhogy nem kronológikus sorrendben, hanem csapongva a fegifjabb és legidősebb generációk között, miközben időnként beiktatja a köztes generációkat is. Az elbeszélés tehát ugrál időben, térben és szereplők között, ám ez egyáltalán nem zavaró. (Főleg, ha az olvasó kedveli az ilyen csapongó elbeszéléseket, mint én.) Azért a gyerekszemszög és a dédszülők története a két leghangsúlyosabb szál, ezek adják a történet gerincét.

"A csillagok között nagy a sötétség."

A szerző tehát a megszokott témáihoz nyúlt, ami tekintve, hogy a kötet eredeti megjelenése 2003-as egyáltalán nem meglepő. Akadnak itt nagy szerelmek kissé mélabús folytatással, hétköznapi kisemberek problémái, diszfunkcionális családok, kommunikációs nehézségek és rengeteg olyan téma kapcsolatokról, amelyek univerzálisak, mint a szerelem, hűség és gyász.

A karakterek rendkívül emberiek. Esendőek, távolról sem tökéletesek, ám épp úgy megvan bennük a szeretet és a jóság, mint a sötétség. Nekem nagyon tetszik, hogy még a legkisebb mellékszereplőnek, például a péknek is vannak rétegei, van személyisége, saját kis története, amelyet bár a szerző nem fejt ki részletesen, néhány gondolatban remekül érzékeltet. A legjobban azonban a gyerekszemszög tetszett.

"Lehet, hogy Anya magányos. Biztos kellemetlen a koporsóban feküdni, sötét van, és olyan szűk a hely, hogy felülni sem tud, hogy olvasson, tornagyakorlatokat sem tud végezni, gitározni meg főleg nem, ezért is hagyta itt a gitárt a tárolóban."

Egyáltalán nem könnyű megragadni a gyermeki gondolatok hangját, a szerzőnek azonban remekül sikerült. Úgy ír egy kisgyerek élettel és hallállal kapcsolatos gondolatairól, világképéről, hogy az olvasó elhiszi, igen, ezek egy gyermek szavai és nem egy felnőtt férfié. Számomra ez volt a legnagyszerűbb dolog ebben a könyvben.

Az izlandi kissé mélabús hétköznapok is visszaköszönnek a lapokon. Nem könnyű kis közösségben vagy épp egy zord tájon megélni, főleg ha az emberi gyarlóság széles skálája is ott mozog körülöttünk. A dédszülők szála pedig bővelkedett ebben. Számomra itt nem a szerelmi szál volt az igazán érdekes, bár kétségtelenül érzékletes volt, hanem a függőség. A dédapa függősége és állandó hullámvölgyei kifejezetten jól mutatták be, hogy egy szenvedélybeteg emberen csak saját maga tud segíteni, ám mindig kérdés, hogy meddig tart ki a segítő akarat.

Összességében ez egy szépen megírt társadalmi körkép egy család történetébe ágyazva. Cselekmény nincs, ám cserébe vannak emberi kapcsolatok, érzések, nehézségek és egy hiteles gyermeki nézőpont a gyászról. Tetszett, de nem lett a kedvencem a szerzőtől. (A kedvenc címet megdönthetetlenül a Menny és pokol trilógia birtokolja.)

Bátran ajánlom azoknak, akik már ismerik az író stílusát, mert ebben a könyvében sem fognak csalódni. Főleg, ha a korábbi munkáival próbálkoztak eddig. Illetve azoknak is szívesen ajánlom, akik még nem olvastak Jón Kalman Stefánsson tollából, de tennének vele egy próbát. Kezdő olvasmánynak ugyanis épp úgy tudom ajánlani, mint a Nyári fény, aztán leszáll az éj című kötetét. Ha viszont valaki olyan történetet szeretne, aminek van konkrét cselekménye, és a lezárása feloldoz minden felmerült feszültség alól, akkor keresse egy napsütésesebb ország szerzőjének kínálatában.

Zárásnak kedvenc idézetem a könyvből:

"Az ólomkatonák aprók, ezért kevés alvásra van szükségük."

Nyári fény, aztán leszáll az éj

Magyar olvasóknak ez a legújabb Jón Kalman Stefánsson regény, pedig valójában ez a szerző legkorábbi munkája.

A borító mutatós, nagyon tetszik a színvilága, és 244 lapjával nem hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"Egy ​teljesen átlagosnak mondható nyugat-izlandi falucskában a végtelen nyári nappalokat követő hosszú téli éjszakák különös dolgokat idéznek elő: a Kötöttárugyár igazgatója miután egy éjszaka latinul álmodik, az örökkévalóságra szegezi tekintetét, és lemond a földi boldogságról, egy öregembert szertefúj a szél, és madáreledellé változtatja, egy politikust elnyel a sötétség, az életét számokban mérő könyvelő ráeszmél, hogy képtelen megszámolni az arcán lecsorgó könnycseppeket, a helyi gazdabolt raktárában pedig mintha kísértet járna, ami nem is lenne csoda, hiszen egy régi bűntett színhelyére épült. A fény és árnyék váltakozásának időtlen világában, ahol az égen úszó felhők és a tenger hullámainak ritmusában folyik az élet, a szív sötét sikátoraiban tévelygő emberek olyan örök kérdésekkel szembesülnek, mint az emberiség sorsa, a szerelem, a magány és a halál."

Érdekes volt utolsónak kézbe venni ezt a korai könyvet, és látni, honnan indult a szerző. Mivel nagy rajongója vagyok, hamar felfedeztem benne azt a stílust, amit megszerettem tőle, bár érezhetően sokat formálódott, csiszolódott az évek és könyvek során. A szépen megfogalmazott gondolatok, és a rettentően emberi karakterek azonban változatlanok, mert ebben jó igazán a szerző.

"Még a legőszintébb megbánás sem képes visszavonni a szavakat, ha egyszer útnak indulnak, önálló életet kezdenek élni, és semmi sem állíthatja meg őket."

A könyv elmenne novelláskötetnek is, mivel minden fejezete egy-egy különálló történetet mesél el, aminek van eleje, közepe és nagyjából vége is. Bár igazán vége semminek sincs, hiszen az élet sosem áll meg.

"Aki temetésen sír, nem csupán a saját halálát siratja, hanem az egész világ pusztulását, mivel minden véget ér, és nem marad semmi."

Az olvasó egy kis izlandi falu életébe nyerhet bepillantást. Itt mindenki ismer mindenkit, nem igazán vannak titkok és mégis akadnak meglepő dolgok. A hangsúly az emberek hétköznapjain van, a személyiségükön, életük alakulásán, na meg persze minden örömükön és bánatukon. A történet ezért kifejezetten hétköznapi, ám akadnak benne elemek, karakterek, amelyek különlegesebbé teszik.

Mindegyik történetnek van üzenete, amelyet az olvasó szépen felfejthet a gyönyörűen megfogalmazott sorokban. (A fordító, Patat Bence ismét kiváló munkát végzett a szöveggel.) Ez az üzenet, hol egyértelmű, hol el van bújva, de még ha nem is ismerjük fel, akkor is elgondolkodunk kicsit rajta, mert ez a könyv azt mutatja meg, milyen sokszínű az élet, milyen sok különböző ember osztozik rajta és ők hogyan tudnak, vagy épp nem tudnak kapcsolódni egymással.

"A könnyek csónak alakúak, és a szomorúság és a gyász ül az evezőknél."

 A hangsúly tehát nem azon van, mit tesznek a szereplők, hanem, hogyan, miért, mikor és ennek milyen előzménye, illetve következményei vannak. Kicsit olyan ez a könyv, mint egy antropológiai leírás. Egy ilyen lélekközpontú történetnél pedig nem igazán lehet sok dolgot elárulni, inkább ki kell próbálni.

Nekem nagyon tetszett ez a könyv, mint minden a szerzőtől, bár nem lett a kedvencem tőle. Szívesen ajánlom azoknak, akik már ismerik a szerzőt, mert ha a stílusát szeretik, ezt a könyvet is kedvelni fogják. Illetve ugyanolyan szívesen ajánlom azoknak is, akik még nem vettek kézbe semmit tőle, mert megéri belekóstolni, kezdő kötetnek épp ideális. Szépen megfogalmazott sorok kedvelői előnyben.

(Egy kis figyelmeztetés a végére: az egyik fejezetben rossz dolog történik kutyákkal. Fájt, ezért gondoltam szólok, hogy minden olvasó felkészülhessen rá.)

Zárásnak még egy idézet a könyvből:

"A régi mondák szerint az ember nem pillanthatja meg Isten arcát, mert a látvány a halálát okozná, és ez kétségkívül érvényes arra is, amit keresünk – maga a keresés a cél, amitől az eredmény megfosztana bennünket."

A mindenséghez mérhető

Ez a könyv a Keflavík-duológia második kötete és még egy megerősítés, hogy ezt az írót én bizony nagyon szeretem.

Az első részről, A halaknak nincs lábuk már írtam korábban, és ott elég jól összefoglaltam, mire lehet számítani egy Stefánsson könyvtől. Úgyhogy ezt most nem ismételném meg, inkább csapongó pillanatképeket adok az olvasási élményemről és lelkesedésemről.

Kezdjük azzal, hogy imádom a borítót. Gyönyörű a színvilága, tökéletesen illik a történethez (ahogy a cím is), egyszerűen jó kézbe venni és megcsodálni a polcon. A Typotex Kiadó ezúttal is remek munkát végzett, ahogy a fordító, Patat Bence is. 380 oldalas igényes kiadás, lehet róla példát venni.

Fülszöveg:

"A halaknak nincs lábuk folytatása a következő nap története. A behavazott Keflavikban teljes a szélcsend. Ari, a középkorú, elvált, hosszú évek távolléte után Dániából Izlandra hazatért könyvkiadó, bár nincs hozzá valami sok kedve, elindul, hogy meglátogassa haldokló apját. Margrét a múltban tekintetét a csillagokba fúrja, Oddur pedig kihajózott délre, legnagyobb fiával a fedélzeten. A hatvanas években egy fiatal pár felzaklatja a szomszédokat, aztán önmagát. Az izlandi nyár egyik legcsodálatosabb napján egy kisfiú elbújik a függöny mögé. Egy hal, egy ököl, egy tenyér csattan a járomcsonton, a jóképű Carl Sagan pedig a világűrről beszél.
A mindenséghez mérhető költői lezárása a Jón Kalman Stefánsson egy évszázadon átívelő, egy kelet-izlandi halászfalutól egészen napjainkig tartó családregény-ciklusának."

Viszonylag sokáig olvastam ezt a könyvet, mert ez nem az a fajta, amit a hétköznapok rohanásában felcsapok pár percre, majd szaladok a következő dolgomra, hanem amelyet ki szeretnék élvezni. Ezért nem is vittem magammal munkába, utazásra, egyéb helyekre, inkább otthon, a fotelem kényelmében, elég időt szánva rá akartam lapozni. Így többnyire csak hétvégén a reggeli kávém mellett vettem kézbe.

Ezt pedig nagyon jól tettem, mert ezt a könyvet ízlelgetni kell, hogy a szép szavak kellemes tempóban áramolhassanak át az ember agyán. Hogy kiélvezze a költői képeket, az összefüggéseket, a szép gondolatokat és a kifejezetten hétköznapi problémákat, amelyeket ez a történet felvet.

"A szép szavak semmit sem érnek, ha nem tesznek jobbá bennünket."

Nagyon kedvelem az író stílusát, és ez most sem volt másképp. Van valami kellemes a szavaiban, amitől az egyébként hétköznapi dolgok leírása kifejezetten széppé válik. Pedig helyenként nyers, már-már naturalista, mégis végig megkapó marad. Egyszerűen jó olvasni, jó érzéssel tölt el, még akkor is, ha amit olvasok néhol elszomorít. A szereplők sorsa ugyanis nem épp könnyű, vétenek kisebb-nagyobb hibákat, de nagyon emberiek. Kifejezetten szeretem, ahogy ábrázolja őket, ahogy nem fél megmutatni az élet olyan részeit is, amelyeket nem szoktak hangoztatni.

Közben ad egy korképet Izlandról és egy részletes, szinte antropológiai leírást a lakosságról, és mindezt megfűszerezi zenével és irodalmi művekkel. A könyvnek ettől remek hangulata van, igazi északi, cseppet fagyos, mégis szép.

"A versek nagyon hasznosak: amikor hideg szorongatja a világot, takarónak lehet használni őket, olyanok, mint időn kívüli barlangok, falaikon különös jelekkel, viszont nem sokat érnek, ha a csontjaink fáradtak el, az élet leselejtezett bennünket, és esténként csupán a kávésbögre melegíti fel a kezünket."

Ahogy az első kötet megállta helyét önmagában is, úgy ez a könyv is értékelhető külön, ám lezárásként igazán jó. A ránézésre összefüggéstelen szálak az időben nagyon szépen összeállnak a végére. A családi kötelékek egyértelművé válnak, és megjelenik még valami a könyvben, ami az első részben még csak sejthető, a generációkon átívelő minták. Nagyon érdekes volt, hogy a család különböző generációi lényegében ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, hasonló hibákat vétenek és mindez a mindenség része, gyakorlatilag összefügg.

"Aki nem ismeri a múltját, vagy nem akarja elismerni, az elvész a jövőben. Aki előre akar lépni, annak néha előbb vissza kell mennie."

A felmerülő gondolatok egyébként egyetemesek. Központi helyet foglal el közöttük a szeretet, a szülő-gyerek viszony, a pályaválasztás kérdése, a düh- és gyászfeldolgozás nehézségei, megélhetési kérdések, és úgy általában minden, ami egy emberélet alatt fontos lehet. Látunk jó és kevésbé jó példákat, ám ami igazán fontos, az értékítélet elmarad. Stefánsson nem az a szerző, aki megmondja a tutit, hanem az, aki kendőzetlenül megmutatja, lehet így is, meg úgy is élni, és nem állítja, hogy az egyik jobb vagy rosszabb lenne. Ezt pedig nagyon tudom becsülni benne. Ettől válnak a szavai értékessé és jóval többé, mint üres közhelyek.

"Ezek szerint a szerelem végülis nem az, hogy úgy szeretlek, hogy az életemet adnám érted, you'll always be my endless love – hanem az, amikor valaki kimegy a fagyba egy gyapjúpokróccal meg egy sapkával, hogy egy másik ember tovább fürkészhesse a csillagokat…"

Összességében tehát ez megint egy remek könyv a szerzőtől és egy szép lezárása a duológiának. Elégedett voltam vele, jó volt olvasni és bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki kedveli a szerző munkáit. Ha pedig valaki még nem olvasott volna tőle, de szeretne egy szépen megfogalmazott, hétköznapi, mégis különleges könyvet tele remek gondolatokkal, akkor ideje megismerkednie vele. Csak kezdje az első kötettel.

Még egy idézet a végére kedvcsinálónak:

"Mindig is úgy éreztem, mintha Isten ősszel elfáradna, mintha a sötétség Isten szendergése lenne, a csillagok pedig az álmai."

Ásta

Jón Kalman Stefánsson az egyik kedvenc íróm. Mikor megtudtam, hogy új könyve jelenik meg a Jelenkor Kiadónál, azonnal elő is rendeltem. Aztán meghozta a futár, és rögtön el is kezdtem felfalni.

Nagyon tetszik a borító, különösen mert a Menny és pokol trilógiára emlékeztet. Igazán jól fog mutatni a polcomon.

516 oldal, vagyis nem vékony kötet, ám a tagolása miatt gyorsan lehet haladni vele. Főleg, ha az olvasó olyan mohó, mint amilyen én voltam.

Fülszöveg:

"Ásta. ​Reykjavíkban az 1950-es évek elején ezt a nevet adja Sigvaldi és Helga másodszülött lányuknak. „Ásta léte a szeretetből fakad, és szeretetben nevelkedik majd” – gondolják a szülők, hiszen a kislány az izlandi irodalom egyik nagy hősnéjének nevét viseli, ráadásul az ást szeretetet jelent.Azonban az idill nem sokkal később szertefoszlik: Helga elhagyja férjét és lányait. Ásta nevelőanyához kerül. Mamácskával egészen a kamaszkor beköszöntéig csendesen élnek, ám ekkor a lány nyugtalanná, pimasszá és izgágává válik. Egy iskolai incidens után, tizenhat évesen a fővárosból egy tanyára küldik, hogy ott töltse a nyarat. Itt, a Nyugati-fjordokban talál rá először a szerelemre Jósef oldalán. Ez az új érzés segíthet Ástanak, hogy áttörje a gátakat, és beteljesítse sorsát, amit a nevében hordoz.
Ez a lírai, érzékeny, sok hangon megszólaló új Stefánsson-regény – mely kirakósként áll össze a szereplők emlékeiből és az érzéseikhez kapcsolódó költői asszociációkból – egyszerre szól a szeretet sürgető vágyáról és az arra való képtelenségről. Ahogy a Deutschlandfunk írta: olyan ez a könyv, mint egy szomorú Chet Baker-jazzballada."

Jón Kalman Stefánsson ismételten hozta a megszokott formáját a megszokott színvonallal. Ásta története így nem egyenes vonalban halad, mert az író sem tudja, pontosan hol is kezdődik valaki története, hogyan lehet mindent elmesélni róla, hogyan lehet megérteni őt. A könyv ezért csapong időben, térben és szereplők között is. Hol maga az író mesél, hol a karakterek, ami elsőre talán kuszának tűnhet, ám aki ismeri a szerzőt, az meg sem lepődik, hanem kényelmesen belesüpped a megszokott, különleges elbeszélői stílusba.

Ebben a könyvben is kapunk egy szeletet Izland világából, lakóinak életszemléletéből, na meg egy picikét a történelméből. Viszont most nagyobb hangsúly van a karaktereken, azok döntésein, érzésein, így ez most egy kifejezetten lélektani alkotás lett.

"(…) a buzgó olvasók, különösen a nők, gyakran mindenki másnál nyitottabbak az élet okozta fájdalmakra. Az irodalom erre érzékenyebbé teszi a lelküket."

A főhős egyértelműen Ásta, bár családtagjai, ismerősei, szerelmei is kapnak bőven hangsúlyt. Ásta nem egy könnyen értelmezhető szereplő. Nagyon emberi karakter, akit a sors nem kímélt, vagy talán ő nem kímélte saját magát. Hoz rossz döntéseket, cipel sok megbánást, valahol mégis megérthető szereplő, akivel minden hibája ellenére szimpatizál az olvasó. Tőlem nagyon távol áll a személyisége, mégis meg tudtam kedvelni.

Minden ugrálás és csapongás ellenére, hiába tűnik megfoghatatlannak egy ember élete, a kötet végére minden összeáll. A kirakós darabkái a helyükre kerülnek, és bár marad néhány homályos pont Ásta életében - hiszen mindenki megtart magának néhány titkot - a nagy egész teljesnek tűnik. Ehhez a teljességhez pedig a narráció minden eszközt bevetett.

"De drágám, mi is a szerelem – és hogyan mérjük, ha nem abban, hogy mennyire hiányzik a másik?"

Stefánsson nagyon szépen ír. Nem csak azért, mert szépen megfogalmazott gondolatokat csempész bele a szövegbe, és remekül ragadja meg a pillanatok hangulatát, hanem mert mindenről precízen és érzékletesen ad számot. Amilyen gyönyörűen le tudja írni az érzéseket, olyan szépen meg tudja fogalmazni a legkevésbé magasztos dolgokat is. A könyvben ugyanis akad bőven nyers tartalom. Nyers mint az izlandi farmerek modora, és egyáltalán nem magasztos, inkább csak tényszerű, mint a birkaszar. A legjobb példa erre az, ahogy a szerző a szexualitást megragadja. Igen, ebben a könyvben akad szex is, hiszen ez hozzá tartozik egy ember életéhez. Csakhogy nem nyomnám rá az erotikus címkét, mert a hagyományos értelemben vett erotikához, ami az ilyen béllyeggel rendelkező könyvekben előfordul, ennek bizony semmi köze. Az író nem idealizál, nem állítja, hogy a szex valami magasztos dolog, és mégis sokkal fontosabb tényezővé teszi, mint az erotikus regények. Itt ugyanis célja van, méghozzá lélektani. Egyszerre mutatja be, hogyan jelenthet puszta szükséget, felszabadulást, sőt menekülést. Hogyan lehet két ember közötti szentség, és hogyan lehet fegyver az önmarcangolásban. Szóval megalapozott helye és célja van ebben a regényben, ahogy minden egyes szónak.

"Vannak szavak, amik pokolba taszítanak."

Mivel a könyv egy küzdelmes életet mesél el, egy küzdelmekkel teli országban, a hangulata többnyire szomorkás. Ez a szomorúság azonban elgondolkodtató, és bár helyenként úgy tűnik, nagyon sok itt a kiábrándultság, újra és újra felbukkan a remény is. Egy pillanatnyi boldogság, egy mosoly, egy jó ember kedves szava. A könyv így kiegyensúlyozottnak mondható. Az életről szól, annak minden negatív és pozitív pillanatával. Épp ezért ez az a fajta történet, amit érdemes ízlelgetni, emészteni.

"Milyen csodálatos képesség a mosoly, ez a bolygó teljesen élhetetlen lenne, ha nem lennénk rá képesek."

Összességében tehát ez egy újabb remekül megírt, különleges könyv a szerzőtől. Tetszett, jólesett olvasni. Még mindig a Menny és pokol trilógiája a kedvencem tőle, de nagyon örülök, hogy ezt a könyvet is a polcomon tudhatom mellette és A halaknak nincsen lábuk mellett. Utóbbi ugyanis jobban hasonlít erre a kötetre.

Mindenképpen ajánlom azoknak, akik kedvelik az író stílusát, mert tényleg hozza a megszokott színvonalat. Illetve azoknak is tudom ajánlani, akik egy nem hétköznapi elbeszélésre vágynak arról, mi formálja egy ember életét, melyek a meghatározó pillanatok, és kedvelik a lélektani könyveket. Viszont ha valaki nem szereti az ugrálást időben és térben, a cselekmény pedig sokkal jobban érdekli, mint a megfogalmazás, ne ezzel a kötettel kezdje az izlandi kortárs irodalom megismerését.

"A halál birodalmában senkinek sincs neve, ezért nem lehet visszahívni onnan senkit."

A halaknak nincs lábuk

Egy újabb "halas könyv" Jón Kalman Stefánsson tollából.

Miután elolvastam a szerzőtől a Menny és pokol trilógiát, nem volt kérdéses, hogy olvasni fogok még tőle, úgyhogy amint alkalom adódott rá, le is csaptam erre a könyvre.

A borító szép, tetszik a színvilága és persze, hogy egy hal van rajta. 368 oldalával kellemes vastagságú könyv viszonylag rövidebb fejezetekkel, ám nem lehet egy alkalommal befalni. Ízlelgetni kell, óvatosan felfejteni, mint egy sült keszeget, hogy észrevegyük a legapróbb részeket, a legkisebb szálkákat is.

Ezt a kötetet Patat Bence fordította és ugyanolyan kiváló munkát végzett, mint Egyed Veronika a trilógiával. A kötet eleji kiejtési útmutató és a lábjegyzetek pedig igazán jól jöttek.

Fülszöveg:

"A regény egyetlen nap története, de ebben a hosszú, fárasztó napban több mint száz év emléke gomolyog. Mikor is kezdődött minden? Amikor a költő-könyvkiadó Ari felbukkan, hogy néhány év dániai távollét után egy hirtelen jött családi ügy miatt visszatérjen abba a jobb napokat látott, apró izlandi városba, ahol felnőtt? Vagy gyermekkorában, a hetvenes években, amikor a sör be volt tiltva, a lemezjátszó hangszóróiból a Pink Floyd dübörgött, a legfőbb munkaadó az amerikai hadsereg volt, és a halgyár igazgatója botrányos halált halt? Vagy még régebben? A nagyapja korában?Honnan és hogyan jutottunk el eddig a napig? Hogyan lett pontosan az, ami éppen van? Miképpen formálódik az ember? A szerző ebben a filozofikus, vitriolos humorú mélabúval átszőtt, önéletrajzi elemeket sem nélkülöző művében próbál meg választ találni a kérdésekre."

Két fontos tudnivaló a szerzőről: nem ír klasszikus értelemen vett cselekményt és nem használ párbeszédeket. Amint minden olvasó ezt megemésztette, mehetünk tovább és meglátjuk, milyen remek is ez a különleges izlandi regény.

Ez a kötet lényegében pillanatképekből áll. Pillanatokból a jelenből, a közeli és a távoli múltból. Ezek a pillanatok néha jelentéktelennek tűnnek, néha úgy tűnik, hogy sehogy sem kapcsolódnak egymáshoz, ám ez így van rendjén. A szerző ugyanis azt boncolgatja gyönyörű, hosszú sorokban, hogy mi minden vezetett idáig, a máig. Honnan indul valaki és hogyan jut el ahhoz, aki most. Mindezt pedig a felmenők történeteiben, a gyerekkori eseményekben, a serdülőkori buktatókban és a felnőttkori botlásokban látja. Az ugyanis, hogy mit tekintünk fontosnak, mi hat ránk igazán és mi az, ami megragad az emlékezetünkben és van olyan fontos, hogy megosszuk másokkal, esetleges. Ez az esetlegesség pedig nem feltétlenül egyenes, nem feltétlenül egyértelmű, de nem is kell, mert bármelyik pillanat lehet különleges, lehet fontos, lehet arra érdemes, hogy emlékezzünk rá. A könyv ezért csapong egyik évtizedről a másikra, egyik pillanatról a következőre és egyik remek gondolatról a másik szép mondatra.

"Nem azért születtünk erre a sebzett, erőszakos és gyönyörű világra, hogy megpróbáljuk jobbá tenni, amennyire csak bírjuk?"

Az olvasó tehát jobban jár, ha belejön a csapongásba, felveszi a fonalat és egyszerűen élvezi az adott pillanatról leírtakat, mivel ha valaki szorosan összefüggő, kerek történetre vágyik, aminek van eleje és vége, az bizony csalódni fog. Szóval bele kell jönni, el kell engedni az elvárásokat és hagyni kell, hogy a remek gondolatok beszippantsanak.

A könyv ugyanis tele van remek gondolatokkal. Érdekes bemutatást ad Izlandról, a művészetről, a zenéről, férfiakról és nőkről. A sorok egyszerre gyönyörűek és mégis profánok. A szerző olyan szépen tud írni, olyan hétköznapi és cseppet sem szép dolgokról, hogy az olvasó elpirul, amiért még ez is tetszik neki. 

Például épp metrón ültem, mikor a főszereplőt (talán nevezhetem annak, hiszen róla szól a legtöbb fejezet) a reptéren épp testüregi motozásnak vetették alá. A szerző remek stílusában még ez a kínos pillanat is gördülékenynek és különlegesnek hatott, amíg észre nem vettem, hogy a mellettem ülő idősebb hölgy időnként a könyvembe pislog. Hogy mit gondolhatott arról, amit látott, azt nem tudom, de valószínűleg legközelebb óvatosabban olvasgat bele mások könyveibe...

A leírások tehát pontosak, most is antropológiai alapossággal elemzik az embereket és azok gondolatait és cseppet sem finomkodnak a valósággal. Az élet néha nehéz, a szürke hétköznapok néha keservesek, az ember néha belefásul, de mindez olyan szépen van elénk tárva, hogy bár olvasás közben elszomorodhatunk, valahol meg is könnyebbülhetünk, hogy igen, néha más is érez így.

"Az élet felfoghatatlan, igazságtalan, mégis folytatjuk, nem menekülhetünk előle, nem ismerünk mást, ez az egyetlen, amiről tudjuk, hogy bizonyosan a miénk: drága kincs, értéktelen kacat."

Nekem tehát nagyon tetszett ez a könyv minden pillanatképével, gyönyörű és profán mondatával, a remek üzeneteivel, így ezúttal sem csalódtam a szerzőben.

Meleg szívvel ajánlom mindazoknak, akik egy különleges könyvre vágynak egy különleges felépítésben szépen megfogalmazott izlandi, ám örök érvényű gondolatokkal és nem zavarja őket, ha nincs cselekmény. Talán a szerző trilógiája egy fokkal könnyedebb olvasmány, így bátortalanabb vállalkozóknak előbb azt javasolnám. Ha viszont valakit egyszer már rabul ejtett Jón Kalman Stefánsson stílusa, nem fog csalódni ebben a könyvében sem.

Még néhány idézet a könyvből:

"Jusson majd eszedbe, amit mondok: az embernek két dologra van szüksége ahhoz, hogy szilárdan álljon, kiegyenesedve járjon, és hogy megőrizze a szeme csillogását, a szíve fürgeségét és a vére zenéjét: egyenes gerincre és könnyekre."

"A zene képes fényt hozni a sötétségbe, képes kiszakítani az embert a szomorúságból, a szorongásból, a negatív gondolatokból, hogy átlendítse az életvidámságba, a létezés, az itt és most örömébe; nélküle az emberi szív élettelen bolygó lenne."

"Tönkretesszük a földet az életmódunkkal, ezzel a ténnyel mindennap szembesülünk, mégis alig teszünk ellene, mintha semmibe vennénk azokat, akik utánunk jönnek."

Az ember szíve

A hal farokúszójával befejeztem ezt a csodás, jeges, izlandi történetet, a Menny és pokol-trilógiát.

Az első kötet elvarázsolt és beszippantott a havas és sós világába. A második kötet pedig bebizonyította, hogy a varázslat tartós, az író pedig egyszerűen zseniális. A lezárással szemben ezért magasak voltak az elvárásaim.
Szerencsére mindezeket az utolsó rész mind a 472 oldalával könnyedén megugrotta.
Fülszöveg helyett ezúttal az íróról hoztam ajánlást:

"Az 1963-ban Reykjavíkban született Jón Kalman Stefánsson Izland egyik fontosabb kortárs szerzője, akit négyszer jelöltek az Északi Tanács Irodalmi Díjára, A halaknak nincs lábuk regényét pedig a Man Booker nemzetközi díjára. A 2007 és 2011 között megjelent Menny és pokol-trilógia egyik legfontosabb műve, mely most először olvasható magyar nyelven, Egyed Veronika fordításában."

A történet ott folytatódik, ahol a második rész véget ért. Végre eljön a tavasz Izlandra, így az állandó harc a hóval és széllel átmenetileg szünetel. Ettől azonban nem lesz olyan könnyű az emberek élete, mint egy pehelyréce tolla. Sőt, új kihívásokkal és veszélyekkel kell szembenézniük.
A lezáró kötet két dologra fókuszál, a szereplők életére és a szálak összekötésére, majd elvarrására. Nincs igazán vége a történetnek, mert az egész csupán kiragadott pillanatok elmesélése, ám így is kiteszi a pontot az élmény végére.
Ebben a kötetben az időjárás és az antropológiai részletek helyett a karakterek lélektanára kerül a hangsúly. Az olvasó jobban megismerheti és megértheti a szereplők tetteit, motivációit és természetét. A gyönyörű sorok pedig ezúttal nem az életről és halálról elmélkednek (bár akad közöttük ilyen gondolat is), hanem a címben is szereplő emberi szívről. A szív pedig legalább annyira érdekes és időnként rejtélyes tud lenni, mint a tenger.

"Az ember azért született, hogy szeressen, a lét alapja ilyen egyszerű."

A szereplők az új ismeretek fényében is nagyon emberiek maradnak. Vannak, akik közel kerülnek az olvasóhoz, mint a fiú. Vannak, akiket jobban meg lehet érteni, mint Gísli, és vannak, akik bár az emberiség negatív oldalát képviselik, mégsem keltenek utálatot. Mindenki annyira természetes és az író annyira szépen mesél róluk, hogy a gonosz tettek is inkább felháborodást és sajnálkozást keltenek, mint gyűlöletet. Az ember esendő és ez a könyv egyik nagy üzenete.

"Az ember kegyetlen, nem szabadna feltétel nélkül csodálnunk azokat, akik a legmagasabbra emelkedtek, csak akkor, ha tudjuk, hogy min állnak, a saját lábukon, avagy mások életén."

Apropó üzenet, az írás és olvasás szépsége és fontossága végig hangsúlyos ebben a történetben. A szavaknak itt különösen fontos jelentősége van. Egyrészt, hogy az író hangsúlyozza az irodalom értékét, másrészt pedig, hogy ezzel ellensúlyozza a karakterek szűkszavúságát. Nagyjából annyi itt a társalgás, mint az előző két kötetben, vagyis nem túl sok. Ez azonban cseppet sem hiányzik, mert nélküle is átjön minden gondolat és üzenet.

"Az életünk megnő, amikor olvasunk. Nagyobb lesz, mondja, olyan, mintha kapnánk valamit, amit senki nem vehet el tőlünk, soha, de soha, és vidámabb lesz tőle az ember."

Nagyon tetszett, hogy ellentétben néhány kliséket előszeretettel pufogtató íróval, Stefánsson sosem fogy ki a szavakból. Mindig tud újat mondani és még ha ismétel is - a könyvek nagyszerűsége visszatérő motívum - akkor is frissen, új oldalról megközelítve teszi. Gyönyörűen ír és elképesztő, hogy ezt a lenyűgöző stílust három köteten át meg tudta tartani.
Ehhez persze hozzájárult a fordító munkája, így ismételten hatalmas nagy dicséret illeti Egyed Veronikát. Csoda szép a könyv megfogalmazása.

"Aki elsüt egy puskát, az felelősséggel tartozik a golyóért és a fájdalomért, amit esetleg okoz vele, és vajon nem ugyanez vonatkozik-e a szavakra?"

Összességében ez egy gyönyörű kötet egy gyönyörű trilógiában. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam és nagyon örülök, hogy ott csücsül a polcomon és bármikor kézbe vehetem.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy szépen megfogalmazott, különleges hangulatú történetre vágyik. Nem epikus a cselekménye, ám a karakterek, Izland bemutatása és a leírt szavak mindent megadnak, ami egy remek olvasási élményhez kell.

Az angyalok bánata

Menny és pokol-trilógia második kötete, vagyis az olvasás a hal gerincével folytatódik.

Habár már áradoztam a borítóról az első könyvnél, most is meg kell jegyeznem, hogy ez a kiadás meseszép. Még így külön, a testvérkötetei nélkül is gyönyörű a borító és olyan kellemes fogni. Pedig ez a rész jóval vaskosabb, 404 oldal.

Fülszöveg:

"Valahol ​Izlandon, valamikor az előző század elején a jeges fjordok felett a hófúvásban egy apró, törékeny fiú küzdi magát előre. Hátizsákjában egy verseskötettel, ami nemrég a legjobb barátja halálát okozta a viharos tengeren. A fiú azt tervezi, hogy miután visszajuttatta a könyvet az eredeti tulajdonosához, ő maga is csatlakozik a barátjához a holtak birodalmában. Ám az élet, úgy tűnik, nem adja ilyen könnyen magát. Egy váratlan találkozás, egy kedves szó és néhány meleg takaró esélyt ad az életben maradásra. De vajon visszatalálhat-e valaki az élők közé, aki már mindent elveszített? Lehet-e újra családja annak, aki azt hitte, senkije sincs? És vajon túléli-e, ha újonnan megtalált otthonát később mégis ott kell hagynia egy olyan küldetésért, ami könnyen lehet, hogy az életébe kerül?"

A fülszöveg cselekményleírása megtévesztő, mert a benne foglaltak (a küldetést kivéve) megtörténtek az első kötetben. Az olvasó ezért itt már tényleg vakon tapogatózik, mint a főhősök a hóviharban. Ez pedig egyáltalán nem baj, sőt még különlegesebbé teszi az amúgy is egzotikus olvasási élményt.

A kötet cselekménye egyébként rém egyszerű, egy "küldetés" a hóban. Itt azonban nincs is igazán szükség klasszikus értelemben vett cselekményre, mivel a szereplők hétköznapi hősök és életük nekünk, kényelmes, meleg fotelban olvasó közép-európaiak számára így is izgalmas.

Párbeszéd továbbra sincs, bár egyre többször nyúl a szerző dialógusokhoz, mégsem lett sokkal fecsegősebb ez a rész. Ennyi oldal után azonban mindez nem is hiányzik, mert a szerző továbbra is gyönyörűen ír. Olyan gyönyörűen, hogy mindig volt olvasás közben a kezem ügyében toll és papír, hogy egy-egy szép gondolatát kiírhassam.

Ez a könyv igazából olyan, mint egy szépirodalommal megfogalmazott antropológiai tanulmány. Egyszerűen minden megvan benne, ami a huszadik század hajnalán egy izlandi ember életéhez tartozott. Gondolok itt a társadalmi berendezkedésre, a munkára, az életkörülményekre, a sózott halra, a hidegre és a hitre. Ehhez adódnak az emberi kapcsolatok hol jobb, hol gyászosabb színben feltüntetve és ezzel meg is van a tanulmány egy fiktív izlandi ember szívének tükrében. Nagyon tetszett.

Tetszett, mert egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogyan lehet egy szinte örökké hóval és jéggel borított országban élni, vagy egyáltalán miért akarna valaki ott élni. Nem tudtam elképzelni, micsoda kihívás lehetett egy-egy számunkra evidens dolog, mint például a posta, a víz, vagy épp a kávé megszerzése. És álmaimban sem gondoltam volna, hogyan pisil az ember egy hegyen térdig érő hóban és jeges szélviharban. Most viszont már el tudom képzelni, ám ettől nem lett kevésbé döbbenetes számomra az izlandi élet.

A szereplők továbbra is hétköznapi emberek, igazi emberi problémákkal és kifejezetten szerethetőek. Az nem kérdés, hogy az olvasó megkedveli a fiút (a könyv névtelen hősét) már csak a közös szenvedélyből adódóan is, ám a többiek is épp olyan gyorsan beférkőzhetnek a szívébe. Még azok a mellékszereplők is, akiket csupán pár oldalig vet a szemünk elé az író által mozgatott sors, fontossá válhatnak. Ettől pedig még mélyebb a könyv üzenete, az élet fontossága.

A szerzőt tehát nem tudom eleget dicsérni, biggyesztek is néhány idézetet a bejegyzés végére ízelítőnek. Van azonban még valaki, akit muszáj kiemelnem és szintén megdicsérnem. 

A kötet fordítója, Egyed Veronika remek munkát végzett. Tökéletesen átadta a jég birodalmának hangulatát és igazi csemegékkel szolgált a kötetvégi fordítói jegyzetekben. Nagyon hasznosak ezek az ismeretterjesztő kommentárok és kifejezetten segítik a könyv, vagy inkább a szerző megértését. Hatalmas piros pont!

Összességében tehát ez a második rész legalább úgy beszippantott és lenyűgözött, mint az első. Továbbra is iszom az író minden szavát és szívom magamba a jeges tudást, mint például azt, hogy mi az angyalok bánata. Tehát még mindig nagyon tetszik ez a trilógia és csak ajánlani tudom.

Ízelítő:

"Az ember élete csak a levegő halvány rezzenése, olyan gyorsan elmúlik, hogy az angyalok lemaradnak róla, ha pislognak egyet." 

"…az irodalom nem alázatossá tesz minket, hanem őszintévé, ez a természete, és ezért olyan hatalmas erő a világban." 

"Azt hiszem, nem jó dolog az, ha valaki egyedül él, szerintem nem tesz jót, az ember szívének muszáj valaki másért dobognia, különben kihűl." 

"Akinek a kezében toll és papír van, az megváltoztathatja a világot."

Menny és pokol

Mikor megláttam a Menny és pokol-trilógiának a megjelenési dátumát, biztos voltam benne, hogy kell nekem. Szerelem volt első látásra, mert bár semmit sem tudtam a szerzőről (azon kívül, hogy izlandi), semmit sem tudtam a történetről (hiszen magyar olvasó még nem találkozott vele), sőt, még a terjedelem sem volt teljesen világos (mivel a kiadó egyben árulta a három kötetet), egyszerűen muszáj volt előrendelnem.
Hogyan is állhattam volna ellen ennek a csodálatos borítókompozíciónak és persze egy jeges sarkvidéki történetnek?

Aztán megérkezett a trilógia egy meseszép védőborítóban és mikor kicsomagoltam, ez a kép fogadott:

trilógia

Van itt minden, ami kell a haltól a hegyig, csak az okozhat némi furcsaságot, hogy az olvasó a fejével kezdi és a farokúszójával végzi ezt a trilógiát, így a helyes sorrendbe rakva a könyveket, megbomlik kicsit az összkép:

trilógia olvasási sorrendben

No, de ez az összhatás akkor is zseniális. Csak gratulálni tudok a Jelenkor Kiadónak! Na, meg a fordítónak, de ehhez lássuk is bővebben az első kötetet.

Az olvasást tehát a hal fejénél kell kezdeni, rögtön a mennyel és a pokollal. Ez a legvékonyabb rész, mindössze 252 oldal.

A külcsínhez hozzátartozik a borító textúrája, amit igazán jó fogni, mert nem fényes, mint a legtöbb könyv esetében, hanem igazi papír, amitől még különlegesebb érzés kézben tartani.

Fülszöveg helyett:

"Jón Kalman Stefánsson elementáris erejű, költői szépségű elbeszélése három köteten át meséli el a hóviharokkal birkózó, élők és holtak világa között imbolygó fiú történetét. Olvasás közben feltárulnak előttünk az 1900-as évek elejének mindennapjai a gleccserek árnyékában, ahol a mindenható kereskedők, sorsüldözte hajóskapitányok és zaklatott lelkű tiszteletesek mellett a szegények és a nők csak mellékszereplői lehettek a sziget nagy történetének; Stefánsson azonban épp az ő hangjukon, az ő szemszögükből mutatja be ezt a távoli, kíméletlen és mégis lélegzetelállító szépségű vidéket."

Ennek a trilógiának igazából nem is kell fülszöveg, mert jobb, ha az olvasó maga fedezi fel. Épp ezért, bár a harmadik kötetre nyomtattak cselekményleírást, nem érzem szükségesnek. Átfutottam ugyan, mikor megrendeltem, de hetekkel később, kézbe véve az első részt, meg sem fordult a fejemben, ez pedig így volt jól. Ez könyv olyan, mint egy távoli sziget, fel kell fedezni.

A felfedezés pedig azzal indul, hogy az olvasó megismerkedik az izlandi író stílusával. Engem rögtön megfogott, rögtön körbevett a hangulata és rögtön megállapítottam, hogy ez a fickó bizony gyönyörűen ír. Olyan szépen, választékosan, mégis természetesen fogalmaz, hogy bár nagyon hosszúak a gondolatok, cseppet sem éreztem őket túlzásnak. Sőt, minden második oldalon találtam valamit, amit muszáj volt kiírnom, pedig nem vagyok nagy idézetgyűjtögető.

Engem tehát megfogott a narráció, pedig nincs benne klasszikus értelemben vett párbeszéd. Valahogy nem is hiányzik. Az elején azért nem, mert ezek az emberek, a napról-napra elemekkel küzdő, kérges kezű halászok nem cseverésző típusok. Később pedig azért, mert megszoktam nélkülük és olyan szép a narráció, hogy nem akarnám holmi fecsegéssel megtörni.

A cselekmény is minimalista. Ennek a kötetnek az eseményeit például össze lehet foglalni a kihagyott fülszövegben. (Ezért sem másoltam a bejegyzésbe, nem szeretek spiolerezni.) Valahogy mégis rendjén van. Nincs szükség nagy eposzra, mert az izlandi emberek hétköznapjai épp elég küzdelemmel vannak tele, hogy érdekesek legyenek. A kötet pedig az ő életüket kívánja bemutatni néhány szereplő által.

Tehát nem szokványos könyv és ezt a szereplők nevei tovább fokozzák. Bevallom, időnként át kellett gondolnom, hogy a számomra különleges hangzású név kit is takar, mert nem mindig volt egyértelmű, fiú-e vagy lány. Aztán persze belejöttem és még különlegesebbnek éreztem tőle a történetet.
Van még egy dolog, ami nem teljesen egyértelmű, kissé sejtelmessé is teszi a könyvet, az időbeli elhelyezkedése. Sokáig csak tippeltem, mégis melyik században és melyik évtizedben játszódik a cselekmény. A halászlét egyszerűsége ezen nem segített sokat. Számomra jó volt ezen gondolkodni, de biztosan akad olvasó, akit zavarhat.
Ami a karaktereket illeti, egyszerűségükben ők is kifejezetten szerethetőek. Hétköznapi emberek, esendőek, mégis kedves figurák. Még az iszákos kapitányoknak is van valami bája, hiszen Izland jeges partjain nincs bennük semmi szokatlan.
Összességében az első rész alapján mondhatom, hogy cseppet sem bántam meg, hogy megvettem ezt a trilógiát. Beszippantott a hangulata és elbűvölt a stílusa. Remélem, a további két rész is legalább ennyire fog tetszeni.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki szép gondolatokra vágyik, kíváncsi az izlandi irodalomra és fontosabb számára a gyönyörű megfogalmazás, mint a karakterek nagy világmegmentő tettei.

Ízelítőnek:

"A pokol az, ha halott vagy, és ráébredsz, hogy nem is éltél, amíg még lehetőséged lett volna rá."

"Sigurdur egy fedél alatt árul gyógyszert és könyvet, a könyvek úgy illatoznak az orvosságtól, hogy már csak a szagtól rögtön kigyógyul az ember minden nyavalyából; nem mondhatja senki, hogy az olvasás nem egészséges."

"A könnyek olyankor jönnek, mikor a szavak csak haszontalan kövek."