Az órásmester lánya

Olvastam már a szerzőtől, bár annak lassan tíz éve. Jó emlékeim voltak róla, így ezt a könyvét is szerettem volna elolvasni, csak mindig közbeszólt egy másik olvasnivaló.

A borító mutatós, de a ház a képen nem épp olyan, mint a történetben. 448 oldal, tehát nem egy rövid kötet, ám ez az írónőtől megszokott dolog.

Mielőtt bármi mást írnék róla, meg kell jegyeznem, hogy vagy én változtam nagyon sokat az elmúlt évek alatt, ezért korábban kellett volna olvasnom, vagy egyszerűen el kellene engednem azokat a könyveket, amelyeket csak halogatok és halogatok. Igen, sajnos csalódtam.

Fülszöveg:

"1862 nyarán ifjú művészek maroknyi csoportja jelenik meg a Temze partján álló Birchwood kúriában. Vezetőjük a kimondottan szenvedélyes és kiemelkedően tehetséges Edward Radcliffe, a tervük pedig az, hogy a külvilágtól elzárkózva, ihletet keresve, alkotásba merülve töltik a nyarat. Mire tervezett tartózkodásuk véget ér, egy nő gyilkosság áldozata lesz, egy másiknak nyoma vész, eltűnik egy nagy értékű tárgy, és Edward Radcliffe élete romokban hever.
Másfél évszázad múltán Elodie Winslow, a fiatal londoni levéltáros egy mappában két látszólag összefüggéstelen dokumentumra bukkan: az egyik egy elragadó külsejű, Viktória-kori öltözéket viselő nő fényképe, a másik pedig egy művész vázlatfüzete, melyben felfigyel egy folyókanyarulatban álló, kétormú ház rajzára.
Vajon miért találja Elodie oly ismerősnek Birchwoodot? És ki lehet a régi fényképen látható fiatal nő? Fény derül-e valaha is a titkára?"

Nagyon sok problémám volt ezzel a történettel. Mielőtt azonban elkezdeném sorra venni, milyen banánhéjakon csúszott el számomra ez a könyv, el kell mondanom, mit vártam volna tőle.

Nos, emlékeim szerint Kate Morton remek kis családregényeket ír. Általában két ídősíkon dolgozik, a múltban és a jelenben, és ezt a két szálat fokozatosan szövi össze. Persze mindig akad benne romantika, és a múltbéli szál általában valamilyen tragédiával terhelt, de összességében úgy emlékeztem a könyveire, mint kellemes olvasmányokra. Szóval leginkább komfortos olvasmányt vártam tőle, ami kellemesen fenntartja a figyelmemet, de nem kell rajta sokat agyalni, csak haladni a sorokkal. Ezt azonban most sajnos nem kaptam meg. Nem volt komfortos, csak furcsa, és sokkal, de sokkal többet gondolkodtam rajta, mint szerettem volna. Na, nem azért, mert olyan csavaros lett volna, hanem mert  próbáltam rájönni, mi is volt a szerző szándéka ezzel az egésszel. A történet ugyanis úgy el van csúszva, mintha a szerző különféle történet-ötletekből toldozta volna össze. 

Kezdjük a címnél: Az órásmester lánya. Ez alapján az olvasó feltételezheti, hogy a kötet főszereplője ennek a bizonyos órásmesternek a lánya. Vagy ha esetleg mégsem, akkor valaki, aki ismeri ezt a lányt, közeli kapcsolatban áll vele, vagy ha már múltbéli szál, mondjuk róla írja a doktori disszertációját. Szóval valahogy ő lenne a történet kulcsfigurája. Hah, nem! Ennek a könyvnek egy főhőse van, egy ház. Igen, jól olvastad, egy házról szól ez a könyv, szóval lehetett volna a címe: Brichwood manor és akkor sokkal, de sokkal több értelme lett volna ennek a csapongó katyvasznak.

Azért állítom, hogy a ház a főszereplő, mert lényegében ez az egyerlen dolog, ami összeköti a sok szereplőt, akik különböző évszázadokban vagy évtizedekben élnek. Igen, itt jön a képbe a másik probléma, nem két idősík van, hanem vagy egy tucat. Ehhez pedig sok-sok mellékszereplő társul, akiknek élete szintén kibontakozik a lapokon. És hogy ez miért probléma? Mert teljesen elveszti a történet a fókuszt. Miről is akar szólni? Az órásmester lányáról? Egy levéltárosról, akinek szabadulnia kellene az eljegyzéséből? Egy nyomozóról, aki szeretné visszakapni a gyerekeit? Egy csellista és egy hegedűművész tragikus románcáról? Egy anyuka második világháborús megpróbáltatásairól? Egy életcélt vesztett első világháborús katonáról? Egy kislányról, akit a szülei bentlakásos iskolába küldenek? Vagy egy másik kislányról, akit bűntudat gyötör? Esetleg egy gyémántról? Mert mindez bele van szuszakolva ebbe a könyvbe. Csakhogy az említett házon kívül nem sok minden kapcsolja össze ezeket a szereplőket. Sőt, a problámáik felvillannak, majd jön a következő szereplő és feledésbe is merülnek. Rengeteg, de tényleg rengeteg témába és karakterbe belekapott a szerző, kidolgozni azonban már nem sikerült mindegyiket, de nem is ez volt vele a probléma. Hanem a nyilvánvaló tény, se a szerző, se az olvasó nem tudja, miről is szól ez a történet. Ez a fejetlenség pedig teljesen megöli az olvasási élményt.

A fülszövegben feltüntetett két szál lenne ugyebár a hangsúlyos. Csakhogy, míg a 19. századi történet lassan, darabosan, de ki van fejtve, addig a másik elindul a könyv elején, majd cirka 300 oldallal később folytatódik, hogy aztán kapjon egy összecsapott és teljesen nyitott lezárást. Káosz ez a könyv. A szerzőnek inkább novellákat kellett volna írnia a már említett címmel...

Az olvasási élmény tehát darabos, csapongó. Hol a 19. században járunk, hol napjainkban, hol az első és hol a második világháború idején. Ráadásul mindig újabb és újabb szereplő bukkan fel új problémákkal, míg a korábbiak vagy ejtve vannak, vagy pihennek, de olyan hosszan, hogy az olvasó már teljesen el is veszíti irántuk az érdeklődését. 

A narráció is épp ilyen kusza. Két hang váktakozik a könyvben. Egyik az írónő elbeszélői hangja, a másik pedig egy kísértet sejtelmesnek szánt utalásokkal teli monologizálása. Nagyjából fele-fele arányban vannak jelen a könyvben, ám engem az utóbbi inkább bosszantott. Mert a katyvasz egy dolog, de ez az indolkolatlan természetfeletti szál, na, ez koronázza meg igazán a történet káoszát.

Adva van egy kísértet. Egy "véletlenül" meggyilkolt nő szelleme, aki emberek fülébe duruzsol, és elvileg szeretne hatni rájuk, de lényegében egy békés kis entitás, aki boldogan kísért, hiába búsong és hiába tölt majdnem fél évszázadot egy fedél alatt a gyilkosával. Ja, egyébként volt itt másik halott is, de kísértet csak egy van, mert csak. Semmi, de tényleg semmi értelme nem volt ennek a narrációnak, mert mindent, amit a kísértet elmondott, elmondhatott volna más is. Gondolom, az írónő azt hitte, így misztikusabb vagy hitelesebb lesz, ám épp az ellentétét érte el vele. 

Ráadásul (Spoilerek kövekeznek!) annyira elcsépelt volt a kísértet története, tele lerágott csonttal. Nehéz sorsú kis árva lányka rossz útra kényszerűl, de jön a nagybetűs szerelem és minden megoldódni látszik, ám végül mégsem lehetnek egymáséi, tragédia, sztori vége. Olvastam már hasonlót? De még mennyit! Tipikus és klasszikus történet, amiből egy elem lehetett volna izgalmas, a hölgy halála, de azt is sikerült elszúrni. Banális halálnem lopott ötlettel. Persze, nem biztos, hogy lopott, de ez a könyv 2018-as, a Sarah kulcsa pedig 2006-os, így Kate Morton meríthetett belőle. Kár, hogy a kivitelezés sokkal gyengébbre sikerült.

Összességében tehát ez egy teljesen kaotikus történet. Sok témát feldob, renegteg a szereplője, de mind csak lebegnek egy kísértetjárta ház üres szobájában. Nem lehet igazán kapcsolódni velük, annyira csapongó az egész. Nem így emlékeztem a szerző munkáira, csalódtam.

Nekem tehát nem tetszett ez a történet, így nem is nagyon menrém ajánlani. Ha valaki még nem olvasott Kate Morton kötetet, ne ezzel kezdje. Kizárólag azok kezdjenek bele, akiket nem zavar a darabos történetvezetés, sem az indolokatlan természetfeletti vonal, és romantikus beállítottságúak. Ó, és az sem okoz nekik problémát, ha egy-egy cselekményszálnak nincs vége.

Párizs szólóban

Jojo Moyes azon romantikus történetírók közé tartozik, akiket kedvelek. Több könyvét olvastam, volt ami nagyon tetszett, volt ami kevésbé, és olyan is akadt, ami nem nyert meg. A stílusa azonban mindig olvasmányos, és időnként jólesik könnyed, romatikus történetet olvasni.

A borító nagyon tetszik, konkrétan cuki. Minden rajta van, ami klasszikus, nőknek szóló, romantikus történet kelléke lehet a macskaköves úttól a könnyed, nyári esőig.

Terjedelemre meglepően vékony, mindössze 332 oldal, ami nem tűnik soknak, főleg ha hozzátesszük, hogy összesen 11 novellát foglal magába. Igen, ez most rendhagyó módon nem regény, hanem novelláskötet.

Fülszöveg:

"A Párizsba induló Nellt sunyin cserben hagyja barátja, így egyedül érkezik a világ legromantikusabb városába.Két párizsi szerelmespár számára, akiket közel egy évszázad választ el, a házasság még csupán szerelmük történetének első fejezete."

A fülszöveg valójában csupán az egyik történet, a kötet címét is adó utolsó novella összefoglalása. Szóval, ha valaki ez alapján szeretné megítélni ezt a könyvet, ne tegye. Inkább járjon kicsit utána a többi történetnek is, amihez rögtön adok is egy kis segítséget.

A kötet felépítése keretes. Az első és az utolsó történet hosszabb, jobban kidolgozott, és szerintem ezek követik legjobban az írónő megszokott stílusát. A közöttük helyet foglaló további kilenc novella jóval rövidebb és sokkal felejthetőbb. 

A köszönetnyilvánításban Moyes megjegyzi, hogy hálás azoknak, akik először tették közzé ezeket a történeteket. Tehát ezen novellák szerepeltek már magazinban, rádióban és egyéb fórumokon. Ez pedig jó magyarázatot ad a történetek kuszaságára és a helyenként kurtán furcsa, semmitmondó, vagy néhol közhelyesnek is nevezhető cselekményre. Én ugyanis cseppet összedobáltnak éreztem ezt a kötetet, és csupán néhánynál éreztem úgy, hogy megérte a nyomdai fáradtságot, pedig még ezen jobb alkotások sem tetszettek igazán.

Számomra nagy csalódás volt ez a kötet. Nem azt a könnyed, romantikus kikapcsolódást kaptam tőle, amit vártam. Ráadásul a történetek nagy részét lehangolónak találtam, ami erős kontrasztba helyezte számomra az olvasási élményt a fenti cuki borítóval. Rögtön ki is fejtem minden egyes novelláról a véleményemet.

Nászút Párizsban

A kötet nyitó története, ahogy már írtam, hosszabb és részletesebb. Két idősíkon halad, és két mézesheteket töltő, fiatal házaspár megpróbáltatásait meséli el Párizsban. Oké, valójában a fiatalasszonyok megpróbáltatásait, mert nekik nem úgy alakul a házas élet, ahogy elképzelték, míg az urak elvannak, egészen újdonsult feleségük kifakadásáig. Számomra a múltban játszódó történet jobb volt, érthetőbb és kevésbé butus, mint a modern. Összeségében mégis úgy fejeztem be, hogy hát, ez nem egy különösen jó vagy érdekes történet az írónőtől. Aztán persze gyorsan rájöttem, hogy a további novellákhoz képest, ez bizony jónak számít.

Mégsem a szegényes olvasási élmény miatt haragszom erre a történetre, hanem mert, mint később megtudtam, ez az írónő korábbi regényének (Akit elhagytál) előzménye. Utána kellett olvasnom, hogy erre rájöjjek, pedig azt a regényt nagyon szeretem. Egyszerűen nem ismertem meg a szereplőket, és nem kapcsoltam össze ezt a könnyed házasság eleji cívódást azzal a szépen kidolgozott és izgalmas történettel. Ez persze nem csoda, mert egész más személyiségnek tűntek itt a hölgyek, mint abban a regényben. Ráadásul teljesen felesleges volt ezt a könnyed kis sztorit ráírnia korábbi karaktereire, mert semmit sem tett hozzá sem a novella, sem a regény élvezetéhez. Pusztán hatásvadásznak és feleslegesnek éreztem, így még az a kevés szimpátiám is csorbát szenvedett, amelyet olvasás közben a novella iránt éreztem.

Tweetek erdejében

Ez talán a leginkább klasszikusnak mondható novella a kötetben. Rövid, tömör és van egy csattanó a végén. Azonban hiába próbált az írónő belecsempészni picurka mondanivalót a média világáról, meglehetősen érdektelen a sztori. Szerintem ennek a történetnek egy internetes női magazinban van inkább a helye, mint egy novelláskötetben.

Volt néhány novella, ami természetét és véleményemet tekintve nem különbözött egymástól, ezeket egy csokorba fogva szeretném összesíteni. Róluk van szó: Délutáni szerelem; Járt út; Krokodilbőr cipő; A tavalyi kabát és Tizenhárom nap John C.-vel.

Ezeknek a novelláknak egyszerű a receptje: egy középkorú, házas nő belefárad kicsit hétköznapi életébe, unja a férjét, és megcsapja kicsit a kapuzárási pánik, aztán jön valami, ami kizökkenti, ám a végén mégis boldogan visszatér abba az életbe, amelyet a történet elején hevesen bírált. Számomra ezek a történetek voltak a kötet mélypontjai. Klisések, semmitmondóak és rettentően lehangolóak. Mind azt sugallta nekem, hogy X évnyi házasság után minden nő unalmas lesz, amitől boldogtalan és picit megzizzen, hogy aztán mégis maradjon ebben a pocsolyának érződő életvitelben. Hát, köszönöm szépen, bíztató kilátások.

Mindegyik nőt idegesítőnek találtam, míg a férfjeiket konkrétan sajnáltam. A hölgyek ugyanis képtelenek voltak kommunikálni az urakkal, nem mondták el, hogy boldogtalanok, hogy mást szeretnének, hanem sodródtak az árral némán, ami számomra kifejezetten dühítő volt. Így pedig szegény pasasok, akik valaha biztos jobban teljesítettek ennél - hiszen minden kötet végén rájött a hölgy, hogy a férje mellett a helye - mit sem sejtettek a gondokból.

Lehet, hogy idősebb, hosszabb ideje házas, női olvasok számára élvezhetőek ezek a történetek, de én falra másztam tőlük vagy a koromból vagy a teljesen más világnézetemből adódóan.

Rablás

Ez a novella a Stockholm-szindróma éke és a gagyi, romantikus női vágyak csúcsa. Beleszeretni a betörőbe, hát nem romantikus és szexi? Nem! Nagyon nem! Ez egy kifejezetten beteg dolog, vagy egy Zs kategórás pornó felvezetője. Szerencsére az írónő csak ezt a bizonyos felvezetést írta meg, és a csaj nem bújt ágyba a rabló úrral míg annak fején volt a harisnya... Ez is olyan novella, amit nem értek, hogyan kerülhetett nyomtatásba.

Két történetet (Margot és A karácsonyi lista) ismét egy kalap alá szeretnék vonni, mert mindketten a karácsonyi giccs kategóriájába esnek. Furcsa, hogy bár nem rajongok a giccsekért és nincs is karácsonyi hangulatom így nyár végén, mégis sokkal jobban csúsztak, mint a korábbi történetek. Ezek ugyanis giccs ide vagy oda, aranyosak, pozitívak, amivel máris sokkal jobb kedvre derítettek, mint a többi. Ha ez a novellás kötet romantikus, karácsonyi novellákat tartalmazna csak, azt mondanám oké, nem kár értük a papír, ám így kicsit kilógnak a sorból.

Párizs szólóban

A kötet címét is adó történet az utolsó, a leghosszabb, a legkidolgozattabb és talán a leginkább műfajba vágó. Már ha az ember abból indul ki, mint én, hogy ez egy könnyed, romantikus könyv. Persze nem mentes a kliséktől, kiszámítható, de nem tudok rá haragudni miatta. Ez a történet tetszett a legjobban, mert az előtte elolvasott novellák (leszámítva a karácsonyi sztorikat) felbosszantottak és kedvemet szegték. Ez viszont olyan volt, mint a borító: cuki.

Összeségében tehát hatalmas csalódás volt ez a könyv. Ez volt a legrosszabb olvasmányom az írónőtől. Őszintén szólva teljesen feleslegesnek éreztem ezeket a történeteket így összefogva kiadni. A többség bőven megmaradhatott volna a magazinok és internetes oldalak kiegészítő tartalmainak. Esetleg az utolsót gondolhatta volna át jobban, részletesebben, hogy kicsit nagyobb terjedelemben, szólóban kiadja.

Unatkozó háziasszonyoknak ajánlom, mivel a történetek többsége boldogtalan háziasszonyokról szól, talán ők megtalálják benne a szórakoztató elemeket, amelyeket nekem nem sikerült meglelnem. Ha viszont valaki kifejezetten cuki és romantikus történetre vágyik, keresse máshol.

A boszorkányok elveszett könyve

Erre a könyvre az egyik olvasóm hívta fel a figyelmemet. Akkor azonban nem akartam új sorozatba belekezdeni, mert ez bizony a Mindenszentek trilógia első része, így csak elraktároztam az információt. Aztán elkészült a könyv filmsorozat adaptációja, ami nem volt rossz (majd ha utolérem magam blogbejegyzésekben, írók róla egy új sorozatajánlóban), így újra eszembe jutott és feltettem a kívánságlistámra. San Diego pedig erről a listáról választott nekem karácsonyi ajándékot, így meg is kaptam az első kötetet.

Kifejezetten mutatós darab a kemény kötéssel és a szép sötétkék védőborítóval. 696 laphoz azonban el is kél mindez.

Fülszöveg:

"Diana ​Bishop, az alkímia történetével foglalkozó fiatal történész – aki akarata ellenére lett boszorkány, és azért választotta a tudományos pályát, mert így kíván megszabadulni e terhes örökségtől – az oxfordi Bodley könyvtárban ráakad egy titokzatos, elveszettnek vélt könyvre, az Ashmole 782 névre hallgató kéziratra.
Rajta kívül azonban más túlvilági lények, démonok és vámpírok is ott nyüzsögnek a könyvtárban, és az ő érdeklődésüket is felkelti az eltűnt kötet, mert olyan titkokat sejtenek benne, amelyek meghatározóak lehetnek a teremtmények – azaz a nem-emberek – sorsára nézve. Azt is meg szeretnék tudni továbbá, hogy a boszorkány-történésznő miként bukkanhatott rá erre a kivételes ritkaságra.
A Diana körül gyülekező túlvilági teremtmények központi figurája egy ezerötszáz éves vámpír, Matthew Clairmont, aki mellesleg az oxfordi egyetem professzora és az Angol Tudományos Akadémia tagja. Ők ketten elhatározzák, hogy megfejtik az eltűnt kézirat titkát."

Minden adva van ebben a könyvben, hogy imádjam. Történelem, természetfeletti rejtélyek, nyomozás és érdekes karakterek érdekes helyszíneken. A rajongás azonban elmaradt, sőt kifejezetten nehezen tudtam megkedvelni ezt a könyvet.

A felsorolt dolgokból adódóan lelkesen olvastam és kíváncsi is voltam sok mindenre, de nem szippantott be a történet. Egyszerűen nem tudtam igazán elmerülni benne, mert voltak vele kisebb-nagyobb problémáim.

Az első probléma a szerző stílusa volt. Deborah Harkness nem a jó értelemben terjengős író. Olyan nagy beleéléssel és élvezettel ír hosszú-hosszú oldalakon át a semmiről, hogy az már művészet, de sajnos nem a könnyen csúszó fajtából. A kötet nagy részét egyszerűen untam. Untam a főhősnő ruhatárát, ami egyébként szinte kizárólag macskanadrágokból áll, untam az étel és italfogyasztását (Oké, mindenkinek kell ennie, de nem érdekel a reggeli, ebéd, uzsonna és vacsora menüje minden egyes nap...) és untam a semmit mondó párbeszédeket. A karakterek nagy előszeretettel csacsogtak könnyed kis témákról, ám mindez a történetvezetés szempontjából teljesen érdektelen volt. A legjobban mégis az bosszantott, hogy ha már ennyire részletezni akart, akkor miért nem az érdekes dolgokat részletezte. Írhatott volna Oxfordról, a városról, az épületekről, az egyetem minden zegéről és zugáról, a könyvtár polcairól, bármiről, csak ne Diana cicanacijáról és teájáról. Ráadásul képes volt több oldalon át leírni egy jógaórát minden pózzal és elhangzó szóval, ami bár magam is jógázom, cseppet sem érdekelt, ám nem volt képes alkímiai alapismeretek részletezésébe bocsátkozni. Pedig utóbbinak lett volna értelme és relevanciája a cselekmény szempontjából.

Az írónő sajnos a háttérvilág felépítésében is hajlamos volt elveszíteni a fókuszt. Minden szokványos klisét a fokhagymától a napfényig megmagyarázott a vámpírokról, míg a boszorkányok esetében minden olyan mellékesnek tűnt. Ja, hogy tudnak repülni? Megesik. Jósolnak? Igen, nem mondtam még? Ó és ott az a picike mellékes időutazós képesség, de kit érdekel, beszéljünk inkább arról, milyen bogyós gyümölcsöket ehetnek a vámpírok... Csak én érzem teljesen aránytalannak a természetfeletti lények jellemzését? Illetve ott voltak még szegény démonok, no de hogy minek, azt nem tudom, mert sok vizet nem zavartak. Néha olyan érzésem volt, hogy az írónő nem igazán tudta eldönteni, miről szóljon ez a könyv.

Az esetek nagy részében egyébként ez egy romantikus történet. Van a nő, aki meglátja a férfit és bumm örök szerelem, vagy valami ilyesmi. A románc ugyanis hétköznapi módon indít, majd a kötet második felére átcsap turbékolásba. A szokványos randiktól rövid úton eljutunk az ásó kapa és nagyharang sem választhat el minket részig, de hogy itt is tudja az írónő húzni az oldalakat még tovább és tovább jöhetnek a klisék: késleltessük a szexet, amíg lehet; turbékoljunk minden második oldalon és becézgessük egymást orrvérzésig. (Oké, utóbbinál bennem van a hiba, mert gyűlölöm a becézgetést.) Szóval szerelmi szál terén ebben a könyvben nincs új a nap alatt.

Ami a karakterek jellemét illeti, a mellékszereplők többnyire szimpatikusak voltak, ám a két főhős néhol sántított. Időnként mind a hősszerelmes nő, mind a hősszerelmes úr  ellentmondásba került önmagával, ettől pedig nem lopták be magukat jobban a szívembe.

Mindezen problémáim azért voltak annyira zavaróak, mert maga a cselekmény izgalmas is lehetett volna. Egy régi kézirat körül megy a hajsza, ami nagyon jó alapötlet. A helyszínek érdekesek és a több száz éves vámpírok kellő mennyiségű alternatív történelemórát tudnak tartani, hogy megfűszerezzék a könyvet. Ráadásul az események az utolsó 100-150 oldalra kicsit felpörögtek megvillantva, milyen is lehetett volna ez a történet sallangok nélkül. Az alap tehát még mindig tetszetős, csak a kivitelezéssel voltak gondjaim.

Összességében azt kell mondanom, ez a könyv nagyon túl van írva érdektelen dolgokkal, amitől minden varázslat és történelmi báj ellenére unalmasnak hat. Az olvasót így nem tudja magába szippantani és nem tudja kellően felcsigázni (bár a lezárás kifejezetten kecsegtető), hogy igazán jó véleménnyel legyen róla. Meg nem bántam, hogy elolvastam, de valójában az sem lett volna baj, ha kimarad az életemből.

Csak azoknak ajánlom, akiket nem zavar a terjengős stílus, akik elsősorban románcról olvasnának és nem korszakokon átívelő rejtélyekről és akiknek a kedvenc természetfeletti lénye a vámpír. Ha viszont valaki nem rajong az érdektelen információk áradatáért és mozgalmas cselekményre vágyik, ne ezt a könyvet válassza.

Kiegészítés:

Már a teljes trilógia elérhető magyarul. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy belekezdek-e a második részbe (Az éjszaka árnyai) vagy sem. Egyrészt nem fogott meg annyira, hogy a folytatás nélkül hiányérzetem legyen, másrészt viszont az első rész lezárása hangyányit érdekesebb folytatást ígért. Ezen még valószínűleg gondolkodni fogok egy ideig.

A tükrök városa

Justin Cronin trilógiájának befejező kötetére rengeteget vártam. Az első részt (A szabadulás) még 2013-ban olvastam és bár egy évre rá megjelent a második kötet (A tizenkettek), azóta csak vártam és vártam, hogy ennek a gigászi terjedelmű epikus történetnek a végkifejletét olvashassam. Az író tehát kicsit megcsúszott vele, de kit érdekel, mert a jó könyvekre mindig érdemes várni. Ez pedig egy piszok jó könyv!

A borító továbbra is gyönyörű, a cím kifejező, a kemény kötés pedig szükségszerű, mert 720 oldalt kell összetartania. Olyan jó szépen megírt, alapos történeteket hosszú fejezeteken át olvasni. 

Fülszöveg:

"Az ​általunk ismert világ letűnt. Vajon milyen új világ váltja fel a régit?
A Tizenkettek elpusztultak, és a mindenre rátelepülő sötétség százesztendős borzongató uralma véget ért. A túlélők előmerészkednek a falak mögül, és nekiveselkednek a társadalom újjáépítésének. Merész álmuk egy reményteli jövő.
Ám a távolban, egy halott, sivár metropoliszban ott várakozik a Nulladik, a Tizenkettek atyja. Régóta kísérti az emberi életét szétromboló gyötrelem, és az átalakulásából fakadó gyűlölet lángja vadul lobog benne. Dühét csak az csillapíthatja, ha eléri célját, és végez Amyvel, az emberiség utolsó reményével, a sehonnan jött lánnyal, aki felcseperedve harcba szállt ellene.
Vére szavára hallgatva Tőrös Alicia, a félelmetes harcos elindul a Nulladik végső menedékébe. Ám ott nem az vár rá, amire számított, hanem egy utazás a múltba. Valamint egy olyan ellenfél, aki egyszerre halálosabb és emberibb, mint azt valaha képzelte volna.
Még egyszer összecsap a fény és a sötétség, s végképp eldől Amynek és barátainak a sorsa."

Azt hiszem, jót tett nekem ez a hosszú várakozás. Kicsit leülepedtek tőle az előző részek emlékei és csak az maradt meg, mennyire tetszett ez az apokaliptikus világ és mennyire faltam a sorokat. Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, szinte üres volt az agyam, de ahogy belemerültem, egyre több és több részlet jutott eszembe az előzményekből, így könnyedén kiigazodtam a folytatásban. Azért, ha valakinek nem olyan jó a memóriája, ajánlott számára az előző köteteket újraolvasni.

Ez a rész viszonylag keveset ugrál az időben, ráadásul ezek az ugrások most lineárisan követik egymást és a jövőbe vezetnek. Ami a múltat illeti, csak egy-egy szereplő visszaemlékezései kacsintgatnak felé, így itt az egykori civilizációnak már végleg leáldozott.

Az író már megint remekül átgondolt és kidolgozott minden részeltet. Megmutatta, hogyan él túl az emberiség, hogyan szökken szárba ismét az élet és hogy az emberek bizony körülményektől függetlenül emberek. Vannak közöttük jobbak és kevésbé jók is, mert mindegyikük esendő. Ráadásul minderre hagyott bőven időt, aminek múlását tökéletesen érzékeltette még úgy is, hogy Amyn nehezen fognak az évek.

A szereplőket illetően a történet megmaradt a jól bevált csapatnál és csak egy-egy új figura jelentkezett melléjük. Ettől pedig nagyon egyben volt a kötet és igazi lezárás íze lett. Különösen tetszett, hogy a Nulladik történetét hagyta kibontakozni, rászánta az időt és ezzel megmutatta, hogy milyen egyszerű dolgok láncolata vezethet egy egész világ pusztulásához. Az is tetszett, hogy végre kiderült, mi történt a bolygó többi részével.

Továbbra is tetszettek a naplórészletek, cikkek és konferenciaszövegek, amelyek kicsit megtörték a cselekményt és remekül kiegészítették az eseményeket. Az utolsó fejezet pedig csillagos ötös, remek lezárást adott.

A kötet egyébként végig pörgős és izgalmas maradt, nem voltak unalmas részei és ha az olvasót egyszer beszippantotta, nehezen engedte el. A hangulata pedig pont olyan borongós volt, mint az előző részeké és épp úgy benne volt a remény sugallata is, mint korábban. Talán csak annyiban különbözött az eddig megszokottaktól, hogy érzelmesebbnek bizonyult. Picivel nagyon hangsúly került a szereplők kapcsolataira, legyen szó szerelemről, barátságról vagy családi összetartozásról, ám ez nem rontott rajta semmit.

Összességében ez a kötet egy méltó lezárása egy nagyszerű trilógiának. Justin Cronin valami zseniálisat alkotott a poszt-apokaliptikus műfajban. Egyedi, friss és remekül átgondolt ez a világ és olyan valóságos, hogy az ember elkezdi remélni, hogy nincsenek őrült tudósok, akik vírusokkal kívánják megoldani a halandóság kérdését. Nekem nagyon tetszett ez a történet és nagyon tetszett a lezárás. 

Szívesen ajánlom ezt a trilógiát mindenkinek, akik kíváncsi rá, hogyan lehet vége rendkívül gyorsan egy világnak és mi történik a pusztulás után. Aki pedig az előző két kötetet már olvasta, ne habozzon kézbe venni a lezárást, mert tényleg tökéletes végszót ad ennek a lenyűgöző történetnek.

Kedvenc idézet a könyvből:

"A gyerekek, gondolta, tőlük kapjuk az életünket; nélkülük semmik vagyunk, csak megjelenünk és eltűnünk, mint a szálló por."

Az utolsó szerelmes levél

Szeretem Jojo Moyes stílusát. Több könyvét olvastam már, volt ami nagyon tetszett (Akit elhagytál) és volt ami kevésbé (Tengernyi szerelem), ezt a könyvet pedig már régóta szerettem volna megkaparintani. Mivel oda és vissza vagyok a kézzel írt levelekért, úgy gondoltam, nekem való lesz. Sajnos csalódnom kellett.

Az új borító teljesen rendben van, ám nekem a régi, borítékos sokkal jobban tetszik. 544 lapjával nem vékony könyvecske.

Fülszöveg:

"Ellie ​századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes. A szerkesztőség archívumában – megírható téma után kutatva – véletlenül rábukkan egy levélre, melyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibogozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából.
Az eseménydús, váratlan fordulatokban bővelkedő regényben a múlt és a jelen romantikus, megható, szenvedélyes – olykor erotikus – képei váltakoznak. Jennifer a múltban próbálja megtalálni elveszett szerelmét, az időközben újabb szerelmes levelekre bukkanó Ellie pedig a jelenben igyekszik felkutatni az egykori szerelmeseket, és megtudni, vajon egymásra találtak-e végül?"

Először is le kell szögeznem, hogy ez a regény annyira erotikus, mint egy bögre kávé. Oké, hogy reggelente kéjesen nézek rá a csipáim mögül, de cseppet sem fogok zavarba jönni tőle. Az esetleges megbotránkoztató szókimondástól - mégis csak házasságtörés áll a főszerepben - pedig fényévekre távol van. A könyv ugyanis maga is egy szerelmes levél annak minden giccses és kissé közhelyes velejárójával.

Azt is muszáj megjegyeznem, hogy nem vagyok romantikus alkat. Nem ájulok el egy-egy kedveskedő megjegyzéstől és elég határozott véleményem van a megcsalást illetően. Mindebből következik, hogy az én nézőpontom valószínűleg nem egyezik meg a célközönség véleményével.

Nos, ennyi bevezető elég is lesz, lássuk azt a regényt.

Moyes ismét két idősíkot használt, a jelent és az 1960-as éveket, utóbbi azonban jóval több szerepet és hangsúlyt kapott. Ezúttal is tetszett, ahogy a korokhoz nyúlt, ahogy megpróbálta visszaadni a '60-as évek hangulatát és társadalmi berendezkedését. A két korszak szembeállítását pedig külön öröm volt olvasni. Itt is fokozatosan adagolta az információkat és pont ott váltott szálat, ahol a feszültségkeltés megkívánta. Csakhogy ebből a feszültségből nem lett semmi, mert a cselekmény rettentően kiszámítható. Olvasás közben egyetlen picike meglepetés sem ért, mert mindig jó pár lépéssel a szereplők előtt jártam. Túl sok volt a romantikus papírséma.

A kiszámíthatóság azonban egy dolog, ha az ember megkedveli a szereplőket, cseppet sem zavaró, én azonban nem tudtam megszeretni őket. Rideg távolságtartással kezeltem mindkét románcot, mert romantikus levelek ide vagy oda, én egyiket sem éreztem nagy szerelemnek. Ráadásul amennyire fel volt magasztalva Boot levele, annyira nagy csalódás volt újra és újra végigolvasni a sorait. Egyszerűen nem jött át a szerelmük, nem láttam bennük azt a közös pontot, ami elválaszthatatlanná tehette volna őket. Azt meg főleg nem értettem, miért mindig csak levélben próbáltak kommunikálni egymással, mikor olyan sok más alternatíva is van.

Jennifer félrelépését mégis valahogy jobban elfogadtam, bár nem tetszett, hogy meg sem próbált beszélni a férjével. Ellie ezzel szemben tipikus ostoba liba volt, aki álmokba ringatta magát. Nem értem azokat a nőket, akik belemennek a szerető szerepbe. Az ő boldogságáért tehát főleg nem tudtam izgulni, inkább csak vártam, mikor koppan végre.

A kötet végére kicsit túlságosan sok lett az egybeesés, ami csak növelte a könyv cukormértékét

Összefoglalva tehát, ez most sajnálatos módon nem tetszett. Nem fogott meg sem a klisés történet, sem a szereplők és túl ragadósan romantikusra lett megírva. Épp ezért kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik kifejezetten romantikus olvasmányra vágynak és nem zavarja őket a teljes kiszámíthatóság.

Tengernyi szerelem

Szeretem Moyes könyveit, gyűjtögetem is őket sorjában. Így történt, hogy mikor megtudtam, új könyv jelent meg tőle, rövid gondolkodás után le is csaptam rá.

A borító mutatós, nagyon tetszik a színvilága, ám a címe már kevésbé. Vonaton utazva, mikor egy férfi megkérdezte tőlem, mit olvasok és megmutattam neki, muszáj volt hozzátennem: "Nem olyan nyálas, mint amilyennek tűnik!"

Nem hazudtam, tényleg nem nyálas, sőt kifejezetten romantikusnak sem mondanám. Ez a könyv inkább olyan kis semmilyen.

Fülszöveg:

"1946-ban ​járunk, amikor szerte a világon fiatal nők ezrei kelnek útra, hogy csatlakozzanak a háború idején megismert vőlegényükhöz, férjükhöz. Sydneyből is több száz ifjú asszony tart Angliába a Victoria fedélzetén. A hajó nem pompás óceánjáró, hanem sok viszontagságot látott repülőgép-hordozó, melyen egész seregnyi tengerész és tiszt szolgál, illetve utazik, szigorúan elkülönítve a női részlegtől. A négy főszereplő – Frances, a zárkózott ápolónő, a gazdag családból való, elkényeztetett Avice, a komolytalan, alig tizenöt éves Jean és az őszinte, nyílt természetű Margaret – egy kabinba kerül, s a hathetes utazás alatt sok mindent megtudnak egymásról és önmagukról. Sorra kiderül, hogy mindenkinek van valamilyen féltett titka, és a múlt bonyodalmait csak még terhesebbé teszik a jelen váratlan fordulatai, melyek akár egészen új irányba terelhetik a lányok életét. Hogy az átélt örömök, félelmek és megpróbáltatások után végül mindenkinek jól alakul-e a sorsa, az csak sok év elteltével derül ki…"

Az alapötlet igazán érdekes, nem olyasmi, amiről sokat hallhat az ember. A remek szituáció azonban önmagában kevés, főleg hogy megtöltsön egy 512 oldalas kötetet.

Igen, ez azt jelenti, hogy voltak problémáim vele. Egyrészt nehezen kötött le. Egyik karakter sorsa sem tűnt izgalmasnak és sokáig csak vártam, vártam és vártam, hogy történjen valami. Majd keserűen állapítottam meg, hogy a háború véget ért, semmi sem fog történni. Vagy legalábbis semmi olyasmi, ami egy unatkozó olvasót lekötne.

Ennek megfelelően a cselekmény lassan halad és ezt a folyamatos ugrálás egyik szereplőről a másikra sem pörgeti fel. A szereplőkkel egyébként nem volt különösebb bajom, bár nem is kedveltem meg őket igazán. Valahogy ők is és a gondolataik is érdektelenek voltak számomra.

A sok női locsogás pedig az őrületbe kergetett. No, nem feltétlenül a főhősökre kell gondolni, hanem a többi hatszáz nőszemélyre, akik pont úgy viselkedtek, ahogy a női sztereotípia nagy könyvében meg van írva. Persze, a hajón dolgozó férfiakat sem kellett félteni, így akár egy tipikus esettanulmány is lehetett volna ebből a könyvből, milyen az ha sok embert hosszú időre összezsúfolnak egy picike helyre. Ennyire azonban nem ásta bele magát az írónő a dolgokba, inkább megmaradt a romantikánál.

Apropó romantika, a hölgyek szerelmi élete is hidegen hagyott. No, nem csak azért, mert szkeptikusan kezeltem a háborús románcokat, hanem mert nem értettem a sietséget. A háborúnak vége, szabad a közlekedés, ráadásul a repülős közlekedés kezdi virágkorát élni, erre mindenki nyomakodik fel az első úszó valamire, hogy 6 hetet senyvedjen egy pár négyzetméteres kabinban legalább két idegen nővel. Tudom, tudom, ez így romantikus és szerelemben az ember ne keressen logikát, de így nehéz volt komolyan venni a hölgyek panaszait.

Mindez sajnos azt jelenti, hogy nem nyűgözött le a könyv, sőt megkockáztatom, hogy még csak le sem kötött. Hosszú és unalmas volt számomra ez az utazás, aminek a lényegét pár mondatban össze tudnám foglalni.

Be kell vallanom, hogy csalódtam. Moyes tollából sokkal jobb és többet mondó történetre vágytam. Ezért kizárólag a könnyed, romantikus könyvek kedvelőinek ajánlom. Mert ez bizony könnyed is meg romantikus is, csak sajnos a súlytalan fajtából.

Kiegészítés:

Ez a kis csalódás persze nem vette el a kedvemet a többi könyvétől. Sem pozitív, sem negatív értelemben nem szoktam elfogult lenni az írókkal szemben. Szóval hamarosan újra kézbe veszek egy könyvet tőle, mert úgy gondolom, minden kötetet önmagában, önmagáért kell értékelni.

Halálkúra

A trilógia befejező kötete és ahogy a borító is hirdeti "eljött az igazság ideje..."

Az első kötet (Az útvesztő) tetszett, míg a második rész (Tűzpróba) már hagyott maga után némi kivetnivalót. A kiadó munkájára azonban nem eshet panasz. A borító ezúttal is szép, tökéletesen mutat a polcon a többi kötet mellett és az ajándék könyvjelzőért még mindig jár a piros pont.

400 oldal, bár az utolsó tizenöt lapon reklám (könyvajánló a kiegészítő kötetről) foglal helyet.

Fülszöveg:

"A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?"

Vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt sokkal jobban tetszett, mint a második kötet és visszahozta számomra a kezdeti izgalmakat, másrészt viszont nem vagyok teljesen elégedett.

A cselekmény nagy része most is menekülés menekülés után, azonban mivel a szereplők ezúttal meglehetősen tágas térben menekülgetnek, nem éreztem úgy, mintha körbe-körbe szaladgálnának. Néha persze elég erőltetettnek hatott, hogy Thomas minden sarkon bajba került, ám ezt elkönyveltem az izgalom számlájára.

A világról sem tudtam meg sokkal többet a sanyarú tényeken kívül. A poszt-apokaliptikus légkör mégis itt jött át a leginkább. Ráadásul az olvasó egy idő után feladja, hogy értelmet keressen a háttérben. A VESZETT motivációja elveszíti jelentőségét, ahogy az olvasó sodródik a főhősökkel és már ő is csak a menekülést látja maga előtt.

Valahogy mégis minden kaotikus eleme ellenére összeállt ez a könyv. Érezhetően haladt valamerre és nem csak bolyongott a cselekmények folyosóján. Néhol felvillantott pár kifejezetten kemény jelenetet, ami azt mutatja, megpróbált fel is nőni picit. Ráadásul a befejezés is hozta az elvárt formát, igaz, üthetett volna is egy kicsit. 

Ahhoz azonban, hogy részletesebben tudjam kifejteni gondolataimat, muszáj néhány kulcsmomentumot elárulnom, ezért innentől spoiler veszély!

Nem igazán értettem Thomas múltfóbiáját. Most nem csak az emlékek visszaszerzésére gondolok, mert ott egyértelműen nagy volt a kockázat, hanem hogy belefojtotta emberekbe a szót, mikor meg akartak osztani vele néhány dolgot. Elvileg ő lenne a zsenik zsenije, erre ilyen könnyen lerázza magáról a plusz információkat és elfelejt egy olyan fontos dolgot, mint az egyik barátja levele.

Apropó levélíró barát, ami vele történt, várható volt. Ettől persze lehetett volna sokkal megrázóbb, ha nem kerülgeti az író azt a bizonyos kását és elvarrja a szálat akkor, amikor kellett volna. Ő azonban hagyta tovább tekeregni és ezzel elvette az élét a dolognak.

James Dashner egyébként érezhetően próbált kemény lenni, mégis minden egyes kegyetlen megnyilvánulása kiszámítható, várható és egy kicsit kényelmes volt. Nem kockáztatott sokat, mert csak olyan szereplőket likvidált, akikről az olvasó érezte, bajban vannak.

A végkifejlet ehhez mérten szintén kiszámíthatóan alakult. A VESZETT valóban megveszett (pedig elvileg ők is zsenik lennének vagy mi fene) és kissé furcsának találtam, hogy ennyi idő kellett, míg valakinek feltűnik a Muncsik által nyújtott lehetőség. 

Spoiler vége!

A történetben tehát akadnak még lyukak, vagy inkább hiányosságok, de így is leköti az olvasót. Ez a könyv nem akarja megváltania világot, ahogy a szereplők tervei között sem szerepel ilyesmi, csak biztonságba akarja juttatni a szerelőket és ezzel a kaland így működik is.

Thomas néha kicsit ostoba, a szerelmi szál fárasztó, de Newt és Minho egy-egy megnyilvánulása megmenti a karakterek jó hírét. A felnőttek ellenben függetlenül attól, kinek dolgoznak, meglehetősen bököttek.

Összességében tehát egy jó lezárása a sorozatnak, mert a fő konfliktust megoldotta. Számomra visszahozta a kezdeti lelkesedést, ezért azt mondom, tetszett. Nem lett a kedvencem, de nem is mondanám rossznak.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki az első két könyvet már olvasta. Ha azok tetszettek, nem fog csalódni ebben sem, ha pedig esetleg a második rész nehezebben csúszott, ez garantáltan jobban fog.

Kiegészítés:

A mozifilm 2017-ben várható, ám addig is van mivel elfoglalniuk magukat a rajongóknak. Magyarul ugyanis már megjelent a Halálparancs, a sorozat kiegészítő kötete, amely előzményként funkcionál. Nem érzek magamban késztetést, hogy rohanjak elolvasni, ám egyszer lehet, hogy kézbe veszem. Az író stílusát kedvelem és egy előzmény könyv remélhetőleg megmagyaráz ezt-azt.

Tűzpróba

Az útvesztő folytatása.

Habár az első könyv nem nyűgözött le teljesen, kíváncsi voltam, hogyan alakul tovább a srácok története és mégis mi a kibökött fene folyik ebben a világban. Nos, elolvasva a második kötetet, nem lettem sokkal okosabb.

Ezúttal nem filmes borítóval szereztem meg, de cseppet sem bánom. Ez a narancssárga sivatag szerintem sokkal jobban passzol a cselekmény helyszínéhez, mint a hűvösebb árnyalatokban pompázó másik.

Picivel több négyszáz oldalnál és a végéről most sem maradt le az ajándék könyvjelző. Ránézésre tehát nincs panaszom a könyvre.

Fülszöveg:

"Thomas és társai azt gondolták, ha valaha élve kijutnak az Útvesztőből, akkor visszanyerik a szabadságukat, folytathatják korábbi életüket. Ám a titokzatos VESZETT még nem végzett velük. Újabb próba, újabb rémálom vár rájuk. A Föld felperzselt vidék, melyen zombiszerű gyilkos lények kószálnak. A kormányok eltűntek, a világ anarchiába süllyedt. A remélt szabadság helyett a csapat még kegyetlenebb megpróbáltatásnak néz elébe: vár rájuk a Tűzpróba. Ebben a világban már nincsenek egyedül – és a többiek csak akkor maradhatnak életben, ha ővelük végeznek. Vérfagyasztó kalandokkal teli útjuk során nyoma vész a csapat egyetlen lány tagjának, Teresának, és a fiúk elhatározzák, hogy felkutatják, még ha ez az életükbe kerül is. Fogalmuk sincs róla, micsoda elképesztő veszélyek várnak rájuk. Nincsenek szabályok. Nincs segítség. A tét az életük. Thomasban pedig lassan felébred a gyanú: vajon nem az ő elméjében rejlik a szabadulásuk kulcsa?"

A történet ott folytatódik, ahol Az útvesztő véget ért. A fonalat felvenni tehát könnyű, megtartani azonban nehezebb.

Vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel, mert hozta is az elvárásaimat és mégsem. A címből és az első kötet befejezéséből adódóan tudtam, hogy egy újabb nagy kalandra számíthatok ezúttal útvesztő helyett sivatagban. Ez teljesült is.

Thomas megint belecsöppent valami zavaros küldetésbe társaival egyetemben, ahol ismét rohanhat az életéért és megpróbálhat túlélni szabályok és egyéb útmutatás nélkül. Ha pedig így nézem a könyvet, akkor rendben is van. Hiszen ifjúsági regényről van szó, ez a kaland bőven megállja helyét ebben a kategóriában.

A másik oldalon viszont ott a tény, hogy még mindig hupilila elképzelésem sincs, milyen plotty történhetett a világgal, amiért ilyen értelmetlennek tűnő próbáknak vetnek alá kölyköket, hogy valami mintákat szerezzenek. Ez a könyv ugyanis még annyit sem árul el a háttérvilágról, mint az előző, pedig az sem volt épp bőbeszédű ilyen vonatkozásokban. Szóval az olvasó már megint sötétben, vagy ha pontosabb akarok lenni, homokviharban tapogatózik a főhősökkel együtt és vagy lenyeli a porszemeket és élvezi a szeles bulit, vagy mint én, kezd besokallni és porszívó után kiált.

A lelkesedésemet elvette a sok kérdés és az érzés, hogy maga az író sem tudja még, mégis mi lapul a háttérben, vagy merre haladnak az események, csak sodródik a kölykökkel a sivatagban és ezért nem hajlandó elárulni semmit. Ez pedig így cseppet sincs rendben.

Hiába volt tehát James Dashner stílusa továbbra is olvasmányos és élveztem a szlengjét, a kötet tele volt értelmetlennek tűnő mozzanatokkal (például a gázkamra), amelyeket bár fontossági címkével tüntetett fel, csak nyűgnek hatottak. Még egy kitérőnek, még egy problémának, ami mögött nincs tartalom. Persze lehet, hogy a következő könyvben értelmet nyernek (erősen kétlem, mert ennyire nem szoktak az írók az olvasók remek memóriájára játszani), de most csak egy nagy katyvasznak tűnnek, ami elveszi a kalandtól a kedvemet.
A szereplők hozták a megszokott formájukat, Thomas még mindig szimpatikus, Teresát még mindig nem tudom hová tenni és Minho továbbra is a legnagyobb arc a csapatban. Azonban itt is érezhető a visszaesés, mert a főhősön kívül alig kapnak szerepet a srácok. Mint valami nagy massza rohangál együtt a csapat, azt sem lehet tudni kik vannak benne és így az "elvesztettünk egy srácot" momentumok teljesen hidegen hagyják az olvasót. Egyszerűen nem tudtam izgulni az életükért, mert szinte csak kevésbé fontos vagy névtelen egyének forogtak veszélyben.
Apropó veszély, a gyalogtúra a sivatagban rendben volt, még a Buggyantak is megállták helyüket, mint aktuális veszélyforrás, de a végén a villanykörteemberek kicsapták nálam a biztosítékot. Pont mint a Siratók: Miért? Hogyan? Mi fene?
A finálé pedig harmatgyenge lett. Oké, kölykök a főhősök, de ez a gyerekes durcás lázadás inkább hervasztó, mint lelkesítő volt és annyira lehetett tudni, hogy semmire sem mennek vele. Hogyan is tehették volna, mikor van harmadik kötet is?
Összességében tehát nekem ez a könyv kevés volt. Tele van hézagokkal a történet és nem a jótékony rejtélyes fajtából, hanem a ködösítünk, mert különben túlságosan átlagos lenne kategóriából.
Ettől függetlenül azt mondom, akinek az első könyv nagyon tetszett, olvassa el ezt is, mert a sivatagi kaland azért leköti az embert. Azoknak azonban, akiket nem győzött meg az útvesztő, egy tűzpróba sem fog nyomós érvvel szolgálni a könyvek mellett.

Kiegészítés:
Ebből a részből is készült mozifilm és mivel az első film tetszett, biztosan megnézem.
Ami a folytatást illeti, a harmadik részt, Halálkúra el fogom olvasni, hátha a végére mégis összeállnak a dolgok. Az előzmény kötet, Halálparancs azonban már nem vonz.

Távoli órák

Egy újabb könyv Kate Morton tollából. Az első olvasmányom tőle, Az elfeledett kert meggyőzött, hogy érdemes figyelemmel kísérni a munkáit. Nem is haboztam lecsapni erre a könyvre és vártam a megfelelő hangulatot régi titkok feltárásához.

A borító nagyon szép és kifejező, terjedelemre pedig kifejezetten vaskos könyv 536 lapjával.

Néhány elgépeléstől eltekintve, a Cartaphilus Kiadó ezúttal is szép munkát végzett.

Fülszöveg:

"Titokzatos, fél évszázada feladott levél érkezik a Londonban élő Edith édesanyjához, aki a küldemény láttán könnyekben tör ki. A feladó helyén a kenti Milderhurst-kastély címe áll. Edie rádöbben, hogy anyja, Meredith szenvtelen távolságtartása mögött egy réges-régi titok bújik meg. Amikor néhány hónap múlva Edie Milderhurst közelében jár, hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy megnézi a kastélyt. Megismerkedik Milderhurst lakóival, a különc Blythe nővérekkel, és több meghökkentő felfedezést is tesz. Ezek nyomán úgy dönt, hogy kideríti, mi is történt pontosan édesanyjával a háború idején, valamint hogy rejtegetett titka miként kapcsolódik a kastélyhoz és a Blythe nővérekhez. Ám amint nekilát, hogy Milderhurst ódon falai közt kibogozza a történet szálait, a vártnál sokkal komolyabb titkok sejlenek fel előtte. Vajon megismeri-e végül az igazságot Edie, kikutatja-e, valójában mi minden történt azokban a távoli órákban?"

Tipikus Kate Morton könyv, már ha szabad ilyet mondani két kötet után.

Megvan benne minden, ami az írónő sajátja, a megkapó nyelvezet, a több idősíkon mozgó, mégis szépen láncra fűzött történet, érdekes női karakterek, csipet misztikum, könyvek szeretete és egy szomorkás, mégis szívet melengető hangulat. Egyszerűen jó olvasni.

Szóval cseppet sem bánom, hogy a regényei ennyire hasonlítanak, mert ez nem von le a szememben semmit az értékükből. Abból, hogy pár lap után mosolyogva lubickolok a kifejező mondataiban, hogy akkor is élvezettel szedegetem az elejtett morzsákat, mikor tisztán látom a titkot a háttérben és kíváncsian váltok egyik idősíkról a másikra. Morton aprólékos precizitása mindig lenyűgöz. Rengeteg munka van a könyveiben, mert minden picurka dolognak jelentősége van és kapcsolódik ezer másikhoz. Mert a karakterei összetett figurák, akiket nem olyan könnyű megítélni. Talán mert emberiek és az ember nem egyszerűen jó vagy rossz, hanem hol ilyen, hol olyan. Ráadásul a soraiból kitűnik, mennyire szereti a könyveket, mennyire élvezi az írást és ezt mindig különösen értékelem.

Gondolom, ennyiből már látszik, hogy kifejezetten kedvemre való a Kate Morton koktél és ezt a könyvét is szívesen olvastam, akár éjszakába nyúlóan is, hiába zsibbadt el a karom féltégla méretéből adódóan. Egy kis részletezés azonban sosem árt.

Ebben a könyvben az alaphanglathoz hozzátartozik egy kastély kissé sejtelmes és borongós légköre. Ki ne szeretné a kastélyokat? Én is imádom őket, ha lehetőségem adódik rá, tüzetesebben meg is nézem őket és bár nem hallottam még az ősi falakban zengő távoli órák dalát, épp elég élénk a képzelőerőm, hogy például egy lépcsőn felkapaszkodva eltöprengjek, vajon hány száz láb koptatta eddig ugyanezeket a fokokat. A helyszín tehát hamar megfogott és a szereplőket is érdekesnek találtam.

Morton ezúttal s nőket állított a középpontba. Edith szimpatikus főhős könyvmolyságával és  romantikus gondolataival, mégis az anyjához fűződő kapcsolata volt az, ami igazán megfogott. Az írónő mindig nagy hangsúlyt fektet az emberi kapcsolatokra, a családra és a szeretetre és talán ezen a szálon bontakozott ki leginkább a dolog. Jó volt olvasni a kapcsolatuk alakulását.

A Blythe nővérek figurái kifejezetten titokzatosak voltak és csak a végére állt igazán össze a személyiségük. Tetszett, hogy Juniper kicsit háttérbe szorult az ikrek mellett, mert így jobban működött a miszticizmus, ami körbelengte. A férfi szereplők ezzel szemben, a futottak még kategóriába estek, hiába fúrta az olvasó oldalát Thomas iránt a kíváncsiság. Morton világaiban azonban csak a nők kaphatnak igazi reflektorfényt.

A két idősík a '90-es évek és a második világháború időszaka, de most sem a korképre helyeződik a hangsúly. A háború csak itt-ott bukkan fel, mint egy ételjegy a légópince padlóján, miközben hadi híreket duruzsol egy recsegő rádió. Szóval cseppet sem háborús regény, hanem családtörténet. A családokban pedig mindig akadnak titkok, amelyeket fel lehet tárni.

Meg kell még egyszer említenem a sorokból áradó betűszeretet. A szereplők nagy része író, még ha csak az asztalfióknak ír is. A főhősök kifejezetten könyvmolyok és egy könyv áll minden titok, baj, öröm és bánat mögött. Ez a könyv a könyvben érzés pedig sokat dob az olvasási hangulaton.

Összességében egy újabb jó könyv Kate Morton tollából. Tetszett és bátran ajánlom az írónő rajongóinak és azoknak is, akik még nem olvastak tőle. Határozottan megérdemli a figyelmet.

Kedvenc idézetem a könyvből:

"Végtére valamennyi könyvtáros felesküdött rá, hogy minden egyes könyvet összehozzon egyetlen igaz olvasójával."

Páros, páratlan

Szeretem Jojo Moyes könyveit, mert egyszerre romantikusak, kalandosak és mindig van bennük valami tanulság, mint a jó mesékben. Előző két könyve után (Mielőtt megismertelek és Akit elhagytál) ezért magas elvárásokkal és lelkesen csapok le mindenre a tollából. 

Ez a könyv azonban most mégsem kapott el annyira.

A borító mutatós, külön piros pont a homokba rejtett számokért és az ajándék könyvjelző sem maradt el. 416 lapjával kellemes vastagságú olvasmány. A kiadó tehát jó munkát végzett, bár Tanzie nevét rendszeresen elírták.

Fülszöveg:

"Az életben többnyire egyszerű a matek: a páros ügyek sokszor páratlanul zűrösek. Több okból is szörnyű, ha az embert elhagyja a gyerekei apja, egyebek közt a pénzügyek meg a szörnyű csalódás miatt is. De még a végtelenül fárasztó, minden energiát felemésztő anyagi küszködésnél is rosszabb, hogy amikor olyasmi történik, amivel nem tudunk mit kezdeni, akkor az egyedülálló szülőnél nincs magányosabb ember a világon.
Így van ezzel Jess is, aki egyedül neveli kislányát, Tanzie-t és a férje korábbi kapcsolatából származó fiát, az emós Nickyt, aki a szomszéd srácok miatt igen nehéz helyzetben van. A kislány viszont matekzseni, de akármennyit gürcöl Jess, a Tanzie tehetségéhez illő méregdrága magániskolára sehogy nem jön össze a pénz. Hacsak… hacsak meg nem nyeri a skóciai pénzdíjas matekversenyt. Odáig azonban el is kell jutni. Skóciáig hosszú az út, főleg, ha egy ócska tragaccsal indul útnak az ember, ráadásul forgalmi nélkül. Ekkor lép a színre Ed, a lapátra tett cégvezető, akinek pénze és ideje is van jócskán. Neki más gondjai akadnak: a törvénnyel került összeütközésbe. És persze magányos, és komoly lelkifurdalás gyötri."

Van valami megkapó az utazásban. Valami kalandos, valami váratlan, valami nem hétköznapi, így aki erre épít történetet, nem eshet nagy hibába. Jojo Moyes tehát ismét remek alapötlethez nyúlt és szépen fel is építette a szokásos alapossággal, nekem mégis hiányérzetem volt.

A szöveg persze rendben van, az írónő stílusa most is könnyed, bár talán egy csipettel több humor elfért volna még. A karakterek is hozzák a szokásos színvonalat. Nagyon szeretem, hogy minden szereplője érezhetően emberi, hibáznak, cseppet sem tökéletesek, mégis jó emberek. A hozzájuk tartozó bonyodalom is borítékolva van, hiszen akad itt minden bírósági ügytől, egyedülálló szülőn át a kamaszok beilleszkedési gondjáig. A cselekmény pedig halad, nem siet, de nem is lassít és egy percre sem válik unalmassá. No, de ha ennyi benne a jó adalék, mi vele a gondom? Kevés.

Az alapötlet kiváló, a problémák érezhetőek, a szereplők szimpatikusak, de nem ad többet egy váratlan utazásból fakadó kalandnál. Könnyed romantikus regények élkategóriájába tartozik, ám szemben az írónő előző két mélyebb kérdéseket boncolgató könyvével, ez a kötet pusztán szórakoztatni akar.

könyv és könyvjelzője

Félreértés ne essék, akad itt is bőven dráma, lehet izgulni a főhősökért, de nincs éle és Moyes kezd kiszámíthatóvá válni a szememben. Néhány dolog persze már a fülszöveg alapján borítékolva van, de az, hogy a végén ismét eljátszotta a "Na, még egy drámai csavar, aztán jöhet a happy end!" figurát, kezd sablonossá válni. Ráadásul ismét nem merte elsüllyeszteni azt a hajót. Oké, kell a boldog befejezés, így jön át az üzenet, de annyira elüt a regény 350 oldalának való életből merített küzdelmétől az utolsó oldalak boldogan éltek amíg meg nem... befejezése. Egyszerűen nem érzem az egyensúlyt.

Pedig az írónőnek van bőven érzéke az érdekes figurákhoz és az izgalmas csavarokhoz, csak nem mindig használja ki. Ott vannak például a gyerekek, akik véletlenszerűen kapnak egy picike megszólalási lehetőséget a két főhős mellett. Azonban, míg Tanzie (ilyen névvel egyszerűen muszáj matekzseninek lennie...) személyisége elég teret kap, Nicky el van hanyagolva. Pedig az első megszólalása ütős volt, utána azonban meglehetősen gyenge lett. Nem volt szufla a srácban, pedig belőle aztán ki lehetett volna hozni egy igazi lázadó, morcos kamaszt, mégsem sikerült. Sőt, megkockáztatom, hogy a hangvétele nem volt eléggé fiús sem.

Összességen tehát jó könyv ez, végig lekötött és szórakoztatott, de ismerve az írónő eddigi munkásságait, többet vártam tőle.

Ettől függetlenül bátran ajánlom mindenkinek, akinek picit is megtetszett, mert érdemes elolvasni. Egyedülálló anyukáknak különösen élvezetes olvasmány lehet.

Az útvesztő

Csupa jót hallottam erről a könyvről. Aztán elkészült a filmadaptáció és csak fokozódott a lelkesedés. 

Mivel jobban szeretem előbb olvasni és csak aztán nézni a történeteket, hosszú töprengés után megvettem a könyvet. Filmborítós változatot sikerült szereznem, de nem bánom, igazán látványos rajta az útvesztő.

Cartaphilus még mindig nagyon igényes kiadó, egy rossz szavam sem lehet a munkájukra. Az ajándék könyvjelzőket pedig egyenesen imádom. Annyira ötletes még mindig!

364 oldalas, kellemes vastagságú könyvecske.

Fülszöveg:

"Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül.
EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…
…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is."

Műfaját tekintve ifjúsági disztópia és ennek teljes mértékben eleget is tesz.

A szereplők kamasz srácok (Teresa a kakukktojás) és eltekintve az extrém környezettől, pont úgy viselkednek, ahogy az a korukból adódóan elvárható. Igyekszenek együttműködni, szabályokat követni, de azért a személyes csatározások is fel-felbukkannak. 

Az alapötlet újszerű és izgalmas. Az olvasóban rengeteg kérdés felmerül és mivel a fiúk is csak sejtik a dolgokat, együtt fedezi fel velük az útvesztőt, így a könyv végére már otthonosan futkos a falak között és egyre kíváncsibb, mi lehet azokon túl. 

Az útvesztő tehát teljesen jól felépített az összezárt kis közösséggel együtt. Igaz, a srácoknak csak egy kis része került bemutatásra, a többiek tömegmasszává váltak és a veszélyes helyzet ellenére, egész jól megfértek egymással. Utóbbit a két éves összeszokás számlájára lehet írni, szóval nincs ezzel sem nagy baj. Főleg ha észben tartjuk, ifjúsági regény, kölykökről kölyköknek és nem kölykökről felnőtteknek. (Szóval aki Legyek Urát vár, csalódni fog.)

könyvem az ajándék könyvjelzővel

Az útvesztő felépítésével így nincs semmi bajom, leszámítva a Siratókat. Nem igazán tudtam eldönteni, ostoba gépek vagy valami speciálisan tervezett lények, túlságosan sokfélék és kiszámíthatatlanok voltak. 

A világ felépítése pedig, nos, várat magára. A könyv befejezése elhúzta a mézes madzagot és nagyon remélem, hogy a folytatásban legalább olyan világos lesz, mi is történt a világgal, mint amilyen világos lett, merre vezet egy jobb kanyar az útvesztőben.

A cselekmény tehát izgalmas, érdekes, de nem kiemelkedő. A stílus ellenben megfogja az olvasókat.

James Dashner gördülékenyen és pontosan ír. Siratókat leszámítva minden megelevenedik olvasás közben és egy kifejezetten kalandos hangulat lengi körbe a sorokat. Az útvesztő világa még valóságosabb lesz, ahogy az ember beletanul a helyi szlengbe. Nagyon tetszettek ezek a nyelvi finomságok, sokkal otthonosabbá tették a könyvet.

A karakterek is rendben voltak, mármint azok akik nevet is kaptak. Teresát még nem tudtam hová tenni, de a többieket megkedveltem. A kedvencem egyértelműen Minho. Csípem a laza stílusát és a kevéske humor a szarkazmusában rejlett. 

Összességében tehát nem ájultam el tőle, de tetszett. Ez a könyv pont az, ami lenni akar, ifjúsági disztópia és nem több, de egy fikarcnyit sem kevesebb. A kategóriájában tökéletesen megállja a helyét.

Bátran ajánlom a műfaj kedvelőinek, azoknak akik szívesen szaladgálnának egyet egy útvesztőben és kíváncsiak rá, mit jelent a bökött. 

Hangulatfestőnek hoztam egy dalt, ami szerintem tökéletesen passzol a történethez.

Woodkid - Run Boy Run

Kiegészítés:

Az útvesztő egy sorozat első kötete. A második rész Tűzpróba címmel már elérhető magyarul. A harmadik könyv The Death Cure címet viseli és van egy előzmény könyv is The Kill Order, ami az Útvesztő előtti eseményeket meséli el. Létezik még egy kiegészítő novella is The Maze Runner Files címmel és az író most dolgozik az ötödik könyvön (The Fever Code) ami az első és az előzmény kötet között foglal helyet időrendet tekintve. 

James Dashner világában tehát van bőven kapacitás. Az eredeti három könyvet mindenképpen elolvasom, a többiről pedig majd ezek függvényében döntök. Addig is ott a filmadaptáció, amire hamarosan sort fogok keríteni.

Akit elhagytál

Ez a második könyvem Jojo Moyes tollából és valószínűleg nem az utolsó.

A borító szép és hangulatos. Közel ötszáz oldalával még belefér a kényelmes vastagságú kötetek sorába. A kivitelezésre tehát nem lehet panasz, ráadásul a hátsó borító ezúttal is egy kis meglepetést rejt. Nagyon ötletesnek találom ezt az ajándék könyvjelző dolgot, nagy piros pont a Cartaphilusnak.

Fülszöveg:

"1916, Franciaország. Miután imádott férje, Édouard hadba vonul, Sophie Lefevre egyedül kénytelen gondoskodni családjáról. Német kézre került kisvárosukban új katonai parancsnok jelenik meg, aki tisztjeivel még inkább megkeseríti Sophie életét. S amikor a Kommandant szeme megakad a portrén, melyet Édouard festett ifjú asszonyáról, az események baljós fordulatot vesznek, melynek nyomán Sophie-nak borzasztó nehéz döntést kell hoznia.
Közel egy évszázad múltán a varázsos hatású festmény Liv Halston londoni otthonának éke – férjétől kapta nászajándékul. Amikor egy véletlen találkozás következtében fény derül a kép sötét múltjára és valódi értékére, Liv élete fenekestül felfordul. Hamarosan komoly jogi csatározás kezdődik, melynek tétje nem csupán a festmény tulajdonjoga, hanem talán Liv boldogsága is. "

Szeretem, amikor két idősíkon fut a történet és ahogy a két szál a végén, évtizedek ide vagy oda, összefut. Épp ezért nagyon tetszett a könyv felépítése.

Az első negyedén Sophie szemszögét követheti nyomon az olvasó, majd egy éles váltással - természetesen az izgalmak tetőfokán - az elbeszélés ugrik majdnem száz évet és innentől Liv kerül a főszerepbe. Sophie csak néhányszor, egy-egy fejezetre vagy naplórészletre tér vissza, a történet végére mégis minden összeáll.

Besorolását tekintve romantikus címkét kapott, és bár a szerelem valóban központi témája vagy inkább mozgatórugója, én inkább drámának mondanám.

Sophie-t megismerve az olvasó belesüpped az első világháború éveibe. Először csak finoman, egy elfoglalt falu mindennapi küzdelmeit mutatja meg, aztán egyre mélyebbre süllyed a háború okozta pusztításban. Tetszett, hogy teljes jellemrajzot adott az egész faluról, az emberi kapcsolatok alakulásáról és a reakciókról. Itt is fokozatosan mélyül a dolog, szinte éreztem, ahogy a főhőssel együtt merültem el a kátyúban.

Sophie szerethető karakter és nagyon emberi. Mégis cseppet úgy éreztem, a könyv eleji racionális Sophie és a könyv végi vakhitű lány talán túl nagy kontrasztot alkot. Értettem, miért tette, amit tett, csak azt nem, miért nem fogta fel igazán a következményeket. Persze talán pont ettől érdekes és igazi a karaktere.

Liv részei jóval modernebb problémákat feszegetnek, mint a gyász, továbblépés, megélhetés és ragaszkodás. Kezdetben fellélegzésnek tűnt a háború borzalmaihoz képest, főleg ahogy bejött a szerelmi szál a képbe, de aztán itt is elmélyültek a gondok. Liv élete sem épp sétagalopp, sőt, ahogy húzódott a per és belekeveredett a média, egyre nyomasztóbbnak éreztem. 

könyvecském és
az ajándék könyvjelző

Liv is szimpatikus volt, de ő már egy ingatagabb jellem és nehezebb azonosulni vele. Míg a másik lánynál a kitartás és a remény kerül középpontba, ami szerintem mindenkiben pozitív nyomot hagy, itt a birkózáson van a hangsúly. Birkózáson a múlttal, a jelennel, a jövővel a továbblépésért, a boldogságért, a megélhetésért. Ez pedig hol átérezhető, hol nem. Az estek többségében értettem Liv motivációit, a végére azonban belezavarodtam, ahogy ő is elveszett a ragaszkodásban. 

A drámai elemeken tehát nagy a hangsúly a szerelem mellett. Utóbbi inkább romantikus volt, mint cukros, így jól illett a történetbe.

Érdekes, hogy a világháború helyett a 21. század eseményei voltak elgondolkodtatóbbak. Engem legalábbis jobban megfogtak a jogi csatározások, anyagi érdekek és médiai felhajtás, mint egy francia falu német megszállása. Talán mert testközelibb, mint a háború (Szerencsére!) és sajnos ugyanolyan kiábrándító.

A festmény ügyében nem foglaltam állást egyik tábor mellett sem, mert én úgy gondoltam, ennek a képnek egy galériában a helye. Persze én is éreztem, hogy Liv a helyes döntés a pénzéhes leszármazottak meg elmehetnek a sunyiba, de egy ilyen szép kép ennyi év után már igazán közkincs.

Muszáj kicsit írnom a könyv végéről is, ezt azonban spoiler nélkül nem tudom megtenni.

Spoiler veszély!

A kötet végére a drámai jéghegy aljára ér az olvasó és várja, mit hoz ki ebből az írónő. A két opció a jégcsákány vagy a süllyedés, mint a Titanic. Bár én jobban szerettem volna az utóbbit (bátrabb húzás lett volna), az előbbi valósult meg. Moyes a végére nemcsak elvarrta a szálakat, hanem rendbe is hozta őket egy nagy rózsaszín masnival. Ez persze az olvasók nagy részét megkönnyebbüléssel tölti el, de az olyan sötét lelkű alakok, mint én, kissé húzzák a szájukat. Liv pozitív végkifejletével nincs baj, ez tényleg kellett az erkölcsi igazságérzethez, de Sophie esete már sok volt. És itt éreztem a könyvben egy nagy hiányosságot, Sophie lezárása nincs kifejtve.

Már az is elég rózsaszín lett volna, ha csak életben marad, de ez a kissé édes befejezés cseppet sem illett az előzményekhez. Ahogy a könyvben többször elhangzik: "Ami megtörténik, nem tehető meg nem történtté." és mégis olyan a vége, mintha Sophie tettét elfújta volna a szél. 

Spoiler vége

Szóval kicsit vagányabb befejezést szerettem volna, de hátha Moyes következő könyvében bátrabb lesz a végkifejlettel.

Összességében tehát nagyon tetszett a könyv, teljesen beszippantott. Moyes stílusa még mindig megkapó, így cseppet sem bántam meg, hogy további figyelmet fordítottam az írónőre.

Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki szereti a két idősíkon futó történeteket és szívesen olvas szerelemről, de a drámától sem retten vissza. Azoknak pedig különösen, akik már olvastak valamit Jojo Moyes tollából és elnyerte a tetszésüket.

Zárszónak hoztam egy dalt. Szerintem mind hangulatában, mind a kis videóban nagyon passzol az ilyen típusú könyvekhez: Message To Bears - Mountains

A tizenkettek

Justin Cronin posztapokaliptikus trilógiájának második kötete. Az első részről, A szabadulás áradoztam már egy bejegyzésben. Épp ezért nagyon vártam a folytatást és hála Ribizly barátomnak, aki kölcsönadta, sikerült is elolvasnom.

A borító ezúttal is szépia hatású, ami még mindig nagyon tetszik a napfogyatkozással egyetemben. Oldalszámra picikét rövidebb, mint az első kötet, "csak" 648 lap.

Nagy elvárásokkal kezdtem bele, amit többé-kevésbé teljesített.

Fülszöveg:

"Eleinte jó tervnek tűnt: tizenkét halálraítéltet megfertőznek egy ősi vírussal, hogy élő fegyverekké alakítsák őket. Csakhogy a Tizenkettek a vírus hatására vérszomjas szörnyetegekké váltak. Amikor kitörtek a titkos kísérlet helyszínéről, elszabadult a pokol. Rémálom lett úrrá a Földön. A vírus pusztítását túlélő kevesek kis ellenállócsoportokba szerveződtek. Ám ha biztosítani akarják az emberiség fennmaradását, ahhoz nem elég, hogy igyekeznek életben maradni. Veszélyes küldetésre kell vállalkozniuk: fel kell kutatniuk a Tizenkettek mindegyikét, hogy végezzenek velük. Az ellenállók különös dolgot tapasztalnak: a fertőzöttek viselkedése érthetetlen módon megváltozik. A nyomok egy komor diktatúrához, a Hazához vezetnek, ahol egy igen különös trió nő igyekszik kedvére formálni az emberiség jövőjét. Talán csak egyvalaki húzhatja keresztül a számításaikat: Amy, a Sehonnan Jött Lány, az egykori titkos kísérlet tizenharmadik alanya, az ellenállók vezetője. Ő az egyetlen emberi lény, aki feltárhatja a Haza titkát, és aki képes behatolni a Tizenkettek elméjének mélyére. És meglehet, hogy amit ott talál, az mindennek a végét jelenti."

Ahogy már említettem, az első rész nagyon tetszett, így meglehetősen magas elvárásokkal kezdtem neki ennek a könyvek. Az elején pedig ugyanúgy belesüppedtem Cronin pusztuló világába, mint A szabadulás esetében.

A könyv ismét több idősíkon halad, kezdetben a világvége napjait követheti nyomon az olvasó néhány szereplő szemszögéből, majd jön egy ugrás a jövőbe egy rövidebb szakasz erejéig. Ezt először nem tudtam hova tenni, de aztán a szereplők összekapcsolásával értelmet nyert. A kötet további, vastagabbik fele pedig ott veszi fel az események fonalát, ahol az első rész befejezte.

Ez az ugrálás nekem cseppet sem volt zavaró, bár meg kell jegyeznem, hogy az első felének idősíkjait jobban kedveltem, mint a "jelent".

Az elvárásaim egy részét teljesítette a könyv. Az elején remekül hozta a megszokott borongós hangulatot, a részletekre ismét nagy hangsúly került és a sok szereplő és nézőpont is megfelelt az eddigieknek. Jó volt ismét ebben a világban kalandozni és újra találkozni a szereplőkkel. Csakhogy az első kötet végén érzett katarzis elmaradt.

A fülszövegben is említett Haza cseppet sem nyerte el a tetszésemet és nem csupán azért, mert egy förtelmes diktatúra, hanem mert számomra nem passzolt ebbe a szépia világba. A füstösöket kiszorította a kevesek uralma, mintegy degradálta őket. Már nem a vírusos szörnyek domináltak, hanem az emberek belső démonai, ami bár érdekes, nekem most nem jött be. Nem akartam elnyomó rendszerről olvasni, nem akartam sötét lelkű alakok fejébe látni. Pontosabban mégis, bele akartam kukkantani a Tizenkettek fejébe, ami viszont elmaradt. Azt akartam, amit eddig kaptam, küzdelmet a túlélésért egy csipetnyi misztikummal és sok-sok főfüstössel (Hadd ne keljen leírnom mind a tizenkettő nevét...) ezt pedig sajnos nem kaptam meg.

Cronin átváltott tipikus disztópiára, ami rendben is lenne, ha nem dobta volna olyan magasra a labdát az első résszel. A szereplőket egyértelműen túlságosan megkedvelte, mert bár sokat kínozza őket (Sara és Lish simán kaphatna idegösszeomlást.) képtelen megválni tőlük. Ezzel pedig a megszokott veszélyérzet oda. Ráadásul a karakterek szövevényében túlságosan sok a véletlen egybeesés, szinte mindenki rokona, ismerőse valaki másnak, ami még a megcsappant emberi lélekszám mellett is fura.

Peter ebben a részben nem sok vizet zavart, ő volt a jó katona, aki mindig jókor volt jó helyen. Amy ellenben már több figyelmet kapott. Amy, akit annyira szerettem az első részben valahol elveszett a füstösökkel. Értem én, hogy változott (bár ez a változás dolog cseppet sem passzolt vagy tetszett az eddigiekhez mérve), nekem mégis inkább elveszett. Eltűnt a kiismerhetetlen kislány, aki mégsem volt soha gyerek és a helyére valami kevésbé megfoghatatlan, tipikus főhősnő került, eltűnt a bája.

Itt kell rátérnem a Tizenkettekre, akik már csak tizenegyen vannak. Sok-sok érdekes figura, sok sötét gondolat, mégis csak Carter (akit már amúgy is megismertünk az előző részből) és Martínez kapott egy nyúlfarknyi szerepet. Ez pedig édes kevés. Ők lennének a világ elpusztítói, mégis hiányzik belőlük az egyéniség. Olyan füstösök lettek, mint az előző rész mezei szörnyei, míg itt a mezei szörnyek inkább mezei egerek, annyira semmitmondók. Értem én, hogy sokan vannak, nem lehet mindet kidolgozni, de legalább a felét megpróbálhatta volna.

Helyettük viszont van egy Nulladik, aki megint csak a háttérből kukkol és mormog a bajsza alatt, illetve egy visszatérő karakter, Wolgast, akit nagyon nem kellett volna visszahozni. Szeretem, amikor a halott halott marad. (Félreértés ne essék, nem támad fel, csak kísért, de akkor is.) És itt jön a képbe a misztikum. A misztikum, ami az első kötetben Amyvel csúcsosodott ki, ebben a részben pedig mélyrepülésbe kezdett. Amy megváltozott, ezzel megváltozott ez az egész lelkes dolog ez pedig csak rontotta a dolgot. Nagy spirituális katyvasz lett az egész.

Hű-ha! Azt hiszem, kicsit leszóltam most ezt a részt, pedig olvasás közben könnyen belemerültem, élveztem és vártam a következő fejezeteket. Most viszont, ahogy átgondoltam, egyre több szálka került a szemembe, jobb is, ha itt most befejezem.

Szóval nem rossz, de nem olyan jó mint az előző. Ettől függetlenül tetszett és bátran ajánlom mindenkinek, aki az első kötetet szerette. Érdemes elolvasni.

Kiegészítés:

Minden bizalmam a harmadik kötetben, The City of Mirrors-ban van. Talán Nulladik majd helyére teszi a dolgokat. Ez a rész azonban még az alkotás stádiumában van, vagyis sokat kell még rá várnia a magyar közönségnek. Mindenképpen szeretném elolvasni.

Mielőtt megismertelek

Ez a könyv Molyon jelenleg a 3. legjobb romantikus és a 7. legjobb kortárs könyv, így nem csoda, hogy felfigyeltem rá.

A borító szép, nekem nagyon tetszik ez a színvilág és úgy általában nem lehet panasz a kivitelezésre. Cartaphilus Kiadó gondozásában jelent meg, akik eddigi tapasztalataim szerint, igényes munkát végeznek.

Külön piros pontot érdemel a könyvbe csempészett aprócska ajándék. A hátsó borító visszahajló részének széle ugyanis egy letéphető könyvjelző. Könyvjelzőből pedig egy könyvmolynak sosem elég.

488 oldalával kényelmesen vaskos darab, ám a komoly téma miatt nem lehet rekordsebességgel végigolvasni.

Fülszöveg:

"Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes…
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?"

Ahogy már írtam, ez egy komoly könyv. Romantikus ugyan, a főhősnő egy szeleburdi lány és a párbeszédek gyakran kacagtatóak, de akkor is egy súlyos témát boncolgat.

Mikor elkezdtem olvasni, egyből egy film jutott eszembe róla (Életrevalók), mivel a koncepció és a téma nagyon hasonló. Mindkettő főszereplője egy kvadriplégiás (mind a négy végtagján lebénult) férfi, aki felfogad egy különösen életvidám gondozót. A két teljesen más gondolkodású és mentalitású ember pedig jelentős változást gyakorol egymásra.

A könyv esetében Will egy teljesen elkeseredett férfi, aki nagy döntésre szánta el magát, míg Lou egy kisvárosi lány, aki mindent megtesz, hogy ezt a döntést megváltoztassa. A cselekmény pedig ennyiben szinte ki is merül, a könyv azonban jóval többről szól.

Moyes stílusa könnyed, hol drámai, hol humoros, pont amire épp szükség van. Nem spórol a részletekbe menő leírásokkal és a karakterek motivációinak megmagyarázásával. A könyv főként Lou szemszögéből íródott, ám nagyjából száz oldalanként átadja helyét egy másik szereplő szemszögének egy-egy fejezetre. Ezek a részek pedig tovább árnyalják a karaktereket, akik vállukon viszik, vagy Will esetében inkább gurítják a történetet.

Mindegyik szereplő kedvelhető figura, bár egyik sem tökéletes. Néhol ostobák, néhol idegesítőek és néhol unszimpatikusak, de mégsem lehet igazán haragudni rájuk, mert a tökéletlenségüktől válnak igazán emberivé.

Öröm olvasni, ahogy Will és Lou összecsiszolódik és bár akad köztük romantikus töltet, nem ezen van igazából a hangsúly. A könyv az életről szól, a nézőpontokról, a lehetőségekről, azok megragadásáról és a folyton változó világról. Ahogy pedig a két szereplő megváltoztatja egymás életét, egy kicsit hatnak az olvasóikra is. Az ember akaratlanul is elgondolkodik közben, hogy mennyire boldog azzal az élettel, amit él. Mennyire nyitott a változásra és a lehetőségekre, ez pedig egy kifejezetten pozitív üzenet.

A mondanivaló azonban nem merül ki a "ragadd kezedbe az irányítást és éld úgy az életed, ahogy szeretnéd" dologban, hanem ennél sokkal súlyosabb erkölcsi kérdést feszeget.

könyv és a meglepetés könyvjelző

Egy egészséges ember számára nehéz elképzelni, mit élhet át az, aki tolószékbe kényszerül. Azt pedig, hogy valaki nyaktól lefelé gyakorlatilag magatehetetlen legyen, még kevésbé lehet felfogni. A kiszolgáltatottság és a tehetetlenség érzése biztosra veszem, hogy az egyik legfojtogatóbb érzelem. Will szemében a világ pedig pont ilyen és ahogy olvastam róla, megértettem, miért döntött úgy, ahogy. Könnyedén tudtam azonosulni vele, ellentétben a szüleivel, vagy néha Lou-val, valamint a könyv végén Lou anyjával. Egyszerűen nem értettem, miért nem értik meg Willt. Szerették, törődtek vele és gondosodtak róla, mégis Nathan kivételével alig jutott eszükbe megkérdezni magát Willt, hogy mi a jó neki, mire vágyik igazán. Mintha azzal, hogy nem tud segítség nélkül meginni egy bögre teát, az értelmi képességei is gyengültek volna. Pedig Will okos, szellemes és keserűen gunyoros, amit imádtam benne. A szerettei viselkedése így engem dühített.

Félreértés ne essék, cseppet sem támogatom az öngyilkosságot, csupán megértem, hogy vannak olyan helyzetek és esetek, amikor valaki joggal és teljesen érthetően gondol arra, hogy köszöni, neki ennyi elég volt az életből. Az életminőség persze mindenkinek mást és mást jelent és vannak kitartóbb és gyengébb emberek is, épp ezért a kérdés nem általánosítható. A dolog súlypontját az adja, hogy míg egy fizikailag egészséges ember akadály nélkül ugrálhat le hidakról, addig egy Willhez hasonló, teljességgel mások segítségére szoruló ember nem. Ezzel pedig felmerül a kollektív felelősség.

Hogy én mit tennék, ha olyan helyzetbe kerülnék, mint Will, arról fogalmam sincs és nagyon remélem, hogy sosem kell megtudnom. Abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy a döntés jogát megtartanám magamnak.

Szóval ez egy jó könyv. Elgondolkodtató, mégis szórakoztató és egy nehéz erkölcsi kérdést boncolgat. 

Bátran ajánlom azoknak, akik szívesen töprengenek az élet különböző lehetőségein romantikus környezetbe ágyazva. Azok pedig, akik a fent említett filmet látták és szerették, biztosan nem fognak csalódni benne.