Down With The System

Ha valaki felteszi nekem a kérdést: Mi a kedvenc zenekarod? csípőből rávágom, hogy System of a Down. No, nem mintha csak metált hallgatnék, mégis tizenéves korom óta egyszerűbb ezt a választ adni, mint belemenni a szerteágazó zenei ízlésem ismertetésébe. Ez ugyanis a biztos pont, amit cirka 14 éves korom óta újra és újra, lelkesen és ugyanolyan szeretettel hallgatok. És bár nem ez az egyetlen banda, ami megragadt bennem kamaszkorom óta, olyan sok emlék kötődik hozzá (hol, mikor és kivel hallgattam), hogy még mindig nagyon különleges, otthonos és nosztalgikus érzéseket kelt bennem. Talán épp ezt jelenti a kedvenc jelző, vagy legalábbis valami ilyesmit.

Mivel egy ideje nem követem a friss megjelenéseket, és viszonylag ritkán olvasok memoárt, valószínűleg lemaradtam volna erről a könyvről, ha kedves férjem nem lep meg vele a születésnapomra. És mennyire örülök, hogy ő észrevette helyettem, és végre sikerült is elolvasnom. Tökéletes ajándék volt számomra.

A borítót nem kell magyarázni, egyszerű, érthető, teljesen oké. 348 oldalával pedig egy rendes terjedelmű kötet.

Fülszöveg:

„Mi voltunk a modern zenetörténelem legvalószínűtlenebb listavezetői. Örmény-amerikai zenekar. Vad és agresszív metálriffek, mindenféle konvencióra fittyet hányó, tempóváltogatós ritmusok és örmény népi dallamok elegyéből álló, gyakorlatilag beskatulyázhatatlan zene, az egésznek a tetejébe pedig én, amint hol hörgök, hol üvöltök, hol lágyan énekelek. Meg persze a szövegek, ahol avantgárd bolondságoktól habzó szájú társadalompolitikai kirohanásokig terjedt a skála, akár egyetlen soron belül is. Nem volt könnyű hallgatnivaló.”

Ennek ellenére a System zenéje világszerte hallgatók millióinak szívébe lopta be magát, mióta a kilencvenes évek közepén berobbantak a zenei életbe. Közel 40 millió eladott albummal, három Billboard-listát vezető lemezzel és hűséges rajongók hatalmas táborával a zenekar uralta az alt-rock és a metalszínteret, és újrafogalmazta, hogy a rocksztárok miről beszélhetnek és miről nem, mit tehetnek és mit nem, mit képviselhetnek és mit nem.

Serj története sokkal több, mint rock 'n' roll mese: egy bevándorló története és egy aktivista ébredése is benne van. A Down With The System nyomon követi a főhőst Bejrúttól Los Angelesig, Örményországtól Új-Zélandig, és feltárja, hogy mindeközben mit tanult a zenéről, a művészetről, az aktivizmusról és önmagáról.

Először is szeretném kiemelni a fordítót, Draveczki-Ury Ádámot, aki alapos munkát végzett. Szuper módon lábjegyzetelte a könyvet, érezhetően utánanézett a dolgoknak. Gyanítom, szintén rajongó.

A könyv fizikai megjelenése teljesen rendben van. Kellemes fogni, olvasni. A kötet végén pedig akad néhány fénykép, ami elsőre remek kis extrának tűnt, ám a könyv felénél elszállt a varázs. Mintha a szerző csak egy bizonyos időpontig válogatott volna a fényképei közül, és inkább magának, mint az olvasónak. Vagy kevesebb kellett volna belőle, vagy épp sokkal-sokkal több.

Ennyit az olvasói szempontokról, most térjünk át a rajongóira. (Ez most megint egy személyesebb hangvételű bejegyzés lesz.)

Mondhatom, hogy rajongó vagyok, de nem az elfogult vagy épp megszállott fajtából. Inkább csendesen, a saját örömömért rajongok. Ezért nem tudtam volna felsorolni a zenekar minden tagjának nevét. Azt sem feltétlenül tudom megmondani, melyik dal, melyik albumon szerepel. A dalszövegekből pedig csak pár sort vagyok képes idézni. Igen, érzem, hogy már csóválja is a fejét az erre tévedt nagybetűs rajongó a hiányos tudásom miatt. De nem hiszem, hogy ettől kevésbé szeretem ezt a zenét, mint a felsorolt tényanyag birtokában lévő másik hallgató. Egyszerűen én így működöm, és ez talán ennél a bandánál még jobb is. A lényeg, hogy bár minden egyes dalukat milliószor hallottam már, nem mondhatom, hogy sok háttértudással rendelkeztem a zenekart illetően. Ez pedig olvasás szempontjából a lehető legjobb dolog volt, mert csupa új információt kaptam. Rácsodálkozhattam néhány dologra, és a sok újdonság mellett még jól is szórakoztam. Úgyhogy mérsékelt tudású rajongóknak ez a könyv épp ideális.

A kötet nyitánya egyébként elég erős, jól belecsap a misszió közepébe. Ez speciel nem volt számomra újdonság, tudtam, hogy örmény banda, tudtam, mi fán termett az örmény népirtás, meg úgy általánosságban meglehetősen sokat tudok a népirtásokról. Az viszont, hogy ezzel indítunk, és ennyire részletesen, picit meglepett, ami pedig egy nagyon hatásos írói döntés volt.

"Stepan szenvedése persze most már bennem, a leszármazottjában él tovább, mint ahogy az összes rokonom és az örmény nép szenvedése is: ott lüktet az ereimben, feszíti a tüdőmet, dobol a szívverésemben. És ezen örökség letéteményeseként kötelességemnek – egyben pedig megtiszteltetésnek – érzem, hogy harcolhatok az enyéim elszenvedte népirtás elismertetéséért."

A könyv nem csupán egy memoár, egy zenekar történetének elmesélése, hanem egy újabb eszköz Serj Tankian számára, hogy szót emeljen az igazságtalanságok ellen. Ezt jó, ha az olvasó észben tartja. Nekem tetszett, átjött az üzenet.

Apropó zenekar, fontos azt is szem előtt tartani, hogy ez csupán egyetlen nézőpont. Ez csak egy ember nézőpontja a bandából, és nem mind a négyüké. Viszont sosem éreztem túlságosan elfogultnak. A szerző élt önkritikával, és érezhetően nem kívánta sem megbántani, sem rossz fényben feltüntetni társait. Nagyon szimpatikus hozzáállás.

Meg úgy egészében Serj egy nagyon szimpatikus figura. Egyszerre aktivista, hippi és kicsit kattant művész, de nagyon-nagyon szimpatikus. Tetszettek a gondolatai, a meglátásai, és hogy egyszerre próbált informálni (rengeteg politikai elmélkedés, történelmi gyorstalpaló van a kötetben), rajongókat kiszolgálni (például konkrét számok keletkezési körülményeivel), korképet adni a 2000-es évek eleji metál zenekarok felemelkedéséről, és ráadásnak  átadni egy humanista nézőpontot, miközben vicces anekdotákkal szórakoztatott. Egy katyvasz ez a könyv, ám a jó értelemben vett katyvasz. Mert bármennyire is szerteágazó, könnyen lehet követni, és az idővonalon csupán picike ugrások vannak.

Néha simán a képembe vágták, hogy ha nem tetszenek az itteni dolgok, akkor menjek haza. „Remek, hová? – kérdeztem ilyenkor magamban, némi kiegészítéssel. – Ezzel az erővel te is elhúzhatsz a picsába, hacsak nem vagy őslakos amerikai…”

A szerző stílusa nekem vitte a hátán ezt a könyvet. És mint már írtam korábban, kevés előzetes tudásom volt a zenekar dolgairól. Egy dolog azonban rettentően foglalkoztatott: Miért nincs évek óta új album? Miért hagyták abba gyakorlatilag a csúcson? Mi a fene történt velük? Talán ezek a kérdések foglalkoztatják a legjobban a rajongókat, és ezáltal a könyv olvasóit. Ezzel pedig a szerző is tisztában van, így fokozatosan és lassan építi fel a válaszokat, hogy a végére mindenki megkapja azt, amit keres. Úgyhogy, ha valaki ezen kérdések miatt venné kézbe a könyvet, hajrá, vannak itt válaszok, csak előtte sok-sok más téma fog előkerülni.

Van itt minden, mint egy fesztiválon. Családi és egyéni múlt, politikai nézőpontok, útkeresés, zenei fejlődés, a zeneipar működése, kapcsolatok alakulása, a turnézás kevésbé napos oldala, milyen bevándorlónak lenni, spriritualizmus, globális problémák és itt-ott felbukkanó más híres zenészek. Rengeteg téma, rengeteg apró történet, és bár csapongónak tűnik, a végére összeáll a kép. A fejezetek egyébként is jól tagolják a szerző gondolatait.

Úgyhogy senki se számítson arra, ez a könyv csak a zenéről fog szólni. Serj esetében nincs olyan, hogy "csak", mindig van még valami más is. Viszont, aki Systemet hallgat már megszokhatta azt a kaotikus harmóniát, amit megteremtettek, és ami egyedivé teszi őket. 

"Egyetlen dal vagy album sem lehet objektív értelemben jobb a másiknál, hiszen mindenki másképp reagál a különféle muzsikákra. Épp ez a lényeg. Zenéket osztályozni olyan, mintha érzelmeket osztályoznál."

Számomra pozitív élmény volt ez a könyv. Megkaptam a választ a rajongói kérdésekre, közben pedig rengeteg információt is adott a zenekarról, miközben kicsit meg is ismerhettem őket, vagy legalábbis az énekest. Cseppet sem éreztem soknak a politikai témákat, mert mindig akadt néhány vicces anekdota is, így egyszerre volt komoly és könnyed olvasmány. Valahogy sikerült megtalálnia az egyensúlyt. Természetesen meghozta a kedvemet az albumok ismételt végighallgatásához, sőt, Serj szóló munkáihoz is, amelyeket bevallom, csak felületesen ismertem eddig.

Nekem tehát tetszett ez a könyv. Bátran ajánlom a hozzám hasonló visszafogott rajongóknak, mert tényleg sok érdekes dolgokat tudtam meg. Azok a rajongók pedig, akik mindent is tudnak már az albumokról és a zenekarról, nos, rajongók, tehát nincs szükségük ajánlásra, biztosan kézbe veszik ezt a könyvet. És jól teszik, mert garantáltan találnak majd benne ők is valami újat, érdekeset vagy épp szórakoztatót. Aki pedig valamilyen furcsa okból nem hallott volna még a világ egyik legsikeresebb metál zenekaráról, hát sürgősen pótolja, ha a metál nem a zsenáre, ezzel a kötettel.

Zárszónak pedig nagyon remélem, hogy Serj háta rendbe jön, és nem lesz szükség egy újabb véres összetűzésre, hogy ismét alkossanak valamit. Mert igen, rajongó vagyok, nem tehetek mást, reménykedem. Remélem, hogy zenélnek még együtt, és talán adnak pár koncertet Európában is, mert tinikorom óta erre vágyom. (Lett is volna lehetőségem rá, már megvolt a jegyem, csak aztán jött a covid...)

A sziget

Idén már ez a második olvasmányom a szerzőtől. Szeretem az izlandi irodalmat.

Van valami megkapó a borító egyszerűségében, és 248 lapjával nem egy terjedelmes kötet, mégis két hétig tartott, míg elolvastam. Egyrészt jólesett időnként letenni és eltöprengeni rajta, másrészt ez volt az aktuális utazós olvasmányom, vagyis bárhová mentem, vittem magammal. Többnyire ezért metrón, villamoson és buszon vettem kézbe.

Fülszöveg:

"Emlékszel, hol voltál, amikor megtudtad?Az elmúlt évek egyik legérdekesebb izlandi regénye izgalmas, valószerű és borzongató történet az elképzelt jövőnkről.
Az általunk ismert világ megszűnik létezni. Izland, az egyik legszervezettebb ország egyik napról a másikra elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, és káosz lesz úrrá benne. Senki nem tudja, mi okozza a fennakadást, az állam, a jog és a társadalom építményei pedig repedezni kezdenek.
A sziget a thriller, a politikai fikció és a disztópia remek kombinációja, ugyanakkor pontos kórkép is a modern világról. A szerző művével megdöbbentette Izlandot, és élénk vitát váltott ki az állam és a társadalom alapjainak fenntarthatóságáról."

Ebben a történetben nem az az érdekes, hogy mi történik, hanem az, hogyan. Épp ezért nem egy szokványos olvasmány, mert bár van klasszikus értelemben vett cselekménye, az elszigeteltség, ez lényegében mellékszereplője ennek a könyvnek. A szerző ugyanis nem mesél, hanem bemutat és boncolgat, ami nem egy megszokott olvasási hozzáállást kíván. Aki tehát szokványos disztópiát vár miértekkel, hősökkel, problémával és megoldással, az csalódni fog. Itt nincsenek se hősök, se válaszok, csak egy kórkép a társadalomról, ami nem épp felemelő, ám pont ettől érdekes.

A történet meglehetősen kevés karakterrel dolgozik: van a főhős, annak családja és barátai. Ennyi és nem több, így a nagyobb kép és hitelesség érdekében a fejezetek között újságcikkek és helyenkénti leírások segítik a megértést. Nekem tetszett ez a koncepció, az újságcikkeket kifejezetten szerettem. Alig 250 oldalon ugyanis ennél több nem fért volna bele, és nem is volt rá szükség. Ahogy elmlítettem, ez a könyv nem mesél, hanem boncol. Apró kockákra vágja fel a társadalmat, elgondolkodik a "mi lenne, ha" kérdéseken, és ennek megfelelően lehetséges utakat mutat, amitől kissé mozaikszerű. Nincs minden leírva, nem mondanak ki benne mindent, a szereplők sorsa mégis összeáll. A karakterek is ehhez igazodva távolságot tartanak az olvasótól. Nem lehet őket mélyrehatóan megismerni, hiszen életük, tetteik csupán egy-egy mozzanata villan fel, ám megértésükhöz ennyi is elég.

"Ezernyi különböző szállal kapcsolódunk egymáshoz: szavakkal, hangokkal, érintésekkel, szövegekkel, vérrel, dalokkal, kötelekkel, utakkal, drótnélküli üzenetekkel."

Ebben a könyvben minden nagyon emberi és valósághű. A felvetett problémák hitelesek, a rájuk adott válaszreakciók szintén. Ezt nem feltétlenül jó érzés olvasni, ám ez is a könyv lényege. Kellemetlen kérdéseket tesz fel, kellemetlenül valóságosan szemléltet, ami nem biztos, hogy minden olvasónak tetszeni fog. Én kedvelem az ilyen típusú könyveket, a realista ábrázolást, és tökéletesen megvagyok bizonyos válaszok nélkül.

Összességében tehát jó olvasási élményt nyújtott ez a könyv. Elgondolkodtatott, és a befejezésével is elégedett voltam, mivel illett hozzá.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a lassan, ám reálisan felépített elméleti okfejtéseket. Akiket nem zavar, ha nincs minden tisztázva, és ha bepillantást kapnak a társadalom sötét oldalára. Aki viszont klasszikus értelemben vett disztópiát szeretne, gyorsan haladó cselekményt vagy csak minden kérdésre választ, nos, csalódni fog. Izlandi irodalom kedvelői előnyben.

"Olykor egyetlen emberré zsugorodik össze a világ. Egyetlen magányos emberré a kihalt fjordban."

Szent Szó

Kedvelem az izlandi irodalmat, ez a borító pedig nagyon szép, és ennyivel meg is nyert magának ez a könyv.

Nem hosszú olvasmány, 284 oldal, gyorsan lehet haladni vele.

Fülszöveg:

"Egy fiatal nő, Edda eltűnik az otthonából, újszülött gyermeke mellől. A rendőrség tanácstalan, és a család a nő öccsét kéri meg, hogy keresse meg Eddát. A rejtély megoldásához egy idegen világban kell követnie a nő nyomait, és meg kell küzdenie a család nem mindennapi múltjával. A Szent szó szenvedélyekről és olvasásról, menekülésről és utazásokról és az emberi elme bámulatos labirintusáról szól."

 A cím alapján számítottam rá, hogy az irodalom nagy hangsúlyt kap ebben a történetben, és ebben nem is csalódtam, bár máshogy alakult, mint gondoltam.

Nehéz lenne beskatulyázni ezt a történetet, mert egyszerre szól anyaságról, kapcsolatokról, írott szóról, miközben elmesél egy nyomozást, és ad egy kis társadalomkritikát. A cselekmény ezért összetett, több nézőpontot és idősíkot követ, ami árnyalja a képet, ám ha az olvasó nem rajong az ugrálásért, kieshet a ritmusból. Én nagyon kedvelem az ilyen szerteágazó történeteket, így jó élmény volt olvasni.

A cselekmény veleje Edda eltűnése és a nyomozás utána, és bár ez viszi el az olvasót a már említett irodalmi gondolatokig, számomra nem ez volt a könyv legérdekesebb része. A családtörténeti szálat sokkal jobban kedveltem. Az írónő kifejezetten érdekes karaktereket alkotott, akik nem épp hétköznapi módon alakították az életüket. Tetszett, hogy minden karakternek volt egy kis mélysége, hogy mindegyiknek adott egy kis teret a kibontakozáshoz, és nagyon tetszett az a családi dinamika, amiben működtek. Egyszerűen lekötöttek az apró-cseprő dolgaik, még jobban is, mint a nyomozás New Yorkban.

Ez a könyv egyébként is karakterközpontú, bár nehéz lenne megmondani, ki is a főhős, hiszen Edda körül forog a cselekmény, ám ő viszonylag keveset szerepel a történetben, ellentétben mondjuk a testvérével. Ráadásul a kifejezetten mellékszerepben lévő karakterek egy része is meglehetősen érdekes, bár akadt egy hiányosság is közöttük. Számomra Ragnar egy nagy kérdőjel volt. Edda férje, mégis alig tudunk meg róla valamit, nem ismerjük a kapcsolatukat, pedig ez a könyv épp a kapcsolatokról szól.

A címben is sugallt irodalmi vonatkozásról vegyes érzéseim voltak. Egyrészt az alapfelvetés és a kezdeti filozófiai elmélkedések érdekesnek tűntek, aztán viszont olyan irányt vettek, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Kicsit talán túlságosan nagyot ugrott bennük a szerző, így helyenként hiányosnak éreztem a téma kifejtését. Az pedig, hogy egyáltalán nem értettem egyet a kötet végi nagy elméleti következtetéssel, nem tette számomra szimpatikusabbá ezt a részt.

A társadalomkritikát is egy cseppet hiányosnak éreztem, mert sablonos állításoknál nem ment mélyebbre. Sőt, egyáltalán nem mutatta be, mégis hogyan lett a különc Eddából tucatmintára készült influenszer. Ezzel pedig szerintem a szerző egy nagy lehetőséget hagyott ki.

Egyébként a szöveg stílusa nagyon kellemes, olvasmányos és helyenként kifejezetten szépnek találtam. (Nagyon tetszett a pikkelyes hasonlat.) Ebben persze a fordító keze is benne van, aki már megint kiváló munkát végzett. A következtetést tehát levontam, fogok még olvasni az írónő tollából.

Összességében tehát, bár voltak benne olyan részek, amelyek nem nyűgöztek le annyira, és a végét összecsapottnak éreztem, jó olvasási élményt adott ez a kötet. Nagyon tetszett a családtörténeti szál, a karakterek és a tempó, így tudom ajánlani azoknak, akik egy különleges családtörténetre vágynak. Elmélkedni szerető olvasók előnyben. Aki viszont a fülszöveg alapján egy izgalmas nyomozást vár, csalódni fog, mert itt nem a cselekményen, hanem a szereplők múltján és belső világán van a hangsúly.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Az írásban varázserő rejlik, megváltoztatja a gondolkodásunkat, a viselkedésünket, a világot. Az írás a tűz megszelídítése óta az emberiség legnagyobb hatású eszköze."