Már nincs vesztenivalód

John Wayne Cleaver története ezzel a 6. résszel lezárult.

A borító ezúttal is mutatós, passzol a cselekményhez és 244 oldalával kicsit kurtább lett, de összességében a külsőségekre nem eshet panasz. 

Sajnos azonban nem lett könnyes a búcsú...

Fülszöveg:

"A nevem John Wayne Cleaver. Nem rég múltam el tizennyolc éves, és a szörnyvadászat a hobbim. Egy ideig magányosan harcoltam ellenük, később néhány kormányzati ügynök oldalán, de aztán a szörnyek megtaláltak minket. Mindenkit megöltek, úgyhogy most kénytelen vagyok egyedül folytatni.
De már nem sokáig.
Ez itt az én történetem. Annak is a vége."

Az előző kötetnél (Csak a holttesteden át) már megjegyeztem, hogy a megszokottság érzése kicsit odalett. Ez az érzése pedig most is felütötte fejét és így, hogy egyben is tudom szemlélni a teljes sorozatot, még nyilvánvalóbbá vált. Az első három rész zseniális volt és olyan szépen adták ugyanazt a hangulatot, ugyanazt a pszichopata képzeletvilágot, hogy bár mindig máson volt a fő hangsúly, egészben is remekül mutattak. 

Ezzel szemben a folytatások kissé darabossá váltak. A második három rész sokkal jobban elkülönült egymástól és az előzményeitől mind hangulatát, mind cselekményét tekintve. Ráadásul az ötödik könyv, ahogy már írtam róla, kifejezetten elmélkedősre sikerült. Ez persze nem baj, a szereplők változnak, a mondanivaló változik, ez így jó a sorozatoknál, csak néha az olvasó úgy érzi, jó, jó, de az eleje, na az még jobb volt. Számomra ez a sorozat ennek a jelenségnek a mintahullája.

Ránézésre ez a könyv is ugyanolyan volt, mint a többi. John nyomoz egy Sorvadt után, akad pár hulla különös halálmóddal és még mindig nem bír emberekkel társalogni. Közben persze az állandó mellékszereplővé vált FBI is felüti a fejét és rendre visszatér a nosztalgia, kit hogyan ölt meg és mi a helyzet élete szerelmével.

Csakhogy, ha elkezdjük boncolgatni a könyvet, akkor már kicsit más színben tűnnek fel a dolgok. Egyrészt John kevésbé tűnik szociopatának, mint az elején, pedig, ahogy a cím is hirdeti, az önkontrollon kívül nincs, ami visszafogja. Nincs anyuka, aki előtt normális gyerekként kell mutatkozni, nincs barátnő, akit elijeszthet egy-egy megjegyzéssel a balzsamozás gyönyöreiről, nincsenek rendőrök, akiket meg kell győzni róla, hogy nem fog végezni velük, amint félrenéznek, szóval nincs senki. Ja, most konkrétan Senki sincs ebben a képben. Mégis, John fegyelmezettebb mint valaha, ami egyrészt érthető, hiszen felnőtt, másrészt fura, hiszen gyilkolt és erre természetéből adódóan rá is kaphatott volna.

A Sorvadtak is fogyóban vannak és jogosan felmerül a kérdés újra és újra, hogy mi lesz, ha egy sem marad, akit üldözhet. Mindezek kompenzálására a halottasházi környezet visszatér és a cselekmény is felgyorsul.

Közelebbről nézve tehát vannak itt hibák, de az összkép azért összeáll. A történet pörög, kevesebb a kitérő és a felesleges elmélkedés és a befejező rész izgalma is adva van. Csakhogy az ellenség rettentően kiszámítható. Rain személye számomra hamar világossá vált, ebből a szempontból tehát nem ért meglepetés. Az író által beharangozott váratlan lezárás azonban igen, meglepett. 

Vigyázat, spoiler!

Tényleg nem ilyen utolsó fejezetre számítottam, ám ezt sajnos nem írhatom a katartikusan döbbenetes befejezések listájára. A lezárás ugyanis túl kedves. Semmi dráma, semmi vérpermet - leszámítva a kis múzsát, de ennyi igazán elvárt és megszokott egy gyilkossági nyomozás közepén - semmi sokkoló, vagyis semmi olyan, amit egy ifjú sorozatgyilkos (oké, Sorvadt-sorozatgyilkos, de attól még sorozatgyilkos) esetében remélhetünk és a harmadik rész befejezéséből adódóan el is várhatunk. Néhány elhullott rendőr ide vagy oda, ez egy boldog befejezés. John nem megy rács mögé, nem lesz kikiáltva rossz fiúnak és még a fogát sem hagyja ott. Élheti az életét boldogan és ez valahogy nekem nem illett a képbe. Értem én az üzenetet, hogy mindenki megváltozhat és második esély meg hasonlók, mégsem érzem illendőnek. Ahhoz a rengeteg erőszakhoz, ami megtöltötte a könyveket, nem illik ilyen cukros befejezést írni, még akkor sem, ha az író megsajnálja főhősét. Cseppet csalódtam.

Spoiler vége!

Összességében tehát jó rész volt, mint az előző, jó volt olvasni, de nem adta azt a katarzist, amit vártam. Nem tetszett a vége és ennek függvényében úgy érzem, az első 3 kötet volt a főnyeremény, míg a második 3 csak a vigaszdíj. 

Ajánlom azoknak, akik az előzményeket mind olvasták, ám ha valaki a Nem akarlak megölni után nem folytatná, azt is tudom támogatni.

Csak a holttesteden át

John, a szociopata nem sorozatgyilkos - bár valamilyen értelemben most már mégis csak az... - története folytatódik.

A borító teljesen rendben van és a vastagsága 328 lapjával is a megszokottnak mondható. Ránézésre tehát a sorozat egy újabb remek darabja.

Fülszöveg:

"Miután John és Brooke magára maradt, városról városra stoppolva vadásznak Amerika közép-nyugati részén a még megmaradt utolsó Sorvadtakra. Csakhogy a Sorvadtak is vadásznak rájuk, ráadásul az FBI is a nyomukban van. Minden újabb várossal, minden újabb kamionos pihenővel, minden újabb autópályával egyre közelebb kerülnek egy olyan kegyetlen gyilkoshoz, akire John semmilyen jól bejáratott analitikus és előrejelző módszere nem alkalmazható. Közben Brooke meghasadt pszichéje az elméjén osztozó több százezer halott személyiségtől túlterhelve tántorog az összeomlás peremén. Hol birtokában van szellemi képességeinek, hol nem, és minden nap új nevek, gondolatok és emlékek törnek felszínre benne, mígnem felbukkan az a személyiség, akire John végképp nem számított: Senki utolsó áldozata, csapdába esve John egyetlen megmaradt barátjának testében."

A külcsínnel ellentétben, kicsit kakukktojás ez a kötet. Míg az előző részekben a démonvadászat játszotta a központi szerepet, addig itt csupán a hátterét adta a lélektani kérdéseknek. Igaz, John eddig is hajlamos volt a belső vívódásokra és az előző rész (Az ördög egyetlen barátja) felvillantotta, mennyire problematikus Brooke helyzete, ám eddig az író nem szentelt ennek egy teljes kötetet. Nem mondom, hogy ez rossz dolog, csupán más, mint amit az olvasó megszokott. Nézzük, hogy működött ez a másság.

Brooke személyiségzavara rettentően érdekes. A könyv elején olyan gyorsan és váratlanul vált személyiségeket, hogy nem csupán Johnt, de az olvasókat is feszültségben tartja. Aztán megjelenik a már régen várt személyiség és valószínűleg nem árulnék el nagy titkot, ha megnevezném. Ettől kezdve viszont Brooke testében csupán két domináns karakter váltogatja egymást, na meg néhol feltűnik Senki is borzolni a kedélyeket. Értettem, hogy ha a két lány helyzetét meg akarjuk ismerni, adnunk kell időt a kibontakozásukra, de kicsit csalódtam, hogy a további pár ezer személyiség csak említés szintjére került. Ráadásul átéreztem John helyzetét, mikor nem tudta eldönti, épp melyik hölggyel beszélgetett.

Apropó John, az ő karaktere is sokat változott. Persze még mindig megvannak benne az erőszakos hajlamok és el-eltöpreng azon, hogyan belezne ki valakit, de sokkal jámborabbnak és egy kissé szétesettnek találtam. Állandó készültségben Brooke mellett ez persze nem csoda, de sajnos mindez a logikai képességeinek rovására is ment. Na, és itt jön a kötet negatívuma.

Nem baj, hogy a hangsúly a karaktereken van. Nem baj, hogy ez a rész egy lélektani mély merülés a hasadt személyiségek világába. Nem baj, hogy John már nem olyan rideg és veszélyes, ám baj, hogy a szörnyvadászat lapos lett. Olyan lapos, mintha húsklopfolóval dolgozott volna rajta egy csapat dühkitöréses őrült.

Már alig maradtak Sorvadtak. Alig tudunk róluk valamit. Brooke állandó felvigyázása mellett Johnnak sincs ideje teljes erőbedobással vadászni rájuk. Ez a sok nehéz körülmény pedig egy érdekes hajszáért kiált. Egy igazi logikai fejtörőért, hogy a nyers intelligencia győzelmet arathasson és John ismét bebizonyítsa, ő a legvagányabb szociopata a környéken. Sajnos azonban mindez elmaradt.

Az olvasó előbb rájön, mivel áll szemben, mint a főhősök, sőt még arra is, kivel, így a minden bokorban farkast kiáltó John és az erőltetett gyanúsítgatása csupa-csupa feleslegesen lefutott körnek tűnik. Pedig ez a Sorvadt egy kifejezetten érdekes figura és kifejezetten csavaros megoldást érdemelt volna. Na, meg egy nagyobb finálét, mert a végső harc szintén agyon lett csapva.

A lélektani boncolgatás tehát ezúttal háttérbe szorította a fizikai boncolás lehetőségét, az akciót és izgalmakat, ám mégsem ez zavart igazán. John világa kegyetlen, sok rossz dolog történik vele, ám ez valahogy illik hozzá. Ez egy ilyen történet, ahol bárki meghalhat a közelében. Épp ezért a könyv lezárása, ha tetszik, epilógusa karakteridegenen romantikus lett. Vagy az író érezte úgy, kompenzálnia kell az eddigi erőszakhullámot, vagy John puhult el teljesen, de olyan lett mintha egy véres horrorfilm díszletébe betévedt volna egy helyes, bolyhos nyuszika és a vért falra kenő szörnyek csak nézték volna békésen míg kiugrál a képből. Valószínűleg ez engem minősít, de jobban örültem volna egy drámai befejezésnek.

Összességében nem mondom, hogy nem tetszett, de más volt, mint amit megszoktam. Ezért, bár ajánlom mindenkinek, aki az előző négy részt már olvasta, de azt javaslom, felejtsék el elvárásaikat, mert aki a kezdeti három könyv drámaiságát várja, csalódhat.

Kiegészítés:

Az utolsó rész, Már nincs vesztenivalód a polcomon pihen dedikáltatva. Az író elmondása szerint, olyan befejezést írt, amire az olvasók nem számítanak és úgy lezárta John kalandjait, hogy már nem lehet és nem érdemes folytatni. Nagyon kíváncsi vagyok rá, de lehet, hogy még picit várok vele, nehogy a nagy elvárások csapdájába essek. 

Egyébként, aki kíváncsi rá, milyen az az ember, akinek a fejéből kipattan egy szociopata tinédzser ötlete, elolvashatja beszámolómat a személyes találkozástól ITT.

Az ördög egyetlen barátja

Folytattam kedvenc szociopatám, John Wayne Cleaver történetét. Ahogy a trilógiánál már beszámoltam róla, a kalandok elsősorban fantasy vonalon haladnak tovább.

A borító passzol a sorozathoz, kellően véres hatást kelt. 310 oldalával gyorsan végig lehet lapozni, ha az ember felveszi az öldöklési tempót.

Fülszöveg:

"Titokban köztünk élő démonok tették tönkre John Wayne Cleaver egész eddigi életét, ám mégis sikerült győzelmet aratnia felettük, és most már ő vadászik rájuk. Egy titkos kormányzati elitcsapat tagjaként arra használja különleges adottságait, hogy a lehető legtöbb szörnyeteggel végezzen. Csakhogy a démonok is tudják, hogy üldözik őket, és az eddigi macska-egér játék lassan totális háborúvá fajul.
John nem akar többé az FBI bábja lenni, nem akarja, hogy egyetlen barátját elmegyógyintézetbe zárják, és legfőképp nem akar embereket ölni. De nagyon is le akar számolni a magát Vadásznak nevező, rettenetes kannibállal, miközben az áldozatok egyre csak szaporodnak.
Ám ez a csillapíthatatlan éhségű szörnyeteg hatalmasabb és vérszomjasabb minden eddiginél…"

Csak akkor jöttem rá, mennyire a szívemhez nőtt ez a szívtelen, gyilkos hajlamokkal megáldott fiú, mikor belekezdtem a kötetbe és rájöttem, hiányzott. Hiányzott a gondolkodásmódja, hiányoztak a szabályai és hiányzott az a sok vércseppes izgalom, ami mindig körülötte kavarog. Jó volt tehát újra elmerülni ebben a világban, bár cseppet szkeptikus voltam az FBI vonalat illetően.

Nehezen tudtam elképzelni Johnról, hogy igába hajtja a fejét és beáll egy csapatba. Ezt pedig az első néhány oldal alapján úgy tűnt, ő maga sem tudja elképzelni. Valahogy mégis belesimult a szedett-vetett pandúr bandába, amelynek tagjai hol szimpatikusak voltak, hol nem, hol csak hidegen hagytak. A nyomozás így új mederbe terelődött és John vívódása is új irányt vett. A félelem helyett, hogy sorozatgyilkos válik belőle, állandó jellegű morgolódás került a középpontba, amiért nem hagyják dolgozni. Nos, ez borítékolva volt, így nem mindig értettem a hisztit és hogy egyáltalán miért viselte el a köteléket.

Brooke helyzete sokkal érdekesebbnek tűnt és örömmel fogadtam minden információt, amit a Sorvadtakról elejtett. Sajnos ez nem volt túl sok és ahogy egyre több természetfeletti lény jött és ment - természetesen a süllyesztőbe egy adag fekete trutyi formájában - a korábbi egyediségük kicsit odalett. Ez azonban minden démonos történet velejárója, így nem róhatom fel a könyvnek.

Azt azonban igen, hogy ellaposodott a nyomozás. Szeretem a heuréka érzéseket, a szépen elejtett nyomokat és a hosszú okfejtéseket, itt viszont céltalan csapongásnak tűnt az egész. Mintha az író egyszerre kicsit túl sokat akart volna. Nem adott elég időt a Sorvadtak kibontakozására és inkább csak ködösített, miközben John nyafogott, hogy így nem lehet dolgozni. Ettől a történet fordulatszáma alacsonyan mozgott, mint egy haldokló pulzusa és csak a legvégén kapta meg azt az adrenalinlöketet, amelyre végig szükség lett volna.

Az utolsó néhány fejezetig úgy éreztem, csalódni fogok a könyvben, mivel nem hozta azt az izgalmat, amit az előzmény trilógiánál megszoktam és a naturalista leírások is szűken lettek mérve. A végkifejlet azonban kárpótolt, megkaptam a vérfürdőt, amit vártam. (Nem, nem vagyok szociopata...)

Szóval, bár az előzmények sokkal jobban tetszettek, ez a könyv is rendben volt. Nem ütött úgy, mint az első rész és nem volt olyan izgalmas mint a második vagy a harmadik, de kellemes volt olvasni. Kellemesen elmebeteg és kellemesen véres.

Akinek tehát eddig tetszett John szociopata világa, az olvassa el ezt is, mert a folytatás mindig tartogat néhány új csontot, amin az olvasó elrágódhat, akár kannibál, akár nem.

Kiegészítés:

A következő kötet, Csak a holttesteden át már a polcomon pihen, hamarosan rá is vetem magamat. A befejező rész, Már nincs vesztenivalód pedig információim szerint augusztusban fog megjelenni magyarul. Ráadásul a megjelenés alkalmából az író ismét Magyarországra látogat, így tervezem elcsípni egy újabb dedikálásra.

Nem vagyok sorozatgyilkos

Lassan kezdhetem mantrázni a címet, mert több mint 800 oldal után cseppet szociopatának érzem magam. No, nem kell megijedni a pacifizmusom erősebb és mindez csupán a könyv dicsérete.

Pontosabban a trilógiáé, mivel ebben a vaskos könyvben 3 kötet foglal helyet. Ez a három rész lazán kapcsolódik össze, minden részben egy újabb gyilkos, egy újabb nyomozás kerül terítékre. Ettől függetlenül úgy faltam végig a könyvet, mint éhes kannibál a misszionáriusokat.

Dan Wells tehát tud valamit, bár ránézésre (Volt szerencsém személyesen találkozni vele, beszámoló ITT) nem mondanám se sorozatgyilkosnak, se szociopatának.

Fülszöveg:

"John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.
John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, John kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír."

Krimiből sokat lehet találni a könyvpiacon. Más jellegű könyvekben is előfordulnak gyilkosok, de eddig ez az egyetlen olvasmányom, ahol a főhős igazi szociopata. Nem egyszerűen a fura srác fura hobbikkal, akinek belül, mélyen igazából kedves, szerető szíve van, hanem a fura srác érzelmek nélkül. Oké, utóbbi nem teljesen igaz, mert végül is csak az empátia hiányzik belőle. Olyan kis apróság ez, nem igaz? Nos, nem, mert ez az egyik pont a "miért lesz valaki sorozatgyilkos" listán.

Szóval adva van egy kattant, mégis szerethető főhős rendkívül érdekes gondolkodással és elég erőteljes megszállottsággal a gyilkosságok iránt. Ehhez jön egy (majd még több) gyakorló gyilkos, rengeteg belső vívódás, néhány humoros szituáció a "normális" emberekkel és egy kis finoman adagolt természetfeletti fűszer.

Szóval az alap nagyon jó, érdekes, részletes és izgalmas. Lássuk a belsőségeket!

Innentől kisebb spoilerek előfordulhatnak.

Szív - Nem vagyok sorozatgyilkos

Az első rész egy ütős bevezetés. Ez adja meg a történet vérkeringését, mutatja az utat a továbbiakhoz és bont ki mindent szépen precízen, mint egy kórboncnok.

John remek karakter, mert minden furcsasága ellenére könnyedén megkedvelhető. Hiába hiányzik belőle az empátia, az olvasó mindezt pótolja és teljesen együtt érez vele. A családja hasonlóan szerethető és a kissé sötét humorba is könnyedén bele lehet rázódni. 

Az író mindent részletez, így az első kötet amolyan teszt, mennyire bírja az olvasó a véres részleteket. Én rendkívül érdekesnek találtam a balzsamozás minden mozzanatát és a nyomozás is felcsigázott. Apropó nyomozás, az események gyorsan követik egymást, egy hulla itt, egy hulla ott és már meg is van a gyilkos. Csakhogy azzal, ha tudjuk ki a gyilkos, még nem oldottuk meg az ügyet és itt jön a képbe a fantasy.

Először kicsit idegenkedtem a démon dologtól, mert rendkívül tetszett, ahogy John a sorozatgyilkosok fejébe mászott és tartottam tőle, hogy így elveszik a könyv kezdeti varázsa. Aztán a végére megbarátkoztam vele, mert a történet ezáltal érdekes kérdést vetetett fel: Ki számít démonnak?

Máj - Szörnyeteg úr

Ez a rész birkózik meg a mérgekkel. John belső szörnyetege elszabadul és nagyon érdekes volt olvasni, mennyire tudja féken tartani. Azt meg cseppet ijesztő, amikor nem sikerült (lásd macska), mégis ugyanazzal a kíváncsisággal fordultam a szociopata elméje felé, amilyen kíváncsisággal ő a holtestek felé.

Közben persze befutott az aktuális gyilkos, aki egyébként nekem végig gyanús volt. (Valahogy minden részben volt egy-egy lépés, amivel John előtt jártam a gyilkossági fejtörőben.) Ezzel pedig még több méreg szabadult el az író naturalista stílusával együtt. Ez a legdurvább rész, a legvéresebb és ettől a legizgalmasabb is. Itt már cseppet sem zavart a fantasy fűszer, csak finoman ízesített.

Tüdő - Nem akarlak megölni

Az olvasó Johnnal együtt fellélegezhetett kicsit a belső szörnyeteg visszavonulásán. Csakhogy, ahogy eltűnt a szörny, előkerült a megszállottság, aminek következtében a főhős nem látta a fától az erdőt (itt végig tudtam, mi a helyzet a gyilkossal) és a történet visszavett a tempójából.

Továbbra is kedveltem a szereplőket és érdekelt, hogy tud egy szociopata beilleszkedni és szocializálódni, így nem mondom, hogy unatkoztam, csak türelmetlenkedtem. Türelmetlen voltam, mert míg én átláttam a démonszöget, addig John beleragadt a rögeszméjébe. Ettől pedig a fezsültség az előzményekhez képest jelentősen visszaesett.

A vége azonban mégis csak feltette arra a bizonyos i betűre a pontot és innentől teljes egészében fantasy történetté avanzsált. Hogy ez tetszik-e nekem, avagy sem, még nem döntöttem el.

Összességében remek könyv, mert teljesen beszippantott, végig kíváncsiságban tartott és fokozatosan adta az izgalmat, borzongást és drámát. Jó, hogy elolvastam, mert így legalább picikét tudom, milyen egy szociopata (és megnyugodhatok, hogy azért még gyúrnom kellene, hogy azzá váljak).

Bátran ajánlom azoknak, akik nem félnek a halottaktól, bírják a véres részleteket és kíváncsiak rá, mitől lesz valaki sorozatgyilkos. Vériszonyosok és a természetfelettitől elzárkózók azonban óvatosan vegyék kézbe. Ahogy a mondás tartja, nem harap, csak megkóstol...

az én édes, kis sorozatgyilkosom

Kiegészítés:

Hiba teljes a trilógia, John kalandjai tovább folytatódnak. A következő rész, Az ördög egyetlen barátja már a fantasy vonalon halad tovább. Magyarul az ötödik könyv, Csak a holttesteden át  is elérhető, a hatodik rész pedig a nyáron fog megjelenni az USA-ban. 

Szóval még egy trilógia kapcsolódik kedvenc szociopatámhoz, ám most úgy érzem, elég volt a sorozatgyilkosokból. (Leszámítva a képen bájosnak tűnő, ám ha kisebb állatokról van szó, vérengző fenevadamat.)