2022. február 23., szerda

Mozgóképek CVIII.

Erős kezdéssel nyitottam meg az évet filmes szempontból, mert januárban kilenc filmet is láttam, abból egyet moziban.

Harry Potter 20. évforduló: Visszatérés Roxfortba
"A Harry Potter filmek szereplői újra találkoznak a film díszletei között, hogy vicces történetek és kulisszatitkok elmesélésével megünnepeljék az első film évfordulóját."
Nem voltak nagy elvárásaim ezzel a filmmel kapcsolatban, egyszerűen csak muszáj volt megnéznem Harry Potter rajongóként.
Nem hosszú és jó volt újra látni a szereplőket, adott nekem néhány új sztorit és felvételt a forgatásról, és egy picurka nosztalgiafaktort. Ennél azonban semmi többet. Cseppet erőltetettnek éreztem a beszélgetéseket, és valahányszor úgy tűnt, na most végre spontán csevegni fognak, jött a vágás és valami teljesen más. Annak viszont örültem, hogy viszonylag kevesebb volt a filmekből bejátszott képkocka (Nem úgy mint a Jóbarátok nosztalgiafilm esetében.) és több a beszélgetés.
Nem bántam meg, hogy megnéztem, de nem kaptam tőle semmit, csak egy csipet nosztalgiát. Kizárólag rajongóknak ajánlom, bár ők úgyis meg fogják nézni.

Az Öngyilkos Osztag
"A galaxis őrzői rendezője, James Gunn újabb szuperhős filmmel rukkol elő, ezúttal a DC és a Warner égisze alatt. 2021-ben újra összeáll az antihősök ikonikus csapata élükön Harley Quinnel egy elképesztően látványos és akció dús kalandra."
Értem, hogy az első film bukása után helyre kellett hozni a dolgokat, de nem értem, hogy miért ragaszkodnak görcsösen ehhez a történethez. Mert eltelt 6 év és ez a film még mindig rossz. Oké, nem annyira rossz, mint az első volt, de attól még rossz.
Cápa, patkányok és színes pöttyök ide vagy oda, ez a csapat nem sokban különbözik az előzőtől. A történet se sokban változott, csak most vonagló boszorkány helyett egy rajzfilmfigurával kell megküzdeniük. Hangyányit erőszakosabb lett, de ez sem segített rajta. Szóval, ha leveszem belőle a cukiságot, amit a cápa és a patkány nyújtott, és figyelmen kívül hagyom, hogy Margot Robbie is benne van (mert őt nagyon kedvelem), akkor ez a film pont olyan szutyok, mint az előző. Idegesítő és felejthetően bugyuta karakterek, minden logikát nélkülöző történet, végtelen mennyiségű robbantás és mélységes unalom. Ezt a filmet én ugyanis untam. Nem kötött le, nem volt vicces, nem élveztem.
Tehát, ha valaki az első változatot is szenvedve nézte végig, ahogy én tettem, ne kínozza magát még egyszer ezzel. Inkább nem ajánlom ezt a filmet, mert tényleg csak egy patkánybajusznyit jobb, mint a másik volt.

Válogatáskazetta
"1999-ben a 12 éves Beverly rábukkan néhai szülei tönkrement válogatáskazettájára. Elhatározza, hogy előkeríti a dalokat – és jobban megismeri anyja és apja életét."
Öregebb vagyok, mint a Harry Potter, így néha szándékosan keresem a nosztalgiát adó filmeket, ez pedig ilyen.
Ez egy kedves családi film, semmi extra, ám ettől kellemes. A hangsúly benne a barátságon van, ami dicséretes. A családi problémák hétköznapiak és helyenként nagyon vicces. Ráadásul mindezt válogatott dalokra húzták fel a készítők, amitől az embernek kedve támad csemegézni a kevésbé ismert előadók között.
Számomra kellemes kikapcsolódást nyújtott, épp amit vártam tőle. Azoknak ajánlom, akik egy könnyed filmre vágynak romantikus szál nélkül. Idősebbeknek a nosztalgia miatt tetszhet, fiatalabbaknak pedig talán bejön az a kedves báj, ami körbelengi a filmet.

Gyűlölök és szeretek
"Lucy szeretne végre szakmai sikert elérni, persze mindezt anélkül, hogy bármilyen tisztességtelen dolgot követne el. Hamarosan egy kíméletlen játék veszi kezdetét, amelyben kegyetlen ellenfélre talál Joshua személyében.Lucy és Joshua között egyre szorosabb vonzalom alakul ki, így már csak az a kérdés maradt: Vajon melyik a fontosabb dolog a számukra az életben, a szerelem vagy a karrier?"
Könyv alapján készült (nem olvastam), és első ránézésre nagyon tipikus romantikus filmnek tűnik. Én legalábbis így álltam hozzá, de kaptam rá két jegyet, ami elég motivációt nyújtott, hogy adjak neki egy esélyt.
Be kell vallanom, kellemesen csalódtam. Tipikusnak tipikus, mert az ember előre tudja, hogy ez a két ember bizony össze fog jönni, de meglepően szórakoztató. Nagyon jó párbeszédek vannak benne, így helyenként Queen B.-vel jót nevettünk rajta. A munkahelyi rivalizálás ötletes alapot adott, és bár a "csavarok" benne rettentően kiszámíthatóak, ez nem zavaró.
Összességében ez egy szórakoztató romantikus film. Nem szirupos, nem túlgondolt és nem is hajlik a korhatáros tartalmak felé. Tipikus, de humoros, így bátran ajánlom mindenkinek, aki romantikus filmre vágyik, azért hölgyek előnyben.

Az utolsó párbaj
"A 14. századi Franciaországban élő két barátról szól, akik akkor fordulnak egymás ellen, amikor az egyikük megerőszakolja a másik feleségét."
Engem a középkori történet vonzott ebben a filmben, San Diegót pedig a rendező, Ridley Scott. Egyébként ez is könyv alapján készült. (Ezt sem olvastam.)
Ebben a filmben nem igazán a cselekmény az érdekes, bár a címben is szereplő párbáj meglehetősen hosszú, izgalmas és helyenként naturalista, hanem a narráció. Nekem nagyon tetszett, hogy ugyanazt a történetet néztük meg újra és újra három különböző nézőpontból, és mindhárom szereplő máshogy emlékezett egy-egy kisebb mozzanatra, ami egész más megvilágításba helyezte az eseményeket. A koncepció tehát szuper és elgondolkodtató. A középkori hangulatot pedig nagyon adja a film, és most nem csupán a ruhákra és díszletre gondolok, hanem a szereplők gondolkodásmódjára is.
Tetszett, nagyon örülök, hogy megnéztem. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a történelmi jellegű filmeket, és szeretik, ha egy kis gondolkodásra készteti őket a történet. Aki viszont cselekményben gazdag filmre vágyik, keresse máshol.

A tizenhetedik nyár a városban
"A haikukat író, félénk fiú találkozik az életvidám, de bizonytalan lánnyal egy ragyogó, napsütéses napon, és együtt töltenek egy rövid, de varázslatos nyarat."
Ez az anime egy kedves, könnyed, nagyon nyári hangulatú alkotás. A két főhős teljesen hétköznapi problémáin (a lány helyzetét teljesen átéreztem) és a lassan kibontakozó kapcsolatukon van a hangsúly. Közben persze akadnak mellékszereplők, akiknek szintén meg kell oldani egy-egy gondját, és a film tele van haikukkal. Bevallom utóbbi volt az, ami a legkevésbé vonzott, mert a haiku nem az én műfajon.
Összességében ez egy nagyon kedves film, szerethető karakterekkel, hétköznapi problémákról, élénken színes animációval. Tetszett, bátran ajánlom mindenkinek, aki könnyed kikapcsolódásra és egy csipetnyi nyári hangulatra vágyik. Haikuk kedvelői előnyben.

Hogyan lettem szerelmes egy gengszterbe
"Egy rejtélyes nő mesél Nikodem „Nikoś” Skotarczakról, Lengyelország történetének egyik legnagyobb gengszteréről. Megtörtént események alapján."
Ezt a filmet San Diego választotta, és nem a címe alapján, hanem mert retró autók voltak az előzetesében. Nem voltam túl lelkes, de néha szabad kezet adok neki a filmválasztásban. Nos, ezúttal nem kellett volna.
Ez a film rémesen hosszú, 185 perc, és rémesen vontatott. A narráció izgalmasnak tűnik az elején, mert a néző kíváncsi rá, mégis ki a mesélő, aztán ahogy vonszolja magát a történetben, egy idő után ez teljesen mellékessé válik. Igazából nem tesz hozzá semmit. Pedig a film első fél órája érdekes, bemutatja a '70-es és '80-as évek csempészéses bűnözését Lengyelországban. Sőt, ez a rész még szórakoztató is, akad benne néhány jó poén is. Csakhogy a főhőst eléri a bűnözők tipikus veszte, amikor többet és még többet akar, és a kocsilopásról átvált a drogokra. Innentől pedig a film egy szenvedéstörténet. Szenvedés a drogfüggő, idióta szereplőknek és szenvedés a nézőnek, amiért azt követi nyomon, hogyan csúsznak le emberek és lesznek még hülyébbek, mint előtte voltak. Na, de várnánk a konklúziót, az igazságtételt a végére. Hát, az nincs, mert a narrátor épp olyan idegesítő, mint mindenki más ebben a filmben a főhőstől a rendőrön át a piti bűnözőtársakig. A film vége ezért egyetlen dolgot adott, megkönnyebbülést, hogy végre vége.
Egyáltalán nem tetszett ez a film, senkinek sem ajánlom. Ha valaki szervezett bűnözésről akar nézni valamit, kezdjen bele inkább a Narcos sorozatba.

Királyi bánásmód
"A New York-i fodrász, Izzy megragadja a lehetőséget, hogy egy elbűvölő herceg esküvőjén dolgozhasson. De vajon a szerelem vagy a kötelességtudat győzedelmeskedik végül?"
Ez egy rendkívül tipikus film szokásos klisékkel, de van, amikor az ember épp erre a bugyutaság határát súroló cukorszirupos kiszámíthatóságra vágyik.
A történet nagyon nem új, sőt helyenként nyíltan lop más filmekből, de ez ebben a műfajban talán megengedett. Ami jó volt benne az a kevés táj, amit mutattak, a kastély és az a könnyed kiszámíthatóság, amit vártam. Ami pedig nem volt jó benne, azok a borzalmasan idegesítő, végletekig sarkított mellékszereplők voltak.
Jó film? Nem. Délutáni kikapcsolódásnak megteszi? Igen, főleg ha a néző tisztában van a műfaj már-már unalomig ismételt határaival. Szóval, aki nem vár tőle sokat, az valószínűleg megkapja tőle az egy hónapra elegendő cukoradagját. Nekem lázasan vergődéshez a kanapén pont megfelelt.

2021: Legyen már vége!
"A vicces visszatekintés archív felvételekkel és megírt jelenetekkel idézi fel mindazt a rettegést – és időnként örömöt –, amelyet a 2021-es év hozott."
Ez a film lényegében a 2020-as kamu dokumentumfilm folytatása. Van egy olyan érzésem, hogy a készítők sem tudták, ezt bizony még lehet fokozni.
Épp olyan szarkasztikus, épp olyan vicces, mégis kiábrándító, mint a tavalyi film. Sajnos 2021-ben is történtek olyan események, amelyeket csak a sötét humor tesz fogyaszthatóvá. Ráadásul ez egy amerikai film, így többnyire csak az USA-t is érintő eseményekkel foglalkozott, így néhány távolabbi dolog kimaradt, vagy csak egy-egy mondatot kapott. Persze az elsődleges poénfaktor még mindig a vírus volt.
Nekem tetszett, jót kuncogtam rajta, aztán meg kicsit magamba fordultam, mert a film sarkít nem is kicsit, ám ez sajnos a valóság. Akinek a tavalyi film tetszett, nézze meg bátran ezt is. Aki pedig azt nem látta, de bírja a fekete humort, nyugodtan adjon neki egy esélyt. Globális problémákra, társadalmi kérdésekre érzékenyeknek viszont csak óvatosan, mert a humor szépít ugyan, de a csúnya valóság továbbra is csúnya marad.

Értékelés:
A tizenhetedik nyár a városban                                -> 9
Az utolsó párbaj                                                       ->  8
2021: Legyen már vége!                                          ->  7
Válogatáskazetta                                                      ->  7
Gyűlölök és szeretek                                                ->  6
Harry Potter 20. évforduló: Visszatérés Roxfortba  ->  6
Királyi bánásmód                                                     ->  5
Az Öngyilkos Osztag                                               ->  4
Hogyan lettem szerelmes egy gengszterbe              ->  3

2022. február 17., csütörtök

Az ogfák vöröse

Hosszú évek óta szemeztem ezzel a sorozattal a könyvtárban. Időnként levettem a polcról, aztán meg visszatettem, mert a sci-fi besorolás újra és újra eltántorított. Pedig a borító hívogató, magyar szerző munkája, és kifejezetten jó értékeléseket hallottam róla. Úgyhogy ennyi év után végre beadtam a derekamat, elolvastam az első kötetet, és nem bántam meg.
A 2006-os kiadást olvastam, amelyet egyébként a szerző dedikált is a könyvtár olvasóinak. (Lásd a lenti képen!) 448 lapjával meglehetősen terjedelmes olvasmány, bár az utolsó 6 oldal egy kislexikon a történetben elhangzó, esetleges további magyarázatra szoruló dolgokról. Kifejezetten hasznos volt az elején a világ megismeréséhez, és a szerző kreativitását dicséri. Plusz elfért benne írói elősző (Tolkien után szabadon), köszönetnyilvánítás és még kiejtést segítő útmutató is.
Fülszöveg:
"A Csodaidők világa különös, futurisztikus, gazdag fantáziával megalkotott világ. Amikor azonban átlépünk ebbe a világba – ahol már több bolygón él az emberiség – sok mindent találunk ismerősnek. Mi még ugyan nem utazunk naprendszerek között, nem lépdelünk narancsszín gyepen, nem ismerjük a háromdimenziós sakkot vagy a holokapcsolat döbbenetes lehetőségeit, de jól értjük az árvaházban növekvő Judy vágyait, a zsarnoki apa ellen lázadó Yaan indulatát s Giin, a tekintélyes közösségi és szellemi vezető vívódásait. És ismerős a hagyományőrzés fészekmelege, a fiatalok forrófejűsége, a nagypolitika boszorkánykonyhája is."
Ez a könyv egy négy részes sorozat első kötete, ami egy elképzelt jövőben játszódik, így elég erőteljesen alapozó jellege van. Ez azonban nem áll rosszul neki, sőt, az írónő nagy fantáziáját bizonyítja. A történet ugyanis nagyon kreatív és meglepően alapos. A szerző figyelt a részletekre, ám nem ment ezekkel az olvasó agyára. Úgy építette fel a világot minden látható és háttérben meghúzódó elemével, hogy az olvasó egy idő után beleszokott a szavakba, szokásokba, tájakba, és a kezdeti különösség érzését felváltotta az otthonosság érzete. Ez elsősorban egy szereplőnek köszönhető, de erről majd később.
A világfelépítés tehát részletes és érdekes. A szerző, valódi nevén Görgey Etelka, stílusa kellemes, könnyed, gördülékeny. A szöveggel ezért minden idegen kifejezés, ismeretlen szó ellenére gyorsan lehet haladni.
Kicsit tartottam a sci-fi vonaltól, de szerencsére jók voltak a megérzéseim és ez az a fajta sci-fi, ami még nekem is csúszik. A hangsúly ugyanis nem az űrutazáson és egyéb más technikai izéken van (bár kétségtelenül akad belőlük jó sok, de könnyen fogyasztható tálalásban), hanem az embereken. Ez ugyanis egyszerre egy családtörténetbe ágyazott politikai dráma elég erős társadalmi vonatkozásokkal. Ettől érdekes, izgalmas és nagyon sok mindennel párhuzamba állítható. Akad itt minden a hatalomra törő diktátortól, a háborús fenyegetettségen át, a megosztott üzletemberekig. A cselekmény mozgató rugója ugyanis a háttérben zajló politika, amit egyéb társadalmi problémák (pl.: szegénység, rasszizmus, vallási ellentétek) fűszereznek. A történet ettől komplex és érdekes, és mivel mindezt egy család szemszögén át látjuk, elég könnyen belevonódva érzi magát az olvasó.
A könyv három nézőponton, három szereplő történetén át fut. Ezek hol egymástól távol, hol nagyon is szorosan, egymást kiegészítve haladnak. A kapcsolódási pontjaikat megemlíteni spoileres lenne, így ebbe nem szeretnék belemenni, inkább csak megosztom személyes véleményemet a szereplőkről.
Judy
Judy a legkönnyebben megkedvelhető szereplő. Nem csak azért, mert kislányként a problémái univerzálisak és űrutazás ide vagy oda hétköznapiak, hanem mert egy egyértelműen kedves személyiség. Az a néhány rossz döntés, amelyet meghoz, érthető és átérezhető, így végig pozitív volt a megítélésem róla. Ráadásul az ő karaktere az, aki segíti a háttérvilág megismerését, mivel neki is új minden, ő is épp beleszokik ebbe a környezetbe, így nagy segítség az olvasónak. Kiegyensúlyozottan hozza ugyanazt a karaktert végig, de van egy olyan érzésem, hogy ez a folytatásban változni fog. Kedveltem, az ő fejezetei előtt sosem tettem le a könyvet, ahhoz túlságosan könnyed élmény volt róla olvasni.
Giin
Giin az abszolút kedvenc karakterem, akivel lassan találtunk egymásra. Először csupán azért tetszett, mert az ő szála viszi előre a cselekményt, ám mivel benne van az események sűrűjében a kötet elején rengeteg információt zúdít az olvasóra, amit persze nem fejt ki, mert neki természetes ez az összetettség. A karakterét lehetne unalmasnak mondani, mert ő a tipikus "jó fiú", ám a bennem élő jól fejlett igazságérzet keblére ölelte. Nagyon drukkoltam neki, nagyon kedveltem a megingathatatlan erkölcsi fölényét, és nagyon mérges voltam, amikor keresztbe tettek neki. Rajta érezhető volt egy kis személyiségfejlődés, és ez is csak a javára vált. Kellemes volt róla olvasni, de amikor fáradt voltam, volt hogy eltettem az ő részét későbbre.
Yaan
Yaan szimpatikusan indult nálam, mert sajnáltam, és mert ő adta az első bepillantást a család életébe és ezzel a kultúrába is. Aztán rossz döntéseket rossz döntésekre halmozott, ami egy ideig még érthető volt, de aztán elhatárolódtam tőle. Értem a karakterét, értem a fejlődésének irányát, értem, hogy a történet szempontjából szükséges és jó karakter, de egyáltalán nem kedvelem. Olyan irányba halad, amitől csak rosszabb lesz neki is és a többi szereplőnek is, és amúgy sem kedvelem a befolyásolható figurákat. Ő pedig nagyon durván befolyásolható, és nem látom, hogy a közeljövőben önálló tudatra ébredne. Plusz a radikális csoportoktól és a fanatikusoktól mindig kiráz a hideg. Úgyhogy őt nem kedvelem, de a cselekmény szempontjából értem. Általában az ő fejezetei előtt tettem le a könyvet.
A háromból két főszereplő tehát szimpatikus volt nekem, ami általában jó olvasási élményt szokott okozni. Ez meg is történt, így érdekes volt a könyv, vitt magával a cselekmény, igazán kreatívnak érzem az ötletet, és boldog vagyok, amiért találtam még egy sci-fi könyvet, ami tetszik.
Összességében tehát ez egy jó történet, bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik a politikával átitatott családi drámákat. Az pedig, hogy egy futurisztikus jövőben játszódik, senkit se rettentsen el, mert a felmerülő kérdések simán aktuálisak. Ha viszont valaki kemény, technikai adalékokkal átitatott sci-fire vágyik, és nem annyira érdeklik a politikai meccsek, csalódhat.

Kiegészítés:
Ahogy a bejegyzés elején már említettem, a Csodaidők sorozat négy kötetre rúg. Már befejezett sorozatról van szó, így mind a három további rész elérhető. Hamarosan sort fogok keríteni rájuk.
Az írónőnek pedig van egy másik, kiegészítő sorozata is, az Időcsodák. Jelenleg három résznél jár, de jön majd a negyedik is valamikor. Mivel erőteljesen spoileres a Csodaidőkre, amíg ezt a sorozatot be nem fejezem, nem foglalkozom vele.

2022. február 11., péntek

Növényevő

 A Nemes teremtmények után kedvem támadt mást is olvasni Han Kang tollából. Ráadásul ez a másik magyarul is megjelent regénye nemzetközi díjat nyert, így nagy lelkesedéssel vettem kézbe.
Kis méretű könyvecske igényes kiadásban kemény kötéssel és piros védőborítóval (ami a mellékelt képen szerepel). Csupán 180 oldal, így rövid olvasmány, ám nem olvastam gyorsan. Nem csak azért, mert ez volt az utazókönyvem, így többnyire tömegközlekedésen csaptam fel, hanem egyéb okokból adódóan is...
Fülszöveg:
"Jonghje álmában vér, nyers hús és a halál kísért. Másnap az asszony, akinek élete és házassága is átlagos, kitakarít minden állati eredetűt az otthonukból.
És az életükből eltűnik az íz.
A férje elkeseredett részletességgel beszéli el, hogy a növényevés feldúlja a házasságukat, és egyre abszurdabb események láncolatát indítja el. A szűkebb család mindent megtesz ez ellen, először a nő lelkét, majd a testét veszik célba, de Jonghje megszállottan halad a maga választotta úton… az elidegenedés felé. Közben a történet társadalmi szokások, nemi szerepek és legális hétköznapi bántások mélyén gyökerező organikus emlékművet emel egy szabadulni vágyó életnek: egy nő életének ezen a világon."
A téma érdekes, a történet felütése pedig hatásos, könnyedén felkelti az olvasó figyelmét. Csakhogy aztán történik valami, amitől kifejezetten kétségessé válik, hogy az olvasó befogadja-e ezt a történetet.
A szerző másik könyve után számítottam a szokatlan narrációra, de ez végül elmaradt, bár a tagolása és az időkezelése azért cseppet különlegesebb. Három egységből, három nézőpontból tevődik össze a regény. Először a főhős férjének szemszögét ismerhetjük meg, majd a sógoráét és végül a nővéréét. Érdekes, hogy épp a főhős nem kap szót, bár az álmainak leírása kis bepillantást enged a gondolataiba. Ezeket az egységeket a főhős személye köti össze, és bár ugyanazon konfliktus köré épülnek, teljesen másra helyezik a fókuszt. A kapcsolatuk ezért viszonylag laza, és így a történet sem kap egy erős keretet, kifejezetten csapongó hatást kelt.
Koreai történet, koreai társadalmi kérdésekről, amiről bevallom, nem tudok sokat, mégis úgy érzem, nem ez volt a probléma. Nem a háttértudásom hiányzott, hanem az affinitásom egy ennyire elvont szimbolikájú regény kedveléséhez. Az írónő ugyanis nem fejt ki dolgokat, csak érzékeltet, és nagyon sok szimbólumot használ, mint a hús, a vér és a fák. Ez pedig számomra kevés volt, hogy át tudjam érezni a könyvet.
Értettem, hogy itt mindenki boldogtalan, mindenki magányos, mindenki meg akar halni, csak azt nem értettem, hogy a nyafogáson kívül, miért nem tesznek ellene. (Nem, a fává akarok változni nézőpontot nem fogadom el tettnek.) Nekem ugyanis az jött le, hogy rossz háttérből adódóan rossz döntéseket hoztak, és most szívnak miatta. Előfordul? Persze! Tipikusan koreai probléma? Cseppet sem. Az emberek nagy része szokott ellene tenni valamit? Na-ná! De nem itt. Ez a passzivitás pedig nem csupán bosszantott, hanem a könyv élvezetéből is jelentős mértékben elvett. Nem volt ugyanis személyiségfejlődés, sőt változás sem, mert még a "lázadó" főhős is ugyanaz a passzív szomorúságcsomó maradt, mint a könyv elején.
Mindebből pedig egyenesen adódik, hogy nem tudtam megkedvelni a szereplőket, és megérteni őket sem sikerült igazán. Végig úgy éreztem, hogy a szerző elhallgat dolgokat, mert a karakterek között olyan feszültség vibrált, ami nem fakadhatott pusztán abból a néhány tettből, amelyet bemutatott. A történet ennek ellenére kifejezetten erőszakos. Akad itt minden a házastársi erőszaktól, a "más nézeteket nem fogadunk el, csak nekünk van igazunk" passzív-agresszív hozzáállásán át az önkínzásig. Még a szexualitást is erőszakosan ragadta meg azon részekben is, ahol nem történt erőszak. Ráadásul koreai könyv, Koreában pedig megeszik a kutyát, ami európai olvasónak enyhén szólva is az erőszakosság csúcsa. Szóval nem volt egy könnyed olvasási élmény.
Összességében nem azt kaptam ettől a könyvtől, amit vártam. Hiába tűnt érdekesnek, a szenvedéssel töltött pereceken kívül - szenvedtek a szereplők, nekem pedig szenvedés volt ezt olvasni - nem kaptam tőle semmit. Úgy érzem, nem veszítettem volna sokat, ha kihagyom, ezért azt javaslom, ha valaki a szerző másik könyve miatt olvasná el, inkább ne tegye. Illetve ha valaki még nem olvasott Han Kang tollából, a másik könyvét szívesen ajánlom, ezt kevésbé. Csak szimbólumok rajongói és szenvedős könyveket szívesen olvasók próbálkozzanak vele.

2022. február 2., szerda

Mi vagyunk a medvék

Tavaly nem voltak túl jó tapasztalataim a kifejezetten népszerű könyvekkel (lásd éves könyvösszegzésemet), és ez a kötet is a népszerűek táborát gyarapítja, így kissé félve álltam neki.
A borító és a cím kifejező, ráadásul svéd szerző munkája, amitől egy kicsit még érdekesebbé válik. 384 lapjával terjedelmesebb olvasmány, de gyorsan lehet haladni vele.
Fülszöveg:
"Van ​egy város valahol az erdő közepén, ahol a tél hosszú, az emberek pedig kemények, mint a jég. Nincs se turizmus, se ipar, se munka, de a remény még pislákol. Van ugyanis valami, ami mindenkit érdekel. Amihez kivétel nélkül mindenki ért. Ez pedig a hoki. Aki azt hiszi, hogy az csak egy játék, nagyon téved. A hoki itt maga a remény.
Ebben a szezonban mindenki a Björnstad Hockey junior csapatába veti minden bizodalmát. Egy maroknyi tizenévesbe, akikre hatalmas felelősség nehezedik, mert esélyesek arra, hogy visszahozzák a játék és a város dicsőségét.
Fiúk és lányok, apák és anyák története ez a könyv. Egy csapat története, amely mindennél fontosabb. A férfiasságé és a csoportszellemé. A tehetségé. Családoké. És egy bűntetté, amely olyan hullámokat gerjeszt, akár a vízbe dobott kő."
Ez a könyv kifejezetten népszerű, és nem hiszem, hogy azért, mert olyan sok hokirajongó élne hazánkban, bár sportkönyvnek sem rossz. Népszerűségének oka azon egyszerűségéből fakad, hogy bárhol játszódhatna, bármilyen sporttal, mert a kisvárosi emberek egyszerűen ilyenek szerte a nagyvilágban. Ez a ismerős hétköznapiság pedig épp elég, hogy lekösse az olvasót. Igen, ez azt jelenti, hogy engem is lekötött, bár nem csak a hoki, hanem úgy általánosságban a sport sem vonz. 
Fredrik Backman nagyon jól ír, kellemes és gördülékeny a stílusa, mértékletesen adagolja az információkat, és a szöveg tagolása is az olvasási élménynek kedvez. Egyszerűen könnyű olvasni, mert az egyes fejezetek rövid, jól elkülönített részekre vannak osztva, és a szerző helyenkénti kiszólásai folyamatos kíváncsiságban tartják az olvasót. Pedig nagyon sok szereplőt mozgat, és párhuzamosan több konfliktusforrást is kibont közöttük. A szálak azonban szépen összeérnek, a szereplők jól megkülönböztethetőek, és egyedül talán az idő az, ami nehezen meghatározható a párhuzamosan zajló események miatt.
A könyv cselekménye tehát gördülékeny, a történet helyenként humoros, vagy kedves, míg más részeken kemény drámába hajlik. A karakterek kifejezetten emberiek, emberi problémákkal, emberi hibákkal és az emberekre jellemző szűklátókörűséggel. Ettől egyszerre szerethetőek és megérthetőek, és irritálóan dühítőek. Ez a könyv ugyanis egy kisváros dinamikájáról szól, összetartásról, széthúzásról és a nézőpontok megosztottságáról. Nekem nagyon tetszett, hogy bár a főhősök tinédzserek, mivel az ő problémáik adják a cselekmény gerincét, ugyanolyan hangsúlyosak a szülők és a többi felnőtt ebben a könyvben. A történet így kifejezetten átfogó képet ad.
Ahogy korábban már említettem, elmehetne sportkönyvek is. Meglehetősen gyakori, hogy egy író díszletként használ egy sportágat, amit aztán nem fejt ki, és ezzel hiányérzetet kelt az olvasókban. Nos, itt nem ez a helyzet, mert a szerző mindennek utánajárt, mindent leírt és ettől nem csupán részletesebbé és hitelesebbé vált a történet, hanem képes volt egy laikus sportkerülő olvasóval is megértetni, miért rajonganak olyan sokan a sportokért. Ez pedig dicséretes.
A sport által gerjesztett érzelmek és persze annak anyagi oldalai is részletes bemutatásra kerülnek a könyvben, ahogy az elsődleges konfliktus kifejtését sem spórolta meg a szerző. Tetszett, hogy hosszú sorokat szánt a "tett" lelki feldolgozására, több oldalról is bemutatta, milyen sok emberre hat egy ilyen cselekedet. Hiteles volt és nem utolsó sorban átérezhető, még akkor is, ha közben rettentően dühítő is.
Számomra tehát pozitív meglepetés volt ez a könyv. Jó volt olvasni, nagyon örülök, hogy kézbe vettem, és kíváncsian várom, mi lesz a folytatásban. Ez ugyanis egy sorozat első része, és a második kötet, Egymás ellen már elérhető magyarul.
Bátran ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki kisvárosi emberekről szeretne olvasni, akár kedveli a sportokat, akár nem. Ha pedig valaki szereti a sportot, és olyan történetre vágyik, ahol hangsúlyos szerepet kap, mindenképpen kezdjen bele.

Idézet a könyvből:
"Tehát az első, hogy mindig kiválasztjuk, melyik oldalon állunk, mert azt könnyebb, mint állandóan eltérő gondolatokat latolgatni. A következő lépés, hogy olyan tényeket keresünk, amelyek igazolják azt, amiben hiszünk. A harmadik pedig, hogy vakká válunk az ellenség emberi mivoltára."