Az ébredő tűz

Olvastam már a szerzőtől, ám az a kötet (A vér éneke)  egyáltalán nem fogott meg. Untam, nem is folytattam azt a sorozatot, és bár elég jó az olvasási memóriám, a cselekményéből már semmire sem emlékszem. Emiatt, mikor megjelent a szerző új sorozata, a Draconis Memoria, hiába szereplt sárkány a borítón, kerültem. Féltem, hogy ismét csalódni fogok. Csakhogy közben egy kedves ismerősöm meggyőzött, hogy ez egy flintlock fantasy sárkányokkal, biztosan tetszeni fog. Szóval adtam neki egy esélyt.

A borító mutatós, és 632 lapjával meglehetősen vaskos kötet.

Fülszöveg:

"Véráldottak – olyan férfiak és nők, akik a vad sárkányok véréből készült elixírek elfogyasztásával mérhetetlen erőknek parancsolnak.

A Vashajó Szindikátust a véráldottak hatalma tette naggyá. Most azonban pusztító vihar közeleg: a sárkányok vérvonala gyengülőben, a felemelkedő Korvantin Birodalom pedig ugrásra készen várja a pillanatot, hogy kihasználhassa a Szindikátus gyengeségét. Ráadásul a vadonban is mozgolódás támad: a sárkányok támadásai egyre gyakoribbá válnak – és ami még ennél is rosszabb, szervezettnek tűnnek.
Az utolsó reménysugár nem más, mint egy mitikus sárkány, amelynek nagyerejű vére valódi csodákra képes – ha egyáltalán létezik ez a rejtélyes lény.
A sors végül három hőst választ ki magának.
Claydon Tocreekre, a lajstromozatlan véráldottra és kisstílű tolvajra hárul a feladat, hogy az ismeretlen vadonban felkutassa a legendás sárkányt, aminek a létezésében még csak nem is hisz.
Lizanne Lethridge, a Szindikátus félelmetes erejű, ifjú elit kéme hirtelen találja magát ellenséges terepen, küldetése egyre veszedelmesebb helyzetekbe sodorja.
Corrick Hilemore, az ismert világ peremén cirkáló kalózvadász Vashajó parancsnokhelyettese könnyen lehet, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a könyörtelen rablók nyomába eredt – és helyettük egy jóval komolyabb ellenséggel kerül szembe.
Ahogy a birodalmak egymásnak feszülnek, mindhármuknak harcolni kell azért, amiben hisznek, ha nem akarják, hogy a világot elnyelje az ébredő tűz."

Mielőtt belemennék a részletekbe, kezdem azzal, amiért az említett ismerőst következő találkozásunkkor lekaptam a tíz körméről. Ez nem egy sárkánybarát történet. Sőt, ebben a sárkányokra vadásznak, isszák a vérüket és a többi, így ha az olvasó olyan típus, mint én, aki bizony inkább a sárkányoknak drukkol, akkor érheti néhány kellemetlen jelenet. Szóval igazából ez nem egy flintlock fantasy sárkányokkal, hanem egy flintlock fantasy sárkányok ellen. Jobb ezt már most tisztázni.

Igen, ebből adódóan volt némi problémám a könyvvel az elején, ám ezen cirka kétszáz oldal után túljutottam, feldolgoztam, továbbléptem. A véleményem további része így nincs érzelmileg befolyásolva, legalábbis igyekszem ehhez tartani magam.

Anthony Ryan végre úgy épített világot, hogy nem untam. Sőt, kifejezetten érdekesnek találtam a koncepciót, és a három nézőpont is jót tett a történetnek. Mondjuk, hogy ebből mit tud kihozni még két köteten át, az egyelőre homályos, de a kezdet kellemes volt.

Nagyon jól használta a flintlock elemeket, ami nem csupán a cselekményt tette érdekesebbé, hanem a történet hangulatát is. Ráadásul a három szereplő három különböző nézőpontot, illetve zsánerelemet képviselt, ami szintén fokozta az olvasási élményt. Nézzük is meg őket egyesével.

Clay karaktere már-már sablonos. Rengeteg hasonló karakterről olvastam már, így egyáltalán nem okozott meglepetést, mégis róla volt a legkellemesebb olvasni. Az ő nézőpontja adta ugyanis nem csupán a sárkányokhoz legközelebbi látószöget, hanem a kalandos elemeket is. A története egyszerű felfedezős küldetés és ez valamiért mindig működik. A sárkányokhoz kapcsolódó rejtélyek és annak feltárása pedig nagyon szépen építette ezt a világot. Szóval vele nagyrészt elégedett voltam.

Lizanne hozta be a politikai vonalat, hiszen kémnőként indult. Ez számomra nem volt annyira vonzó, és a háttérben húzódó poltikai érdekek sem igazán hatottak meg. Karakterének fejlődése pedig cseppett tessék-lássék módon alakult. A kötet végére azonban megbarátkoztam vele, mármint a nézőpontjával, mert a személyisége nem lett a szívem csücske. 

Hilemore az egyértelmű kakukktojás, aki színtisztán a zsáner egyik eleméért felelt. Míg a másik két főhős kapcsolatban állt, összefüggő kalandokba keveredett, addig Hilemore csak sodródott az árral, szó szerint. Helyenként úgy éreztem, a szerző nem tudott mit kezdeni vele, csak akart egy tengeri nézőpontot, illetve ha már flintlock, akkor kiélte magát néhány tengeri csatában. Azon kívül ugyanis, hogy behoz néhány izgalmas tengeri ütközetet és néhány kalózt, nem sok szerepe volt. Gyakorlatilag az utolsó fejezetekig még csak sárkányt sem láttak, ami azért egy sárkányokra épülő világban cseppet fura. Természetesen a kötet lezárásában a szerző elhintette, milyen fontos feladata lesz majd a jövőben, ám nekem ez kevés volt. Nem volt unalmas a nézőpontja, de mindig úgy éreztem, megrekedtem, mert nem vitte előre a cselekményt.

Összességében kellemes olvasási élményt nyújtott. Érdekes volt, helyenként izgalmas, és nekem tetszett a váltott nézőpont. Voltak benne sárkányok (csak sajnos többnyire pórul jártak) és megoldandó rejtélyek. Nem ez volt életem legjobb fantasy olvasmánya, de a flintlock hangulatot remekül hozta.

Azoknak ajánlom, akik belekóstolnának a flintlock fantasy világába, és nem zavarja őket, ha a sárkányok klasszikus európai szörnyekként vannak feltüntetve. Azok viszont, akik inkább a sárkányoknak drukkolnak, óvatosan kezdjenek bele.

Kiegészítés:

A Draconis Memoria sorozat egy trilógia, amelynek mindegyik kötete elérhető magyarul. A második kötetnek, A láng légiója biztosan adni fogok egy esélyt.

Illetve nem bírom ki, hogy meg ne jegyezzem, ha valaki még nem próbálta a flintlock fantasyt, akkor nyugodtan kezdheti a legjobbal is, az pedig Brian McClellan munkája. Nagyon tudom ajánlani.

A vér éneke

Voltak elvárásaim ettől a könyvtől, nem is kevés, talán ezért nem éreztem lenyűgözve magam.

A borító kifejezetten mutatós és vastagságra is csinos darab 656 lapjával. Külsőségekre tehát nem eshet panasz és meglehetősen jó ajánlólevéllel érkezett hozzám.

Egyrészt kalandos fantasy és szeretem az ilyesmit. Másrészt nagyon sokan dicsérték és harmadrészt Fumax Kiadó követte el, akik munkájára eddig nem esett panaszom. A léc tehát kifejezetten magasan állt.

Fülszöveg:

"Vaelin Al Sorna apja legfőbb hadúr az Egységes Királyság uralkodójának szolgálatában. Mindössze tízéves fiát magára hagyja a Hatodik Rend kolostorának vasrácsos kapujánál. A Rendben árva gyermek módjára nevelkedő és jogos örökségétől megfosztott fiú meggyűlöli apját.
A rendtestvérek Vaelint és társait kegyetlen kiképzésnek vetik alá, ahol a sikertelenség következménye sokszor a halál. Megtanulnak viszont lovakkal bánni, kardpengét kovácsolni, életben maradni a vadonban, és nem utolsósorban embert ölni. Társául egy taszító küllemű, ám annál vérszomjasabb kutya és egy meglehetősen szeszélyes természetű ló szegődik, aki hősünket tűri meg legkevésbé a hátán.
Ekkor kezd el munkálni benne a vér éneke, egyfajta különleges képesség, amely segíti és vezérli útja során.
Miután kiképzése véget ér, a hírnevet és rengeteg sebet szerzett fiú a király befolyásának hálójába kerül, Hite és lelkiismerete ellenére, képességei végső határát feszegetve. Az őrült vagy lángész Janus király által kirobbantott igazságtalan háborúban tipródva Vaelin próbál az őt övező gyűlölet ellenére minél többeket megóvni, függetlenül attól, melyik oldalon állnak. Uralkodója hódítani küldte, de számol-e a háttérben munkálkodó erőkkel és Vaelin igazi céljaival?"

Hollóárnyék-trilógia első kötete vagyis, ha úgy tetszik, ez csupán egy történet alapozása. Erre épülnek majd a következő könyvek, így nem meglepő, ha a szerző nagyobb hangsúlyt fektet ezekre a kiindulópontokra. Mégis számomra ott kezdett el rezegni az említett léc, mikor 50, majd 100 oldal után sem kötött le a történet.

Nem mondanám, hogy unalmas, de olyan lassú tempóban bontakozik ki, hogy alig volt türelmem kivárni. Általában nem szokott zavarni a visszafogott tempó és ilyen terjedelem mellett minden adva volt a hosszú bevezető építkezéshez, de most valahogy úgy éreztem, egy helyben toporogtunk.

A főhős persze cseperedett magasságra, szélességre, harctudásra és élettapasztalatra, de ez önmagában kevés. Apró-cseprő kalandjai mellett ugyanis alig bontakozott ki nem hogy a világ, de a Rend sem, amelyben élt.

A léc tehát akkor kezdett el vészesen rázkódni nálam, mikor kreatív hónapnevek ide vagy oda, 250 oldal után sem tudtam semmit a Hitről attól függetlenül, hogy követni kell és aki nem teszi, az a Sötétséget szolgálja. Egyszerűen nem állt össze a világ. Zavaros volt a királyság, a szomszédsága és a mindent átható vallás. Tudom, a főhős a könyv nagy részében gyerek, nem várhatok tőle mélyreható teológiai tanokat, de mégis. Elvártam volna, mert egy rendben élt és a rend szabályait követte, legalábbis elméletben. Gyakorlatban edzett, megcsapkodták kicsit nádpálcával, evett, aludt, megint edzett és kezdődött minden előröl. Ez rendben is volna egy mezei kiképzőtáborban, na de egy speciális gyilkosokat kiképző vallási szekta berkein belül olyan kevés mint hóban a hupilila.

Adva van tehát cirka 300 oldal bevezetés és az olvasó még mindig nem tudja eszik-e vagy isszák azt a hitet. Ehhez hozzájön, hogy a főhősön kívül a mellékszereplők is nagyjából ennyire képesek kibontakozni az olvasó előtt. Tudni lehet, ki jó íjászatban és ki jó lovaglásban, de a személyiségük néhány elejtett megjegyzésen kívül nem bontogat szárnyakat.

Vaelin karaktere ezzel szemben végig hangsúlyosan tetszeleg. Miatta pedig le is esett az a bizonyos léc. Nem sikerült megkedvelnem a srácot, talán mert Anthony Ryan mindent elkövetett, hogy szerethetővé varázsolja. A tudatos "hibái" (nem ő az ügyeletes szépfiú, folyton nehéz helyzetekbe rángatja magát és nem ő a kiképzőtábor strébere) ellenére Vaelin bizony tipikus jó fiú. Az a faja, aki mindig helyesen cselekszik, csakhogy ez egy izgalmas fantasy regényben nehezen kivitelezhető, így a sors egyengeti útjait és minden szorult helyzetből kirángatja valami kisebb csoda. Önmarcangoló katonánknak tehát makulátlan a lelke, így viszont a tépelődés eléggé nyafogásízű.

A varázslattól nem vártam sokat, így itt nem is ért csalódás. A mágia kiskanállal van adagolva és bár itt is meglehetősen ködösek a részletek, ez cseppet sem zavaró. Ennél a vonalnál érezhető a bevezető, kedvcsináló jelleg.

Ami magát a cselekményt, vagyis a fő konfliktushelyzetet illeti, az udvari intrika nem hatott meg, de a családi múlt felgöngyölítése már jobban érdekelt. Kár, hogy utóbbi szintén csak bevezető jelleggel mutatkozott meg. A kötet záró csattanója pedig, nos nem tudtam, hogy ki a hunyó, de annyira nem is érdekelt, mert a csigatempójú utazáson elvesztettem iránta az érdeklődésemet.

Összességében tehát nem hozta elvárásaimat, ám mielőtt valaki azt hinné, nem jó a könyv, megismétlem, nagyon magasan állt az a léc. Egyszerűen túl sokat vártam tőle.

Épp ezért bátran ajánlom fantasy rajongóknak, főleg ha kedvelik a komótosan kibontakozó cselekményt és inkább a jó fiúkkal szimpatizálnak.

Kiegészítés:

A trilógia második kötete, A várúr már elérhető magyarul. A befejező részre, Queen of Fire azonban még várni kell hazánkban. A második résznek valamikor adok egy esélyt, de óvatos leszek az elvárásokkal.

Apró megjegyzés a végére: bármennyire is tetszenek a rajzos borítók, azért az eredeti, angol köntös jóval csinosabb, legalábbis az első két köteté.