Ezeregy tündöklő nap

Khaled Hosseini egy olyan szerző, akitől szívesen olvasok. Ez a kötete pedig már régóta foglalkoztatott, csak mindig volt valami más, ami hátrébb sorolta az elolvasandó könyvek listámon. Most viszont kifejezetten női tematikájú olvasmányra vágytam, így rögtön eszembe is jutott.

Két kiadást, két borítót is megélt, nekem ez, a mellékelt változat tetszik jobban. Tökéletesen passzol a főhősnőkhöz.

480 oldalával nem rövid kötet, nem is érződik annak olvasás közben. A függelék pedig igazi kulturális csemege.

Fülszöveg:

"Afganisztán, 80-as évek. A perzsa kultúra egykori bölcsőjének életét ellehetetleníti a terror és a háború. Két nő: Marjam és Leila. Marjam a társadalomból kivetett törvényen kívüliként születik, s kamaszkorában még azt a kevés szeretetet is megvonja tőle a sors, amit gyerekként még megkapott. Leilára akár boldogság is várna, ha életét nem forgatná fel mindenestől a véres háború. A két nőt közel hozza egymáshoz a szenvedés és a szeretett emberek elvesztése, sorsuk összefonódik a kegyetlen férfivilágban. A Papírsárkányok című világhírű regény szerzője az afgán történelem harminc évnyi krónikájába ágyazza a szívszorító történetet szeretetről, szerelemről és egy hihetetlen tettekre sarkalló önfeláldozó barátságról. Khaled Hosseini új regényében megdöbbentő képet fest a tálib uralom alatt sínylődő Afganisztánról, miközben páratlan érzékenységgel ábrázolja a női sorsokat."

Mikor elkezdtem olvasni, úgy éreztem, mintha már olvastam volna. El is gondolkodtam, hogy talán egyszer már belekezdtem, csak félbe hagytam. De nem, ezt a könyvet eddig még nem vettem kézbe. Viszont olvastam a szerzőtől két másikat, és olyan mértékű hasonlóság van a nyelvezet, a helyszín és a felvázolt események között, hogy az olvasó úgy érezheti, hé, ezt ismerem, ezt már tapasztaltam. Ez persze nem baj, sőt lassan 5 év távlatából akár bók is lehet. Ilyen rég olvastam ugyanis a Papírsárkányokat, most mégis felidéződött bennem. 

A szerző stílusa és a könyveiben feldolgozott tematika tehát állandó. Nem rónám fel hibának mindezt, inkább csak a szerző védjegyének tekintem. Szóval, aki Hosseini tollából olvas, az készüljön az afgán kultúra és történelem leckéire. A szöveg ugyanis tele van perzsa kifejezésekkel, igyekszik bemutatni az afgán emberek hétköznapjait, és mivel szinte egy életen át követhetjük nyomon a szereplőket, a 20. századi afgán történelem is lepereg a lapok között. Ez pedig olvasói szempontból kellemesen érdekes és tanulságos.

A történet két nőt követ nyomon, akiknek sorsa egy ponton összefonódik. Előbb Marjam, majd Leila életét, gyakorlatilag felnőtté válását olvashatjuk. Látszólag pedig nincs bennük semmi közös. A falun nevelkedett, iskolázatlan és szelíd lelkű nő, és a városi, értelmiségi családban felnőtt, tanult és céltudatos nő szinte egymás ellentétei. A könyv azonban megmutatja, hogy mindegy a háttér, a női sors ebben a világban egy és ugyanaz.

Apropó női sors, épp ilyen témájú olvasmányra vágytam, de nem feltétlenül ebben a nyers és valósághű formában. Itt nincs cukormáz, csak a rideg valóság. Kényszerházasság valódi kényszerből, családon belüli erőszak, nőket elnyomó társadalom és a lehetőségek szinte teljes hiánya ordít az olvasóra a lapokról. Ehhez jön a nők egymás elleni fellépése és az olyan finomságok, mint a vetélés, illetve szülés megfelelő orvosi ellátás nélkül. Tehát kifejezetten kemény életutat járnak be a szereplők pusztán azért, mert nők. Ezt pedig a háború csak megkoronázza.

A szerző nem finomkodik. Úgy mutatja be a háborút, ahogy az azt elszenvedő lakosság megéli. Értelmetlen halálok, ostoba pusztítás, remény és reményvesztettség. Na meg egy picike bepillantás a menekültek sorsába.

Ezt a könyvet olvasni tehát lelkileg megterhelő. Főleg, hogy az olvasó várja, csak várja a szebb napokat, amelyek messzire elkerülik a szereplőket. Még az elégtétel és a lezárás is keserű. Főleg 2025-ben olvasva... A könyv eredeti megjelenése ugyanis 2007, és hát, sajnos, azóta sem szép az élet Afganisztánban, főleg nem a nőknek.

A cselekmény szinte végig Kabulban játszódik, így viszonylag szűk térben mozog. Ez azonban nem baj, ahogy az sem probléma, hogy az eseményeket egy nézőponton keresztül látjuk. Nagy fordulatokra egyébként nem kell számítani, ahhoz a történet túlságosan földhözragadt. Kellemes kis csavarok viszik előre a cselekményt, de semmi eget rengető, csak a hétköznapok suhanása éveken át.

Összességében tehát ez is egy kellemes Hosseini-kötet. Örülök, hogy elolvastam. Érdekes volt és helyenként elgondolkodtató. 

Szívesen ajánlom mindenkinek, aki kilépne kicsit a megszokott európai buborékból. Aki már olvasott a szerzőtől, tudja mire számíthat, aki pedig még nem tette, de kíváncsi egy afgán számazású szerzőre, ne habozzon. Női sorsok iránt érdeklődők előnyben, ám vigyázat, ez cseppet sem egy rózsaszín történet.

Papírsárkányok

Nem ez volt az első olvasmányom a szerzőtől - És a hegyek visszhangozzák című kötetét még 2014-ben olvastam - így nagyjából tudtam, mire számíthatok. Előzetes elvárásaimat pedig maradéktalanul teljesítette.

A címválasztás tökéletes, a borító mutatós, és terjedelemre is kellemes 448 oldalával.

Fülszöveg:

"Afganisztán, ​70-es évek, a béke utolsó évei. Egy gazdag és egy szegény családból származó kisfiú együtt tölti gyerekkorát. Összekötik őket közös élményeik és kedvenc időtöltésük, a sárkányeregetés. Egy szörnyű esemény azonban örökre megváltoztatja a két fiú életét. Amir cserbenhagyja barátját, Haszant. A gondtalan gyerekkor ezzel véget ér. Amir hazájától távol, az Egyesült Államokban kezdi felnőtt életét, ám nem tud szabadulni egykori tette miatti bűntudatától. Visszatér a tálibok uralta háborús Afganisztánba. A megtépázott, vérzivatarok áztatta ország romjain végre jóváteheti azt, amit elrontott, és megszabadulhat a bűntudat és a fájdalom terhétől."

Én ezt a könyvet kötelező olvasmánnyá tenném a magyar lakosság számára.

Nem azért, mert ez a világ legjobb könyve, nem is azért, mert hasonló történet nincs máshol, hanem pusztán azért, mert emberi. Emberi problémák, emberi szereplők és emberi leírása Afganisztán helyzetének, és ez az, amit könnyű megérteni és átérezni. Mert, aki nem érez empátiát a háború legnagyobb áldozatai, az apa és anya nélkül maradt gyerekek iránt, annak üresebb a lelke, mint a történetben felbukkanó koldusnak a zsebe. Tanulságos könyv és sajnos aktuális is.

A könyv cselekménye gyakorlatilag egy felnőtt férfi visszaemlékezése. Ez a visszaemlékezés pedig egyenes vonalban halad a gyerekkortól a fiatalságon át a felnőttkorig. A főhős nem kimondottan pozitív figura, mert rengeteg hibát követ el, a szociális érzéke csapnivaló, ám meg sem próbálja magát jónak beállítani, és épp ettől lesz valamennyire mégis szerethető. Amir tisztában van a hibáival, az emberi esendőséggel, mert minden gondja épp ezekből a nagyon is emberi érzésekből (irigység, gyávaság, önzőség) fakad, sőt állandó jellegű bűntudata is van miattuk. Az olvasó tehát nem ítélheti el őt könnyedén, és ez számomra kifejezetten szimpatikus volt.

"Fontold meg jól ezt: akinek nincs lelkiismerete, akiben nincs jóság, az szenvedni sem tud."

A cselekmény mozgatórugója a főhős gyarlósága, így lehetne ez a könyv egy egyszerű bemutatása az embernek, a kapcsolatoknak, a barátságnak, a kötődésnek. Az író azonban nem elégedett meg ennyivel. Hogyan is tehette volna, mikor ez az elsőre hétköznapi konfliktushelyzet Afganisztánban játszódik. A cselekmény hátterét az ország falatnyi történelme és az afgán kultúra néhány morzsája adja, ezek pedig épp olyan jelentőségteljes üzenetet hordoznak, mint a fent említett konfliktushelyzet.

Khaled Hosseini természetes könnyedséggel mutatja be szülőhazáját, annak minden báját, egzotikumát, de nem feledkezik el a valóságról és a közelmúlt szörnyűségeiről sem. A könyv felér egy gyorstalpalóval Afganisztán huszadik századi történelméből. Ez a történelem sajnos nem épp vidám, tele van etnikai és vallási feszültséggel, különböző országok fegyveres beavatkozásaival és háborúval. Bizony háborúval, mert mi itt Európa közepén hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a második világháború lezárásával nem szűntek meg a háborúk a világban, sőt, ma is úgyanúgy zajlanak, mint néhány évtizeddel korábban.

A könyv hangulata keserédes. Egyrészt tele van boldog nosztalgiával, másrészt fájdalommal az otthon elhagyása és az ország sorsa miatt. A főhős egyszerre imádja szülővárosát, mert a legboldogabb emlékei oda kötődnek, és retteg tőle, mert emlékszik a fegyverropogásra és a menekülésre, és tudja, hogy ez az aknákkal szétszaggatott hely, már nem ugyanaz. Ettől pedig az olvasóban is hasonlóan kettős érzések alakulnak ki a szépen megfogalmazott sorok és a háborús borzalom nyers leírása okán. Az író egyáltalán nem félt megmutatni a rossz dolgokat, de szerencsére mindig csempészett némi pozitívumot  a fejezetekbe egy-egy elejtett szép gondolat formájában.

A történetnek persze akadnak hibái, néhány mozzanat kézenfekvőnek vagy szükségszerűnek tűnhet, és kissé úgy érezheti az olvasó, hogy túl kicsi a világ, ahogy a szálak újra és újra összefutnak. Mindez azonban bocsánatos bűn, mert ezektől gördül tovább a cselekmény, és egyébként is tökéletesen passzolnak a fikció világának szabadságába.

Szót kell még ejtenem a magyar fordításról (Vajda György munkája), ami remekül sikerült. Nagyon szépen simulnak a szövegbe a meghagyott fárszi szavak, és a kötet végi szószedet is remek volt hozzájuk.

Összességében ez egy szépen megfogalmazott, érdekes, emberi történet egy nem is olyan távoli országban. Nekem nagyon tetszett, mert egyszerre volt velőig hatolóan valóságos és szép az univerzális emberi érzések miatt.

Meleg szívvel tudom ajánlani a családtörténetek kedvelőinek, azoknak, akik érdeklődést mutatnak más kultúrák iránt, és mindenkinek, aki nincs tisztában azzal, hogy a háborúk nem értek véget. A mai magyar társadalomnak pedig különösen javallott olvasmány.

"Nagyon sok gyerek van Afganisztánban, de nagyon kevés gyerekkor."

És a hegyek visszhangozzák

Afgán szerzőtől egy afganisztáni történet.

A borító nagyon szép és kifejező, azonnal beleszerettem. Kemény kötést kapott és 500-as oldalszáma ellenére sem tűnik vaskos könyvnek. Kényelmes olvasni és cipelgetni, így a külsőségekre nem lehet panasz.

Fülszöveg:

"Hosseini mestere a rabul ejtő egzotikus történeteknek és a finoman szőtt mondatok mögött rejlő, mélyen emberi érzéseknek. Új regényében arról mesél, hogyan szeretünk, hogyan viselünk gondot egymásra, és a döntéseink hogyan rezonálnak a minket követő nemzedékek életében. Könyve nem áll meg a szülők és gyermekeik kapcsolatánál, hanem a testvérek és unokatestvérek kötődéseiből bámulatosan gazdag tablót festve mutatja be, hogyan sértjük meg, áruljuk el, becsüljük meg és áldozzuk fel egymást. Hogy milyen gyakran lepnek meg bennünket döntéseikkel és tetteikkel a hozzánk legközelebb állók amikor a leginkább számítanánk rájuk. Miközben lap, lap után, a Földet körbeutazva követjük a regényszereplők ágas-bogas életét, sorsukat és szerelmeiket – Kabultól Párizsig és San Franciscótól a görög szigetvilágig –, az érzelemgazdag és magával ragadó történet belénk költözik és életre kel."

A fülszöveg kicsit ugyan hangzatosnak tűnik, mégis jól összefoglalja a könyvet.

Ez lényegében egy családtörténet egy kis falutörténettel egybekötve, mégis jóval több annál. Minden egyes fejezetben új szereplő kerül a középpontba, új életút terítékre és új helyszínek bemutatásra. Az újdonság mellett azonban marad egy kis régi is, a múlt, a gyökerek. Khaled Hosseini remekül fűzi össze őket, mindig érezteti a kapcsolatot közöttük, akár a vér, akár a hely az a kapocs.

A nyelvezetére sem lehet panasz, gördülékeny, könnyedén leköti az olvasót és egy-egy nagyszerű gondolattal, vagy leplezetlen igazsággal még a szívét is megérintheti. A múlt és jelen szépen megfér a sorok között és az ugrálás cseppet sem zavaró. A fejezetek elején szereplő dátumok pedig tovább segítenek az eligazodásban. 

A könyv emberi sorsokat mesél el és többnyire Afganisztánban játszódik, így az ottani viszonyok is megelevenednek. Ebből már könnyű kitalálni, hogy nem egy cukormázas mese, hanem nagyon is valóságos. Minden szereplő megküzd a saját sorsával, álmodik, szeret és gyűlöl, mindnek megvan a maga keresztje. Ezek a keresztek néhol kifejezetten szívszorítóak.

A történet így teljesen valóságos, valóságos élethelyzetekkel, döntésekkel és azok következményeivel. Pont olyan, mint maga az élet, néha nehéz és lehangoló, máskor könnyed és vidám. Meg lehet látni benne a szomorúságot és a boldogságot egyaránt. Utóbbihoz pedig nem kell sok, csak egy apró kedvesség, például egy zöld pávatoll.

A könyv elsősorban az emberi kapcsolatokat boncolgatja, azon belül is a család szerepét. Van itt bőven érdekes felvetés a szülő-gyerek kapcsolattól, a testvérek közötti köteléken át az unokatestvérek hálójáig. Ha úgy tetszik, a vér szava az, ami a szereplők többségét összeköti. Akad, aki jobban és akad, aki kevésbé jól kezeli ezeket a kötelezettségeket és ettől csak még valóságosabbnak tűnik az egész.

Nagyon tetszett Afganisztán, mint háttér. Szépen meglapult az események mögött, csupán a díszletet adta, mégis olyan komoly és erős díszlet volt, hogy az olvasó egyre kíváncsibbá vált. Mert minden, amit egy európai az országról tud, az, amit a híradásokból hallott, ez pedig cseppet sem hízelgő. Nem, nem a legbékésebb hely a Földön, de nem csak harcokból áll. A háború csak egy része a dolognak - bár sajnos meglehetősen nagy és véres része -, a másik felén ott van a lakosság, az egyszerű emberek, akik csak próbálnak élni, ahogy tudnak. Ez a könyv inkább az ő történetük.

Tetszettek a kulturális utalások, pedig ők is megbújtak a sorok között. A vallás nem került előtérbe, inkább csak a szokásokon volt a hangsúly, illetve azon, ami változásnak indult. A család átformálódó közege és a nő szerepének módosulása. Finom fűszerként jelentek meg az egyéni gondolatokban és sorsokban, így az olvasó kapott valamit az afgán kultúrából úgy, hogy szinte észre sem vette.

Összefoglalva ez egy jó könyv és ezt a hegyek - no, meg az olvasók - nyugodtan visszhangozhatják. Érdekes, érzelmes amennyire kell, elgondolkodtatja az embert és megismerteti valami mással, ami cseppet sem tűnik idegennek. Nekem nagyon tetszett a felépítésétől (mert nagyon jól van összerakva az első fejezettől az utolsóig) a nyelvezetén át a történet magjáig.

Ajánlom mindazoknak, akik szívesen olvasnak magáról az életről, akik szeretnek belepillantani más emberek sorsába, vagy akik megismerkednének a Közel-Kelettel. 

Kedvcsinálónak néhány idézet:

"… ha a kultúra egy ház, akkor a nyelv a kulcsa a bejáratának, és benne minden szobának. Enélkül, folytatta, valami furcsa szerzet leszel, igazi haza és megalapozott személyiség nélkül." 

"A szépség óriási, meg nem érdemelt ajándék, amit véletlenszerűen, ostobán osztogatnak." 

"Az idő olyan, mint a vonzerő. Az embernek sosincs annyi, mint amennyit gondol."

Kiegészítés:

Khaled Hosseininek ez a harmadik könyve. Előző két munkája szintén megjelent magyarul és nagyon remélem, hogy valamikor lesz lehetőségem elolvasni azokat is. Különösen az Ezeregy tündöklő nap érdekelne, mivel ez női sorsokról szól, de a Papírsárkányok is érdekesnek tűnik. Természetesen ezek a könyvek is Afganisztánról szólnak, ami csak növeli vonzóságuk mércéjét.