A boszorka városa

Muszáj egy interjúval és egy kis összefoglalással kezdenem.

Tehát a Bíborhajú trilógia befejező kötetéről lesz szó. (Elvileg befejező, gyakorlatban nem egészen, de erről majd a bejegyzés végén.) Az előző két részről, A Boszorka fénye és A Boszorka démona, már írtam korábban. Mivel velük alkot egységet a trilógia időnként vissza fogok utalni rájuk, így az előzményekre spoileres lehet mondanivalóm, ám ezt muszáj vállalnom, mivel szeretem kontextusban látni a dolgokat.

Könyvbemutatón szereztem be, vagyis a lehető legfrissebben. Erről is írtam külön beszámolót, amit a következő interjú fényében ajánlok minden olvasóm figyelmébe.

Néhány napja került fel a netre egy karácsonyi interjú az írónővel. Úgy évente egyszer támadja le az ózdi tévé, mindig a legújabb könyveivel kapcsolatban. Meg szoktam nézni őket, mivel mindig érdekesnek találom, ha az író mesél a könyvéről, hiszen ő az, aki a legteljesebben átlát mindent. Ezúttal sem volt másképp, most viszont alig jutottam túl az első három percen, mivel sikongatásban és hangos nevetésben törtem ki.

No, nem kell megijedni, senki sem bakizott, csak tudatosult bennem micsoda elvetemült egy alak vagyok a jó értelemben. Még sosem említettek nyilvánosan, pláne nem a tévében, hát most megtörtént.

Benina könyvbemutatós összefoglalásában én vagyok az, akit kiemelt. Én dedikáltattam a fülbevalómat és hogy ez ennyire maradandó volt, igazán feldobta a napomat. (Kép a dedikált fülbevalóról a könyvbemutatós bejegyzésemben látható.)

Íme a beharangozott interjú és Szellem első lépése a világhírnév felé, muhahaha:

A borító szerintem ismét gyönyörűre sikerült, passzol az előző két részhez. Vastagsága is ideális közel három és félszáz oldalával, bár az előző részekhez viszonyítva a legsoványabb kötet. Az utolsó jó néhány lap pedig függelék.

A köszönetnyilvánítás mellett illusztrációk is kerültek a könyvbe, amik nagyon tetszettek. Benina igazán tehetséges. (Ráadásul az egyik rajz eredetiben is megvan a szobám falán lógva.) Sajnos a papírpazarlós olvasói véleményeket ismét nem úsztuk meg. Még mindig teljesen feleslegesnek találom őket.

A külső tehát rendben van, nézzük a belsőt, ám előbb fülszöveg:

"Méltó vagy rá?  

Kellan Black a Sellők átkának hála beléphet a boszorkák ősi városába, Moldomusba. Az ok, amiért vállalja a megalázó szerepet, hogy kivívja a Méltóságot, mellyel elnyerheti szerelme, az egyik Utolsó, Bíborhajú Boszorka, Claire White kezét.  

Világok sorsáról dönthetsz, és megváltoztathatod a jövőt.  

Claire Moldomusba menekül legnagyobb ellensége, az apja támadásai elől. Hamarosan rá kell döbbennie, hogy a csodálatosan tiszta városban minden más, mint aminek első látásra gondolta. Az új bonyodalmak régi ellensége karjába kergetik, és onnantól kezdve kőkemény döntéseket kénytelen meghozni. 

 Belehaltam, kiürültem, állattá váltam nem bírtam érezni többé.  

Victoria Cat, akit Boszorkák védelmére teremtettek mindenét elveszíti, amikor egy Testőr életét előbbre helyezi egy Bíborhajúnál. A több mint négyezer éves szolgalelkű lény története életre kel a lapokon. A Bíborhajú trilógia befejező része feltárja a mágia rejtekeit, elfújja a homályt, és beavat a titkaiba.  

Figyelj! Nehogy szem elől téveszd a sárkányt!"

Benina még mindig jól ír. Könnyed stílusa van, jól csavarja a szavakat és hosszú, tartalmas fejezeteket ír.

Bevallom, kicsit tartottam ettől a résztől, mivel a befejező részek mindig rizikósak kicsit. Először is túl kell szárnyalni az előzményeket, másodszor pedig minden szálat megfelelően lezárni. Feleslegesen aggódtam, mivel többé-kevésbé hozta elvárásaimat.

Tetszett, önmagában tökéletesen megállja a helyét, a sorozatban értékelve viszont számomra csak második lehet.

Egy nagy problémám van a trilógiával, hullámzik a hangulata.

Mindegyik könyvet más hangulat és aura vesz körbe, ami tekintve hogy mindegyik más világban játszódik, nem feltétlenül probléma, engem azonban zavart. Az első rész annyira bűbájos volt, nem tudom megmagyarázni mitől, hogy mindig azt szerettem volna érezni a folytatásban is. Ez sajnálatomra nem teljesült.

Én a második kötetet érzem a leggyengébbnek, szintén a hangulat miatt, mivel ott éles volt a váltás, így került A Boszorka városa ezüstérmes helyezésre a szívemben. Ennek a hangulata inkább A Boszorka démonára hajazott, ám sokkal letisztultabb, átgondoltabb volt. Az írónő fantasy vénája érezhetően sokat fejlődött.

A cselekmény pörög, a 100-150. oldaltól pedig egyre inkább tapad az olvasó kezéhez és egyre nehezebb letenni.

Nem volt különösebb problémám a főszál történetvezetésével, engem mégis Vicky mellékszála fogott meg jobban. Az ő történetének külön atmoszférája volt, ami nekem nagyon tetszett.

A boszorkák világa érdekes, bár nem különösebben rajongok a sellőkért. A sárkányokat ellenben imádom és bár a fülszöveg sárkányt ígért, nem olvadtam a cipőmbe. 

Mániákus sárkány rajongó vagyok, így számomra kétféle változat létezik belőlük, már ami a külsőségeket illeti. A hagyományos európai pikkelyes hüllő nagy szárnyakkal, négy lábbal és hosszú farkincával, vagy a kínai változat, ami szintén pikkelyes hüllő, ám inkább kígyóra hasonlít. Nos épp ezért az itt megjelent "sárkány" nekem nem sárkány. (Megjegyzem, a Végtelen történet "sárkánya" szerintem egy nagyon hosszú kutya, ennyire ragaszkodom a jól bevált sémához hüllőtémában.)

Amúgy elvártam volna valami magyarázatot, hogy mitől nőtt meg a kis aranyos ilyen behemótra. 

Ha már problémák, még egy dolog bökte a csőrömet, méghozzá a fő romantikus szál.

Oké, köztudottan nem vagyok rózsaszín lelkivilágú, mégsem a befejezés romantikus töltete okozta számomra a szemöldökhúzogatást, az tetszett, hanem Claire és Kellan sziámi-szindrómája. Én elhiszem, hogy nagyon szeretik egymást, elhiszem, hogy Kellan védelmezni akarja, de miért nem bírnak ki akár csak egyetlen napnyi távolságot, mikor nincsenek összenőve. 

Kedves molyocskától kapott finom teával jó csak igazán az olvasás

Ami a karaktereket illeti, Cameron végig a szívem csücske volt, így sajnáltam, hogy ennyit kellett szenvednie. Lucas és Vicky tökéletesen kibontakozott, míg Claire maradt szimpatikus, ahogy megismertem. Milan nem sok vizet zavart eddig, ám itt ő is kimutatta, mi minden lakozik a jégpáncél mögött, erről azonban később. Hannah-t pedig végig kedveltem.

Kellan vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Egyrészt csípem a beszólásait és a forró fejét, másrészt egyre jobban hiányzik az "eredeti" Kellan. Ez van, nálam A Boszorka fénye a csúcs, ám ahogy a hangulat sem talált vissza a kezdetekhez, úgy a főszereplő úriember személyisége sem. (Igen, tudom mi az a karakterfejlődés  itt viszont nem fejlődés történt, hanem éles váltás, így nehezen emésztettem meg.)

Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy csak negatív dolgokat tudok írni, meg kell jegyeznem, hogy minden fenti problémám ellenére igen is tetszett a könyv. A cselekmény csavaros, a csatajelenetek már sokkal jobbak, a finálé ütközete pedig messze a legjobb volt egyszerű, de nagyszerű megoldásával. 

Tetszett, hogy az írónő nem félt tragédiát vinni a könyvbe és hogy ennyire szemléletesen bemutatta, mit tehet a gyász az emberrel. Tetszett, hogy ismét volt mondanivaló, ahogy azt már megszokhattam.

Szóval összességében méltó befejezése a trilógiának. Aki olvasta és szerette az első két kötetet, az nem fog csalódni, aki pedig még nem, annak ajánlom figyelmébe A Boszorka fényét. Mágia- és romantikakedvelők előnyben.

Örülök, hogy mindhárom kötetet a polcomon tudhatom (főleg hogy dedikálva vannak) és biztosan elolvasom még néhányszor, ahogy időm engedi. 

Kiegészítés:

A boszorkányok története még nem ért véget. A trilógia befejeződött ugyan, ám lesz egy ráadás kötet, ami a harmadik rész cselekményeit göngyölíti tovább Milan főszereplésével.

Mikor először hallottam róla, nem csigázott fel. Milan valahogy közömbös volt számomra, nem sok vizet zavart és inkább a többi mellékszereplőre irányult a figyelmem. Meg kell jegyeznem, hogy Regina is így járt. Aztán ebben a részben felcsigázott kicsit és mivel bár a fő konfliktushelyzet megoldódott, akadt még bőven galiba a boszik háza táján, ami mind a fagyos Utolsóra zúdult. A könyv epilógusa pedig maradéktalanul meggyőzött, hogy igen, az a könyv is kell majd nekem.

A címe amúgy, ha információim helyesek, Az Iudex végzete lesz. 

És nem bírom megállni, hogy ne kössek bele, úgy látszik ma szurkálódó kedvemben vagyok. 

A Bíborhajúban akadnak bőven varázsigék, amik latin szavakra építkeznek. A iudex is latin akar lenni, ami azt jelenti, hogy hibás a névelő. A latin nyelvben ugyanis az iu betűkapcsolatot j-nek ejtik, vagyis kiejtve helyesen judex, így pedig a kellene és nem az.

Tudom, tudom, szőrszálhasogató boszorka vagyok...

A boszorka démona

Előző bejegyzésemet követve, igazi boszorkányságot hoztam ezúttal könyv formájában.
A Bíborhajú első kötetéről már írtam korábban egy bejegyzést. Ajánlott előbb azzal kezdeni az olvasást, hogy ez a második rész tökéletesen érthető legyen.
Könyvbemutatón szereztem be, így az elsők között, elolvasni viszont csak most tudtam. Éljen az őszi szünet, meg a lustaságom.
Mikor először ránéztem két dolog jutott eszembe: "De szép ez a borító!" illetve "Milyen vékonyka." A borító valóban csodásra sikeredett és terjedelme eléggé elmarad az első kötettől. No, de nem annyira vékony, csak viszonyításhoz képest, mert így is 400 oldal. Talán még épp befér a könyvespolcomra. Hamarosan azonban egy másik polcot is a könyveimnek kell szentelnem, hogy kényelmesen érezzék magukat.
A szokásos ismertető, aztán jöhet a személyes véleményem.

"A tiszta vérű boszorka, Claire White normális életet él, olyat, amilyenre vágyott. Kedvesével, a féldémon Kellan Blackkel egyetemre járnak, és végtelenül boldogok. Az Üldözők visszavonultak, noha folyamatosan figyelik őket, a Zsoldos pedig halott. Valaki azonban gyilkos szándékkal tör rájuk... "A fájdalmam haragba csapott át. Hirtelen minden vörös lett. Izzott az égy és forróság ölelt körbe. Kellan meghalt. Hát kövesse őt a gyilkosa is!" Létezhet-e nagyobb fájdalom? Claire világa összeomlik, a lelke apró szilánkokra hullik. Végtelen fájdalmában a Bölcs mutatja meg az utat, mely egy számára idegen világba vezet. Oda, ahonnan talán nincs visszatérés. Segítője az Ellenség, akiben nem lehet megbízni... vagy mégis? Claire-ben fellángol a remény! A mágiát maga mögött hagyva elindul, hogy beteljesítse a jóslatot. Ha sikerrel jár, minden helyrejöhet, ha nem, minden elpusztul - vele együtt."

Azzal kell kezdenem, hogy a fülszöveg ismerete nélkül mentem a bemutatóra, így mikor az írónő kijelentette: Kellan meghal, paff lettem. Mondjuk a döbbent csend általános lett. Mindenki csak pislogott, mint hal a szatyorba. Először nem értettem, miért kell egy ilyen nagy horderejű poént ellőni, de már megvilágosodtam.
Az első kötet szinte lezárt. Persze hagyott néhány nyitott kérdést, de az olvasó utána felette a nagy kérdést: Hogyan tovább? Hova lehet fokozni?
A válasz: Olvasd el a második részt és megtudod.
Mikor belekezdtem, nem igazán tudtam, mire számítsak, így minden teljesen újan, elvárások nélkül ért és ez így volt jó.
Nehéz úgy írni, hogy ne áruljak el semmit, sőt szinte lehetetlen, de megpróbálkozom vele.
Az első részhez viszonyítva, pörgősebb, több benne a varázslat, de még mindig nagy hangsúly van a szerelmen. Le kell szegeznem, nem csepeg. Van néhány fordulat, ami meglepett, mint az Ellenség kiléte. Én egész másra számítottam, bár az a teória elég gyenge lábakon állt, ha jobban átgondolom. Ráadásnak paranoiás vagyok. Bizalmatlan voltam egy démonnal szemben egész a végéig. Talán néha túlkomplikálom a dolgokat.
Nem igazán merek a cselekményről írni, csak elszólnám magam, így inkább a karaktereket veszem sorra.
Claire-ről alkotott véleményem nem változott, bár a könyv elején megráztam volna, míg a végén adtam volna neki egy nyaklevest, annyira a végletek embere. Persze ettől még kedvelem, élő karakter, ami jó.
Milan egyre többet szerepel a beszólásaival együtt. Őt főleg azért figyeltem árgus szemekkel, mert tervbe van véve egy negyedik, kiegészítő kötet, ami az ő történetét foglalja össze. Szimpatikus, de még mindig nem kedvenc.
Lucas annál inkább. Csípem a stílusát. Cameront pedig végig hiányoltam. Az első kötetben szerettem róla olvasni, így hiányérzetem volt, amit csak a könyv végi magyarázat oldott fel.
Az Ellenség szépen felépített, szerethető karakter, valahogy mégsem lopta be magát annyira a szívembe.
Az első kötettel ellentétben, itt van nézőpontváltás. Továbbra is E/1-ben halad a történet, ám időnként más szereplők szempontjaiba is bepillantást nyerhetünk. Kellan szemszögét kifejezetten szerettem olvasni. Kedveltem az első részben is és amit ott hiányoltam belőle, azt most megkaptam. Határozottan fejlődött és a kötet végére csak mélyült vonzalmam irányába.
Ami az új szereplőket illeti, Vicky főnyeremény. Ő az élő példa arra, miként kell egy hagyományos nézetet új köntösbe öltöztetni. (Boszorkány és fekete macska, tökéletes.) Moriaht nem igazán tudtam hova tenni. Vicces volt a kislányos, mindenbe beleülöm az orromat stílusa, de még mindig csak várom, hogy beleillesszem a kirakómba. Egyelőre közömbös. Talán a következő részben jobban megkedvelem.
A legeslegédesebb karakter, akibe első látásra beleszerettem, az Nice. Annyira édes! Aki nem kedveli, annak tuti nem volt gyerekkora. Bár lehet, hogy csak a női természetemből fakadó altruizmus beszél belőlem.
Ahogy már megszokhattuk, ehhez a kötethez is csaptak függeléket. A fogalommagyarázat és a varázsigék, amikből egyre több van, igazán hasznos. Szeretem az ilyen kiegészítéseket, viszont az olvasói vélemények sem maradtak el. Ezeket ellenben egyáltalán nem tudom értékelni, feleslegesek és kész.
Összességében nagyon tetszett. Látszik, hogy Benina tartogat még sok-sok izgalmas és új dolgot. Ráadásul ebből a kötetből sem hagyta ki a mondanivalót, ami most még jobban érződött. Tetszik ez a burkolt sugallat, főleg a környezetvédelemre vonatkozó részlet.
Ajánlom mindenkinek, aki olvasta A boszorka fényét, méltó folytatása.
A harmadik kötet egy év múlva várható és A boszorka városa címet viseli. Nagyon várom, mivel ez a rész sokkal több kérdést hagyott nyitva, mint az első és igazán megszerettem ezt a boszis világot.

Kedvenc idézetem is van:

"A környezetünk formál minket. Minden élőlény, akivel találkozol életed során, hatással van rád valamilyen módon. Vannak olyanok, akik ok nélkül bántanak, fájdalmat okoznak, és te így megtanulod becsülni a szeretetet és a törődést. Vannak, akik a mélybe löknek, hagynak lezuhanni, de így tudsz majd mindig felállni. Vannak, akiket elveszítesz, mert meghalnak, te pedig így tanulod meg értékelni az életet."

A boszorka fénye

Ezt a bejegyzésemet egy nagyon érdekes könyvnek szentelem.
Megfogott. Nem igazán tudom, hogyan, vagy miért, de megfogott. Talán, ha szavakba öntöm azt a sok gondolatot, ami ezzel kapcsolatban kavarog a fejemben, ezen rejtély végére is járhatok.
Tehát a Bíborhajú sorozat első kötete, A boszorka fénye.
Az első és legfontosabb információ, amit erről a könyvről tudni kell, az a szerző. Benina ugyanis egy magyar írónő. Ez is jól bizonyítja, hogy nem kell messze mennünk jó könyvekért, teremnek azok piciny hazánkban is, csak meg kell őket találni.
Egyik korábbi bejegyzésemben már említettem, hogy vadászom a hazai írók munkáira. Nos, ez egy igazán hasznos, zsákmánnyal teli vadászat volt. Mielőtt azonban belemerülnék a könyv mélyebb boncolgatásába, hoztam fülszöveget is:

"Claire White nem mindennapi tinédzser. Claire White boszorka, méghozzá az Utolsók egyike, azaz tiszta vérű, akikből már alig néhány él a világon, hiszen e varázslattal bíró teremtésekkel a boszorkányüldözők parancsára kegyetlen lények, a zsoldosok sorra végeznek. A tizennyolc éves Claire, akinek a szülei kiskorában meghaltak, nehezen fogadja el másságát. Egyszerű, átlagos fiatal lány szeretne lenni. Gideont, öreg mentorát és jó barátját menekülés közben a szeme láttára öli meg az egyik legkönyörtelenebb zsoldos, és a lány élete ezzel örökre megváltozik. A mély gyászt, a magányt és a depressziót egy baljóslatú, titokzatos srác felbukkanása töri meg."

Igen, ez egy romantikus, misztikus történet. Biztos szokatlan tőlem, mert nem rajongok különösebben az elég nagy piaccal rendelkező tini love sztorik iránt. Mégis, ez egy igazán jó könyv. Romantikus, de nem csöpög. Na, jó, talán a vége felé egy picikét cukorszirupos, mégis megfogott. Most meg itt töröm a buksim, hogy miért.

Sorra veszem a pozitívumokat:
- magyar szerző (Ez számomra a legnyomósabb érv.)
- boszorkányok a főszerepben (Végre egy kis újítás a fantasy palettán.)
- egyszerű, mégis izgalmas történet (Egyesek klisésnek nevezik, de már nem igazán lehet újat alkotni a nap alatt. Viszont egy agyonrágott alaptörténetet is lehet úgy megírni, hogy az új és egyedi legyen.)
- mondanivaló (Ó, igen, ebben az is van.)
- dögös főszereplő pasi (Szinte alapkövetelmény az ifjúsági könyveknél. Kellan megüti a mércét, de még mindig Jace Vörös Pöttyös szívszerelmem.)

Akkor részletezem is kicsit.
Az alaptörténet tényleg nem túl egyedi. Adott a lány titkokkal és kalanddal teli élete, ehhez hozzájön sok új ismerős, egy főellenség és az elmaradhatatlan első szerelem. Ismerős, nem? Mégis, az ilyen egyszerű alaphelyzetből szép felemelkedni.
A boszorkányság és az a világ, amit az írónő felépített, nagyon tetszetős. A mágia fontos, de nem viszi el a történetet, épp csak egy csipetnyi van belőle, amennyi kell. Kell, hogy legyen kaland, izgalom és fennmaradjon az olvasó kíváncsisága. Megjegyzem a varászigék, amik a kötet hátulján külön is megtalálhatók, a latin nyelv újabb csodái.
A szereplők szépen felépítettek. Mindegyiknek megvan a maga szerepe és nem esnek ki ebből. Ráadásul, igazán szimpatikus egy banda. Lehet velük nevetni, vagy épp sírni. Utóbbi főleg a főszereplőre vonatkozik. Megkedveltem őket, főleg David, Lin és Cameron és Jorja nyerte el a szimpátiámat. (Tudom, tudom ez a fél szereplőgárda, de nem bírok választani.) Kellan más lapra tartozik, róla később.
A nevek első ránézésre, "na ne" hatást váltottak ki belőlem. De a beszélő nevekkel én általában így vagyok. Elég egyértelmű a White és Black vezetéknevek szerepe. És igen, hiába magyar a szerző, angol nevek vannak benne, ami nem is baj. Az olvasók kezébe olyan ritkán kerül magyar könyv, hogy már teljesen elszoktak a hazai nevektől. Épp ezért könnyebben veszi be az elangolosodott gyomruk a Davidet, mint a Dávidot. Ez pedig tény.
Sok érdekes és egyedi dolog került bele a történetbe. Ilyen a színváltó haj (enyhe Bibliai beütéssel), a démonok definíciója és a zsoldosok, illetve házi kedvenceik. Ezek feldobják és értéket adnak.
A történet menete amúgy a lassú, megfontolt kategóriába tartozik. Semmit sem siet el az írónő, amit én nagyra értékelek. A vége természetesen a legizgalmasabb, mégis az volt a számomra legkevésbé tetszetős rész. Ez van, pörgős könyvekhez vagyok szokva, így a lagymatag csatajeleneteket nehezen viselem.
Ami a főszereplőt illeti, Claire szimpatikus, irigylem a gyönyörű, hosszú haját, bírom, hogy rendesen tanult az érettségire, de rühellem a hisztijeit. Mégis, ezek a hisztik teszik őt valóságossá. Egy igazi lány. Pont annyit nyavalyog, amennyit az átlag nőneműek szoktak. Ráadásul, ő adja a mondanivalót is.
Igazán szép üzenet az alacsony önbecsülésű és magányos egyéneknek, hogy csak hinni kell és minden lehetséges. És plusz pontok a részemről A kis herceg idézetekért.
A szerelmi szálról, csak annyit mondhatok, hogy tipikus. Nekem nem jön be a szerelem első látásra, két nap után meghalok érted életérzés. Számomra ez nem ilyen egyszerű, mert ilyen csak a mesékben van, azok közül is csak a lányos tündérmesékben. De megemésztettem, mert egészen a könyv végéig nem vált nyáltengerré a dolog. Ez is csak a "don't touch" szitu miatt volt. De ha az ember elfogadta a nagy szerelmet, már nem olyan vészes a nem rózsaszín lelkületű egyéneknek, mint én.
És itt most rátérek Kellan karakterére. Szimpatikus fiatalember a maga kissé ellentmondásos stílusában. Én az elején csipetnyivel sötétebb lélekre számítottam a részéről, csak hogy passzoljon a dolog a megjelenésével, amire a női olvasóknak igazán nem lehet panasza. Mégis, Claire többet vívódik és ettől nekem cseppet ellentmondásos lett. Hiszen szinte beharangozzák a kettős énjét, ő mégis mindig ugyanúgy viselkedik, egyetlen jelenetet leszámítva, amikor "igazi férfi" (legalábbis szerintem). A végére pedig a cukorszirup elnyeli széles mellkasáig. Ezért meg sem közelíti Jace szintjét a szememben. De még fejlődhet, ahogy Kartik is fejlődött. Szóval Kellan még nem elveszett ügy. Sőt, nagy piros pont a neve mellé és elismerő hátba veregetés az írónőnek egy igazán jó húzásért, amivel még a túlcsorduló romantikus megnyilvánulásai ellenére is levett a lábamról. Kellan ugyanis suttog. Nem emeli fel a hangját, csak halkan duruzsol. A hölgy olvasók pedig igazán élénk fantáziájukra hagyatkozva, szinte hallják a helyes fiú mély és halk hangját a fülükben. Ettől válik Kellan egyedivé.
Ami a kötet felépítését illeti, csinos, vaskos darab. Hosszú, élvezetes fejezetekkel, amin átjön az írónő könnyed stílusa. Semmi felesleges ömlengés, és semmi tőmondat. Néha előfordultak aprócska gépelési hibák, hiányzó gondolatjelek, de nem annyira sok, mint A szellemidézőben, ha pedig a vastagságát nézzük, elenyésző.
A könyv végi függelék igazán tetszetős és hasznos a varázsigetárral együtt. Csupán az utolsó oldalakkal volt problémám. Ez azonban a kiadói marketing hibája a szememben. Én ugyanis teljesen feleslegesnek érzem a könyvvégi olvasói véleményeknek keresztelt, szájbarágós dicséretáradatot. Aki véleményt akar egy könyvről, az megkérdez más olvasókat, vagy böngész a blogokon. Nem kell pazarolni a papírt ilyen értelmetlen dolgokra. Szerintem, a reklámnak máshol van a helye.
Összegezve még mindig nem tudom, mitől tartom nagyon jó könyvnek. Talán az írónő miatt, vagy mert valahol a szarkasztikus, realista szívem mélyén én is végtelenül romantikus vagyok, esetleg mert kedvelem a boszikat. Egyszerűen megfogott olyannyira, hogy be akarok szerezni egy saját példányt belőle (könyvtári könyvben olvastam) és izgatottan várom a folytatást.
Azoknak ajánlanám, akik magyar szerző tollából szeretnének olvasni, kedvelik a misztikus dolgokat, esetleg vonzódnak a boszikhoz és van bennük némi romantikus hajlam.

Végezetül hoztam egy interjút az írónővel: megtekinthető ITT.