Üvegszilánkon táncolni

Van valami megkapó ebben a borítóban. Valami, amitől az ember kíváncsivá válik és akár minden korábbi félelmét félreteszi, hogy a végére járhasson ennek a kíváncsiságnak. Én legalábbis ezért választottam ezt a romantikus és amolyan "sírós" könyvet.

432 oldalával kellemes hosszúságú olvasmány, bár az utolsó 30 oldal kissé döcögősen csúszott le.

Fülszöveg:

"Lucy Houstonnak és Mickey Chandlernek nem lett volna szabad egymásba szeretniük, még kevésbé összeházasodniuk. Mindkettejüket hibás génekkel sújtotta ugyanis a sors: a férfi bipoláris személyiségzavarral küzd, a nő családjában a mellrák szedi áldozatait. Ám amikor Lucy huszonegyedik születésnapján útjaik összetalálkoznak, fellángol a szikra, és többé le sem tagadhatják az egymás iránti vonzalmukat.
Eltökélten és megfontoltan küzdenek azért, hogy a kapcsolatuk működhessen, ezért írásba foglalják az ígéreteiket. Mickey szedi a gyógyszereit. Lucy nem hibáztatja azért, ami felett nincs hatalma. A férfi őszinteséget fogad. A nő türelmet. Mint bármely házasságban, nekik is vannak jó, rossz és néha nagyon rossz napjaik. Annak érdekében, hogy megbirkózhassanak az egyedülálló kihívásokkal, szívszaggató döntést hoznak: nem vállalnak gyermeket.
Amikor azonban Lucy megjelenik egy rutin orvosi vizsgálaton, olyan meglepetés éri, ami mindent megváltoztat. Mindent. Egy pillanat alatt értelmüket vesztik a szabályok, és ők ketten kénytelenek újradefiniálni a szerelem valódi lényegét."

Az alaptörténet rendkívül érdekes és kellően romantikus. Két sérült ember finoman kibontakozó szoros kapcsolata és a rengeteg küzdelem, ami mögötte van, inspiráló tud lenni.

Tetszett, hogy a két főhős nézőpontja remek egyensúlyban váltakozott. Mickey naplórészletei tökéletesen kiegészítették a főhősnő narrációját. Az is tetszett, ahogy a kapcsolatuk megelevenedett. Az írónő finoman osztotta el a múltba visszatekintő részeket, így cseppet sem zavarta meg a cselekmény gördülékenységét. Még a hangulat is tetszett, ahogy állandó jelleggel körbelengte egy borongós felleg.

Igen, ez a sok tetszett mondat azt jelenti, hogy akadt olyan is, ami nem tetszett.

Az első dolog, ami rettentően zavart a könyvben, az a halál. No, nem a tényre gondolok, hogy halásos fenyegetés árnyékában álltak a szereplők, hanem konkrétan a Kaszásra. Persze itt se kaszája, se csuklyája, mégis idegesített. Nem tett jót az amúgy szépen és hitelesen felépített szerelmi történetnek, hogy a főhősnő médiumot játszott. Elvette a súlyát és meglebegtetett valamit, ami a giccs felé hajlik.

Nem tetszett a kiszámíthatósága sem. Vannak történetek, amelyek tökéletesen működnek úgy is, ha az olvasó tudja az elkerülhetetlen végkimenetelt. Sőt, ha drámáról van szó, zseniálisan fel lehet építeni mindezt fokozatosan megkedveltetve a karaktereket, hogy az olvasó minden igyekezete ellenére ne tudjon távolságot tartani velük. Itt azonban nem ez történt. A cselekmény halad a könnyedén megjósolt úton és annyira akar kapaszkodni az olvasóba, hogy az inkább zavaró, mint dicséretes.

Félreértés ne essék, nem volt semmi problémám a szereplőkkel, csak néhol túl soknak bizonyultak. Túl kedvesek, túl megértők, túl kiszámíthatók voltak és úgy csimpaszkodtak belem a "Szeress! Akkor is sírni fogsz." üzenetükkel, hogy kedvem támadt beáldozni a kedvenc pulcsimat is, hogy megszabadulhassak a túlzásos ujjaiktól. Nem vagyok romantikus alkat, ez tény, de nekem ez a könyv néhol akkor is sok volt és egy picit akaratos is.

A narrációbeli harmónia érzelmi szinten tört meg a két főhős között. Habár gyógyszer és kezelés tekintetében mindkettőjük estében kitett magáért az írónő, úgy éreztem, Lucy érzelmeit néhol elhanyagolta. No, nem a romantikus és rózsaszín gondolataira célzom, mert abból volt bőven, hanem a betegség lelki megélésére. Nem, a csevegést a kedves Kaszással nem tekintem annak...

A baba dilemmája is cseppet hiányosnak hatott. Sokkal erőteljesebben is ütközhettek volna a pro- és kontraérvek. Ezzel szemben a kötet lezárásának kérdésköre túlnyújtott volt. Mintha az írónő nem akarta volna elengedni a könyvet és a szereplőit. Úgy tűnik, ő is csimpaszkodós típus...

Szóval nem voltam teljesen megelégedve ezzel a könyvvel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tetszett, mivel néhány kifejezetten érdekes kérdést vetett fel. El tudtam tehát gondolkodni rajta és lekötött, de nem érte el azt, amit szeretett volna. Nem ájultam el tőle és nem hullattam könnyeket.

Elsősorban romantikus beállítottságú olvasóknak ajánlom, illetve azoknak, akik kedvelik az érzelmi dilemmákról szóló könyveket, vagy csak kíváncsiak rá, milyen lehet egy bipoláris emberrel élni.

Kötelék

Sokat töprengtem, mielőtt megvettem ezt a könyvet. Eddig még nem volt olyan lakatlan szigetes történet, ami igazán megfogott volna, mégis érdekesnek találtam.

A borító mutatós, bár talán a virágok helyett lehetett volna a baloldalon is tengerpart. Vastagságra kellemes olvasmány 332 lapjával és a kiadó munkájára nem lehet panasz. Egyetlen elgépelést vettem csak észre.

Fülszöveg:

"Amikor a harmincéves tanárnőnek, Anna Emersonnak nyári munkát ajánl a Callahan család, hogy tanítsa a fiukat a Maldív-szigeteken bérelt nyaralójukban, gondolkodás nélkül rábólint a trópusi munkanyaralásra. T.J. Callahannek viszont semmi kedve elutazni. Már majdnem tizenhét éves, és ha a súlyos betegsége nem lett volna elég, az első tünetmentes nyarát a szüleivel és rengeteg tanulnivalóval kell töltenie. Anna és T.J. egy hidroplánon közelítenek az úti céljuk felé, hogy csatlakozzanak a szülőkhöz, amikor a pilóta végzetes szívrohamot kap, ők pedig az Indiai-óceánba zuhannak. Szerencséjükre, kisodródnak egy sziget partjára. De bármennyire is idillikusnak tűnik a hely, gyorsan kiderül, hogy lakatlan, nincs ivóvíz és élelem, sem menedék. Csupán egyetlen céljuk lehet, hogy életben maradjanak, amíg megmentik őket.
A napokból azonban hónapok, sőt évek lesznek, s miközben megtanulják, hogyan gondoskodjanak magukról, Anna rájön, bármilyen veszélyek leselkednek is rájuk a szigeten, az a legnagyobb, hogy T.J. időközben kamaszból férfivá érett."

A fülszöveg alapján azt gondolná az ember, hogy ez tipikus "hajótörött" történet és nem mondhat semmi újat, hiszen olyan sok ilyen történet szaladgál a világban. Igen és mégsem.

A könyv valóban a lakatlan sziget romantikus adottságait használja fel, és bár van benne klisé, az ötlet nem teljesen lerágott csont, akad még rajta némi cápahús. Mielőtt azonban belemennék a részletekbe, meg kell jegyeznem, hogy ez bizony egy romantikus könyv annak minden cukros bájával és a túlélés csupán körítés. 

Nem tudok anélkül többet mondani róla, hogy kisebb elemeket el ne árulnék a cselekményből, így innentől spoiler veszély!

Szóval a történet magja nagyon egyértelmű, amit már a fülszöveg is elárul. Ez a klisé részhez tartozik, hiszen egy lakatlan szigeten ragadt férfi és nő románca se nem új, se nem váratlan. Az írónő azonban megfűszerezte a dolgot egy nem elhanyagolható, 14 évnyi korkülönbséggel, így már nem is olyan egyértelmű a romantika.

Persze a szerelem borítékolva van, és mivel a cselekmény több évet ölel fel, nem tűnik elkapkodottnak sem. Azonban nekem mégis kevés volt. Tudom, sokkal unalmasabb lett volna a könyv, ha cápavadászat helyett a két szereplő beszélgetéseiről és érzelmi állapotáról szólt volna, mégis úgy lett volna hitelesebb. Félreértés ne essék, nem kérdőjelezem meg a szerelmüket, csak rámutatok arra, hogy T.J. akár szép szál legénnyé nő, akár nem, akkor is összejönnek, mert az egymásra utaltság valóban szoros köteléket hoz létre.

A szigeten töltött idejükből tehát főleg a kisebb kalandok vannak leírva néhány hétköznapi, ám a semmi közepén meglehetősen nagy problémával. Azonban, mivel romantikus regényről van szó, ezek az akadályok nem igazán veszélyesek, sőt kicsit talán túlságosan sok a kedvező fordulat. Értem itt a partra vetődött holmikat és Csonti csirkéit, meg úgy általában a tényt, hogy nem sikerült megöletniük magukat az évek alatt.

A cselekmény tehát pörög, mindig beúszik a képbe valami új gond, aztán miután megoldódott, jön a következő, az olvasó így cseppet sem unatkozik.

Aztán jön a fordulat, a megmenekülés, ami még hihetetlenebbé teszi a könyvet, bár igazán ötletes volt, pont ezt a valós eseményt beleépíteni és ez az a pont, ahonnan a könyv végleg átmegy romantikus regénybe félredobva a tengerparti kalandot.

Egyrészt örültem, hogy tovább kísérhettem a szereplők sorsát a sziget szélénél, másrészt viszont annyira rózsaszín és cukros volt nekem a kötet utolsó harmada, hogy hiába áztam előtte sós vízben, cukormérgezést kaptam. Ez a rész ugyanis klisé, még több pozitív véletlen és még több klisé, semmi több. Nem sajnálom a szereplőktől a boldogságot, ennyi megpróbáltatás után kijár nekik, de muszáj volt ennyire sziruposra írni?

Spoiler vége!

A cselekmény tehát, mivel állandóan mozgásban volt, tetszett, csak a vége ne lett volna ennyire rózsaszín. A szereplőkkel megvoltam. Jó volt a váltott nézőpont, bár Anna egyértelműen nagyobb hangsúlyt kapott, pedig ő volt az unalmasabb jellem. 

A sorok gördülékenyek és az írónő szinte valóban mindenre gondolt és igyekezett meg is magyarázni, az viszont, hogy az olvasó elhiszi-e, már egy másik kérdés.

Összességében tehát egy trópusi napsütéses romantikus könyv. Nem bántam meg, hogy elolvastam, mert jól szórakoztam közben, viszont nem lettem tőle a lakatlan szigetek rajongója. Homokos part ide vagy oda, ez a téma engem akkor sem bájol el. (Talán mert a szereplőik helyében tudom, hogy két nap után feldobnám a bakancsot.)

Azoknak ajánlom, akik romantikus kalandról szeretnének olvasni és minden hölgynek, aki olvasmányt keres nyaralásra a vízpart mellé. Túlélőkézikönyvnek nem felel meg ugyan, de egy forró nyáron délutáni elfoglaltságnak ideális.

A könyvben említett két dalból csak az egyiket linkelem:

Boston - More than a feeling

Csillagpor

Ez nem egy könnyed nyári olvasmány, hanem egy kifejezetten komoly, néhol komor történet, ami sok gondolatot felvet az olvasóban.

A borító nagyon szép, ám a cím kissé megtévesztő. A könyv eredeti címe The Promise of Stardust vagyis a Csillagpor ígérete, ami valószínűleg nem volt elég hangzatos, ezért egyszerűsítették le. Csakhogy Csillagpor címen egy másik könyv (Neil Gaiman meseregénye) is a piacon van, így a magyar olvasók könnyedén megzavarodhatnak.

A címválasztáson kívül azonban nem sok panasz eshet a kiadó munkájára, talán csak annyi, hogy néha felcserélték a neveket a szövegben.

Fülszöveg:

"Egy férfi és egy nő. Gyerekkoruk óta ismerik egymást. Matt kétéves, amikor először a karjában tartja az újszülött Elle-t, tizenhét, amikor csillaghullás idején először megcsókolja, és harminchárom, amikor feleségül veszi. Mindenük megvan, amire vágyhatnak. Csak egyetlen űr tátong az életükben, a közös gyerek hiánya. Ám egy ártatlan baleset mindent megváltoztat. Elle kómába esik, és a végakarata alapján nem szabad gépekkel életben tartani. Egy csoda mégis felülír mindent. Kiderül ugyanis, hogy gyermeket hord a szíve alatt. Vajon mi az erősebb? A jog, amelyre Matt anyja (aki egyben Elle keresztanyja is), Linney hivatkozik? Vagy az új élet reménye?
Az érzések mellett a jogászok is egymásnak feszülnek. A tét: élet vagy halál"

Az orvosi etika kényes terep, főleg ha az életminőségről van szó. Korábban már olvastam egy könyvet (Mielőtt megismertelek), ami hasonló kérdéseket feszegetett. Ebben a könyvben mégis egész más a helyzet. Egyrészt az érintett, Elle nem képes megmondani, mit szeretne, másrészt nem is igazán az ő életéről kell dönteni, hanem a kisbabáról. Itt pedig egy újabb kényes etikai kérdés merül fel: Mikortól számít egy magzat embernek?

Priscille Sibley tehát cseppet sem könnyű témát választott, ám meglepően körültekintően mutatta be. Tekintve, hogy főállásban nővér és csak mellékállásban író, nem okozott neki gondot a kórházak világában való eligazodás és épp elég hasonló esetet látott már, hogy a hozzátartozók reakcióinak változatait is ismerje. Épp ezért a könyv tele van orvosi szakkifejezésekkel, de csak annyira mint a kórházas filmsorozatok, belső információkkal, hiszen a főhős orvos és több egészségügyi dolgozó szerepel még a könyvben, amik nagyon is hitelessé teszik a problémát. Ehhez jön egy adag jog, mert itt valóban a bírósági pereskedés adja a másik fő szálat. A könyv azonban szerencsére nem merül ki Elle aktuális veseműködésén és a perben bemutató következő bizonyítékon, hanem kiegészül a múlt eseményeivel.

Matt szimpatikus főhős, meg lehet érteni szenvedését, kétségeit és ragaszkodását. Ráadásul ahogy újra és újra felidézi a múltja darabkáit, sokkal közelebb kerül az olvasókhoz. A korábbi események tehát jól jöttek, színesítették a cselekményt és megtörték kicsit a kórház-bíróság körforgást.

Csakhogy amilyen szomorú a történet jelene, talán olyan szomorú a múlt is. Matt ugyanis nem csupán szép emlékeket idéz fel, hanem kifejezetten tragikusakat is. Ezek pedig néha sokkal súlyosabbnak tűnnek, mint az agyhalál. Engem legalábbis Elle korábbi vetélései jobban megráztak.

A többi szereplő is érdekes karakter, akár Matt mellett állnak, akár ellene tanúskodnak. Megértettem Linney érveit is és egyedül Adam volt az, akit megcsapkodtam volna. Ez a harc ugyanis egyáltalán nem tartozott rá. Ahogy a médiára és a többi ostoba tüntetőre sem. A magzatpártiak meg az állítólagos feministák (akiknek gőzük sincs mi az a feminizmus) elmehettek a búsba a goromba riporternővel az élen. Na, ők rendesen felhúzták az agyam és nem biztos, hogy lett volna annyi önuralmam velük szemben, mint szerencsére Mattnek volt.

Szóval mindkét tábort értettem, mégis megvolt a saját álláspontom Matt mellett. (Bővebben erről a bejegyzés végén.)

A cselekmény tehát szépen fel van építve és bár egy-két mozzanat nekem kicsit sok volt (olyan romantikus regényesen sok), azért megmaradt a realitások talaján és sok érdekes és elgondolkodtató kérdést vetett fel. Szóval összességében jó könyv volt, tetszett.

Azoknak ajánlom, akik szeretnek etikai kérdéseken meditálni és mindazoknak, akik szerint minden élet egy fénylő csillag.

Kedvenc idézetem a könyvből:

"Csillagporból vagyunk. Minden a földön. Minden hamuból van."

Szubjektív vélemény:

A könyv nagyon sok gondolatot ébresztett bennem és ezeket ki kell írnom magamból. Szóval ez itt most csak a saját véleményem lesz, nem kell velem egyetérteni, ez csak egy nézőpont a sokból.

Matt mellett tettem le a voksot, mert bár értelmetlennek tartom egy agyhalott ember mesterséges életben tartását, Elle esetében nem erről volt szó. Ha az orvostudomány képes fizikailag életben tartani egy anyát, hogy a gyermeke biztonságban megszülessen, miért ne tehetnénk meg. Viszont úgy gondolom, hogy minden eset egyedi, minden terhesség más, így külön kell őket nézni és nem statisztikailag illetve jogi halmazokban.

Mikor Jake megjegyezte, hogy ha sikerül feljebb vinni az ügyet és jogi precedens lesz belőle, akár azt is elérhetik, hogy tilos lesz az abortusz, kiakadtam. Kiakadtam, mert a könyvben is feltűnt elvetemült magzatpártiak képmutatóan ostobák. Mindig csak egy szeletet néznek és sosem az egész tortát.

Anya vagy a gyermek a fontosabb? Attól függ, mit mond a társadalom, ez pedig kulturálisan változik. Például a császármetszést a kínai császárok találták ki, mert ott az volt a fő, hogy trónörökös szülessen, az anya pótolható volt. Erre persze ezek a sötét tüntetők egyből felhördülnek, micsoda barbárság, de abba nem gondolnak bele, hogy arra kényszeríteni egy nőt az abortusz eltörlésével, hogy akkor is hordjon ki egy gyereket akarata ellenére, ha éppen az életébe is kerülhet, pont ugyanez. 

No, de ez csak a sokszög egyik oldala. Ott van még az altruizmus, vagy anyai ösztön, ha így jobban tetszik. A nők ugyanis normális esetben ösztönösen úgy érzik, a gyermekük élete fontosabb a sajátjuknál. A könyvben Elle is így volt vele. Nincs ebben semmi rossz, ez színtiszta biológia és egy olyan világban, ahol a nő eldöntheti, mit akar, tökéletesen megállja a helyét.

A másik nagy dilemmában, a magzat kérdésében talán még kényesebb az állásfoglalás. Elle a balesetkor terhessége legelején járt és én nem mondanám egy párhetes magzatra, hogy ő bizony egy teljes értékű emberi lény. Nem azért, mert még picike, hanem mert ez is társadalmilag jól behatárolható. Nem véletlen, hogy kulturálisan más és más, mikor adnak a gyereknek nevet, mikor tekintik életképesnek, mert ezzel  az egész közösséget védik. A terhesség során és a szülés utáni hétben még olyan sok probléma adódhat és olyan sérülékeny az újszülött, hogy könnyebb elviselni az elvesztését, ha még nem kötődnek hozzá teljesen. Ha még nem tekintik teljes mértékben egy új családtagnak, kevésbé fáj az elvesztése. Ez pedig szerintem szintén teljesen logikus és normális reakció, ezzel sincsen semmi gond.

Visszatérve a könyvhöz, bár magzatnak tekintettem a picit és nem kisbabának, mégis úgy voltam vele, ebben a helyzetben Elle kívánsága mellette dönt, így én is mellette döntök.

Add vissza az életem!

Hirtelen felindulásból elkövetett könyvvásárlás eredménye. Egyszerűen megleptem magam vele, mert olyan sok szépet hallottam már róla és úgy éreztem, igazuk van a kozmetikai reklámoknak: én ezt megérdemlem. Ha már ennyire egocentrikus vagyok, azt is hozzáteszem, a szimatom csalhatatlan volt, igazán jó könyv.

Ez az első olvasmányom a Pioneer Books kiadó munkái közül, akik sikeresen meg is nyertek maguknak. Mostantól nagyobb figyelmet szentelek nekik. Hogyan is lehetne nem figyelni rájuk, mikor ilyen meseszép borítókat gyártanak? Virágok ide vagy oda, én teljesen belezúgtam a könyv külsejébe. A teljesség igényével azonban hozzá kell tennem, hogy akadt szépséghibája is elgépelések fedőnév alatt.

400 oldal vagyis a kellemesen vastag kategória.

Fülszöveg:

"Alice az edzőterem padlóján tér magához, fején egy csúnya púppal és annak tudatában, hogy ő még mindig az a jókedvű huszonkilenc éves nő, aki nemrég kezdte el közös életét csodálatos férjével és a pocakjában növekvő első babájukkal. Teljes elképedésére azonban gyorsan kiderül, hogy az esés tíz évet kitörölt az emlékezetéből. Valójában harminckilenc éves, a mindennapokban egy nyugodt pillanata sincs, és akkor érzi jól magát, ha naponta három órát sportol, majd pedig különböző összejövetelekre jár olyan nőkkel, akiket mindig nagy ívben el szokott kerülni. Hogy az ördögben jutott idáig az élete? Hogyhogy nem emlékszik a három gyermeke születésére, sőt magukra a gyerekekre sem? Miért utálja az imádott férje, akivel ráadásul még a bíróságon is acsarkodik? És mégis mit tehetett, hogy a szeretett nővére szinte szóba sem áll vele?
Új szemüvegen keresztül látva az életét, Alice nemhogy alig ismer magára, de még csak nem is kedveli azt az embert, akivé vált. Vajon lehet még újra az a nő, aki valaha volt?"

Érdekes problémafelvetés, nem igaz? El lehet töprengeni, vajon mit szólna a tíz évvel ezelőtti énünk, ha most látna minket. Vajon elégedett lenne, vagy csalódott? Úgy alakult az elmúlt tíz év, ahogy elterveztük, vagy teljesen letértünk az útról és eltévedtünk az erdőben? És ha eltévedtünk, gyanús mézeskalácsházra vagy meseszép palotára bukkantunk? Kifejezetten elgondolkodtató téma.

Ez a könyv pedig úgy mutatja be mindezeket a kérdéseket, mintha bárkivel megtörténhetne. Teljesen hétköznapi szereplőket és élethelyzeteket ír le, ami izgalmat ad minden sornak. Az olvasó könnyedén beleélheti magát és akár ki is vetítheti saját tapasztalataira, életére.

Alice a főszereplő, mégsem csak róla szól ez a könyv. Három nő sorsát mutatja be, vagyis Alice mellett reflektorfényt kap nővére, Elisabeth és fogadott nagymamája Frannie. Az előbbi naplórészletek formájában, míg az utóbbi blogbejegyzéseken keresztül.

Nekem mindhárom nő érdekes volt. Mindegyiküket megértettem, mégis elhatárolódtam időnként, ami így volt jól, mivel egyikükre sem hasonlítok igazán (még, hiszen ki tudja, milyen leszek tíz év múlva...)

Alice személyében igazából két nőt ismerhetünk meg, a kissé naiv, vidám, 29 éves, friss házas, leendő anyukát és egy határozott, szoros időbeosztással rendelkező, céltudatos, ám szomorú, háromgyerekes, majdnem egyedülálló anyukát. Félelmetes, mennyit változik az ember személyisége az élet alakulása során. Nekem minden naivsága ellenére, a fiatalabb Alice volt a kedvencem, az idősebb kiadása ugyanis túlságosan karót nyelt, makacs és önző volt. 

Az elveszett emlékek felkutatása során felbukkan minden, ami a házas élet velejárója. Ehhez pedig hozzákapcsolódik a férj, Nick hasonlóan végbement személyiségbeli változása. Cseppet sem volt meglepő, Alice miért szeretett bele és talán a fiatal Alice szemén át, az olvasó is belezúg kicsit. Az idősebb kiadása azonban neki is merev, mogorva üzletember, akiben azonban (csakúgy mint feleségében) ott van valahol a régi énje is eltemetve.

Akár párterápiának is megfelelne az a sok konfliktushelyzet, ami felmerül közöttük. Vajon megőrizhető-e a szerelem hosszú éveken át? Nos, véleményem szerint, hacsak nem tesszük formaldehidbe, nem. Ez azonban nem baj, mert a szerelemből, ha jól ápolják, tiszta szeretet lesz és örök ragaszkodás. Nekem legalábbis ilyen romantikus tévképzeteim vannak. A könyv pedig hasonló üzenetet hordoz.

"A szerelem első időszaka izgalmas és szárnyakat adó. Könnyű és bugyborékoló. Ezt bárki imádhatja. Ám a szerelem három gyerek után, egy szétköltözés és egy majdnem válás után, miután megbántották egymást, majd megbocsátottak egymásnak, miután halálra untatták, majd meglepték egymást, miután látták a legrosszabbat és a legjobbat is – nos, ez a fajta szerelem szavakkal nem kifejezhető. Egy saját kifejezés kellene hozzá."

Alicenek azonban nem csak férjével szemben kell megállnia a helyét, hanem három vásott kölyökkel is. Meg lehet kövezni, de engem Olivia irritált. Madison és Tom igazi egyéniségek voltak, mindkettőjüket kedveltem és örömmel olvastam róluk, ám amint a legkisebb gyerek, Olivia felbukkant, égnek meredtek a pihék a tarkómon. Hiába állítják be a világ legédesebb kislányának, borzalmas természete van. Ez a túlzott nyájasság (Ki a fene hívja a szüleit állandó jelleggel drága anyucinak és drága apucinak? Brr!) és miniatűr egoizmus az agyamra ment. A gyereknevelés valóban nem könnyű feladat, fel kell nőni hozzá.

Itt kell áttérnem Elisabeth-re, akivel mélységesen együtt tudtam érezni. Eddig meg sem fordult a fejemben a gyerekvállalás gondolata, mégis úgy érzem, ha megtudnám, nem eshetek teherbe, kétségbeesnék. Az életadás túlságosan is összekapcsolódik a nőiség fogalmával, nem lehet átlépni rajta. Épp ezért nagyon sajnáltam Elisabeth-et és drukkoltam neki. Talán a róla szóló részek voltak a legfelkavaróbbak és a legmélyebbre hatóak.

Muszáj még egy észrevételt tennem a témához. Nem értem, miért zárkózik el az emberek 80-90%-a az örökbefogadás elől. Értem én, hogy úgy az igazi, ha a gyerek hasonlít a szüleire, de ha ez nem megoldható, miért nem fogadnak örökbe egy babát. Én mindig megrendülök, ha kidobott csecsemőkről hallok és sajnos nem olyan ritka eset. Ezeknek a picinek pedig anya és apa kell, míg a meddő párok annyira vágynak egy apróságra, vagyis pofon egyszerű a képlet. Már az ókorban sem csináltak belőle nagy ügyet. (Athénban a nem kívánatos apróságokat a város bizonyos pontján hagyták, ahonnan bárki befogadhatta őket, ha gyerekre vágyott.) Az pedig, hogy ki tudja kinek a vére folyik a gyerekben, rettentő gyenge érv. Közhiedelemmel ellentétben a környezeti hatások határozzák meg egy ember személyiségét és nem a genetika. 

A harmadik hölgy, Frannie élete is érdekes volt. Az ő esete is azt mutatja, hogy nem csak a vér számít és bebizonyítja, hogy bár idős korban már keveset lehet elvárni az élettől, merni kell álmodni. Frannie túljutott időskori depresszióján és boldogan töltötte élete hátralévő napjait a mának élve, ami szerintem nagyszerű üzenet.

Ez a könyv tehát tele van pozitív mondanivalóval. Hol humoros, hol szomorú és ízig-vérig életszagú. Engem nagyon megfogott, elgondolkodtatott, ugyanakkor szórakoztatott. Jól jártam, hogy a megérzéseimre hallgattam és megleptem magam vele. 

Ajánlom minden nőnek, különösen azoknak, akik a való életről szeretnének olvasni, legyenek fiatalok, vagy idősek, szoknyájukon csüngő gyerekekkel vagy kisbabára vágyva. Mindenki találhat benne apró, pozitív üzenetet.

"De talán minden élet álomszerűnek tűnik, ha a fényképalbumokon keresztül nézzük. Az emberek mindig engedelmesen mosolyognak és a kamera lencséje felé fordítják a fejüket, ha az eléjük kerül."