2023. január 28., szombat

Királyok Veszte

Ezzel a könyvvel nagyon-nagyon sokáig szemeztem. Érdekelt, mivel fantasy világban játszódik és a sárkányok központi elemeknek tűntek, ám meglehetősen hosszú, 720 oldal, ráadásul egy több kötetre rúgó sorozat (Sárkányok kórusa) első része. Többször úgy mentem el a könyvtárba, hogy ezúttal tényleg kiveszem, mégis nélküle tértem haza. Egyszerűen nem volt bátorságom még egy terjedelmes sorozatba belekezdeni, főleg olyanba, amelynek még nem jelent meg minden része.
A borító egyébként tetszetős, miatta  figyeltem fel erre a könyvre.
Fülszöveg:
"Egy dalnok inasaként Kihrin legendás tettek meséin nőtt fel. Közben tolvajként azért küzd, hogy elég pénzt gyűjtsön, és kijusson a Főváros nyomornegyedéből. Egyszer azonban rossz házat foszt ki, felfigyel rá egy démon, és az élete gyökeresen megváltozik.Kihrin szorult helyzete magára vonja az egyik uralkodóház figyelmét, akik azt állítják, hogy ő a züllött hercegük rég elveszett fia, és maguk közé fogadják. Az ifjú, akinek az élete ezzel korántsem vesz örömteli fordulatot, belekeveredik új családja kegyetlen törekvéseinek hálójába, és hamar rájön, hogy rég elveszett hercegnek lenni egyáltalán nem olyan, mint a mesékben.
A helyzet csak tovább romlik, amikor Kihrin megszökik kincsekkel teli börtönéből. Megtudja ugyanis, hogy ő áll egy ősi, rettenetes jóslat középpontjában, és az istenektől a démonokig, a sárkányoktól a mágusokig minden oldal a saját céljai érdekében akarja felhasználni őt. Kihrin kénytelen szembesülni azzal, hogy a gyerekkorában hallott régi mesék elég sok mindenről hazudtak. Főképp arról, hogy a történet végén mindig a hős győzedelmeskedik.
De Kihrin talán nem is hős, hiszen nem az a végzete, hogy megmentse a világot. Hanem az, hogy elpusztítsa."
Kezdem egy vallomással, kényelmi okokból mégsem hoztam ki ezt a könyvet a könyvtárból, hanem inkább e-könyv formátumban olvastam. Nem volt ugyanis kedvem egy tégla méretű darabot cipelgetni magammal, ami jó ötlet volt, mert épp egy repülőúton jött meg hozzá a kedvem. Ez pedig azért érdekes, mert az e-olvasóm nem kezeli jól a lábjegyzeteket. Ez a "csupán" 720 oldalas könyvecske pedig legalább 40 oldalnyi lábjegyzettel és függelékkel van ellátva, amivel e-olvasóm képességeiből adódóan a történet befejezése után szembesültem. Az olvasási élményem így lábjegyzetektől mentes, és azt kell mondanom, kifejezetten örülök neki. Természetesen nem bírtam ki, hogy utólag ne olvassak bele, így rá kellett jönnöm, hogy nagyon kilöktek volna a szövegből. Valószínűleg egészen más lenne most az értékelésem, ha mégis a könyvtári példányt választom. (Pedig nem vagyok lábjegyzet-ellenes, de tényleg.)
Meglehetősen vegyes érzéseim vannak ezzel a történettel, ám összességében inkább pozitív irányba billen a mérleg.
A narráció hamar megnyert magának, mivel kedvelem a két szálon futó történeteket. Itt pedig két idősíkon haladnak az események, a múltban és a nem annyira távoli múltban, hogy aztán utolérjék egymást, és összefonódjanak a jelenben. Tetszett az a fokozatosság, ahogy a két szál kiegészítette egymást, és helyükre kerültek az események, illetve megvilágosodtak az összefüggések.
A szerző nem csupán a narrációban volt kreatív, hanem a világépítésben is. Egyrészt ez egy tipikusnak mondható epikus fantasy, ahol veszélyben a világ, vannak baljós próféciák, különféle lények (mint a sárkányok, de róluk majd később) és természetesen mágia és egyéb fegyverek. Másrészt, ahogy a fülszöveg is sugallja, ez egy fordított mese, ahol a hős szegény fiúból nem gondtalan gazdag fiú lesz, hanem gazadag fiú egy nagy rakás világméretű problémával a nyakán. Ügyes ötlet, ami egy kis frissességet visz a megszokottnak tűnő történetbe.
A világ részletessége kellemes, a cselekmény pedig állandó mozgásban van, így nincs idő megállni, bámészkodni. (Leszámítva egyetlen részt, ám ott van egy sárkány, így kit érdekel, ha üldögélünk kicsit.) A szerző fantáziavilága tehát meglehetősen gazdag és látszik, hogy nem csupán sodródott az eseményekkel, hanem minden mozzanatnak célja van a jövőre, a következő akcióra nézve. Ezt pedig a kötet utolsó negyedén tapasztalt "aha" érzések tovább erősítik.
A főhős kedvelhető figura, a rengeteg mellékszereplőből pedig bőven válogathat az olvasó szívének kedves személyt vagy épp olyat, akit szívesen eltenne láb alól. Azért észnél kell lenni, mert olyan sokan vannak ebben a történetben, hogy nem olyan egyszerű követni, ki kicsoda. És itt jön a képbe az a bizonyos vegyes érzéseket keltő eleme a történetnek, ám ez spoileres:
Megvan a szappanoperák azon jelenete, amikor kiderül, hogy az egyik főhős valójában a másik szereplő eltitkolt ikertestvére, nagybátyja, apja vagy szomszédjának a kismacskája? Na, akkor emeld ezt az klisét a köbre és megkapod ezt a könyvet. Itt ugyanis senki sem az, akinek látszik, akinek hiszik, akinek gondolja magát. Ráadásul nem csupán a kusza rokoni kapcsolatokra kell gondolni, hanem a lélekvándorlásra is. Ki puszta véletlenből köt ki valaki más testében, ki szándékosan. Ki reinkarnációval tér vissza korábbi emlékek nélkül, ki tudja, hogy ki volt az előző cirka hatvan életében. Ehhez jön az azt hittem, halott, de mégsem, illetve a meghalt, de visszatért hasonlóan keserédes eleme. Egy idő után teljes káosznak tűnik az egész, ám mégis érezni, hogy a szerző egy gondolatmenetet követett, és nem véletlenszerűen dobázólik a kapcsolatokkal. Nehéz eldönteni, hogy ez az őrület vagy inkább a zsenialitás felé hajlik. Nekem legalábbis kell még egy kötet, hogy ezt eldöntsem. Spoiler vége!
Szándékosan a végére hagytam a sárkányokat. Ők ugyanis azok, akik számomra emelték még ennek a könyvnek az olvasási élvezetét. Klasszikus, hatalmas, tűzokádó sárkányok vannak itt, amelyek nagy mágiához kapcsolódnak, okosak, és saját céljaik, vágyaik vannak. Ha pedig egy sárkány szemet vetett rád, nos, nehéz tőle megszabadulni. Nagyon tetszettek és rettentően remélem, hogy a következő kötetben többet kapok belőlük.
Még egy dologról kell szót ejtenem, a kötetben olvasható erőszakról. Ez a világ meglehetősen kegyetlen, van itt minden a gyilkosságtól az erőszakon át a rabszolgaságig. Ráadásul nem finomkodik, nyíltan megmutatja hogyan használják ki egymást mindenféle tekintetben az emberek. Nem mondanám sötétnek vagy véresnek ezt a könyvet, ám az erőszak épp elég helyet kap benne, hogy a veszély, a probléma, a gonosz démon vagy ember igen is fenyegetőnek tűnjön.
Összességében ez egy kalandos, kellemesen friss elemekkel tarkított, ám mégis klasszikusnak mondható fantasy történet. Egy percig nem unatkoztam rajta, végig fenntartotta a figyelmemet és vannak benne sárkányok. Volt ugyan néhány dolog, amiről még mindig nem tudom megítélni jó-e vagy inkább csak túlzásokba esett a szerző, ám így is jó élményt nyújtott.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a fantasy kalandokat, és nem zavarja őket, ha olvasás közben sok-sok dolgot, nevet, kapcsolati szálat fejben kell tartani. Ha viszont valaki nem vevő a több idősíkon futó cselekményre, és egytucat szereplőnél többet már nem szívesen jegyez meg, valószínűleg nem ez lesz a számára ideális könyv. Illetve, akit a rabszolgaság érzékenyen érint, óvatosan kezdjen bele, mert a történet központi eleme ez az undorító és felháborító rendszer.

Kiegészítés:
A Sárkányok kórusa összesen öt kötetből áll. Őszintén nem tudom, mi a fenét tudott még kitalálni a szerző négy további hasonlóan vaskos kötetben, de kíváncsian várom. 
Magyarul eddig a harmadik részig érhető el, és csak remélni tudom, hogy a kiadó nem kaszálta el. A második kötetet, Minden Dolgok Neve, hamarosan elolvasom, még mielőtt elfelejteném, hogy a sok szereplő ki kinek a kicsodája.

2023. január 25., szerda

Mozgóképek CXVII.

Tavaly készítettem egy rövid filmes évösszegzést a rovat decemberi bejegyzéséhez. Ezt még mindig jó ötletnek tartom, így tartva a hagyományt, idén is egy visszatekintéssel zárom 2022 utolsó filmes bejegyzését.

2022-ben a legtöbb filmet, szám szerint tíz darabot márciusban néztem meg, októberben egyáltalán nem néztem filmet, míg a számszerűsíthető legkesebbet, csupán egyet pedig májusban láttam. Egész évben 8 alkalommal voltam moziban, ami azt mutatja, hogy hiába nyíltak meg a mozik, nem tért vissza lelkes moziba járó énem. Ennek talán két oka van: mostanában nehezen találok olyan filmet a moziban, amiért hajlandó vagyok egy meglehetősen drága mozijegyet megvenni, másrészt pedig a Netflix kínálata túl jó, így mindig találok itthon is egy kis néznivalót.
Értékeléseimet tekintve 6 filmnek adtam a maximális 10 pontot, ami kesevebb, mint tavaly, de még mindig azt mutatja, hogy több hónapban találtam kiemelkedő alkotást, ami jó.
Műfajt tekintve dokumentumfilmek terén eggyel nőtt a szám, 11-et láttam összesen, míg animációs filmek terén eggyel csökkent, mert csupán 6-ot néztem meg.
Összességében 71 filmet láttam 2022-ben. Ebből 7 darabot decemberben, úgyhogy nem húzom tovább, hanem beszámolok ezekről.

Noel naplója
"A regényíró karácsonykor kitakarítja gyermekkori otthonát, és találkozik egy nővel, aki vér szerinti anyját keresi. Vajon a régi napló feltárja a múltjukat – és a szívüket?"
Könyvadaptáció, amit nem olvastam, ám ez nem tartott vissza, mert a decembert muszáj karácsonyi filmmel indítani. Az előzetes alapján látszott, hogy van benne hó bőven, na meg egy aranyos kutya, más nem is kellett nekem.
Ez egy tipikusnak mondható romantikus karácsonyi film. Akadnak benne klisék, kiszámítható, de nem bárgyú, így elvoltam vele. A családi kapcsolatok pedig legalább olyan hangsúlyosak voltak benne, mint a szerelmi szál, a kutya pedig tényleg aranyos.
Szóval nem egy nagy szám, de ha valaki egy könnyed karácsonyi filmre vágyik sok-sok havas jelenettel, tudom ajánlani. Újat nem fog mondani, de nem is hiszem, hogy akart volna.

A szomorúság háromszöge
"Gazdag turisták nyaralnak egy hatalmas luxus óceánjárón. A szupergazdagok és divatmodellek gondtalan semmittevését előbb megzavarja egy harsányan politizáló kapitány, majd a hajó elsüllyedése után a túlélőknek egy szigeten kell újabb megpróbáltatásokkal szembenézniük."
Ezt a filmet moziban láttam Dörmi barátom jóvoltából. A szereposztás miatt érezte úgy, jó lehet duplarandi programnak. Nos, a film előtt San Diegóval sikerült őket kissé kétségbe ejtenünk, mivel meséltünk a rendező előző filmjéről (A négyzet), ami nem igazán tetszett nekünk. Szóval meglehetősen vicces hangulatban vágtunk neki a filmélménynek, és nagyon kellemesen csalódtunk.
Ez a film egy szatíra annak minden pozitív és kevésbé pozitív tulajdonságával. Egyszerre rettentően szórakoztató társadalomkritika, és helyenként túlzásokba eső vígjáték. A karakterek sarkítottak, ám épp ettől szórakoztatóak. A jelenetek gyakran abszurdan viccesek, és igen, van benne jó néhány túlzás, mint az elnyújtott, káoszba fulladt vacsora. Illetve volt egy jelenet egy szamárral, ami nagyon megviselt. Összességében azonban remek filmélményt nyújtott. Mind a négyen jó kedvvel és elégedetten hagytuk el a mozitermet.
Azoknak ajánlom, akik szívesen néznek kissé abszurd humorral dolgozó társadalomkritikát. Illetve az sem árt, ha van hozzá gyomruk.

Lady Chatterley szeretője
"A férjéből kiábrándult Lady Chatterley szenvedélyes viszonyba kezd birtokuk vadőrével."
Egy újabb könyvadaptáció, amit nem olvastam. A kötet jelentőségéről viszont hallottam, így kíváncsi lettem, vajon sikerül-e egy ma is hatásos adaptációt készíteni belőle. Plusz Emma Corrin tehetséges színésznő, amit már korábban bizonyított (The Crown).
Sajnos azt kell mondanom, nem sikerült a filmnek elérnie azt, amit vártam. Míg a maga idejében a szenvedélyes testiség elég volt, hogy az ehhez nem szokott embereket lekösse, ma, amikor mindenhol csupasz bőrfelületet lehet látni, és nyíltan beszélhetünk a szexualitás teljes palettájáról (lásd Szexoktatás) ez a film nagyon kevés. Kevés, hogy lekösse a nézőt. Hiába szépek a ruhák, szép a táj és igényesek az ágyjelenetek, ez bizony nem elég. Szükséges lenne a karakterek mélyebb megismerése, hogy megértsük őket, mint összetett személyiségeket. Csakhogy a szereplőknek csupán a szerelemhez és vágyhoz fűződő viszonyára fókuszáltak a készítők, minden más homályba veszett.
Untam ezt a filmet, nem adta meg azt, amit vártam tőle, pedig mélyebb karakterábrázolással sokkal érdekesebb is lehetett volna. Talán, aki olvasta a könyvet, jobban tudja értékelni.

A világ legrosszabb embere
"Julie-t négy éven keresztül követjük, a norvég lány a szerelmi életében és karrierjében is a helyes, sorsfordító döntéseket próbálja meghozni – még ha egyszer megfontolt, máskor elhamarkodott választásaival fájdalmat is okoz a szeretteinek, vagy éppen saját magának. Ahhoz, hogy Julie élete egyenesbe jöjjön, először önmagát kell megtalálnia és elfogadnia – rögös út vezet ennek az beismeréséhez."
Ez a film nagyon sok elismerést kapott, így kíváncsi lettem rá.
Nehéz meghatározni, mit is gondolok róla. Egyrészt, mikor néztem, nem éreztem olyan nagy számnak. Nincs kimondott cselekmény, csak életesemények egymás után. A főhőssel is csupán az elején tudtam kicsit azonosulni. Viszont, ahogy visszagondolok rá, elég sok jelenet eszembe jut, és elég sok témát vetett fel, amin lehet gondolkodni kicsit. Ez a film hétköznapi, nem akarja megváltani a világot, csak megmutatja a valóságot annak minden szürke és kevésbé szürke részével. Ellentétben az előző filmmel, ez nagyon is mai. A látásmód, a gondolatmenet a ma "divatos" sémát követi, amit más európai filmekben és könyvekben tapasztalhatunk. Remek korképet ad. Nem nyűgözött le ugyan, de teljesen rendben van ez a film. 
Azoknak ajánlom, akik szeretnek hétköznapi dolgokon töprengeni és nem zavarja őket, ha nincs izgalmas cselekmény. Ha pedig valaki olvasta a Felnőtt embereket, és tetszett neki, bátran vágjon bele ebbe a filmbe.

Harrigan úr telefonja
"Egy fiú és egy idősödő milliárdos a könyvek – és első iPhone-juk – miatt kerül kapcsolatba. Ám amikor a férfi meghal, rejtélyes kapcsolatuk nem szűnik meg."
Stephen King könyveivel nem vagyok jó viszonyban (az Az még mindig fáj), ám a műveiből készült filmadaptációkat többnyire kedvelni szoktam, így adtam egy esélyt ennek a filmnek.
A történetnek egyetlen érdekes szereplője van, az okostelefon. No, nem azért, mert a síron túl is csörög, hanem mert remekül bemutatja, hogyan lett egy új találmány, a telefon internettel napjaink egyik nagyhatalma. Ezt leszámítva viszont merő unalom ez a film. Klisés szereplők, unalmas cselekmény és egy olyan központi konfliktus, ami senkit sem érdekel.
Érdektelen ez a film, unatkoztam rajta, így kizárólag King rajongóinak tudom javasolni, hátha ők mindent is elnéznek a szerzőtől.

Utóhatás
"Egy iskolai trauma következtében Vada élete teljesen a feje tetejére állt, kapcsolata a barátaival és családjával pedig valószínűleg örökre megváltozik."
Ez a film a témája miatt érdekelt.
Tetszett, hogy olyan szemszögből közelítette meg a kérdést, amilyet ritkán látni. Se elkövető, se áldozat, csak egy túlélő a sokból, akiről ugyanúgy érdemes lenne beszélni. A film ettől hiteles és egyszerű. Egy jó lélektani dráma egy új megközelítésből.
Nekem tetszett. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a karakterek lelkivilágát boncolgató filmeket, és nem várnak nagy katarzisokat. Aki viszont a dráma véres és végletekig drámai átélésére vágyik, nos, keresse máshol, mert ez a film nem erről szól.


A barátnő, aki nem létezett
"Manti Te'o jövője az amerikai futballban ígéretesnek tűnt a Notre Dame-tól az NFL-ig, mígnem egy titkos online kapcsolat romba nem döntötte életét és karrierjét."
Ez egy dokumentumfilmekből álló sorozat (Untold) egyik eleme. Életrajzi sportról szóló dokumentumfilmekből áll ez a sorozat, és olyan történeteket mesél el, amelyek kicsit hihetetlennek tűnnek.
Természetesen San Diego választotta NFL rajongása miatt, ám én is elvagyok a sportolókról szóló dokumentumfilmekkel.
Ez a történet egy órási átverést mesél el, amit durván felkapott, kifacsart a média. Egyszerre szól az átverőről és az átvertről és a nyilvánosság kétélű jellegéről. Nem lett tőle szimpatikusabb számomra a sajtó, sőt.
Érdekes történet, így ajánlom azoknak, akik interenetes átverésről vagy a média negatív hatásairól néznének valamit. Az NFL csak mellékes, így nem szükséges sportismeret hozzá.

Értékelés:
A szomorúság háromszöge                   ->   10
A világ legrosszabb embere                 ->    8
Utóhatás                                               ->    8
A barátnő, aki nem létezett                  ->    7
Noel naplója                                        ->    6
Lady Chatterley szeretője                    ->   5
Harrigan úr telefonja                            ->   4

2023. január 18., szerda

Artemis

Andy Weir első könyve (A marsi) megnyert magának, a legfrisebb munkája (A Hail Mary-küldetés) pedig a tavalyi évem egyik legjobb olvasási élménye volt. Szóval nem volt kérdés, hogy ezt a könyvét is sorra kerítem valamikor.
A borító ezúttal is mutatós, és 318 lapjával nem olyan terjedelmes olvasmány.
Fülszöveg:
"Jazz ​Bashara bűnöző.
Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem eget verő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.
A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.
Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére."
Ez a könyv több szempontból hozza a megszokott elemeket a szerzőtől, ám mégis más kicsit. Ez a másság nem feltétlenül rossz, ám ha az olvasó hozzászokik valamihez, ami nagyon-nagyon jó, nehezebben viseli a változásokat. Igen, ez azt jelenti, hogy kedveltem ezt a könyvet, ám nem gyakorolt rám olyan nagy hatást, mint a szerző fent említett másik két munkája.
Az alap sci-fi háttér, amivel dolgozik, ismételten zseniális. Andy Weir már megint fogott egy elméletben megvalósítható elemet, hiszen a Holdra telepíthető központ terve már létezik, és kicsit továbbgondolta. A történet háttere így már megint alapos és elméletben lehetséges. Ráadásul a szerző nem csupán a technikai hátteret dolgozta ki, hanem a társadalmi vonatkozásokat is. Hiszen egy városról beszélünk, aminek van vezetése, gazdasága, pénzneme, politikai és társadalmi kontextusa, problémái, lehetőségei és hiányosságai. Ez a részletgazdag összetettség pedig remek, hozza a megszokott formát a szerzőtől.
A másik megszokottnak mondható elem a főhős jellemrajzában keresendő. Weir kedvenc karakterei a nagy dumás hétköznapi zsenik, akik tapasztalat és szenvedély útján lesznek nagyon-nagyon okosak. Csakhogy szeretett volna újítani kicsit, így ez a főhős zseni ezúttal nőnemű lett. Mondhatnám, hogy juhú, éljen a feminista vonal, de sajnos nem igazán jött össze. Na, és akkor most kell áttérnem arra, mi rondított bele a tökéletes sémába, ami eddig számonra a szerző könyveit jellemezte.
Sajnálattal kell közölnöm, hogy döcögősen tud női karaktert írni. Jazz konkrétan úgy viselkedik, úgy gondolkodik, mint egy férfi, amit azzal próbál ellensúlyozni, hogy néhányszor sír, és helyenként kiemeli női idomait. Konkrétan semmit sem tett hozzá a törrénethez a tény, hogy nő a főhős. Oké, apró termete miatt szűkös helyekre is befért akció közben, de ennyi és nem többb. Értékelem az újítási szándékot, ám ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Teljesen rendben van, ha a szerző megmarad a férfi nézőpontnál, mert az hiteles a tollából.
A cselekmény is követi a megszokottnak mondható sémát. Halmozódó problémák, balul sikerült magoldási kísérletek és egy nagy "világméretű" probléma, ami a főhős vállán nyugszik. Ez pedig lényegében teljesen rendben is van, mert a történet végig izgalmas. Az akciók kalandosak és finoman részletesek, a bakik pedig, amelyeket a főhős vét, nagyon is emberiek. Szórakoztató volt, végig lekötött, és csupán a befejezésre húztam kicsit a számat. Ó, igen, a szerző másik védjegye a pozitív befejezés, ami általában jól is esik, kivéve ennél a könyvnél. Cseppet rózsaszín lett a lezárás, mintha a nem túl nőies karaktert szerette volna kompenzálni egy csipet cukorral. Értettem az okát, de nem lettem tőle maradéktalanul boldog.
Még egy dolgot szeretnék kiemelni, a narrációt. A történet a főhős nézpontjából van tálalva, ám az egyes fejezetek végén egy elektronikus levelezést olvashatunk. Ez egyrészt segít felépíteni a világot, mivel az üzenetek jóval korábbról indulnak, mint maga a cselekmény, másrészt pedig részletesebb hátteret ad a főhősnek.
Összességében ez egy megszokott alapossággal felépített történet a szerzőtől, amit jó élmény volt olvasni, ám néhány hiányosság miatt nem érte el a korábbi olvasmányaim által felállított magas elvárásokat.
Aki kedveli a szerző munkáit, nyugodtan tegyen vele egy próbát, de tartsa észben, nem ez a legjobban sikerült könyve. Aki pedig még nem olvasott tőle, nos nyugodtan kezdheti ezzel, mert ha valaki rákap a stílusára, úgyis folytatni fogja a további könyveivel. Egyébként pedig azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnának egy kalandos történetet piti bűnözőről, aki beleártja magát a maffia dolgába, és mindezt 1,62-es gravitációban teszi. 

2023. január 11., szerda

Egy év a világ legboldogabb országában

Erről a könyvről egy podcast adásban hallottam. Annyira megtetszett, hogy rögtön landolt is a molyos kívánságlistámon. Aztán úgy járt, mint sok más kötet, ami hirtelen felkeltette az érdeklődésemet, ám a beszerzéséig már nem jutottam el. Várt és várt ezen a virtuális polcon, hogy ismét megszólíthasson. Aztán történt egy repülőjegy vásárlás (hétvégén Koppenhágába utazom) és rájöttem, ennél jobb időpont nincs az elolvasására. Sokkal szórakoztatóbb, mint egy útikönyv (pedig már azt is félig átlapoztam).
A borító egyszerű, és a cím mindent elmond. 350 lapjával nem egy terjedelmes olvasmány, ám egy évnyi élmény és tapasztalat így is belefért.
Fülszöveg:
"Helen Russell egy női magazin szerkesztőjeként dolgozik Londonban, és látszólag mindene megvan. A soha véget nem érő munka, a hosszú ingázás és a hiábavaló küzdelem a teherbe esésért azonban lassan felőröli.Amikor a férjének állást ajánlanak a vidéki Dániában, Helen meglepő felfedezést tesz: a véget nem érő telek, a pácolt hering és a mennyei péksütemények földje nem csak a statisztikák szerint a legboldogabb hely a világon. Helen elhatározza, hogy – az oktatástól és a dán konyhától kezdve a lakberendezésen és a téli depresszión át a gyereknevelésig – egy év alatt kideríti a dán boldogság titkát.
Szórakoztató és elgondolkodtató könyvéből megtudhatjuk, mit csinálnak jól (és mit rosszul) a dánok – és azt is, hogy miért jó nekünk, ha mi is egy kicsit dán módra élünk."
Ez a kötet egy memoár, vagyis nem fikció, a szerző saját tapasztalatait osztja meg az olvasóval hónapokra lebontva, tematikusan szerkesztve. Nekem nagyon tetszett ez a felépítés, mert könnyen követhetővé tette a szöveget, és bár helyenként akadnak benne utalások a korábban leírtakra, minden fejezet egy olyan egység, aminek van eleje, közepe és vége. Az eleje általában egy felvetés, például a dánok és otthonuk kapcsolata. A közepe egy kifejtés, ami általában saját tapasztalaton alapszik, mint a kiadó ingatlanok megtekintése. A vége pedig egy összegzés és végkövetkeztetés, például melyik lakás a befutó, és milyen dán módszert próbálnak meg alkalmazni rá.
A kötet célja nem csupán annyi, hogy elmesélje egy brit pár Dániába költözését, hanem, ahogy az alcím is sugallja, megmutassa, hogyan lehet dán módra élni. Na, és hogy miért akarna bárki (aki nem dán) dán módra élni? Mert Dánia hosszú ideje Európa legboldogabb országa. A szerző pedig arra keresi a választ, hogyan érték el ezt a kifejezetten dicsőséges címet, és hogyan lehetne más nemzeteket is közelebb vinni a legboldogabb státuszhoz. Persze ez a "boldogságprojekt" ahogy a szerző is hívja, nem kíván világot menteni, embereket meggyőzni, egyszerűen kipróbálja vele, hogy két ember (aki nem dán és ezt sajnálhatja), mennyire tudja sikeresen alkalmazni a dán módszereket. Aztán az olvasó eldöntheti, kipróbál-e közülök egyet-kettőt vagy sem.
Nem kívánom kifejteni, milyen okokra vezethető vissza a dánok boldogsága, aki erre kíváncsi olvassa el a könyvet, garantáltan nem fogja megbánni. Inkább azt boncolgatnám kicsit, miért olyan érdekes ez a kötet, akár áhítjuk a boldogságot, akár úgy érezzük, már megkaptuk.
Először is, ez a könyv nagyon szórakoztató. Helen Russel stílusa könnyed és gördülékeny. Úgy közöl statisztikai adatokat és különféle szociológiai felméréseket, hogy az cseppet sem válik unalmassá. A száraz tényekhez ugyanis kedves humorral viszonyul, amiben nem rest hangot adni saját megdöbbenéseinek, és kifejezetten erős önkritikával is él időnként. Természetesen mindezt kedves és szórakoztató módon.
"Megtudom, hogy egész Európában a dánok isszák a legtöbb kávét, és évente tizenegy liter tiszta alkoholt fogyasztanak fejenként. Talán mégsem lesz olyan nehéz beilleszkednünk."
Közben pedig vicces anekdotákat oszt meg életük egy-egy pillantáról. Ezekben többnyire olyan botlások vannak, amelyeket bevándorlók nagy valószínűséggel elkövetnek. Bizony, ő egy bevándolró, amit többször hangsúlyoz is, és ezzel elértünk a könyv következő pozitívumához.
Ez a kötet leír, elmesél, viccel, de nem ítélkezik. A szerző tökéletesen helyén kezeli a dolgokat, vagyis tisztában van vele, hogy ő jött ebbe az országba, ő akarja megismerni a helyi kultúrát és nem fordítva. Ezért kíváncsi, kérdéseket tesz fel, majd helyenként megdöbben a válaszokon. Azonban, ahelyett, hogy a számára épp sokkoló kultúrális különbségeken elszörnyedne vagy ciccegve megjegyezné, hogy bezzeg az angolok, csupán elfogadja ezeket a különbségeket és egyszerűen továbblép. Ettől pedig ez a kötet maga az elfogadás csupa nagy betűvel, amit rettentően tudtam értékelni. Mert igen is vannak olyan dolgok, amit egy kívülálló sosem fog megérteni, vannak olyan szokások, amelyeket sosem fog felvenni, ám nem is kell, csak el kell fogadni, hogy vannak ilyen emberek/szokások/gondolkodásmódok és kész.
"A fejét oldalra billenti, és felismerem azt az arckifejezést, ami, mint azt már megfejtettem, körülbelül azt jelenti: Borzasztóan szánok mindenkit, aki nem olyan szerencsés, hogy dánnak született.”
A könyv harmadik pozitívuma ebből az elfogadásból következik. Elfogad, nem ítélkezik, és ezzel nem is próbál szépíteni, vagyis nyíltan rámutat a tényre, lehet, hogy Dánia a világ legboldogabb országa, de nem maga a paradicsom. Itt is vannak problémák, itt is küzdenek az emberek nehézségekkel (nem, nem csak az időjárásra gondolok), és még nekik is van hová fejlődniük a jóléti társadalom még magasabb szintjeire. Ezzel pedig a sok szubjektív tapasztalat ellenére is árnyalt képet fest az országról. Dicséretes az a realitás, ami minden vicces megjegyzés és statisztikai adat mögött húzódik.
"Ahhoz erős jellem kell, hogy a világ boldogságindexének az élén maradjon a nemzeted úgy, hogy minden évben hat hónapig jeges sötétségben éltek. Az élet nem lehet mindig napos, „szivárványokon ugrókötelező egyszarvúk” stílusú utópia. De egy stabil, biztonságos, gondoskodó környezet, amire számíthatsz holnap, holnapután és egész évben, az majdnem ugyanolyan jó."
Ez tehát egy okosan felépített, szórakoztatóan megfogalmazott összegzés Dánia minden pozitív és követendő példájáról, ám nem felejti el megemlíteni az árnyakat sem. Tényleg van mit tanulni a boldog vikingektől, és az ember akaratlanul is elképzeli, milyem jó lenne egy ilyen mindenféle szempontból biztonságos országban élni. Csakhogy a társadalom és az ország berendezkedését nem tudjuk megváltoztatni, így marad nekünk az a tíz dolog, amit a szerző a könyv végén javasol, hogyan éljünk egy kicsit mi is dán módra. Nem nagy dolgok, ám a változások az ilyen apróságokkal kezdődnek, illetve azzal, hogy látjuk, hogyan is lehetne.
Nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, és bár még csak az év elején vagyunk, az egyik legjobb olvasási döntésem volt ebben az évben. Bátran ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi rá, milyen az élet Európa legboldogabb országában, vagy csak szeretnének néhány érdekességet megtudni például a legóról. Azonban kérek mindenkit, hogy ugyanazzal a kedves nyitottsággal álljon hozzá a leírtakhoz, mint a szerző. A könyv célja nem az ítélkezés, hanem a megismerés, ez legyen szem előtt mindig, kifejezetten a negyedik fejezetnél.

2023. január 9., hétfő

A szerelem képlete

Könnyed olvasmányra vágytam, és mivel tavaly alig olvastam romantikus könyvet, úgy döntöttem az sem baj, ha ebben a kategóriában találok valamit. Ez a kötet pedig elég nagy reklámot kapott (szinte minden internetes oldalon találkoztam vele), és meglehetősen sokan értékelték pozitívan.
A borító tetszetős, tökéletesen passzol a történethez. 400 oldalával terjedelmes olvasmánynak tűnhet, de valóban könnyed, gyorsan lehet haladni vele.
Fülszöveg:
"Harmadéves ​doktorandusz hallgatóként Olive Smith nem hisz a tartós romantikus kapcsolatokban, de a legjobb barátnője igen, és emiatt kerül ebbe a helyzetbe. Ahhoz, hogy Anh-t meggyőzze, hogy randizik és jó úton halad a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” felé, többre van szüksége néhány kézlegyintéses Jedi-trükknél. A tudósoknak bizonyítékok kellenek. Úgyhogy, mint bármelyik magára valamit is adó biológus, Olive pánikba esik és megcsókolja az első férfit, akit meglát.Ez a férfi nem más, mint Adam Carlsen, a fiatal, menő egyetemi tanár, aki közismert seggfej. Ezért Olive teljesen padlót fog, amikor a Stanford ügyeletes labor-zsarnoka beleegyezik, hogy titokban tartja a színjátékot, és a kamupasija lesz. De amikor egy nagy tudományos konferencia félresikerül, és Olive karrierje Bunsen égőre kerül, Adam újra meglepi határozott támogatásával és még határozottabban… kockás hasával.
Hirtelen a kis kísérletük veszélyesen közel kerül ahhoz, hogy lángra kapjon. Olive pedig rájön, hogy egy szerelemmel kapcsolatos hipotézisnél csak az bonyolultabb, ha a saját szíve kerül a mikroszkóp alá."
Tekintsünk el a nyilvánvaló dolgoktól, mint az alap romantikus szituáció cseppet sem új ötlete, az események egyértelmű haladási iránya, illetve a rengeteg klisés elem, ami fel-felbukkan benne. Bizony, ebben nincs semmi újdonság, de ez szerencsére egyáltalán nem zavarja, és ha mindezt az olvasó is észben tartja, őt sem fogja zavarni. Nézzük meg inkább, mit kezdett ezzel a lerágott csontnak számító romantikus halmazzal a szerző, amitől mégis, ezredjére is működik, ha az olvasó könnyed kikapcsolódásra vágyik.
A szerző a kötet végén megjegyzi, hogy saját egyetemi tapasztalatait (és frusztrációit) szerette volna kiírni magából, ezért adott egyetemi hátteret a történetnek. Nos, ez egy remek húzás volt, mert a szereplők így valóban fiatal felnőttek (és nem középiskolából épp kikerült, de még mindig hormontúltengésben szenvedő kamaszok), akiknek van célja az életben, és értelmes problémáik, mint a lakbér kifizetése. Ráadásul, bár a szerző a főhősnő családi hátterét Disney-módra megoldotta, cseppet sem hiányzik itt a családi közeg. A csekemény így nyugodtan játszódhat egy szűk körben, barátokkal, kollégákkal egy egyetemi kampusz vonzáskörzetében. Apropó egyetem, az egyetlen dolog, ami ezen a téren hiányzott nekem, az a leírás. Az írónő nem igazán adott támpontot egy ilyen hatalmas és híres egyetem elképzeléséhez, ez pedig számomra hiányérzetet keltett.
A karakterek kedvelhetőek, bár nekem időnként soknak bizonyultak, ami a már említett kliséknek volt köszönhető. A főhős páros viszont rendben volt, ők nem mentek az agyamra ellentétben a pusztán szórakozás és még néhány kötelezőnek mondható elem kipipálására tartott mellékszereplőkkel. Komolyan nem lehet kihagyni a legjobb barátom meleg klisét egyetlen romantikus történetből sem? Az ilyen céltalan, csak azért tegyük bele, mert trendi, meg jól mutat, hogy milyen elfogadók vagyunk, dolgoktól a falra mászom. Vagy kezdjen érdemben vele valamit a szerző, vagy hagyja ki a fenébe. Egyébként volt itt minden, hogy mindenféle kisebbség megtalálja a neki való egyetlen mondatát, csak épp nem tett hozzá semmit a cselekményhez.
A főhősök kapcsolata aranyosan indult, kedvesen haladt, és bár viszonylag kevés időt töltöttek együtt, azért átjött a fokozatosság érzése. A romantikus helyzetbe keveredés újra és újra is inkább aranyos volt, mint ordítóan klisés. Azért megjegyzem, az, hogy minden főhős férfi egy görög szobor testfelépítésével rendelkezik, picikét sántít, de a vonzalom megmagyarázása miatt elnézhető. A suta félreértések szintén elnézhetők (bár egyik-másik kifejezetten erőltetettnek hatott), de volt egy nagy problémám a kapcsolat egyébként egyértelmű alakulásával. Miért, ó, miért mindig az ágyjelenet utáni reggelen kell "szakítani"? Nem lehetne előtte vagy jóval utána? A szerző hosszan ecsetelte mennyit és hogyan kufircoltak, amivel az egyébként óvatos tapogatózásokból a vonzalom iradatlan hangos kikiáltása lett, hogy aztán, mintha mi sem történt volna, elválljanak útjaik. Értem én, hogy kellett még egy kis konfliktus a végére, de miért épp a nagy egymásra találás után? Ez az a fajta klisé, ami se nem cuki, se nem elnézhető, hanem egyszerűen fárasztó. Szinte befaltam ezt a könyvet, ám itt, egy időre le kellett tennem, hogy lehiggadjak kicsit. Minden kedvelhetőségük ellenére a szereplők helyenként rettentően bután viselkedtek. Pedig a konfliktus, amire kifutatta a szerző ezt a kis kapcsolati kisiklást a lezárás előtt, kifejezetten tetszett. Fontos témát említett meg, nem érződött bagatel ügynek, csak a kezelése sikerült cseppet ostobán.
A szöveg egyébként épp olyan könnyed, mint a cselekmény. Gördülékeny, gyorsan olvasható, kellemes, ám egyszerű stílus jellemzi. Az idő haladását kicsit nehezen lehetett követni, ám az események kellemes tempóban haladtak. Részletekbe menő leírásra azonban sajnos csak a hosszúra nyújtott ágyjelenetnél szánta rá magát a szerző.
Összességében ez egy könnyed, romantikus történet, ami meglepetést nem fog okozni, kikapcsolódásnak viszont megfelel. Kedvelhető szereplők és többnyire elfogadható klisék vannak benne, így aki romantikus olvasmányra vágyik, nem fog csalódni. Elsősorban azoknak ajánlom, akik már megunták a tinédzser románcokat, ezért idősebbekről szeretnének olvasni, ám bájosan romantikus viszonyok között és nem soft pornó jelleggel. Aki viszont nem bírja a szokásos szerelmi kliséket, nos, itt sem fogja megkedvelni őket.

Idézet a könyvből:
"♥ Hipotézis: Minél többször említek egy csatolmányt egy e-mailben, annál kisebb a valószínűsége, hogy csatolom is az említett mellékletet."

2023. január 5., csütörtök

A suttogó ajtón túl

T. J. Klune meglehetősen népszerű író, én legalábbis többször találkoztam a nevével különféle helyeken. Úgy hivatkoznak rá, mint kedves, aranyos történetek megalkotójára, így eldöntöttem, adok neki egy esélyt. Aztán a könyvtárban szembe jött ez a kötet, ránéztem a gyönyörű borítóra, és nem volt kérdés, hogy jön haza velem.
434 lapjával viszonylag terjedelmes olvasmány.
Fülszöveg:
"Wallace ​Price éppen a saját temetésén vesz részt, nagyon furcsán érzi magát, és amikor találkozik a kaszással, gyanítani kezdi, hogy valóban meghalt. De ahelyett, hogy egyenesen a túlvilágra vezetnék, egy különös teaházban találja magát, a hegyek között. A tulajdonosa egy Hugo nevű férfi, aki teával és süteménnyel várja az élőket, valamint révészként szolgálja a lelkeket, hogy megkönnyítse számukra az átkelést.

A sikeres és céltudatos ügyvéd azonban nem akarja feladni addigi életét, mindenáron vissza akar térni megszokott világába, csakhogy nem hagyhatja el a teaházat. Szerencsére annak furcsa és titokzatos lakói támogatást nyújtanak neki, hogy elfogadja a helyzetét, és felfedezzen olyan dolgokat, amik addig ismeretlenek voltak a számára. Aztán, amikor eljön a teázóba a menedzser, és egy hetet ad neki a túlvilágra való átkelés előtt, Wallace megpróbálja bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből."
Halál témája ide vagy oda, még karácsony előtt elkezdtem olvasni. Egyrészt a borítón látható szarvas nagyon kíváncsivá tett, másrészt úgy hallottam, ez egy humoros és kedves könyv, így nem aggódtam az ünnepi hangulatom miatt.
A történet nyitánya remek és valóban humoros. Amerikai szerző ellenére angol humora van a könyvnek, ami egy vérszegény Terry Pratchett könyvre emlékeztetett. (Azért vérszegény, mert Pratchett hajlamos túltolni mindent, itt viszont kimérten vannak adagolva az abszurd poénok.) Ígéretesen indult tehát a kapcsolatom ezzel a történettel. Bizony, itt jön az a bizonyos de.
A rajongók valószínűleg meg fognak kövezni, de ez a könyv rettentően vontatott és nagyon unalmas. Amint a főhős megérkezik a teázóba, úgy vánszorog az idő és a cselekmény, mint egy remumás, döglött csiga. Egyszerűen nem kötött le. A szereplők beszélgettek és beszélgettek és néha ittak egy teát, és aztán tovább beszélgettek. Félreértés ne essék, nincs bajom a kommunikáción alapuló könyvekkel, az sem szokott zavarni, ha nincs kimondott cselekmény, ha érdekes az, amit mondani akar. Csakhogy itt egyáltalán nem volt érdekes az, amiről beszélgettek. Ugyanazok a mondatok ismétlődtek újra és újra, és egyáltalán nem éreztem, hogy haladnánk bármerre is.
Néhol ugyan megtörte ezt a fásultságot egy-egy mellékszereplő felbukkanása, de aztán ismét ugyanazon a szellemcsonton rágódtunk. Értem én, hogy ez egy gyászfeldolgozó könyv, amihez pedig idő kell, de ez már túlzás. Főleg, hogy egy komolytalan, viccesnek szánt világban hasonlóan komolytalan szereplőkkel próbálja mindezt nagyon komolyan és alaposan az olvasó fejébe verni. Elsőre is értettem, köszönöm.
Habár az elején tetszett, hogy a már említett angol szerzőhöz képest visszafogott humorral dolgozott, a közepén elkezdtem érezni, hogy jobb lett volna, ha Klune is túltolja. Helyenként megpróbálta, ám az nem úgy sült el, ahogy kellett volna (vagy velem van a baj, amiért bikinibe öltözött férfiakat nem találom viccesnek), és aztán úgy visszavett, hogy a kezdeti humor teljesen elpárolgott. Egyszerűen nem tartott ki a lendület.
A szereplők sem nyertek meg maguknak. Őket is épp olyan semmilyennek éreztem, mint a cselekményt. Hol sarkítottnak tűntek, hol volt mélységük, de aztán leültek teázni és a semmiről csevegni és oda lett a varázsuk. Pedig kedves, szerethető figurák akartak lenni, akiket az élet (és a halál) kicsit megrágcsált, mégsem éreztem magam közel hozzájuk.
A történet menete meglehetősen kiszámítható. A szerzőnek voltak jó, új ötletei a túlvilág kérdésében, de mégis érződött erőteljes hasonlóság más halálról szóló történetekkel. A lezárás pedig, nos, már az elején tudtam, hogy ez lesz, így cseppet sem lepődtem meg. A szerelmi szál szintén kiszámítható, de ez nem is akart ennél több lenni.
Volt még egy nagatívum, ám ez nem a szerző, hanem a magyar kiadás hibája. A szövegben nagyon sok az elgépelés, illetve nem egyszer sikerült a szereplők nevét is felcserélni benne. Valószínűleg a lektor épp annyira unta az olvasást, mint én, így el-elbóbiskolhatott rajta. Ejnye!
Összességében tehát ez a könyv nagyon túl van írva. Hosszú, lassú, nagyon unatkoztam rajta, így nem igazán értem azt a nagy lelkesedést, ami körbeveszi. Számomra ez egy közepes olvasási élmény volt, egynek elment, de ha kimarad az életemből, akkor sem veszítek semmit.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik szeretnének hosszasan lamentálni életről és halálról, illetve nem zavarja őket a kiszámítható és meglehetősen lapos cselekmény. Romantikus lelkűek előnyben, főleg, ha nyitottak az azonos neműek szerelmére. Aki viszont egy kifejezetten humoros könyvet akar, olvasson inkább Pratchett tollából, akit pedig a gyászfeldolgozás érdekel komolyan, nos, keresse egy másik könyvben.

2023. január 4., szerda

2022 könyvösszegzése

2022 végre egy jó év volt! Temészetesen nem volt mentes nehézségektől, de mindent összevetve, és főként az előző két évhez viszonyítva, sokkal, de sokkal jobb volt számomra. Ez egyrészt a fekete, szőrös szeretetgombócomnak köszönhető, aki tényleg tökéletes gyógyszer depresszió ellen, másrészt San Diegonak, akire május óta hivatkozhatnék férjemként is.
Mivel magánéletem területén jó volt ez az év, akadtak szinte olvasás nélkül töltött időszakok is. Egyrészt az esküvőszervezés meglehetősen lekötött, így májusban csupán két könyvet olvastam (ráadásul mindegyiket még áprilisban kezdtem el), másrészt nyáron eltöltöttem két hetet Olaszországban, ahol többnyire csak az útikönyvemet bújtam, és ősszel egy hetet Izraelben, ahol még az útikönyvemre is alig volt időm. No, de ez nem panasz volt, hiszen nem az olvasás az egyetlen tényező az életemben, így teljesen rendjén van, ha időről-időre kicsit háttérbe szorul.
A blogon viszont kiemelt helyet kapnak a könyvek, így jöhet a szokásos éves könyvértékelés.

2022-ben csupán 45 könyvet olvastam, ami 7 kötettel kevesebb, mint 2021-ben. Ez még mindig nem egy rossz arány, összesen 15 632 oldal.
A 45 kötetből 24 volt könyvtári kölcsönzés, vagyis ismét rendszeres vendéggé váltam az egyik könyvtárban. Egy kötetet kaptam kölcsön, illetve 8 kötetet olvastam e-könyv formában. Olvasmányaim között volt két képregény, két útikönyv, két ismeretterjesztő, két kisregény és egy novelláskötet is a szokásos regények mellett.
10 kötetet olvastam magyar szerző tollából, ami talán az eddigi legtöbb, ráadásul a magyar szerzők lenyomták az amerikaiakat, mivel csupán 9 kötet volt amerikai szerzőtől. Meglepő fordulat, de örülök neki. A többi olvasmányom nemzetiségek szempontjából így oszlik el: három könyvet olvastam angol, izlandi és svéd szerző tollából, kettőt olvastam dél-koreai, spanyol és skót szerzőtől és egy-egy kötetet ausztrál, japán, olasz, német, norvég, török és zimbabwei szerzőktől.
Kiadói szempontból is változatos a felhozatal. A legtöbbet magánkiadásban olvastam, konktétan két magyar szerző sorozatát, azaz 7 kötetet. Ezt követi a Fumax 4 kötettel. Szorosan mögötte 3 kötettel az Animus, Európa, Jelenkor és Libri. Két kötetet olvastam az Alexandra, Cser, Delta Vision, Könyvmolyképző, Lingea, Maxim és a 21. Század gondozásában. Illetve egy-egy kötetet a Agave, Kossuth, Scolar, Tea, Totel Szerviz, Typotex, Twister Media és Művelt Nép kiadóktól. Tetszik, hogy itt is borult kicsit a papírséma és bejött néhány új kiadó a látóterembe.

Melyik volt a leghosszabb?
Könnyű kérdés, mert a Sosem voltunk boldogabbak 744 oldalával messze lekörözi az összes többi olvasmányomat. Hosszú olvasási élményt nyújtott, de egyáltalán nem bántam.

Melyik volt a legrövidebb?
Nem megkepő módon az egyik kisregény, A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb volt a legrövidebb olvasmányom. Mindössze 88 oldal, ám beosztottam, így hosszabbnak érződött, mint a másik kisregény, de arról majd később egy másik pontnál.

Melyik tetszett a legjobban?
Ez most egy kifejezetten nehéz kérdés. A legtöbb cím ugyanis, ami eszembe jut, már egy másik ponthoz van társítva, így vagy dupla díjat kap az egyikük, vagy keresnem kell egy másik, valamilyen szempontból kiemelkedő olvasmányt. Nem tudok dönteni, legyen mindkettő!
Az egyik könyv, ami a legjobban tetszett idén, és ami még visssza fog köszönni később, A Hail Mary-küldetés. Nagyon szerettem azt a könyvet, az egyik legjobb olvasási élményt nyújtotta az évben, és rájöttem, mindent el akarok olvasni Andy Weir tollából. (Már csücsül is egy újabb kötet tőle a polcomon olvasásra várva.)
A másik könyv, amit ki szeretnék emelni, a Mi vagyunk a medvék. Két okból volt kiemelkedő olvasmányom. Egyrészt, mert nem gondoltam volna, hogy egy sportot központba helyező történet ennyire le tud kötni, és ilyen szuperül meg lehet írva. Másrészt ez az a könyv, amit sikerült elolvastatnom San Diegoval, akinek éves könyves mérlege maximum 1-2 kötet, amit rendszerint én nyomok a kezébe. Ez pedig tetszett neki, érdekli a folytatás is, szóval mi más lehetne az év legjobb olvasása ha nem az, ami még egy nem igazán olvasó embert is leköt.

Melyik tetszett a legkevésbé?
Sokat gondolkodtam, melyik könyvet válasszam a citromdíjra, de mindig lebeszéltem magam arra hivatkozva, hogy csak nekem nem való ez a könyv, másnak biztosan tetszhet. Így végig kellett néznem néhány értékelésemet, hogy megtaláltam a tökéletes választást 2022 legrosszabb olvasmánya címre. Dobpergést kérek, a legrosszabb könyv Az elveszett gyermek volt. Igaz, hogy a női lélektani regények nem a kedvenceim, de ez kritikán aluli volt. Idegesítő szereplők, céltalan szenvedés és egy egyáltalán nem érdekes történet. Szenvedés volt olvasni.

Melyik olvasása tartott a leghosszabb ideig?
Bármennyire is meglepő, nem a leghosszabb olvasmányomat olvastam a legtovább. Azt viszonylag gyorsan, alig egy hónap alatt végiglapoztam. Az ébredő tűzzel azonban megküzdöttem. Ezt a könyvet május elején kezdtem el és csak július közepén értem a végére, vagyis összesen 67 napomba telt, míg átrágtam magam rajta.

Melyik olvasása tartott a legrövidebb ideig?
Egy kedves képregénysorozat legújabb kötetét, Csodabogár befaltam mindössze egy óra alatt. Néha jólesik nem beosztani a könyveket, főleg ha ilyen komfortosak.

Melyik volt kölcsönkapott könyv?
Egyik munkatársamtól kaptam kölcsön A teljes Maus képregényt részben munka miatt, részben kíváncsiságból. Nagyon örülök, hogy végre elolvastam.

Melyik könyv volt a legvidámabb?
Itt a helye a másik kisregénynek, amit ebben az évben olvastam. A Kritikus rendszerhiba egy nagyon-nagyon szórakoztató történet. Nem keveset kuncogtam olvasás közben, és az egyik legkellemesebb kikapcsolódást nyújtotta.

Melyik könyv volt a legszomorúbb?
Egyértelmű, hogy a Nemes teremtmények. Rövid könyv, fontos könyv és az egyik legjobb könyv, amit az évben olvastam, de mélységesen szomorú. Valóban megtörtént tragédiát mesél el, amitől még fájdalmasabb olvasni, de néha ilyen is kell. Nagyon tudom ajánlani, bár nem való mindenkinek.

Melyik könyv volt a legromantikusabb?
Nem sok romantikus könyvet olvastam az évben, és amikor egyet-egyet kézbe vettem, nem is igazán éreztem iránta lelkesedést. Ehhez a ponthoz ezért nem a szerelmi szál alapján hozok címet, hanem a romantikus műfaji elemeket figyelembe véve. A legromantikusabb így Az örök város balladája volt. Romantikus helyszín, romantikus eszme, szerelmi szálak szövevénye, és egy kis idillikus cirkuszi élet. Ennél klasszikus értelemben véve romantikusabbat nem olvastam az évben.

Melyik könyv volt a legizgalmasabb?
Idén nem olvastam Brian MyClellen tollából, így kénytelen vagyok megtörni a sormintát, és egy másik szerző könyvét hozni. A legizgalmasabb olvasmányomról már volt szó a legjobb katagóriában, igen, ez A Hail Mary-küldetés. Hiszen mi lehetne izgalmasabb, mint egyedül elveszni az űrben...

Melyik könyvet értékelik túl?
Több cím is eszembe jutott ehhez a ponthoz, mert idén nem egyszer ugrottam be a sokak által dicsért könyveknek. Csakhogy, mikor megnéztem a Molyon a százalékos arányukat, megnyugodtan kicsit, mivel egyik sem érte el a 90%-ot. Ettől függetlenül kell egyet választanom, így a legmagasabb százalékon álló kötetet, az Ólomerdőt mondanám, ami jelenleg 87%-on áll a molyok értékelése alapján. Rengetegen dicsérték ezt a könyvet, és bár sosem vonzott igazán, a sok pozitív hang hatására mégis kézbe vettem. Csalódás volt, ennél sokkal jobb mitológiára épülő történetek vannak a világon, így nem értem a nagy dicsfényt, ami körbeveszi.

Melyik könyvet értékelik alul?
Úgy tűnik, az évben nem bukkantam rejtett kincsre, mivel ehhez a ponthoz egyetlen címet sem tudok mondani. Minden kötet, ami tetszett nekem, viszonylag népszerű is a maga körében.

Melyik könyvnek volt a legszebb a borítója?
Több olvasmányomnak volt kifejezetten szép a borítója, sőt, volt olyan eset, hogy épp a megnyerő borító miatt vettem valamelyiket kézbe. Azonban volt egy könyv, Csendélet, amely mindegyiket felülmúlta szépségben. Egyrészt szép a borító, másrészt a lapok széle is gyönyörű, harmadrészt, ami belül van, az is szép. Ez egyszerűen egy szép könyv, ami nem adja könnyen magát, de megéri adni neki egy esélyt.

Melyik könyv volt a legnagyobb csalódás?
Volt néhány kötet, ami csalódást okozott, ám egyik sem volt annyira kiábrándító, mint a Teázó a boldogsághoz. Ennek egy aranyos, kedves és könnyed történetnek kellene lennie, ám sajnos csupán bugyuta. Semmilyen előzetes elvárásomat nem teljesítette.

Melyik könyv volt a legnagyobb meglepetés?
Nem egy kötetet, hanem egy könyvsorozatot mondanék az év meglepetésének. Évek óta szemeztem a könyvtárban a Csodaidők sorozattal, sok pozitív értékelést is olvastam róla, mégis tartottam tőle cseppet. Hát, nagyon nem kellett volna, mert ez egy meglepően szépen felépített, érdekes sorozat olyan karakterfejlődéssel, hogy az olvasó legszívesebben pezsgőt bontana örömében. Szuper élmény volt elolvasni.

Hány új sorozatba kezdtem bele?
10 új sorozatba kezdtem bele idén, ám mentségemre szóljon, hogy ebből kettőt be is fejeztem, egyet pedig 2023-ban biztosan be fogok.

Hány sorozatot fejeztem be?
Hármat. Egyrészt végigolvastam a már említett Csodaidők sorozat mind a négy kötetét. Másrészt elolvastam Leiner Laurától az Iskolák Versenye második trilógiáját. Harmadrészt pedig fájó szívvel, de búcsút mondtam egyik kedvenc szerzőm utolsó sorozatának is a Szeptemberi fények elolvasásásával.



Így alakult tehát 2022-es évem könyvek szempontjából. Olvastam sok jó könyvet, így nincs okom panaszra.

Lezárásként a rendkívül gyönyörű és egyébként eszméletlen finom esküvői tortánkkal kívánok minden olvasómnak békés, boldog új évet! 

Legyen 2023 olyan egyszerű, ám édes, mint ez a torta a képen!

2023. január 3., kedd

Mozgóképek CXVI.

Az év első bejegyzését muszáj egy decemberi adóssággal kezdenem. Múlt hónap elején halogattam novemberi filmes összefoglalóm megírását, aztán a hónap második fele úgy elszaladt, hogy csak pislogtam utána. Szóval egy meglehetősen nagy késéssel, de nézzük meg, milyen filmeket láttam még tavaly novemberben.

Szerencse lánya
"Egy írónő tökéletesen megkomponált New York-i élete teljesen felborul, amikor egy bűnügyi dokumentumfilm késztetésére szembenéz viszontagságos gimnáziumi múltjával."

Könyvadaptáció (nem olvastam) és egy kifejezetten fontos témát dolgoz fel. A kivitelezés azonban hagy maga után némi kivetnivalót.
A felhozott témák, az elnyomott trauma feldolgozása és az erőszak, érdekesek, és egy ideig úgy tűnik, a film be is fogja mutatni mindezt. Csakhogy valahol elsikkadt az egész. A történet helyenként sok (mint a felvezetés nélküli iskolai lövöldözés), helyenként peidg kevés, mint a főhősnő és vőlegénye kapcsolata. A film csak sodródik a drámai elemek vizén, de meg sem próbál irányba állni, így hiába vannak benne jó ötletek, a végeredmény közepes. Ráadásul, bár az elején szimpátiát kelt a főhős iránt, a végére ezt is elveszíti.
Egyszer nézhető darab. Fontos témákat kapargat, de nem megy a felszínnél mélyebbre, így ha valaki egy-egy elem részletesebb bemutatására vágyik, keresse máshol. Akinek viszont elég a felszínes bemutatás egy közepes drámához, bátran nézze meg.

Nyugaton a helyzet változatlan
"A Nyugaton a helyzet változatlan egy fiatal német katona lebilincselő történetét meséli el az I. világháború nyugati frontján. Paul és társai a saját bőrükön tapasztalják meg, hogyan változik a háború kezdeti eufóriája kétségbeeséssé és félelemmé, miközben a saját és társaik életéért küzdenek a lövészárkokban."
Szintén könyvadaptáció (ezt sem olvastam), sőt már a sokadik adaptációja az azonos című könyvnek.
Úgy ültem le megnézni, hogy tudtam, ez hosszú lesz (147 perces) és fájni fog. Csakhogy, van néhány téma, ami kell is, hogy fájdalmat okozzon, a háború pedig pont ilyen.
Ez a film olyan, mintha egy dokumentumfilmet néznénk csak itt a kép és a hang tökéletes. Rendkívül hatásos alkotás, hasonló érzést keltett bennem, mint az Akik már nem öregszenek meg. Fájt nézni, de tényleg, ám ez így van rendjén, mert a háború fájdalmas, nincs leöntve egy nagy adag cukormázzal, mint néhány filmben. Ez a film ugyanis rendkívül valósághű, kendőzetlen, nyers és brutális, ám épp ez volt a célja, hogy átadjon egy olyan üzenetet, amit talán mindenki tud, csak nem mindig fogja fel.
Remek alkotás, amit csak ajánlani tudok. Azonban a néző készüljön fel, hogy kemény lesz, meg fogja viselni lelkileg, ám épp ezért fontos megnézni.

Bosszúra készen
"Drea és Eleanor megegyeznek abban, hogy elintézik egymás zaklatóit, akik pokollá teszik mindennapjaikat."
Könnyed kikapcsolódásra vágytam, és Maya Hawke neve csábító volt. A könnyedséget kétségtelenül megkaptam.
Ez egy tinifilm, így minden túl van benne tolva, a színektől a problémákig. A szereplők sarkítottak, rengeteg elem a szórakoztatás oltárán fel lett áldozva, és nem lehet benne nagy fordulatokra számítani. Komolyan sem igazán érdemes venni, mert hiába vet fel komoly problémákat, mint az iskolai zaklatás, nem akar velük érdemben kezdeni semmit. Csak szórakoztat, ahogy a túltolt tinilányok egymásnak tesznek keresztbe a gyerekes csínyektől a már büntethető dolgokig. Ja, és van benne egy szakállas agáma, aki ellopta a showt.
Ha valaki kivételesen nem egy románcra épülő tinifilmet szeretne nézni, akkor tudom neki ajánlani. Sokat azonban senki se várjon tőle, legfeljebb egy kis könnyed kikapcsolódást.

Enola Holmes 2
"Enola Holmes elvállalja első ügyét nyomozóként, de ahhoz, hogy megfejtse az eltűnt lány rejtélyét, szüksége lesz barátai – és bátyja, Sherlock- segítségére!"
Mivel az első rész meglepően szórakoztató volt, kíváncsian vártam a folytatást. Rettentően sajnálom, hogy csalódnom kellett...
Két fő problémám volt ezzel a filmmel. Az egyik, hogy bármennyire is kedvelem Henry Cavill-t, túl sok szerep jutott neki ebben a filmben. Sherlock egyszerűen elvitte a rivaldafényt, hiszen mégiscsak ő Sherlock Holmes. Jobb lett volna, ha megmarad háttérszereplőnek, mint az első filmben. Másrészt, ez egy fikció, így senki sem vár tőle teljes mértékben korhűséget, ám itt ez már-már az egekbe szökött. Se a karakterek viselkedése, se az akció nem illett a korba, ami elvileg a történet hátterét adta. Ráadásul helyenként átcsapott bugyuta akciófilmbe, ami tovább rontotta lelkesedésemet.
Ez a film tehát nem tudta hozni az első rész színvonalát, így kevésbé volt szórakoztató. Nem igazán tetszett, így csak azoknak tudom javasolni, akik az első rész után képesek alacsony elvárásokkal megnézni ezt a filmet, hátha ők nem csalódnak.

Dumbledore titkai
"A mágikus világ egyre nagyobb bajban van, és nemcsak Grindelwald, a békéjére törő gonosz varázsló, valamint sok szövetségese miatt, hanem azért is, mert a jövője egy igen furcsa társaságon múlik: egy szakmájának élő, kétballábas magizoológuson, két furcsa varázslónőn (az egyik nagyon buzgó, a másik igen csinos), és egy muglin! Még szerencse, hogy van valaki, aki mellettük áll: egy fiatal, nagy tehetségű, bár zűrös életű mágus, egy bizonyos Albus Dumbledore."
Nem akartam megnézni ezt a filmet. Az előző rész ugyanis akkora csalódást okozott, hogy úgy döntöttem, nem vagyok a továbbiakban kíváncsi erre a sorozatra. Aztán egyik barátunk átjött, és kitalálta, hogy nézzük meg. Nos, így megnéztem, de hogy minek, azt még most sem tudom. Pont olyan rossz volt, mint számítottam rá...
Ez a film ugyanolyan kaotikus és értelmetlen, mint az elődje. Van itt minden, de csak mutatóba, hogy az esetleges varázsvilág iránt gyengéd érzelmeket tápláló néző szívét megdobogtassa. Történetet persze megint nem írtak hozzá, így csak csaponganak egyik utalásból a másikba, szembe köpik az összes szabályt, amit a Harry Potter filmek felállítottak, és még képesek traumatizálni is a nézőt egy bambi kegyetlen meggyilkolásával. Ja, és minden varázsló ostoba és rasszista, de hogy miért, azt senki sem tudja... Ez a film egy kupac trollkaki. Kár volt megnéznem, mert csak ismét felhúztam magam miatta. Senkinek sem ajánlom! De tényleg! Nem éri meg.

Pirula panda
"Mei Lee egy önbizalmas, néha ügyetlen tizenéves, aki édesanyja kötelességtudó lányának maradása és a serdülőkori káosz között feszeng. És mintha nem lenne elég az érdeklődésének, a kapcsolatoknak és a testének a megváltoztatása, amikor valahányszor túlságosan stresszes lesz, átalakul egy lila ködfelhő kíséretében egy óriási vörös pandává."
Erre a filmre már a mozikba kerülésekor felfigyeltem. Kedvelem az animációs filmeket, a vörös panda pedig az egyik legcukibb lény a világon, így nem volt kérdés, hogy valamikor megnézem.
Ez egy kedves családi film a kamaszkorról. Van itt minden, ami témába vág, rajongás a hírességek iránt, hirtelen megnövekedett érdeklődés a másik nem iránt és a barátság illetve családi kötelességek közötti őrlődés. Mindezt ázsiai kultúrába és egy kis fantasztikumba ágyazva tálalva. Kedves, érthető, aranyos film. A tinilányok néhol soknak érződnek, ám ez így van jól. Az anya-lánya kapcsolat és a generációkon átívelő negatív minták viszont zseniálisak. 
Tetszett, tudom ajánlani kicsiknek és nagyoknak. Nem életem animációs filmje, de a jobbak közé tartozik.

Értékelés:
Nyugaton a helyzet változatlan               ->   10
Pirula panda                                            ->    9
Szerencse lánya                                      ->    8
Bosszúra készen                                     ->    7
Enola Holmes 2                                      ->    6
Dumbledore titkai                                  ->     3