A hangrestaurátor

Nagyon kedvelem Moskát Anita írásait, így azonnal felfigyeltem az új megjelenésre. Lelkesedésem pedig egyre nőtt, ahogy megismertem a könyv keletkezésének történetét, majd amikor ez a gyönyörű borító is előkerült, nem volt több kétségem, hogy kell nekem. Könyvfesztiválon be is szereztem dedikáltatva (vagyis pecsételtetve), és nem is halogattam sokat az olvasást.

Mondtam már, hogy gyönyörű a borító?

368 lapjával átlagos terjedelmű kötet, azonban a formátum miatt gyorsan lehet haladni vele.

Fülszöveg:

"Minden szó a keletkezése helyén marad.
Minden zörej.
Minden robaj.
Ami elhangzott, azt csak az idő és a technika törölheti el.

Leonora Bohr hangrestaurátor: bármilyen régi zajt vagy beszédhangot képes feltárni, hogy megőrizze a múltat. Maga sem érti, hogy a Hang- és Zörejfelügyeleti Intézet miért épp őt küldi a hegyek közé felderíteni egy szokatlan hangjelenséget – egy robbanáshangot, amely nemcsak lakhatatlanná tette a környéket, de a forrását sem találják.

Leonora nem mondhat nemet az államnak, amely minden pisszenésüket megfigyeli, és Konstantin Gratz ügynökkel együtt a Luminákhoz utazik, hogy felderítsék a robbanáshangot – és azt, hogy mi köze van Leonora anyjához, az államellenes nézeteket valló professzorhoz. A hegyek mélyén azonban olyan hangokat találnak, amik az egész világot megrengetik. A Luminák hegycsúcsai között egyre csak robajlik a gigászi robbanás…"

Azért kedvelem a szerző munkáit, mert mindig akad benne legalább egy kreatív csavar, mint jelen esetben a formátum. Az egész könyv magnókazetták átiratából áll. Van itt kihallgatás, magnóra mondott napló, megtalált kazetta tartalma, autóban rögzített beszélgetések, szóval tényleg olyan hatást kelt, mintha hallgatnánk. (Remek hangoskönyv is lehetne belőle.) Rendkívül izgalmas és nagyon jól átgondolt koncepció.

A történet egyébként Ausztriában játszódik, és csupán néhány szereplőre fókuszál. Nem bővelkedik hosszú tájleírásokban, mégis tökéletesen körvonalazódik az olvasó szeme előtt a helyszín. Illetve a viszonylag kevés karakter, és rövid idő (pár nap alatt játszódik a könyv) ellenére is részletgazdag a világ felépítése.

A cselekményről nem szeretnék írni, a fülszöveg úgyis összefoglalja a lényeget, inkább kiemelnék néhány izgalmas elemet. Kezdjük a hangokkal. Ahogy korábban már írtam, az ötlet, zseniális, de a kivitelezés is remek volt. Nagyon tetszett, hogy épp annyi magyarázatot kaptunk, amennyi szükséges volt, és picivel sem többet. Okos dolog volt túlmagyarázás helyett azt állítani, az emberiség nem tudja, miért alakultak így a hangok, csak megpróbál együtt élni vele. Ez sokkal hitelesebb, mint bármilyen magyarázó állítás. Ráadásul ezzel könnyen tud azonosulni az olvasó. Nekem legalábbis simán ment, sőt, éreztem az erőteljes analógiát az erősödő hangok és a valóságunk emelkedő hőmérséklete között...

Bevallom, sokkal erőteljesebb politikai szálra számítottam. A könyv egy része kihallgatáson játszódik, és többször említve van, hogy a hatalom eldöntheti, milyen hangok maradhatnak, és melyeket kell maradéktalanul eltüntetni. A fenyegetettség érzése természetesen megvolt, és a kötet lezárása jól példázza a könyörtelenségét, de a többi téma mellett mégsem éreztem igazán hangsúlyosnak. Ez persze nem baj, csak jó ha tudja az olvasó, hogy bár akad benne politikai töltet, nem ez robbantja fel azt a bizonyos bombát.

A vallási vonal viszont maradéktalanul betöltötte szerepét. "Szuper" kis szektát írt a szerző (halkan megjegyzem nem először, és gyaníthatóan nem is utoljára), ami egyszerre hiteles, logikus és baromira félelmetes. Hát, így működnek a szekták, és itt nagyon is jól működik, mint a történet egyik mozgatórugója.

Az emberi kapcsolatok jól árnyaltak, bár a két főhős közötti kémiát kicsit felületesnek éreztem. A családi kapcsolatokhoz képest számomra súlytalannak hatott. Utóbbiak szépen és érzékeletesen voltak kifejtve, míg ez a bimbózó szerelem(?) csak amolyan kéznél lévő, kötelező elemnek tűnt. De ez nem egy romantikus kötet, szóval így is több volt itt a románc, mint vártam.

Ami a lezárást illeti, idén elég sokszor éreztem azt más olvasmányaim után, hogy nem az igazi. Már kezdtem azt hinni, velem van a baj, én vagyok túlságosan elégedetlenkedő, de ez a kötet most rácáfolt. Picurka hiányérzet sem maradt bennem a végét illetően. Ráadásul ennek a történetnek kifejezetten jól áll az "értsd, ahogy akarod" befejezés. 

Öszességében tehát nagyon tetszett ez a könyv. Rendkívül kreatív formai és tartalmi tekintetben egyaránt. Kellemesen izgalmas tele érdekes társadalmi, politikai, vallási és családi üzenetekkel, és még a befejezés is pont ott van, ahol kell. 

Kifejezetten jó élmény volt olvasni, így bátran ajánlom mindenkinek, aki valami igazán frissre és újra vágyik, mert ez bizony egy nagyon eredeti könyv. Elgondolkodtató könyvek kedvelői előnyben. Aki pedig habozna a fantasy vagy a sci-fi elemek miatt, ne tegye, ha a történet eleje beszippantja, garantáltan szeretni fogja őket. Meg amúgy is, olvasson mindenki Moskát Anitát, nehogy pályát kelljen módosítania, mert azt senki sem akarhatja, hogy kis hazánkban legyen egy újabb szekta...

Kedvenc idézet a könyvből:

"A hangok azért keletkeznek, mert valakinek meg kell hallania őket."

Bálnahullás

Ha van valami, amivel meg lehet venni engem kilóra, akkor az egy bálna a borítón. Csak rá kell nézni erre a gyönyörű és közben picikét borzongató borítóra, és már nincs is kérdés, miért olvastam el.

346 oldalával nem hosszú történet, gyorsan végig lehet lapozni.

Fülszöveg, ami kicsit sokat árul el a cselekményből:

"Jay Gardiner a lehetetlenre vállalkozik – meg akarja találni apja holttestének maradványait az Atlanti-óceánban Monastery Beach partjainál. Tudja, hogy kevés esély van a sikerre, de Jay azt gondolja, ez az egyetlen járható útja annak, hogy felszabaduljon a bűntudat súlya alól, melyet az apja halála óta cipel magával, aki nemrég öngyilkosságot követett el.

A merülés jól kezdődik, de egy óriáskalmár hirtelen megjelenése Jay-t komoly veszélybe sodorja, melyet aztán a végtelenségig fokoz egy táplálékért érkező ámbráscet feltűnése. Jay hamarosan a kalmár csápjai között találja magát, mely egyenesen magával rántja a bálna szájába, majd pedig a bálna első gyomrába a négy közül. Jay gyorsan ráébred, hogy csupán egyetlen órája maradt, mielőtt az oxigéntartálya kimerülne – egy óra, hogy legyőzze saját belső démonait, és kiszabaduljon a bálna gyomrából."

Nem olvastam a fülszöveget, nekem elég volt a borító, a sokat sejtető cím, na meg a horror címke, és nagyon örülök, hogy így tettem. Érdemesebb mindenféle előzetes tudás nélkül belekezdeni ebbe a történetbe.

Az ötlet - aminek keletkezését a szerző az utószóban ki is fejti - remek. Elméleti síkon egy olyan elvileg lehetséges, de cseppet sem valószínű veszélyt helyez a középpontba, ami kellően izgalmas, szólnak ugyan róla más történetek is, de nincs unalomig ismételve és épp annyira abszurd, hogy végig fenntartsa az olvasó figyelmét. Remek ötlet, de tényleg, és a kivitelezés is jól sikerült.

A narráció két ídősíkon fut, egyrészt a főhős jelenében, ahol egyik bajból csúszik át a másikba, másrészt pedig a múltban, ahogy újabb és újabb emlékek törnek a felszínre. Ez egyrészt kellemesen építi a főszereplő karakterét, egyre többet és többet tudunk meg róla és a motivációjáról, másrészt megtöri a belsőség-horrort. Nekem tetszett ez a dinamika a szövegben, mert ha csak a gyomorban üldögéltünk volna, egy idő után megszokjuk a bélbolyhokat, ellaposodik a gyomorsav és a horror azon bugyrában landoltunk volna, ami már nem igazalmas, csupán undort keltő. 

Nagyjából a könyv feléig, konkrétan a kardszárnyú delfinek érkezéséig, hibátlannak találtam ezt a könyvet. Volt egy remek emlékmorzsákból felépített terhelt apa-fiú kapcsolat, rengeteg információ a búvárkodásról és a terngeri élővilágról, illetve egy elméleti síkon lehetséges probléma. Csodálatos, de sajnos nem fenntartható. A szerző újra és újra csavart egyet a cselekményen, hogy maradjon az izgalom, és haladhasson az elképzelt végkifejlet felé. Ez persze érthető, teljesen rendben is van, csak a hitelesség kopott közben egyre jobban, mint egy sziklálnak csapódó csónak oldala. Őszintén fogalmam sincs, hogyan lehetett volna a hitelességet fenntartani, ezért nem is róhatom fel valódi hibának, mégis éreztem, hogy megkopott a történet bája. A kötet végére az olvasási élményem PSI értéke bizony csökkent kicsit. No, semmi kritikus, vagy veszélyesen alacsony, csak fogyott a szuflából. Ahhoz viszont, hogy ezt a nyomásvesztést meg tudjam magyarázni, kicsit bele kell másznom a cselekménybe, úgyhogy innentől vigyázat SPOILEREK!

Ahogy korábban írtam, a visszaesés a kardszárnyú delfinek érkezésével kezdődött. Addig ugyanis volt Jay és az érzékszervei, Jay és az emlékei és befigyeltek a hangok. A hangok pedig teljesen hitelesek egy oxigénben hiányt szenvedő, pánikba és csapdába esett srác részéről. Mindez tehát hiteles, rendben van. Csakhogy bejött a képbe Jay, aki eggyé vált a bálnával és puff neked hitelesség. Nem tetszett, hogy a főhős úgy jelenti épp mi történik az óceánban a bálna körül, vagy épp mit csinál a bálna a testével, mintha mindezt egyértelműen látná. A reggeli kávém a gyomromban sem tudja, hogy épp most melyik kezemmel simogatom a macskát. Sőt, honnan tundá, hogy van mellettem egy macska? Oké, persze valamennyire meg voltak magyarázva a következtetései, voltak hangok meg erőhatások, de akkor is soknak éreztem ezt a kiterjesztett érzékelést. Persze érdekes dolgokat tudtam meg közben az óceáni állatvilágról, csak sántított sajnos. 

Apropó sántaság, a másik hitelvesztés számomra a főhős fizikai állapota volt. A szerző, valószínűleg az izgalom fokozása érdekében, túlságosan korán kezdte el kinyírni a srácot. Egyre durvább és halásosabb sérüléseket szerzett, és aztán mégis mindezek ellenére egyre extrémebb fizikai kihívásokat ugrott meg. Szívós egy lény az ember, de ennyire azért nem. Jobban be lehetett volna osztani a csontokat és egyéb szerveket ért sérüléseket.

Ami pedig a kötet lezárását illeti, nekem a bálnahullás jobban tetszett volna. Tudom, tudom, a többség a boldog befejezés mellett voksol, de nekem néha jobban passzol a szomorú, de hiteles lezárás. A bálna kipukkasztása nekem nagyon akciófilmes volt.

Spoilerek vége!

Mindez persze szőrszálhasogatás, hiszen szórakoztató irodalomról beszélünk, nem egy biológiai szakkönyvről (ezt is megjegyzi egyébként a szerző az utószóban), így épp annyira tud hiteles lenni, amennyire a cselekmény azt megköveteli. 

Összességében ezért azt mondom, ez egy jó könyv. Remek olvasási élményt nyújtott. Izgalmas volt és szórakoztató, miközben rengeteg óceánnal és búvárkodással kapcsolatos információt kaptam. A természetvédelmi tartalomért pedig jár neki a piros pont.

Ajánlom mindenkinek, aki szereti az elméleti síkon lehetséges problémákat boncolgatni, szívesen olvasna egy nem épp rózsás apa-fiú kapcsolatról, illetve érdekli az ámbráscetek biológiai felépítése. A horror címkétől pedig nem kell tartani, vannak ugyan véres és kissé undi jelenetek, de a könyv egyensúlya remek, senki gyomrát nem fogja megfeküdni.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Ember az óceán ellen. Nem igazságos küzdelem. Soha nem is volt az."

Attack on Titan-gyűjtemény 5.

Ötödik kötet, vagyis már majdnem a történet fele. A negyedik kötetet pedig nagyon szerettem, úgyhogy voltak elvárásaim, nem is kicsik.

A borító ismét tökéletesen illik a cselekményhez, illetve elárulja, hogy itt most kevés titán lesz.

576 oldal, vagyis pont akkora, mint az előző rész, csinos kis féltégla.

Fülszöveg:

"Ősidők óta az emberi faj uralta a világot. Egy évszázaddal ezelőtt azonban a titánok érkezésével minden megváltozott. Ezek a bizarr, óriási lények elsöpörték a civilizációt, és pár ezer embert leszámítva mindenkit felzabáltak. A túlélők kolosszális falakat emeltek, és azóta is ezek árnyékában élnek. Azonban már a falon belül is vannak titánok… nem is beszélve a rejtőzködő ellenségekről.

A Felderítőosztag végrehajtotta a lehetetlent: visszaszerezték elrablóitól Erent, ám rettenetes árat fizettek érte: veteránjaik java elhullott, harcosaik többsége lesérült, maga a parancsnokuk is brutális sebesülést szenvedett el, miközben a támadóknak sikerült meglógnia a falon kívülre. Erwin ellenségei a falon belül se várakoztak sokat, azonnal mozgásba lendültek. Az összeesküvés szálai egyenesen a királyi udvarba vezetnek, célja pedig nem kevesebb, mint örökre megszabadulni a kényelmetlenné vált, folyton kíváncsiskodó felderítőktől. Hange, Levi és Erwin őrült hazárdjátékba fog, Erennek és társainak ezúttal nem titánokkal, hanem az eddig általuk védelmezett emberekkel gyűlik meg a baja, és ha a vakmerő terv kudarcba fullad, mindnyájukra az akasztófa vár."

Ez bizony egy átvezető kötet annak minden pozitív és negatív tulajdonságával. A borító és a fülszöveg nem árul zsákbamacskát, ebben a részben gyakorlatilag nincsenek titánok. A főhős, Eren pedig már megint háttérbe szorul. Mindez probléma a történet szempontjából? Egyáltalán nem, oka és célja van ennek a kötetnek. Az azonban már más kérdés, hogy az olvasási kedvet milyen irányba befolyásolja.

Az előző részekben rengeteg kérdés felmerült, és viszonylag sok időt töltöttek a szereplők titánok által uralt vagy ostromolt területeken. Szóval logikus, hogy mindezt árnyalni kell, ezért ebben a kötetben kizárólag a falon belül mozognak a karakterek, és az emberek "békés" világát és berendezkedését boncolgatja a cselekmény. Világépítés szempontjából szükséges egy ilyen politikai intrikákról szóló kötet. Ez ugyanis az, itt ember küzd emberrel, és felbukkan benne minden lehetséges forma a puskáktól a zsaroláson át a nyílt árulásig. Aki tehát egyébként kedveli a politikai konfliktusokat, ezt a részt különösen szeretni fogja. 

Bizony, kedves olvasóm, jól érzed, itt jön a de. Méghozzá egy teljes mértékben szubjektív de: De engem ez nem annyira érdekel. Én ezt a sorozatot a kegyetlen, titánokkal teli világa miatt olvasom. Rengeteg dolog foglalkoztat a titánokkal és a fallal kapcsolatban. Az előző kötetet azért faltam be pár nap alatt, mert ezt a kíváncsiságomat kielégítette. Most viszont rágódtam és rágódtam a könyvön, mert nem érdekelt, hogy a hatalom milyen bűnözőket uszít a főszereplőkre. Kicsit untam, hogy Eren a főhős, mégis folyton úgy cipelgetik őt jobbra és balra, mint egy csomagot. Krista, akarom mondani Historia szála is még mindig teljesen ködös, mert hiába lengették be korábban, ez a csaj bizony annyit tud a titánokról, mint mi olvasók, a nagy semmit. Igen, Levi menő, mert nem csak a titánok, hanem az emberek seggét is szét tudja rúgni, de ez senkit sem lep meg. A kis alvilági barátja pedig, nos feldobott egy izgalmas labdát, de már olyan sok van a levegőben, hogy alig látszik a többitől. Az pedig, hogy ki uralkodik a maroknyi emberiség fölött, teljesen hidegen hagyott, mert mint korábban már írtam, nem a politikai berendezkedéséért olvasom ezt a sotozatot.

Közben persze tudom, hogy a szerző, miért így alakította a cselekményt, tudom, hogy ez is érdekes és izgalmas, és összességében szépen gyarapítja a történet velejét, csak jelenleg finnyás olvasó vagyok, nem erre vágytam.

Tehát senki se értse félre a nyafogásomat, ez a kötet is izgalmas, pörög benne az akció bőven. Az erőszak sem maradt ki, csak klasszikus emberek által elkövetett véres tettek vannak benne, ami egyébként ugyanolyan kendőzetlenül van megrajzolva, mint a titánok zabálása. Az információk továbbra is cseperegnek, és már megint egy őrjítő függővég a kötet lezárása.

Összességében tehát ez egy átvezető kötet. Akinek eddig tetszett a sorozat, semmiképp se hagyja ki. Aki pedig még vacilál, hogy belekezdjen-e ebbe a véres mangába, nos, ha kedveli a politikai intrikákat, mindenképpen, mert ez a kötet csak erről szól.

Kiegészítés:

A hatodik kötet most jelent meg, friss és ropogós. Ez pedig egy remek hír, nagy köszönet a kiadónak a hihetetlenül gyors munkáért! Természetesen hamarosan el fogom olvasni, viszont előtte be szeretném iktatni a kiegészítő kötetet, Attack on Titan: Bármi áron. Ez az előzmény kötet Levi és Erwin múltját veszi górcső alá. Az ötödik rész lelassulása után épp ideális lesz, mert van egy olyan sejtésem, a hatodikban ismét maximumon fognak pörögni a titánok...

Emily Wilde tündérenciklopédiája

Már a megjelenésekor, vagyis két éve felkeltette ez a könyv az éredeklődésemet. Tetszett a vidám borító, és kifejezetten csak pozitív dolgokat hallottam róla. A sorozat - igen ez egy sorozat (Emily Wilde) első kötete - további részeinek megjelenésekor sem hallottam róla semmi rosszat, sőt. Tehát voltak elvárásaim, amikor könnyed olvasmányra vágyva kézbe vettem.

A borító tényleg mutatós, és 334 lapjával nem egy hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"Jóllehet Emily Wilde professzor nem tudja, hogyan kell társaságban viselkedni – vagy egyáltalán elérni, hogy meghívják valahova –, de jó úton jár afelé, hogy a világ egyik legnevesebb drüadológusa, azaz szerzeteket tanulmányozó tudósa legyen. Épp a tudományos közösség első, mindent átfogó tündérenciklopédiáján dolgozik, amitől pályafutása felívelését várja, és már csak egy fejezet van hátra, ami a sarkköri Ljoslandon élő titokzatos rejtettekről szólna.
Ám Emily teljesen idegen terepen találja magát, amikor megérkezik Hrafnsvik csodás, de zord falujába. A külvilágtól szinte teljesen elszigetelten élő helyieknek egymásra kell hagyatkozniuk a túlélés érdekében, és Emily társas készségek hiányában hamar magára haragítja a fél falut. A dolgok tovább bonyolódnak Wendell Bambleby professzor érkezésével, aki Emily egyetemi riválisa, és szintén a rejtetteket kutatja.
Amikor a lehengerlő természetű férfi felajánlja Emilynek, hogy dolgozzanak együtt, a nő kénytelen elfogadni az ajánlatát, máskülönben fennállna a veszélye annak, hogy Bambleby kisajátítja magának az összes felfedezés érdemét. Ugyanakkor azt is tudja, hogy Wendell több annál, mint aminek látszik, és nem bízhat meg benne. Emily csakhamar azon kapja magát, hogy hiába szeretne tudományos távolságot tartani a ljoslandi szerzetektől, belekeveredik gonosz játszmáikba. Ha Wendell-lel együtt segíteni akar Hrafnsvik lakóinak, nemcsak a hőn dédelgetett tudományos objektivitását kell kockára tennie, hanem az életét is."

Mostanában sikerül belenyúlnom a túldicsért könyvekbe. Ez ugyanis megint nem azt az élményt adta, amit vártam. Szerettem volna könnyed, esetleg humoros történetet olvasni egy csipetnyi finom romantikával, és bár a könnyedsége megvolt, korán sem volt annyira finom és szórakoztató, mint ahogy terjesztik róla. Mielőtt azonban elkezdeném megcsipkedni a könyvet bosszús holló módjára, szeretném tudatni, hogy nem egy rossz alkotás. Valóban olvasmányos és könnyed, mert senki sem fog túl sokat izgulni rajta, és kétségtelenül van benne fantázia, egyszerűen a hozzá fűzött elvárásaimat nem sikerült teljesítenie.

Kezdjük ott, hogy nem különösebben vonzanak a tündéres történetek. Olvastam már néhányat, jót és rosszat egyaránt, de a tündér, mint főszereplő nem egy olyan hívószó számomra, mint például a sárkány. Viszont a koboldok, manók és hasonló kicsi mágikus lények nagyon tudnak érdekelni, ezért pozitívum, hogy itt is találtam egy ilyet Poe személyében.

A történet elsősorban a klasszikus kelta mondakörből építkezik, és finoman adagolja az információkat. Ráadásul, mivel a főhős tudományos érdeklődéssel közelíti meg a dolgokat, lábjegyzetekkel és kiegészítő történetekkel van ellátva. A forma pedig napló jellegű, vagyis az olvasó Emily naplójának bejegyzéseit olvashatja, amit egyébként szeretni szoktam, de itt kicsit sutának találtam. Valahogy mindig kiestem a szövegből, mert az olvasmányos stílusa vitt magával, mint egy klasszikus elbeszélés, aztán jött a fejezet vége, és megcsapott a tény, hogy ez egy napló, és kizökkentem belőle. Valahogy a szerző nem találta el az arányokat, mintha nem naplóregényt szeretett volna írni, csak menet közben kitalálta, hogy ez egy különlegesebb formátum, biztos jól mutatna. Az pedig, hogy Wendell egy ponton átvette a tollat, teljesen szükségtelen váltás volt. Számomra nem tett hozzá, sőt...

A stílusa egyébként tényleg olvasmányos, így bár nem találtam izgalmasnak a cselekményt, egészen gyorsan haladtam vele. Mivel könnyedségre vágytam cseppet sem zavartak a kiszámítható dolgok, a problémáim gyökere inkább a karakterekben rejlett.

Ilyen unalmasan lapos karaktereket régen olvastam. Még csupán azt sem lehet mondani rájuk, hogy túlságosan sablonosak lettek volna, mert még ahhoz is laposak voltak. A főhősnő tipikus példája az okos, ám szociálisan nem épp fejlett karakternek. Ez lehetett volna humoros, de ez a könyv elég távol van az igazán humoros dolgoktól, mert az, hogy mindenki hűvös vele és majdnem levágja a lábát, mert nem tud fát vágni, nem túl vicces. Inkább szánni való a karaktere, amit a másik sablonja, az okos nő mivolta csak tovább erősít. Ő elvileg nagyon okos, és tudományos szakértő, de valahogy sosem éreztem, hogy tényleg az a gyors észjárása köszönt vissza a lapokon. Inkább olyan volt, mintha épp csak ráhibázott volna, vagy valaki megoldotta volna a problémát helyette. Ráadásul ő egy tanult és egyedül utazó nő a 20. század elején, minimális határozottságot és egy csipet feminizmust elvártam volna. Apropó század, aki megfelelő vagy részletgazdag korleírást vár, csalódni fog. Az ugyanis, hogy melyik században járunk, teljesen mellékes, egyik karakter sem ennek megfelelően viselkedik és a leírásokból is legfeljebb a közlekedési viszonyok mutatják, hogy időben épp hol járunk.

Szóval nem sikerült megkedvelnem Emily-t, túlságosan sótlan volt a karaktere. Ez pedig legnagyobb sajnálatomra a férfi főhősre is igaz volt. Wendell már sokkal erőteljesebben sablonos. Tipikus szépfiú, aki minden sarkon talál egy nőt, akit ágyba vihet, de csak a főhős után epekedik. Plusz ott van a misztikus titka, ami nem titok, mert pár oldal után teljesen egyértelmű nem csak az olvasónak, hanem mindenkinek ebben a könyvben. Ettől még lehetett volna karizmatikus, vagy szórakoztató. Újfent, az hogy lustának van beállítva és úgy reggelizik, mint egy hobbit, nem vicces. Vagy lehetett volna vicces, ha ebből humoros szituációk vagy pergős párbeszédek fakadnak, de nem, ez nem történt meg. Itt pedig rátapintottam a könyv legnagyobb hibájára, a két főhős között annyi a szikra, mint egy tengerbe süllyedt tábortűzben. Nem folytatnak érdemi párbeszédeket. Nem kerülnek egymáshoz fizikailag közelebb (nem, nem érdekel, hogy a favágó tehetség hölgy majdnem levágta a karját, mert ez minden csak nem romantikus) és nem tudni, mit találnak egymásban vonzónak. Oké, Emily egyértelműen hajra bukik, ez többször felmerül, de Wendell, ő mégis mi a bánatos manóért akarna egy ilyen sótlan hőszemélyt? Félreértés ne essék, nem vártam nagy románcot (bár a borító azért ezt sugallja), mert tudtam, hogy sorozat, így nem lesz egyből ásó, kapa és nagyharang, de valami minimális vonzalmat elvártam volna. Egy pillantást, egy odaszúrt mondatot, akármit, ami egy pillantara megdobbantja az ember szívét vagy kósza mosolyt csal az arcára.

Összeségében bennem ez a kötet olyan kis semmilyen érzést keltett. Olvasmányos volt, ezért olvastam, de pár hét múlva már nem igazán fog eszembe jutni. Nekem nem volt sem elég szórakoztató, sem elég romantikus.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik kifejezetten kedvelik a tündéres történeteket és nem vetik meg az olyan olvasmányokat, amelyekre igaz a mondás: szódával elmegy.

Kiegészítés:

A sorozat jelenleg három kötetnél jár magyarul. A szerző pedig jövőre ígéri a negyedik kötetet. Egyelőre nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban. Nem érzem a késztetést a második kötetre (Emily Wilde atlasza a Másvidékről), de még nem merem állítani, hogy soha nem adok esélyt a folytatásnak. 

Apró terek

Rég el szerettem volna olvasni ezt a könyvet. Egyrészt olvastam már a szerzőtől, és Az északi erdő legendája trilógia nagyon tetszett. Másrészt kedvelem a könnyed kísértetes sztorikat. Viszont azt is tudtam, hogy ez más hangulatú könyv lesz, mint amit eddig tőle megszoktam, hiszen amerikai környezetben játszódik és a fiatalabb korosztály a célközönsége. Plusz vártam a megfelelő őszies hangulatot az olvasáshoz.

A borító mutatós, remekül illik a cselekményhez. 192 lapjával nem egy hosszú olvasmány, gyorsan be lehet falni. Mielőtt azonban rátérnék, van egy nagyon fontos dolog, amit jó, ha az ember észben tart: ez egy sorzat első része, ám magyarul nem fog megjelenni a folytatás. A kiadó elkaszálta a sorozatot, ami nagyon furcsa számomra, mert a molyok értékelése alapján kifejezetten jól szerepelt ez a könyv. (Na, ezért kezdek óvatosan új sorozatba...) Szerencsére ez a kötet önmagában is kerek egész, nem okozott kifejezett hiányérzetet a vége.

Fülszöveg kicsit megrövidítve:

"A tizenegy éves Ollie egy tragikus veszteség után csak a könyvekben talál vigaszt. Így amikor a folyónál egy őrült nővel találkozik, aki egy könyvet akar a vízbe dobni, Ollie ellopja a könyvet, és elmenekül. A kötettel borzongató történetet ismer meg egy lányról és két fivérről, akik szerelmesek voltak belé – és egy „mosolygó férfival” kötött furcsa alkuról. A baljós kísértet valóra váltja az ember legkedvesebb vágyát, azonban a legmagasabb árat kéri érte.

A történet magával ragadja Ollie-t, egészen a másnapi osztálykirándulásig a Párás Völgy tanyára, a rémisztő történetű helyi gazdaságba. Ott a könyve szereplőinek sírjába botlik. Lehet, hogy a „mosolygó férfi” története igaz? Ollie-nak nincs túl sok ideje a válaszon gondolkodni. A hazafelé vezető úton lerobban az iskolabusz, a különös buszsofőr pedig dermesztő tanácsot ad a rábízott gyerekeknek: „Jobb, ha elindultok. Ha leszáll az este, értetek is eljönnek.” A sötét valóban gyorsan ereszkedik rájuk, amikor Ollie karórája riasztó visszaszámlálásba kezd, és ezt írja ki: FUSS."

Ez egy kellemes kísértettörténet, se több, se kevesebb. Mivel a szereplői gyerekek és a célközönsége is a fiatalabb, kisiskolás korosztály, senki se számítson nagy drámára, vagy hatalmas csavarokra. Ez csak egy kellemes kis kaland a sötétben, ahol lehet tudni, ki a jó, ki a rossz, és hogy merre is van az a bizonyos fény az alagút végén. Ez a kiszámíthatóság pedig nem áll rosszul neki.

Kathrine Arden stílusa ebben a könyvben is olvasmányos, gördülékeny és megfelelően kreatív. Tetszett például, hogy a főhős apukája egy igazi konyhatündér volt, és ahogy a tipikus amerikai horror-elemeket kezelte. Van itt minden a kukoricában eltévedéstől az iskolabuszon át a klasszikus kísértetekig. Az pedig, hogy az egészet egy misztikus könyv köré építette, igazi kis csemege az olvasóknak.

A cselekményről nem érdemes szólni, nincs benne sok meglepetés, de ez nem rontja az olvasási élményt. Én legalábbis élveztem a történetet minden kiszámíthatóságával. A karakterek sem feltétlenül egyediek, sőt, talán klisésnek is mondhatnám őket. A főhős a tipikus okos lány a tipikus veszteséggel. Mellé jön a lesajnált, kissé ügyetlen, de szép lány karakter, plusz egy fiú, és már kész is a gyerektörténetek klasszikus csipet csapata. Nincs bennük nagy újdonság, mégis kellemes volt olvasni, ahogy összecsiszolódtak. A történet remekül rámutat az előítéletek butaságára, ami egy kedves üzenet.

A motivációk egyértelműek, érthető, hogy ki mit és miért tesz, és csupán egyetlen dolog sántít a végén, de ezt el lehet nézni neki.

A könyves utalások és az egyéb célzások különféle népmesékre szintén jól simultak a cselekménybe. A hangulat pedig igazán borongóan őszi. Nagyon jólesett most nekem ez a könnyed kis hűvös fuvallat, ami átjárta a lapokat. Ha valaki szeret nassolni, egy fahéjas süti és egy bögre forró tea tökéletesen passzol az olvasási élményhez.

A cselekmény viszonylag gyorsan halad, ám ez a könyv terjedelme miatt cseppet sem meglepő. Nincs benne felesleges jelenet vagy időhúzás. A vége pedig szépen elvarrja a szálakat. Persze, mivel a főgonosz nem hal meg (gyerekkönyv, senki se várjon benne gyilkosságot), adva van a visszatérés és a folytatás lehetősége. Csakhogy, mint már említettem az elején, magyar nyelven ez ennyi volt. Aki szeretne további kalandokat a főhőssel, olvasson tovább angolul (vagy más egyéb nyelven, ahol elkötelezettebbek a kiadók).

Összességében ez egy kellemesen misztikus őszi hangulatú történet. Könnyed kikapcsolódás, semmi több. Számomra a funkcióját teljesen betöltötte, így örülök, hogy elolvastam.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a klasszikus kísértettörténeteket, de nem akarnak vért vagy egyéb erőszakot látni. Fiatalabb korosztály előnyben. 

Klara és a Nap

Nagyon régóta szerettem volna Kazuo Ishiguro tollából olvasni. Nobel-díjas japán szerző, akiről már sok jót hallottam. Csakhogy egy meglehetősen termékeny író repertoárjából választani nem épp egyszerű dolog. Aztán hallottam, hogy ebből a viszonylag friss művéből film készül, és kiderült, hogy barátnőm olvasta és kölcsön is adja. Úgyhogy gondoltam, itt az alkalom, hogy megismerkedjek a szerzővel, és belevessem magam az életművébe. 

Nos, kedves olvasó, ne kövesd el ugyanezt a hibát! Látatlanban is állíthatom, hogy a szerző bármelyik másik könyve jobb választás ennél. Sőt, jobb ha el is felejtjük, hogy ez a kötet egy Nobel-díjas szerzőhöz tartozik.

A borító egyszerű, de illik a történethez. 376 lapjával pedig indokolatlanul sok időt vesz el a gyanútlan olvasóktól.

Fülszöveg:

"Klara, a gyermekek számára kifejlesztett Robotbarát az üzlet kirakatában várja leendő tulajdonosát. Addig is az utca épületeit, a járókelők viselkedését és a Nap járását, áldásos tevékenységét szemléli. A humanoid tulajdonságokkal rendelkező robot gyermeki ártatlansággal próbálja megérteni a körülötte zajló eseményeket. Miután otthonra lel, legjobb tudása szerint igyekszik Josie és családja segítségére lenni; naiv világlátásának köszönhető páratlan optimizmusa reményt ad a beteg lány szüleinek. Klara megfigyelései a változó világról és az emberi természetről nem csupán a robot racionalitásáról, hanem érzelmeiről is tanúskodnak. Klara feltétel nélkül hisz az általa mindenhatónak vélt Nap jóságában, amelynek fénye és melege végigkíséri a történetet."

Régen olvastam ennyire unalmas és semmitmondó történetet. Világhírű szerző vagy sem, ez a kötet kidobott idő volt az ablakon. Rettentően unatkoztam rajta, két alkalommal konkrétan el is aludtam olvasás közben. Végig csak azt éreztem, gyerünk már, haladjunk, mindjárt lejár a mosás, megfő az ebéd, felébred a gyermek, én meg még mindig ebben a sivár unalomban tapicskolok, pedig tölthetném ennél sokkal, de sokkal hasznosabban az időmet. Szóval nem tetszett, de nem ússza meg ennyivel, bőven kifejtem, miért bánom rettentően, hogy ezzel a kötettel ismerkedtem meg először.

Kezdjük a személyes vonallal. Azért halogattam ilyen sokáig Ishiguro könyveit, mert egy másik szintén japán és szintén Nobel-díjas szerzővel nem jó a kapcsolatom. Bizony, Murakaminál is sikerült a legaljába belenyúlnom kezdésnek, azóta sem éreztem kedvet a könyveihez. Szóval tartottam tőle, hogy hasonlóan fogok járni, úgyhogy akár önbeteljesítő jóslatnak is lehet tekinteni ezt az olvasást. Viszont egy pont Ishiguronak, mert ő továbbra is érdekel, tervezek még olvasni tőle. (Ennél csak jobb lehet, nem igaz?)

Ennyit az előzményekről, térjünk ét a konkrét műre.

Ez a történet rettenetesen vontatott. A főhős, Klara rengeteg időt tölt a boltban, mielőtt valaki megvenné. Ezt persze lehetne karakter- és világépítésre használni, viszont van két hatalmas nagy bökkenő. Egyrészt Kalra olyan, mint egy üres vászon, nincs kiforrott személyisége és három mondatban össze lehet őt foglalni. Oké, robot, oké, nem épp ő a legélesebb kés a fiókban, de az olvasónak csak ez jutott, csak ő, és ő bizony rettentően kevés. A másik bökkenő ugyanis az, hogy rajta keresztül ismerjük meg nem csupán a többi szereplőt, hanem az egész világot is. Konkrétan olyan ez a könyv, mintha egy szobanövény nézőpontjából íródott volna. A pocomon figyelő kaktusz pont ennyire kompetens mesélő, mint Klara. Bár talán kevésbé vallásos, vagy ha jobban belegondolok, neki biztosan még nagyobb fixációi vannak a Nap felé...

A világ töredékes, a karakterek darabosak (ezt majd később kifejtem) és az egész narráció egy nagy semmi. Bosszantóan zavaró időbeli ugrások, félig elkapott beszélgetések, érdektelen részletek halmozása és egy hatalmas beetetés jellemzi ezt a könyvet. Mert az elején még érdekes, hogy egy robot nézőpontját követjük, egy ideig még izgalmas a morzsákat felcsipegetni, hogy akkor ez a jövőbeli társadalom hogyan is néz ki, és a kitartó olvasó sokáig várja és várja, hogy történjen valami. Csakhogy nem történik semmi, az utolsó száz oldalon fejti csak ki a szerző, mire is gondolt ezzel a történettel, és nincs katarzis. Csak üresség van, mert ez a könyv üres, mint a főszereplője.

Pedig rengeteg potenciál volt benne. Bocsánat, spoilerek, szóval ha valaki még ezek után is el szeretné olvasni, ugorjon a bejegyzés végére!

Klara vallásosan imádja a Napot és ez egy rettentően jó ötlet. Lehetett volna filozófiai síkra vinni a dolgot, boncolgatni kicsit a vallás értelmét, célját, hasznát. Vagy lehetett volna elvinni a végletekig ezt a szálat, igazi vallási fanatikussá változtatva a cuki kis robotot. Bármelyik jobb lett volna, mint ami itt van: Klara azt hiszi, a Nap segít, még mindig azt hiszi, úgy tűnik, tényleg segített, vége. Púderrózsaszín és sehová sem vezető szál, hatalmas kihagyott lehetőség.

Josie betegsége ugyanilyen üresjárat volt. Végig be volt lengetve, hogy beteg lesz, rosszabbul lesz, jaj, mi lesz vele, aztán ágynak esett, majd meggyógyult és vége. Totálisan átverve éreztem magam. Főleg, hogy a halála esetén életbe lépő terv, hogy egy robottal helyettesítsék, szuper volt. Újfent felvetett rengeteg izgalmas témát, erkölcsi dilemmát, de ebből nem kaptunk semmit. Mert a szereplők egyetlen normális beszélgetést sem folytattak az egész könyv során. Mert a főhős egy szobanövény, és mert a szerző megelégedett azzal, hogy három mondatban elmesélje, a szeretet teszi különlegessé az embert. Giccses és üres frázis. Miért kellett ezért végigolvasnom majdnem négyszáz oldalt?

Pedig ott volt még az első próbálkozás kudarcának akár horrorba hajló lehetősége is. Josie-nak volt egy nővére, akivel ezt már lepróbálták, és nem ért jó véget. Na, az, hogyan szabadulsz meg a halott lányod robot másától, ha nem úgy működik, mint szeretnéd, egy ütős történet lett volna...

A lezárás pedig összefoglalta, mennyire semmitmondó ez a könyv. Klara gyakorlatilag a plüssmaci, akit kidobtak, miután a tulajdonosa felnőtt. Se több, se kevesebb, csak az idő múlása.

Spoilerek vége!

Szóval lehetett volna itt igazi cselekmény, lehettek volna igazi párbeszédek, lehetett volna néhány eredeti gondolat, de nem, a szerző megelégedett azzal, amennyit egy muskátli felfog a világból.

A hús és vér ,vagyis nem robot karakterek is elég egysíkúak lettek. Ráadásul a lány, aki megveszi Klarát 14 éves. Kamasz, már nem gyerek, mégis úgy viselkedik, úgy beszél, mint egy kisiskolás. Ráadásul minden "emeltség" ellenére nem képes összerakni mi a fene is folyik körülötte. Ha Klara a fikusz a sarokban, akkor Josie a tengerimalac a ketrecében. Ő sem tesz hozzá semmit a történethez. 

Rick egy érdekesebb karakter, csakhogy ő már megszokta, hogy hülyékkel van körülvéve, így ritkán fárasztja magát cselekvéssel. Ha őt követtük volna, sokkal érdekesebb lett volna ez a könyv. A szülők pedig a klisék folytatásai. Természetesen jót akarnak a gyereküknek, természetesen őrlődnek, hogy jó döntést hoztak-e és természetesen teljesen érdektelenek. Nem sikerült átérezni a helyzetüket, mert két félmondatból és három végighallgatott anekdotából nehéz megérteni bárkit is, főleg nehéz szimpatizálni vele.

Összességében borzasztóan unatkoztam ezen a könyvön, és rettentően bosszant, hogy a szerző szándékosan nem bontotta ki az egyébként szuper ötleteit, mert ezúttal az elképzelés a középszerűség mocsara volt. Szomorú vagyok.

Nem ajánlom ezt a könyvet. Biztos vagyok benne, hogy Ishiguro sokkal jobb művekre képes. Hacsak egyetlen jó gondolatát kifejtette volna itt, már ezerszer jobb lett volna ez a történet.

Ahogy a bejegyzés elején is írtam, nem adom fel, fogok még tőle olvasni, csak átgondoltabban kell választanom.