Könyvajánló 0-tól 1,5 éves korig

Az éves könyvösszegzésemben megjegyeztem, hogy szeretnék külön írni a gyerekeknek szóló olvasmányaimról. Úgy érzem, most jött el az ideje. Már van mögöttem lassan másfél évnyi tapasztalat, így akad bőven miről mesélnem. Ez tehát egy rendhagyó könyvajánló lesz arról, hogyan nevelem a könyvek szeretetére a jövő egyik olvasóját.

Egyébként nem kell annyira nevelni, ösztönösen (vagy genetikailag kódolva) szereti a könyveket. A könyvespolcomat például imádná lepakolni, ha hagynám. De nem hagyom, mert arra bizony még tanítani kell, hogyan bánjon könyvmolyhoz hűen ezekkel a becses tárgyakkal. (Azért a receptkönyveket és útikönyveket leveheti róla...)

Az egyszerűség kedvéért, haladjunk időrendben, vagyis az újszülötteknek szóló kötetektől a totyogóknak való könyvekig. 

A gyerekkönyvtárunk szépen gyarapszik, már elfoglal egy egész polcot, így nem kevés kötetet szeretnék sorra venni, ezért az időrend mellett típus szerint is csoportosítom őket. 

A kritika pedig nem fog elmaradni, mert bizony nem minden könyvvel vagyok teljesen elégedett. Van, amiről már írtam véleményt Molyon, és van, amit lusta voltam eddig felvinni a Moly rendszerébe. 

Személyes vélemények és tapasztalatok következnek. 

Kontrasztos könyvek

Ha nem érted az újszülötteknek való könyv fogalmát, semmi gond, én sem értettem, míg anyuka nem lettem. (Meg persze rengeteg más dolgot sem, erről írtam már korábban.) És lássuk be, furcsa ötlet könyvet adni egy babának, aki még a fejét sem tudja megemelni, és szó szerint az orráig lát. Viszont ez az állapot nagyon gyorsan változik a látásával az élen, és itt jönnek a képbe a kontrasztos könyvek. A látás fejlődését ugyanis segíti, ha a baba fekete-fehér képeket nézeget. Erre van sok kutatás meg hasonló, amitől friss szülőként lelkesek lehetünk. A gyakorlat viszont az, hogy a babák tényleg szeretnek nézelődni, és ezek a képek felnőtt szemmel is érdekesek, őket meg szabályosan elbűvölik.

Nagyjából 1-2 hónapos volt a kislányom, amikor megvettem az első könyvét, a Formák című kötetet. Ez egyébként egy magyar szerző, Nagy Diána munkája, akitől aztán pár hónappal később beszereztem a Vonalak-at is. Vannak további könyvei, de nekem ezek tetszettek a legjobban, és úgy éreztem, ennyi kontrasztos könyv elég is. (A képen még látható állatos könyvet ajándékba kaptuk.) Ez pedig az egyik legjobb vásárlás volt. Kezdetben csak tartottam a könyvet a baba elé, mikor épp nézelődni támadt kedve. Aztán hasalás közben, mikor már pár másodpercnél tovább tudta tartani a fejét, elé támasztottam motivációnak. Kúszást is motiválta, és egy idő után maga akarta fogni és lapozni. Szóval szuperül lefedte a picúr egy évnyi könyvigényét, csak ajánlani tudom.

Egyébként nagyon kreatív, ahogy geometriai formákból állatok lesznek az oldalakon. A Vonalak egyik oldalán például rengeteget agyaltunk San Diegoval, mégis milyen állat lehet (spoiler: denevér), így mi is remekül szórakoztunk. 

Textilkönyvek

Onnantól, hogy a baba meg akarja fogni a könyvet, meg is akarja majd csócsálni. Egy papírból készült tárgy számára pedig nem épp egészséges, ha babanyálban ázik. Itt jönnek a képbe a textilből készült könyvek. Ezek általában színesek, zizegnek, esetleg sípolnak, és lógnak rajtuk dolgok kifejezetten megcsócsálásra. Lehet őket gyűrni, könnyen elférnek a táskában, vagy fel lehet őket akasztani a babakocsira, hogy séta közben is legyen mit "olvasni".

Nekem nagy szerencsém volt ezzel a típussal, mert Ribizly barátom ellátott belőlük a legjobbakkal (lásd a mellékelt képen). Nemcsak a baba, hanem én is imádtam őket, sőt, ma is megörülünk nekik, ha előkerülnek a játékos kosárból.

Ebbe a kategórába tartozik, de életkor szerint már inkább az egy év körüli babáknak való, a csendeskönyv vagy más néven matatókönyv. (A képen a nagy zöld.) Ebben különféle "feladatok" vannak. Például tépőzárral tapadó állatok, madzagon húzni, körbe forgatni, kioldani, bebújtatni való dolgok. A téma pedig mindig változatos. Nekem ebből a könyvből a kedvencem az utolsó oldal, ahol egy víziló van, aminek fel lehet nyitni a száját, és van hozzá kicsi fogkefe és fogkrém (természetesen szintén textil anyagból), hogy meg lehessen mosni a fogait. Nagy segítség volt mikor elkezdtük a fogmosásra tanítást. Percekre leköti a gyerek figyelmét, remek könyv. Csak aztán az ember győzze számon tartani a kis alkatrészeket, és találja meg őket azonnal a játék után, mielőtt becsúsznak a kanapé alá, vagy elviszi őket a macska. (Az említett fogkefe egyszer a macska táljában landolt, és nem mi vittük oda...)

A textilkönyveket és matatókönyveket tehát szintén bátran ajánlom, ám itt nem tudok beszerzési tippet adni, mert ahogy írtam, ajándékba kaptuk őket Kínából.

Kisméretű könyvek

Ahogy a baba cseperedik, és egyre ügyesebb a kezével, úgy jöhetnek szóba a kifejezetten lapozásra készült könyvek. Ezek természetesen keménytáblás kötetek. (A textilkönyveket leszámítva minden itt bemutatott könyv keménytáblás.)

Erre a célra a legjobbak a kisméretű könyvek. Hogy mi van bennük? Teljesen mindegy, a baba úgyis csak lapozni akarja. Így jöhet nyugodtan az angol nyelvű (képen a macis) a szöveg nélküli (Színek) vagy épp az állatos. A lényeg, hogy kicsi babakezekbe való mérete legyen, amit önállóan is tud lapozni, és ha ezt épp háton fekve teszi és elejti, csak kicsit koppan a buksiján.

Egyébként a könyvek nyelve ebben a korban teljesen mindegy. Úgyis a szülő fog mesélni, az ő szavai által ismeri meg a könyvet. Így a repertoárunkban békésen megférnek a magyar, angol vagy épp kínai nyelvű kötetek. 

"Simogatós" könyvek

Manapság minden babajáték "fejlesztő" vagy legalábbis úgy akarják eladni. Úgyhogy nagy divatja van a szenzoros játékoknak, amelyek a tapintást, a formákat és textúrákat helyezik előtérbe. Nem mondom, hogy ez nem jó, csak szerintem kicsit túl van gondolva. A baba először mindent a szájával fedez fel, aztán meg mindent a kis ujjaival. Ez pedig természtes, magától értetődő dolog, akár adunk a kezébe "szenzoros fejlesztőt", akár nem. Megtalálja ő maga a kis szenzoros dolgait a parketta repedésében, a szétnyomott banán levében vagy a macska farkában. (Igen, volt hogy a macska farka a szájába került. De nyugalom, csak pár másodpercre, a macskánknak ugyanis van életösztöne.) Szóval nem vagyok nagy híve az ilyen túlgondolásoknak, viszont ezek a "simogatós" könyvek zseniálisak.

Két ilyen kötetünk van, és mindkettő megviselt már, olyan sokat forgattuk. Az Állatsimogató igazi klasszikus, szokványos háziállatokat mutat be (kutya, macska, szamár, nyúl és malac), és többnyire jól vissza is adja a tapintásukat. A másikat (Pets) a Temu-ról rendeltem. Megtetszett, hogy különlegesebb állatok (pl.: rák, teknős, kaméleon) is szerepelnek benne. Viszont ennek nem olyan jó a minősége. Hamar megtört a gerince, és mivel a kislányom rákattant a halra (le akarja pikkelyezni), ez az oldal ki is szakadt.

Itt kell megjegyeznem, hogy mivel én gondosan vigyázom a könyveimre (mint minden rendes könyvmoly), kicsit küzdenem kellett magammal, hogy elfogadjam a tényt, ezek nem az én könyveim, ezek egy baba könyvei. A céljuk tehát a baba boldogsága, és ehhez bizony néha az kell, hogy megrágódjon a sarkuk, megtörjön a gerincük, kiszakadjon egy oldal, vagy épp letépődjön a hal kopoltyúja, akkor ezt is el kell fogadnom. Mert vagy elfogadom és hagyom, hogy babamódra "olvassa" őket, vagy felteszem őket a polcra sértetlenül és olvasatlanul. Bevallom, ez nem mindig könnyű, de igyekszem megtanítani rá, hogyan hajlik és hogyan nem hajlik az oldal (ez főleg a leporello típusú könyveknél fontos), és hogy mit nem csinálunk a könyvvel (pl.: nem rágjuk, nem lépünk rá, nem dobjuk el). Illetve kezdek profi könyvjavító lenni. Mindig van legalább egy kötet, ami arra vár a pocon, hogy végre megragasszam és visszakerülhessen kis gazdája nem épp gondos, de cuki kezeibe.

Mondókáskönyvek

Ez a kategória a gyerekeknek szóló könyvek feneketlen bugyra. Ebből van a legtöbb, és valószínűleg ezért van belőlük olyan sok szörnyűséges is a piacon.

Én nem vásároltam ilyen könyveket, mindegyiket (lásd a mellékelt kép) rokonoktól kaptuk. Van, amit szeretek, és van, amit nem vagyok hajlandó olvasni. Lássuk őket sorban a legjobbtól a legrosszabbig.

Süni, süni, sünike egy kedves, aranyos és igényes kötet. A mondókáknak van értelme, egyedül az őzike sántít kicsit, de én már tényleg attól is boldog vagyok, ha nem értelmetlen bugyutaságot kell olvasnom. A képek kedvesek, és mivel leporello, lehet hajtogatni. Kislányom egy ideig napi szinten hozta olvasásra, és nem untam meg (nagyon).

Az Első mondókáim és a Háztáji mondókák ugyanannak a szerkesztőnek, Bagos Katalinnak a munkái. Mindkettőt Nyilasi Antónia illusztrálta, és nekem kifejezetten tetszik a stílusa. Egyedi, felismerhető, részletgazdag és tökéletesen passzol a szövegekhez. Apropó szöveg, ezekben klasszikusnak számító mondókák vannak és talán csak egyik sántít kicsit. Kislányom nagyon szereti őket, és én szívesen olvasom neki.

Cicák, kutyák, kiscsibék egy teljesen rendben lévő kötet, amolyan közepesnek mondható. Radvány Zsuzsa illusztrálta, aki klasszikust idéző stílussal kifejezetten kedves állatokat rajzol. A szöveg pedig Juhász Magda munkája. (Ettől a párostól egyébként van egy másik könyvünk is, de erről majd később.) Vannak benne jó és kevésbé jó mondókák. Viszont a hiba mindig a ritmusban van és nem a szöveg értelmében. Úgyhogy ez tényleg egy teljesen rendben lévő kötet. Főleg, ha az ember gyermeke preferálja azokat az állatokat, amelyek szerepelnek benne.

Tente baba, tente a mélypont. A mondókás kötetek poklának kapuja. Nagyon remélem, hogy több kötetet már nem fogunk kapni a Szalay könyvektől (van még sajnos két másik, de azok nem keménytáblás kötetek, így még nem kerültek forgásba), mert a hátam közepére sem kívánom őket. A rajzolás gagyi, több helyen nincs összhangban a szöveggel. A szöveg pedig bugyuta, értelmetlen, és egy 10 oldalas könyvben sikerült elgépelést is produkálni... Ez az a könyv, amit nem vagyok hajlandó olvasni. Nem, ezt csak nézegetjük, de én fel nem olvasom, az biztos.

Itt kell megjegyeznem, hogy az én ízlésem nem a baba ízlése. Sőt, tudom, hogy hagyni kell, hogy válasszon, és a neki tetsző dolgokat forgassa. Ez rendben is van, az utolsónak számba vett borzalom is napi szinten előkerül a polcról. Szereti lapozni, nézegetni, és bár nem értem (főleg, hogy tele vagyunk minőségibb könyvekkel), de elfogadom. Ha őt boldoggá teszi, akkor engem is. Viszont van egy határ, az ingerküszöböm határa, így ha valamelyik könyv viszolygást vált ki belőlem, akkor én azt nem olvasom és kész. A mentális egészségem és lelki békém megkívánja, hogy ne kelljen naponta hatszor értelmetlen szövegeket olvasnom. Úgyhogy átlapozom vele, de ha el akarja olvasni, tanulja meg a betűket. (Vagy szóljon az apjának, mert neki nincsenek ilyen fenntartásai.)

Rövid történetek

Ez a kategória a jövő, vagyis a mesekönyvek megalapozása. Egy kötet, egy egybefüggő történet. Természetesen továbbra is kemény kötésben és nagyon-nagyon röviden. Egy baba ugyanis nem tud hosszabb ideig egy dologra figyelni. Amint hosszabb lesz a szöveg, elunja magát és lapoz egyet. Ezért jók ezek a kifejezetten rövid történetek.

A három kiscicát talán nem szükséges bemutatnom. Vlagyimir Szutyejev igazi klasszikusokat alkotott, én is az ő meséin nőttem fel. Szép rajzok, rövid és kedves történetek. Biztosan olvasunk majd még tőle, de egyelőre ez a kedvenc kötetünk a tollából.

A Nyuszkó ajándéka az elező kategórában említett szerzőpáros (Juhász Magda és Radvány Zsuzsa) munkája. Kicsit retró (2004-es és ajándékba kaptuk rokon gyerekektől, akik már kinőttek belőle), de kedves, kellemesen rímes szöveggel, és elmesél egy komplett történetet. Nagyon sokáig ez volt a nagybetűs kedvenc könyv, volt nap, amikor reggel délben és este is csak ezt olvastuk. Fejből tudom, de még mindig szívesen olvasom, ha kéri.

Azt, hogy mennyire jön át a picurnak, hogy ezek kerek kis történetek, azt nem tudom, de egyre jobban figyel közben, és szerintem már ő is vissza tudná mondani mindkettőt fejből, ha meglenne hozzá a szókincse. Szóval tudom őket ajánlani.

Interaktív könyvek

Trükkös kategória, mert ebbe gyűjtöttem össze azokat a könyveket, amelyek a képen és szövegen kívül adnak még valami pluszt.

Ilyenek az "ablakos" könyvek, ahol egy kis nyíláson át be lehet kukucskálni a következő oldalra. Kreatív és okos megoldás, nagyon kedvelik a babák. Nekünk ebből kettő van, mindkettő régi kiadás, még én kaptam őket kisgyerekként. Mindegyik szuper állapotban van, és bár rendszeresen forgatjuk őket, egyáltalán nem látszik meg rajtuk az újbóli igénybevétel.

A Pajkos cicák hatalmas kedvenc. Gyönyörű a rajzolása, és a szöveg is épp olyan, mint amit az előző kategóriánál kiemeltem. Rövid, kerek és egész.

Hoppi és barátai már egy fokkal lejebb van a ranglétrán. A rajzolás inkább érdekes, mint szép (felnőtt fejjel mindenképp) és a történet is kicsit össze van csapva, hogy beleférjen ebbe a pár oldalba. Azonban még így is egy szórakoztató és kellemes könyv. Ez viszont egy nagyobb alakú kiadás, jobb ha van segítség, különben a baba csak húzni és vonni fogja.

Az én kiscicám egy ujjbábos könyv. Kontrasztos, így kisebbeknek is ideális. A szöveg szuper, és bár a nagymama szerint a macska feje nehezen felismerhető (patkánynak vélte), a gyerek imádja tapogatni. Egyébként ez is ajándék volt Ribizly barátomtól és jelenleg az egyik kedvenc.

Peter Pan az igazi interaktív kötet. Pucca barátom küldte Skóciából, és azonnali volt a szerelem. Ez a könyv a Campbell Books kiadásában jelent meg. A történet rövidítve van, nem is kicsit, de a rajzolás szép, és minden oldalon van egy mozgatható elem, amit húzni, tolni lehet. Kislányom imádja, szerintem is zzeniális, csak lehetne masszívabb. Kizárólag felügyelettel forgathatja, mert könnyen szakad, ha a kis ujjak épp nagy akarattal, ám kevés körültekintéssel párosulnak.

A Tanya szintén ajándék volt, és bár az ötlet, hogy kirakó van a lapokon, zseniális, a kivitelezés csapnivaló. Annyira egyébként nem igényes a grafika (inkább elnagyolt és puritán), a szöveg teljesen feleslegesnek hat, és konkrétan esik szét. Olyan nehéz kifeszegetni a helyéről a kirakót, hogy az ember akaratlanul is felkaparja a papír felső rétegét. Ha pedig egy felfeslő matricát meglát egy baba, na, az felhívás keringőre, és addig nem nyugszik, míg teljesen le nem kaparja. Ennél a könyvnél egyébként még nem értem el arra a zen szintre, hogy azt mondjam, oké, tiéd, kapard szét nyugodtan... (Úgyhogy a polcon pihen, míg ki nem találom, hogyan ragasszam meg...)

Szóval nagyon ötletes könyvek vannak a piacon, de egy tanácsot fogadjon meg mindenki: Csak olyat válassz, ami bírja a gyűrődést, mert ezek a kötetek nem lesznek kímélve!

"Beszélő" könyvek

Bevallom kicsit tartottam az ilyen típusú kötetektől. Meg úgy általánosságban minden játéktól, ami zenél, sípol és rövid távon az agyamra megy. Aztán kaptuk ezt a két könyvet, és azonnal megváltozott a véleményem.

A Tanyasi állatok egy ideig a mumus volt. Kislányom félt tőle, így sokáig egy polc aljára rejtettem. Aztán, ahogy nőtt és egyre több állatnak utánozta a hangját, gondoltam itt az ideje újra tenni vele egy próbát. Ebben ugyanis valódi állathangok vannak. A hangerő nem kicsi, így kellett egy kis idő, míg megszerette. (A macska és én pedig megszoktuk, hogy ne rezzenjünk össze, ha váratlanul felbőg egy tehén a szobában.) Azóta viszont örömmel lapozza és nyomkodja rajta a gombokat. Viszont ez egy hatlmas és nehéz kötet, egy babának mindenképp, így fontos a szülői felügyelet. (Igen, ezt is kellett már ragasztanom...)

Az Ismerd meg az éjszakai állatok hangját lett a tavalyi évem nagy meglepetése (írtam is róla az évösszegzőben). Ez a könyv azonnal mindenki kedvence lett. Kislányom egyáltalán nem félt tőle, sőt, függője lett a gombjainak, így már most, 16 hónaposan is meg tudja különböztetni a gyöngybaglyot a kuviktól. (Hogy ornitológust vagy tengerbiológust nevelek-e, az még nem eldöntött dolog.) A hangerő itt sokkal barátságosabb, a szöveg pedig informatív felnőtteknek is. Ráadásul egy sorozat része, így célom lett beszerezni az összes kötetet.

Tehát bármennyire is tartottam a "beszélő" könyvektől, csak pozitív tapasztalatokról tudok mesélni. Természetesen érdemes körültekintően választani, de tényleg szórakoztatóak, és a babák imádják őket nyomkodni.

Nos, jelenleg itt tartok a gyermekirodalom felfedezésében. Talán tudtam hasznos tippet vagy egy új könyvcímek adni. Ha ismét összegyűlik egy csokorra való kötet, amiről érdemes írni, újra jelentkezem.

Nyolc hegy

Olvastam már a szerzőtől (A magányos farkas boldogsága), ám ez a könyve volt az, ami igazán felkeltette a kíváncsiságomat. Olyan sok jót és szépet hallottam már róla.

A borító csodálatos, és tökéletesen passzol a történethez. 252 lapjával rövid olvasmánynak számít.

Fülszöveg:

"Mikor a nagyvárosi Pietro szülei hétvégi házat vesznek a pár tucat lelket számláló alpesi faluban, szenvedélyes hegymászó apja úgy dönt, ideje átadni fiának a tudását. Együtt járják a havasokat, sorra hódítják meg a több ezer méteres csúcsokat és fedezik fel a gleccsereket. Pietro egyetlen játszótársa a vadóc pásztorfiú, Bruno lesz, aki megmutatja neki a falu és az erdő elhagyatott, titkos helyeit, s akitől Pietro ellesi, hogyan élnek a hegyi emberek.Felnőttként Pietróból világjáró lesz, a kőműves Bruno azonban sosem hagyja el szülőfaluját. Útjaik sok évtizeden át újra és újra keresztezik egymást a sötét fenyvesek és az eldugott tengerszemek között, hogy ismét valami újat tanítsanak a másiknak.
Az érzékeny és sűrű szövésű regényben a két fiú rendkívüli kapcsolata mellett feltárul a hegyek különleges világa is, mely kegyetlensége ellenére felfoghatatlan módon ejti rabul az embereket."

Ez a könyv egy szerelmes levél a hegyekhez. Hiába van benne több életút, hiába központi elem a barátság, és hiába meséli el lényegében egy fiú felnövésének történetét, mindez csak a körítés. Az ok, hogy meg lehessen írni ezt a szerelmes ódát a hegyekről. Cselekmény nélkül ugyanis senki sem olvasná, és akkor a szerző sem tudna a gyanútlan olvasóba oltani egy kis vágyakozást a hegyvidék iránt.

Mivel olvastam már tőle, cseppet sem lepett meg, sőt, reméltem is, hogy újra a hegyekbe kalauzol majd. A történet emberi oldala azonban okozott egy kis meglepetést, méghozzá a mélabús hangulatával.

A könyv kellemesen indul, egy kisfiú szemüvegén át ismerkedhetünk meg a hegyekkel. Tetszett, ahogy finoman szőtte a szálakat, ahogy részben mesélt a szülőkről, a fiúról és a barátról. A kisfiú ugyanis elég gyorsan felcseperedik a lapokon - hiszen nem egy hosszú történet - és fiatal, majd kevésbé fiatal felnőtt lesz belőle. A könyv így tele van időbeli ugrásokkal, azonban van, ami állandó, a hegy és annak dicsőítése.

Cognetti érdekesen ír a kapcsolatokról, nagyon emberien és kissé nyers valójukban közelíti meg őket. Ráadásul az egészben van valami sorsszerű és elkerülhetetlen. Az apa-fiú kapcsolat alakulása mintha előre lenne vetítve már a legelején. Érződik a kialakuló feszültség, csakúgy, mint a barátság kérdésében.

A szereplők nem sokat beszélnek, mégis tökéletesen követhető, mit gondolnak, éreznek, mit akarnak és mi lesz velük a kapcsolati viszonyokban. Pedig a szerző érezhetően tart egy kis távolságot tőlük, mintha előre szaladtak volna a csúcs felé, míg az olvasó kissé lemaradva kaptat utánuk. Szóval, aki kapcsolati dinamikákról szeretne olvasni, az jó helyen jár.

"Lassan megtanultam, mi történik, ha valaki elmegy: a többiek folytatják az életüket nélküle."

A könyv hangulata melankólikus. Az egészet áthatja egy lemondásba hajló szomorúság. Ez egyrészt értehető, hiszen nem könnyű az élet a hegyen, másrészt passzol a megjósolható végkifejlethez, na meg illik a főhős habitusához. Ez egy szomorkás, borongós hangulatú könyv, ahol csak egy dolog megkérdőjelezhetetlenül szép és felemelő, a hegyek látványa.

A központi kapcsolat, ami köré lényegében a többi épül, az a barátság. Két azonos korú, ám teljesen más hátterű, más lehetőséggel rendelkező fiú barátsága. Na, és hogy mi köti össze őket? Persze, hogy a hegyek imádata. Látszólag ugyanis nem sok közös van bennük, mégis újra és újra egymás oldalán kötnek ki, hol hosszabb, hol rövidebb ideig. A barátságuk szorossága tehát egyértelmű, ám ők sem beszélnek sokat. Ez amolyan macsós férfi-barátság, ahol az érzelmeket nem beszélik ki, inkább felmennek együtt egy csúcsra, üldögélnek ott kicsit némán, és mindkettő úgy jön le, hogy tudja, mit gondol és érez a másik. Kétségtelenül érdekes kapcsolat.

Na, de ahogy a bejegyzés elején írtam, mindez csak a körítés. A sallang, ami leköti az olvasót, eladhatóvá teszi a könyvet, hogy a szerző írhasson arról, amiről valójában szeretne, a hegyekről. A kötet minden sorát áthatja a csodálat a magas csúcsok iránt. A vágy, hogy legalább megpillantsuk egy hegy  sziluettjét a távolban. A karakterek menthetetlenül szerelmesek a hegyekbe, ami áthatja az életüket. Közben pedig olyan tájleírást kapunk a völgyekről, erdőkről, patakokról és tavakról, illetve a mászsás dicsőségéről, hogy kedvünk támad túrabakancsot húzni, és elindulni felfelé. Ráadásul ez szelíd és kitartó szeretet, ami nem vágyik sokra, csak az együtt töltött pillanatok egyszerűségére. Itt tehát nem a csúcsok meghódítása a lényeg, nem csak síelni akar a megfelelő hóban, hanem jelen lenni. Részévé akar válni a hegynek, a hegyvidéki életnek, ezt pedig kifejezetten kellemes olvasni. A szerző tehát eléri célját, vágyakozást ébreszt az olvasóban a hegycsúcsok iránt. Szerintem erről szól igazán ez a könyv.

Ami a lezárást illeti, kissé keserű, de várható és épp olyan, mint egy lavina, nem jó, de szükségszerűen be fog valamikor következni, aztán helyreáll újra a béke. Legalábbis a hegy szempontjából, mert a hegy bizony változatlan és örök.

Összességében kellemes volt olvasni ezt a könyvet. Nem siettem vele, mert nem akartam, hogy a mélabú nagyon rám telepedjen. Érdekesek voltak a karakterek és kapcsolatok, és nagyon átjött a hegyek iránti szerelem. Sok új információt is kaptam hegyi életről és mászásról. Viszont nem volt olyan katartikusan jó élmény, mint vártam. Elolvasva kicsit azt éreztem, mint a hegymászók egy része a csúcson, itt vagyok, szuper, de nem ez a lényeg.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kissé elmélkedős könyveket. Ha valaki szereti a hegyeket, nagyszerű, itt megkapja az érezést nagy dózisban. Ha pedig valaki nem szereti őket, ez után a könyv után garantáltan átgondolja a dolgot. Kapcsolatok és hegyek iránt érdeklődőknek tudom ajánlani.

Viszont, ha valaki klasszikus cselkményre és kimondott érzelmekre vágyik, azt keresse egy másik vidéken, egy másik könyvben.

Szívdobbanásnyi múlt

Vallomással kell kezdenem, ismerem a szerzőt. Közel húsz éve barátok vagyunk, így nem tudom maradéktalanul objektíven értékelni ezt a könyvet. Talán nem is baj, megteszi ezt majd valaki más helyettem. A pontossághoz azonban hozzátartozik, mert ez a bejegyzés akaratlanul is személyesebb hangvételű lesz.

A borító mutatós, minden apróságnak a képen jelentése van. Ezeket nem szeretném sorra venni, csak egy dologra hívnám fel a figyelmet: az Esterházy-kastély gyönyörű kapujára.

124 lapjával nem egy terjedelmes olvasmány, gyorsan végig lehet pörgetni, ám nem érdemes. Igyekeztem magamnak időt hagyni a könyvre, és ezt javaslom másoknak is.

Fülszöveg:

"Egy apró tárgy a polcon.
Egy kert, ahol még mindig susog a múlt.
Egy történet, amit újra és újra elmesélnek.
Egy nagymama mosolya, egy gyerekkori vasárnap illata.

Ez a könyv nem a nagy dolgokról szól, hanem azokról a halk pillanatokról, amik észrevétlenül írják bele magukat az emlékezetünkbe. Mert van egy múlt, ami nem tűnik el csak szívdobbanásnyira húzódik vissza, hogy amikor a legváratlanabb pillanatban újra megérint, érezzük: még mindig velünk van."

Nehéz beskatuályázni ezt a könyvet. Egyrészt nevezhető memoárnak, hiszen a szerző saját emlékeit írja le. Másrészt viszont, mivel ezek nem mindig konkrét emlékek, hanem csak érzések és gondolatok, inkább hangulat-olvasmánynak mondanám. Elmélkedés az emlékekről. Egy kötet a nosztalgiáról.

A fejezetek rövidek és elsősorban két üzenet köré csoportosulnak. Az egyik a vágyakozás a boldog gyerekkor után, a másik pedig a veszteségek megélése. Ettől a szöveg hangulata is kettős, egyszerre kellemesen nosztalgikus és kissé gyászosan mélabús.

Ennek a könyvnek nincs cselekménye, ne is várjon tőle ilyet senki. Hangulatokat, érzéseket ír le rengeteg hasonlattal és körülírással. Ez persze természetes, hiszen az érzések valója csak körülírható, helyenként mégis túlcsordul tőlük a szöveg. Lehet, hogy valakinek sok lesz ez a rengeteg érzékszervi kép. Engem nem zavart, vittek magukkal a mondatok, viszont volt valami, ami kissé bosszantott, az ismétlések.

A fejezetek rövidek, többségük mégis kapott kommentárt az elején. Ráadásul nem egy-két mondatot, hanem hol egy fél oldalt, hol egy egészet. Ezt teljes mértékben feleslegesnek találtam, mert csak önmagát ismételte miatta. Az önismétlés pedig nem egy szerencsés dolog, főleg ilyen rövid terjedelmű könyvnél. Bár jelenleg a memóriám sztrájkol, nagyon tud bosszantani, ha újra és újra ugyanazt kell olvasnom. Kicsit szájbarágósnak hat. Itt pont ezt éreztem a kommentárok miatt, pár bekezdéssel később szembe jött szinte ugyanaz a gondolat. 

Ennyit a megfogalmazásról, most nézzük az üzenetet.

A könyv általános érzésekről mesél, ami egyrészt univerzális, mert mindenki át tudja élni a gyerekkor nosztalgiáját, a gyász miatti szomorúságot vagy épp a családi kötelékek erejét. Másrészt viszont - és itt jön a személyesség - egy olyan gyerekkort ír le, amely egyetlen generáció sajátja. Bizony, kedves milleniálok, ez a könyv nektek szól. 

Mivel ugyanaz a korosztály vagyok, mint a szerző, sőt, az ország ugyanazon csücskében nőttünk fel, könnyedén és boldogan tudtam azonosulni a leírtakkal. A nosztalgia nálam tehát betalált, sok-sok saját élményt, emléket idézett fel. Részben ez is a célja ennek a kötetnek. 

Apropó emlékek, hangulat kell ehhez a könyvhöz. Jó hangulat, amikor az ember szívesen mereng a múlton, nem rágódik semmin, csak visszatekint. A könyv másik nagy témája ugyanis a gyász, ami tud gonosz lenni, ha épp olyan hangulatba kerül az olvasó.

Megint csak egy újabb párhuzam, én is elveszítettem már a nagyszüleimet. Ünnepekkor pedig ez a gyász előjön, idén mégis sikerült elhessegetnem. Aztán ünnepek után kézbe vettem ezt a könyvet, és bumm, jött, leült a fotelba és közölte, na akkor most maradok egy kicsit. Nem volt olyan jó. Ez nem a könyv hibája, ez a nem megfelelő hangulat számlájára írható. A lényeg, hogy óvatosan, mert ha friss a gyász, vagy csak épp olyan időszak van, hogy erősebb, nem biztos, hogy kellemes lesz felidézni.

Ettől függetlenül a kedvenc fejezetem a könyvből: Egy darab magymama minden szeletben.

"Vannak ízek, amelyeket nem lehet leírni. Nem azért, mert olyan bonyolultak – hanem mert túl sok mindent hordoznak. Egy morzsa múltat. Egy harapás szeretet. Egy szeletnyi otthont. És néha, ha becsukod a szemed, ott van benne valaki, aki már nincs."

Van még egy érintőleges, épp csak elejtett üzenete a könyvnek, a családtól távoli élet. Ez leginkább a kötet végén bukkan fel, és akkor is inkább csak mint egy magyarázat a nosztalgiára. Pedig fontos, mert ez is egy olyan dolog, amivel könnyedén lehet azonosulni. Ha valaki más városban él, mint a szerettei, esetleg egy másik országban, sőt, másik kontinensen, mint a könyv írója, akkor bizony felértékelődik mindez. Akkor többet jelent a nosztalgia, többször jut az ember eszébe a múlt, és több ellentmondásos érzés is ébred benne. Szívesen olvastam volna erről még többet.

Összességében nagyon érdekes élmény volt olvasni ezt a könyvet. Mintha a barátnőm odaadta volna az egyik naplóját. Ismerem a szereplőket, ismerem az elejtett fél mondatok mögötti eseményeket, és ismerem ezeket az érzéseket, mert sokat beszélgettünk már róla. Valahogy mégis sikerült kicsit elvonatkoztatnom tőle, és inkább csak figyelni, érezni és emlékezni. A kötet így nálam elérte célját. (Bár, bocsi, Laura, de az utolsó oldal nálam biztosan üres marad.)

Nosztalgiára vágyóknak tudom ajánlani. Főleg, ha milleniál olvasóról van szó. Főleg, ha érte már veszteség. Főleg, ha élt már külföldön, távol a megszokott otthontól és családtól. Aki viszont arra kíváncsi, milyen vagány csaj az, aki képes kiköltözni Kínába, és aztán ott felépíteni egy teljesen új életet, az kukkantson be inkább IDE.

2025 könyvösszegzése

A 2025-ös év számomra nem az olvasás éve volt. Magamhoz képest rettentően keveset olvastam, de cserébe megéltem minden pillanatot. A kedves, jó pillanatokat és a nehéz, fárasztó pillanatokat egyaránt. Az év ugyanis egyszerre telt nagyon-nagyon lassan, hiszen állandóan csak a jelenre, a mostra fókuszáltam, és hihetetlenül gyorsan, mert ha picit is hátrapillantottam, elképesztően gyorsnak tűnt minden. Ilyen furcsa időhurokba kerül egy anyuka, tisztára mint egy sci-fi-ben. (További kissé szürreális tapasztalatokról ITT lehet olvasni bővebben.)

Egy időre egyébként el tudtam engedni a szorongást, ami a nem olvasással járt, csak aztán újra és újra felütötte a fejét. Tényleg szükségem van olvasásra a mentális egészségem megőrzéséhez, így azzal kezdtem kompenzálni, hogy a kislányom "olvasmányait" is felvettem a listámra. Amúgy is én olvasom őket napjában általában többször is. Amúgy is kívülről tudom az összeset, így ha péládul a férjem kihagy egy sort, a konyhából is rászólok, ne csaljon, nem ez a mondóka következik. Ezzel pedig kicsit helyreállt a lelki békém.

Szóval a tavalyi listámban vannak gyerekkönyvek is. Ezekről viszont most nem szeretnék írni, mert tervezek nekik egy külön bejegyzést valamikor a talán nem nagyon távoli jövőben. Inkább csak megjegyzem, hogy ott vannak, látszanak, hiszen színesek és kirívóak, de most inkább fókuszáljunk arra a pár könyvre, amit tényleg saját magam miatt olvastam.

2025-ben - a Moly statisztikám szerint - összesen 29 könyvet olvastam. Nem is annyira rossz, mi? Hát, igen, de ha kivesszük a fent említett mesekönyveket, és az egyetlen idén félbehagyott olvasmányomat, akkor már csak 12 marad. 12 könyv. Emlékem sincs, mikor olvastam ennyire keveset...

Ez csupán 4390 oldal, ami a felét sem éri el a tavalyinak...

Ebből a 12-ből 7 kötet volt e-könyv, a többi hagyományos papírkötetként került a kezembe.

A regények mellett volt szakácskönyv, ismeretterjesztő, két novelláskötet és egy mesekönyv is. (Igen, egyetlen mesével kivételt fogok tenni, de erre jó okom van, később majd kifejtem.)

Nemzetiségi szempontból még sosem voltam ennyire kiegyensúlyozott és változatos. Minden olvasmányom szerzője más nemzetbe tartozott. Olvastam tehát afgán, ausztrál, amerikai, brit, francia, finn, német, izlandi, új-zélandi és magyar szerzőtől is. 

Kiadói fronton ugyanez a helyzet, minden könyv más kiadóhoz tartozott. Név szerint a következő kiadókhoz: Agave, Boook, Cartaphilus, Fumax, Gabo, General Press, HVG, Jelenkor, Kolibri, Scolar, Metropolis Media és Tericum.

Ennyit a statisztikákról, jöhetnek a szokásos szempontok. Viszont előre szólok, ilyen kevés könyvnél megesik majd az ismétlés.

Melyik volt a leghosszabb?

584 lapjával A tél jegyesei könnyedén kiérdemelte az év leghosszabb olvasmánya címet. Emlékszem, hogy sokáig olvastam, de nem éreztem annyira nagyon hosszúnak, így ez most egy kicsit meglepett. Pedig nem szerettem különösebben ezt a könyvet, sőt.

Melyik volt a legrövidebb?

24 oldalával az ismeretterjesztő olvasmányom a legrövidebb: Ismerd meg az éjszakai állatok hangját! Oké, gyakorlatilag ez is a kislányom miatt került a kezembe, mivel ő kapta ajándékba, és ő nyomkodja rajta a gombokat, viszont nagyon szeretem ezt a könyvet. Az állatokhoz tartozó leírásokat már csak magamnak olvastam el, és egyszerűen szeretem lapozgatni vele.

Melyik tetszett a legjobban?

Ilyen kevés könyvnél azt lehet hinni, egyszerű a választás, de korán sincs így. Ezt a címet mindig egy kiemelkedően jó olvasási élménynek szoktam adni. 2025-ben viszont nem igazán volt katartikus olvasási élményem. Voltak jó élményeim, kevésbé jó élményeim, és sajnos rossz élményeim is. Kénytelen vagyok ezért egy kézenfekvő címet mondani: Sárga tengeralattjáró. Kedvenc szerzőm munkája, persze, hogy tetszett, csak nem ez a legkedvesebb olvasmányom tőle.

Melyik tetszett a legkevésbé?

Könnyű választás, mert még friss a csalódás. A legkevésbé a legutolsó olvasmányom, a Sárkányok könyve tetszett. Nagyon sokat szenvedtem vele. Nem hiszem, hogy bármit is veszítettem volna, ha félbehagyom vagy inkább el se kezdem.

Melyik olvasása tartott a leghosszabb ideig?

Az egyetlen szakácskönyvet, Anya, kérek még! olvastam a leghosszabb ideig. Februárban kezdtem és csak decemberben fejeztem be, így gyakorlatilag egész éven át elkísért. Persze, egy szakácskönyvet le-lerak az ember, és nem lapozza folyton, de ez elég sokat volt a kezemben, és mindig ott pihent az asztalon vagy a polcon egy jól látható helyen.

Melyik olvasása tartott a legrövidebb ideig?

A kivételt képező mesekönyvet egy óra alatt olvastam el, ám ezt egy későbbi ponthoz tartogatom. Ami viszont számottevő gyorsaságnak tűnik, az a 6 napos olvasás. Az évben ez csak egyszer fordult elő, a Macska a fagyöngy alatt esetében. Ez volt 2025 első olvasmánya, és év elején még úgy tűnt, menni fog ez, tudok majd olvasni...

Melyik könyv volt a legvidámabb?

Akkor jöjjön a kivétel: Az utolsó bárány. Történt ugyanis, hogy keresztanyuka lettem. Egy jó keresztanyu pedig megválogatja az ajándékait. Szóval ezt a mesekönyvet ajándékba szántam, na, de ahhoz, hogy tudjam, jó ajándék-e, el is kellett olvasnom. Hát, nagyjából azóta akarok egy példányt magamnak is belőle. Ez egy rettentően szórakoztató mese aranyos illusztrációkkal. A kicsiket leköti a cselekmény, a felnőttek meg jót kacagnak a modern és cseppet sem szakrális szövegen. Ha valaki nem vallásos, de vallási témájú könyvet keres, ami vidám és élvezhető, ezt nagyon tudom ajánlani.

Melyik könyv volt a legszomorúbb?

Ebben az évben is egy női témájú könyv kapja a legszomorúbb címet: Ezeregy tündöklő nap. Két brutálisan nehéz női sorsot mutat be a történet. Ha valahol nem jó nőnek lenni, akkor az Afganisztán... Helyenként nehezen vette be a gyomrom mindazt, ami itt történt, ám ez nem a könyvet minősíti, csak épp érzékenyebb lettem a témára. Nem egy könnyed kis olvasmány.

Melyik könyv volt a legromantikusabb?

Nem olvastam kifejezetten romantikus könyvet. Talán a Macska a fagyöngy alatt kaphatna egy ilyen címkét, ám az inkább ünnepi hangulatú, mint romantikus. Viszont volt egy, ami nagyon szeretett volna nagy romámcot bemutatni, csak sajnos nem igazán sikerült neki. Úgyhogy erre a pontra Az órásmester lányát mondanám. Tele van érdektelen románcokkal.

Melyik könyv volt a legizgalmasabb?

Jobb híján a Gideon, a Kilencedik kapja ezt a címet. Ez állt cselekményben a legközelebb ahhoz, amit izgalmasnak találok. Kár, hogy egyébként nem tetszett annyira, hogy folytassam is a sorozatot.

Melyik könyvet értékelik túl?

Egyrészt A tél jegyesei jelenleg 90%-on áll a Molyon, amit egyáltalán nem értek. Túlírt cselekmény, idegesítő főhős, nem értem, mire fel ez a nagy százalék. Másrészt viszont ott van még a Csuka-átok, amelyet a jó értékelések miatt választottam. (Jelenleg ez a könyv 86%-on áll, ami elég jó.) A magasztos értékelések alapján sokkal, de sokkal jobbra számítottam volna ettől a könyvtől. Nekem viszont csak közepes olvasási élményt adott.

Melyik könyvet értékelik alul?

Olvassátok Az utolsó bárányt! Mi az, hogy ez a remek mese csak 87%-ot kapott? Ennél többet érdemelne.

Melyik könyv volt a legnagyobb csalódás?

A Sárkányok könyve, mert reméltem, hogy legalább egy, egyetlen egy kiemelkedően jó sárkányos novellát olvashatok benne. Sajnos egy sem ütötte meg a mércét. Sőt, inkább csalódást keltően középszerűek voltak.

Melyik könyv volt a legnagyobb meglepetés?

Ismerd meg az éjszakai állatok hangját!, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire rá fogok kattanni. Konkrétan már most keresem az ürügyet, hogy a sorozat többi kötetét megvehessem. Jó kis gyűjtői szenvedélyt generált bennem.

Melyik könyvnek volt a legszebb a borítója?

Egyszerűen imádom a Sárga tengeralattjáró borítóját. A fa, az izlandi táj és a picike trabant a képen annyira tökéletesen egyben vannak, hogy nem kérdés, ez volt az évem legszebb borítója.

Hány új sorozatba kezdtem bele?

Mondhatnám, hogy tudatosan próbáltam elkerülni az új sorozatokat, de nem lenne igaz. Hiába kevés idő, hiába kevés olvasmány, azért így is sikerült belekezdenem két új sorozatba. Mentségemre legyen mondva, egyiket sem fogom folytatni.

A Lezárt sír első kötete (Gideon, a Kilencedik) cseppet sem győzött meg róla, hogy akarjam a folytatást. Nem volt számomra elég szórakoztató.

A tükörjáró első kötete (A tél jegyesei) pedig nem vegyes érzéseket keltett bennem, hanem egyáltalán nem tetszett, így esélytelen, hogy folytassam.

Hány sorozatot fejeztem be?

2025 egy újabb év lett, ami nem felel meg erre a pontra. Pedig mennyivel okosabban tettem volna, ha új sorozatok helyett a már megkezdettekre koncentrálok. Talán nem ért volna ennyi csalódás. Na, majd 2026-ban!

Hagytam félbe könyvet?

Ezt a pontot hosszú évekig kihagytam az évösszegzésből, mert nem szoktam könyveket félbehagyni. Hogy ez jó szokás vagy inkább önsanyargatásnak minősül, azt mindenki döntse el maga. A lényeg, hogy vissza kellett keresnem, mikor volt utoljára ilyen, és több mint tíz éve, 2014-ben. Akkor nem bántam a félbehagyást, most viszont nem kicsi lelkiismeretfurdalásom van miatta. A Japánban vásárolt mangámat (Natsume Yuujinchou) ugyanis mindenképp szerettem volna befejezni. Nagyjából a feléig el is jutottam, aztán csak átraktam egyik polcról a másikra, és mindig egyre nagyobbra nőtt bennem a bűntudat. Ez pedig nem segítette, hanem épp gátolta az olvasási kedvemet. Főleg, hogy közben úgy éreztem, magyarul sem tudok gondolkodni, nemhogy japánul. Szóval a logikus döntés az volt, hogy most elengedem. Aztán majd egyszer, amikor lesz annyi időm és annyi szabad és még működő agysejtem, hogy folytassam a nyelvtanulást, újra előveszem. Akkor majd talán be is fejezem, és jöhet a második és harmadik kötet, amelyeket egyébként szintén megvettem Tokióban...

Hogy mit fog hozni az új év? Nos, őszintén nem tudom. Lehet sikerül majd többet olvasnom, lehet, hogy még ennyit se. Amit viszont mindenképp szeretnék az az, hogy ha nem is minden nap, de minden héten tudjak olvasni egy-egy fejezetet. Ez nagyon, de tényleg nagyon sokat segítene nekem.

Illetve kaptam könyvet születésnapomra és karácsonyra is, ezeket legalább szeretném elolvasni 2026-ban. A gyerekkönyvek pedig biztosan szaporodni fognak, mert míg az én molyságom épp leereszkedő pályán van, a kislányom - néha szó szerint - falja a könyveket.

Sárkányok könyve

Nagyon szeretem a sárkányokat, és mivel jelenleg alig van időm olvasni, úgy gondoltam, egy sárkányos novelláskötet pont ideális lesz nekem. Kár, hogy nem adta meg, amit vártam.

A borító mutatós, igazán csalogató.

528 lapjával meglehetősen terjedelmesnek tűnik, de 25 szerző munkája van benne, úgyhogy érthető a dolog.

Fülszöveg:

"Mint arról rengeteg mítosz és legenda tanúskodik, a sárkányok régóta, Kínától Európáig, Afrikától Észak-Amerikáig megragadják a képzeletünket. Akár bátor hősökkel harcba szálló fenevadakról, akár az embereket értékes tudással ellátó bölcsekről van szó, ezek a teremtmények számos eredet- és kalandtörténet nélkülözhetetlen szereplői, akik generációk óta óriási népszerűségnek örvendenek.
Az elismert ausztrál szerkesztő ebben a kötetben közel harminc novellát és verset gyűjt össze napjaink legnagyszerűbb science fiction- és fantasyszerzőitől, akik élénk fantáziával, egyedi meglátásaikkal egészen új fényben mutatják meg a sárkányokat."

Nem voltak kifejezetten nagy elvárásaim. Szerettem volna azt a minimális időt, amit olvasással tudok tölteni, lelkesen és könnyedén tenni. Ezért gondoltam, hogy novellák valók most nekem. Így nem ragadok bent egy történetben hosszú hónapokra, nem érzem problémásnak, ha hirtelen le kell majd raknom egy hétre a könyvet, hanem csak fel-felcsapom és olvasok kicsit. Hát, nem így működött a dolog. Ez persze nem feltétlenül csak a kötet hibája, lehet, hogy a lelkemnek épp egy hosszú történetben időzés esett volna jobban, mint ez a csapongás. Lehet, hogy nem vagyok gyakorlott novella-olvasó, bár évente azért egy-két ilyen kötet be szokott csúszni. Lehet, hogy csak a sárkányos történetekben vagyok finnyás. Esetleg a sárkányos könyveket is óvatosabban kellene kezelnem, mint a macskás történeteket...

Tudom, nem kell minden novellát elolvasni, szemezgetni is lehet belőle. Csakhogy a 25 szerzőből csupán kettőt ismertem, így nehéz volt mazsolázni. Plusz, ha már egyet elkezdtem, akkor végig is olvastam, hiába nem tetszett. Úgyhogy csak a verseket csaltam le a kötetből. Az nem az én műfajom, inkább nem is próbálkoztam vele. Így is fél évig ebben a kötetben ragadtam, és sajnos nem örültem neki.

Az első négy történet egyáltalán nem tetszett. Untam őket, vagy teljesen érdektelenné tettek. Már azon gondolkodtam, hogy félbehagyom a kötetet. Aztán jött Ken Liu novellája (Leheletnyi kék) és kicsit visszahozta a hitemet. Bár igazából itt sem a történet fogott meg, hanem a szerző stílusa. Van benne valami egyedi és különleges, és mivel olvastam már tőle (Az istenekkel nem lehet végezni), azonnal otthonosnak találtam. Szóval, ha valaki csak szemezget a kötetből, és szeretne egy izgalmasan megírt történetet, ezt a novellát semmiképp se hagyja ki.

Ezután felszívtam magam, és a következő néhány történettel el is voltam. (Brooke Bolander: Ahol a folyó betonná dermed - tetszett a környezetvédelmi üzenet; K. J. Parker: Élőhely - kedveltem a szerző stílusát; Ellen Klages: Bárányhimlő - kellemes volt a hangulata a gyerekszemszög miatt) Aztán a lelkesedésem egyre csappant. Volt amelyiken kifejezetten szenvedtem, és így utólag elég sok az, amire nem is emlékszem, annyira felejthetőnek bizonyultak. A végére már csak az hajtott, hogy túl legyek végre ezen a köteten, és kereshessek új olvasnivalót. Mert tudtam, ha elkezdek egy másik könyvet, ezt már nem fogom újra kézbe venni.

Összességében egyébként néhány általános gondom volt a történetekkel. Egyrészt nem voltak elég kreatívak. Pár kivételt leszámítva (Kelly Barnhill: Lucky sárkánya - ez volt a legkreatívabb és a legszórakoztatóbb történet) mindegyik klasszikus módon kezelte a sárkányokat, nem rugaszkodtak el más irányba, és így nem is tűntek izgalmasnak. Pedig ez a kötet egy jó kis gyakorlat lett volna valami merőben új koncepció megalkotására.

Másrészt a történetek nagy része nem adott se váratlan fordulatot, se katarzist. (Sarah Gailey: A sárkányról nem beszélünk - a katarzis hiánya itt zavart a legjobban, mert bár remekül indult, annyira lapos lett a vége, hogy csak tovább növelte csalódásomat.) Szóval olyan kis semmilyenek voltak, mint egy hosszú lábjegyzet. Jó ha van, el is olvasod, de tíz oldal után már nem is emlékszel rá.

Harmadrészt több helyen nem tetszettek az arányok. Vagy a világ felépítése volt elnyújtva novellához képest nagyon hosszúra, vagy túlságosan sok időt szentelt a szerző a főhős karakterének, aki általában egyáltalán nem volt szimpatikus nekem. (Kivétel Kate Elliott: A Hosszú Menetelés - mert itt kifejezetten tetszett a világ és a karakter felépítése és az atmoszféra, amit teremtett.)

A szerzői stílus is csupán néhány esetben adott annyi pluszt, hogy ne vegye el teljesen a kedvemet az olvasástól.

Ha mérleget akarok vonni, akkor azt mondanám a 25 történetből cirka 6-7 volt, ami tetszett valamennyire. Ezek sem voltak ugyan kiemelkedőek, vagy kifejezetten jó olvasási élmények, de lekötötték a figyelmemet és találtam bennük legalább egyetlen apró részletet, ami pozitív irányba billentette a mérleget. A többivel csak feleslegesen pazaroltam az időmet.

A számomra szimpatikus novellákat, már fent kiemeltem, csupán egyetlen történettel egészíteném ki a sort: Seanan McGuire: Kincs - mert tetszett a téma, és volt benne némi kreativitás.) A többi teljesen felejtős volt számomra.

Összességében kicsit bánom, hogy elolvastam ezt a kötetet, hat hónap ugyanis nagyon hosszú idő, és ezt tölthettem volna sokkal kellemesebb olvasmányokkal is. Így mindenkinek inkább csak azt javaslom, szemezgessen belőle. Nem érdemes mindegyik történetet végigszenvedni, inkább csak négyet vagy ötöt. Na, de hogy melyik legyen az a néhány? Ez már egyéni megérzés és döntés kérdése.

Azt hiszem, én most egy időre pihentetem a novellákat, és a sárkányos történeteket is. Ki kell hevernem a csalódást.

Anya, kérek még!

A hozzátáplálás minden kezdő szülő számára nagy kihívás. Egyrészt el kell dönteni, melyik irányba indul el az ember, pürékkel vagy falatkákkal kezd. Aztán jönnek a tiltólisták, mit nem szabad, mit hogyan nem szabad. Az igény, hogy tápanyag szempontjából jó legyen, és az aggodalom, hogy eleget eszik-e. Ezt pedig megfejeli egy adag szorongás arról, hogy ne szorongjunk, és hozzáadódik egy nagy adag bűntudat is, ha valami nem úgy sikerül, mint terveztük. De mi sikerülne úgy, ahogy elterveztük, mikor babákról beszélünk?

Az én taktikám az volt, hogy megpróbálom minimalizálni a témához kapcsolódó aggodalmakat és információkat. Bizony, a túl sok információ is megterhelő tud lenni. Ezért kerestem egy könyvet, ami a legközelebb állt a szemléletemhez, (mint a Montessori baba esetében is tettem) és ezt jelöltem ki támpontnak. Aztán pedig hagytam, hogy sodorjon az élet, meg a babám folyton változó hozzáállása az ételekhez.

Úgyhogy ez most megint egy kifejezetten személyes hangvételű könyvértékelés lesz, tele saját tapasztalattal.

Fülszöveg:

"Amikor a hozzátáplálás témája egy édesanya számára aktuálissá válik, sokféle egymásnak ellentmondó információval találkozhat. Elsőre ijesztő lehet az egész, de a sok jó tanácsot félretéve, akkor járunk jó úton, ha kisbabánk jelzéseit figyeljük és követjük.
A szerző, Ambrus Éva – a ManóMenü.hu alapítója, feleség és édesanya – szakértőkkel karöltve mutatja meg, hogy a hozzátáplálás milyen egyszerűen is működhet. A kisgyermek egészséges fejlődését az első években alapozzuk meg, ehhez pedig a kiegyensúlyozott táplálkozáson át vezet az út. A könyvből megismerhetjük, hogyan érdemes felkészülni a hozzátáplálásra, vagyis milyen alapanyagokkal, hogyan kezdjünk neki, milyen konyhatechnológiai eljárásokat és eszközöket alkalmazzunk, melyek azok a biztos jelek, amikből arra következtethetünk, kisbabánk készen áll rá. De arra vonatkozóan is megnyugtató tanácsokat kaphatunk, mit tegyünk, ha a gyerek válogatni kezd vagy éppen beteg.
A sok hasznos gyakorlati útmutató mellett 118 egészséges és bababarát recept is megtalálható a könyvben: egyszerű és kombinált pürék, totyogósoknak való ételek, egészséges nasik, házi babakekszek, szülinapi torták, ünnepi bababarát finomságok."

Ezt a könyvet nagyjából egy hónappal korábban kezdtem el olvasni, mint hogy megkezdtük volna a hozzátáplálást. Így volt időm átlapozni és kitalálni, mégis hogyan is fogjak neki ennek a nem épp kicsi, mégis teljesen hétköznapi feladatnak. Erre a célra pedig tökéletesen megfelelt.

A könyv eleje rettentően, más-már túlzottan aprólékos és informatív. Például sorra veszi a konyhai eszközöket, mint a citromfacsaró vagy a botmixer. Viccesen hangzik, nem igaz? Hiszen, ki ne tudná, aki valaha járt már konyhában, mire való a citromfacsaró. Aha. Aztán rájössz, hogy nincs otthon almareszelő, és bizony egy babának kell almareszelő, és mindez értelmet nyer. Szóval picikét túl szájbarágós és részletes, de összességében hasznos a kötet bevezetése. Tisztázott bennem néhány alapnak tekinthető gondolatot, ami mentén aztán haladtam tovább.

A receptek a 86. oldaltól kezdődnek, és tematikusan vannak csoportosítva: egyszerű pürék, kombinált pürék, darabos ételek és falatkák, totyogóknak való ételek, nassolnivalók, receptek alkalmakra és alapreceptek. 

A kötet végén pedig van egy függelék, ami sorra veszi, az adott hónapban mit érdemes bevezetni a babának. Ez gyakorlatilag végig az útmutatóm volt. Ez alapján határoztam meg, milyen alapanyagokkal akarok majd próbálkozni, és ha valamiben elbizonytalanodtam, például eheti-e már, akkor csak felcsaptam a függeléket és megkerestem.

A kötet eleje és vége tehát nagyon hasznosnak bizonyult számomra, már ezért megérte beszerezni.

Na, és akkor lássuk a recepteket, illetve a gyakorlati megvalósítást.

Kukoricapuding

Először is minden receptnél fel van tüntetve, hány hónapos kortól ajánlott. Szóval nem elég csak sorrendben haladni egyik fejezetről a másikra, hanem érdemes minden fejezetbe belepillantani. Én ezt kis színes jelölő cetlikkel oldottam meg az elején. Aztán később már csak azt jelöltem, ami megtetszett, és szerettem volna kipróbálni. Számomra egyébként ezek az ugrálások egyáltalán nem voltak zavaróak, hiszen egyszer amúgy is átlapoztam már tüzetesen ezt a könyvet.

Nem, természetesen nem próbáltam ki minden receptet. Van olyan, amit már biztosan nem is fogok, ám olyan is akad, ami még tervben van a jövőben. Néhányat azonban szeretnék kiemelni, miközben megosztom saját tapasztalataimat. Innentől tehát inkább személyes gondolatok várhatók a könyvvel kapcsolatban.

Kezdjük ott, hogy a pürés irányt választottam, és nem bántam meg. Gyümölcsökkel és zöldségekkel kezdtem, és kifejezetten hasznos volt a könyv, hogy tudjam, mit mivel érdemes kombinálni. Magamtól legalábbis biztosan nem kevertem volna össze a banánt avokádóval, pedig a babám boldogan ette. 

Apropó boldog baba, közhely, de valóban az a lényeg, hogy ő boldog legyen. Szóval ki lehet találni a világ legtökéletesebb étrendjét, amiben a tápanyagok és ízek, színek mérnöki pontossággal vannak beosztva, de ha neki nem kell, akkor mindez mehet a levesbe. 

Nekem szerencsém volt, jó étvágyú és kíváncsi természetű babával kellett "megbirkóznom" a napi menüvel, ám így is volt (van és lesz is még) kihívás bőven. Vegyünk is sorra néhány általánosnak mondható problémát.

Először jött a 22-es csapdája. 6 hónaposan kezdődik a hozzátáplálás, egy 6 hónapos baba még nem tud ülni, ültetni nem szabad, mert nem tesz jót a gerincének, de jaj, nehogy fekve tedd a kanalat a szájába, mert megfullad, legyen egyenes és függőleges a nyelőcsöve. Szóval üljön, de mégse üljön... (Tipp: pihenőszék. Nem is ül, nem is fekszik. Ki lehet benne vinni a konyhába, így a paradicsomos hal nem a szőnyegen fog landolni.)

Sültkrumpli egy horvát étteremben

Második probléma, egy gyerek az hiába pici baba, attól még gyerek. Eldobál, elejt, maga akar enni, de még ügyetlen, szétken, rádtüsszenti, kiköpi, megharap, mindent csinál evés közben. (Tipp: a kis kezek mindig legyenek lefoglalva játékkal, vagy extra evőeszközzel.)

Harmadik probléma, fogzás. Amint kibújnak az első fogak, bármi baja van, biztosan a foga az oka. Akkor is ezt lehet mondani, amikor halvány lila gőzünk sincs, miért nyűgös, miért nem kéri azt, amit egyébként szeret megenni. (Tipp: figyeld a jeleket, mert ha rágni akar, akkor bizony a hajadra kenheted a levest, nem fogja kérni. Adj neki olyat, amit rágcsálhat.)

Negyedik probléma, nassolnivalók. Nagyon, de tényleg nagyon könnyű rácsúszni a babanasikra. Nálunk a kukoricapufi az örök kedvenc. Fogzás miatt kezdtük, mivel így volt mit rágcsálni két kanál püré között, meg amúgy is serkenti a rágás megtanulását. Aztán volt, hogy csak ez kellett neki... (Tipp: ha nasi kell neki, hát kapjon nasit, csak figyelni kell a mértékre. Nincs ebben semmi rossz.)

Ötödik probléma, amit anya eszik, az mindig finomabb. Igen, akkor is, ha ugyanazt eszi és akkor is, ha mást, vagy épp olyat, ami nem babának való. Remek, hogy minden hozzátáplálási oldal alapszabálynak veszi, hogy egyél együtt a babával. Csakhogy, ha a baba még segítségre szorul, mert nem talál bele a saját szájába a kanállal (Hiszen baba!) akkor anya eldöntheti: eteti a kicsit, vagy magát eteti. Esetleg anya polip, nyolc karja van és tud egyszerre két kanalat, egy kisautót, és egy szalvétát is fogni, miközben a lepattanó falatokat is elkapja. Ha pedig a baba már megtalálja a saját száját, nos akkor úgyis az kell neki, ami anya kezében van, így el fogja kunyerálni az ételt, tehát már megint a baba eszik, anya meg nézi. (Tipp: nagy családi étkezés, ott olyan sok az érdekes étel és ember, hogy el is lehet felejteni, anya épp mit majszol a sarokban.)

Hatodik probléma, a baba már jár. Egy járó babát, csak nagyon éhesen lehet a fenekén tartani. Ha nem elég éhes, akkor inkább játszana, menne a kis dolgára, nem fog szépen üldögélni. Illetve akkor sem fog, ha fáradt, mert vagy beleesik a feje a tányérba, vagy sírni kezd. Szóval legyen kellően éhes, de ne túl fáradt, akkor etesd. Ha mázlid van, néhányszor sikerül is ezt a tökéletes időpontot megtalálni.

És végül a hetedik probléma, a baba egy személy. Ő bizony egy önálló lény, önálló és egyre erősödő akarattal. Szóval, ha eddig boldogan ette a banán-avokádó kombót, az nem jelenti azt, hogy három hét múlva is boldogan fogja enni. Ha pedig bevezeted az ízes, fűszeres ételek világába, nos, el is felejtheted a sómentes diétát. (Tipp: hagyd felfedezni, egyik fűszer sem átramas mértékkel fogyasztva.)

Szóval nem épp egyszerű ez a hozzátáplálás. A legfontosabb azonban az, hogy rugalmasak maradjunk. (És hogy megtartsuk a humorérzékünket, mikor a baba beterít minket a spenótos, paradicsomos, vagy épp halas menüjével, esetleg épp felkeni a falra.)

Próbálkoztam mindenféle receptekkel. Volt, ami bevált, például a már említett püréket és a babacsintát szerette. Volt, ami csúfos kudarcba fulladt, mint az ehetetlen babakeksz, vagy az íztelen kukoricapuding (hiába nézett ki jól, lásd a legfelső képen).

Igyekeztem figyelni a tápanyagokra és a só és cukor mennyiségére. Azt azonban, ami például ebben a könyvben is szerepel, hogy hányszor és mennyifélét adj a babának, egyszerűen lehetetlen betartani. Úgyhogy el is engedtem. Egy idő után nem számoltam, csak néztem, boldogan eszik-e, jóllakott-e, mert lényegében csak ez számít. Szóval igen, rákapott a nyaraláson a túlsózott sültkrumplira (ha anya ezt eszi, akkor neki is ez kell...), szereti a margherita pizzát (jó ízlése van, a friss nápolyi stílusú a kedvence) és a Télapótól kapott picike csokit is elmajszolhatta.

szülinapi torta

Ez a könyv tehát remek volt nekem mankónak. Ha kérdés merült fel, tudtam hozzá fordulni, adott jó néhány remek ötletet, mint a szuper születésnapi torta (lásd a bal oldali képen), és nagy vonalakban ezt követtem. Viszont nem vettem kőbe vésettnek egyik sorát sem, hiszen minden baba más, minden anyuka máshogy főz és minden nap más, mint az előző.

Útmutatónak tehát nagyon tudom ajánlani, de tanácsom csak egy van: bizz magadban és figyeld a babát, mert a hozzátáplálás nem egy vizsga, ahol csillagos ötösre kell felelni, hanem egy hosszú és rögös út, amit mindenkinek végig kell járnia. Ezt lehet vidáman bicegve, és szorongva vánszorogva is megtenni, ami pedig nem a szakkönyveken és irányzatokon múlik, hanem csak rajtunk.