Emily Wilde tündérenciklopédiája

Már a megjelenésekor, vagyis két éve felkeltette ez a könyv az éredeklődésemet. Tetszett a vidám borító, és kifejezetten csak pozitív dolgokat hallottam róla. A sorozat - igen ez egy sorozat (Emily Wilde) első kötete - további részeinek megjelenésekor sem hallottam róla semmi rosszat, sőt. Tehát voltak elvárásaim, amikor könnyed olvasmányra vágyva kézbe vettem.

A borító tényleg mutatós, és 334 lapjával nem egy hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"Jóllehet Emily Wilde professzor nem tudja, hogyan kell társaságban viselkedni – vagy egyáltalán elérni, hogy meghívják valahova –, de jó úton jár afelé, hogy a világ egyik legnevesebb drüadológusa, azaz szerzeteket tanulmányozó tudósa legyen. Épp a tudományos közösség első, mindent átfogó tündérenciklopédiáján dolgozik, amitől pályafutása felívelését várja, és már csak egy fejezet van hátra, ami a sarkköri Ljoslandon élő titokzatos rejtettekről szólna.
Ám Emily teljesen idegen terepen találja magát, amikor megérkezik Hrafnsvik csodás, de zord falujába. A külvilágtól szinte teljesen elszigetelten élő helyieknek egymásra kell hagyatkozniuk a túlélés érdekében, és Emily társas készségek hiányában hamar magára haragítja a fél falut. A dolgok tovább bonyolódnak Wendell Bambleby professzor érkezésével, aki Emily egyetemi riválisa, és szintén a rejtetteket kutatja.
Amikor a lehengerlő természetű férfi felajánlja Emilynek, hogy dolgozzanak együtt, a nő kénytelen elfogadni az ajánlatát, máskülönben fennállna a veszélye annak, hogy Bambleby kisajátítja magának az összes felfedezés érdemét. Ugyanakkor azt is tudja, hogy Wendell több annál, mint aminek látszik, és nem bízhat meg benne. Emily csakhamar azon kapja magát, hogy hiába szeretne tudományos távolságot tartani a ljoslandi szerzetektől, belekeveredik gonosz játszmáikba. Ha Wendell-lel együtt segíteni akar Hrafnsvik lakóinak, nemcsak a hőn dédelgetett tudományos objektivitását kell kockára tennie, hanem az életét is."

Mostanában sikerül belenyúlnom a túldicsért könyvekbe. Ez ugyanis megint nem azt az élményt adta, amit vártam. Szerettem volna könnyed, esetleg humoros történetet olvasni egy csipetnyi finom romantikával, és bár a könnyedsége megvolt, korán sem volt annyira finom és szórakoztató, mint ahogy terjesztik róla. Mielőtt azonban elkezdeném megcsipkedni a könyvet bosszús holló módjára, szeretném tudatni, hogy nem egy rossz alkotás. Valóban olvasmányos és könnyed, mert senki sem fog túl sokat izgulni rajta, és kétségtelenül van benne fantázia, egyszerűen a hozzá fűzött elvárásaimat nem sikerült teljesítenie.

Kezdjük ott, hogy nem különösebben vonzanak a tündéres történetek. Olvastam már néhányat, jót és rosszat egyaránt, de a tündér, mint főszereplő nem egy olyan hívószó számomra, mint például a sárkány. Viszont a koboldok, manók és hasonló kicsi mágikus lények nagyon tudnak érdekelni, ezért pozitívum, hogy itt is találtam egy ilyet Poe személyében.

A történet elsősorban a klasszikus kelta mondakörből építkezik, és finoman adagolja az információkat. Ráadásul, mivel a főhős tudományos érdeklődéssel közelíti meg a dolgokat, lábjegyzetekkel és kiegészítő történetekkel van ellátva. A forma pedig napló jellegű, vagyis az olvasó Emily naplójának bejegyzéseit olvashatja, amit egyébként szeretni szoktam, de itt kicsit sutának találtam. Valahogy mindig kiestem a szövegből, mert az olvasmányos stílusa vitt magával, mint egy klasszikus elbeszélés, aztán jött a fejezet vége, és megcsapott a tény, hogy ez egy napló, és kizökkentem belőle. Valahogy a szerző nem találta el az arányokat, mintha nem naplóregényt szeretett volna írni, csak menet közben kitalálta, hogy ez egy különlegesebb formátum, biztos jól mutatna. Az pedig, hogy Wendell egy ponton átvette a tollat, teljesen szükségtelen váltás volt. Számomra nem tett hozzá, sőt...

A stílusa egyébként tényleg olvasmányos, így bár nem találtam izgalmasnak a cselekményt, egészen gyorsan haladtam vele. Mivel könnyedségre vágytam cseppet sem zavartak a kiszámítható dolgok, a problémáim gyökere inkább a karakterekben rejlett.

Ilyen unalmasan lapos karaktereket régen olvastam. Még csupán azt sem lehet mondani rájuk, hogy túlságosan sablonosak lettek volna, mert még ahhoz is laposak voltak. A főhősnő tipikus példája az okos, ám szociálisan nem épp fejlett karakternek. Ez lehetett volna humoros, de ez a könyv elég távol van az igazán humoros dolgoktól, mert az, hogy mindenki hűvös vele és majdnem levágja a lábát, mert nem tud fát vágni, nem túl vicces. Inkább szánni való a karaktere, amit a másik sablonja, az okos nő mivolta csak tovább erősít. Ő elvileg nagyon okos, és tudományos szakértő, de valahogy sosem éreztem, hogy tényleg az a gyors észjárása köszönt vissza a lapokon. Inkább olyan volt, mintha épp csak ráhibázott volna, vagy valaki megoldotta volna a problémát helyette. Ráadásul ő egy tanult és egyedül utazó nő a 20. század elején, minimális határozottságot és egy csipet feminizmust elvártam volna. Apropó század, aki megfelelő vagy részletgazdag korleírást vár, csalódni fog. Az ugyanis, hogy melyik században járunk, teljesen mellékes, egyik karakter sem ennek megfelelően viselkedik és a leírásokból is legfeljebb a közlekedési viszonyok mutatják, hogy időben épp hol járunk.

Szóval nem sikerült megkedvelnem Emily-t, túlságosan sótlan volt a karaktere. Ez pedig legnagyobb sajnálatomra a férfi főhősre is igaz volt. Wendell már sokkal erőteljesebben sablonos. Tipikus szépfiú, aki minden sarkon talál egy nőt, akit ágyba vihet, de csak a főhős után epekedik. Plusz ott van a misztikus titka, ami nem titok, mert pár oldal után teljesen egyértelmű nem csak az olvasónak, hanem mindenkinek ebben a könyvben. Ettől még lehetett volna karizmatikus, vagy szórakoztató. Újfent, az hogy lustának van beállítva és úgy reggelizik, mint egy hobbit, nem vicces. Vagy lehetett volna vicces, ha ebből humoros szituációk vagy pergős párbeszédek fakadnak, de nem, ez nem történt meg. Itt pedig rátapintottam a könyv legnagyobb hibájára, a két főhős között annyi a szikra, mint egy tengerbe süllyedt tábortűzben. Nem folytatnak érdemi párbeszédeket. Nem kerülnek egymáshoz fizikailag közelebb (nem, nem érdekel, hogy a favágó tehetség hölgy majdnem levágta a karját, mert ez minden csak nem romantikus) és nem tudni, mit találnak egymásban vonzónak. Oké, Emily egyértelműen hajra bukik, ez többször felmerül, de Wendell, ő mégis mi a bánatos manóért akarna egy ilyen sótlan hőszemélyt? Félreértés ne essék, nem vártam nagy románcot (bár a borító azért ezt sugallja), mert tudtam, hogy sorozat, így nem lesz egyből ásó, kapa és nagyharang, de valami minimális vonzalmat elvártam volna. Egy pillantást, egy odaszúrt mondatot, akármit, ami egy pillantara megdobbantja az ember szívét vagy kósza mosolyt csal az arcára.

Összeségében bennem ez a kötet olyan kis semmilyen érzést keltett. Olvasmányos volt, ezért olvastam, de pár hét múlva már nem igazán fog eszembe jutni. Nekem nem volt sem elég szórakoztató, sem elég romantikus.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik kifejezetten kedvelik a tündéres történeteket és nem vetik meg az olyan olvasmányokat, amelyekre igaz a mondás: szódával elmegy.

Kiegészítés:

A sorozat jelenleg három kötetnél jár magyarul. A szerző pedig jövőre ígéri a negyedik kötetet. Egyelőre nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban. Nem érzem a késztetést a második kötetre (Emily Wilde atlasza a Másvidékről), de még nem merem állítani, hogy soha nem adok esélyt a folytatásnak. 

Apró terek

Rég el szerettem volna olvasni ezt a könyvet. Egyrészt olvastam már a szerzőtől, és Az északi erdő legendája trilógia nagyon tetszett. Másrészt kedvelem a könnyed kísértetes sztorikat. Viszont azt is tudtam, hogy ez más hangulatú könyv lesz, mint amit eddig tőle megszoktam, hiszen amerikai környezetben játszódik és a fiatalabb korosztály a célközönsége. Plusz vártam a megfelelő őszies hangulatot az olvasáshoz.

A borító mutatós, remekül illik a cselekményhez. 192 lapjával nem egy hosszú olvasmány, gyorsan be lehet falni. Mielőtt azonban rátérnék, van egy nagyon fontos dolog, amit jó, ha az ember észben tart: ez egy sorzat első része, ám magyarul nem fog megjelenni a folytatás. A kiadó elkaszálta a sorozatot, ami nagyon furcsa számomra, mert a molyok értékelése alapján kifejezetten jól szerepelt ez a könyv. (Na, ezért kezdek óvatosan új sorozatba...) Szerencsére ez a kötet önmagában is kerek egész, nem okozott kifejezett hiányérzetet a vége.

Fülszöveg kicsit megrövidítve:

"A tizenegy éves Ollie egy tragikus veszteség után csak a könyvekben talál vigaszt. Így amikor a folyónál egy őrült nővel találkozik, aki egy könyvet akar a vízbe dobni, Ollie ellopja a könyvet, és elmenekül. A kötettel borzongató történetet ismer meg egy lányról és két fivérről, akik szerelmesek voltak belé – és egy „mosolygó férfival” kötött furcsa alkuról. A baljós kísértet valóra váltja az ember legkedvesebb vágyát, azonban a legmagasabb árat kéri érte.

A történet magával ragadja Ollie-t, egészen a másnapi osztálykirándulásig a Párás Völgy tanyára, a rémisztő történetű helyi gazdaságba. Ott a könyve szereplőinek sírjába botlik. Lehet, hogy a „mosolygó férfi” története igaz? Ollie-nak nincs túl sok ideje a válaszon gondolkodni. A hazafelé vezető úton lerobban az iskolabusz, a különös buszsofőr pedig dermesztő tanácsot ad a rábízott gyerekeknek: „Jobb, ha elindultok. Ha leszáll az este, értetek is eljönnek.” A sötét valóban gyorsan ereszkedik rájuk, amikor Ollie karórája riasztó visszaszámlálásba kezd, és ezt írja ki: FUSS."

Ez egy kellemes kísértettörténet, se több, se kevesebb. Mivel a szereplői gyerekek és a célközönsége is a fiatalabb, kisiskolás korosztály, senki se számítson nagy drámára, vagy hatalmas csavarokra. Ez csak egy kellemes kis kaland a sötétben, ahol lehet tudni, ki a jó, ki a rossz, és hogy merre is van az a bizonyos fény az alagút végén. Ez a kiszámíthatóság pedig nem áll rosszul neki.

Kathrine Arden stílusa ebben a könyvben is olvasmányos, gördülékeny és megfelelően kreatív. Tetszett például, hogy a főhős apukája egy igazi konyhatündér volt, és ahogy a tipikus amerikai horror-elemeket kezelte. Van itt minden a kukoricában eltévedéstől az iskolabuszon át a klasszikus kísértetekig. Az pedig, hogy az egészet egy misztikus könyv köré építette, igazi kis csemege az olvasóknak.

A cselekményről nem érdemes szólni, nincs benne sok meglepetés, de ez nem rontja az olvasási élményt. Én legalábbis élveztem a történetet minden kiszámíthatóságával. A karakterek sem feltétlenül egyediek, sőt, talán klisésnek is mondhatnám őket. A főhős a tipikus okos lány a tipikus veszteséggel. Mellé jön a lesajnált, kissé ügyetlen, de szép lány karakter, plusz egy fiú, és már kész is a gyerektörténetek klasszikus csipet csapata. Nincs bennük nagy újdonság, mégis kellemes volt olvasni, ahogy összecsiszolódtak. A történet remekül rámutat az előítéletek butaságára, ami egy kedves üzenet.

A motivációk egyértelműek, érthető, hogy ki mit és miért tesz, és csupán egyetlen dolog sántít a végén, de ezt el lehet nézni neki.

A könyves utalások és az egyéb célzások különféle népmesékre szintén jól simultak a cselekménybe. A hangulat pedig igazán borongóan őszi. Nagyon jólesett most nekem ez a könnyed kis hűvös fuvallat, ami átjárta a lapokat. Ha valaki szeret nassolni, egy fahéjas süti és egy bögre forró tea tökéletesen passzol az olvasási élményhez.

A cselekmény viszonylag gyorsan halad, ám ez a könyv terjedelme miatt cseppet sem meglepő. Nincs benne felesleges jelenet vagy időhúzás. A vége pedig szépen elvarrja a szálakat. Persze, mivel a főgonosz nem hal meg (gyerekkönyv, senki se várjon benne gyilkosságot), adva van a visszatérés és a folytatás lehetősége. Csakhogy, mint már említettem az elején, magyar nyelven ez ennyi volt. Aki szeretne további kalandokat a főhőssel, olvasson tovább angolul (vagy más egyéb nyelven, ahol elkötelezettebbek a kiadók).

Összességében ez egy kellemesen misztikus őszi hangulatú történet. Könnyed kikapcsolódás, semmi több. Számomra a funkcióját teljesen betöltötte, így örülök, hogy elolvastam.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a klasszikus kísértettörténeteket, de nem akarnak vért vagy egyéb erőszakot látni. Fiatalabb korosztály előnyben. 

Klara és a Nap

Nagyon régóta szerettem volna Kazuo Ishiguro tollából olvasni. Nobel-díjas japán szerző, akiről már sok jót hallottam. Csakhogy egy meglehetősen termékeny író repertoárjából választani nem épp egyszerű dolog. Aztán hallottam, hogy ebből a viszonylag friss művéből film készül, és kiderült, hogy barátnőm olvasta és kölcsön is adja. Úgyhogy gondoltam, itt az alkalom, hogy megismerkedjek a szerzővel, és belevessem magam az életművébe. 

Nos, kedves olvasó, ne kövesd el ugyanezt a hibát! Látatlanban is állíthatom, hogy a szerző bármelyik másik könyve jobb választás ennél. Sőt, jobb ha el is felejtjük, hogy ez a kötet egy Nobel-díjas szerzőhöz tartozik.

A borító egyszerű, de illik a történethez. 376 lapjával pedig indokolatlanul sok időt vesz el a gyanútlan olvasóktól.

Fülszöveg:

"Klara, a gyermekek számára kifejlesztett Robotbarát az üzlet kirakatában várja leendő tulajdonosát. Addig is az utca épületeit, a járókelők viselkedését és a Nap járását, áldásos tevékenységét szemléli. A humanoid tulajdonságokkal rendelkező robot gyermeki ártatlansággal próbálja megérteni a körülötte zajló eseményeket. Miután otthonra lel, legjobb tudása szerint igyekszik Josie és családja segítségére lenni; naiv világlátásának köszönhető páratlan optimizmusa reményt ad a beteg lány szüleinek. Klara megfigyelései a változó világról és az emberi természetről nem csupán a robot racionalitásáról, hanem érzelmeiről is tanúskodnak. Klara feltétel nélkül hisz az általa mindenhatónak vélt Nap jóságában, amelynek fénye és melege végigkíséri a történetet."

Régen olvastam ennyire unalmas és semmitmondó történetet. Világhírű szerző vagy sem, ez a kötet kidobott idő volt az ablakon. Rettentően unatkoztam rajta, két alkalommal konkrétan el is aludtam olvasás közben. Végig csak azt éreztem, gyerünk már, haladjunk, mindjárt lejár a mosás, megfő az ebéd, felébred a gyermek, én meg még mindig ebben a sivár unalomban tapicskolok, pedig tölthetném ennél sokkal, de sokkal hasznosabban az időmet. Szóval nem tetszett, de nem ússza meg ennyivel, bőven kifejtem, miért bánom rettentően, hogy ezzel a kötettel ismerkedtem meg először.

Kezdjük a személyes vonallal. Azért halogattam ilyen sokáig Ishiguro könyveit, mert egy másik szintén japán és szintén Nobel-díjas szerzővel nem jó a kapcsolatom. Bizony, Murakaminál is sikerült a legaljába belenyúlnom kezdésnek, azóta sem éreztem kedvet a könyveihez. Szóval tartottam tőle, hogy hasonlóan fogok járni, úgyhogy akár önbeteljesítő jóslatnak is lehet tekinteni ezt az olvasást. Viszont egy pont Ishiguronak, mert ő továbbra is érdekel, tervezek még olvasni tőle. (Ennél csak jobb lehet, nem igaz?)

Ennyit az előzményekről, térjünk ét a konkrét műre.

Ez a történet rettenetesen vontatott. A főhős, Klara rengeteg időt tölt a boltban, mielőtt valaki megvenné. Ezt persze lehetne karakter- és világépítésre használni, viszont van két hatalmas nagy bökkenő. Egyrészt Kalra olyan, mint egy üres vászon, nincs kiforrott személyisége és három mondatban össze lehet őt foglalni. Oké, robot, oké, nem épp ő a legélesebb kés a fiókban, de az olvasónak csak ez jutott, csak ő, és ő bizony rettentően kevés. A másik bökkenő ugyanis az, hogy rajta keresztül ismerjük meg nem csupán a többi szereplőt, hanem az egész világot is. Konkrétan olyan ez a könyv, mintha egy szobanövény nézőpontjából íródott volna. A pocomon figyelő kaktusz pont ennyire kompetens mesélő, mint Klara. Bár talán kevésbé vallásos, vagy ha jobban belegondolok, neki biztosan még nagyobb fixációi vannak a Nap felé...

A világ töredékes, a karakterek darabosak (ezt majd később kifejtem) és az egész narráció egy nagy semmi. Bosszantóan zavaró időbeli ugrások, félig elkapott beszélgetések, érdektelen részletek halmozása és egy hatalmas beetetés jellemzi ezt a könyvet. Mert az elején még érdekes, hogy egy robot nézőpontját követjük, egy ideig még izgalmas a morzsákat felcsipegetni, hogy akkor ez a jövőbeli társadalom hogyan is néz ki, és a kitartó olvasó sokáig várja és várja, hogy történjen valami. Csakhogy nem történik semmi, az utolsó száz oldalon fejti csak ki a szerző, mire is gondolt ezzel a történettel, és nincs katarzis. Csak üresség van, mert ez a könyv üres, mint a főszereplője.

Pedig rengeteg potenciál volt benne. Bocsánat, spoilerek, szóval ha valaki még ezek után is el szeretné olvasni, ugorjon a bejegyzés végére!

Klara vallásosan imádja a Napot és ez egy rettentően jó ötlet. Lehetett volna filozófiai síkra vinni a dolgot, boncolgatni kicsit a vallás értelmét, célját, hasznát. Vagy lehetett volna elvinni a végletekig ezt a szálat, igazi vallási fanatikussá változtatva a cuki kis robotot. Bármelyik jobb lett volna, mint ami itt van: Klara azt hiszi, a Nap segít, még mindig azt hiszi, úgy tűnik, tényleg segített, vége. Púderrózsaszín és sehová sem vezető szál, hatalmas kihagyott lehetőség.

Josie betegsége ugyanilyen üresjárat volt. Végig be volt lengetve, hogy beteg lesz, rosszabbul lesz, jaj, mi lesz vele, aztán ágynak esett, majd meggyógyult és vége. Totálisan átverve éreztem magam. Főleg, hogy a halála esetén életbe lépő terv, hogy egy robottal helyettesítsék, szuper volt. Újfent felvetett rengeteg izgalmas témát, erkölcsi dilemmát, de ebből nem kaptunk semmit. Mert a szereplők egyetlen normális beszélgetést sem folytattak az egész könyv során. Mert a főhős egy szobanövény, és mert a szerző megelégedett azzal, hogy három mondatban elmesélje, a szeretet teszi különlegessé az embert. Giccses és üres frázis. Miért kellett ezért végigolvasnom majdnem négyszáz oldalt?

Pedig ott volt még az első próbálkozás kudarcának akár horrorba hajló lehetősége is. Josie-nak volt egy nővére, akivel ezt már lepróbálták, és nem ért jó véget. Na, az, hogyan szabadulsz meg a halott lányod robot másától, ha nem úgy működik, mint szeretnéd, egy ütős történet lett volna...

A lezárás pedig összefoglalta, mennyire semmitmondó ez a könyv. Klara gyakorlatilag a plüssmaci, akit kidobtak, miután a tulajdonosa felnőtt. Se több, se kevesebb, csak az idő múlása.

Spoilerek vége!

Szóval lehetett volna itt igazi cselekmény, lehettek volna igazi párbeszédek, lehetett volna néhány eredeti gondolat, de nem, a szerző megelégedett azzal, amennyit egy muskátli felfog a világból.

A hús és vér ,vagyis nem robot karakterek is elég egysíkúak lettek. Ráadásul a lány, aki megveszi Klarát 14 éves. Kamasz, már nem gyerek, mégis úgy viselkedik, úgy beszél, mint egy kisiskolás. Ráadásul minden "emeltség" ellenére nem képes összerakni mi a fene is folyik körülötte. Ha Klara a fikusz a sarokban, akkor Josie a tengerimalac a ketrecében. Ő sem tesz hozzá semmit a történethez. 

Rick egy érdekesebb karakter, csakhogy ő már megszokta, hogy hülyékkel van körülvéve, így ritkán fárasztja magát cselekvéssel. Ha őt követtük volna, sokkal érdekesebb lett volna ez a könyv. A szülők pedig a klisék folytatásai. Természetesen jót akarnak a gyereküknek, természetesen őrlődnek, hogy jó döntést hoztak-e és természetesen teljesen érdektelenek. Nem sikerült átérezni a helyzetüket, mert két félmondatból és három végighallgatott anekdotából nehéz megérteni bárkit is, főleg nehéz szimpatizálni vele.

Összességében borzasztóan unatkoztam ezen a könyvön, és rettentően bosszant, hogy a szerző szándékosan nem bontotta ki az egyébként szuper ötleteit, mert ezúttal az elképzelés a középszerűség mocsara volt. Szomorú vagyok.

Nem ajánlom ezt a könyvet. Biztos vagyok benne, hogy Ishiguro sokkal jobb művekre képes. Hacsak egyetlen jó gondolatát kifejtette volna itt, már ezerszer jobb lett volna ez a történet.

Ahogy a bejegyzés elején is írtam, nem adom fel, fogok még tőle olvasni, csak átgondoltabban kell választanom. 

Attack on Titan-gyűjtemény 4.

Ismét nagyon eltalálták a borítót. Csakúgy, mint a harmadik kötetnél, most is egy konkrét titán elleni küzdelem teszi ki a cselekmény nagy részét, és ez köszön vissza a címlapon.

A korábbi köteteknél már említettem, hogy bosszant az a pár elgépelés, amit észrevettem. Nos, szeretném egy kicsit megkövetni magam, mert bár még mindig bosszant, mikor feltűnik, már nem szeretném felróni a kiadónak. Hallottam ugyanis egy beszélgetést, amiben azt fejtegették, mekkora siker volt megszerezni magyar kiadásra a sorozatot, és mennyi plusz munka járt vele a formátum illetve a szerző szőrszálhasogató stílusa miatt. Szóval értem, elfogadom, többet nem fogok szólni miatta. (Csak jöjjenek szép sorban a további kötetek!)

576 lapjával ez eddig a legrövidebb kötet, ám így is egy monstrum.

Fülszöveg:

"Ősidők óta az emberi faj uralta a világot. Egy évszázaddal ezelőtt azonban a titánok érkezésével minden megváltozott. Ezek a bizarr, óriási lények elsöpörték a civilizációt, és pár ezer embert leszámítva mindenkit felzabáltak. A túlélők kolosszális falakat emeltek, és azóta is ezek árnyékában élnek. Azonban már a falon belül is vannak titánok… 

A Felderítőosztag szörnyű veszteségek árán végül foglyul ejtette a Női Titánt. A felderítőknek azonban nincs ideje a babérjaikon ülni: a falakon belül érthetetlen módon titánok jelentek meg, pedig a védművek sértetlenek. Megindul a versenyfutás az idővel: nem csupán a megmagyarázhatatlan titántámadásra kell mielőbb választ találniuk, de a falak egyházának titkát is meg kell fejteniük. Útjuk pedig újra keresztezi egymást a rettenetes Kolosszus és Páncélos Titánéval…"

Ez volt eddig a legpörgősebb kötet. Szinte folyamatosan egyik akció váltotta a másikat, és nagyon kevés idő maradt töprengésre és visszatekintésre. Nem csoda, hogy pár nap alatt befaltam, pedig próbáltam beosztani.

A sorozatnak van egy nagy erőssége, amiről talán eddig nem ejtettem szót, és az a hangulat. Mikor kézbe veszek egy kötetet, pár oldal után elfog egy borongós, kissé lemondó érzés, mert ebben az erőszakos világban mindenki csak szenved. Aztán, ahogy halad a történet árnyalódik ez a hangulat egy kis reménnyel, hiszen olvasás közben nem lehet nem drukkolni a szereplőknek és rettentően lehet örülni minden kis győzelemnek. Ezek az erőteljes hangulatok és érzések pedig igazán jót tesznek az olvasási élménynek. Tényleg beszippant a világ, és tényleg ki lehet vele kapcsolni a valóságot. Szóval, ha valaki ilyen érzést keres, azonnal vágjon bele ebbe a sorozatba.

A kötet első fele a mellékszereplőkre fókuszál, a tényleges főhősök csak a második felében kerülnek képbe. Már az előző kötetnél tetszett, hogy teret kaptak, itt meg egyenesen szuper volt, hiszen ők lendítették a cselekményt és a titkokat.

Nagyon tetszik az a fokozatosság, amivel a titánok kérdését kezeli a szerző. El-elejt néhány információt, pár elszólt mondat itt, egy kis nyom ott, és az olvasó folyamatos izgalomban van. Plusz úgy érzi, alig ért valamit, mint a főhős, aki csak dühöng az események középpontjában a kérdéseivel. Úgyhogy világépítés és információcsepegtetés csillagos ötös.

Ami a főszereplőket illeti, csupán aprót mozdult ebben a kötetben a szerepük, ám az bőven elég is. Természetesen az elsőszámú karakter továbbra is Eren, így nem meglepő, hogy ő hozta az új fordulatot. Viszont érdekes, hogy Levi mennyire háttérbe volt szorítva ebben a kötetben. Persze érthető, de azért látványosan keveset szerepelt most.

Egyetlen dolog volt, ami cseppet zavart: a vallási szál szintén háttérbe húzódott. Az előző kötet végén Krista fontos lett a csapatnak, most meg mintha ezt el is felejtették volna. Persze a fülszövegben is említett két titán mellett ez nem olyan nagy csoda, de azért reméltem némi fejlődést az ügyében. (Nem, Ymir nem fejlődés, az az ő szála volt és nem Krista vonala, hiába kapcsolódnak szorosan.)

Összességében tehát ez egy remek, izgalmas és érdekes kötet volt. Konkrétan meghozta a kedvemet az anime folytatásához is, csak ha azt elkezdem, nem biztos, hogy meg tudok majd állni ennél a résznél. Pedig továbbra is szeretném előbb olvasni és csak utána nézni. (Azért lehet, hogy a következő kötet után meggondolom magam, így a változtatás jogát természetesen fenntartom.)

Aki olvasta az előző három kötetet, ne habozzon, falja be gyorsan, mint titán a sánta járókelőt.

Szerencsére a Fumax kiadó gyorsan dolgozik, így a folytatás már elérhető. Ez pedig egy remek hír, mert ez a sorozat bizony függőséget okoz.

Attack on Titan-gyűjtemény 3.

Ezzel a kötettel utolértem megkopott emlékeimet az animéről. Szóval innentől már nem tudtam, mi fog következni, és ez így van jól. (Az animét teljes egészében csak akkor fogom megnézni, ha már az összes kötetet olvastam.)

A borító ezúttal is passzol a cselekményhez, hiszen valóban a női titáné itt a főszerep. 600 lapjával pedig szokásosan vaskos darab, amit nem jó sokáig kézben tartani alátámasztás nélkül. (Míg a mellkasomon doromboló macska felett lebegtettem, görcsbe állt a csuklóm...)

Fülszöveg:

"Ősidők óta az emberi faj uralta a világot. Egy évszázaddal ezelőtt azonban a titánok érkezésével minden megváltozott. Ezek a bizarr, óriási lények elsöpörték a civilizációt, és pár ezer embert leszámítva mindenkit felzabáltak. A túlélők kolosszális falakat emeltek, és azóta is ezek árnyékában élnek. Most pedig a titánok áttörték a külső falat…

A Felderítőosztag parancsnoka, Erwin mindent egy lapra tett fel. Az áttört fal befoltozása ugyanis csak egy a számos titokban kovácsolt terve közül, aminek égisze alatt nem kevesebbre készült, mint leleplezni a katonaság soraiban bujkáló árulókat és szörnyetegeket. A falon túli küldetés pengeélen táncol, a veszteségek nagyok, a városban pedig sokan ugrásra készen szemlélik a felderítők tevékenységét, és elég a legkisebb hiba is, hogy lecsapjanak…"

Be kell vallanom, hogy a kötet nyitája kicsit felbosszantott. Mindegyik rész erőteljes függővéggel zárul, így az olvasó keze szinte remeg a folytatásért. Aztán kézbe veszi, mint én jelen esetben ezt a 3. kötetet, és arcul csapja a felismerés, hogy a szerző már megint csak játszott vele. Kicsit olyan érzést keltett bennem a kötet eleje, mintha hátra léptünk volna kettőt a cselekményben. Azonban szerencsére, miután túltettem magam a bosszúságon, mégis csak sikerült megbarátkoznom vele.

Hiába gyűjteményes kötet, egy-egy ilyen 600 oldalas monstrumban a történet egészét nézve alig-alig történik valami. Viszont, míg az első kötet a kevés információval az olvasó figyelmének megragadására törekedett, a második kötet pedig a világot építve próbált kitölteni néhány hézagot, addig itt már új információk vannak. Bizony, lasssan kétezer oldalnál lehet néhány választ is kapni a rengeteg felmerülő kérdésre. Na, meg új kérdéseket bedobni a kalapba, de ezt most ne firtassuk.

A női titán szála izgalmas volt és érdekes. Természtesen nyitva maradt, hiszen hol van még a vége ennek a sorozatnak, de így is sokat lendített a cselekményen. Ráasdásul nagyon tetszett, hogy ezúttal a korábban már megismert mellékszereplők is nagyobb figyelmet kaptak. Jó őket nem csupán sopánkodni vagy épp titánok által elfogyasztva látni.

Eren szinte csak titánbőrben szerepelt ebben a részben és ez olvasás közben fel sem tűnt. Annyira vitt magával az akció és a sok rejtély, hogy a főhős szinte mellékessé vált. Hogy ez jó-e vagy sem, még nem sikerült eldöntenem, de az olvasási élményemet cseppet sem rontotta.

Az akció pörög, az erőszak még mindig nagy dózisban van jelen és a titán kontra titán csetepatékkal ismét az elmosódott, kusza képkockák voltak többségben. Vizuálisan eddig a második rész nyert nálam, itt most jóval kevesebb szépséget találtam.

Nagyon tetszett, hogy a vallás is bekerült a képbe, sokat lendített a világ kidolgozottságán. Na, meg adott még néhány kérdést, de ez így helyes. Illetve a titánok is egyre változatosabbak, ami egy újabb pozitívuma a kötetnek.

Ami a könyv lezárását illeti, persze, hogy hatalmas függővég. Ismét belengetett sok-sok izgalmat és több válasz lehetőségét. Kíváncsi leszek, hogy a negyedik kötet mennyire fogja laposan lecsapni ezeket az egyébként magas labdákat.

Összességében továbbra is nagyon tetszik ez a sorozat. Érdekel a folytatás, tetszenek a karakterek, izgalmas a világ és van valami rendkívül egyedi a rajzok stílusában. Bátran ajánlom mindenkinek, aki az előző részeket olvasta. Itt már konkrét haladás van a cselekményben, ami garantálja a jó olvasási élményt. Aki pedig még nem kezdett bele, de szívesen olvasna emberevő óriásokról, bátran vágjon bele. Kidolgott történet, erőszakos, de ez a helyén van benne kezelve. Viszont minden kisgyerekes szülőnek javasolom, hogy ne hagyja elől, mindig tegye egy magas polcra, mert kicsiknek ebbe még belelapozni sem szerencsés.

A soha fel nem engedő föld

Ez a borító bámulatosan szép. Ha semmit sem tudtam volna a könyvről, már csupán azért megvettem volna, hogy nézegethessem rajta a bálna farokúszóját. Viszont azt is tudtam, hogy finn szerző munkája, északi tájakon játszódik és szó van benne a klímaváltozásról. Tehát pont az ízlésemnek tűnt, és rettentően boldog vagyok, hogy aztán be is bizonyította, hogy az.

320 lapjával nem hosszú olvasmány. Egyszerre akartam rögtön befalni, annyira vittek a sorok, és beosztani, hogy minél tovább tartson.

Fülszöveg önkényesen megkurtítva:

"Unni, a kanadai Baffin-szigeten dolgozó finn kutató a gleccserek szerelmese. Akkor a legboldogabb, ha a jég és a csobogó víz hangjai veszik körül. Éppen az éghajlatváltozás következményeit tanulmányozza a gyorsan olvadó Penny nevű jégsapkán, amikor összetalálkozik a titokzatos férfival, Jonnal.Mint kiderül, mindkettőjükben közös a gyökértelenség és az otthon utáni vágyakozás. Unni gyerekként állandóan két világ közt volt kénytelen utazni: szülei válása után szakadt el Lappföldről, ám szűnni nem akaró vágyat érez az apja északi világa iránt. Jon pedig, bár Kanadában született, Dániában nőtt fel nevelőszülőknél, örökségként magával cipelve idegenségét, magányát és titkokkal teli múltját. A férfi felnőttként kap lehetőséget arra, hogy a Baffin-szigeten találkozzon biológiai apjával, szíve mégis tele van bizonytalansággal…
A soha fel nem engedő föld megható történet az összetartozásról, a honvágyról, a szabadságról és a szerelemről. Inkeri Markkula az írás mellett biológusként is dolgozik, így aligha meglepő, hogy regénye rendkívül gazdag gyönyörű természetleírásokban, amelyek varázslatos, szinte túlvilági hangulatot teremtenek."

Ez szerintem tipikusan olyan történet, amiről minél kevesebbet érdemes előre tudni. Épp ezért nehéz is úgy véleményt írni róla, hogy ne áruljak el semmi fontosat. Főleg, hogy itt minden egyszerre rettentően fontos és mégis elhanyagolható, mert ez a kötet mindenképpen csodálatos. Igen, innentől jön a rajongás.

Mikor elkezdtem olvasni, volt néhány feltételezésem. Úgy véltem, egy karakterre fog majd fókuszálni, de szerencsére ez a kötet ennél jóval izgalmasabb narrációval rendelkezik. Sejtettem, hogy tetszeni fog a stílusa, mégis igazi felüdülés volt ennyire kellemes szöveget olvasni. Reméltem, hogy feltűnik benne legalább egy bálna, és egy teljes élővilágot kaptam. Vártam a klímaváltozás témáját, meg is adta, ám adott mellé még néhány másikat, amelyek ugyanolyan fontosak. Az elvárásaimat tehát nem csupán teljesítette, hanem felül is múlta.

Kezdjük a narrációval. A szöveg szépen megfogalmazott, gördülékeny és gyönyörű leírásokat tartalmaz. Remek hangulatot ad a könyvnek. Mint említettem, egyetlen főhősre számítottam, ám végül több nézőpontba is bepillanthattam. Mindegyik érdekes volt a karakterek mélységei miatt, ám volt valami, ami különösen tetszett. A névleges főhős, Unni szemszöge E/1-ben íródott, míg a többieké E/3-ban., izgalmas narrációs megoldás.

"A csend akkor esik jól, ha az ember maga választja, mondta egyszer apa."

A karakterek szerethetők. Együtt lehet érezni velük, még akkor is, ha nem értünk egyet a tetteikkel. Mindegyik nagyon sebezhető és nagyon emberi figura. Lehet nekik drukkolni, lehet miattuk aggódni, ám egyiket sem lehet elítélni egyetlen pillanatra sem, erről gondoskodott a szerző. Mindegyikről szívesen olvastam volna még többet és többet.

A klímaváltozás témája vonzott ehhez a könyvhöz, ám a gleccserek kutatását önmagában is érdekesnek találtam. Az pedig, hogy emberek évezredek óta élnek ilyen zord tájakon, elképesztő. El sem tudom képzelni milyen lehet állandóan fagypont alatt lenni, örök napsütésben vagy épp örök éjszakában. A helyszín tehát önmagában sok új és érdekes gondolatot adott. Aztán persze bejött a képbe a gleccser eltűnésé, és a tény, hogy semmi sem állandó. Főleg, ha mi emberek teszünk is érte... Nagyon tetszett, hogy cseppet sem volt didaktikus. A klímaváltozás miatti szorongás és gyász nagyon szépen simult bele a törtémetbe. Ráadásul nem ez volt az egyetlen nehéz téma, amire felhívta a figyelmet.

"… minden, amit tanulmányozok és megfigyelek, fájdítja a szívemet, a tél közepén felengedő folyók, az eltűnő permafroszt, a gleccserek éneklő hasadékai és a hamvas szedres lápok összeomló palsadombjai, a túl korán érkező madarak, a tél szürkévé váló kéksége."

A könyv három helyszínnen játszódik: Lappföldön, Kanadában és Dániában. A szerző pedig mindhárom helyszínen megtalálta azt a társadalmilag érzékeny témát, amiről érdemes beszélni. Így jött képbe az őslakosok helyzete. Gyönyörűen van a történetbe szőve a számik és az inuitok nem épp rózsás sorsa. A könyv rámutat a történelem sötét foltjaira, és úgy tájékoztat, hogy nagyon, de nagyon sokáig nem mondja ki, hogy ez bizony népirtásról szól. Tökéletes megoldás. Közben pedig bemutatja az eltűnőben lévő, ám rettentően gazdag és értékes kultúrákat. Nagyon tetszett, hogy a szöveg sok idegen kifejezést használt, amelyek természetesen vagy lábjegyzetelve voltak, vagy a kötet végi szószedetben feloldhatók. Egyébként egy részüket ki is lehetett következtetni. Még egy piros pont ennek a remek szövegnek, mert nagyon eltalálta az arányokat, és sosem tűnt túl soknak vagy épp feleslegesnek. A magyar nyelveben amúgy sincs ennyi szó a hóra és a jégre...

"Néha legszívesebben kiásnám a nagymamámat a sírjából, és a világ összes kérdését feltenném neki, vagy csak hallgatnám ahogy énekel. Rengeteg mindenből borzasztóan kevésre emlékszem."

Az is tetszett, hogy a szerző sosem feleslegesen vetett fel egy-egy témát, hanem mindig volt célja vele, mindig egy plusz réteget adott a cselekményhez vagy a karakterekhez. Ezért van szó a történetben válásról, örökbefogadásról, külső megjelenés alapján történő ítélkezésről (pozitív és negatív értelemben egyaránt), iskolai bántalmazásról és öngyilkossági kísérletről. 

Egyébként a cselekmény fő szála romantikus, hiszen két ember szerelme mozgatja a szálakat, ám olyan sok mellette a többi érdekes téma, hogy ez csupán az érzelmi töltetet adja. Úgyhogy, aki tartana egy románcot fókuszba helyező alkotástól, ne tegye, annyi itt a rózsaszín, mint egy gleccseren. Aki pedig kifejezetten szereti a románcokat, nos, ne habozzon belevágni, mert ez a kötet ékes bizonyítéka, hogyan lehet szerelmet középpontba állítva nem csupán a szerelemről írni.

Olvasás közben akaratlanul is azon törtem a fejemet, milyen lesz a vége ennek a történetnek. Túl sok sérült karakter, túl sok nehéz téma, így mind a pozitív lezárást, mind a tragikusat teljesen reálisnak éreztem. Egyszerre tűnt megnyugtatónak a boldog befejezés és kissé hihetelennek is, mert a történetben a jók nem igazán nyerték el méltó jutalmukat, sőt. Természetesen nem árulom el, hogy melyik irányba billent a szerző tolla, de összességében elégedett voltam vele. (És a másik iránnyal is elégedett lettem volna, így igazából lényegtelen.)

Viszont egyetlen hibát fel tudok róni ennek az egyébként tökéletes könyvnek. Az utolsó cirka 50 oldal nagyon össze lett csapva. A korábbi kellemesen lassú tempójú kifejtésekhez képest nagyon gyors és összeszedetlen volt a kötet vége. Mintha a szerző hirtelen jött volna rá, hogy még ezt is, meg ezt is el akarja mondani, de már nem szerette volna az oldalszámot növelni. Pedig nagyon szívesen olvastam volna még tovább és tovább.

Összességében tehát ez egy csodálatos könyv. Minden megvan benne, ami számomra a tökéletes korstárs alkotás velejárója. Szépen megfogalmazott és kifejtett történet, érdekes és emberi karakterek, nehéz de fontos témák okos boncolgatása és egy nagy adag szeretet a természet iránt. Rettentően tetszett, csak ajánlani tudom.