Mesterséges sors

Az Öldöklő-naplók első része volt a tavalyi évem legvidámabb olvasmánya, így nem volt kérdéses, hogy folytatom ezt a sorozatot.

Ez a második kötet épp olyan rövidke, mint az első, hiszen csupán 160 oldal, ám épp olyan szórakoztató is.

A borító érthető, de bele lehet kötni, hiszen egy "fegyvertelen" szállítóhajónak kellene szerepelnie a háttérben, nem egy ilyen csatahajóra hajazó valaminek.

Fülszöveg:

"Mindenki kedvenc BiztEgysége tovább fürkészi nem éppen fényes múltját – ahol jónéhány ember veszítette miatta életét. Ezért is nevezte el magát Öldöklőnek. Mivel a mészárlással kapcsolatos emlékeit a cég törölte, úgy dönt, utánajár, mi is történhetett valójában.
A véletlen siet a segítségére KÖX, egy kutatóhajó rendkívül gyakorlatias mesterséges intelligenciája személyében, amivel kényszerű szövetséget köt, és útnak indul a bányakomplexum felé, ahol annak idején véghezvitte rejtélyes ámokfutását.
De egyáltalán nem biztos, hogy mesterséges elméje fel van készülve arra, amit a sors tartogat számára…"

Még mindig ez az egyik legszórakoztatóbb sci-fi történet, amit olvastam. Oké, nem olvasok sokat a zsánerben, ám épp ezért tessék nekem elhinni, hogy ez a sorozat bizony jó.

A történet lényegében ott folytatódik, ahol az első rész véget ért. Az elszabadult, sorozatfüggő BiztEgység utazgat, és míg kitalálja, mihez kezdjen magával - mert bármennyire is kielégítő az örökkévalóságig sorozatokat nézni, ezért nem árt némi cél - felgöngyölíti múltja sötét rejtélyét.

Aki nagy történetet vár, keresse egy vaskosabb kötetben, mert itt nem az a lényeg, hogyan nyomoz, vagy épp mire jön rá, hanem, hogy kivel találkozik, beszél és hogy érzi magát. (Tudom, tudom, utóbbit nem szabad megkérdezni tőle, mert akkor pánikba esik.)

"Az emberek félnek tőlem, mert egy rettenetes gyilokdroid vagyok és én is félek tőlük, mert emberek."

 A történet tehát még mindig karakterközpontú, és ez a karakter még mindig rendkívül szerethető és humoros egyszerre. Ráadásul ebben a részben szerez magának egy barátot. Valójában persze nem akar ő barátkozni, ám a másik fél igen, szóval ez egy bimbózó mesterséges barátság története is.

KÖX, a barát pedig önmagában is egy érdekes és természetesen szórakoztató karakter. Imádtam minden megszólalását, és kifejezetten örültem volna, ha állandó karakterré válik. Kár, hogy fontos kutatási és szállítási tevékenységei vannak, na meg egy személyzete, akiket kifejezetten szeret.

"– Mit akar? – kérdezte.
„Megölni az összes embert” – feleltem.
Éreztem, ahogy KÖX átvitt értelemben megkapaszkodik a funkciójában. Ha nem lennének emberek, nem lenne személyzet, akit védelmeznie kellene, és nem lenne miért kutatnia, megtölteni az adatbázisait.
– Ez esztelenség – vágta rá.
„Tudom – feleltem. – Emberek nélkül ki készítene médiafájlokat?”
Ez annyira gyalázatos kijelentés volt, hogy egészen úgy hangzott, mintha egy ember mondaná."

Ez a barátság a mesterséges intelligencia egy új szintjére emelte a történetet, és még több szórakoztató adalékot fűzött hozzá. Tényleg sajnálom, hogy a kötet végén el kellett köszönni tőle, de remélem, hogy a folytatásban felbukkan még valamikor.

A kapcsolatok mellett persze akadt cselekmény egy kis akcióval, kaptunk néhány választ, na meg még néhány kérdést. A lényeg viszont az, hogy az olvasó jól szórakozzon, ami pedig garantált ebben a sorozatban.

Összességében nagyon tetszett ez a rész is. Egyáltalán nem csalódtam, és még mindig zseniális ötletnek tartom ezt a koncepciót. Bátran ajánlom mindenkinek, akinek az első rész tetszett. Aki pedig még nem ismeri Öldöklőt, sürgősen pótolja, akár olvas sci-fi könyveket, akár nem.

Minden Dolgok Neve

A Sárkányok kórusa sorozat első része, bár nem volt hibátlan, azért inkább tetszett, mint nem. Szóval adtam egy esélyt a második kötetnek, és ki is vettem a könyvtárból, hogy ezúttal a lábjegyzeteket is hozzá tudjam olvasni, ha akarom. (Nem, többnyire nem akartam, mert semmit sem tett hozzá a szöveghez, csak további érdektelen mondatottak nyújtotta.)

A borító ezúttal is mutatós, és 782 lapjával kicsit hosszabb csak, mint az előző kötet. (Ám sokkal-sokkal hosszabbnak érződik, de erről majd később.)

Fülszöveg:

"Kihrin D’Mon egy egész birodalom haragja elől menekül, mióta megsemmisítette a Béklyókövet, és ezzel szabadjára engedte a démonokat Quurban. Szökési kísérlete Janel Theranon, a rejtélyes jorati nő útjába sodorja, aki azt állítja, hogy ismeri őt.
Amikor Janel arra kéri, hogy segítsen, Kihrinnek számos veszéllyel kell szembenéznie: egy titkos lázadással, egy sárkánnyal, amely képes elpusztítani egy egész várost, valamint régi ellenségével, a Relos Var nevű varázslóval.
Janel úgy hiszi, Relos Var rendelkezik a világ egyik legnagyobb hatalmú ereklyéjével – a Sarokkővel, amelyet úgy hívnak: Minden Dolgok Neve. És ha a nőnek igaza van, akkor talán semmi sem akadályozhatja meg Relos Vart abban, hogy megkapja, amit akar.
Márpedig ő Kihrin D’Mont akarja, ám lehet, hogy a világnak ezért súlyos árat kell fizetnie."

 Ez a fülszöveg úgy átverés, ahogy van. Kalandot ígér, új veszélyeket, nagy hatalmú mágikus tárgyat és persze sárkányokat. Csakhogy mindez a kötet utolsó nagyjából száz oldalára igaz, így azon kívül, hogy felvezeti a fülszövegben is említett új problémát, nem ad semmit a cselekményhez. Na, de akkor mégis mi történik a maradék 680! oldalon? Semmi. A nagy büdös semmi az történik.

Ez a kötet az általam eddig olvasott legjobban elnyújtott, legunalmasabb, legérdektelenebb átvezető rész, ami csak azért van, hogy legyen még egy kötet, mert csak. Míg az első részen éreztem az átgondoltságot, a kusza szálak is összefonódtak valahogy, és nem igazán ült le a cselekmény, addig ez a rész maga a mélységes apátia. A főhős ugyanis bemegy egy kocsmába, leül egy asztalhoz, és végighallgat egy mesét 680 oldalon keresztül! Ráadásul egy olyan érdektelen mesét, hogy kedvem lett volna a fejét beleverni a söntésbe. Mert míg ez a mese tyúklépésben haladt a semmi felé, egy sárkány, bizony egy sárkány volt a kocsmán kívül, amivel nem kezdtek semmit. Ugyan minek is azt, jobb beszélgetni még pár száz oldalt a semmiről... Rettentően dühös vagyok a szerkesztőre, amiért nem szólt a kedves írónőnek, hogy ez a sok sallang senkit sem fog érdekelni, írjon már hozzá némi cselekményt.

A kezdeti lendület érezhetően elfogyott, így a szerző vett minden korábbi jól működő dolgot, és megpróbálta ezekkel elfedni a hiányosságokat. Csakhogy a hiányosság több mint 600 oldalas, nem lehet csak úgy elkendőzni. Megpróbálom a lehetetlent, és igyekszem objektíven végigvenni, miért borzalmasan rossz ez a kötet.

Első hiba, a narráció. Mivel az első résznél jól működött a két szálon, két idősíkon futó történet, megpróbálta újra. Csakhogy a jelenbeli szál a már említett kocsmában üldögél, vagyis nem történik benne semmi (ha azt nem számítjuk, épp mit esznek vagy isznak az emberek), míg a másik egy új szereplő teljes életútját veszi végig a múltban. Igen, ez még jó is lehetne, ha érdekelne bárkit is az új szereplő múltja, de nem érdekel, és itt jön a képbe a második hiba.

Világépítés. A múltbéli szálat egy új országba, új környezetbe, új kultúrába helyezte a szerző. Ez még mindig lehetne érdekes, izgalmas, újdonság, csak az említett lendület kifogyott. Jenn Lyons klasszikus középkorra hajazó világában lovas nemzetett akart írni. Ez eddig rendben is lenne, ha az említett nemzet nem attól lenne lovas, hogy lovakkal kapcsolatos szavakat használnak. Ennyi az újítás és nem több. Van egy ugyanolyan feudális rendszerben működő vidék, mint a többi, csak folyton úgy hívják egymást, hogy kanca, csődör és csikó. (Hogy ez engem mennyire idegesített!) Abba pedig már bele se menjünk, hogy minden lovakkal kapcsolatos kifejezésnek két értelme van, egy hagyományos, na meg egy, amiben biztosan van valamilyen szexuális utalás, de inkább ugorjunk a következő hibára.

Harmadik hiba, maga a kötet főszereplője. Azt hitted Kihrin a főhős? Hah, nem, ő csak iszogat egy kocsmában. Ennek a kötetnek Janel a főszereplője, aki megtestesíti a női főhősök minden hibáját. Az első háromszáz oldalon a szerző megpróbálja beetetni az olvasóval, hogy ő egy kompetens, erős nő. Csakhogy 17 éves, úgy tesz, mintha ő lenne a legerősebb akárki a vidéken, de férjhez adták a megkérdezése nélkül, el van adósodva, két ember követi összesen és van egy durva anyakomplexusa. Közben erotikus utalásokat tesz jobbra és balra, majd a 600. oldal környékén kiderül, ő a szűz hajadon, akit fel lehet áldozni egy boszorkánynak. Durván tini a csaj, ráadásul előadja milyen sok démont tépett már ketté puszta kézzel, de mikor az életére törő fickót kivégzik, konkrétan megsiratja. Végül persze mindig ő az erős, a szép, az okos és az érdektelen. Mert minden, ami vele történt a múltban, és így a kötet 80%-án, senkit sem érdekel, mert semmit sem tesz hozzá a meg kell menteni a világot a gonosztól problémához. És igen, mielőtt bárki megkérdezné, persze, hogy van itt szerelmi háromszög is...

Negyedik hiba, a cselekmény minimális és suta haladása. Miután az olvasó végigszenvedte a könyv 680 oldalát, és eljutott a "na, most kell megölni a sárkányt és megmenteni a világot" részig, kellően fásult és unott, hogy az az összecsapott lezárás, ami itt van, tovább szegje amúgy is összekaszabolt kedvét. Mert mi történik ezen a csupán száz oldalon? Elárulja a főhősöket az antihős. Ugye, micsoda fordulat? Ha pedig belegondol az olvasó, hogy ezért rágta át magát a teljes köteten, valószínűleg megérti csalódottságom mértékét.

Összességében ez a kötet a díszpéldánya annak, milyen egy rossz folytatás. A szerző minden hibát elkövetett, hogy az olvasók korábbi kedvét elvegye. Ez ugyanis egy rettentően (782 oldalas ez a könyv!) elnyújtott, teljes mértékben érdektelen átvezető rész az első és a harmadik kötet között, amiben lényegében semmi sem történik. Untam, bosszankodtam és idegesített mind a narráció, mind az új főhős. Részemről itt van vége a sorozatnak, nem fogom tovább olvasni.

Őszintén nem merem ajánlani ezt a könyvet, még akkor sem, ha az első rész valakinek tetszett. Mindenki csak saját felelősségre kezdjen bele, és csak akkor, ha rettentően sok a szabadideje, amit nem fél feláldozni egy érdektelen könyvre.

Nem mézes hetek

Könnyed, aranyos olvasmányra vágytam, és ez épp ilyennek tűnt.

A színes borító illik a történethez, a tukán és a kék gerinc miatt nekem kifejezetten tetszik. 352 lapjával átlagos terjedelmű olvasmány.

A szerzői név, Christina Lauren két írónőt takar, ám ez egyáltalán nem érződik a szövegen.

Fülszöveg:

"Olive és Ami ikrek. Ami mindent bezsákol, Olive-nak viszont folyton pechje van, és ezt már meg is szokta. Kettejük közt vitathatatlanul Ami a bajnok… még a lakodalma is szinte ingyen van a különböző akcióknak és nyereményeknek köszönhetően. Olive-ot csak egy dolog zavarja a pechszériájánál is jobban: Ami esküvőjén az egész napot a vőféllyel kell együtt töltenie, aki nem más, mint Olive ősellensége, Ethan Thomas.
Olive megacélozza magát a pokoli nap előtt, elhatározza, bátor képet vág hozzá, és az egészet átvészeli. De a komplett násznép ételmérgezést kap, Olive és Ethan kivételével, így aztán átmenetileg muszáj nekik fegyverszünetet kötniük, hogy Hawaiira utazhassanak. Végül is tíz felhőtlen nap megéri, hogy az ember belebújjon a friss házasok bőrébe, nem igaz?
De furcsa módon Olive mintha nem is bánná, hogy bele kell helyezkednie a szerepbe. Mintha minél inkább tettetné, hogy ő a legszerencsésebb nő a világon, annál inkább úgy érezné, hogy tényleg ez az igazság."

Ahogy a fülszöveg is mutatja, ez egy tipikusnak mondható romantikus könyv. Két ember, akik nem kedvelik egymást együtt töltenek néhány napot, és senkit sem fog meglepni a végkifejlet. Úgyhogy nem is maga a cselekmény itt az, ami számít, hanem a kivitelezés.

A történet kellemesen indul egy tipikusan "szerencsétlen" főszereplő bemutatásával és egy rosszul végződött esküvővel. Illetve azonnal képbe kerül a férfi főhős is, mint maga az ellenség. A felvezetés tehát épp olyan volt, mint számítottam rá, könnyed, komolytalan helyenként vicces. A nászúton pedig ezek az előre kiszámítható humorforrásnak számító jelenetek - mint a páros masszázs és az ismerősök felbukkanása - hasonlóan könnyed mederben görgette tovább a cselekményt.

Tetszett, hogy bár elég sokat bámulták egymás fizikai adottságait, szűken volt mérve az erotika, és inkább az érzelmekre próbáltak nagyobb hangsúlyt fektetni. Nagy kár, hogy nem teljesen sükerült nekik. Ettől függetlenül az utazás, ami a történet gerincét adta, kellemes olvasási élményt nyújtott. A vége azonban már nem annyira, úgyhogy itt kell megemlítenem, miért nem éreztem teljesen szórakoztatónak ezt a kötetet.

A két főhős kapcsolata rettentően erőltetettnek hatott. Semmi természtesség nem volt a viselkedésükben, mindent egy cél miatt tettek, hogy összejöjjenek, majd szétmenjenek feszültségkeltés okán, és végül mégis egymás karjaiban kössenek ki. Ez nem lett volna feltétlenül probléma, hiszen az olvasó már az első oldalon tudja, hogy ez lesz a történet menete, mégis zavart a hiteltelenségük.

Egyrészt az utáljuk egymást kiindulás rémesen vérszegény volt. Oké, félreértésen alapult (ami persze senkit sem lepett meg), ám annyira átlátszó és esetlen maradt, mintha két óvodás csipkelődését néznénk egy homokozóban. Másrészt ez váltott át nagy szerelemre, és mivel a testiséget szerencsére szűk marokkal mérték, elvileg érzelmeken, egymás megismerésén kellett volna alapulnia. Csakhogy a két szereplő alig beszélgetett egymással, mert vagy az óvodai stílusú flörtölést ismételték újra és újra, vagy a testvéreik szerelmi életéről csevegtek. Nem éreztem, hogy kicsit is megismerték volna egymást. Harmadrészt ez az egész szerelmi kapcsolat lényegében nem az ő érzelmeiken alapult, hanem a testvéreik iránti hűségesség kérdésén. Bár a történet teljes mértékben kiszámítható, azért jelzem, innentől egy kis spoiler!

Amint a szereplők hazatértek, és kiderült, amit az olvasó eddig is sejtett, hogy a friss férj egy görény, a kötet utolsó negyede átment fárasztóba. A nagy egymásra találás azon múlt, hogy megegyeztek, nem beszélnek a testvéreik szerelmi életéről, majd mikor mégis megtették, rögtön össze is vesztek. Konkrétan több érzelmet mutattak a tesók felé, mint egymás iránt. Ettől pedig a kapcsolatuk nem hogy ingatag lábakon állt, hanem épp olyan hiteltelen lett, mint a kezdeti ellenséges viselkedésük. Ráadásul ez az egész tépelődés, hogy jaj, nem akarok negatív lenni, de mégis el kellene mondani a nővéremnek, hogy átverték, borzasztóan fárasztott. Ez az egész "szerencsés vagyok, avagy szerencsétlen" dolog teljesen túl volt gondolva. Értem én, hogy szerettek volna egy kis fejlődést a főhősnő karakterében, de ehhez talán értelmes mondatokat kellett volna a szájába adni, vagy tennie kellett volna valamit ezen a tépelődésen kívül. De nem, végül csak összeszedte a bátorságot, hogy közölje a nővérével, megcsalja a férje, és emiatt dobta a szerelmét is, ez a nagy fejlődés, és innentől ő már nem szerencsétlen, hanem szerencsés. Csak én érzem úgy, hogy a szerzőpáros minden fantáziáját elhasználta az utazásos romantikus fordulatokra, és a kötet végére már nem jutott semmi?

Spoiler vége!

Összességében tehát ez a történet egy kellemesen tipikus romantikus mesének indul, egy továbbra is tipikusnak mondható, de még mindig kellemes utazással folytatódik egy nem épp mély szerelmi kapcsolatot bemutatva, hogy a végére egy fárasztó konfliktussal megkoronázza az egészet. Ja, és van még egy epilógus, ami rettentően cukormázas és érthetetlen okból a férfi főhős szemszögéből íródott. (Szóval indokolatlan nézőpontváltás is pipa a tipikusan romantikus könyvek eszközkészletéből.)

Nem mondom, hogy rossz ez a könyv, mert csak egy romantikus történet, azonban én nem éreztem annyira szórakoztatónak, mint vártam. Hiába indult jól, a végére teljesen eluntam. Azoknak ajánlom, akik kifejezetten kedvelik a romantikus történeteket, és nem zavarja őket, ha a szerelmi szál megmarad felszínesnek. Aki viszont puszta szórakozásra vágyik, és nem szeretne beleszuszakolt, erőltetett konfliktusokat, amelyek inkább fárasztóak, mint kacagtatóak, óvatosan kezdjen bele.

Győztesek

 A Björnstad sorozat első része nagyon tetszett, és a második kötet is jó élményt nyújtott, bár akadtak hibái, így kíváncsian vártam a harmadik és egyben befejező részt.

Három kötet kellett, mire rájöttem, hogy mégsem tetszenek ezek a borítók. Van bennük valami mesterkélt, mint amikor valaki túl sok digitális javítást pakol rá egy képre.

624 lapjával messze ez a leghosszabb része a sorozatnak.

Fülszöveg:

"Két és fél év telt el a zord erdők közepén megbúvó Björnstadban az óta az esemény óta, amit mindenki igyekszik elfelejteni. Csakhogy a bánat és az erőszak beleivódik az emberekbe. Szeretjük a boldogan végződő meséket, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem mindegyik lehet az.
Ezúttal egy hatalmas viharral kezdődik minden. Valaki, aki már régóta távol volt, hazatér. Valakit eltemetnek. Valaki szerelmes lesz. Valaki az NHL-ről álmodik, valaki pedig bosszúról. Valaki igyekszik rendbe hozni a házasságát, valaki pedig megpróbálja megmenteni a gyermekeit. Valaki gyűlöl, valaki küzd, valaki fegyvert fog. És nem minden szerettünk éri meg az öregkort. Mit jelent a család? Mit jelent egy hokiklub? Mit jelent egy város? És mit vagyunk készek feláldozni azért, hogy mindezt megóvjuk?"

Kicsit ködösnek tűnhet a fülszöveg, de Backman már csak ilyen. Szeret utalgatni, célozgatni, és ahogy az előző rész értékelésében írtam, szereti betölteni a vészmadár szerepét. Ez vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. Vagy felkelti a kíváncsiságot, vagy épp lelohasztja, illetve vagy kiegészíti a cselekményt, vagy mint jelen esetben, ez maga a cselekmény.

A kötet jól indul, az olvasó elégedett, hogy ismét ebben a hoki-őrült picike városban lehet. A szereplők ismerősek, a helyszín otthonos, a hangulat pedig kellemes minden szerzőre jellemző célozgatás ellenére is. Aztán az olvasó csak vár, hogy a jóslat beteljesedjen, és csak vár, még mindig vár, hogy amint beteljesült, kapjon egy újat és kezdhesse elölről. Határozottan vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel.

Egyrészt kedvelem ezt a világot, ezeket a szereplőket, és ha épp nem károg, akkor a szerző stílusát is kedvelem. Jól olvasni, érdekes, kikapcsol. Igen, itt jön a de...

De ennek a résznek nincs cselekménye. Pontosabban, a kötet elején meghal valaki, eltemetik, és a kötet utolsó ötven oldalán valaki bosszút áll, pont mint a fülszövegben. Vége. Mi történik a haláleset előtt, a haláleset és a temetés között, a temetés után? Hát, emberek beszélgetnek, a szerző meg károg, mint egy sértett öregasszony, akit varjúvá változtatott egy szeszélyes mágus. A kötet 624 lapjából 124 oldal maga a cselekmény (vagyis amikor történik is valami) a többi 500 pedig borús jóslatok áradata. Az a bizonyos ló nagyon elszaladt a szerzővel.

Mielőtt én is ködös utalgatásokba kezdenék, nézzünk néhány konkrétumot, de vigyázat, ez spoiler!

Teljesen felesleges volt Mayát és Benjit hazahozni, mert egyikükkel sem tudott érdemben kezdeni valamit a szerző. Maya sodródott, és már bocsánat, de senkit sem érdekelt. Az ő történetét már elmesélte, lezárta, feloldotta, mégis újra és újra ezen kellett rágódni, mintha nem tudnánk elszakadni a sorozat kiinduló pontjától. (Pedig csak a szerző nem tud elszakadni a szereplőitől, ezért írt egy ennyire semmit mondó történetet két kifejezetten jó könyv után...) Benji pedig azért volt jelen, hogy a három kötetnyi károgás, mi szerint meg fog halni, igazzá válhasson. Nem fejlődött a karaktere, sőt, kifejezetten gyenge lett az előzményekhez képest. Olyan volt, mint egy kirakatbábu az olvasóknak. Szerették, hát legyen benne, legyenek tőle boldogok. Ja, hogy mozognia is kellene, ugyan, minek azt, főleg, hogy mindjárt, de tényleg mindjárt, most már aztán mindjárt meg fog halni. (Nem, nem kommentálom a választott halálnemet, mert lényegtelen.)

Matteo szála épp olyan, mint maga a könyv, 90% károgás és csupán 10% tény. Pedig lehetett volna érdekes, ha elmélyülünk a történetében, és nem úgy kezeli a szerző, mint ahogy a város lakói, mellékes kis semmiségként.

A korrupciós botrány is hasonló cipőben járt. Túl hosszú volt a felvezetése, hogy aztán röviden lezárják, mert bármennyire is ez volt a kötet érdemi része (nem volt ismétlés, és úgy tűnt, vezet valamiféle karakterfejlődés felé) a végére ez is elsikkadt a károgás közepén.

Spoilerek vége!

Összességében ez nem egy jó lezáró kötet, sőt annak kifejezetten suta. Az olvasó megkapja tőle az otthonosság érzését, de semmi többet. Nincs izgalmas cselekmény, alig van olyan karakter, aki változna és olyan, de olyan, de tényleg olyan sok benne a borús károgás, hogy az olvasónak minden kedve elmegy tőle. Nem bánom, hogy elolvastam, de csalódott vagyok, mert ennél jóval többet vártam volna.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik az első két részt nagyon szerették, mert őket legalább 300 oldalon vinni fogja a kellemes nosztalgia, a másik felét meg csak kihúzzák valahogy. Viszont, azok az olvasók, akik már az előző kötetekben sem kedvelték a szerző borúlátó célozgatásait, itt valószínűleg a falat fogják kaparni tőle. Kár érte.

A papírsereglet és más történetek

Egy papírtigris van a borítóján. Kell ennél jobb indok kézbe venni? Nem, nekem nem kellett.

Oké, azért hallottam már jót a szerzőről is, és úgy éreztem, egy meglehetősen elfoglalt időszakban, jól jönnek majd a novellák. Csak elolvasok egyet-egyet a metrón, és nem lesz könyvelvonási tünetem. Csakhogy azt nem kalkuláltam be, hogy ezek nem olyan történetek, amelyeket csak úgy átlapozol a metrón...

400 lapjával és 15 történetével nem mondanám terjedelmes olvasmánynak, mégsem lehet vele gyorsan haladni.

Fülszöveg, vagy inkább a szerző ismertetője:

"A ​kínai származású Ken Liu a generációjának az egyik legeredetibb, legkülönlegesebb és legelgondolkodtatóbb novellistája. Az írásai rendre rámutatnak a varázslatosra a hétköznapi dolgokban. A papírsereglet és más történetek e kivételes tehetségű szerző legjobb műveit gyűjti össze az évtizedből."

 Ebben a kötetben tehát 15 történet szerepel, amelyek közül több különféle díjat (vagy épp díjakat, mert a címadó novella hármat is bezsebelt) nyert. Válogatott alkotásokról van tehát szó, mégis nehezen barátkoztam meg vele. Az első történet egyáltalán nem tetszett, és az utána következők sem igazán fogtak meg vagy kötöttek le. Azonban nem adtam fel, és ezt utólag nagyon is jól tettem.

Egy novelláskötetnél nem az a cél, hogy minden történet ugyanolyan jó legyen, ugyanúgy megfogja az olvasót, hanem bőven elég, ha akad pár, ami érdekli, elgondolkodtatja, a többi meg mehet a levesbe. Épp ezért nem akadtam fenn a kezdeti (és későbbi) nehézségeken, csak haladtam, és ha valami nem tetszett (mint az első novella visszatérő eleme) egyszerűen átlapoztam. Bele kell tehát jönni a novellaolvasásba, mert egy kicsit más olvasói megközelítést igényel. Azonban, ha ez megtörténik, akkor kifejezetten jó élményt tud nyújtani.

Nem szeretnék minden történetről külön írni, csupán párat emelnék ki. Mielőtt azonban megteszem, érdemes néhány szót szólni a teljes kötetről.

Ken Liu stílusa egységes. Hiába ír meglehetősen változatos témában és zsánerben, minden egyes történetben fel lehet fedezni az egyedi stílusát és a visszatérő elemeit. Bizony, van a szerzőnek néhány kedvence - legyen az gondolat vagy csak egy motívum -, amelyet újra és újra felhasznál. A történeteket így, bár nagyon változatosak és teljesen különállóak, könnyedén lehet csoportosítani a szerző kedvenc elemei szerint. 

Vannak a klasszikus sci-fi jellegű történetek, amelyek a világűrhöz és annak tágasságához kapcsolódnak. Vannak az ázsiai kultúrán alapuló történetek, amelyek hol a hagyományos mesékből merítenek, hol csak középpontba helyezik a keleti kultúrát képviselő főhősöket. Illetve vannak a valóságtól nem annyira elrugaszkodott, meglehetősen negatív jövőképet festő történetek. (Ezek a Black Mirror sorozat részeként is megállnák helyüket.)

Érdemes még megjegyezni, hogy a szerző származásából adódóan szinte mindig felbukkan egy ázsiai szereplő. Illetve a történetek egy része meglehetősen erőszakos. Aki tehát nem bírja a különféle fizikai kínzások nyílt leírását, nos, néhány történetbe inkább ne kezdjen bele. (Egyébként a két utolsó novella a legvéresebb.)

A novellák többségének végén szerepel egy rövid megjegyzés a szerzőtől. Ez általában a történetben elhangzottak valóságalapjára reflektál. Van, hogy megemlíti a forrást, amiből dolgozott, és a különféle szavak átiratát is megmagyarázza. Illetve helyenként egy-egy személyes gondolat is előfordulhat.

Kiemelnék három novellát, amelyek valamilyen okból különösen megfogtak:

Szimulákrum

Nekem sokkal jobban tetszettek a szerző azon tudományos fantasztikus elméletei, amelyek nem űrutazáshoz kapcsolódtak, hanem egy-egy technikai kütyühöz. Ezek számomra sokkal hitelesebbnek tűntek, olyannak, ami akár meg is valósulhat. 

Az egyik ilyen történet ez a novella volt, ahol az emlékek újra átélhetővé váltak. Ráadásul ezt egy apa-lánya konfliktuson keresztül mutatta be a szerző, miközben elgondolkodott, valóban jó-e átélni újra valamit, változtatunk-e ezzel az érzelmeinken, az emlékeinken. Ezeket a felvetett kérdéseket különösen izgalmasnak találtam, jó volt eltöprengeni rajtuk.

A papírsereglet

A címadó novella volt az abszolút kedvencem. Úgy éreztem, ez adta a kötet tetőpontját, és utána meglehetősen laposnak találtam a folytatást egészen az utolsó történetig, ami egy jó lezárási csúcspontot adott. De arról majd később, előbb áradozom kicsit egy papírtigrisről.

Ez a történet fantasy besorolást kaphatna, hiszen az említett tigris él és mozog, na meg dorombol, amitől rettentően cuki. A szerző kedvenc elemei közül szerepel benne a keleti és a nyugati kultúra összeütköztetése. Itt is egy családi, ezúttal anya-fia kapcsolat áll a történet középpontjában. Helyes papírállatok ide vagy oda, ez azért egy szomorú hangvételű novella, ám az érzelmi töltet csak még fontosabbá teszi. Tetszett a problémafelvetés, a kérdések, melyeken lehetett töprengeni és az érzékeny megközelítés. Ha valaki csak egy novellát szeretne olvasni a szerzőtől, ezt válassza, mert nem véletlen a sok díj, amit elnyert.

Aki lezárta a történelmet: Dokumentumfilm

Ez a kötet utolsó novellája és az említett tigris után ez tetszett a legjobban. Egyrészt rettentően izgalmas a dokumentumfilm formátum. A szerző utószavában meg is jegyzi, hogy már régóta szeretett volna történet írni ebben a formában, csak a témát kereste hozzá. Nos, szerintem, tökéletes lett a választása.

Időutazás mindig izgalmas téma, ám ebben a tudományos fantasztikus formában kapott egy friss és izgalmas csavart. Mivel dokumentumfilmként van megírva a történet, nem csak részletes leírást kapunk magáról az eszközről és eljárásról, ami az időutazást lehetővé teszi, hanem egy kis hátteret a szereplőkről, a hivatalos viták dokumentumainak részleteit illetve interjúkat. Interjút pedig nem csupán a résztvevőkkel készítettek, hanem az utca emberével is. Na, ezek az igazán ütősek. A szerző ugyanis megjegyzi, hogy ezeket a részeket valós internetes fórumokból mazsolázta össze. Gondolom, az internetes hozzászólások kénköves bugyrát senkinek sem kell bemutatni. Félelmetesen jól passzolnak azonban bármilyen megosztó témához, akár egy fiktív időutazáshoz. A történelmi esemény, ami köré épül a történet, szintén jó választás. Nem annyira ismert és épp elég borzalmas, hogy az olvasó megundorodjon az emberi fajtól. Az érzelmi hatások tehát itt sem maradnak el. Tökéletes lezárása a kötetnek.

Összességében Ken Liu változatosan ír, de felismerhető stílusban és témákban. A novellái nem könnyed esti mesék, sőt, helyenként kifejezetten erőszakosak, ám a felvetett témák érdekesek, és megérik a rájuk fordított időt. Nem mindegyik történet tetszett, sőt, volt, amit untam, azonban akadt néhány olyan történet is, ami maradandó élménynek bizonyult, így nem bántam meg, hogy végigolvastam ezt a kötetet.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnak novellákat és se a fantasy, se a sci-fi nem áll tőlük távol, keleti kultúrák kedvelői előnyben. Illetve azoknak is tudom ajánlani, akik még csak ismerkednek a novellák műfajával, és kicsit kilépnének a komfortzónájukból. Aki viszont könnyed kikapcsolódásra vágyik, inkább keresse máshol, mert témák tekintetében ez bizony nem egy könnyű olvasmány.

Égig érő történet

Ez egy regény a fákról, számomra pedig ennyi elég is volt, hogy el akarjam olvasni ezt a könyvet.

A borító illik a történethez, és 620 oldalával meglehetősen terjedelmes olvasmány, ami szerencsére kemény kötést kapott.

Alig tudtam valamit a cselekményről, és ez így volt jól, ezért a fülszöveget kicsit megkurtítottam. Jobb ha az olvasó mindenféle előzetes elképzelés nélkül megy bele a történetbe, és maga fedezi fel ágról ágra.

Fülszöveg:

"Richard Powers regénye szenvedélyesen és elsöprő erővel mutatja be a környezetvédő aktivisták elszántságát. Az Égig érő történet koncentrikus gyűrűkben bontja ki az egymásba fonódó mítoszokat a polgárháború előtti New Yorktól a csendes-óceáni partvidék 20. század végi fakitermelési válságáig és azon is túl. Meggyőző erővel ábrázolja, hogy az emberi mellett létezik egy másik világ – hatalmas, lassú, minden részével egymásba kapcsolódó, leleményes –, de az számunkra szinte láthatatlan.Az Égig érő történet azoknak szól, akiket elkeserít, hogy az ember önző módon pusztítja a természetet, s akik bíznak abban, hogy ez a folyamat még megállítható."

Ez egy több szempontból különleges regény. Különleges a felépítése, különleges a megfogalmazása és igazán különleges a hangulata is. A Pulitzer-díj tehát nem véletlen. A könyv egységei úgy épülnek fel, mint egy fa, ezáltal maga a kötet is egy szimbolikus fa lesz az olvasó kezében. 

Belekezdve kissé furcsának tűnhet, mert a bevezetés utáni első fejezet gyakorlatilag elmesél egy szinte teljes történetet. Olyan érzést kelt az olvasóban, mintha novellákat lapozna különféle fákról és személyekről (hogy a fák és személyek hol kapcsolódnak össze, arról majd később). Ráadásul ez a novellákat idéző jelleg a kötet nagyjából egyharmadát foglalja magába. Igen, ez egy terjedelmes bevezető, ám amint megszokja az olvasó, meglehetősen érdekessé válik, főleg az utolsó szereplővel, akinek novellaszerű előtörténetét igazi csattanóval zárja a szerző.

Összesen kilenc szereplőt mutat be a könyv eleje, vagyis gyakorlatilag kilenc főhőse van a történetnek. (Legalábbis azt lehet hinni, hogy azok, pedig csupán egy főszereplő van, a fák.) Ezek a szereplők nem egyformán hangsúlyosak, van aki több teret kap, van aki csak épp beköszön a könyvbe. Különböző korúak, különféle családi hátterekkel, különféle problémákkal az életben, ám egy dolog közös bennük, mindegyikük életében volt legalább egy jelentős fa. Na, és hogy lehet jelentős egy fa? Ha érdekel, olvasd el ezt a könyvet.

"Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa közös őstől származtok. Másfél milliárd évvel ezelőtt kettőtök útja szétvált. De még ma, egy ilyen irdatlanul hosszú, más-más irányba megtett utazás után is közös bennetek a génjeitek negyede…"

A szerző tehát részletesen bemutatja mind a kilenc karaktert, azok múltját - hol rövidebb, hol hosszabb, akár több regenerációt is átívelő szakaszon - hogy aztán a könyv második harmadán, ami legalább olyan terjedelmes, ha nem terjedelmesebb, mint a bevezetés, kicsit lelassulva elkezdje összefűzni a szálakat. Ez a rész időben egy rövidebb szakaszt dolgoz fel, cselekményben azonban jóval gazdagabb. 

A sok szereplőnek vannak pozitív és negatívabb hatásai. Egyrészt remek, hogy nagyon sok nézőpontot, többféle lehetőségét a fákkal való kapcsolódásra tud bemutatni. Másrészt viszont, ahogy korábban már írtam, vannak hangsúlyosabb és kevésbé hangsúlyos karakterek, így néhol olyan érzetet kelt egy-egy figura, mintha csak töltelék lenne. Azok a szereplők ugyanis, akik ténylegesen találkoznak, sokkal kerekebbnek, egészebbnek érződnek, mint azok, akik legfeljebb csupán egy másik karakterrel kerülnek pusztán közvetett kapcsolatba. Így van a cselekménynek egy úgynevezett "kemény magja" akik görgetik az eseményeket, és vannak a többiek, akik legfeljebb csak szemlélik. Ettől pedig egy-egy rész sokkal érdekesebbnek tűnik, mint a többi, így kelt egy kis hullámzást az olvasási élményben.

No, de miről is szól ez a cselekmény, miről szól ez a könyv? Röviden a fákról. Bővebben pedig az emberi ostobaság végtelenségéről. Ez a könyv ugyanis egy szépirodalomnak (nevezhetem annak, mert a szerző minden sora, minden szava gyönyörűen a helyén van, és érezhetően pontosan átgondolt minden ebben a könyvben) álcázott kiáltvány a környezetvédelem mellett. Bizony, ez egy zöld könyv a természet érdekében fellépő aktivisták mellett, amely rámutat milyen korlátolt az emberiség, és miért nem fogja sokáig húzni ezen a bolygón. Egyszerre mutatja meg, milyen csodálatos dolog a természet, és ebből milyen jelentős részt vesznek ki a fák, hogy aztán az olvasó arcába tolja az önző, kegyetlen emberi kapzsiságot, a korlátoltságot, az egoizmust. 

Igen, ez egy könyv a fákról, de nem, nem könnyű olvasni. Helyenként mélyen megrendítő, főleg hogy a szerző nem a levegőbe beszél. A karakterek fiktívek, ám azok az események, történések, melyeken részt vesznek, amiben szerepet vállalnak illetve amiről hallanak, mind valóságosak. A valóságban vágjuk magunk alatt a fát, nem csupán képletesen szólva, és ez rettentően lehangoló.

"Hadd ne tudjam, hány ezer kilométert gyalogoltam, amíg csemetéket nyomtam a földbe, hogy legalább egy kicsit megakasszam a ”fejlődést”. Erre mit hallok? Hogy amit csinálok, csak új sanszot ad ezeknek a szemeteknek, hogy még több idős fát vágjanak ki. Már elnézést kérek, de kiborított, hogy ennyire közelről kellett látnom az emberi hülyeséget."

Az olvasó egy ideig reménykedik benne, hogy a könyv utolsó része, a lezárása hoz majd egy kis megnyugvást. Nos, nem igazán. Egyrészt időben a történet utoléri jelenünket, vagyis már alig maradt erdő, amelyért lehetne harcolni, amelyet meg lehetne menteni. Másrészt a karakterek életében is itt csúcsosodnak ki a személyes drámák. A könyv vége tehát nem ad igazi feloldozást, legfeljebb csak annyit, hogy a természet majd megoldja a saját problémáit, amint az emberiség hagyja neki, vagy egyszerűen eltűnik az útjából.

"Ha kivágsz egy fát, és készítesz belőle valamit, az legyen legalább olyan csodálatos, mint amilyen csodálatos a fa volt."

Összességében ez egy terjedelmes olvasmány, ami egyszerre mesél el néhány emberi drámát a fák érdekeit képviselve, és ad egy gyönyörűen megfogalmazott részletes helyzetjelentést arról, milyen mértékben és irányban pusztítja a bolygót az emberiség. Ez tehát egy természetvédelmi kötet, amit akkor is érdemes elolvasni, ha érezzük a probléma súlyát és akkor is, ha nem.

Nekem nagyon tetszett, örülök, hogy rászántam az időt és elolvastam. Nem mondom, hogy jó érzés volt, mert nagyon sokszor keltett bennem dühöt, csalódást, szomorúságot és szégyent, ám ez szükséges, hogy átérezzük a történet üzenetét. 

Aki kedveli a fákat, mindenképpen olvassa el. (Ha valaki már olvasta A fák titkos életét, előnyben van.) Aki pedig még sosem gondolkodott el a fák jelentőségén, szintén vegye kézbe, mert rengeteg új információt fog kapni. Kizárólag a rövid, eseményközpontú történetekhez szokott olvasóknak nem merem teljes szívvel ajánlani, mert ez mindenféle értelemben egy terjedelmes történet, nekik beletörhet a fejszéjük.

"A világ legjobb érvei sem képesek megváltoztatni egy ember gondolkodását. Ezt csakis egy jó történettel lehet elérni."