Éjfél kisasszony

Az írónő első sorozatát - A végzet ereklyéi - (szigorúan az eredeti 3 részt) nagyon szerettem. A második trilógiájával - Pokoli szerkezetek - is elvoltam, bár az már nem fogott meg annyira és az epilógus teljesen kiakasztott. A romló olvasási kedvem oka az írónőben kereshető és épp ezért tartottam kicsit az újabb sorozataitól. Mikor azonban szembe jött a könyvtárban a Gonosz fortélyok első kötete és megláttam ezt a gyönyörű borítót, elcsábultam.

A külsőségekre tehát nem eshet panasz, bár meglehetősen vaskos 688 oldalas olvasmány.

Fülszöveg:

"Öt év telt el a Mennyei tűz városa eseményei óta, amikor az árnyvadászok a kihalás szélére sodródtak. Emma Carstairs már nem gyászoló kislány, hanem egy fiatal nő, aki elszántan keresi szülei gyilkosát, hogy megbosszulhassa szeretteit és az őt ért veszteségeket.
Oldalán a parabataiával, Julian Blackthornnal egy démoni cselszövést próbál felderíteni Los Angelesben, a Sunset sugárúttól egészen a Santa Monica partjait mosó, igéző tengerig követve a nyomokat. Emmának meg kell tanulnia bízni a szívében és az eszében. A szíve azonban veszélyes irányba húzza…
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Julian bátyja, Mark – akit a tündérek öt évvel ezelőtt elraboltak – egy alku részeként váratlanul hazatérhet. A tündérek mindenre hajlandók, hogy kiderítsék, ki gyilkolja a fajtájukat… és ehhez szükségük van az árnyvadászok segítségére. Ám a tündérek földjén másként telik az idő, így Mark alig öregedett, és nem ismeri meg a családját. Vajon valóban sikerülhet visszatérnie közéjük? Tényleg elengedik a tündérek?"

Még mindig nagyon szeretem az árnyvadászok világát vámpírokkal, tündérekkel, vérfarkasokkal és boszorkánymesterekkel együtt. Tetszik, hogy a részletek viszonylag szépen ki vannak dolgozva, van saját jogrendszerűk, múltjuk, meséik és minden, ami egy népnek kell. Ez azonban sajnos nem elég ahhoz, hogy elmondhassam, érdemes volt átlapoznom még egy (Ez volt már a 10. árnyvadászos olvasmányom!) kötetet ebből a világból.

A probléma, mint már a bejegyzés elején írtam, az írónőben keresendő. Cassandra Clare egyszerűen nem tud újat mutatni. Leragadt az első trilógiájánál, ami talán valahol arra vezethető vissza, hogy sikeres lett, és ugyanazt írja meg újra és újra és újra. Oké, a szereplők nevei változnak, vagy legalábbis a keresztneveik... de ennyi az újdonság és nem több.

Ó, igen, ez azt jelenti, hogy ez a sorozat megint nem szól másról, mint a tini örök szerelemről, ami valamiért tiltott és hozzá van csapva egy szerelmi háromszög, természetesen egy istencsászárnő, tökéletes és feddhetetlen főhősnővel a középpontban. Mintha én ezt már olvastam volna az írónőtől... nem is egyszer... hanem háromszor!

Szóval az alap se nem új, se nem érdekes, inkább elcsépelt és agyzsibbasztó. Ettől függetlenül azonban lehetett volna valami élvezhetőt kihozni ebből a könyvből, mert mint mondtam, a felépített világ érdekes, de nem sikerült. Több sebből vérzik a történet és ezt még egy halálosan szerelmes kéz által felrajzolt gyógyító rúna sem tudja helyrehozni...

Túl sok a szereplő. A Blackthorn testvérek tündér féltesókat leszámítva is már alapból öten vannak és a történet nagy része az intézetben játszódik, így szinte minden fejezetben közel 10 karakter jelenlétével kell számolni. Ez túl sok! Egyrészt érdektelenné teszi őket, mert nem, nem érdekel, hogy Dru mit eszik reggelire, Ty épp milyen zenét hallgat és hogy a legkisebb testvér milyen játékautót gurít épp a padlón. Pedig külön-külön még érdekesek lennének a szereplők, ám így egyben, egy nagy családi massza az egész.

A gyilkossági nyomozást háttérbe szorítja a szerelem. Clare nem túl jó a romantikus időzítésben, ezt eddig is tudtam, és sajnos itt is megerősített ebben... Csak nekem sántít a "majdnem meghaltam, de kit érdekel, mert kanos vagyok, bújunk össze most azonnal, egyébként meg az sem érdekel, ha eddig még nem is csókolóztunk, sőt, az egyikünk még sosem csókolózott, mert ez így romantikus" hülyeség? Semmi kecmec, mert ha a tini szexelni akar, akkor aztán jöhet démon, világvége, fulladás, szexelni fog.

Egyébként a nyomozásnál is tetten érhető a szokásos "Clare fordulat" az árulás és szerelmi bánat, na meg egy kis múltbéli sérelem. Plusz megjelennek benne a kötelező meleg karakterek és egyéb szerelmi nyavalyák.

Szóval már megint ugyanazokat a bőröket húzzuk-vonjuk és rágódunk a megszokott csontokon. Még sincs itt vége az írónő bűnlajstromának, mert az egoizmus és üzleti érdek egyre magasabban szárnyal.

A könyv tele van utalással a korábbi munkáira. Az még hagyján, hogy megjelennek a korábbi könyvek szereplői (például Magnus nélkül nincs árnyvadász történet), de az a dicshimnusz, ami körülveszi őket, sokkal több, mint a teljes  Blackthorn családfa. Minden, nem viccelek, minden fejezetben van legalább egy utalás arra, hogy Jace az árnyvadászok koronázatlan királya, illetve hogy Clary milyen okos és ügyes és kedves. Ez az öntömjénezés pedig kiverte nálam a biztosítékot. Oké, említse meg őket, de ne minden harmadik oldalon! Oké, néhányan jelenjenek meg a történetben, de ne minden és ne ennyire felmagasztalva! Nekem ez olyan volt, mintha az írónő ezt üzenné: "Nem tudod ki Jace vagy Tessa? Hát, vedd meg a korábbi 9 kötetet és megvilágosodsz. Vagy tudod kik ők? Na, akkor tessék, szeresd őket továbbra is és szeresd az új szereplőket, mert a  régiek is szeretik őket és ne felejtsd el megvenni a folytatást, mert abban is megtalálod majd őket!" Bőven elég lett volna csak a végén megjelentetni őket - már ha ennyire ragaszkodunk a korábbi szereplőkhöz -, mert talán így nem érződött volna az utolsó oldalak extra kis szösszenete teljesen feleslegesnek.

Úgyhogy sajnos azt kell mondanom, ez már megint egy árnyvadász történet klón, ami a befejezésével nem sok jót ígér a folytatásra nézve. Kizárólag azoknak ajánlom, akik elfogultak és véresen ragaszkodnak minden sorozat gyártott történethez, amit az írónő kiad a kezei közül. Mert sajnos, aki már olvasott egy árnyvadásztörténetet, úgy néz ki, gyakorlatilag mindet olvasta.

Kiegészítés:

Mindenki kapaszkodjon, ez is egy trilógia! Ugye, milyen meglepő? A következő rész, Árnyak ura már elérhető magyarul, míg az utolsó kötet megjelenését idénre tervezi az írónő.

Nem mondom, hogy folytatni fogom a sorozatot, de azt sem mondom, hogy nem. Egyrészt tényleg szeretem ezt a világot, másrészt viszont még egy szánalmas szerelmi háromszöget, aminek mind tudjuk, hogy giccses vége lesz, nem biztos, hogy el bírok viselni.

Mennyei tűz városa

Régen volt ennyire nehéz dolgom a véleményem megírásában...

Szóval A Végzet Ereklyéi sorozat utolsó kötete egy hosszú utazás (2010-ben olvastam először a Csontvárost) vége és részemről egy rajongás lezárása.

A helyzet az, hogy az első három könyvet imádtam, teljesen beszippantott és másodszori olvasásra is éreztem a szikrát. Ez volt minden rajongásom alapja, aztán jött a negyedik, majd az ötödik kötet és cseppet kiábrándultam. Az Elveszett lelkek városáról szóló bejegyzésemben már kifejtettem, mi nem tetszett, és hogy szerintem nem kellett volna plusz három kötet. Épp ezért nem ismétlem magam, csak megjegyzem, véleményem továbbra is fennáll. Lássuk hát az utolsó könyvet!

A borító - Sebastian ide vagy oda - nagyon tetszetős, szépen passzol az előző kötetekhez. Oldalszámra rekordot döntött 662 lapjával, bár a polcon nem tűnik vastagabbnak. A külsőségekre tehát nem lehet panasz, csak a néhány bosszantó elgépelésre (pl: Jace egyszer James lett...).

Fülszöveg:

"A sötétség visszatér az árnyvadászok világába. Miközben minden széthullik körülöttük, Clary, Jace, Simon és a barátaik összefognak, hogy megküzdjenek a nephilimek valaha volt legnagyobb ellenségével: Clary saját bátyjával.
Sebastiant a világon semmi sem győzheti le; – egy másik világba kell talán utazniuk, hogy esélyük legyen? Életek vesznek oda, szerelmeket áldoznak fel, és minden megváltozik a Végzet Ereklyéinek befejező kötetében."

Ez a rész ugyanazt a sémát követi, mint az eddigiek, mégis más. Más, mert el kellett varrni a szálakat, minden szerelmi cérnaszállal együtt és közben ki kellett szolgálni a rajongókat.

Ó, igen, itt is nagyon sok a rajongói csemege, a sok mézes madzagról nem is beszélve. Mindjárt a prológus bedobja a csalit, mivel Emmával, az írónő következő árnyvadász sorozatának (The Dark Artifices) leendő főhősnőjével nyit. Üzleti szempontból zseniális húzás. Az olvasó elkezd aggódni a kislányért, érdeklődik, hiszen további fejezetrészekben is felbukkan, ám ha többet akar tudni, meg kell vennie a következő sorozatot... Különben is, árnyvadász világot nem lehet egyetlen könyvben, vagy akár sorozatban mérni, kell az összes (ha jól számolom 15 kötet + a 10 Bane novella), hogy teljes legyen a kirakó.

Clare már megint telepakolta apró utalásokkal az egészet. Az még hagyján, hogy néhány halhatatlan szereplő felbukkan mindegyik sorozatban, no de hogy minden második fejezetben utalni kell valakire a múltból, cseppet sok.

Szóval a rajongók teljes mértékben ki lettek szolgálva és nem csak a bennfentes csemegékkel, hanem a zárókötet cselekményével is. Pedig olyan jól indult a dolog...

A könyv elején van két csavar (egy szövetség és egy haláleset), amelyek váratlanul és pezsdítően hatnak. Itt éreztem úgy, hogy talán Clare bátor lesz, ahogy az Üvegvárosban is bátor volt. Sajnos, nem így lett.

Cassandra Clare könyvek a polcomon

A könyv 600 oldala a szerelmi szálak kibogozásáról szól. Jace-Clary tovább nyűglődik, de a többieket sem kell félteni. Mindenki szerelmi bánatos és ettől szinte mindenki nyafka kislányként viselkedik. A párbeszédek nagy része abból áll, hogy megbeszélik épp mit éreznek, ami még talán érdekelne is, ha nem ez lenne a hatodik kötet, hogy a nyafogásukat hallgatom.

Félreértés ne essék, nem az érzelmekkel van a bajom, hanem hogy a karakterek kifordulnak miattuk magukból. Magnus hősszerelmes lesz, Jace meg egy papucs. Az érzelmi monológok ezért a humor rovására mentek.

Jace egyszerűen nem önmaga, egyetlen szarkasztikus beszólása sincs, míg Magnus viccei meglehetősen vérszegények. Ha nincs Simon, kiveszett volna a szórakoztató vonal ebből a könyvből. Hozzáteszem, Simon az egyetlen olyan karakter, akit még mindig imádok, már miatta érdemes volt elolvasni mind a hat kötetet.

Az érzelmi diskurzus tehát elveszi a terjedelem nagy részét, ami marad, abban van a konfliktushelyzet lezárása. Kisebb csaték és egy finálé, amiből ismét egyenesen következik a kérdés: Hogyan nem pusztultak még ki az árnyvadászok? Minden kötetben bebizonyosodik, hogy a Klávé hülye, mindenki ellenük van, egymás ellen fordulnak, mégis több száz éve tartják pozíciójukat a tápláléklánc felső tartományában. Egyszerűen nem értem...

Ez a harmadik kötet, ahol Sebastian a mumus és tudom, hogy sokan szeretik, de én rühellem. Idegesített, hogy fejezetenként olvashattam róla dicshimnuszt, hogy mennyire erős, okos, ügyes és nagyszerű, de ebből semmit sem láttam. Őt is elkapta az érzelmi hiszti és nyafka kislányként viselkedett, mint mindenki más. (Csak engem zavart, hogy a vérfertőzés még mindig téma? Trónok harca után szabadon...) 

A finálé mindezek fényében egy teljesen kiszámítható és nem túlságosan izgalmas harcban csúcsosodik ki, aminek a vége egy adag cukorka. (Cassandra Clare a rajongói cukros nénije.)

A konfliktushelyzet megoldásával azonban nem áll meg a könyv, jön még cirka száz oldalnyi szerelmi máz, természetesen rózsaszín fajtából, még több utalgatás a többi sorozatra és egy meglehetősen nyálas epilógus.

Bevallom, erre már előre fel voltam készülve az írónő másik sorozatának befejező kötete (A hercegnő) után. Arra viszont nem számítottam, hogy ismét cukormérgezést kapok az utolsó lapoktól. A könyv végén ugyanis néhány oldalas ráadás képregény található. Szeretem a képregényeket, úgyhogy mikor megláttam, felcsillant a szemem, ám ahogy elolvastam, elsodort a nyáltenger. Csak nem bírta ki, hogy ne nyomjon vénásan még egy adag rózsaszín cukormázat az olvasókba...

Összességében tehát tetszett is, meg nem is. Ha csupán az előző két könyvet nézem, nincs vele semmi baj, ugyanazon a színvonalon mozog, viszont ha az első három könyvre gondolok, alulmarad. Az Üvegváros mércéjét semmiképp sem éri el.

Ajánlom mindenkinek, aki az ötödik könyvet már olvasta, célegyenesben senki se hagyja abba. Elfogult rajongóknak úgyis tetszeni fog. Aki azonban csak most ismerkedni a sorozattal, fogadja meg a tanácsomat és álljon meg az Üvegvárosnál. Trilógiának indult, jobb lett volna, ha az is marad.

Kiegészítés:

Cassandra Clare tehát írni fog még két sorozatot az árnyvadászok világában. Egyet a fent tárgyalt könyv eseményei után, egyet pedig A Végzet Ereklyéi és a Pokoli szerkezetek sorozat közötti években játszódó cselekménnyel. Ráadásnak pedig ott vannak a Bane Krónikák (erre is volt egy méztől csöpögő madzag a könyvben), amelyek a hatodik novelláig már elérhetők magyarul is.

Hiába tetszik ez a fantáziavilág, félek, csalódnék, ha ezeket is elolvasnám.

A hercegnő (Clockwork Princess)

Cassandra Clare kosztümös trilógiájának befejező kötete.

Az előző két részt (Az angyal, A herceg) természetesen olvastam és bár nem tökéletesek, mindegyik elnyerte tetszésemet. Épp ezért nagy kíváncsisággal és egy csipet izgalommal kezdtem bele az utolsó könyvbe. A megjelenése óta (az amerikaira gondolok) több dicsérő véleménybe futottam róla, aztán akadt néhány kevésbé dicsérő is. Utóbbi elsősorban a vége miatt, azt azonban mindenki hangsúlyozta, érzelmes könyv. Ettől pedig megrettentem kicsit, mert a lelkem színe hasonlít Will Herondale lelkére, ami köztudottan mályva...

A borító ezúttal is meseszép. Az a ruha és a világító varázskönyv teljesen elbűvölt. A színvilágával tökéletesen passzol a másik két könyv mellé és nagyon szeretem, mikor a sorozat részei már ránézésre is összetartoznak a polcon.

Ez a kötet lett a legvaskosabb, több mint 500 oldal és a végére egy kis meglepetés is került. Az utolsó lapokon ugyanis egy családfa található, ami megmutatja a Herondale, Lightwood, Carstairs családok leszármazási vonalait, ezzel is összekötve ezt a trilógiát a Végzet ereklyéi sorozattal. A könyv elolvasása előtt azonban senkinek sem ajánlom, hogy hátra lapozzon a spoiler veszély miatt.

Fülszöveg:

"Tessa Graynek boldognak kellene lennie – hiszen minden menyasszony boldog, nem? Csakhogy miközben az esküvőjére készül, egyre több árny vetül a londoni Intézet árnyvadászaira. Új démon bukkan fel, akit vér és titkok fűznek Mortmainhez; ahhoz a férfihoz, aki könyörtelen automatonjai, a pokoli szerkezetek segítségével az árnyvadászok elpusztítására törekszik. Mortmainnek már csak egyetlen dologra van szüksége, hogy megvalósítsa a tervét. Tessára."

Befejező kötet, vagyis minden titokra fény derül. Végre kiderül kicsoda, vagy inkább micsoda Tessa, és hogy miért van rá szüksége Mortmainnek. A cselekmény mégis a már megszokott, lassan kibontakozó mederben halad, bár mindig akad egy-egy csata, ami felpezsdíti az állóvizet.

Valóban az érzelmeken van a hangsúly, mivel minden egyes szereplőről, akik már egész népes tábort alkotnak, részletes érzelmi jelentést kap az olvasó. Engem mondjuk nem hatott meg, sőt inkább picit bosszantott, mert mindenki épp nagyon szerelmes, pedig a történet nem is tavasszal játszódik...

A karakterek persze ettől függetlenül szerethetők és egyes esetekben ez a romantikus köd még szórakoztató is. Valahogy nekem mégis túlzásnak tűnt ez a csoportos lánykérés. Ráadásul, míg a szerelmi szálak bontakoznak, a fő konfliktushelyzet áll. Ezen mondjuk a levelezések, amik a konzultól vagy az inkvizítortól jönnek, enyhítenek kicsit.

Itt kell megjegyeznem, hogy komolyan nem értem, az árnyvadászok hogyan vannak még mindig szervezett egységben, mikor annyi intrika, ármánykodás árnyalja minden évszázadukat. Akár ezt a kort nézem, akár a napjainkban játszódó másik sorozatot, az egymás ellen áskálódás állandó jelenség.

A mechanikus probléma tehát lassan, szinte a háttérben bontakozik ki, hogy a könyv végén nagy csatajelenetben csúcsosodjon, amit egyszerű, de látványos végső megoldás zár le. Ezzel pedig valóban bebizonyosodik, hogy nem a harc áll a középpontban, hanem a szereplők magánélete.

Itt is elsősorban a főhősökre kell gondolni, vagyis az előző részekből már jól megismert Will - Tessa - Jem háromszögre. Nagyon kíváncsi voltam rá, hogyan oldja meg az írónő ezt a kényes kérdést, főleg mert nem győzi hangsúlyozni, Tessa egyszerre szerelmes mindkét fiúba. 

Álláspontom még mindig megingathatatlan, nem lehet egyszerre két embert szerelemmel szeretni. A karakterek mégis megkedvelhetők és Tessa egész jó főhősnő, bár nem bír kimaradni a bajból, ahogy egy fantasy sorozatban lenni szokott. Ráadásul nem csak a szíve megosztottsága és a tény, hogy már elígérkezett az egyik fiúnak, bonyolítja tovább a dolgokat, hanem Jem egyre aggasztóbb egészségi állapota is.

Clare bizonyára sokakat meglepő csavarral állt elő a megoldásban, ami engem nem lepett meg és bevallom, nem is tetszett. A legkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldást sokkal jobban díjaztam volna. Picit talán még csalódtam is a vajszívűsége miatt. (Erről majd egy picit később bővebben.)

Mivel nagyon kedvelem Willt, én végig neki drukkoltam és bár ebben a könyvben nem brillírozott annyit a gunyoros megjegyzéseivel, továbbra is ő a szívem csücske, ha árnyvadászokról van szó.

Ízelítő a humorából:

"– Nem vagyok okleveles balfék! – jelentette ki dühödten. 

– Az oklevél hiánya aligha bizonyíték az intelligenciára – mormogta Will."

A csendes szenvedésből azonban még mindig visszavehetett volna egy kicsit, különösen a könyv lezáró részeiben.

Itt jött el a pillanat, hogy elmondjam, melyik jelenet volt az, ami kiakasztott és itt fog rám zúdulni a romantikus rajongók kőzápora. Ez a jelenet nem más, mint a fogságban enyelgés.

Szörnyen hatásvadász volt a szememben. Két veszteségtől sújtottan szomorú ember, akik bezárva várják, hogy az ellenség rájuk törjön és végezzen velük, szerintem kevés valószínűséggel gondol épp a romantikára, függetlenül attól, hogyan éreznek egymás iránt. A leírt, kissé túlfűtött (nem kell félni, bőven megmaradt a korhatár keretein belül) jelenetet ezért rettentő túlzásnak éreztem. Ráadásul a ruhák esetében néhány bakit is elkövetett az írónő, ami nem szokása, így még inkább elhúztam a számat. Az ehhez kapcsolódó aprócska jel megoldásán pedig csak kuncogni tudtam. (Ezt a bejegyzés legvégén kifejtem.)

Az, hogy nem örömködtem ezen a romantikus jeleneten lehet az én hibám, mivel ahogy már említettem sötétlila lelkem van. Azt azonban már nem lehet erre fogni, hogy az epilógus sem tetszett.

A könyv ugyanis minden lassúsága és érzelmesebb vonásai ellenére szórakoztató és élvezetes. Tetszett, ahogy az eddigiek is és érdekesnek találtam a konfliktushelyzetek megoldását. Épp ezért, ha az utolsó fejezetnél, ami meglehetősen rózsaszín volt, vége lett volna, egyetlen rossz szavam sem lenne. Csakhogy Clare írt egy epilógust is, amivel elrontotta a lezárás hangulatát és kiverte nálam a biztosítékot.

Az még rendben van, hogy nem bírta megállni epilógus nélkül és tudatni akarta olvasóival, miként alakult tovább a halhatatlan főhősnő élete, bár ezzel tönkreteszi az utolsó fejezet rózsaszín léggömbjét. Azt viszont, ami az emlékezés után történik és itt a nagy találkozásra gondolok, olyan szinten sziruposan cukros, hogy majdnem a torkomon akadt. Nem értem, miért kellett...

Összességében tehát azt kell mondanom, nem rossz könyv, szépen elvarrja a szálakat, és akit az első két kötetben nem akasztott ki a szerelmi háromszög, az itt sem fog bosszankodni. Az epilógus viszont nem kellett volna, nagyon-nagyon nem kellett volna...

Romantikamérce:

Szerintem, nem volt olyan nagyon érzelmes ez a könyv, pedig több helyen hallottam, hogy az olvasókat nagyon megérintette, volt aki még sírt is rajta. Sírást mondjuk tőlem ne várjon senki, ahhoz túlságosan jégszívű boszorka vagyok, de meg tudom ítélni, mi az ami megérint és mi az, ami nem. Engem itt egyik szerelmi szál sem ragadott meg igazán. (Ebben persze a szerelem megoszthatatlansága miatti elveim is szerepet játszottak.) Illetve a karakterek sorsa sem ingatott meg lelki nyugalmamban. Clare-t sokan kemény szívű írónak mondták azért, ahogy a karaktereivel bánt, pedig szerintem ennél vajszívűbb már nem is lehetett. Tele van cukorral a befejezés, nem értem, miért nézhetnek rá úgy, mint a savanyú szőlőre.

Mielőtt azonban teljesen romantikagyilkosnak tűnnék, megjegyzem, igazán gyönyörű és valóban romantikus sorok is akadtak a könyvben, méghozzá Will vallomása miatt:

"Az élet egy könyv, és még vagy ezer oldalt nem olvastam el belőle. Veled szeretnék elolvasni belőlük, amennyit csak lehet, mielőtt meghalok…"

A világ legszerencsétlenebb angyala

A könyv tele van olyan apróságokkal, amik összekötik Clare másik sorozatával. Ilyen Izzy rubin nyakéke, aminek előéletét A hercegnőből ismerhetik meg az olvasók, vagy a Herondale seb.

Aki olvasta a Végzet ereklyéit, az jól tudja, hogy a Herondale családban öröklődik egy csillag alakú sebhely vagy anyajegy, kinek hogyan tetszik, amit az angyal jelének tekintenek. Nos, ez a jel itt kerül a vérvonalba és ez az, amin jót kuncogtam magamban. Ennek az apróságnak ugyanis semmi funkciója nincs, csak a rajongók kíváncsiságának táplálása. Ehhez a sebhez kapcsolódik a világ legszerencsétlenebb angyala, becsületes nevét Ithuriel is.

Innentől csupán a saját hülyeségem olvasható kizárólag azoknak, akik már végiglapozták a Végzet ereklyéit és A hercegnőt is. 

Spoiler!

Ithuriel szerintem a világ legszerencsétlenebb angyala és a helyében Razielnél panaszt emelnék, hogy regulázza már meg az árnyvadászait.

Először szegényt elkapja egy boszorkánymester és ékszert készít belőle. Nem vicc, tényleg nyaklánc lesz a kis tollasból és békésen csüng Tessa csinos nyakán. Aztán eltelik cirka száz év és jön Valentine, hogy őrült vérkísérletekbe kezdjen vele. Ennél nagyobb szívást egy angyalnak el sem tudok képzelni, főleg hogy úgy tűnik, száz évig senkinek sem hiányzik a mennyekben...

Én pedig ezt a két dolgot összekombináltam és egy kész paródiát alkottam belőle.

Először elképzeltem, hogy a nyaklánc Ithuriel mit gondolhatott, mikor a csillag alakú jelet hagyta Will vállán és ezzel a Herondale családon: "Hm, csupasz bőrfelület. Úgy unatkozom, ezek meg csak szórakoznak. Én is itt vagyok! - és nyomdázni kezdett Will bőrén...."

Aztán megpróbáltam elképzelni, szegény szerencsétlen angyalka, hogyan került Valentine kezére:

"Stephen Herondale és Valentine Morgenstern söröznek. A negyedik korsó után angyalokról kezdenek beszélni és az illuminált állapotban lévő Stephen kiböki, hogy a családjának volt egy angyalnyaklánca, csak kellett a pénz lóversenyre és beadták a zaciba. Valentine lehúzza a maradék sörét és már meg is van a terve, hogyan tör be és lopja el a nyakláncot, úgyis épp azon törte a buksiját, honnan akaszthatna le egy angyalt."

Szóval megvannak a magam elképzelései, miként lehetne összefűzni a két sorozatot. A viccet félretéve, tényleg szánom szegény Ithurielt.

Elveszett lelkek városa

Ebben a bejegyzésben összecsap a bennem élő rajongó a szintén bennem élő könyvkritikussal. Szóval A végzet ereklyéi ötödik kötete.

Előző négy könyvről írtam külön-külön bejegyzéseket, ott érdemes kezdeni az olvasást. Aki pedig még nem olvasta őket, de valamikor szeretné ezt pótolni, inkább itt hagyja abba ezt a bejegyzést, mert bármennyire is vigyázok, előfordulhatnak spoilerek.

A borító ezúttal is meseszép, bár én jobban kedveltem, mikor a modelleknek csak az álla látszott. Elvileg Jace és Clary lenne a képem, bár az úriember haja nekem cseppet világos és a karkötője egész másról árulkodik. (Sebastian lenne talán?) Ez azonban csak a részeltekben vájkáló spekuláció műve.

Meglehetősen vaskos könyv a maga 500 oldalával, így a sorozat leghosszabb kötete címet is megérdemli. 

Fülszöveg:

"Mi az az ár, ami még a szerelemért is túl magas? Amikor Jace és Clary ismét találkoznak, a lány elborzadva tapasztalja, hogy szerelmét és gonosz bátyját Lilith varázslata egymáshoz köti. A Klávé célja megölni Sebastiant, de lehetetlen anélkül végezni az egyik fiúval, hogy a másiknak ne essék bántódása. Alec, Magnus, Simon és Isabelle tündérekkel, démonokkal meg a könyörtelen Vasnővérekkel alkudozik, Clary pedig veszélyes játszmába kezd. A tét nem csak a saját élete, de Jace lelke is egyben. De bízhat-e még a fiúban egyáltalán? "

Ez a könyv a molyok értékelése alapján jelenleg a 3. legjobb romantikus és a 12. legjobb kortárs könyv, erre pedig csupán egy magyarázatot tudok: rengeteg rajongója van ennek a sorozatnak.

A helyzet az, hogy én is rajongó vagyok. Szeretem Clare könyveit, a stílusát és a fantáziáját. A végzet ereklyéi az egyik kedvenc sorozatom és cseppet elfogult is vagyok, ha árnyvadászokról van szó. Ugyanakkor nem nézhetek félre, ha valami mégsem tetszik benne, akkor nem lenne teljesen hiteles a véleményem.

Kereken kimondom, szerintem Clare jobban tette volna, ha meghagyja trilógiának ezt a sorozatot. Az első három könyv ugyanis pörgött, izgalmas volt tele fordulatokkal és rejtélyekkel és szépen körvonalazódó cselekményszálakkal, a főkonfliktushelyzetről nem is beszélve. Ráadásul az Üvegváros egy adamantin korona volt az egész tetejére kiváló befejezést adva. Aztán, mivel az írónő és rajongótábora is ragaszkodott a szereplőkhöz (No, meg a világhoz, bár annak ott a többi sorozat...) lett még három könyv kezdve a Bukott angyalok városával és folytatva a szóban forgó ötödik kötettel.

Nos, míg a negyedik résznél bőven dolgozott bennem a rajongó, addig itt már kezdett eloszlani rólam a rózsaszín köd. Ez a két rész (és valószínűleg a hatodik könyv is) érezhetően a rajongóknak szánt csemege. Aki szereti a megismert szereplőket, az árnyvadászok világát, annak tetszeni fog. Én is szívesen olvastam kedvenceimről, továbbra is kedveltem a humorukat és izgultam picit értük. Mégis azt kell mondanom, ez már nem az igazi, meg sem közelítik az első három kötet színvonalát, amit rettentően sajnálok. Rögtön kifejtem, miért is.

Az Elveszett lelkek városa a legvastagabb kötet, mégis csupán a könyv utolsó negyede az, ami kifejezetten akciós és izgalmas. A többi rész vagy hétköznapi, vagy mellékcérna, vagy tömény romantikázás sok-sok szerelmi hisztivel ízesítve. Ha nem szeretném a karaktereket, nem tudom, mennyire bírtam volna több száz oldalon át olvasni a sehova nem vezető mozzanatokat.

No, de ha már szereplők, részletezem kicsit, mit gondolok róluk.

Bár Clary és Jace lenne a főhős, engem teljesen hidegen hagytak. Egyszerűen nem érdekelt, mi van velük, mert már nagyon-nagyon unom, hogy ők az egymásnak teremtett párocska, akik soha nem lehetnek együtt, mert mindig jön valami, ami tönkre vágja a kapcsolatukat. Ez pedig piszkosul fárasztó és frusztráló. Ebben a részben pedig, ha mindez nem lenne elég, Jace általam kedvelt tulajdonságai a józan eszével együtt szabadságra mentek cirka 460 oldal erejére. Clary pedig olyan szinten felhúzott, hogy kedvem lett volna becsapni a könyvet és puffogva elvonulni. Kezdem szabályosan gyűlölni a csajt. Eddig csupán idegesített, mert mindig mindenbe beleütötte az orrát, fejjel ment a falnak nem törődve senkivel és állandó jelleggel nyafogott. Most viszont egy kifejezetten önző liba módjára viselkedett és egyáltalán nem értem, mi a fenét lát benne Jace. Vagyis Jace szerelmi vallomásában benne van, hogy pont ezeket a förtelmes tulajdonságokat kedveli... Miért, ó miért? Pszichológust a srácnak, de gyorsan! A hab a tortán, hogy az írónő még növeli is Clary unszimpatikusságát, amiért kis nindzsát csinál belőle, mert persze a kezdő árnyvadász, aprócska lánynak kell mindig mindenkit megmentenie és ezt a világ cseppet sem tartja furcsának...

A többi szereplő, - akik már inkább kisebb hadseregnek, mint csoportocskának számítanak - ilyen terjedelmű könyvben bőven kaphat nézőpontot és egy-egy mellékszálat. Ebből lesz a Clary-Jace nyűglődés mellett egy komplett semmibe vezető autópálya-hálózat. Mert mindenkinek le kell írni a szerelmi életét, még azoknak is, akik nagy valószínűséggel a kutyát sem érdeklik (lásd: Maia és Jordan) és be kell hozni minden egyes karaktert, hogy tudjuk, igen, ők is léteznek (lásd: Raphael) és persze agyon kell őket bonyolítani.

Például nem elég, hogy Simon családi drámát próbál átvészelni, szokja a halhatatlanságot meg a Jelet, ráadásul a szerelmi élete is kész káosz, még ott a vámpírcérna is, hogy teljes legyen a kép. Apropó vámpírok, szegény vérszívók teljesen mellőzve vannak a tündérekkel egyetemben, mert hiába juj, ők a csúnya manipulatív alvilágiak semmit sem csinálnak.

Szóval szerintem az egész könyv a rajongók kiszolgálására készült. Mindenki megtalálja benne a kedvencét (sok-sok Alec és Magnus), Clare mindegyiknek kerekített legalább egy problémát (általában szerelmi téren) és telepakolta utalásokkal a másik trilógiára (Pokoli szerkezetek) és a leendő trilógiájára (The Dark Artifices) vonatkozóan, hogy a rajongók tudjanak min rágódni, míg kedvenceik üres köröket futnak körbe-körbe.

Persze, a látszat kedvéért kell egy főkonfliktushelyzet, amit Sebastian nyújt. Nem kedvelem a srácot, szerintem gagyi főgonosz és van egy olyan érzésem, még sem ő, sem az írónő nem tudja, mit is akar gonoszkodni pontosan. Míg az első három kötetben megvolt a nagy terv az ereklyékkel, addig itt csak kergetőznek és bújócskáznak, de hogy mire fel, arra még nem jöttem rá.

Clare vagy kijött a formájából, vagy nem erőltette meg magát, mert a fordulatok nem ütöttek és egyedül a spekulációim szolgáltattak némi izgalmat. (Gondolok itt Izzy szemszínére és a genetikára.)

Úgy tűnik a rajongót leverte a könyvkritikus...

Összefoglalva, mint rajongónak tetszett, szerettem a kedvenceimről olvasni, ám ha nem lenne bennem az előző kötetek miatt sok-sok kellemes emlék, kicsit sem rajonganék ezért a kötetért.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik árnyvadász rajongók, akik imádták az előző könyveket és akik olvasták a Pokoli szerkezetek köteteit is. Azt azonban hozzátenném: Ne legyenek magas elvárásaid!

Kiegészítés:

A véglegesen befejező, hatodik kötet, City of Heavenly Fire (Mennyi tűz városa) 2014 tavaszán fog megjelenni az USA-ban, így Magyarországon nagy valószínűséggel 2014 vége előtt nem számíthatnak rá az olvasók. Mindenképp beszerzem, mert a rajongó még mindig él bennem és a többi kötet kiált utána polcomon. Remélem, Clare összeszedi magát és ír valami ütőset, amit nem csupán a lelkes rajongók tudnak értékelni.

Ami a többi sorozatát illeti, a Pokoli szerkezetek trilógia befejező kötete, A hercegnő elvileg hamarosan megjelenik magyarul. Könyvmolyképző Kiadó legalábbis őszre/télre ígérte. Azt is mindenképpen beszerzem.

Az említett újabb árnyvadász-trilógia, The Dark Artifices első könyvét pedig 2015-re ígérte az írónő. Magyar megjelenés valószínű, de még bőven a jövő zenéje. Addig ráérek eldönteni, adok-e még egy esélyt az árnyvadászok világának, vagy sem.

A herceg (Clockwork Prince)

2013 első könyvértékelését Cassandra Clare kötettel kezdem. Nos, ez már szinte hagyománnyá vált, mivel 2010 Szilveszterét Hamuvárosban, 2011 utolsó napját a Bukott angyalok városában, míg a legutóbbi évbúcsúztatót a viktoriánus Angliában töltöttem. Szóval már három éve, hogy bojkottálom a szilvesztereket és inkább egy jó könyv társaságát választom. Az már csupán a véletlen műve, hogy ez mindig egy Clare kötet.

Szóval Pokoli szerkezetek trilógia második része.

Az elsőről már írtam korábban (Az angyal), azzal ajánlott kezdeni az olvasást. Külsőségekben ez is hasonló, ismét gyönyörű a borító és  terjedelemben ismét megközelíti az 500 oldalt. A hátsó borító pedig különösen tetszik, mivel végre lemaradtak a hatásvadász reklámok és inkább az írónő könyveinek összegzését nyomták rá.

A fejezek előtti kis idézeteket továbbra is öröm volt olvasni.

Nagy árnyvadász rajongó vagyok, így lehet, hogy egy cseppet elfogult, de igyekszem nem túlzásokba esni.

Fülszöveg:

"A Viktória-korabeli London mágiával átszőtt alvilágában Tessa Gray végre biztonságban érezheti magát az árnyvadászok körében. Ez a biztonság azonban mulandónak bizonyul: a Klávé szakadár tagjai terveket szőnek Charlotte leváltására az Intézet éléről. Ha Charlotte elveszti a pozícióját, Tessa az utcára kerül, és könnyű zsákmánya lesz a titokzatos Magiszternek, aki saját sötét céljai érdekében akarja felhasználni Tessa képességeit."

A fülszöveg tetszetős, nem árul el semmi fontosat, ahogy kell, mégis összefoglalja a kötet első számú konfliktushelyzetét.

A történet nyugodt mederben folyik, amit sokan lassúnak találtak, ám szerintem csak annyira lassú, mint az előző rész. Így is akad benne kaland bőven, egyik éles helyzet váltja a másikat, ahogy a titkokra fény derül.

Egy másik bírálat, amit sok helyen olvastam róla, a trilógia konfliktushelyzetének stagnálása volt. Nos, valóban nem csapott az árnyvadász csapat szemtől szemben a Magiszter körmére, de miért is tette volna? Trilógia, tehát az utolsó részben lesz a nagy finálé és akkor fog rendesen összecsapni a jó és a rossz. Azt pedig nem lehet mondani, hogy semmi sem derült ki. 

Az olvasó végre megtudhatja az ellenség motivációját és hogy miféle sötétség rejlik Will múltjában. Ráadásnak pedig egyre több morzsa lett elejtve Tessa származását illetően. Szóval alakulnak a dolgok rendesen.

Azt persze elismerem, hogy ebben a részben a romantika jóval hangsúlyosabb lett. Teljességével kibontakozott a szerelmi háromszög és végig a hátán vitte a többi szálat.

Nem szeretem a szerelmi háromszögeket, sőt egyenesen utálom őket. Nem hiszem ugyanis, hogy valaki egyszerre két emberbe szerelmes lehet. Nincs két egyforma érzelem a döntésképtelenség pedig jellembeli gyengeség.

A könyv elején még nem zavart a dolog, mivel két srác epekedett a főhősnő iránt, aki ezt észre sem vette. Mivel jómagam is vaksi vagyok, ha a magánéletemről van szó, könnyedén elhittem. Azonban, mikor a szóban forgó háromszög kiszélesedett a lány lelkében, felhúztam magam. A végén pedig szabályos dührohamot kaptam, mert minden érzelmi katyvasz ellenére kedvelem a szereplőket.

Tessa az egyértelműen gyenge szerelmi intelligenciájától eltekintve még mindig szerethető főhős. Szívesen beleveti magát a harcokba, ha szükséges és a csípős megjegyzései is elég jók.

Jem kicsit kinyílt, megmutatta milyen is belül, amitől csak még jobban megkedveltem. A háromszög alakulása  miatt pedig sajnálom. Akármit tesz majd a következő részben a másik két jómadár, Jem fogja megszívni. Nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele.

Ami Willt illeti, imádom. Abszolút kedvencem, bár előbb is eszébe juthatott volna kék démonra vadászni, no de jobb később, mint soha. A humora pedig eszméletlen, hiába gonoszan gúnyos, akkor is szeretem.

Ízelítő:

"– Nem is förtelmesek – helyesbített Tessa. Will pislogva nézett rá. – Mi?
– Gideon és Gabriel – felelte a lány. – Nagyon jóképűek, egyáltalán nem förtelmesek.
– A lelkük mélyének mérhetetlen feketeségére céloztam – magyarázta síri hangon Will.
– És szerinted mégis milyen színű a lelked mélye, Will Herondale?
– Mályva."

Bár szeretem Jemet, Tessa Willhez illik igazán és én nekik drukkolok. 

A többi szereplő is kibontakozott, így Charlotte és Henry párosa még aranyosabb lett a szememben, míg Jessamine végre csinált valamit, ám őt inkább nem minősítem. Sophie-t kezdem megkedvelni, a Lightwood srácokat meg nagyon bírom. Igaz, zavart hogy az egyiküket Gideonnak hívják, én meg még mindig a Rubinvörös Gideonjára asszociálok, ha meglátom ezt a nevet.  

Magnus, nos ő Magnus Bane. Imádtam az összes közös jelenetét kedvenc árnyvadászommal. Mikor pedig Camille hazaért, könnyesre röhögtem a szemem. Magnus eszméletlenül laza, csípem a srácot.

Tessa és Will egyik kedvenc jelenetemben

Clare stílusa még mindig könnyed és humoros. A korszellemmel azonban voltak fenntartásaim. Nem igazán éreztem a ruhákon kívül, no meg néhány tájleírást leszámítva, hogy a 19. században vagyok.  Nem jött át a viktoriánus kor hangulata, talán a kissé modern nyelvezet miatt. 

A mágikus lények azonban végre teljes pompájukban feltűntek. Volt itt minden, boszorkánymester, vérfarkas, démon, tündér és vámpír, sőt még kísértet is. 

Az árnyvadászok világának egyre több törvénye és hagyománya bontakozott ki, míg a családok is egyre átláthatóbbakká váltak. Ezek főleg azok számára érdekesek, akik a Végzet ereklyéi sorozatot is olvassák. Jó néha párhuzamokat vonni és azon agyalni, vajon ki kinek az egyenesági rokona.

A könyv vége szívszorítóra sikeredett, bár én inkább dühöt, mint szomorúságot éreztem. Mint mondtam, nem szeretem a szerelmi háromszögeket. Az utolsó pár sor csattanóval zárult, ahogy azt Clare-től már megszokhattam, ám ez most nem ütött nagyot, kiszámítható volt.

Összességében tetszett és alig várom a befejező részt (Clockwork Princess/A hercegnő), ami tavasszal jelenik majd meg az USA-ban és valószínűleg egy év múlva hazánkban. Addig elraktározom az elméleteimet és elmerülök a másik árnyvadász sorozatban.

Ajánlom mindenkinek, aki olvasta Az angyalt. Méltó folytatása, nem fog csalódást okozni. 

Kedvenc idézetem, természetesen szintén Willtől:

"Szavakon élünk. A könyvek akadályoztak meg benne, hogy végezzek magammal, amikor azt hittem, soha többé nem szerethetek senkit, és engem sem szerethet senki. A könyvek miatt éreztem úgy, hogy talán mégsem maradok teljesen magamra. Ők őszinték tudtak lenni velem, és én is velük."

Úgy szeretem, mikor egy könyvszereplő is szereti a könyveket. Will és Tessa pedig igazi könyvmoly és ahol csak lehet, egy-egy klasszikus pár sorát belecsempészik mondataikba.  

Az angyal (Clockwork Angel)

Könyvfesztiváli egyik szerzeményem Cassandra Clare Pokoli szerkezetek (The Infernal Devices) trilógiájának első kötete.
Köztudottan árnyvadász mániában szenvedek, néha már-már kórosan, így egyáltalán nem volt kérdés, hogy ebbe a sorozatba is belevetem magam a Végzet ereklyéi után. Sőt, mivel Clare stílusát is szeretem, már ez is elég nyomós indokot szolgált. Szóval beszereztem, gyönyörködtem benne és most végre sikerült is kiolvasnom, hiába vizsgaidőszak.
A kötet borítója csodálatos, ahogy ezt már megszokhattuk. Itt is az egyik szereplő pózol a város látképe előtt. A színvilág pedig tökéletesen illik Angliához, szürkés, borongós. Vastagságra szintén hozza a megszokott formát majdnem 500 oldalával.
Csupán egyetlen egy kifogásom van a borítót illetően, méghozzá a reklámszöveg: "A mágia veszélyes, de a szerelem még veszélyesebb." Ez meg mi akar lenni? Tudom, manapság mindent ilyen nagy és csöpögős szavakkal lehet eladni, főleg a YA célközönségének, a tizenéves lányoknak, na de ez a könyv nem olyan. Ez a könyv nem csöpög, nem a szerelem benne a lényeg, így megtévesztő és lelombozó ez a reklámkampány.
Mikor megvettem és nagy boldogan ölelgetni kezdtem a könyvet, Mr. A. elkérte egy percre, hogy megnézze, mi hozott ennyire lázba. Fél perc után elhúzott szájjal vissza is adta a fent említett szöveg miatt. Aztán fél óráig győzködhettem, hogy nem, ez nem egy nyálas lányregény, ez annál sokkal több.
A magyar kiadást igazán megkímélhették volna ettől a félrevezető reklámszövegtől. Az meg már csak hab a tortán, hogy Stephenie Meyer véleményét sem úsztuk meg. De legalább csak a hátsó borítót csúfítja el...
Fülszöveg, aztán rátérek a belső értékekre:

"Amikor a tizenhat éves Tessa Gray Viktória királynő uralkodása idején megérkezik Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Teslának nincsenek barátai, és egyetlen pillanatra sem érezheti magát biztonságban, ezért menedéket kér az Árnyvadászoktól, akiknek egyetlen célja, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól. Ahogy egyre mélyebben merül a világukba, a lány azt veszi észre, hogy egyszerre varázsolja el két legjobb barát, és nem sokára rá kell döbbennie, hogy a szerelem a legveszélyesebb varázslat mind közül."

Oké, ez is kellően nyálas lett a végére, de hangsúlyozom, ez nem egy csöpögős lányregény.
A történet a viktoriánus Angliában játszódik. Imádom a kosztümös könyveket, a 19. század a gyengém a maga bájával, formaságaival és szigorú etikettjével együtt. Így nagyon vártam a kor hangulatát.
Nos, bevallom ezen a téren nem voltam teljesen megelégedve. A ruhák, a kocsik és a város leírásán kívül semmit sem kaptam a kor szelleméből. Hiányzott a távolságtartás, amit a merev ing és fűző jelképezett a korszakban. Igaz, Clare ezt ügyesen kijátszotta, mivel leszögezte, az árnyvadászok nem ragaszkodnak annyira a formaságokhoz, mint a mondénok. Tessa meg amerikai, így ez is le lett tudva. Szép védés az írónőtől!
Az árnyvadászok világa ismét lenyűgözött, bár nekem kissé kevés volt a természetfeletti. Jobban örültem volna egy csipettel több misztikus lények ellen folytatott küzdelemnek. Vámpírok és boszorkánymesterek, ennyi volt a repertoár. No, de majd talán a folytatásban felbukkannak a vérfarkasok és a tündérek és reményeim szerint, egy-egy démon is randalírozni fog.
A szereplők jól eltaláltak. Clare egyik erőssége a történetszövésen kívül a karakterek. Mind egyedi jellem, saját személyiséggel.
Tessa szimpatikus főhős és a sok titok, ami körüllengi, még érdekesebbé teszi.
Will Herondale pedig, nos ő egy Herondale, amivel mindent elárultam. Bár nem tudom, pontosan milyen rokonságban áll a másik sorozatból megismert Jace-el, a Herondale gén egyértelműen közös bennük. Imádom a beszólásait, a stílusát és tudni akarom, mit titkol, mitől lett ennyire önmarcangoló típus.
Jem egy színfolt. Clare mindig csempész egy kis Ázsiát egy-egy szereplőbe, ami szerintem igazán jó ötlet. Kedvelem a srácot, a nyugodt megfontoltságát és már előre tudom, hogy a szívem fog szakadni érte a későbbi kötetekben.
Henry és Charlotte párosa is szimpatikusnak bizonyult, ellenben Jassmine idegesített. Az elején még nem volt vele bajom, néha kell egy beképzelt liba is. De amit harc közben produkált az valami egészen lehangoló volt.
Aki még tetszett, az Nate. Jól fel lett építve a karaktere és igazán feldobta a cselekményt.
Ami a történetvezetést illeti, nekem néhol lassúnak tűnt, ám ez egy kezdő kötetben bocsánatos bűn. Valahol el kell kezdeni, fel kell építeni a jellemeket, a helyszínt és a titkokat. Titkokból pedig van bőven, hiszen épphogy csak egy kis morzsányi igazságot kaptunk ebben a kötetben. Viszont a cselekmény túl kiszámíthatóra sikeredett. Előre láttam, ki áll a háttérben, így nem okozott meglepetést egyik csavar sem.
A vége, a könyv lezárása nekem tetszett. Kellett Will kis akciója, az epilógus függővége pedig a lehető legbosszantóbb dolog, ám ezt már veterán Clare rajongóként megszoktam. Az írónő állandó edzésben tart.
Összességében nagyon tetszett. Tettszett a kor, az árnyvadász múlt, a karakterek és a konfliktushelyzet is. Izgalmas, misztikus történetre vágyóknak ajánlom, illetve Cassandra Clare rajongóinak.

A képen a trilógiához kapcsolódó képeslapom látható, amit Amerikából kaptam. Balról jobbra: Jem, Tessa és Will. Szerintem, jól eltalálták őket. A háttérben pedig könyvespolcom egy része díszeleg.

Hasonlóságok és különbségek:
Sok helyen olvastam, hogy a Pokoli szerkezetek trilógia nem olyan jó, mint a Végzet ereklyéi, vagy hogy Will egy Jace koppintás. Most a saját nézőpontom szerint szeretnék egy kis okfejtéssel állást foglalni a kérdésben.
Kapcsolat kétség kívül van a két sorozat között, hiszen mindegyiket Cassandra Clare írta és az árnyvadászok világában játszódnak. Ráadásul, mivel a Pokoli szerkezetek a viktoriánus Angliában kapott helyszínt és van néhány közös szereplő (Magnus, Camille és egy másik, akit inkább nem nevezek nevén, legyen titok.)  mintegy előzménynek is tekinthető. Az árnyvadász családok (Lightwood, Herondale, Wayland) mindkettőben felvonulnak, így láthatjuk a felmenőket és az utódokat is.
Ezek a hozzám hasonló árnyvadász rajongóknak igazi csemegét és egy kis pluszt nyújtanak, ám a hasonlóságnak ezzel vége is.
Oké, a főszereplő itt is egy lány, aki keresi önmagát (mint a YA könyvek 90%-ban) és felbukkan a szerelmi háromszög is, (Sajnos, ez szintén nagyon gyakori sablon.) mégsem egyezik a Végzet ereklyéivel. A történet és a szereplők is egész mások, a korszakkülönbségről meg már beszéltem, így ostobaság összehasonlítani a kettőt. Alma és körte, mindegyik fán terem és gyümölcs, ennyi.
Önmagukban kell őket nézni és nem együtt, úgy mutatják meg igazi értéküket.
Ami pedig a Will - Jace párhuzamot illeti, csak az önmarcangolás és a csípős nyelv a közös, de ezt beírhatjuk a genetika számlájára. Will modora sokkal nyersebb.
Összegezve mindkét sorozat nagyon jó, és akinek bejött az egyik, annak tetszeni fog a másik is.

Infók a folytatásról:
A Pokoli szerkezetek egy trilógia, vagyis összesen három kötetet tartalmaz. A második kötet, a Clockwork Prince, már megjelent az USA-ban, magyar kiadásáról pedig folynak a tárgyalások. Remélem, egy éven belül elérhető is lesz. A harmadik és egyben befejező rész, a Clockwork Princess pedig 2013 tavaszán fog megjelenni, így a magyar rajongóknak eltart majd egy ideig, míg teljes lesz a sorozat. Én mindenesetre kivárom türelemmel.

Bukott angyalok városa

2012 első bejegyzését az év első olvasmányáról írom. Már nagyon vártam a megjelenését és nem kellett csalódnom. Mielőtt azonban részletekbe merülnék, egy gyors áttekintés, miről is van szó.

Cassandra Clare nagy sikerű, ám véleményem szerint nem elég ismert sorozata a The Mortal Intsruments (Végzet ereklyéi).
Eredetileg trilógiának készült, ami a Csontváros, Hamuváros és Üvegváros köteteket foglalja magába. Mindhárom könyv elérhető magyar fordításban és már írtam róluk korábban külön bejegyzéseket. Vigyázat, Csontvárossal tessék kezdeni, mert könnyű spoilerekbe botlani a témával kapcsolatban.
Az írónő kreativitása azonban nem csappant a könyvek írásával, így tervezett egy másik trilógiát is ugyanazokkal a főszereplőkkel. Csakhogy, időközben felmerült, hogy túl szoros a kapcsolat a tervezett új könyvekkel, így összevonták az egészet. Vagyis, bár a végzet ereklyéihez kapcsolódó kalandok az Üvegvárossal véget érnek, ezen a néven fut tovább a sorozat pontosan hat kötet erejéig.
A negyedik kötet a jelenleg aktuális Bukott angyalok városa.
Meg kell még jegyeznem, hogy Clare ír egy másik trilógiát is a The Infernal Devicest, ami szintén az árnyvadászok világába kalauzolja az olvasót, csakhogy a modern New York helyett a viktoriánus Angliába. A Végzet ereklyéihez viszonyítva ez amolyan kiegészítő előzménynek tekinthető.
Érdekesség: tervbe van véve még egy kiegészítő trilógia is, ami pedig a jövőben játszódna egy új generáció szereplőivel, ez azonban még csupán elméleti síkon létezik.
Nos, ennyit Clare könyveiről, jöjjön a friss kötet.

Mint már említettem, ez a sorozat negyedik darabja, vagyis aki nem ismerné az előzményeket sürgősen pótolja és ne olvassa tovább a bejegyzést. Hiába igyekszem spoilermentesen írni, előfordulhatnak kisebb elszólások.
Nagyon-nagyon vártam ezt a könyvet. Teljesen beleszerettem az árnyvadászok világába és szinte elvonási tüneteim voltak nyár óta, mikor befejeztem az Üvegvárost.
Most viszont megkaparinthattam, így stílusosan ezzel zártam, illetve kezdtem az évet, a szilvesztert a Bukott angyalok városában töltöttem.
A fülszöveg nem a legjobb, talán cseppet elszálltak a marketingesek, mikor írták.

"A háborúnak vége, és Clary Fray izgatottan tért vissza New Yorkba, ahol egy lehetőségekkel teli, új világ vár rá. Szorgalmasan edz, hogy Árnyvadász válhasson belőle, és felhasználhassa különleges képességeit. Édesanyja feleségül megy élete szerelméhez. Az Árnyvadászok és az Alvilágiak végre békében élnek egymással. És ami a legfontosabb, Clary és Jace szerelme végre igazán kiteljesedhet.
Valaki azonban Árnyvadászokat kezd gyilkoni, és az éleződő feszültség újabb véres háborúval fenyeget. Clary legjobb barátja, Simon sem segíthet. Akármerre fordul, valaki maga mellé akarja állítani, hiszen szükségük van az életét megrontó átok rettenetes hatalmára. Arról nem is beszélve, hogy két gyönyörű, ámde veszélyes lánnyal jár egyszerre, akik közül egyik sem tud a másikról.
Amikor Jace minden magyarázat nélkül távolodni kezd Clarytől, a lány egy rejtély kellős közepén találja magát, amelynek a megoldásával valóra válik a legrosszabb rémálma. Rettenetes események láncolatát indítja el, aminek akár az is lehet a vége, hogy mindent elveszít, ami fontos a számára. Még Jace-t is."

A borító beleillik a sorozatba, mégis a narancssárga nem igazán az én színem és jobban szerettem,mikor titokzatosan csak az állukig látszottak a szereplők.
Mivel tényleg nem akarok spoilerezni, cselekményről hallgatok, csak a benyomásokat osztom meg.
Mikor elkezdtem, éreztem, hogy jó lesz. Már az első fejezet hozta az egyik dolgot, amit imádok ebben a sorozatban, vagyis a humort. Eszméletlen jó szöveg van benne. A cinikus megjegyzések a gyengéim.
Azzal nem árulok el sokat, ha azt mondom, ez a könyv főleg Simon körül forog. Hiszen az Üvegváros befejeztével nála maradt az egyik nyitott kérdés. Tehát többségében Simonról lehet olvasni ebben a kötetben, de a többi szereplő is megvillogtatja magát egy-egy, vagy Clary és Jace esetében több fejezet erejéig.
A korábbi kötetekhez képest, itt szinte mindenki kap szólásjogot, vagyis a nézőpontváltás kiterjed szinte az egész szereplőgárdára.
Ami a szereplőket illeti, mindegyiket imádom. Annyira jól vannak összerakva, annyira egyediek, hogy öröm belesni a gondolataikba.
Simon amúgy a szívem csücske, már Csontváros óta. Éppen ezért készítettem a képen látható pulcsit. Igen, fanatikus rajongó vagyok a javából.
Jace pedig még mindig egy isten. Nyálcsorgatás beindul, mikor színre lép. A legjobb mégis az, ha Simon közelében van. Imádom, ahogy civakodnak.
Az új szereplők közül Kyle-t kell kiemelnem. Egy igazi színfolt a srác és annyira jól beilleszkedett a Simon-Jace vonalba, hogy csak na. Remélem, a további kötetekben is olvashatok róla.
Bár a kötet elején hiányoltam Alec és Magnus párosát, mikor színre léptek mégsem nyújtottak olyan sokat. Talán csak Alec, ahogy aktivizálta magát, meg persze volt jó néhány poén nekik köszönhetően. Őket is nagyon szeretem, de nem a kedvenceim.
Ami az ellenséget illeti, volt egy sejtésem, be is igazolódott (meg úgy általában elég kiszámítható volt ez a kötet) egy kis csavarral. A kötet aktuális "rosszfiúja" azonban nekem cseppet egyszerű szereplőnek tűnt. Valentine után már mindenki sablonos, hiszen ő az aki egyszerűen fenomenális. Igen, őt is szeretem minden agybajával és kegyetlenségével együtt. Clare egyik legjobb karaktere.
A cselekmény halad. Új problémák merülnek fel, új szereplők bukkannak fel és iszonyatosan nagyot üt a vége. Komolyan, felér egy lórúgással az utolsó rész.
Egyedül két problémám volt a könyvvel. Az egyik, hogy hiányoztak a "morzsák". Morzsák alatt az elejtett információ foszlányokat kell érteni, amikből a szemfüles olvasók összerakják a dolgokat, és amiktől a kevésbé leleményesek később a homlokukra csapnak, hogy: "Hát persze!". A másik pedig a hangulat. Olyan sötét, borongós ez a kötet, ami persze nem baj, csak annyira szeretem a szereplőket és olyan boldog voltam az Üvegváros befejezésével, hogy sajnálom őket.
Mindezek ellenére, egy cseppet sem csalódtam a könyvben és bátran ajánlom minden Végzet ereklyéi rajongónak. Megéri elolvasni.

Meglepődtem, hogy viszonylag sok negatív kritika kering az interneten róla. Most ezekre reagálnék, csak úgy vázlatosan.
Nekem az Üvegváros a kedvenc kötetem és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Aki olvasta, tudja miért mondom ezt és azt is tudnia kell, hogy felülmúlni egy ilyen zseniális befejező kötetet nagyon nehéz. Épp ezért nem értem, miért tartják olyan rossznak a többi könyvhöz képest. Azt mondják:
túl lassú - de a Csontváros is lassú
túl sok benne a párbeszéd - de hiszen ez adja a humor 99%-át
túl sokat nyavalyognak a szereplők - frászt, csak Clary nyavalyog, ám ez eddig is így volt, a többieknek minden okok megvan az önsajnálatra, az írónő nem kímélte őket
túl kiszámítható - tény, de jelentkezzen az, aki rájött a háttérben megbúvó főellenségre és most nem az utolsó részben mindenkit meglepő figurára gondolok
túl könnyen bánnak el az ellenséggel - Valentine magasra tette a lécet, de ha nincs ennek a könyvnek a végén az elegáns huszárvágás, temethetnénk a fél szereplőgárdát
Még csak annyit fűznék hozzá, hogy el kell olvasni és nem szabad az Üvegvároshoz viszonyítani. Majd a City of Heavenly Fire-t össze lehet vetni vele, de az még sajnos a jövő zenéje.

Még egy dolog van, amit muszáj kifejtenem. Belebotlottam ugyanis olyan kritikákba is, a sorozat egészére nézve, hogy Harry Potter koppintásnak titulálták. Én ennek csak pislogtam. Most megpróbálok a dolog végére járni.
Olvastam a Harry Potter könyveket is és szeretem őket. Rowling világa csodálatosan kidolgozott, csakúgy mint Clare képzeletének szüleménye. Ám a kettő még köszönő viszonyban sincs egymással, leszámítva hogy mindegyik főszereplői tinédzserek és mindegyikben van mágia.
Engem valahogy egyik olyan motívum sem győzött meg, amit párhuzamba állítottak a két sorozattal. Sőt, erőltetettnek éreztem és mindegyikhez tudnék mondani legalább még egy könyvet, vagy filmet, amit beállíthatnék melléjük.
Valahogy nem fér a fejembe, hogy egy ilyen egyedi világ, mint az árnyvadászoké, hogy hozható párhuzamba más világokkal.
De majd ha Ribizly hazajött Kínából, kezébe nyomom a Csontvárost és ő majd, mint fő Harry Potter szakértő megmagyarázza nekem a dolgokat.
Amúgy meg igen, elvetemült rajongó vagyok és mint az ilyenek általában, nem adok sokat a negatív kritikákra.
Persze, teljesen normális, hogy nem tetszik mindenkinek. Nincs olyan könyv a világon, ami elnyerné mindenki szimpátiáját és ez így van rendjén. Különbözők vagyunk, sokszínűek és más az ízlésünk, épp ettől érdekes a világ.

Üvegváros

Mondhatom, hogy a The Mortal Instruments most a kedvenc könyvsorozatom. Egyszerűen imádom. Egyre jobb és jobb lesz. Ráadásul még korán sincs vége.
No, de most inkább erről a konkrét kötetről áradozok. Tehát Üvegváros, vagyis a harmadik kötet. Azoknak, akik nem ismernék az előzményeket, ajánlom figyelmükbe a Csontvárost és a Hamuvárost. Mindegyikről írtam már bejegyzést. Akik pedig képben vannak, kapaszkodjanak meg, mert ez eddig a legjobb rész.
Rövid tartalom, ismételten önkényesen megvágva a spoiler utalások miatt:

"Hogy megmentse édesanyja életét, Clarynek el kell utaznia az Üvegvárosba, az Árnyvadászok ősi otthonába még ha engedély nélkül belépni a városba a Törvénybe is ütközik, márpedig a Törvény megszegése halált jelenthet. Ha ennyi nem lenne elég, Jace nem akarja, hogy ott legyen, Simont pedig börtönbe vetették az Árnyvadászok. Ahogy Clary egyre többet tud meg családja múltjáról, szövetségesre lel Sebastian, a titokzatos Árnyvadász személyében. Valentine minden erejével azon van, hogy örökre megsemmisítsen minden Árnyvadászt, nekik pedig csak akkor van esélyük vele szemben, ha összefognak örökös ellenségeikkel. De félre tudják-e tenni gyűlöletüket az Árnyvadászok és az Alvilágiak, hogy együttműködhessenek? Miközben Jace rádöbben, mi mindent hajlandó kockára tenni Claryért, vajon a lány újonnan meglelt képességeivel segíthet-e megmenteni az Üvegvárost bármilyen áron?"

Állíthatom, ez eddig a legizgalmasabb kötet. Már az elején akciót kap az olvasó, ami felpörgeti az eseményeket, amik egyre nagyobb fordulatokat vesznek. Persze a pörgést az is segíti, hogy mindig más és más szereplő kalandjairól olvashatunk, ahogy párhuzamosan egyre több esemény van készülőben.
Egyszerűen beszippantja az olvasót és nem lehet letenni. Három napig tartott, míg végigértem rajta. Csak úgy sikerült ennyire elnyújtanom, hogy kényszerítettem magam a szünetekre, különben egy ültő helyemben kiolvastam volna. Így viszont, igyekeztem beosztani. Bár így is volt olyan, hogy este hét körül nekiláttam és arra eszméltem, hogy már éjfél van... Letehetetlen.
A karakterek még mindig szerethetőek és nagyon jó a szöveg benne. Főleg a Simon és Jace párbeszédek tetszettek. Kismillió vicces mondat kavarog épp most is a fejemben. Ezek a humoros részek pedig elvesznek egy cseppet a drámai élből, ami kell is. Izgalmasabb, tehát harcjelenetekben bővelkedik. Ezzel pedig együtt járnak a drámai dolgok is, a kissé sötét, melankolikus részek. Megjegyzem, az összes csata nagyon jól el van találva. Még a végét sem nyújtotta egy cseppet sem, pedig erre az írók többsége hajlamos. Clare viszont megtalálta az arany középutat és igazán ütős finálét alkotott.
Szerintem, nagyon jól ír és most nem csak a fogalmazásra gondolok, hanem a morzsákra is. Szeretem, amikor az író elejt néhány morzsát az olvasóknak, ami megmozgathatja a fantáziájukat és közelebb hozhatja őket a rejtélyek megoldásához. Ez a sorozat tele van ilyenekkel. Szinte világítottak előttem, így sikeresen össze is raktam a nagy kérdéseket, akár egy kirakót. A végkifejlet így nem okozott meglepetést, csak az elméletem kissé homályos részeit világította meg. Mégis nagyon izgalmas. Ráadásul, Simon folyton meglep. Valami mindig történik vele, amire nem számítok. Ő nekem a sötét folt, természetesen a jó értelemben.
Ennél többet azonban nem írhatok a cselekményről, egyszerűen lehetetlen úgy beszélni róla, hogy ne ejtenék el néhány spoilert. Ebből is látszik mennyire összetett és jól megalkotott munka.
Összességében fenomenális könyv és csak ajánlani tudom mindenkinek. Persze a Csontvárossal tessék kezdeni.
A sorozat pedig itt még nem ér véget. Érdekes, hogy korábban a magyar kiadói oldalakon trilógia címszó alatt futott. Először nem értettem, de most már megvilágosodtam. Az Üvegváros szinte lezárja a fő szálat. Persze maradnak még bőven kérdések és rengeteg dolgot lehet kifejteni még, amit az írónő meg is tesz hat kötetre duzzasztva a sorozatot. Mégis, ez a három kötet szinte lezárt egységet alkot. Természetesen repesve várom a folytatást, amit októberre ígért a kiadó. Biztosan csúszni fog, úgyhogy már akkor boldog leszek, ha ebben az évben a kezemben tarthatom. Ráadásul Clare másik sorozata, ami valóban trilógia és szintén az árnyvadászok világában játszódik, novemberre ígérve, végre eljut a magyar olvasókhoz. Arra is rettentő kíváncsi vagyok.

Egy kis érdekesség tőlem:
Kedvelem a Vörös Pöttyös könyveket. Ráadásul, mindig kitalálnak valami kreatív játékot, amiben nem habozok részt venni. Már rengetegszer játszottam és bár eddig még nem nyertem semmit, mégis élveztem. Egyszerűen jó érzés játszani, kiélni a kreativitásom és kicsit közösségben lenne, még ha interneten keresztül is. Úgyis mindig, mindenhol kívülállónak érzem magam.
Szóval ma is indult egy játék, amiben fülszöveg paródiát kellett írni egy kiválasztott pöttyös könyvről. Természetesen a Csontvárosra esett választásom és mivel elég jóra sikeredett, (legalábbis szerintem) ide is leírom.

Pumukli női kiadása, ki alacsony, vörös, szeplős és egyesek szerint, még hisztis is, hű társával, aki hovatartozását illetően még besorolás alatt áll, (hol mondén, hol patkány, hol az éjszaka gyermeke és meg nem erősített források szerint, menyétre hasonlít...) sötét társaságba keveredik. A darkos csapat állandó és jól fizetett reklámarcával egy szőke herceggel, ( bár csupán a hajszín stimmel, mivel modora nem kimondottan úri és ló helyett motorral jár) megnyeri magának a kis vöröst. Összeállnak hát, hogy átgraffitizve a fél világon küzdjenek a jó cél érdekében.
Dr. Magnus Bane ajánlásával receptre kapható.
UI: A doktor nem vállal felelősséget a mellékhatásokért (függőség, megszállottság, rúnarajzolási kényszer és plátói szerelem), ám árkedvezményt ad szép kék szemű, félénk árnyvadász fiúknak. ;)

Hamuváros

Az új év első bejegyzését azzal kezdem, hogyan léptem át 2011-be.
Eddig ez volt a legjobb szilveszterem. Habár nem volt nagyon nehéz felülmúlni az elmúlt éveket. Gyors lista visszafelé haladva:

2009: ismeretlen emberke (egyik barátom osztálytársa) házibulival induló, a falucska állítólag legjobb helyén folytatódó partijára voltam hivatalos. A következő sült ki belőle: lapos házibuli, a társaság felét nem ismertem, a falucska legjobb helye egy téglalap alakú izé, ahol a karaokegépen, egy csocsóasztalon, pókerszobán kívül két másik 40-es átlagéletkorú társaság volt jelen. Nyilvánosan sosem éneklem, csocsó és póker utálatom van és a befizetett jegyért kaptam egy pohár pezsgőt és fél tucat virslit.... Így gondoskodnak az antialkoholista, vegetáriánus vendégekről... Hajnalban már jöttem is haza, ami a kiváló közlekedési viszonyoknak köszönhetően több mint két órát vett igénybe a szokásos egy helyett...

2008: kisvárosunk egyetlen normális bulihelyén, drága belépővel töltöttem. Az egészből egy átlagos szombat este hangulat lett, miután túltettem magam azon, hogy háromféle állatot tettek elém vacsorára. Ennyit a "biztos lesz húsmentes menü" dologról...

2007: HuAn barátomnál kezdtünk és egy diszkóban folytattuk. Kemény egy órát bírtam a szardíniásdobozra emlékeztető borzalmas zenétől dübörgő diszkóban, ahol valaki leöntött fél üveg sörrel és rám borítottak szintén véletlenül egy asztalt tele üres üvegekkel, aminek a szilánkjait még másnap is szedegettem a ruháimról...

2006: otthon kezdtem egyik barátommal és az osztálytárasával. Éjfélre barátnőm öntudatlanra itta magát. Nekem kellett még felöltöztetni is kabátba csizmába, hogy bemehessünk az éjféli tűzijátékra, majd végigvonszolni a városon egyedül, mivel az osztálytársa végig telefonon beszélt valami sráccal. Aztán a tűzijáték alatt is én vigyáztam rá, míg a parkban hányt. Az említett osztálytárs eközben még mindig telefonált. Miután összeszedte magát a barátom és belefutottunk még néhány ismerősbe, nagy lelkesen megindultak a diszkó felé. Én meg dühös voltam, elegem volt mindenkiből és tartottam magam az elvhez, hogy oda én be nem teszem a lábam, így hazamentem szépen olyan egy óra körül....

Ezek fényében a következő vélemény alakult ki bennem a szilveszterről: Mi a francnak kell kötelezően bulizni? Rossz tapasztalataim miatt és mert tudtam, hogy másnap folytatnom kell a tanulást, szépen otthon maradtam. Végre azt tettem szilveszter este, amit igazán akartam. Ez pedig nem jelentett mást, minthogy bevackoltam magam kényelmes fotelomba egy jó könyv, kölyökpezsgő (az alkoholnak még a szagától is rosszul vagyok), egy zacskó chips és egy nagy adag fagyi mellé. Ez volt eddigi legjobb szilveszterem. A fenti képpel pedig dokumentáltam is.

Na, de hogy ne csak magamról zagyváljak össze-vissza, leírom a könyv ismertetőjét. Szóval Hamuváros. A könyvismertetőt libri.hu-ról szereztem és önkényesen kissé megvágtam, mivel elég sok spoilert tartalmazott az első kötetből. Én pedig senkinek sem szeretném elrontani a meglepetés örömét.

"Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat - főleg nem jóképű, ámde bosszantó Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz. Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt?"

Először is egy javítással kezdenék. Ez a Mortal Instruments című sorozat második kötete. Az elsőről, a Csontvárosról már írtam korábban és abban a bejegyzésben tévesen a trilógia jelzőt használtam a könyvsorozatra. Ez annak az oka, hogy a magyar kiadói oldalakon is trilógia címszó alatt fut. Valójában azonban hat kötetes. Amerikában kb. két hónap múlva jön ki a negyedik kötete a City of Fallen Angels, míg nálunk még mindig a harmadik kötet kiadási dátumát tologatják.
Nos, akkor rá is térek erre a könyvre. A borítója szerintem gyönyörű lett és bár nem annyira vastag darab, mint az előző, mégis megéri az árát.
Clary kalandjai folytatódnak és egyre több az izgalom és az akciójelenet. A könyv végére pedig az írónő határozottan belejött a harcjelenetek leírásába. Az elején még nem volt az igazi, de a finálé jóra sikeredett. De ez csak az én véleményem és amúgy is realisztikus, véres és pontos küzdelemleírásokhoz vagyok szokva... Az első kötetből megismert titkok is jelen vannak, sőt újabb elemekkel bővülnek. Ebbe nem megyek bele mélyebben, mivel nehéz úgy írni róla, hogy ne szóljam el magam a dolgok állását illetően. Nem szeretem, amikor valaki előre elmondja a nagy meglepetést és ezzel elrontja a varázst.
A cselekmény tele van fordulatokkal és bár én átláttam a szálakon, (nagyjából, mint mindig) egy nagy meglepetés mégis ért. Nem várt fordulatot hozott Simon, bár így utólag belegondolva, ez is jól megszerkesztett, a későbbi dolgok bonyolítására szánt elem volt. Összességében egy nagyon izgalmas kötet, amit nem lehet letenni. Nagy gratuláció az írónőnek és kíváncsian várom a folytatást. A végét már megint a kérdések tetőfokán hagyta abba...
Sajnos az Üvegváros című harmadik kötetre bizonytalan ideig még várnom kell, mivel eltolták a kiadás dátumát ismeretlen határidőre. Nem tudom, mi van a magyar kiadókkal, de valami nem stimmel, mert ez már nem az első könyv, amit halogatnak...
Megjegyzem, hogy akinek felkeltettem az érdeklődését, az olvassa el nyugodtan az első kötetről szóló bejegyzésemet és azzal kezdje a sorozat elolvasását és még véletlenül se nézze meg ennek illetve a harmadik kötetnek a leírását a kiadói oldalakon. Tele vannak spoilerekkel...

Még néhány apróság a végére:
Beleszerettem az árnyvadász rúnákba. Egyszerűen gyönyörűek!
Szombaton, vagyis holnap megyek Tolkien születésnapi rendezvényre, amit a Magyar Tolkien Társaság szervez a fővárosban. Gazdag programok reggel 11-től estig. (A linkek között a társaság honlapjára kattintva bővebb információk találhatók a programokról.) Mázli, hogy Ribizly eljön velem, mert egyedül biztosan nem mentem volna. Végre egy kis kikapcsolódás. Már nagyon rám fér... Amúgy tervezem, hogy megosztom élményeimet erről az eseményről.
Szabadidőm jelenleg a nullához közeli, így nem jut időm szinte semmire a tanuláson kívül. Legyen már vége! A vizsgaidőszak kikészít... Szóval nem írtam már egy jó ideje és fogalmam sincs mikor tudom folytatni a Revulsiont... Eddig úgy éreztem, megéri a sok energia, amit tanulásra fordítottam, ám a tegnapi borzalmas vizsgám után, kezdek ebben kételkedni...

Csontváros

Ismét egy könyvajánlóval jelentkezem.

Már régóta szerettem volna írni erről a nagyszerű kötetről, csak valahogy nem jött az ihlet hozzá. Igazából most sem nagyon van, csupán gépelni támadt kedvem. Szívesebben fejezném be új rajzomat, de sajnos a megfelelő színű tűfilcem kifogyott és hiába mentem el a papírboltba, ott sem volt. Így kénytelen vagyok várni vele szombatig, amikor elutazom beszerezni néhány szükséges holmit és benézek papírboltokba is.

Szóval Csontváros.
Ezt a könyvet már nagyon régen kiszúrtam és sikeresen megkaptam névnapomra, ami hát elég rég volt már. Nem kezdtem el egyből a tanulás miatt, mivel 472 oldalas és biztosra vettem, hogy nem tudnám letenni. Így vártam vele és érlelgettem polcomon, ahogy a jó borokat szokták. Nyár elején pedig nekiugrottam és nem kellett csalódnom. Elég gyorsan kivégeztem és most alig várom a folytatást.
Néhány paraméter a könyvről: Az írónő Cassandra Clare /ez igazából művésznév/ először az interneten tűnt fel a nagyközönség előtt Harry Potter fanfictionokkal. Nagyon nagy sikere volt és még J. K. Rowling is elismerte munkáját. Mostanra pedig a New York Times egyik neves bestseller írója. A történet mellett ezért is kezdtem el ezt a könyvet. A kötet a Mortal Instruments (Végzet Ereklyéi /Bár ennek a kötetnek a borítóján még Halál Ereklyéi néven fut, valószínűleg eltérő fordítás miatt./) trilógia első darabja.
Rövid ismertető:

"Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz - amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi - még egy vércsepp sem - bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék.."

Izgalmas, fordulatos, habár elég jól átláttam a szálakon, így nem okozott túl nagy meglepetést. Tele van természetfeletti lényekkel (vámpírok, démonok, vérfarkasok, tündérek, boszorkányok) és különleges karakterekkel. A főszereplő Clary nagyon szimpatikus, csakúgy, mint Jace is, aki már nagy rajongótábornak örvend. Nálam valahogy mégsem váltott ki fangirl reakciót. Simon is szerethető karakter és én neki szurkolok. A kötet felvet néhány nehéz kérdést, főleg a végére és talán ezért vagyok annyira kíváncsi a folytatásra. A tabuk mindig is vonzottak. A borítója gyönyörű és elég vastag is, így teljesen megéri beszerezni szerintem. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szeretne kissé elszakadni a hétköznapoktól és belecsöppenni egy izgalmas kalandba.
A trilógia második kötete a Hamuváros, már beszerezhető, csak sajnos egyenlőre nincs rá pénzem, de ami késik, nem múlik. Az utolsó kötet pedig az Üvegváros címet viseli.
Twitter-en követem az írónőt, így tudom, hogy most jön ki egy újabb trilógiája a The Infernal Devices, aminek első kötete a Clockwork Angel most kerül bemutatásra az USA-ban. Ez a sorozat ugyanabban a világban játszódik, mint a Mortal Instruments, csak a múltban. Így mintegy előzményként is szolgálhat, bár nem tudom mennyire szoros a kapcsolat a két trilógia között. Nekem már most elnyerte tetszésemet és amint túljutottam ezen a trilógián és nálunk is elérhető lesz, biztosan beszerzem. A fantasy mellett ugyanis a kosztümös könyveket imádom a legjobban. Ez pedig ötvözi ezt a két műfajt.

Apropó Twitter. Már egy jó ideje fenn vagyok rajta és kezdem megkedvelni. Így megjelenítettem itt is jobb oldalt. Az én bejegyzéseim ugyan unalmasak és elég ritkák, de ha találok valami érdekeset, mindig továbbküldöm. Követek néhány írót, színészt és a Dalai Lamat többet között.
A lejátszót is frissítettem egy új számmal, ami most a nyitódallam és csak tegnap éjjel bukkantam rá, de teljesen oda vagyok érte.

Fontos még leírnom, hogy az egyik cicám Hermione tegnap boldog anyukává vált. Kicsit még fiatal ugyan az anyasághoz, hiszen épp csak egy éves, de nagyon gondoskodónak bizonyult. Két édes kis fekete cicussal bővült a család, akik annyira aranyosak, hogy nem tudok betelni velük. Egészségesnek és jól fejlettnek tűnnek. Remélem nem lesz velük gond és szépen fognak felcseperedni. A nemüket még nem állapítottam meg, mivel sötét kis kuckóba vackolta be őket az anyjuk és csak zseblámpával látszanak fekete színűk miatt. Remélem az egyik fiú és így legalább egyet megtarthatok.
A másik cicám (Amúgy három van összesen.) pedig ma olyan reflexszel és gyorsasággal fogott egeret, hogy még én is meglepődtem.Egyik pillanatban ott állt mellettem, a másikban már két méterrel arrébb, aztán hirtelen kisprintelt a fészerből a hátsókertbe a szájában egy egérrel. Ezek után biztosra veszem, hogy azt a néhány rigót, aminek a tetemét összeszedtem az udvarunkon, is ő fogta. Ügyes egy kandúrka. ^^ Kivételesen nem vettem el tőle az egeret. Régen mindig elkoboztam az elejtett zsákmányukat, ha még élt, pacifizmusom miatt. Most viszont nem avatkoztam közbe, mert már eléggé megszorongatta szegény egérkét, így nem volt sok hátra neki. A macska nyála ugyanis halálos a kisebb állatokra, így nem tehettem érte semmit. Remélem következő életében szerencsésebb lesz...