Menny és pokol

Mikor megláttam a Menny és pokol-trilógiának a megjelenési dátumát, biztos voltam benne, hogy kell nekem. Szerelem volt első látásra, mert bár semmit sem tudtam a szerzőről (azon kívül, hogy izlandi), semmit sem tudtam a történetről (hiszen magyar olvasó még nem találkozott vele), sőt, még a terjedelem sem volt teljesen világos (mivel a kiadó egyben árulta a három kötetet), egyszerűen muszáj volt előrendelnem.
Hogyan is állhattam volna ellen ennek a csodálatos borítókompozíciónak és persze egy jeges sarkvidéki történetnek?

Aztán megérkezett a trilógia egy meseszép védőborítóban és mikor kicsomagoltam, ez a kép fogadott:

trilógia

Van itt minden, ami kell a haltól a hegyig, csak az okozhat némi furcsaságot, hogy az olvasó a fejével kezdi és a farokúszójával végzi ezt a trilógiát, így a helyes sorrendbe rakva a könyveket, megbomlik kicsit az összkép:

trilógia olvasási sorrendben

No, de ez az összhatás akkor is zseniális. Csak gratulálni tudok a Jelenkor Kiadónak! Na, meg a fordítónak, de ehhez lássuk is bővebben az első kötetet.

Az olvasást tehát a hal fejénél kell kezdeni, rögtön a mennyel és a pokollal. Ez a legvékonyabb rész, mindössze 252 oldal.

A külcsínhez hozzátartozik a borító textúrája, amit igazán jó fogni, mert nem fényes, mint a legtöbb könyv esetében, hanem igazi papír, amitől még különlegesebb érzés kézben tartani.

Fülszöveg helyett:

"Jón Kalman Stefánsson elementáris erejű, költői szépségű elbeszélése három köteten át meséli el a hóviharokkal birkózó, élők és holtak világa között imbolygó fiú történetét. Olvasás közben feltárulnak előttünk az 1900-as évek elejének mindennapjai a gleccserek árnyékában, ahol a mindenható kereskedők, sorsüldözte hajóskapitányok és zaklatott lelkű tiszteletesek mellett a szegények és a nők csak mellékszereplői lehettek a sziget nagy történetének; Stefánsson azonban épp az ő hangjukon, az ő szemszögükből mutatja be ezt a távoli, kíméletlen és mégis lélegzetelállító szépségű vidéket."

Ennek a trilógiának igazából nem is kell fülszöveg, mert jobb, ha az olvasó maga fedezi fel. Épp ezért, bár a harmadik kötetre nyomtattak cselekményleírást, nem érzem szükségesnek. Átfutottam ugyan, mikor megrendeltem, de hetekkel később, kézbe véve az első részt, meg sem fordult a fejemben, ez pedig így volt jól. Ez könyv olyan, mint egy távoli sziget, fel kell fedezni.

A felfedezés pedig azzal indul, hogy az olvasó megismerkedik az izlandi író stílusával. Engem rögtön megfogott, rögtön körbevett a hangulata és rögtön megállapítottam, hogy ez a fickó bizony gyönyörűen ír. Olyan szépen, választékosan, mégis természetesen fogalmaz, hogy bár nagyon hosszúak a gondolatok, cseppet sem éreztem őket túlzásnak. Sőt, minden második oldalon találtam valamit, amit muszáj volt kiírnom, pedig nem vagyok nagy idézetgyűjtögető.

Engem tehát megfogott a narráció, pedig nincs benne klasszikus értelemben vett párbeszéd. Valahogy nem is hiányzik. Az elején azért nem, mert ezek az emberek, a napról-napra elemekkel küzdő, kérges kezű halászok nem cseverésző típusok. Később pedig azért, mert megszoktam nélkülük és olyan szép a narráció, hogy nem akarnám holmi fecsegéssel megtörni.

A cselekmény is minimalista. Ennek a kötetnek az eseményeit például össze lehet foglalni a kihagyott fülszövegben. (Ezért sem másoltam a bejegyzésbe, nem szeretek spiolerezni.) Valahogy mégis rendjén van. Nincs szükség nagy eposzra, mert az izlandi emberek hétköznapjai épp elég küzdelemmel vannak tele, hogy érdekesek legyenek. A kötet pedig az ő életüket kívánja bemutatni néhány szereplő által.

Tehát nem szokványos könyv és ezt a szereplők nevei tovább fokozzák. Bevallom, időnként át kellett gondolnom, hogy a számomra különleges hangzású név kit is takar, mert nem mindig volt egyértelmű, fiú-e vagy lány. Aztán persze belejöttem és még különlegesebbnek éreztem tőle a történetet.
Van még egy dolog, ami nem teljesen egyértelmű, kissé sejtelmessé is teszi a könyvet, az időbeli elhelyezkedése. Sokáig csak tippeltem, mégis melyik században és melyik évtizedben játszódik a cselekmény. A halászlét egyszerűsége ezen nem segített sokat. Számomra jó volt ezen gondolkodni, de biztosan akad olvasó, akit zavarhat.
Ami a karaktereket illeti, egyszerűségükben ők is kifejezetten szerethetőek. Hétköznapi emberek, esendőek, mégis kedves figurák. Még az iszákos kapitányoknak is van valami bája, hiszen Izland jeges partjain nincs bennük semmi szokatlan.
Összességében az első rész alapján mondhatom, hogy cseppet sem bántam meg, hogy megvettem ezt a trilógiát. Beszippantott a hangulata és elbűvölt a stílusa. Remélem, a további két rész is legalább ennyire fog tetszeni.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki szép gondolatokra vágyik, kíváncsi az izlandi irodalomra és fontosabb számára a gyönyörű megfogalmazás, mint a karakterek nagy világmegmentő tettei.

Ízelítőnek:

"A pokol az, ha halott vagy, és ráébredsz, hogy nem is éltél, amíg még lehetőséged lett volna rá."

"Sigurdur egy fedél alatt árul gyógyszert és könyvet, a könyvek úgy illatoznak az orvosságtól, hogy már csak a szagtól rögtön kigyógyul az ember minden nyavalyából; nem mondhatja senki, hogy az olvasás nem egészséges."

"A könnyek olyankor jönnek, mikor a szavak csak haszontalan kövek."

A világítótorony

Mikor legutóbb hazaértem a könyvtárból egy szokásos csinos könyvkupaccal és meg kellett indokolnom ezt a mennyiséget anyukámnak (Ő szokta helyettem visszahordani a kiolvasott köteteket, így érdekelt a témában.), a következő kommentárral mutattam fel ezt a könyvet: "Ezt meg azért, hogy ne csak szórakoztató irodalmat olvassak, hanem művelődjek is egy kicsit."

Van egy listám klasszikusnak számító szerzőkről, akikkel előbb vagy utóbb szeretnék megismerkedni és Virginia Woolf  rajta volt ezen a listán. Most pedig szélsebesen húzom is le róla, mert megtettem, amit megkövetelt bölcsész lelkem, ennél többre viszont nem vagyok képes.

Igen, ez azt jelenti, hogy nem barátkoztam össze az írónővel, de mielőtt erre rátérnék, néhány szó a paraméterekről.

Mindössze 232 oldal, vagyis cseppet sem hosszú olvasmány, kényelmesen elfér az ember táskájában. Csakhogy úgyse fogja elővenni, mert a tömegközlekedésen a mellette ülő bulvárlapja, a táj (még a metrón is...) vagy a szemben ülő cipőfűzője sokkal érdekesebbnek tűnik. A megjelenés tehát ezúttal kifejezetten megtévesztő, bár esztétikus. Ehhez hozzátartozik az írónő portréja a borítón, ami állandó vitatémát generált San Diegóval. Szerinte a hölgy egyik ismerősömre hasonlít, ám nem osztom ezt a nézetét, mert engem inkább egyik unokatestvéremre emlékeztet. Ezen lamentálni szintén érdekesebb volt, mint a sorokat bújni...

Fülszöveg helyett:

"Az írónő egyik legszebb s minden bizonnyal legmeghatóbb regényét tartja kezében az olvasó.Virginia Woolf (1882–1941) a modern angol próza, a lélektani regény, a tudatfolyam-technika egyik megteremtője és legnagyobb hatású művelője, a Bloomsbury-kör nevű irodalmi csoport alapítója, amelyben a XX. század első felének legjelesebb angol művészei és tudósai (T. S. Eliot, E. M. Forster, Lytton Strachey, J. M. Keynes) tevékenykedtek."

Mindenki higgye el nekem, hogy nem érdemes elolvasni a fülszöveget. Azon a kiadáson, amit olvastam, nem is volt és ez jó. Jó, mert ha az ember átfutja azt a néhány sort megkapja a könyv "velejét", így még érdektelenebbé válik az egész. Épp ezért hoztam helyette az írónő irodalmi magasztalását, mert ez jobban megérteti a hitetlenkedő olvasóval, miért akad olyan ember (én is ismerek egyet), aki ezt a művet bizony szereti. Ezzel pedig rá is térhetünk, hogy művészeti érték ide vagy oda, nekem miért nem tetszett.

Egyrészt szeretem, ha egy könyvnek van cselekménye. Nem kell, hogy egyenes vonalban haladó legyen, lehet kusza, lehet hétköznapi, lehet kifejezetten egyszerű, a lényeg, hogy legyen. Hát, ebben a kötetben egy gramm sincs, sőt még a szereplők cselekedeteit sem tudom még csak cselekmény-közeli állatba sem sorolni.

Felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miről szól ez a kicsivel több mint kétszáz oldal? Lamentálásról, bambulásról és csapongó gondolatokról. Itt pedig megragadható a második problémám a könyvvel. Oké, nincs cselekmény, akkor legyenek gondolatok, legyen üzenet, legyen mondanivaló vagy legalább egyetlen használható, közérdekű gondolatfoszlány.  Nem, sajnos ez sem valósult meg. A szereplők gondolati síkon úgy csaponganak érdektelenebbnél érdektelenebb témák felé, hogy azt kifejezett kihívás követni. Mondok egy példát: az egyik szereplő fest, de nem tudjuk mi van a képen, azt sem, hogy húz-e egyáltalán egyetlen ecsetvonást, mert elnézegeti a tájat, elmélkedik a színekről és árnyékokról, eszébe jut mit evett reggelire, mit csinált öt éve, kiről mit hallott és fák és kép és házasság értelme és terítő és öregség. Egyik gondolatfoszlány jön a másik után változatos és össze nem kapcsolható témákban. Nem épp érdekfeszítő olvasmány. No, de az írónő nem elégszik meg ennyivel, mert az egyik gondolat hirtelen átugrik egy másik szereplő gondolatára, ahol ugyanezen változatosan unalmas elméleti csapongások következnek, majd jöhet egy újabb szereplő, aki lehet az előző vagy akár egy teljesen új is. Micsoda izgalom...

Mindehhez pedig hozzátartozik, hogy nincs párbeszéd a könyvben. Ez azért furcsa mert több mint tíz (nehéz pontosabb számadatot adni, mert alig lehet követni, ki kicsoda) szereplő tölti együtt az idejét és gyakorta egy légtérben is tartózkodnak. Nekem sántít, hogy nem állnak szóba egymással.

Apropó szereplők, mivel mindegyikőjüknek ugyanolyan érdektelen és elrévedő gondolatai vannak, nem igazán lehet őket megkülönböztetni egymástól. A könyv első részében konkrétan nem tudtam ki nő, ki férfi, ki idős és ki fiatal. Illetve most sem tudnám felsorolni a "főhősnő" - nehezen nevezem főhősnek, de mégis csak Mrs Ramsay áll a gondolati kálvária középpontjában - mind a 8 gyermekét.

A kötet egyébként három egységből áll. Az első a kuszaság és unalom száz oldala, ahol a sok-sok szereplő elmélkedhet, miközben egy sótartóra bambul. A második rész, ami számomra a könyv legjobb szakasza volt, az időről szól és a tárgyakról. Itt volt értelme a gondolatoknak, itt láttam magam előtt a ház időtől pusztuló képeit. Itt megcsillant egy kis értelem. Aztán jött a harmadik rész, ami csak azért nem volt olyan borzalmas, mint az első, mert kevesebb volt a szereplő és nem tartott olyan sokáig.

Szóval értem én, hogy irodalomtörténeti szempontból az írónő műveinek van létjogosultsága, a saját korszakában üdítőnek és újnak számított, de mezei mai olvasói szempontból, ez valami szörnyű. Szörnyű, mert nem adott semmit, csak elvette az időmet. Nem kaptam szép gondolatokat, nem tudtam belemerülni és a szavak, amelyeket úgy szeretek, ebben a könyvben elvesztették a jelentőségüket. Csak olvastam és olvastam, mert kitartó vagyok, de mindez céltalan volt. Lehet, hogy ezt akarta elérni, megmutatni, ám bár ne tette volna. Inkább nem ajánlom senkinek, mert lelohasztja az olvasás szeretetét.

Mozgóképek LXXIII.

Februárban 8 filmet néztem meg és ezek közül hármat moziban. Moziélmények terén tehát továbbra sincs okom panaszra.

Szólíts a neveden

"Egy nyár Észak-Olaszországban. Elio (Timothée Chalamet), a 17 éves amerikai srác számára maga a paradicsom. A szüleivel együtt minden évben ugyanabban az ódon villában meg kertben tölti a vakációt, és ugyanazok a régi barátok veszik körül. Buliznak, strandolnak, zenét hallgatnak, beszélgetnek, és persze szerelemesek?
Elio apja művészettörténész, aki minden évben befogadja néhány hétre egy tanítványát. Ezúttal a doktori disszertációján dolgozó Oliver (Armie Hammer) érkezik, aki megzavarja a boldog harmóniát. Nem illik ide. Túl laza, túl szép, nem tudni mit akar.
Ez a nyár más, mint a korábbiak. Boldog és furcsa, szerelemmel és bánattal teli. És mire véget ér, már semmi nem lehet ugyanolyan, mint addig volt."

Hatalmas rajongás övezte ezt a filmet. A kritikusok szinte kivétel nélkül dicsérték, így kíváncsi letten, mire fel ez a nagy felhajtás? Sajnos, most, hogy már láttam, még kevésbé értem...

Ez a film több szempontból sem nekem készült. Egyrészt nem vagyok romantikus beállítottságú és cseppet sem hatnak meg a csendes, szerelmesen szenvelgő alkotások. Másrészt nagyon tud zavarni a cselekmény hiánya. Harmadrészt szükségem van legalább egy szereplőre, akivel egy kicsit azonosulni tudok. Ez a film számomra szenvedős, néhol giccsbe hajló, helyenként megbotránkoztató (Nem, nem a két fiú szerelme miatt, hanem az a barackos jelenet...) és pont olyan hosszú és unalmas, mint kisgyerekként egy-egy tikkasztó nyári szünet végtelennek tűnő napjai. Nem szippantott be a hangulat, nem győzött meg a szerelem és irdatlanul idegesített a két főszereplő. Elio fiatal kora még csak-csak mentség arra, amit szegény lánnyal művelt, de Oliver pusztán egy gyenge jellemnek tűnt. 

Nem hatott meg, nem éreztem át, nem tetszett. Úgy érzem, időpocsékolás volt, úgyhogy kritikusok ide vagy oda, ezt a filmet inkább nem ajánlanám.

A csempész

"Earl (Clint Eastwood) nincs jó passzban. Elmúlt 80, nincs pénze, magányos és csődeljárás folyik ellene. Egészen természetes, hogy amikor valaki munkát ajánl neki, vállalja. Hiszen csak vezetnie kell – csak éppen az egyik mexikói kartell használja drogfutárnak. De teljesíti a feladatát, és mert gyors, pontos, ráadásul minden gyanún felül áll, újabb és újabb fuvarokat bíznak rá. Az üzlet egyre jobban megy…
Csakhogy a kábítószer-elleni osztály zsarujának, Colin Batesnek (Bradley Cooper) feltűnik, hogy új szállító került a rendszerbe, és a nyomába ered.
A csempész viszont szeretné rendbe hozni az életét, mielőtt a zsaruk vagy a kartell emberei utolérnék."

San Diego választotta ezt a filmet, Clint Eastwoodra pedig én sem mondhattam nemet.

Ez a film könnyed, szórakoztató és megmutatja, hogy vén színész nem rossz színész. A filmet ráadásul egy megtörtént eset ihlette, amitől csak még szerethetőbbé válik ez a nem épp akciódús, mégis érdekes kocsikázás a drogkartellek világában. Oké, időnként hiteltelen, ami a vásznon történik, mert a drogbiznisz nem mindig tűnik logikusnak, de Eastwood játéka és a finom humor, ami átjárja, felülmúlja mindezt. Az üzenet is szájbarágós, de akkor is kedves ez a film.

Nekünk jó szórakozást nyújtott, így ajánlani tudom mindenkinek, aki a drogcsempészet egy teljesen új megközelítésére kíváncsi vagy csak szeretné még egyszer vásznon látni a veterán színészt. Sok akciót senki se várjon, de vicces jeleneteket ad bőven.

Banditák

"Az ellenállhatatlan Joe (Bruce Willis) és hipochonder partnere, Terry (Billy Bob Thornton) a vidék leghíresebb bűnözői, az "Altató banditák", akiket imád a lakosság. A trükkjük: éjszakára túszul ejtik a bank igazgatóját és családját, együtt megvacsoráznak, majd reggel bekísérik a túszt a munkahelyére, és kirabolják a széfet, mielőtt a bank kinyitna. Ám amikor egy baleset során megismerkednek a gyönyörű Kate Wheelerrel (Cate Blanchett) a csodálatos terv már nem működik"

Ez egy meglehetősen régi film (2001-es), de San Diego nagyon szerette volna megnézetni velem.

Lényegében egy könnyed vígjáték némi akciófilmes beütéssel. Mondjuk az akció nagy csavarját az első 3 percben lelőttem, de ettől függetlenül élvezhető volt. Igaz, a romantikus szálat nem igazán tudtam hová tenni és a stoppos lány is kissé furcsa volt, de összességében nem volt rossz élmény.

Kifejezetten vígjátékra vágyóknak tudom ajánlani.

Két királynő

"Ez az új, kosztümös történelmi dráma a karizmatikus Stuart Mária viharos életének krónikája. Mária 16 évesen francia királyné lesz, majd 18 évesen megözvegyül, és ellenáll a nyomásnak, hogy újból férjhez menjen. Ehelyett visszatér szülőföldjére, Skóciába, hogy visszakapja jogos trónját. Ám Skócia és Anglia az ellenállhatatlan I. Erzsébet uralma alá tartozik. A két fiatal királynő egyszerre bűvöli el és félemlíti meg egymást. Riválisok a hatalomban és a szerelemben is, és női uralkodók a férfiak világában, ezért el kell dönteniük, hogyan játsszák le a játékot, melynek neve: házasság kontra függetlenség.
Mária elhatározza, hogy nem lesz bábfigura, és kinyilvánítja igényét az angol trónra, fenyegetve ezzel Erzsébet hatalmát. Árulás, lázadás és összeesküvések veszélyeztetik mindkét udvarban a trónt – és változtatják meg a történelem menetét."

Nagyon szeretem a kosztümös történelmi filmeket és szerencsére Applequeen barátom is vevő volt rá.

A történet ugyan lerágott csont - Stuart Mára és I. Erzsébet életéről is készült már nem egy film - mégis kíváncsian vártam. Ez a várakozás pedig a színésznőknek és a gyönyörű díszletnek volt köszönhető. Nos, látványra nem is lehetett panaszom. (Jobban megérdemelte volna azt az Oscar szobrot, mint a Fekete párduc tipikus szuperhősös latexruhái...) A cselekményre már annál inkább. Ha valaki nem mélyedt el a történelmi eseményekben, akkor kissé hézagosnak találja ezt a filmet. Ez nem egy történelemórára készült azt értem, de akkor is jobban el kellett volna mélyednie a politikai és rokoni viszonyokba, a vallási ellentétekről nem is beszélve. A néző tehát nem ebből fogja megtanulni Anglia történelmének ezen szeletét, de ez nem nagy baj. A hangsúly ugyanis egyértelműen a két királynő személyiségén volt. Na, és itt jön a képbe a legnagyobb gond, a főhősnő elvileg Mária, de Erzsébet úgy ellopja tőle ezt a filmet, mint a pinty. Margot Robbie zseniális, érdekes, érthető és megkedvelhető királynőt alkotott, aki fényévekkel izgalmasabb volt, mint butus, törtető, ám nem épp sikeres skót rokona. A film ezért nem azt a hatást váltja ki a nézőből, amit szeretne, de Margot minden jelenete kárpótolja.

Összességében nekem minden hibája ellenére tetszett és tudom ajánlani a történelmi filmek kedvelőinek.

Holdfény királyság

"A New England partjainál fekvő szigeten, 1965 nyarán játszódó Holdfény királyság két 12 éves gyerek történetét meséli el, akik szerelmesek lesznek, titkos egyezséget kötnek és együtt a vadonba szöknek. Különböző hatóságok próbálnak a nyomukra bukkanni, vad vihar készül kitörni a partnál - és a sziget nyugodt közösségének élete a feje tetejére áll."

Wes Anderson filmjei nem a könnyed befogadhatóságukról híresek. A Grand Hotel Budapesttel sem sikerült még mindig dűlőre jutnom, tetszett-e. A barátaim viszont ajánlották ezt a filmet, így úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.

Ez a film sokkal befogadhatóbb. Még mindig fura a képi világa és a történetszövése és áthatja mindaz a fantáziavilág, ami a rendező védjegye, de befogadható. A gyerekek szerethetőek, a cselekmény követhető és a humor is sokkal finomabb, mint vártam. Ez egy szórakoztató nyári kaland vicces, színes köntösben. Ráadásul a főhőslányban magamra ismertem, mert ha világgá mennék, én is csak a macskát és jó néhány könyvet pakolnék be az útra.

Azoknak ajánlom, akik bírják a kissé elvont dolgokat és egy kedves történetre vágynak gyerekekről

Cameron Post rossz nevelése

"Az árva Cameron ultrakonzervatív nagynénjénél nevelkedik a ’90-es évek elején. Amikor a végzősök bálján rajtakapják egy autó hátsó ülésén egy másik lánnyal csókolózni, szigorú átnevelő táborba küldik, hogy “kigyógyítsák” másságából. Cam szövetségeseket keres, hogy valahogy túlélje a benti életét."

Nagyon kíváncsivá tett ez a történet, mert sajnos egy nagyon is aktuális jelenséget feszeget. Ráadásul könyvadaptációról van szó (nem olvastam), így feltételeztem benne mélységet is. Sajnos, elég nagyot csalódtam.

Ez a történet annyira óvatos és zen akar lenni, hogy nem képes állást foglalni semmilyen kérdésben. Ettől pedig teljesen hiteltelen az egész. A főhős végig csak sodródik, mintha neki már minden mindegy lenne. A teljes átnevelőtábor személyzete egy krumplibogár értelmi szintjén áll és mindenki csak tűr és tűr és ez nézői szempontból tűrhetetlen. A készítők kicsit sem másztak bele egyik oldal fejébe sem, sőt, még csak meg sem próbálták bemutatni és ezzel összeütköztetni az álláspontokat. A film így sekélyes és semmitmondó, amin a végső drámai eset sem segít. (Annak a srácnak a karaktere egyébként fényévekkel érdekesebb, mint a főhősnőé.) A legrosszabb mégis az ebben a filmben, hogy nem mondják ki, hogy az átnevelés egy nagy baromság és a szexuális beállítottságon nem lehet tanmesékkel változtatni. Értem én, hogy a készítők szerint ez evidens és annyira békepártiak, hogy ezt sem vállalták be, de sajnos tévednek. Ez nem evidens, ezért van létjogosultsága ennek a filmnek és igen, ki kell mondani, állást kell foglalni. Enélkül ugyanis üres szájtépés mindez.

Egyáltalán nem tetszett ez a film, untam és bosszantott a semmitmondósága. Ha valaki ebben a témában szeretne filmet nézni, válasszon másikat, mert ez bizony olyan sekélyes, mint egy langymeleg pocsolya egy nyári napon.

Boldog halálnapot!

"Egy fiatal egyetemista, Tree, aki kénytelen újra és újra átélni születésnapját, mely egyúttal a halála napja is. Tree csak akkor törheti meg a pokoli ciklust, ha kideríti, ki a maszkos gyilkos, aki minden nap az életére tör."

 Először nem különösebben hozott lázba ez a film, mert úgy gondoltam, csak egy újabb tinihorror az amúgy is népes zsánerben. Aztán olyan sok jót hallottam róla, hogy mégis csak adtam neki egy esélyt.

Ez nem egy horror, hanem egy vígjáték és ha valaki így is kezeli, akkor jól fog szórakozni rajta. Én legalábbis jól szórakoztam az idegesítő főhősnő (Tényleg elég idegesítő, felszínes liba, de pont ez illik ide.) mindennapi haláltusáján. Jók voltak a csavarok, mert fenntartották a néző figyelmét és bár a vége nem üt nagyot, összességében rendben van. A korhatár csupán a gyilkosságok miatt szükséges, egyébként nem egy véres film. Ez inkább amolyan szatíra az amerikai kollégista egyetemistákról, a buta libákról és a tucat horrorokról.
Én jól szórakoztam rajta és bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik a paródiákat.

A kedvenc

"A 18. század hajnalán Angliában a törékeny Anne királyné foglalja el a trónt, miközben közeli barátja, Sarah kormányozza az országot. Azonban egy új szolgálólány, Abigail érkezése alaposan megbolygatja a két nő viszonyát."

Nagyon érdekelt ez a film, úgyhogy rábeszéltem San Diegót, hogy jöjjön el velem moziba. Ő túlságosan művész filmnek találta, én viszont nagyon értékeltem.
Kétségtelenül nem egy megszokott alkotás és valóban vannak művész jellemvonásai a tagolással, kitartott jelenetekkel és az idegesítő zenével. (Utóbbi a rendező mániája lehet, mert a korábbi filmjében, Egy szent szarvas meggyilkolása is hasonlóan zavaró volt a zene.) A szereplők viszont cseppet sem mesterkéltek, már-már profán módon gyarló emberek - a királynőt is beleértve - és olyan ármányokat szövögetnek egymás ellen, hogy bár lassú a film tempója, a néző feszülten várja, mi következik. Az intrikát egyébként olyan remek humorral kezeli, hogy minden egymás ellen elkövetett vétek ellenére, kifejezetten szórakoztató. Ha pedig valaki mélyebbre vágyik, mint az uralkodónő kegyeiért vívott harc, akkor ott van neki a karakterek fejlődése, ami kifejezetten tanulságos mondanivalót ad ennek az egésznek.
Nekem tehát nagyon tetszett, így tudom ajánlani, ám elsősorban azoknak, akik nem riadnak vissza a művésziesebb alkotásoktól.

Értékelés:

A kedvenc                                   ->  10

A csempész                                 ->   9

Két királynő                                ->   8

Boldog halálnapot!                     ->   7

Holdfény királyság                     ->   6

Banditák                                     ->   5

Cameron Post rossz nevelése     ->   3

Szólíts a neveden                       ->   2

Te édes

Kellett valami könnyed az Alias Grace és a A világítótorony (még mindig olvasom) mellé. 

Habár a borító semmitmondó és cukrosan romantikus történetet sugall, a fülszöveg meggyőzött. Igen, én is olyan nő vagyok, aki bukik a zenélő férfiakra...

334 oldalával, bármennyire is megutáltatta velem a főhősnőt, azt adta, amit vártam.

Fülszöveg:

"Mia Kelly azt gondolja, hogy az élete sínen van. Diplomáját egy elit egyetemen szerezte, képzett zongorista, egy gyakorlatias gondolkodású anya és egy különc apa lánya. A diploma megszerzése óta azonban nem találja a helyét. Azon őrlődik, hogy üzleti végzettségével kezdjen-e valamit, vagy a zenében mélyedjen el, amit szenvedélyesen szeret.Amikor édesapja váratlanul meghal, úgy határoz, hogy amíg ki nem találja, mihez kezdjen a saját életével, addig az apjáét folytatja. Ann Arbort New York Cityre cseréli, és átveszi apja blueskávézójának vezetését. A népszerű találkozóhely törzsközönségét fel nem fedezett helyi zenészek, művészek alkotják. Mia eddig távol tartotta magát az izgalmas és kiszámíthatatlan művészléttől, de a váratlan találkozás Will-lel, az édes, helyes, elragadó gitárossal, bepillantást enged neki ebbe a világba.
Amikor a srác a barátja, majd a lakótársa lesz, Mia minden tőle telhetőt elkövet, hogy elnyomja a lelkében dúló szenvedélyt, amit iránta és a zene iránt érez, de apja öröksége lassanként megnyitja a szívét."

Gondoltam, ha egy felnőtt nő a főhős és nem egy kamaszlány, akkor nem fogok agyérgörcsöt kapni a hülyeségeitől. Hát, jó nagyot tévedtem...

A történet jól indul, könnyedén és romantikusan. Bár az epilógus és a prológus totálisan felesleges volt. (Kicsi a világ, de azért nem ennyire...) Apuka halála ad egy kis mélységet az útkeresésnek, ami nem könnyű feladat ezzel a nyelvezettel. Nem tudom, hogy a magyar fordító milyen szlengszinonima szótárt használ, de sürgősen égesse el. Valahányszor el kellett olvasnom, hogy a főhős és a barátnője csajszernek szólítja egymást, rángatózni kezdett a szemhéjam. Szóval a történet próbál egy komolyabb hangvételt megütni és olyan problémát állítani a középpontba a karrier és életcél választással, amin mindenki átesik és gyakorta meg is üti magát közben. Csakhogy ez elsikkad a romantikus szál mellett.

Ez egy romantikus könyv, az tény, de valaki magyarázza el nekem, miért elvárás, hogy ha romantikus, akkor legyen bugyuta is? Nem tudom, hogy ez írói, kiadói vagy olvasói elvárás, de mintha futószalagon gyártanák a minél idegesítőbb, önző, ostoba libákat. Egyszerűen nem bírom felfogni, miért elvárás, hogy a főhősnő hülye legyen. Mintha félnénk az okos és céltudatos nőktől. Mintha nem lenne minden kapcsolat önmagában is elég bonyolult, túl kell csavarni klisés sztereotip helyzetekkel és indokolatlan szenvedéssel. No, és hogy miért akadtam ki ennyire? Rögtön be is mutatom az aktuális díszlibán.
Mia egy felnőtt (25 éves), normális egzisztenciával rendelkező, csinos nő, akinek van rendes családja és vannak barátai, sőt, még cuki kutyája is. (Spoiler: Már az első oldalakon tudtam, hogy a kutyusnak meg kell halnia és tudtam, hogy klisés lesz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Spoiler vége) Szóval elvileg minden rendben van vele leszámítva az útkeresését és a gyászt, de ez még teljesen normális. Csakhogy olyan minősíthetetlen stílusban viselkedik a főhős úrral szemben, hogy kedvem támadt agyoncsapni a "csajszert" egy pajszerrel.
Ízelítőnek: Pár oldal alatt összebútorozik a kiszemelt úrral, folyamatosan kikosarazza, mégis féltékenykedik, tapogatja amikor csak lehet és önző és önző és önző. Minden rosszat feltételez a srácról, így a vonzalmát puszta fizikai vonzalomnak tudtam értékelni. Ráadásul ahelyett, hogy megpróbálná megismerni, inkább tovább gyarapítja negatív feltételezéseit. Pedig az írónő mindent bedobott, hogy fiktív álompasit kreáljon. Will jól néz ki, kedves, minden létező hangszeren játszik, gondoskodó, türelmes és olyan megbocsátó, hogy az már félelmetes. A főhősnő azonban mindent megtesz, hogy ezt a hímnemű csodalényt elmarja maga mellől. Csak gratulálni tudok...
A romantikus szál ezért a szokásos "bonyodalmak" gyűjtőhelye és olyan giccses és fárasztó, mintha ez is elvárás volna az idióta főhősnő mellett. Ha pedig ennyi cukormennyiség nem volna elég, ott vannak a mellékszereplők, akik reménytelenül egysíkúak és elnézik a főhősnő baromságait.
Sajnos ez az édeskés méz a könyv zenei elemeire is kihatott, mert Will maga a zenei csoda (is) és a főliba is tökély, ha hangszerekről van szó. Ráadásul a zenészkarrier buktatóit is sarkítva, idealizálva mutatta be az írónő és ezen még Mia legnagyobb önző hibája sem kompenzált semmit.
A kötet rubin pöttyöt kapott a kiadótól, így írnom kell pár sort az erotikus jelenetekről. Röviden szólva, nem sok vizet zavartak. Szerencsére az önző főhősnő ezen a téren nem ment túl messzire. Nincs tehát sok szaftos jelenet (nem is hiányzik), de azt azért bő lére eresztette az írónő. Szóval, ha valakinek elvárás a részletes ágyjelenet, nem fog csalódni. A részletekben, mert a helyszín- és időpontválasztás pocsék.  Igen, az is elvárás, hogy a "várva-várt" kufirc a leglehetetlenebb időpontban történjen meg. Én tényleg nem értem, mi van ezekkel a romantikus könyvekkel...
Összességében tehát nem voltam elégedett a könyvvel és ez az idegesítő, hisztis és önző főhősnő számlájára írható. Viszont, bár nem nagy dicsőség, olvastam már rosszabbat is és nem voltak túl nagy elvárásaim, így nem csalódtam nagyot. Ez tehát csak egy újabb érthetetlen elvárásoknak megfelelő romantikus történet egy kis sziruppal leöntve. Pedig egy ilyen alapötletből többet is ki lehetett volna hozni, amit sajnálok.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik kedvelik ezt a romantikus műfajt és nem megy fel a vérnyomásuk, ha ostoba liba a főhősnő.

Kiegészítés:
Megdöbbenve láttam, hogy a könyvnek van folytatása. Aztán még nagyobb lett a döbbenetem, mikor rájöttem, nem is folytatás ez, csak egy nézőpontváltás. Igen, az írónő lehúzott még egy bőrt és kiadta a könyvet a főhősúr szemszögéből is Sweet Little Thing címmel. Ez is egy olyan trend, amit nem bírok megérteni... Magyarul még nem olvasható.

Alias Grace

Karácsonykor szemeztem ezzel a könyvvel a könyvesboltban. Mostanában az írónő elég népszerű lett, így kíváncsi lettem rá és a fülszöveg alapján ez egy igazán érdekes könyvnek tűnt. Szóval nagyon boldog voltam, mikor szembejött a könyvtárban.

A borító tetszetős és a kemény kötés is jól áll neki. (Az viszont, amit egyes emberek a könyvtári könyvekkel művelnek, cseppet sem örvendetes...)

768 oldalával nem egyestés olvasmány sem terjedelmét, sem témáját tekintve.

Fülszöveg:

"A Kanadába emigrált Grace Marksot gyilkosságért ítélték el 1840-ben. Állítólagos szeretőjével együtt kegyetlenül végeztek Grace munkaadójával és annak házvezetőnőjével. Védője Grace elmeállapotára hivatkozva eléri, hogy ne kötél általi halálra, csupán életfogytiglanra ítéljék. Sokan vannak meggyőződve arról, hogy gonosz és őrült teremtés, de ugyanennyien az ellenkezőjéről is: ártatlan teremtés, aki a körülmények áldozata lett. Egy fiatal és feltörekvő orvos elhatározza, hogy kideríti az igazságot, ezért hetente leül beszélgetni a lánnyal, aki egyre inkább megnyílik neki, ám azt állítja, a gyilkosságból semmire sem emlékszik…"

A történet egy valóban megtörtént gyilkossági ügyet és annak valós résztvevőit meséli el, ám az írónő fantáziával gazdagítva, színezve, árnyalva az írói szabadság nevében.

Kellett jó néhány oldal, mire megszoktam a nyelvezetet, de amint belejöttem, rám telepedett a történet ragadós és nyomasztó hangulata. Olyan ez a könyv, mint egy borongós őszi este. Nincs benne semmi eget rengető, sem villám, sem mennydörgés, az olvasó mégis érzi magán a súlyát és azt a szürkésfekete légkört, ami körbelengi. A hangulatteremtés tehát csillagos ötös, az pedig hogy kinek mennyire tetszik ez a hangulat, már ízlés dolga.

Nem lehet vele gyorsan haladni, mert lényegében három szálon fut a cselekmény. Egyrészt Grace jelenbeli szokatlan narrációjú - nem hagyja szóhoz jutni a többi szereplőt, hanem gondolati síkon tolmácsolja őket - vonalán, ami megalapozza és összefoglalja a könyv keretét. Másrészt az orvos szemszögén keresztül, ami kiegészíti a főhősnőről alkotott képet, ugyanakkor elviszi egy teljesen más irányba a cselekményt (utóbbiról majd később). Harmadrészt pedig Grace megszokott narrációjú beszámolóján élete korábbi eseményeiről és a központi elemről, a gyilkosság körülményeiről.

Az írónő elég jó érzékkel váltogatta ezt a három szálat és finom kis csemegékkel, korabeli újságcikkekkel, versekkel, riportokkal látta el a fejezeteket. Ettől pedig az olvasó még jobban bevonva érezheti magát ebbe a gyilkossági, ám cseppet sem krimis történetbe.

Összességében nézve tehát a könyv szépen van megkomponálva, látszik, hogy a szerző rengeteg időt és energiát fektetett bele és az olvasót sem hagyja hidegen. Igen, itt jön a de.

De volt néhány olyan eleme, ami meggátolt engem abban, hogy igazán jónak érezzem ezt a kötetet. Az egyik ilyen elem, maga az orvos volt. Érdekesen indult, hiszen kívülálló a gyilkosság szempontjából, mint maga az olvasó, végig el-elgondolkozott Grace bűnössége vagy ártatlansága kérdéskörében (szintén, akár csak az olvasó), ám olyan érdektelen volt és néha annyira feleslegesnek éreztem. Fárasztottak a levelezései, teljesen hidegen hagyott a szexuális kalandja és kicsit sem érdekelt fejtegetése az ösztönökről és a korabeli nőképről. Számomra lényegtelen és unalmas volt.

Apropó unalom, a könyv időnként kifejezetten dagályos. Időről-időre akart néhány bekezdés, ami legalább annyira érdektelen volt, mint a doktor. Például az ágyterítők hímzésmintájának kifogyhatatlan elemzése. A korhangulat tökéletesen átjött a részletekbe menő varrásleckék nélkül is és igen, elég gyorsan felfogtam, hogy a főhős szépen tud hímezni, nem kellett volna ezt ennyire szájba rágni.

A történet magja, a lényegi veleje Grace visszaemlékezése, ellentétben a fent említett dagályos epizódokkal, sosem volt elég. Ez a nem elég érzés pedig a kötet végén sem múlt el. Értem, hogy mit akart elérni a szerző a semmitmondó gyilkossági leírással, de jólesett volna egy állásfoglalás. Szerintem ezzel nem ölte volna meg a könyv bűnös vagy ártatlan dilemmáját és bőven belefért volna a már említett írói szabadságba. A lezárást pedig a könyv borongós hangulatához képest túlságosan idealizáltnak találtam.

Szóval nem állíthatom, hogy teljes mértékben elégedett vagyok a könyvvel, de cseppet sem bánom, hogy elolvastam. Érdekes volt, a hangulata igazán beszippantott és ha levenném róla a dagályos orvos sallangot, azt mondanám, nagyon is tetszett.

Tudom ajánlani, ám csak azoknak, akik szívesen szánnak időt lassan kibontakozó, hosszabb terjedelmű alkotásokra és nem elvárásuk, hogy mindent készhez kapjanak. Vigyázat, a melankolikus hangulata ragadós!