Őméltósága

Ismerős írók könyveihez nyúlni mindig biztonságos érzés, mert az ember úgy gondolja, tudja, mire számíthat, így nem érheti csalódás. Az esetek egy részében azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet.

Eddig két könyvet olvastam és szerettem Jaume Cabré tollából, és kifejezetten kíváncsi lettem a többi munkájára is. Úgyhogy a fenti gondolat mentén kézbe is vettem ezt a régényét. Azzal azonban nem számoltam, hogy ez bizony egy jóval korábbi (1991-es) munkája.

A borító passzol a történethez, ám egyáltalán nem tetszik. 484 oldalával meglehetősen terjedelmes olvasmány.

Fülszöveg:

"1799 tele. Barcelona arisztokráciája egy nagyszabású estély lázában ég. Az estélyt Dosrius márki adja, aki szokása szerint zenei csemegével is szolgál: a híres francia énekesnőt, „az orleans-i csalogány”-t lépteti fel. A nagy sikerű dalest után a művésznő pásztorórára hívja leglelkesebb hallgatóját, egy izzó tekintetű, fiatal költőt. Másnap reggel „az orleans-i csalogány” halott: átvágott torokkal találják a szobájában. És a korabeli igazságszolgáltatás gépezete beindul…"

Ez a könyv nagyon sok meglepetést okozott és nem feltétlenül a jó értelemben. Egyrészt a borító alapján azt feltételeztem, hogy őméltósága az egyház szolgálatában áll, pedig valójában nagyon is világi figura, egy bíró. Másrészt pedig azt az aprólékosan és körültekintően kidolgozott történetet vártam, amit a korábban olvasott regényeiben megszokhattam. Nos, cseppet ezzel is mellélőttem.

Ebben a könyvben nincs meg az a kiforrottság, ami a szerző későbbi munkáit jellemzi. Persze itt is akad sok szálon futó cselekmény, és egy alkalommal még az időben is visszaugrik kicsit, ám ezen kívül nem sok ismertetőjegyet lehet felfedezni ebben a korai munkájában.

A történet a fülszövegben is megemlített gyilkosság köré szövődik, azonban ez az ügy nagyon hamar mellékessé és érdektelenné válik. (Spoiler: nem is derül ki a tettes kiléte, bár van rá egy jó tippem.) Egy korábbi gyilkosság esete ugyanis hamar háttérbe szorítja. Viszont gyilkosság ide vagy oda, ez bizony nem krimi. Egyrészt, mert az egyik esetnél senkit sem érdekel a tettes, míg a másiknál mindenki tudja, ki volt. Másrészt, mert ebből következően itt bizony nincs nyomozás, ami egy krimiben elvárt. Joggal kérdezheti hát az olvasó, hogy akkor mégis mi a fészkes fenéről szól ez a könyv? Az igazságszolgáltatás igazságtalanságáról. A bűnesetek ugyanis teljesen mellékesek, mivel ebben a könyvben mindenki gyarló, és inkább azon van a hangsúly, hogyan úszhatnák meg kisebb-nagyobb bűneiket, hogyan érhetnék el önző céljaikat, na meg hogy ki, kivel kavar a főurak társasági eseményein.

A történet nagyon sok szereplőre építkezik, amelyekben egy közös van: mind unszimpatikus volt számomra. (Kivéve egyet, ő viszont hamar meghalt...) A szerző szándékosan rossz színben tűntetett fel mindenkit, és ez rendben is van a történet üzenete szempontjából, ám már korán sincs az olvasmányosság felől közelítve. 

Rettentően lassan haladtam ezzel a könyvvel és nem csak azért, mert letettem egy hétre a Könyv Kemping miatt. Egyszerűen nem érdekeltek a karakterek. Volt, akit teljesen feleslegesnek találtam, például az egyik figuráról a könyv feléig azt sem tudtam, kicsoda, és mit keres itt. Időről-időre felbukkant egy-két oldalra köhögni és a halott feleségén sopánkódni, én meg félhangosan morogtam: Ki a fene ez? A kötet második felére szerencsére kiderült kiléte és fontossága, de addig rettentően bosszantónak találtam. Bosszantottak továbbá a felesleges töltetékek, mint a csillagászati okfejtések hosszú oldalakon át és a terjendős levelezések a semmiről. Bevallom ezek néhány oldalát egyszerűen átugrottam.

Jöhet a következő jogos kérdés: ha ennyire nem tetszettek a szereplők, és ennyire unatkoztam, miért olvastam végig? Két magyarázatom is van. Egyrészt, amint a könyv fele után összeállt, mire fog kifutni a történet, elégedettséggel vártam a bűnös bukását. Kicsit olyan volt, mint egy Columbo epizód, amikor már mindenki tudja, ki a gyilkos, de még jól megszívatja a nyomozó. Másrészt nagyon szerettem a narráció stílusát.

Korai munka ide vagy oda, Jaume Cabré nagyon tud írni. Szépen megfogalmazott sorai csöpögtek a szarkazmustól, és én ezen sokkal jobban szórakoztam, mint a cselekményen. Úgy tálalta ezt a romlott világot a romlott társadalmával, hogy közben ki is figurázta. Mondok két páldát, hogy érthető legyen:

A főhős hosszú oldalakon fejtegette matematailag kiszámítva, egy évben hány napon hálhat a feleségével, és mivel a napok száma meglehetősen alacsony lett, levonta a konklúziót, hogy ő is és az asszony is jobban jár, ha szeretőt tart. A könyv egyik papi figurája pedig magában végig morgott egy akasztás ceremóniája közben a kolléga latintudása miatt. 

Bizarr gondolatok, de nagyon emberiek és a szerző tálalásában rettentően viccesek. A narráció volt az, ami számomra megmentette ezt a könyvet, és nem hagyta, hogy a szerzőbe vetett hitem végleg csorbát szenvedjen.

Összességében tehát nem tetszett a cselekmény, nem tetszettek a szereplők, de nagyon tetszett a narráció. Úgyhogy, bár ezt a könyvet nem szerettem meg, a szerzőt továbbra is nagyon kedvelem.

Kizárólag azoknak ajánlom ezt a kötetet, akik egy gyarló társadalomról szeretnének olvasni, szeretik a szarkazmust, és nem zavarja őket, ha egy könyv helyenként terjengős. Aki viszont klasszikus történelmi regényre vagy épp krimire vágyik, keresse máshol, mert ez a kötet egyik kategóriának sem felel meg. Ha pedig valaki a szerzőre lett igazán kíváncsi, és olvasna tőle valami jót, A Pamano zúgását tudom ajánlani kezdésnek.