2019. július 31., szerda

Xi'an az egykori császárváros

Kínai utunk során útitervünk második városa Xi'an volt.
Xi'an vagy másik átírásával Hszian tartományi főváros és egykori császárváros, a négy ősi főváros egyike. (A négyből egyébként hármat megnéztünk az út során, ami azért elég jó arány.)
Nagy Vadliba pagoda
A város 3000 éves múltra tekint vissza, de virágzása a kínai császárok korában indult meg. Egyrészt innen indult a selyemút, másrészt több császár fővárosként használta. A leginkább mégis Csin Si Huang-ti császár uralkodásához köthető ez a helyszín. Igen, ő az, aki megalkotta a Nagy Falat és elkészítette az agyaghadsereget. A város neve épp ezért a többség szemében elválaszthatatlan az agyagkatonákkal. Nos, bevallom, mi is épp ezért látogattunk el ide, de sokkal többet kaptunk.
Ez a város elképesztően szép, bár valószínűleg elfogult vagyok, mert a négy szállásadó városunk közül nekem ez tetszett a legjobban. A helyiek nagyon büszkék arra, hogy egy valamikori császárvárosban lakhatnak és ezt igyekszenek megmutatni. Az utcakép ezért kifejezetten kettős. Egyrészt szokványos a kínai tömbházakkal és más hatalmas méretű épületekkel, másrészt a tetejük pagodának van átalakítva. A negyvenemeletes paneleket ez a klasszikus tetőszerkezet különösen látványossá teszi, főleg éjszaka, mikor az egész város díszkivilágítást kap. Xi'an egyszerre tűnik modern nagyvárosnak és klasszikus kínai településnek.
Este érkeztünk ide és a röpke egyórás taxiutunk során - amikor épp nem halálfélelemben kapaszkodtunk az ülésbe, de erről majd egy másik bejegyzésben - ámulva bámultuk a gyönyörűen kivilágított épületeket.
Csupán három éjszakát töltöttünk itt és azt is csak azért, mert innen volt jól megközelíthető az agyaghadsereg és a hegy, amin túráztunk. Épp ezért az itt töltött két napból igazából egyet sem a városban sétálgatással múlattunk el, hanem a környéken kirándultunk. Magából Xi'anból tehát nem sokat láttunk, azt is csak este, és ezt kicsit sajnáltam.
esti hangulat
Azért San Diegóval így is sikerült körbenéznünk a belvárosban, mikor a hadsereg utáni estén vacsorát vadásztunk nekem. Nem könnyű Kínában vegetáriánusnak lenni, de erről majd egy másik bejegyzésben. A lényeg, hogy volt okunk a sétára és ez volt az a pont, amikor a "problémás étkezési szokásaim" kifejezetten jól jöttek. Az étteremkeresésből városnézés lett és a könnyed esti sétából éjszakai ámuldozás.
Kiderült, hogy a szállodánk öt perc sétára van a történelmi belvárostól és a város egyik fő nevezetességétől. Elég volt végigsétálnunk egy hosszú utcán, hogy elérjük a Nagy Vadliba pagodát.
Ez egy 652-ben épült buddhista pagoda. Bemenni sajnos nem tudtunk, mivel már zárva volt, de körbesétáltuk. Hangulatos park és sétálóutca veszi körbe és egy olyan pezsgő éjszakai élet, hogy San Diegonak úgy kellett rám parancsolnia, hogy fókuszáljak végre a vacsorámra, mert órákig tudtam volna nézelődve sétálgatni.
A pagoda egyik oldalán találtunk egy plázát (Kínában mindenhol van pláza. Tényleg mindenhol, még a hegyen is!) és egy szintén tipikusan kínai stílusban épült házakból álló étterem- és boltsort. Itt végül találtam kedvemre való helyet a vacsorához, amihez a város esti hangulata volt a desszert.
éjszakai parti a városban
Vacsora után még nézelődtünk kicsit és felfedeztük az éjszakai életet színes fényekkel és nagy tömeggel. Hiába volt borult, esős az idő és járt későre, rengetegen voltak az utcán. Mivel másnap egy hegy megmászása várt ránk, nem időztünk sokat és a legnagyobb forgatagba nem vetettük bele magunkat. Inkább csak visszasétáltunk egy másik sétálóutcán arra, amerről jöttünk.
Bár nem töltöttünk sok időt ebben a városban, nagyon tetszett. Rettentően hangulatosnak találtam a belvárost, főleg az egykori óvárosi részt, mert elképesztően gyönyörű és rendezett. A különleges stílusú tetőszerkezetek miatt pedig még a város külső részeinek is bája van. Cirka 13 milliós lakosságával nekem sokkal élhetőbbnek tűnt, mint Sanghaj
Ha valaki utazást tervez Kínába és nem tudja eldönteni, melyik várost nézze meg, tudom neki javasolni Xi'ant. Ez a város megérdemelné, hogy önmaga miatt is látogassák és szeressék, ne csupán a környékbeli turistacélpontok miatt.

2019. július 30., kedd

Mozgóképek LXXVII.

Júniusban két hét nyaralás mellett érthetően kevesebb filmet néztem meg. Az arány azonban így sem rossz, mert összesen öt filmet láttam és ebből egyet moziban.

A rabbi meg a lánya
"Apja halálát követően Ronit (Rachel Weisz) hosszú idő után visszatér gyerekkora helyszínére, egy londoni ortodox zsidó közösségbe. Felnőttként újra szembe kell néznie az általa már egyszer megtagadott szokásokkal, törvényekkel és saját szexualitásával"
Két okból érdekelt ez a film. Rachel Weisz jó színésznő és általában jó filmeket is választ, illetve érdekesnek találtam a témát. Arra azonban nem számítottam, hogy mindezt rém unalmasan fogják tálalni.
Ez a film fájdalmasan semmitmondó. Cselekmény nem igazán van, a karaktereket sem ismeri meg közben a néző és az egész filmnek nincs egy kifutása, nincs csúcspontja, csak langyosan csörgedezik az unalom tengerén. Ezen pedig a sötét színek, sötét ruhák és lapos párbeszédek sem segítenek. Pedig egy ilyen érdekes és ütős témából, mint a zárt vallási közösségen belüli leszbikus kapcsolat, sokkal többet ki lehetett volna hozni. A film azonban még arra sem vette a fáradtságot, hogy a közösséget bemutassa. Klisékkel dobálózott, hogy a vallási megszállottság rossz, a szerelem meg szabad, de még csak a cél környékét sem találta el vele.
Végig untam ezt a filmet és néha úgy éreztem, hogy a minimális polgárpukkasztáson kívül (mert a leszbikus ágyjelenet azért kellett hosszú percekig) semmi célja nem volt. Könyv alapján készült, de nem hozta meg az olvasáshoz a kedvemet.
Inkább nem ajánlanám ezt a filmet.

Dzsungel
"Az Ausztráliában élő izraeli kalandor és író, Yossi Ghinsberg memoárjából készült. A valós eseményeken alapuló történet a civilizált életre ráunó, 22 éves Yossi útját követi, aki 1980-as évek elején két barátjával a bolíviai La Paz városába utazott egy életre szóló kaland reményében. A városban megismerkednek Karl Ruprechter osztrák utazóval, aki a dzsungel jó ismerőjének vallja magát, majd rá hagyatkozva felfedezőútra indulnak az amazóniai őserdő lenyűgöző, még felfedezetlen területeire. A fiatal kalandorok valóra vált álma azonban igazi rémálommá válik, miután újdonsült túravezetőjük váratlanul magukra hagyja őket a dzsungel mélyén. A következő három hét drámai küzdelemmel telik az életben maradásért egy ismeretlen és veszélyekkel teli helyen - ahonnan nem mindegyikük tér vissza élve."
Na, ez a film izgalmas. Hiába tudja a néző előre, hogy a srácok egyedül fognak bolyongani a dzsungelben, végig izgalommal várja az eseményeket.
Daniel Radcliffe igazán jó ebben a szerepben. Az pedig, hogy egy valós személy valós kínlódását mutatja meg, csak hab a tortán. A néző nem lesz tőle a túlélés szakértője és egyértelmű, hogy milyen sok múlik a szerencsén, de akkor is jó nézni a szereplők kreatív megoldásait egy-egy helyzetben és kellemetlen figyelni, ahogy újabb és újabb akadályokat ad nekik a dzsungel.
Ez tehát egy jó film, kalandos, tudom ajánlani azoknak, akik egy izgalmas túlélésről szóló filmre vágynak.

X-Men - Sötét Főnix
"Az X-ek eddigi legfenyegetőbb ellenfelükkel néznek szembe: tulajdon társukkal, Jean Greyjel. Egy űrbéli mentőakció során Jean csaknem életét veszti, mikor egy titokzatos kozmikus erő lecsap rá. Otthon ez az erő nem csupán megnöveli erejét, hanem sokkal labilisabbá is teszi. A benne lakozó idegennel viaskodva Jean olyan hatalmat enged szabadjára, amit nem csak hogy nem ért, de kontrollálni is képtelen. Ahogy egyre inkább kicsúszik lába alól a talaj, s olyanoknak árt, akik fontosak számára, lassan az X-Men összetartó erejét is kikezdi. A széthulló családnak újra egyesülnie kell – nem csak Jean megmentéséért, hanem bolygónk megvédéséért olyan idegen lényektől, akik Jean erejét fegyverként használnák és ezzel az egész galaxist uralmuk alá hajtanák."
Nyertem két jegyet a film premier előtti vetítésére és San Diegót vittem el rá magammal. Egyikünk sem kifejezett X-Men rajongó, csak néhányat láttunk a korábbi filmekből, így teljesen úgy ültünk be rá a moziba, hogy önálló filmnek tekintettük.
Ez a film akár önálló, akár nem, borzalmas. Borzalmasan buta, gagyi és érdektelen. Egyik karakternek sincs értelmes motivációja, ráadásul egyik pillanatról a másikra megváltoztatják a véleményüket. Az akciójelenetek logikátlanok, a gonoszok logikátlanok és minden gagyi, gagyi, gagyi. Fájt ez a film és San Diego csak azért nem hagyott ott, mert úriember, így inkább végigszenvedte velem a fenekén maradva és beletemetkezett a popcornba, mert az volt az este legértékelhetőbb része.
Nagyon rossz film, nem érdemes megnézni, akár kedveli az ember a mutánsok világát, akár nem. Ez a film egyszerűen élvezhetetlen.

Keresés
"Egy 16 éves lány eltűnik. A rendőrség nyomoz, az apa türelmetlen, az ügy nem halad. A lány apja úgy dönt, hogy maga is kezébe veszi a kutatást, és bemerészkedik arra a területre, ahol ugyan bizonytalanul, tájékozatlanul mozog, de egyedül ott találhatja meg eltűnt lánya nyomait: a neten.
Úgy érzi, minden titok egyetlen helyen gyűlt össze, és minden rejtély megoldása itt található: egy laptopon. Megküzd az ismeretlen világgal. Virtuális térben mozog, de valódi eredményt akar: a lányát."
Lehet, hogy a sztori elcsépelten hangzik, de ez a film zseniális.
Elképesztően ötletes a kivitelezése és dicséteresen modern az üzenete. A teljes film képernyőkből áll. Mintha végig a szereplők számítógépének monitorján át látnánk az eseményeket és ebből még a legvégén sem tör ki. Zseniálisan kreatív megoldás és kifejezetten hangulatossá teszi a szálak felgöngyölítését. A történet egyébként izgalmas és csavaros, a karakterek pedig, bár őket is csupán monitorokon át látjuk, szépen kidolgozottak. Nagyon rendben van az apró részleteket is beleértve.
Remek volt, csak ajánlani tudom mindenkinek.

Kszi, Simon
"Mindenkinek jár az igaz szerelem. Ám a tizenhét esztendős Simon Spier számára ez nem olyan egyszerű: családja és barátai még nem tudják, hogy meleg, ráadásul még csak nem is sejti, ki az az osztálytársa, akibe online belezúgott. A két ügy megoldása egyszerre lesz számára kacagtató, rémisztő és sorsfordító."
Nem kifejezetten érdekelt ez a film, főleg egy ilyen béna magyar címmel, de olyan sok jó kritikát olvastam róla és Nel barátom is dicsérte, hogy adtam neki egy esélyt.
Ez tényleg egy jól összerakott alkotás. Nagyon tetszett, hogy a film a hangsúlyt nem a "másságra" helyezte, hanem egy hatalmas titok súlyára. Tetszett, hogy bár Simon környezete kifejezetten támogató volt, mégis volt indok az aggodalomra és szorongásra. A film a témaválasztás ellenére megtartotta a könnyedségét, amitől gördülékeny maradt a cselekménye és kedvesen tinifilmesek a jelenetei. A főhős pont azokat a hibákat követte el, mint a többi kamasz a zsáner más filmjeiben és ettől ez is egy lett a romantikus tinifilmek listáján és nehéz lenne rásütni a "meleg film" bélyeget. Szóval ha valakit esetleg feszélyezne a tény, hogy a főhős a saját neméhez vonzódik, ne aggódjon. Ez csak egy tipikus kamaszsrác tipikus titkolózó ügyetlensége a szerelem nevében.
Nekem tehát tetszett és nyugodt szívvel ajánlom azoknak, akik romantikus tinifilmre vágynak.

Értékelés:
Keresés                           ->  10
Dzsungel                        ->   9
Kszi, Simon                   ->   8
A rabbi meg a lánya      ->   3
X-men - Sötét Főnix     ->    2

2019. július 29., hétfő

Szárnyak

Nem különösebben hozott lázba ez a könyv. Csakhogy egyik könyvrendelésem mellé megkaptam a kiadótól ajándékba és ha már nálam volt, úgy éreztem, illik elolvasnom.
A borító egyszerű, nincs rá panaszom, azonban a címmel akadtak gondjaim.
Miért kell az angol címet háromszor akkora betűtípussal rányomtatni, mint a magyart? Mikor be akartam jelölni az olvasását Molyon, a magyar címre rákeresve nem adta ki a könyvet. Beírtam hát az angol címet, egyből ki is dobta és gyorsan rákattintottam. Persze, hogy véletlenül az eredeti angol könyvre és nem a magyar fordítására... Értem én, hogy jól mutat és hangzik az angol cím, de ha egyszer kap magyart, miért nem lehet azt használni? Értelmetlenül megtévesztő így.
No, de ennyit a személyes nyűgjeimről, térjünk vissza a könyvhöz, ami kemény kötést kapott és mindössze 268 oldal. Nem túl meglepő módon egy sorozat (Laurel) első kötete.
Fülszöveg, ami gyakorlatilag nincs is:
"Mágia és összeesküvés, szerelem és veszély – ebből a nagyszerű regényből kiderül, hogy eddig szinte semmit sem tudtál a tündérek világáról."
Oké, a kötet hátuljára rányomtatták még Stephenie Meyer háromsoros és hasonlóan semmitmondó ajánlóját, de ezt inkább hagyjuk.
Mikor elkezdtem olvasni, két dologgal szembesültem. Az első a nyelvezet rettentő puritánsága volt. Szépirodalom után ez a könyv elképesztően gagyinak tűnt. Tőmondatok, érdektelen leírások, párbeszédek a semmiről és szájbarágó stílus. Mintha egy nagyon amatőr szerzőtől olvastam volna és ez valószínűleg az eredeti szöveg és nem a fordító hibája.
A nyelvezetből adódóan nehezen rázódtam bele a könyvbe, de aztán sikerült félretennem irodalom iránti esztétikai elvárásaimat és a történetre fókuszáltam. Itt jött a második felismerés, ami már inkább pozitív volt. Ez a könyv egy mese. Mikor valaki megkérdezte tőlem, épp mit olvasok, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy mesét, mert ez bizony az.
A történet egyszerű, tinikönyvesen romantikus és a tündérnövényektől kellemesen meseszerű. Az alapszituáció költözéssel, új barátokkal és fantasztikus átalakulással meglehetősen tipikus, de szerencsére az írónő legalább a háttér kidolgozására több energiát fordított. Tetszettek a tündérnövények, tetszett hogy szőtt bele klasszikus mondabeli elemeket (pl.: Artúr király, Avalon, Oberon), mégis kicsit modernizálta őket. Még a virág is tetszett, mert kreatív újítás volt. Látszott, hogy a szerző ezt átgondolta, de persze nem fejtett ki mindent. Mondjuk egy sorozat nyitányaként ez nem feltétlenül baj. Remélhetőleg a folytatásban jobban árnyalja ezt a tündéres és trollos világot.
Szóval maga a cselekmény rendben volt, bár nem okozott sok meglepetést és "izgalomra" csak a kötet végén lehetett számítani.
A főhősnő, Laurel a lassú felfogásától eltekintve kedvelhető szereplő. David és a lány családja ellenben olyan szinten idealizálva voltak, hogy pont ettől váltak nehezen szerethetővé. A tündérfiút meg inkább nem minősítem, mert az egész szerelmi szál annyira klisés és elcsépelt, hogy jobban járunk, ha elfelejtjük.
Összességében, bár nem tetszett az elején, kellemes csalódás lett a végére. A sztori nem rossz, fiatalabb korosztály számára meseként pont ideális (és zombi felnőtteknek a reggeli tömegközlekedésen is oké), de komolyabb elvárásoknak nem tesz eleget.
Azoknak tudom ajánlani, akik mesére vágynak tündérekről és nem elvárásuk a szép megfogalmazás.

Kiegészítés:
A sorozat további három része (Varázsigék, Illúziók, Elrendelve) elérhető magyarul. Ha kedvem támad valamikor mesét olvasni, lehet hogy a második kötetnek adok egy esélyt.

2019. július 26., péntek

Sanghaj leggyönyörűbb helyszínei

Négy teljes napot töltöttünk Sanghajban, így még mindig nem fogytam ki a város látnivalóiból. Van ugyanis még két helyszín, ami olyan szép és egyben klasszikusan kínai, hogy muszáj írnom róla. Az egyik a városon belül van, míg a másik azon kívül, azonban közös bennük a hangulatosság, a növények, az aranyhalak és a tipikusan kínai épületek. Mikor elindultam erre a nagy útra, épp ilyen helyszíneket vártam.

Yuyuan Kert
a kert bejáratánál
Ez a kert egy hangulatos bazársorból nyílik Sanghaj óvárosi részében. Az embernek át kell verekednie magát jó néhány turistán és zsúfolt utcán, de megéri.
Az eredete a Ming Dinasztia korába nyúlik vissza, 1559-ben építette Pan Yunduan idős apjának. Mindketten a császár szolgálatában álltak, ezért is engedhették meg maguknak ezt a grandiózus kertet. A századok során több tulajdonosa volt, majd a 17. század végén Zhang Yuming kezébe került. Ő a Qing Dinasztia császárát szolgálta és tovább bővítette a kertet.
kínai csendélet
A kert 1780-ban nyílt meg először a nyilvánosság előtt, majd a 19. század háborúi során többször súlyos sérüléseket szenvedett. A második világháború sem tett jót neki a japánoknak köszönhetően, de a város vezetése az '50-es években úgy döntött, ideje felújítani.
1961-ben ismét megnyílt a látogatók előtt és 1982-ben nemzeti kincsnek nyilvánították. Azóta a kert virágzik és rengeteg turistát fogad napi szinten.
Elég nagy területet ölel fel, így a bejárásához legalább két órára szükség van. Ha pedig az ember szeret elidőzni egy tavacska mellett vagy egy virágzó fa alatt, akkor jobban teszi, ha rászánja az időt.
Lineárisan lehet benne haladni a bejárattól a kijáratig, ám akad néhány alternatív útvonal, így jobb, ha az ember szemfüles.
A kert kifejezetten békés helynek tűnik, ám a sok látogatótól helyenként zsúfolt, így nem adja vissza igazán, milyen lehetett, mikor csupán egy család birtokában van. Azonban így is elképesztően szép, érdemes megnézni.
boldog halak
Mi pár órát töltöttünk itt kellemes sétálgatással. Néha megpihentünk egy-egy padon, mert még a kertben is nagyon meleg volt és figyeltük a teknősöket és a boldog halakat.
A kert különféle szakaszokra van osztva és mindegyiknek van külön neve is. Az egyik helyszín a "Happy Fish" névre hallgatott és elég hamar rájöttünk, mitől boldogak itt a halak. Az emberek szívesen etetik őket. A legtöbb turista ezért is a víz mellett üldögélt és valószínűleg jobban jártunk volna, ha nem hétvégén jövünk ide. Úgy sejtem, hétköznap kicsit kevesebb az ember. Habár Kínában kihívás olyan helyet találni, ahol nincs tömeg...

Zhujiajiao
a víziváros házai
Shanghaj Qingpu körzetében van egy víziváros. Ez lényegében egy ősi város, amit a gigaváros bekebelezett. Nagyjából 1700 éve alapították, de régészeti leleteket 5000 évre visszamenőleg is találtak.
A város eredetileg ruha- és rizskereskedelemmel foglalkozott, de ma már inkább a turizmusból él.
Könnyedén megközelíthető metróval, ha az ember tudja, melyik vonalra szálljon fel. A metrómegállótól pedig kényelmes sétával elérhető a város ősi része.
Az óváros bejáratánál érdemes kombinált belépőt váltani  a városon belüli látványosságokra. Az árban benne van a helyi múzeumok és buddhista templomok, valamint egy szép kert meglátogatása, sőt még egy kis hajókázásra is érvényes. (Illetve egy ingyen fagyi kóstolásra, de az annyira kiábrándító volt, hogy inkább hagyjuk.)
Mi egynapos kirándulásnak terveztük ezt a látogatást, de így is szűkös volt az időnk. Több mint egy órát metróztunk ide és a város jegyköteles részei már délután ötkor bezárnak, így viszonylag kevés időnk volt mindent bejárni. Főleg úgy, hogy a hely terjedelme nem kicsi, az ember sokáig elbolyong a szűk utcákban és mindig van valami, ami leköti a figyelmét.
utca a bazársoron
A város fő csapása egy bazársor, ami a folyó mindkét partján kanyarog. A picike boltokban van minden a nyársra húzott ízeltlábúaktól (erről bővebben majd egy másik bejegyzésben) a teán át a fűszerekig. Lehet itt kapni, ruhát, kalapot, csecsebecséket, sőt még élő tücsköt is kis kalitkában (lásd a képen a bejegyzés végén).
Az árusok próbálnak minél több embert becsábítani és elég sok turista bóklászik ezeken az utcákon, így meglehetősen nagy a zsivaj. Mondjuk ez általánosságban igaz Kínára, mert minden városban van egy durva alapzaj a sok emberből és járműből adódóan (Na, meg a boltokra szerelt folyamatosan üvöltő megafonok miatt...), így ha valaki egy kis csendre és nyugalomra vágyik, ki kell mennie a természetbe.
A bazársoron egyébként könnyű elszakadni a többiektől, de szerencsére, bár kanyargósak ezek az utcák, mindig a folyópart egy hídjához vezetnek, így vissza lehet találni a csapathoz.
a kínálat
Mi nem is vesztettünk el senkit, hiába szakadoztunk le egymástól, de találkoztunk egy kétségbeesett amerikai lánnyal, aki viszont jól eltévedt és hely- és nyelvismeret hiányában pánikba is esett. Szerencsére a metrónál már a tanára kíséretében láttuk, így valahogy visszakerült a csoportjához.
A kis boltok között bementünk egy-egy múzeumba - volt köztük művészeti festményekkel és szobrokkal és volt köztük kulturális is - majd tovább andalogtunk a folyóparton.
Meglátogattunk két buddhista templomot, illetve egy hatalmas kertet. A kert, ha úgy vesszük, tipikusnak mondható képpel fogadott minket, de volt külön bambusz lugasa és egy picike rizsföldje bemutatva a kínai mezőgazdasági kultúrát, így több is volt ez egy egyszerű kertnél. Elég sokat bóklásztunk itt és tartottunk egy kis pihenőt, mert rettentően meleg volt.
Aztán úgy döntöttünk, ideje igénybe venni a csónakokat
csónakázás a csatornán
Folyóparti sétánk közben több ilyen gondolaszerű kis csónak úszott el mellettünk. Rettentően hangulatossá tették a helyet és alig vártam, hogy mi is kipróbálhassuk őket.
Egy csónakba maximum 6 fő ülhetett be és egyáltalán nem volt mindegy, melyik kikötőjénél szálltunk fel. Voltak kikötők a kombinált jegyes turisták részére (ilyenek voltunk mi is) és voltak külön jegypénztárral is ellátott kikötők, amelyekre bárki előzetes jegy nélkül is foglalhatott helyet.
Csapatunk csak 3 csónakban fért el, de tekintve hogy ugyanott kötöttünk ki (a változatosság kedvéért egy buddhista templomnál) és csupán pár perc különbséggel, ez nem okozott fennakadást. A folyó egyébként meglehetősen zsúfolt ezektől a csónakoktól, de így is remek élmény a vízen közlekedni. Egyszerűen szeretek csónakázni.
a csónakban
A vízivárosban tartózkodásunkat maximálisan kihasználtuk, mert épp zárás előtt indultunk vissza a metróhoz. Útközben megálltunk egy kisboltnál hideg innivalót (többségében sört) venni és összeismerkedtünk néhány helybélivel.
A kínaik nagyon barátságosak, szívesen beszélgetnek a külföldiekkel, főleg ha van velük olyan, aki érti a nyelvüket. Ribizly barátom így ismét felcsapott tolmácsnak, hogy közvetítsen az italok elfogyasztása közben.
Zhujiajiao tehát egy tökéletes kirándulóhely. Ha valaki valami tipikusan kínai hangulatú helyre vágyik, kedveli a bazárokat és szívesen kóstol bele a "vidékies" helyszínekbe, ne hagyja ki, ha Sanghajban jár. Nekem nagyon tetszett.

tücskök

kilátás az egyik hídról

tibeti kultúra múzeuma
hangulatos utca
az elmaradhatatlan lampionokkal

amikor a fotóst fotózzák...

2019. július 17., szerda

Kalandok Sanghajban

Nem csupán a városnézés miatt látogattunk el Sanghajba, hanem hogy kipróbáljuk a város nyújtotta lehetőségeket és kalandokat. Vagyis részt vegyünk minden jónak ígérkező olyan programon, amelyre Magyarországon nincs lehetőség. Ebben a bejegyzésben ezeket a kalandokat foglalom össze.

Mágnesvasút
a vasút előcsarnoka
Épp azon a nemzetközi repülőtéren landolt a gépünk Sanghajban, ahonnan a mágnesvasút indul.
A köznyelvi nevén Maglev egy olyan vasút, ami gyakorlatilag lebeg, mivel mágneses energiával működik. San Diego kifejezetten boldog volt, hogy kipróbálhatja és ez csapatunk fiú tagjaira fokozottan igaz volt.
A vonat csúcsidőben 430 km/h sebességgel közlekedik. Sajnos nem csúcsidőben próbáltuk ki, így "csak" 300 km/h sebességgel robogott velünk. Azért így is elég gyors volt és kellően lerövidítette a távolságot, amit még a taxival meg kellett tennünk a szállodáig.
A vasút egyébként ránézésre nem tűnik extrának, de ahogy az ember bámészkodik az ablakon, elég menő tempóval suhannak el mellette a házak, fák, és a másik mágnesvasút. Szóval klassz élmény volt, bár én nem különösebben rajongok a járművekért.

Maglev

Házasság piac
Sanghaj egyik hatalmas és egyébként szép parkja vasárnap délelőttönként átalakul egy kifejezetten érdekes piaccá. A park egyik felét megtöltik az útra lerakott esernyők és az idősebb hölgyek és urak. Ez az úgynevezett Házasság piac.
a park
A következőképpen működik:
Anyuka vagy apuka szeretné, ha felnőtt gyermeke végre megházasodna és születne unokája. Csakhogy a gyerek sokat dolgozik, nincs ideje ismerkedni, főleg nincs ideje megfelelő jelölteket keresni. No, de anyuka vagy apuka épp ráér, ezért fog egy esernyőt, vasárnap reggel kisétál a parkba, leteszi az esernyőt és kifüggeszti rá a reklámszöveget. Minden ernyőn egy kecsegtető leírás van az illető hölgyről vagy úrról. Általában a következő adatokat adják meg: életkor, magasság, végzettség, munkahely és kereset. Aztán jönnek a parkban sétálgatók és bámészkodók, na meg a feleségre vagy férjre vadászók és már pörögnek is az ajánlatok. Általában a szülők megbeszélik egymás között, hogy csemetéik miért passzolnának össze, telefonszámot cserélnek és innentől már a fiatalokon múlik, hogy elmenjenek randira és megvalósítsák a szülői terveket.
esernyők hirdetésekkel
No, és hogy miért akarnak a kínaiak unokát? Hát, mert ők nevelik fel. A jelenlegi kínai családmodell abból áll, hogy házasság, gyerek (még mindig többnyire egy gyerek, bár már engedélyezett több gyereket vállalni), aztán anyuka és apuka dolgozik minél többet, míg a kicsit lepasszolják a nagyszülőknek. Szóval gyakorlatilag a nagyszülők nevelik a következő generációt, ezért olyan fontos számukra, hogy  gyermekük minél előbb megházasodjon.
A piacon egyébként nem szeretik, ha fényképezik őket, ezért azt a pár képet, amit készítettünk, a parkot fényképezve tettük. Apropó fénykép, San Diegóval beálltunk egy közös képre a park tava elé, ahol szép nagy aranyhalak úszkáltak. Aztán Ribizly barátnőm írt egy cetlit kínaiul "Megtaláltam!" felirattal és a kezünkbe nyomta. Amint ezzel a felirattal folytattuk a fényképezést, látványosság lettünk a helyiek számára és azt tették, amit a legtöbb kínai: fényképezték a külföldieket.

Skywalk
Talán egyik legnagyobb kalandom a Jin Mao Toronyhoz kapcsolódik. Ez a torony Sanghaj legmagasabb épületei közé tartozik és messziről is kifejezetten látványos. Igaz, a sörnyitó formájú toronyház és a Sanghaj Torony (a város legmagasabb épülete és a világ második legmagasabb épülete) mellett talán nem a leglátványosabb. Mégis ez a legizgalmasabb toronyház a városban.
Sörnyitó, Jin Mao Torony
és a Sanghaj Torony
Az épület 88. emeletén van egy Skywalk nevű program, ami lényegében egy szabadtéri séta a torony körül.
340 méteres magasságról van szó, így tériszonyosoknak nem kifejezetten ajánlott. Kis csapatunk ezért ketté vált és míg a bátrabbak meghódították a Jin Maot, addig a többiek megnézték, milyen a kilátás a Sanghaj Toronyból. Ők természetesen szigorúan üvegen át tették mindezt. Na, de mi nem és itt kezdődnek a kalandok.
Az ember először is lefoglalja az időpontot, mivel egyszerre csak limitált létszámú (ha jól emlékszem 12) ember tartózkodhat odakint. Aztán kifizeti a belépőt, aláírja a papírt, mi szerint saját felelősségére megy ki a torony oldalába és megszabadul minden holmijától az ékszereket és zsebekben lévő dolgokat (még egy papír zsebkendő sem maradhat) is beleértve, majd jöhet a beöltözés.
Csak zárt és fűzős cipőben lehet kimenni, így ha valaki alkalmatlan lábbeliben érkezik, kénytelen cipőt váltani. Ráadnak egy beülős hevedert és egy bukósisakot. Aztán libasorban ráakasztják az ember hevederének két kötelét egy sínben mozgó kampóra. Ez a sín végigfut az épület oldalán. Amint az ember rácsatlakozott a sínre, már ki is küldik a peremre.
Maximum két méter széles az a perem, amin végig lehet sétálni az épület oldalán. Közben persze mindenki húzza magával a sínbe akasztott biztonsági felszerelését.
egy ilyen peremen sétáltunk körbe
A libasorban közlekedő csapatot ketten kísérik, egy elől és egy hátul. A kísérők nem csupán biztonsági okból vannak jelen, hanem egyben idegenvezetők - mutatják, hogy a kilátásban mit érdemes jobban szemügyre venni - és trükkmesterek is. Különféle trükköket mutatnak, amitől még izgalmasabb a séta és ami hasznos lehet a túra végén.
A perem két végén van egy-egy kamera, ami lefényképezi az embert. Az első közvetlenül a kilépés után kattan, így az emberek mosolya itt nem feltétlenül őszinte. Ezt egyébként kinyomtatva oda is adják emlékbe. A másik kamera a túra végén van, ahol mindenki kedvére pózolhat a kamerának. Akár több képet is készítenek és ezeket külön meg lehet venni digitálisan vagy nyomtatva.
A séta során az első dolog, ami megragadja az ember figyelmét, a szédítő mélység, majd a gyönyörű kilátás. Elképesztő ilyen magasról végigtekinteni a városon, így hamar az lesz inkább az érdekes, milyen épületeket látunk és nem az, hogy milyen picikék odalent az autók.
kilátás
Aztán, mikor az ember kigyönyörködte magát, kezdheti tesztelni a bátorságát. A hevederek biztonságérzetet adnak és megtartanak, így lehet engedelmeskedni a csoportvezetőnek, mikor azt mondja, menjünk ki a perem szélére. A szélen előre lehet dőlni, mert a heveder megtart. Hátrafelé is lehet dőlni, mert szintén megtart, így egy kézzel el is lehet engedni a kötelet, vagy akár mindkét kézzel. Fél lábbal ki lehet lépni a mélységbe vagy akár mindkét lábunkat lelógathatjuk a városra, ha kiülünk a perem szélére.
Igazi adrenalin bomba ez a rövid séta és az ember megtanulja közben, hol van a bátorsága határa. Az enyém a perem szélétől úgy húsz centivel beljebb volt, leszámítva mikor ülve lelógattam a lábamat. Itt mertem fél kézzel kapaszkodva a levegőbe nyújtani az egyik lábamat. Aztán, a béna jógapóz után beérve az üveg mögötti biztonságba, igazi hősnek éreztem magam. Ehhez mondjuk hozzájárult, hogy rendkívül sok turista jön fel a toronyba, hogy bentről bámészkodva nézze végig a szabadban sétálgatók útját. Ők előszeretettel fényképezik is a bátor jelentkezőket és a végén, mikor bejönnek, hatalmas tapssal köszöntik őket.
kilátás a Sörnyitóra a legmagasabb épületből
Sanghajban ez a program tetszett a legjobban és benne van a top 3 kínai élményemben.
Csak azt sajnáltam, hogy a szmog miatt nem láttunk messzire. A távolabbi épületek beburkolóztak a környezetszennyezés ködébe, pedig ilyen magasságból messzire el lehetne látni. Azonban a szmog annyira hozzátartozik a város mai képéhez, hogy nem bántam megtapasztalni. Megdöbbentő volt saját szemmel látni és még inkább megerősítettet, hogy nem szabad hagyni más nagyvárosokat is erre a szintre jutni. Szomorú lennék, ha Budapesten nem láthatnám az eget és a felhőket, hanem csak ezt a ködszerű szürke izét.
San Diego kilátását a legmagasabb épület tetejéről (tériszonya van, így ő a Sanghaj Tornyot választotta) szintén zavarta a szmog, de azért így is lélegzetelállító képeket készített a városról, mellékelek is kettőt.

kilátás a folyóra

Jóbarátok Kávézó
A kínaiak inkább teáznak, mégis van egy kávézó Sanghajban, ami olyan különleges, hogy muszáj megnézni. Ezt a kávézót a Jóbarátok sorozat mintájára hozták létre.
Hatalmas rajongója vagyok a sorozatnak, így mikor korábban Ribizly barátom mesélt erről a helyről és mutatott képet, rettentően irigy voltam. Na, de már nem vagyok, mert volt olyan jó fej, hogy elvitt oda.
ha valakinek kétsége lenne afelől, hol is van
A helyiség kialakításánál a sorozatbeli díszlet volt mérvadó. Ezért van itt hatalmas ablaküveg, Central Perk logó és épp olyan bútorok, mint a filmben. El is foglaltuk az ominózus barna kanapét.
A kávézó egyik sarkában folyamatosan a sorozat epizódjai mennek eredeti angol hanggal és persze kínai felirattal. A látogató ezért még egy-egy klasszikusnak számító jelenetet is megnézhet, míg a kávéját szürcsöli.
a kávém
Az italkínálat a szereplőkhöz lett igazítva és minden kávét dedikálnak is a karakterek neveivel. Én Ross kávéját ittam nagy pöttyös bögréből.
Persze nem csak kávét lehet kérni, hanem más italokat és természetesen teát is. A kiszolgálás nem a leggyorsabb, bár a srác egyedül volt a helyen és valószínűleg nem számított ilyen sok külföldi vendégre egyszerre. A forgalom egyébként meglepően kicsi, azt hittem, meg kell majd verekednünk a kanapéért, ám szerencsére alig voltak rajtunk kívül. Ellenben volt egy beépített cica az egyik bárszéken, akit többször meg is simogattam.
Míg a kávénkat fogyasztottuk, rengeteg képet készítettünk. Én legalábbis teljesen bezsongtam, Ribizly pedig mindig kapható a fényképezésre. Még kellékeink is akadtak egy plüsspingvin és sok vicces, a sorozat jelenteiből kiragadott mondat képében.
Szóval remekül szórakoztunk.
Sorozatrajongóknak ez a hely egyszerűen tökéletes.

Na, mi a helyzet?

2019. július 16., kedd

Az ember szíve

A hal farokúszójával befejeztem ezt a csodás, jeges, izlandi történetet, a Menny és pokol-trilógiát.
Az első kötet elvarázsolt és beszippantott a havas és sós világába. A második kötet pedig bebizonyította, hogy a varázslat tartós, az író pedig egyszerűen zseniális. A lezárással szemben ezért magasak voltak az elvárásaim.
Szerencsére mindezeket az utolsó rész mind a 472 oldalával könnyedén megugrotta.
Fülszöveg helyett ezúttal az íróról hoztam ajánlást:
"Az 1963-ban Reykjavíkban született Jón Kalman Stefánsson Izland egyik fontosabb kortárs szerzője, akit négyszer jelöltek az Északi Tanács Irodalmi Díjára, A halaknak nincs lábuk regényét pedig a Man Booker nemzetközi díjára. A 2007 és 2011 között megjelent Menny és pokol-trilógia egyik legfontosabb műve, mely most először olvasható magyar nyelven, Egyed Veronika fordításában."
A történet ott folytatódik, ahol a második rész véget ért. Végre eljön a tavasz Izlandra, így az állandó harc a hóval és széllel átmenetileg szünetel. Ettől azonban nem lesz olyan könnyű az emberek élete, mint egy pehelyréce tolla. Sőt, új kihívásokkal és veszélyekkel kell szembenézniük.
A lezáró kötet két dologra fókuszál, a szereplők életére és a szálak összekötésére, majd elvarrására. Nincs igazán vége a történetnek, mert az egész csupán kiragadott pillanatok elmesélése, ám így is kiteszi a pontot az élmény végére.
Ebben a kötetben az időjárás és az antropológiai részletek helyett a karakterek lélektanára kerül a hangsúly. Az olvasó jobban megismerheti és megértheti a szereplők tetteit, motivációit és természetét. A gyönyörű sorok pedig ezúttal nem az életről és halálról elmélkednek (bár akad közöttük ilyen gondolat is), hanem a címben is szereplő emberi szívről. A szív pedig legalább annyira érdekes és időnként rejtélyes tud lenni, mint a tenger.
"Az ember azért született, hogy szeressen, a lét alapja ilyen egyszerű."
A szereplők az új ismeretek fényében is nagyon emberiek maradnak. Vannak, akik közel kerülnek az olvasóhoz, mint a fiú. Vannak, akiket jobban meg lehet érteni, mint Gísli, és vannak, akik bár az emberiség negatív oldalát képviselik, mégsem keltenek utálatot. Mindenki annyira természetes és az író annyira szépen mesél róluk, hogy a gonosz tettek is inkább felháborodást és sajnálkozást keltenek, mint gyűlöletet. Az ember esendő és ez a könyv egyik nagy üzenete.
"Az ember kegyetlen, nem szabadna feltétel nélkül csodálnunk azokat, akik a legmagasabbra emelkedtek, csak akkor, ha tudjuk, hogy min állnak, a saját lábukon, avagy mások életén."
Apropó üzenet, az írás és olvasás szépsége és fontossága végig hangsúlyos ebben a történetben. A szavaknak itt különösen fontos jelentősége van. Egyrészt, hogy az író hangsúlyozza az irodalom értékét, másrészt pedig, hogy ezzel ellensúlyozza a karakterek szűkszavúságát. Nagyjából annyi itt a társalgás, mint az előző két kötetben, vagyis nem túl sok. Ez azonban cseppet sem hiányzik, mert nélküle is átjön minden gondolat és üzenet.
"Az életünk megnő, amikor olvasunk. Nagyobb lesz, mondja, olyan, mintha kapnánk valamit, amit senki nem vehet el tőlünk, soha, de soha, és vidámabb lesz tőle az ember."
Nagyon tetszett, hogy ellentétben néhány kliséket előszeretettel pufogtató íróval, Stefánsson sosem fogy ki a szavakból. Mindig tud újat mondani és még ha ismétel is - a könyvek nagyszerűsége visszatérő motívum - akkor is frissen, új oldalról megközelítve teszi. Gyönyörűen ír és elképesztő, hogy ezt a lenyűgöző stílust három köteten át meg tudta tartani.
Ehhez persze hozzájárult a fordító munkája, így ismételten hatalmas nagy dicséret illeti Egyed Veronikát. Csoda szép a könyv megfogalmazása.
"Aki elsüt egy puskát, az felelősséggel tartozik a golyóért és a fájdalomért, amit esetleg okoz vele, és vajon nem ugyanez vonatkozik-e a szavakra?"
Összességében ez egy gyönyörű kötet egy gyönyörű trilógiában. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam és nagyon örülök, hogy ott csücsül a polcomon és bármikor kézbe vehetem.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy szépen megfogalmazott, különleges hangulatú történetre vágyik. Nem epikus a cselekménye, ám a karakterek, Izland bemutatása és a leírt szavak mindent megadnak, ami egy remek olvasási élményhez kell.

2019. július 9., kedd

Sanghaj a gigaváros

Kínai utunk első állomása az irdatlanul hosszú repülőút után Sanghaj volt. Ebben a gigantikus városban él Ribizly barátom. A méretek hangsúlyozása pedig nem túlzás, mert az első dolog, amivel szembesültem, az a tény volt: itt minden HATALMAS.
kilátás a taxiból
Hatalmasak az épületek, hatalmasak a távolságok, hatalmasak az utak, hatalmas a metróhálózat és még a szállodánk is hatalmas volt. Az első taxiutunk közlekedési sokkját (erről majd később egy másik bejegyzésben) csökkentette, hogy tátva maradt a szánk. Elképesztő épületek mellett mentünk el, amelyek az égig nyúltak. Sanghaj ugyanis a felhőkarcolók városa. Budapest kis falunak tűnik mellette. (Meg a többi kínai város mellett, ahol megfordultunk, de róluk majd még írok.)
A város egyfelől nagyon modern, ehhez kapcsolódnak a főbb nevezetességei, másrészt viszont akadnak klasszikusan kínai részei is. Utóbbi alatt a hangulatos templomokat és kerteket értem. Mellettük azonban végig ott magasodnak a felhőkarcolók - már ha egyáltalán látszanak a szmogtól, a párától vagy az esőfelhőktől.

Puszta számok:
Sanghaj hivatalos lakossága 23-24 millióra tehető, ám ha hozzávesszük az agglomerációt, akkor elérheti a 30 milliót. (Viszonyításként Magyarország lakossága kevesebb mint 10 millió.)
A város területe 7037 négyzetkilométer. (Viszonyításként Pest megye területe 6393 négyzetkilométer.)

A Bund
kilátás
(bal szélső kiemelkedő épület: Gyöngy,
jobb szélső kiemelkedő épület: Sanghaj-torony)
Sanghaj bár hatalmas iparváros, kifejezetten népszerű turistacélpont. Talán a legfőbb látványossága épp az épületekben rejlik és ennek központja a Bund.
A Bund (sáros partot jelent) története a huszadik század első felég nyúlik vissza, akkor kezdődött a Huangpu folyópart kiépülni. Mára pedig olyan szépen kinőtte magát, hogy a város legjelentősebb és legjellegzetesebb épületeit innen csodálhatja meg az ember.
Nem csoda, hogy mikor először elsétáltunk ide, hatalmas tömeg fogadott minket. Hétvége volt és tényleg rengeteg turista szeretné megcsodálni ezt a folyópartot, így a metrótól a partig együtt hömpölyögtünk a tömeggel, hol a járdán, hol az úttesten. Olyan sokan voltak ugyanis, hogy a járdán nem volt elég hely számukra (nem fértünk fel a zebránál a járdaszigetre, hiába préselődtünk össze, mint a szardíniák a dobozban), így minden sarkon állt egy rendőr, aki irányította a gyalogos csordát, míg az autósok kénytelenek voltak átengedni az úttest szélét is. Még a Bund sétálóútjának feljáróját is szabályozták a helyi szervek.
tömeg a sétányon
Elsőre tehát a tömeg vonta el a figyelmet az épületekről. No, de úgy voltunk vele, majd eljövünk máskor is. Így tettünk pár nappal később, amikor már kifejezetten szellősnek bizonyult a helyszín.
A ritka népsűrűség oka az eső volt és a köd. A felhők a kilátás nagy részét eltakarták, így a Gyöngy-torony is csak félig látszott, míg a hatalmas Sanghaj-torony mintha eltűnt volna.
Kétségtelenül hangulatos volt mindkét sétánk a Bundon, mert első körben megtapasztalhattuk a kínai életérzést (tömeg, tömeg, tömeg), második körben pedig a város nyugodtabb, már-már misztikusabb oldalát. Az optikai csalódások ugyanis a látkép részét képezik. Néha eltűnnek a felhőkarcolók a szmogban vagy egy felhőben. Néha nem is látszanak olyan hatalmasnak, aztán az ember csak sétál és sétál és még mindig piszok messze van a mégis egyre nagyobbnak tűnő épület. Néha meg egyszerűen nehéz felmérni, melyik torony a magasabb. Megértem tehát, hogy ez a rész a város nevezetessége.

Jáde Buddha Temploma
a templom udvara
Első napunkon egy "tipikusan kínai" helyszínt látogattunk meg a városban, egy buddhista templomot. Azért merem tipikusnak nevezni, mert rengeteg, de tényleg rengeteg buddhista templom van Kínában. Jó néhányat meg is néztünk közülük.
Itt jött ki igazán Sanghaj két arca, mert a tradicionális pagoda jellegű épületek, a rendezett kert és a sok-sok Buddha-szobor egy kis elzárt szigetet alkotnak a toronyházak között.
Kínában minden látnivaló, nevezetesség, múzeum belépőjegyes, így ide is jegyet kellett váltanunk. Ez azonban nem visszatartó erő a helyi turisták számára, mert nem kevés látogató volt odabent.
folyosó
A templom egyébként működik és egy jádéból készült szoborról kapta a nevét. Az épületegyüttes ezért egyszerre volt tele fényképező turistákkal (mint mi), imádkozó hívőkkel és ott dolgozó szerzetesekkel. Mindenki szépen megfért a piros szalagos folyosókon, de már itt éreztem, hogy hiányos a tudásom. Ez pedig utunk későbbi templom és szent hely látogatásai során csak fokozódott. Szóval ha valaki Ázsiába megy, jobb ha kicsit felkészül a helyi vallásokból, különben furcsán kívülállónak fogja érezni magát. Bár az is lehet, hogy csak én vagyok ennyire maximalista és tudáséhes.

Néhány hasznos tipp buddhista templomokhoz:
- Vigyázz, küszöb! Az épületekbe be lehet menni, ám egy kifejezetten magas (cirka 20-30 centiméteres) küszöböt át kell lépni hozzá. Láttam néhány gyereket és felnőttet, aki elbotlott közben.
- Tiszteld a helyet! Általában mindig szólnak vagy kiírják, ha valahol nem szabad fényképezni, de azért jobb ha az ember tisztában van vele, hogy egy templomban jár. Templomban pedig illik viselkedni és nem zavarni az imádkozókat.
- Többnyire nincs öltözködési feltétel. Minket minden helyen beengedtek sortban és trikóban, de néhol előfordulhat, hogy az ott élő szerzetesek miatt adnak kendőt a lengén öltözött hölgyeknek. Ezen nem kell fennakadni, a Vatikán még mindig ezerszer szigorúbb.

ima

Francia negyed
Sanghaj valójában egy sokarcú város. Múltjában van nyoma a gyarmatosításnak és ezt szándékosan őrzi is. Ezért van az, hogy van francia negyede.
a negyed egyik utcája
Ez a városrész egy ideig francia fennhatóság alatt állt, ami meg is látszik az épületek stílusán. Kicsit olyan volt itt sétálni, mintha hirtelen egy európai utcába cseppentünk volna. Aztán persze mellbe vágott a kínai kaja mindent átható szaga és a hagyományos lampionok fénye tudatosította, még mindig Kínában vagyunk.
Az épületek tehát őrzik a múltat, de a jelen és a jövő épp úgy jelen van. A negyed gyakorlatilag egy sétáló- és vásárlóutcák labirintusa. Van itt minden a csecsebecséktől, a teán és selyemsálakon át a helyben készült ételekig. Egyik kicsi bolt váltja a másikat, a bámészkodók pedig csak bolyonganak és bolyonganak közöttük. A különleges hangulatot pedig a lampionok és a különféle növények adják.
Van egy saját bája a negyednek és az európai szemmel normális méretű épületeinek. Esti sétáláshoz és bámészkodáshoz kifejezetten ideális ez a városrész.

2019. július 1., hétfő

Nem kis utazás egy nem kicsi országba

Ahogy korábban már jeleztem olvasóimnak, nyári nagy kalandom Kínába vezetett. Most pedig, hogy kezdem kiheverni az utazás utáni sokkot, ideje elkezdenem élményeim összegzését. Talán ez majd segít a milliónyi fénykép közötti rendrakásban is. 
Az elkövetkező napokban és hetekben tehát sok új bejegyzést fogok közzé tenni minden olyan dologról, ami másokat is érdekelhet. No, de kezdjük a fekete levessel.

Repülés a purgatóriumban
felszállás
Kéthetes utunkkal kapcsolatban egyetlen negatívumom volt, maga a repülőút. Ribizly barátom felkészített, hogy rossz lesz, de nem vettem komolyan. Hiba volt!
Korábban talán már említettem, hogy nem rajongok a repülésért, mert rettentően unalmasnak találom a sok várakozást. Hát, ez egy kontinenst átszelő úton hatványozottan igaz.
Maga az út beleértve a kijutást a reptérre, az ottani várakozást, a repülést, átszállásos várakozást, majd újra repülést és újra várakozást és célba jutást összesen cirka 19 óráig tartott. Ez irdatlan hosszú és irdatlanul nehezen viseltem.
Odafelé könnyebb volt, hiszen hiába indult reggel 6-kor a gépünk Budapestről, bennünk volt az utazás izgalma. Ráadásul a Párizsig tartó út épp olyan volt, mint vártam, mint amit megszoktam. Még a francia reptéren töltött több órányi várakozás sem volt rossz, mert egy négyéves kisfiú elszórakoztatott minket és itt volt a találkapont kicsiny csapatunkkal. Aztán felszálltunk a nagy gépre, hogy szembe nézzünk a cirka 9 és félórás úttal. Itt jöttek a problémák.
kínai repülő menüje
Hiába ültem ablak mellett, a napellenzőket, amint felszálltunk, le kellett húzni, vagyis sötétben ültünk a gépen az egész út alatt. Értem én, hogy az a cél, hogy az utas aludjon, így könnyebben átálljon majd, ha leszállt, de mi van akkor, ha az utas nem képes az istennek sem elaludni? Megmondom: szenved. 
Szenved, mert kényelmetlen az ülés (nem tudtuk hátradönteni, nem volt lábtartó), nagy a zaj (hiába van az előtted lévő ülésen egy monitor rengeteg filmmel, ha a gép motorzajától semmit sem hallasz belőle) és időről-időre hoznak valami ételt, aminek a szaga belengi az egész gépet. Elég klausztrofóbiás érzés. Az út nagy részében ezért fészkelődtem, sudokut játszottam vagy számoltam vissza a perceket.
Sanghaj fölött
(Az bizony nem köd, hanem szmog!)
Apropó kaja, ha vegetáriánus vagy, ne számíts rá. A légiutaskísérő közölte velem ételosztáskor, hogy előre jeleznem kellett volna. Azt azonban nem kötötte orromra, mikor és hol. Talán amikor becsekkoltunk a gépre? Akkor nem volt ilyen opció, még ülést sem engedett választani a rendszer... Úgyhogy maradt a jól bevált nem eszek semmit, vagy a megeszem a desszertet (gyümölcs) megoldás. No, de nem a gasztronómiai élvezet a cél egy ilyen úton, így elvoltam a teával. Italt ugyanis elég sűrűn osztogattak.
Aztán landoltunk végre Sanghajban és minden jóra fordult.
Csakhogy már akkor tudtam, hogy hazafelé pont ilyen lesz. Ezzel azonban két hétig nem foglalkoztam és még utunk végén, a pekingi reptéren is optimistán ignoráltam az előttem álló kínokat.
Tudom, drámaian hangzik, de nem vagyok egy nyafogó típus, így semmi túlzás nincs a beszámolómban. A hazafelé út, maga volt a pokol. Hiába választottunk ülőhelyet (kétszemélyes helyet a gép hátuljában), a repülő felosztása még csak nem is hasonlított a becsekkoláskor a honlapon szereplőhöz. Volt mellettünk egy plusz szék a gép közepén. 
kilátás, ami tükrözte a hangulatomat
Aztán jött az elsötétítés (mondjuk éjszaka indultunk, úgyhogy ez nem volt annyira éles váltás) és amint felszálltunk, turbulenciába kerültünk. San Diego szépen átaludta a felszállással együtt. Az én gyomrom ellenben olyan liftezésbe és szaltózásba kezdett, mintha egy vidámpark legdurvább hullámvasútján ültem volna. Azzal a különbséggel, hogy ott egy menet maximum öt perc és leszállhatsz, míg itt kilenc órán át tart a móka. Ebből másfél órát a székem szélén egyensúlyozva töltöttem zacskóval a kezemben azon meditálva, fussak-e a mosdóba vagy sem. San Diego közben felébredt, rám pislogott és ártatlanul megkérdezte: "Még a kifutón gurulunk?" Kapott tőlem egy kényszeredett vigyort, majd ismét a ne hányjak mantrámra kezdtem fókuszálni, mert elkezdték hozni a kínai kaját, amit úgy hessegettem el, mintha mérget nyújtottak volna.
Megváltás volt leszállni a gépről és még a pár órás hajnali várakozás Amszterdamban is jólesett, mert kicsit lenyugtatta a gyomromat. 
Gondoltam, a holland járat már sétagalopp lesz. Csakhogy mikor több mint tíz órányi utazással a hátad mögött, rosszulléttől és fáradtságtól elcsigázva felszállsz egy gépre, ami tele van vidám, kisimult, cseppet sem fáradt, épp nyaralni induló emberekkel, rájössz, hogy már megint megszívtad. Főleg, ha a mögötted ülő magas férfi végig rugdossa az ülésedet és még csak meg sem próbálja visszafogni magát vagy bocsánatot kérni.

Mindezt azért írtam le, hogy kiadjam magamból az utazás kellemetlenségei által generált frusztrációmat és hogy tanulságként elmondhassam mindenkinek: 
4 óránál többet repülni szívás, jobb ha felkészülsz rá!
Én biztos, hogy nem vetemedem ilyen hosszú útra legalább egy évig és tökéletesen megértem Ribizly barátomat, amiért évente maximum egyszer jön csak haza. Illetve az is biztos, hogy hányingercsillapító és altató nélkül legközelebb nem utazom. Jobb nekem és jobb a világnak is, ha végig ki vagyok ütve.

A bejegyzés negatív hangvétele senki kedvét ne vegye el utam további beszámolóitól. Innentől csupa jó dologról fogok írni, mert remekül éreztem magam Kínában, bár hosszútávon nem tudnék ott élni. Szóval írok majd a városokról, az emberekről, az ételekről, a látnivalókról, kalandomról egy épület 88. emeletén és sok más érdekességről. A teljesség igényéhez azonban szükség volt erre a bevezetőre, mert sajnos nem hopponálva jutottam Sanghajba.