Mozgóképek CXX.

Megpróbálom a lehetetlent, utolérni magam filmes rovatomban. Szóval laza három hónap késéssel írok azokról a filmekről, amelyeket még márciusban néztem meg.

Összesen 11 filmet láttam, ami jóval több, mint februárban, és műfajt tekintve is változatosabb a felhozatal. Akad itt régi és kifejezetten új alkotás, van közöttük animációs, romantikus, dráma és dokumentumfilm is. És persze van, ami tetszett, és van, ami nem igazán. Lássuk őket szépen sorban!

8 mérföld

"Jimmy Detroit lepusztult munkásnegyedében él és egy présüzemben dolgozik. Nem elég, hogy szakított a csajával, emiatt vissza kell költöznie anyjához és kishúgához egy nyomorult lakókocsiba. Egyetlen szórakozása, hogy a helyi klubban néha megméreti magát a rap-versenyeken, a „freestyle” műfajban. Állandóan zenét hallgat, az agyába toluló szövegeket, rímeket pedig lejegyzi. Régi álma, hogy saját demót csinál. Azonban a helyi erők rivalizálása nem korlátozódik a színpadra és a mikrofonra. A bandaháborúk egyre inkább elfajulnak."

Ez egy nagyon régi film, 2002-es, ám nekem kimaradt az életemből. Épp valamilyen zenei műsort néztünk San Diegoval, mikor eszembe jutott, hogy Eminem, mint előadó létezik-e még, mert vagy tíz éve nem hallottam róla semmit. Innen pedig a beszélgetés elkanyarodott erre a filmre, és kiderült, egyikünk sem látta. Gondoltuk, most bepótoljuk. Előre jelzem, teljesen feleslegesen tettük.

Ez a film rémesen unalmas, és bár gyakorlatilag Eminem saját magát játssza, alig akad benne ismert dallam. Őszintén csak egy kis nosztalgiát vártam ettől a filmtől, de még azt sem kaptam. Kisemberek problémáihoz kevés, sikertörténethez szintén kevés, családi drámához pedig még kevesebb. Nem igazán tudom, mi volt ezzel a készítők célja, de engem csak untatott.

Kizárólag rajongóknak tudom ajánlani, talán őket helyenként érdekelni fogja. Aki viszont olyan filmre vágyik, ami bemutatja a zenét, egy előadó sikertörténetét, nos talál ennél jóval több jobban kivitelezett alkotást.

Croodék

"Croodék igazi modern család. Abban az ősi, elfeledett korban élnek, amikor a természet még kísérletező szakaszában van: fura lények és növények veszi körül vagy próbálják megenni őket, és ők nem hagyják magukat. Sokáig nem dugják ki az orrukat a barlangjukból, de egy szerencsétlen baleset következtében kénytelenek előjönni, és attól kezdve számukra csupa kaland, meglepetés és váratlanul felbukkanó húsevő az élet. Azután találkoznak egy fiatalemberrel, aki született kísérletező. Ráadásul megtetszik neki a család kamaszlánya – és vele együtt szeretné felfedezni ezt a folyton fejlődő, ismeretlen, de nagyon érdekes világot."

Még egy viszonylag régi (2013-as) alkotás, ami nekem eddig kimaradt. Mivel a Netflix felvett jó néhány régebbi filmet, felhívta rájuk a figyelmemet.

Valószínűleg az animáció nem vonzott igazán anno, amikor kijött ez a film, pedig a téma szuper. Ez egy kifejezetten szórakoztató családi történet. Teljes mértékben sztereotípiákra épül, de jól áll neki. Helyenként kicsit elszállt, mégis átjön az üzenet, ami egyébként kedves, és van benne egy rettentően cuki lény. Tudom, tudom, minden elsősorban gyerekeknek készült animációs filmben van cuki lény, de ezek engem épp úgy meggyőznek, mint a hatéves kölyköket, úgyhogy fontosnak találom megemlíteni.

Ha valakinek eddig kimaradt ezt a film, és könnyed kikapcsolódásra vágyik, tudom ajánlani. Szórakoztató családi film, nekem tetszett.

Az ezüst jégkorcsolya

"Szentpétervár befagyott folyóin és csatornáin egy piti korcsolyás tolvaj elrabolja egy arisztokrata lányának szívét, miközben mások próbálják elválasztani őket egymástól."

Ez már egy frissebb alkotás, ám több mint egy évig várakoztattam a Netflixes listámban. Gondoltam, majd télen megnézem, de akkor épp nem volt kedvem hozzá, ám amint kitavaszodott, megjött a kedvem.

Ez a film épp olyan volt, mint amire számítottam. A történet kiszámítható, már-már sablonosan romantikus, ám a látványvilág szép és akad benne egy csipetnyi korszellem. No, nem sok, csak mutatóban. Két dolog tetszett benne igazán, a nőként csak azért is egyetemre akarok járni, a férfiak meg elmehetnek melegebb égtájakra szál és a korcsolyás üldözések. Ez igazából egy tipikus téli romantikus film, ám annak kiváló. Nekem kellemes kikapcsolódást nyújtott, úgyhogy ha valaki szívesen nézi a jégen csúszkálást és nem zavarja a kissé elcsépelt románc, nem fog csalódni. Aki viszont nagy fordulatokra vágyik, nos, ne egy könnyed romantikus filmben keresse.

Luther: A lemenő nap

"John Luthert a zseniális, de kegyvesztett londoni nyomozót nem hagyja nyugodni egy megoldatlan nyomozás, ezért megszökik a börtönből, hogy levadássza a szadista sorozatgyilkost."

Erről a filmről nem sokat tudok írni. Nem emlékszem, miért választottuk, és azt sem, hogy mi volt benne a lényeg. Az maradt meg, hogy rettentően klisésnek és erőltetettnek hatott. Minden rendőr ostoba ebben a filmben, a főhős pedig csak menetel előre rendületlenül, mint egy szuperhős, csak épp ő is elég béna. Az erőszak teljes mértékben indokolatlan, és helyenként túlzásokba esik. Nem mondom, hogy unatkoztam rajta, mert történnek események, csak épp se fülük, se farkuk. Minden karakter és maga a történet is kidolgozatlan, így egy harmadrangú akciófilm az egész.

Nem igazán tetszett, és gyakorlatilag már szinte el is felejtettem. Csak azoknak ajánlom, akik tényleg nagyon unatkoznak, és tényleg nincs egyetlen másik ötletük sem, mint ez a film.

Idő

"Egy trópusi nyaralását töltő család különös, és rémítő dologra döbben rá. A félreeső tengerpart, ahol néhány órán át pihentek, valahogyan felgyorsítja öregedésüket – egész életüket egyetlen napra zsugorítja."

Mivel a Kopogás a kunyhóban a negatív kritikák ellenére is kifejezetten tetszett nekünk, úgy döntöttünk adunk egy esélyt ennek a nagyon lehúzott filmnek. Ez ugyanis egy kegyvesztett alkotás mind a kritikusok, mind a nézők részéről.

Szívás lehet híres rendezőnek lenni, mert minden munkádat a korábbi sikerek alapján fogják megítélni. Ez történt ennek a filmnek az esetében is. Tény, hogy nem ez M. Night Shyamalan legjobb filmje. Tény, hogy nem kimondottan élvezetes nézni és tény, hogy helyenként kissé vontatott, bár egyetlen nap alatt játszódik. Azonban az is tény, hogy fel van építve a történet, van eleje, közepe és vége. A szereplőknek vannak motivációik és a végén a néző szinte minden kérdésére választ kap. Csakhogy egy híres rendező nem készíthet közepes alkotást, amolyan szódával elmegy stílusban, hanem vagy kiemelkedőt alkot vagy nagyon rosszat. A néző, a kritikus ebben a két végletben tud csak gondolkodni, ami inkább őket minősíti, mint ezt a filmet. Ez ugyanis egy közepes alkotás, se nem kiváló, se nem rossz. Nem élveztem minden percét, ám a lezárás után egy kerek, egész, kidolgozott filmként tudtam rá gondolni.

Ez egyáltalán nem egy rossz film, de kétségtelenül nem való mindenkinek. Azoknak ajánlom, akik nem csak végletekben gondolkodnak és képesek elvonatkoztatni a nagy tömegek véleményétől. Aki viszont fél az öregedéstől, inkább ne kezdjen bele, mert ez adja a horror részeket ebben a filmben.

Ott rám találsz

"Finley, a rendkívül tehetséges és fiatal hegedűművész egy írországi faluban ismeri meg Beckettet, a filmsztárt, akivel azonnal egymásba szeretnek."

Mi alapján szoktam romantikus filmeket választani? Persze, hogy a filmben felbukkanó helyszínek alapján! Itt is ez történt. Írország szép, ez a film Írországban játszódik, jó lesz.

A látványt és a hangulatot pedig tényleg adta ez a film. A történet sablonos, kiszámítható, helyenként kissé cukros, de csak ritkán erőltetett. Egyedül a forgatási jelenetek voltak kínosak, ám azok nagyon. Ha önkritikának szánták, szép volt, de egyébként brrr.

Nem vártam sokat tőle, épp ezt is kaptam. Ha valaki ír tájon játszódó romantikus történetre vágyik, nem fog csalódni. Aki viszont egy sablonos románcnál többet szeretne, keresse máshol, mert itt bizony csak szép zöld dombok vannak.

A sziget szellemei

"Egy távoli ír szigeten életre szóló barátok kényelmetlen pillanatban találják magukat a kapcsolatukban, amikor egyikük már nem akar barát lenni."

Mondtam már, hogy Írország szép? Igen, nem csak romantikus filmeket választok ez alapján.

Ezt a filmet többen dicsérték nekem, és Oscar-díjra is jelölték, ráadásul remek a szereposztása, és Írországban játszódik. Nem, nem kellett több érv nekem.

Ez egy dráma, ezen belül pedig a művészfilm kategóriába sorolható alkotás. Cselekmény lényegében nincs, a párbeszédek sem mindig kapcsolódnak, ám van hangulat, szép táj és egy csipetnyi fekete humor. Kicsit lassú, a szamarat pedig nem bocsátom meg neki, ám nem bánom, hogy megnéztem. Még több hónap távlatából is emlékszem a hangulatára és egy-egy jelenetére, ami azért nem mondható el mindegyik filmről, amelyet márciusban néztem meg.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik kedvelik a művészfilmeket, nem zavarja őket, ha nincs cselekmény, és nem várnak el fordulatokat. Sötét humor kedvelői előnyben.

Nézz mindkét irányba!

"Natalie, akinek az élete két párhuzamos valóságra szakad: az egyikben teherbe esik és navigálnia kell az anyaságot fiatal felnőttként Texasban, míg a másikban Los Angelesbe költözik, hogy kimaxolja karrierjét és vágyait. Mind a két úton Natalie olyan dolgokat fog át- és megélni, mint az életet megváltoztató szerelem, a szívet tépő fájdalom, valamint az önfelfedezés."

Ennél a filmnél a koncepció fogott meg. Az ember szeret eltöprengeni a "mi lett volna, ha" kérdésen, ez a film pedig épp ebbe ad egy könnyed betekintést.

Tekintve, hogy romantikus filmről van szó, a szerelem központi eleme a cselekménynek, ám nagyon tetszett, hogy inkább az útkeresésen és önmegismerésen van a hangsúly. Egy ideig vártam, hogy a két alternatíva összefusson, de aztán elengedtem, és csak haladtam a kedves kis áramlattal, amit ez a film képvisel. Az üzenet ugyanis, hogy teljesen mindegy merre indulsz el, ugyanannyira lehetsz boldog, igazán megkapó.

Fiatal felnőtteknek, elsősorban hölgyeknek nyugodt szívvel ajánlom, de bárki tehet vele egy próbát, ha kedveli a könnyed, romantikus filmeket.

Sierra Burgess egy lúzer

"A téves személyazonosság váratlan romantikát eredményez, amikor a középiskolában a legnépszerűbb lánynak és a legnagyobb vesztesnek együtt kell győzniük, hogy megnyerjék az ideáljukat."

Szinte minden hónapban akad egy film, amelyet a "rossz kedvem van, ezért kell egy könnyed kikapcsolódás, hogy kizökkentsen kicsit" felkiáltással választok. Azt hiszem, ez volt a márciusi hónap ilyen választottja.

Ez a film maga a klisé csupa nagybetűvel, ami egyébként nem feltétlenül lenne baj, ha nem a rossz klisékből válogatott volna. Rossz alatt pedig azt értem, hogy negatívan befolyásolja a szereplők megítélését, és eléggé lehúzza a néző kedvét is. Ráadásul az üzenet is félrecsúszott menet közben. A főhős lány ugyanis a film legelején elfogadja magát olyannak, amilyen, hogy aztán ez a közepén megváltozzon és a végére el lehessen mondani, fogadd el úgy magad, ahogy vagy. Csak én érzem ezt rettentően erőltetettnek? A jelentek egy része egyébként kínos, nem csupán a klisés alap miatt, amiből dolgoztak, hanem az ilyen erőltetetten ható elemek belezsúfolásának köszönhetően is. Bár, mióta láttam A barátnő, aki nem létezett című dokumentumfilmet, inkább nem merem mondani, hogy ilyen a való életben nincs...

Összességében könnyed kikapcsolódásra vágytam, ám nem igazán kaptam meg. Túlságosan sok klisés elem van ebben a történetben rosszul használva, hogy élvezhető lehessen. Kizárólag azoknak tudom javasolni, akiket egyáltalán nem zavarnak a kínosan elcsépelt és épp célt is tévesztő klisék. Aki viszont egy szórakoztató romantikus filmre vágyik ifjúsági köntösben, keresse máshol, mert ez nem az.

Bíbor szívek

"A feltörekvő énekesnő érdekházasságot köt a hamarosan bevonuló tengerészgyalogossal, ám nemsokára egy tragédia túlságosan is valóságossá teszi megjátszott kapcsolatukat."

Van, amikor azért nézel meg egy filmet, mert nagyon sokan dicsérték, és van az a helyzet, amikor épp azért, mert nagyon sokan szidják. Nos, ez a film a második ok miatt került nálam terítékre. Olyan sok negatívat hallottam róla, hogy már kíváncsivá tett. Őszintén szólva, sokkal rosszabbra számítottam.

Ez a film beleesik a romantikus filmek tucat hibáiba. Egyrészt teljes mértékben hiteltelen (igen, az előzőleg tárgyalt tinifilm maga a valóság ehhez képest) nem csupán romantikus szálon, hanem minden más tekintetben is. Másrészt nem épít kapcsolatot, csak van két ember, akik érthetetlenül és hevesen utálják egymást, hogy 20 perccel később már ugyanilyen érthetetlenül és hevesen akarják egymást. Miért történt ez a változás? Senki sem tudja, nem is érdekli őket. A katonai vonalat pedig inkább nem minősítem, mert egyszerre rettentően amerikai és klisés. A legjobban mégis az zavart, hogy volt egy névtelen zenélgető lány, aki 30 perccel később a legnagyobb sztár lett. Értem én, hogy be lehet robbanni egy dallal, csak épp nem így és nem ilyen gyorsan. A cukorbetegség ábrázolása pedig minősíthetetlen.

Szóval ez a film teljesen elrugaszkodik a valóságtól, hogy a románc és siker oltárán feláldozza magát. Felejthető, tucat alkotás ez tény, de azért szerintem túlzásba estek a kritikusok, mert ebben a filmben nincs annyi, hogy ilyen hevesen utálni lehessen, ja, még ehhez is vérszegény. Ha valaki egyébként kedveli a valóságtól elrugaszkodott romantikus filmeket, nyugodtan tehet vele egy próbát. Ha viszont valaki szereti, ha a dolgoknak van oka, értelme, következménye, akkor inkább kerülje, mert ez bizony kimaradt ebből a filmből.

Secrets of Squirrels

"Figyeld meg a vörös mókusokat otthoni környezetükben – magasan a fák tetején –, amint szeretni való bohóckodásba kezdenek, elrejtőznek a ragadozók elől és harcolnak az élelemért."

Ez egy dokumentumfilm mókusokról, ami a címe alapján új információkat ígért. Sajnos azonban ez a cirka 50 perc csak mókusokat adott, információkat nem.

Nagyon kedvelem a mókusokat, és ez a film olyan, mintha egy hosszabb állatos videót néztem volna. A hasonlóan minimalista cicás dokumentumfilmre emlékeztetett. Új információt tehát nem kaptam tőle, de nézhettem mókusokat és ez néha igazából épp elég.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a dokumentumfilmeket. Senki sem lesz tőle mókusszakértő, de kikapcsolódásnak megfelel. Ha viszont valaki nagyobb volumenű látványra vágyik, nézze meg A tölgy című filmet. Az egy csodálatos alkotás.

Értékelés:

Croodék                                  ->   9

Az ezüst jégkorcsolya             ->   8

A sziget szellemei                   ->   8

Secrets of Squirrels                 ->   7

Idő                                           ->   7

Nézz mindkét irányba!           ->   6

Ott rám találsz                        ->   6

Bíbor szívek                           ->  5

Luther: A lemenő nap             ->  4

8 mérföld                                ->  4

Sierra Burgess egy lúzer         ->  3

Tízezer ajtó

Egyértelműen a borító fogott meg ennél a könyvnél. Az pedig, hogy fantasy és a 20. század elején játszódik, tovább növelte vonzalmamat. Aztán hallottam róla jót és rosszat is, így kicsit megingott lelkesedésem, ám a borító győzött, így mégis elolvastam.

366 oldalával nem egy terjedelmes olvasmány, de nagyon is annak érződik.

Fülszöveg:

"January ​Dudose nem hétköznapi története az 1900-as évek elején veszi kezdetét. A lány Cornelius Locke pártfogoltjaként éli mindennapjait a milliomos üzletember vermonti birtokán, miközben apja régészeti felfedezőként a világ legkülönbözőbb pontjain kutat letűnt civilizációk után és gyarapítja egzotikus tárgyakkal Locke gyűjteményét. January az egyik nap a házban bolyongva talál egy könyvet, ami mintha idegen világok varázslatos illatát hordozná magán. Ajtókról mesél, melyek átjáróként funkcionálnak a távoli helyek között. A lány ekkor még nem sejti, hogy ez az esemény milyen hatással lesz az életére, és milyen veszélybe sodorja majd. Az addigi kényelmes mindennapok egyik napról a másikra borulnak fel, ráadásul egy olyan sötét erő veszi üldözőbe, ami nem retten meg semmitől."

 Hiába tetszik rettentően egy másik világba nyíló ajtó ötlete, el kell fogadnom, hogy engem ezek a történetek nem kötnek le. Sőt, kifejezetten szenvedek velük. Erre jó példa a Minden szív kaput nyit, ami ugyanezt a koncepciót követi, és ugyanúgy nem tetszett, mint ez a kötet. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején, a pozitív részeknél.

Az írói stílussal nem volt problémám, bár helyenként kicsit soknak éreztem. Mintha a szerző szándékosan szeretett volna egy kis szépséget vagy kecsességet belevinni a szavakba, ám épp ettől az erős szándéktól lett kissé erőltetett. A narráció egyébként két (igazából három, de ezt most hagyjuk) szálon fut. Egyrészt elmeséli a főhős jelenét, másrészt a főhős olvas egy könyvet, amelyet az olvasó vele lapozhat. Az elmesélek egy történetet, amelyben elmesélnek egy történetet koncepcióval mostanában problémáim vannak. (Vagy csak nem hevertem még ki a Minden Dolgok Neve érdektelen meséit.)

Oké, egy ideig lekötött a két történet váltakozása, csak aztán nagyjából a felénél a könyv legnagyobb hibája olyan óriási lett, hogy nem tudtam tőle elvonatkoztatni. Ráadásul a két szálon haladó narráció még kedvezett is neki.

Azt hiszem, ennyi pozitívat tudtam írni, térjünk rá a gondokra.

A legnagyobb probléma ebben a könyvben, az a főhős. Az írók egyik nagy lépfenéje a tökéletes karakter, Mary Sue. Amikor próbálnak egy szerethető és kompetens főhőst írni, csak túlzásba viszik, így a karakter mindenben túl ügyes lesz. Ő a legokosabb, legügyesebb, legszeretetreméltóbb és persze a legvonzóbb kerek-e vidéken, pedig érthetetlen, hogyan sikerül neki minden. Alix E. Harrow látványosan szerette volna ezt elkerülni, így írt egy karaktert, aki maga a két lábon járó szerencsétlenség, vagyis pont Mary Sue ellentéte, ám ugyanolyan hiteltelen és idegesítő.

January hiszékeny, buta, mert nem tudja összerakni, hogy kettő meg kettő az négy, míg az olvasó már szinte ráüvöltene, hogy "Hé, te lány, nem látsz a szemedtől?" Érzelmileg instabil és olyan szinten nincs benne túlélési ösztön, hogy mikor az életére törnek, hatszor meggondolja elfusson, vagy maradjon inkább csevegni. Ám, ami a legbosszantóbb benne, a buta feltételezései. Újra és újra elköveti azt a hibát, hogy feltételez valamit, amiről az olvasó tudja, egyértelműen baromság. Mondok egy példát: a történetet olvasva rájön valamire, van még hátha vagy szász oldal a könyvből, ám ő nyugodt szívvel félreteszi, hogy minek elolvasni, hiszen rájött valamire, úgysem mondhat neki a hátralévő rész semmi újat. Megütném ezért egy péklapáttal? Minden további nélkül.

Azonban nem kell aggódni, nem ő az egyetlen buta karakter ezen az ajtókkal szabdalt tájon, mert a gonosztevők épp ugyanilyen suták. A rejtélyes és erős apafigura pedig egy érzelgős gyerek lesz, amint valójában színre lép, és nem csak a főhős szemüvegén át látjuk. A szerelmi szálakat pedig jobb, ha nem kommentálom.

A "kit tekintek apának, azt, aki vér szerint az apám vagy azt, aki felnevelt" kérdéskör még lehetett volna érdekes, ha az olvasó nem látta volna át jobban a képet, és érdemi beszélgetés is lezajlott volna a karakterek között.

Eszembe jutott azonban még egy pozitívum, a rasszizmust és a társadalmi különbségeket viszonylag jól kezelte a történet. Természetesen le volt egyszerűsítve, hiszen ez csak egy mellékszála a történetnek, ám amikor foglalkozott vele, az rendben volt.

Összességében ez a könyv nem nekem íródott. Hiába csábító a világok közötti ajtók gondolata, a gyakorlat azt mutatja, nem kötnek le ezek a történetek. A főhős pedig rettentően idegesített, és a többi szereplő sem volt szimpatikus. Még a kutyát sem tudtam igazán megkedvelni, pedig ha van valami, ami jobbá tud tenni egy egyébként érdektelen történetet, akkor az a cuki háziállat. A cselekményt ráadásul kiszámíthatónak és helyenként unalmasnak találtam.

Kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik már próbálkoztak más ajtós történetekkel, és bejött nekik. Illetve azoknak, akiket nem zavarnak a buta főhősök. Aki viszont egy izgalmas fantasy történetre vágyik kompetens főszereplővel, keresse máshol.

Mozgóképek CXIX.

A március és az április meglehetősen zsúfolt hónap volt számomra, és ez meg is látszik a blogbejegyzések számán, illetve olvasás terén is. Pedig nem történt semmi eget rengető, egyszerűen beszippantott a munka, és a kevés szabadidőmet vagy tanulással töltöttem, vagy kidőlve a kanapén a macskával egy filmet vagy sorozatot bámulva. Úgyhogy nem igazán maradt kapacitáson online felületekre, pláne nem értelmes mondatok írására. Aztán jött a május, ami úgy elrepült, hogy szinte észre sem vettem. Pedig végre sikerült befejeznem néhány könyvet, és volt egy rövid utazásom is Olaszországba. 

Most pedig már június van, mégis a februári filmélményeimről írok.

Februárban összesen kilenc filmet láttam, ezek közül egyet moziban. Ezúttal nem volt kifejezetten változatos a felhozatal, ám minőség tekintetében akadnak jókora különbségek.

Végtelen

"Egy férfit különös látomások gyötörnek, ezért skizofréniásnak minősítik. Kiderül azonban, hogy a látomásokban előző életeinek jelenetei térnek vissza, mivel ő is tagja a majdnem halhatatlan, reinkarnálódó szuperemberek társaságának. A reinkarnációs csapatnak nagyon nagy szüksége van hősünkre, mivel a világbékét egy gonosz tudós fenyegeti."

Igen, ez a film épp olyan gagyi, mint a leírása. Hogy mégis mi a fenéért néztem meg? Nos, van HBO előfizetésünk, de nagyon ritkán használjuk. (Igen, a Netflix mindig beszippant, főleg mióta a teljes ázsiai kínálatot is rám zúdítja...) Úgyhogy időnként, "ne fizessünk már hiába" felkiáltással, megnézünk HBO-n is egy-egy filmet. Ezeket pedig teljesen tudatlanul és véletlenszerűen választjuk, mint ezt a vackot. Az a baj ezzel a filmmel, hogy még agyatlan akciófilmnek is gagyi. Az agyam szerencsére nagy részét már törölte, főleg így hónapok távlatából, ám az megmaradt, hogy a történet tele van logikai hibákkal és lyukakkal. A szereplők klisék halmazából állnak össze, és minden csihi-puhi és világmegmentés ellenére rettentően untam.

Ez egyáltalán nem egy jó film, sőt, a közepestől is meglehetősen távol van. Elpocsékolt idő volt, így nem ajánlom senkinek.

A menü

"Egy fiatal pár egy csendes kis szigetre utazik, hogy egy fantasztikus gasztronómiai élményben vegyen részt, a főszakács azonban tartogat néhány meglepetést számukra."

Ez már egy nagyon is tudatos választás volt. Érdekelt a történet, vonzottak a szereplők, és hallottam róla jókat és kevésbé jókat is.

A film hangulata remek, végig feszült és egyetlen pillanatra sem unalmas. A színészek természetesen szintén remekelnek, a díszlet is el lett találva és átjön a mondanivaló. Azonban ez a film nem mindenkinek fog betalálni. Helyenként ugyanis kissé abszurd, a történet pedig meglehetősen rövidke, nincs minden és mindenki kifejtve. Számomra ez nem okozott hiányérzetet, sőt, kifejezetten kellemesnek találtam, de biztosan akad olyan néző, akit zavarhat. A film görbe tükröt tart a mai gasztronómia sznobizmusának, és jól párhuzamba állítható A szomorúság háromszögével. Nekem tetszett.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a társadalomkritikát, és nem zavarja őket, ha kissé abszurd és akadnak benne horrorra hajazó elemek. Aki viszont csak egy vérbe fulladt vacsorára vágyik, keressen egy másik filmet, mert itt nem ezen van a hangsúly.

A másik nővér

"Egy túlterhelt intenzíves nővér egyre több mindent bíz önzetlen új kollégájára a munkahelyén és otthon, amíg egy páciens váratlan halála fel nem kelti a gyanakvását."

Eddie Redmayne nevével bármit el lehet adni nekem (kivéve a Legendás állatok förtelmet, mert azon még ő sem tudott segíteni...), ráadásul ez egy igaz történeten alapul, így nem volt kérdés, hogy megnézem. Jelzem, van az eredeti eseményekről egy dokumentumfilm is, ám számomra ez a játékfilm bőven elég volt.

Ez egy kemény dráma, és nem csak azért, amit ez a bolond tett, hanem a másik karakter története miatt is. A fókusz nem egészen az elkövetőn van, hanem inkább azon, aki végül lebuktatta. Így elég érdekes a film dinamikája és kicsit személyesebb a hangvétel. Ez a nézőpont remekül bemutatja, milyen meglepő, hogy egy ránézésre kedves ember ilyen sok ember halálát okozta teljesen értelmetlenül. Az pedig, hogy a rendőrségi kihallgatás sem ad egy picike feloldozást sem, még erőteljesebbé teszi ezt a filmet.

Nem írhatom, hogy tetszett, mert dühös és szomorú lettem tőle, de egyáltalán nem bánom, hogy megnéztem. Drámakedvelőknek szívesen ajánlom.

Hét élet

"Gabriele Muccino felkavaró történetében valaki úgy akar megszabadulni az őt nyomasztó titoktól, hogy teljesen megváltoztatja hét idegen ember életét. Jól kitervelt minden, csak arra nem számít, hogy beleszeret az egyikbe a hét kiválasztott közül. A Hét élet egy izgalmakkal teli, rendhagyó love story, amely provokatív kérdéseket tesz fel életről és halálról, szerelemről és barátságról, miközben azt kutatja, milyen rejtélyes szálak kötik össze a különböző emberi sorsokat."

Ez egy meglehetősen régi film és egyszer régen el is kezdtem megnézni, aztán valamiért félbehagytam. Februárban azonban valahogy eszembe jutott, így úgy döntöttem, pótolom.

Ez is egy dráma, ám ezúttal fikció és akad benne egy kicsit szirupos szerelmi szál is. Az alapötlet azonban szuper. Érdekes, végig fenntartja a figyelmet és nagyon emberközpontú. Tetszettek a témák, amelyeket érintett, és végülis a szerelmi szál is kellett, hogy nagyobb legyen a hatás.

Azoknak ajánlom, akik jobban szeretik, ha egy dráma inkább tanmese, mint a szomorú valóság leképezése.

Fekete Párduc 2.

"Ramonda királynő, Shuri, M’Baku, Okoye és a Dora Milaje azért küzdenek, hogy megvédjék országukat a világhatalmak beavatkozásától T’Challa király halálát követően. A vakandaiak számára új fejezet nyílik a történelemben, hőseik pedig Nakia és Everett Ross segítségével új ösvényt jelölnek ki a királyság számára, amiben szerepet játszik Namor is, a titkos vízalatti nép vezetője."

Nem különösebben tetszett az első rész, hiába zengtek róla ódákat és adtak neki mindenféle díjakat. Szerintem középszerű volt, és már egyre kevésbé kötnek le a szuperhősös filmek. Épp ezért nem akartam megnézni a folytatást. Csakhogy San Diego egyik barátja igen, így mikor átmentünk hozzá, épp ezt a filmet tette be háttérnek. Számomra ez még mindig egy középszerű akciófilm. A történet rettentően egyszerű és nincs benne semmi új. A gyászfeldolgozás pedig, ami miatt ódákat zengtek róla, nos, erről a témáról rengeteg olyan film van, ami jobban, szebben, érzékletesebben mutatja be. Ez ugyanis egy szuperhősös film, és oké, itt épp egy szuperhőst temetnek, de ezek akkor is szuperhősök, nem lehet igazán aggódni miattuk.

Őszintén nem értem, miért magasztalták fel ennyire pont ezt a filmet, mert tény, hogy van ennél rosszabb Marvel film is nem is egy, ám jobb is akad bőven. Csak rajongóknak ajánlom.

Kopogás a kunyhóban

"Vakáció közben Wen-t és szüleit, Andrew-t és Eric-et fegyveres idegenek túszul ejtik egy nyaralóban, majd azt követelik, hogy hozzanak meg egy nehéz döntést az apokalipszis elkerülése végett."

Ha az előző film túlértékelt, akkor ez bizony durván alul van értékelve. Moziban láttam, és nem bántam meg.

Nem vagyok M. Night Shyamalan rajongója, de azért általában érdekelni szokott, amit csinál. Láttam már tőle remek és elmegy kategóriájú filmeket is. Nos, ez a film nem a legjobb alkotása, de távolról sem a legrosszabb. Feszült film kevés szereplővel szinte egyetlen helyszínen és ami a legfontosabb, itt bizony nincsenek fordulatok. Ez persze egy tudatos döntés volt, és valószínűleg emiatt akadt meg több nézőnek a torkán, ám szerintem épp ettől lett egyedi. A néző várja és várja és még mindig várja a csavart, vagy legalábbis a feloldozást ettől a filmtől, ám nem kaphatja meg. Nem kellemes, de szép húzás. Ami miatt azonban mégis úgy éreztem, hogy minden hiányosság ellenére (elbírt volna még 30 percnyi magyarázatot, hogy kitöltse a hézagokat a kunyhó padlóján) ez egy jó film, az a karakterek dinamikája. Rengeteg kérdést felvetnek, amelyekre persze nincs válasz, a néző mégis gondolkodhat, töprenghet. Számomra pedig a tény, hogy a film után San Diegoval majd később Nel barátommal is hosszú diskurzust folytattunk róla, a jó filmek ismérve. Csavar nélkül, hiányosságok ellenére is tudatosan és szépen fel van építve ez a történet.

Azoknak ajánlom, akik szeretnek rágódni egy filmen, és nem zavarja őket, ha a rágódás mellé nem kapnak nagy cselekményt. Aki viszont nagy és összetett történetet szeretne, illetve elvárja, hogy legyen benne csavar, nos, keresse máshol, ennek a filmnek egészen más van a fókuszában.

 

Viking farkas

"Miután szemtanújává válik egy groteszk gyilkosságnak egy buliban az új lakhelyén, egy tinédzsernek furcsa víziói és bizarr vágyai támadnak."

San Diego olvasott egy cikket, amiben ezt a ránézésre gagyi filmet kifejezetten dicsérték. Ez pedig számára kellő motiváció volt, hogy belenézzünk. Nos, nem kellett volna...

Egyetlen pozitívuma van a filmnek, szép a táj. A film nagy része ugyanis egy norvég erdőben vagy épp erdő mellett játszódik, ami csodálatos. Csakhogy ezért nézhettünk volna egy dokumentumfilmet ehelyett a szutyok helyett. Ez ugyanis nem áll másból csak közhelyekből, illetve már ezerszer elmesélt történetszálakból csak épp rettentően olcsó kivitelezésben. A készítők konkrétan semmit sem tettek hozzá a szép tájon kívül, csak összedobálták mindazt, amit vérfarkasokról korábbi hasonlóan színvonalas alkotásokból merítettek, majd olcsó számítógépes effektekkel megvalósították. Egyetlen eredeti pillanat, momentum, mondat sincs ebben a filmben. A karakterek hiteltelenek, és cseppet sem úgy viselkednek, mint az igazi emberek.

Ez egy nagyon rossz film, senkinek sem ajánlom, még akkor sem, ha valamilyen csoda folytán még egyetlen vérfarkasos filmet sem látott.

Szellem van a házunkban

"Miután egy család rábukkan egy sötét múltú szellemre, aki a házukban kísért, internetes szenzációvá – és egy rejtélyes kormányügynökség célpontjává – válnak."

Van valami meglepően szórakoztató az olyan kísértettörténetekben, amelyekben gyerekek a főszereplők. Például A furcsa ház egy ilyen szórakoztató alkotás. Reméltem, hogy ez is ilyen lesz.

Ez egyértelműen egy családi film, ami kifejezetten kedves módon indul. Az eleje tehát épp olyan szórakoztató, mint reméltem, ám a közepén elfogyott a lendület és a végére kifejezetten lapos lett. Pedig az ötlet, bár nem új, kapott egy picurka frissítést, és a történet sem épp fordulatos, ám az üzenete kedves, nem árt senkinek, mint a főszereplő kopogó szellem.

Szóval nem egy világmegváltó alkotás, és nem ér fel a korábban említett német filmhez, ám nézhető. Családi film, szóval fiatalabb korosztálynak ajánlom inkább.

Re/Member

"A gyilkos időhurokban rekedt hat középiskolásnak meg kell találnia egy ismeretlen áldozat szétszórt maradványait, hogy megtörjék az átkot, és végre új napra ébredjenek."

Ezt az ázsiai filmek szekcióban találtam, és bár nem fűztem hozzá sok elvárást, gondoltam, nyelvgyakorlásnak jó lesz. Fura, de sokkal szórakoztatóbb volt, mint vártam.

Az időhurok egy kissé már elcsépelt, de még mindig működik, főleg, ha nem veszik komolyan, mint ahogy például a Boldog halálnapot! tette. A készítők ezt a filmet sem vették komolyan, és mivel itt nem csupán egy főszereplő van, hanem egy egész csapat, tovább marad érdekes az ismétlés. Természetesen a japán horror minden nevetséges eleme megtalálható benne, ám a könnyed hangvétel miatt ez is megmaradt a szórakoztató és a fárasztó ingatag határán. Nyelvgyakorlásnak egyébként nem felelt meg igazán, az ismétlések és a sok kiabálás és halálhörgés miatt.

Nem egy jó film, de nem is kifejezetten rossz, sőt, ha az embert elkapja a hangulat, helyenként azért szórakoztató. Azoknak ajánlom, akik elvannak a japán horror műfajával és kedvelik az időhurok koncepciót. Aki egyébként kemény horrort szeretne, keresse máshol, mert ez inkább egy horrorparódia, mint igazi borzongás.

Értékelés:

Kopogás a kunyhóban         ->   9

A menü                                ->   8

Hét élet                                ->   7

A másik nővér                     ->   7

Re/Member                          ->   6

Szellem van a házunkban    ->   5

Fekete Párduc 2                   ->   4

Végtelen                              ->   3

Viking farkas                      ->   2 

Egy könyvmoly naplójából XXI.

Három éve írtam utoljára ebbe a rovatba. Kész csoda, hogy most eszembe jutott, van nekem egy ilyen elhanyagolt rovatom. Nos az apropó az, hogy kint jártam a Könyvhéten, amiről szeretnék egy picike élménybeszámolót írni.

A teljesség érdekében megjegyzem, hogy a tavalyi Könyvhéten is kint voltam, gondoltam is rá, hogy írok róla, főleg mivel vettem két könyvet (egyik, Csendélet nagyon tetszett, a másik, A könyvkötő kevésbé), és dedikáltattam is egyet, de végül nem sikerült rá sort kerítenem. Mentségemre legyen, hogy épp az olaszországi nászutunk megszervezése kötötte le a gondolataimat.

Na, de térjünk rá a 94. Könyvhétre, amelynek két napján is kint jártam.

Csütörtök

Csütörtökön kezdődött a rendezvény, és ezen a napon dedikált az egyik kedvenc szerzőm, Jón Kalman Stefánsson. A legutóbb elolvasott könyvének (Csillagok sercegése) értékelésekor megjegyeztem, hogy a Typotex kiadó több energiát is fektethetne reklámokba. Nos, ez a szerző másik kiadójára, a Jelenkorra is igaz. Az ő standjuknál volt a dedikálás, amiről azért értesültem, mert elkezdtem végigbogarászni a Könyvhét dedikálásainak hosszú listáját, és épp az elején ki is szúrtam. Gondoltam, megint én vagyok csak lemaradva (szokás szerint), ám amikor rákerestem a kiadóknál, a szerzőnél, semmit sem találtam erről az eseményről. Aztán néhány lelkes moly kisebb híresztelésbe kezdett, ám a kiadó csak pár nappal az esemény előtt jelezte felületein, hogy ilyen is lesz. Szóval úgy éreztem, mázli, hogy nem csúsztam le róla, főleg mert nyitó nap estéjén alapból nem szoktam Könyvhéten bóklászni.

Március óta durván el vagyok havazva munkával, így amint végeztem az irodában elmentem meginni egy kávét, hogy friss legyek és üde, mire a dedikálásra érek.

A dedikálás este 7 órára volt kiírva, így fél 7 után kicsivel érkeztem meg, és álltam be a mellékelt képen látható sorba. Nem igazán aggódtam a hossza miatt, mert haladós szokott lenni, és mögöttem is elkezdtek egyre többen és többen gyülekezni.

Aztán megérkeztek a szerzők, mert a szintén író felesége, Sigríður Hagalín Björnsdóttir is elkísérte, és így ő is dedikált. Ezután pedig kezdetét vette egy hosszú-hosszú várakozás az egyre hosszabb, ám kifejezetten lassan araszoló sorban.

Le kell szögeznem, hogy két és fél óra volt, míg sorra kerültem, és bár este tízkor értem haza hulla fáradtan,  teljesen megérte. Simán végigállnám újra, csak okosan vinnék magammal vizet és csokit. Azonban szeretném kiadni magamból kritikai észrevételeimet. Szóval nem panasz, hanem kritika következik.

Egy sor volt a két szerzőhöz, ami több szempontból logikus, hiszen sokan mindkettőjükkel szerettek volna szignóztatni kötetet. Csakhogy akadt a sorban nagyon sok olyan személy is (mint jómagam), aki csak az egyikőjükkel szeretett volna. Ez egyrészt nagyon belassította a sort, másrészt kicsit kínosnak találtam. Épp ezért, mikor sorra kerültem, és Stefánsson kezébe adtam a könyvemet, erős késztetést éreztem, hogy szabadkozzak a feleségének. Konkrétan bocsánatot kértem, amiért bár olvastam tőle is, nem hoztam könyvet, mert nincs belőle saját példányom. Természeten csak mosolygott rajta, és azt felelte, semmi baj, nekem mégis kínosnak hatott.

Egyébként mindketten rendkívül kedvesek voltak, és csak mosolyogtak az ijesztően hosszú sor és a lenyugvó nap ellenére is. Kaptak kis lámpát az asztalukra, hogy sötétben is tudják folytatni a dedikálást, illetve néhány lelkes olvasó még sört is hozott nekik. Szóval szerintem elkélt volna még egy szervező, hogy koordinálja a sorban állókat.

A másik kritikai észrevételem az olvasókkal kapcsolatos. Konkrétan nem értem, miért jó egy alkalmon aláíratni a teljes életművet egy szerzővel. Ráadásul Stefánsson egy termékeny szerző, több kötete megjelent már magyarul, a leghíresebb pedig egy trilógia. Miért nem elég egy kötet egy alkalomra? Én például a kedvenc könyvemnek, a trilógiának az első részét vittem csak. Majd ha legközelebb Magyarországon jár (egyébként ősszel a Margó Irodalmi Fesztiválra biztosan jön), viszek dedikáltatni egy másikat és így tovább.

Mindent összevetve azonban nagyon örülök, hogy találkozhattam a kedvenc izlandi szerzőmmel. Illetve, hogy a Jelenkor előre beharangozta, ősszel új könyv érkezik tőle.

Szombat

A szombati napom kevésbé volt spontán, mivel legalább egy hónappal korábban megbeszéltem egyik barátommal, Queen B.-vel, hogy eljön velem ezen a napon. A dedikáltatni kívánt könyvem ugyanis épp nála volt.

Egyáltalán nem mondhatom, hogy sokkal kipihentebb voltam, mint csütörtökön, mert indokolatlanul korán kellett kelnem, így amint találkoztunk, egy jegeskávéval indítottunk. Kettőnk közül B. a nagyobb kávérajongó, ezért rábíztam a választást. Közben persze kifaggattam, elolvasta-e a bejelölt novellákat. Egyet igen, úgyhogy volt mit megbeszélnünk.

B. még nem járt dedikáláson, így a csütörtöki élményeim kicsit meglepték és a több hosszú sor is, amit a helyszínre érkezve megpillantottunk. Őszintén szólva számítottam rá, hogy ha nem is két és fél órát, de legalább egyet fogunk sorban állni, hiszen Moskát Anita is egy népszerű szerző. Azért szerencsére kezelhető volt a tömeg, jóval gyorsabban is haladt a sor, és volt társaságom, ami várakozáshoz nem hátrány. Szóval fogalmam sincs, mennyit álltunk sorban, mert közben beszélgettünk.

Anita ezúttal is kedves volt és barátságos (pár évvel korábban már találkoztam vele szintén Könyvhéten) és az a pár mondat, amit váltottunk, B. barátomat is meggyőzte, hogy jó személyesen is találkozni egy-egy szerzővel.

Miután letudtuk a feladatot (képet nem tudok mutatni róla, mert a könyv B.-nél maradt, hogy a másik két novellát is elolvashassa), végre volt időm körbenézni a standoknál. A szombat mindig a legnépszerűbb nap, így nem lepett meg a tömeg, ám nem mondom, hogy élveztem. Mivel csupán nézelődni akartam, nem mindig verekedtem át magam az emberhadon, ezért célirányosak voltunk, és csak néhány szimpatikus kiadó standját kerestük fel.

Ezúttal erős voltam, és nem követtem el azt mint tavaly, nem vettem csak azért könyvet, hogy kapjak egy kis ajándékot. Inkább önmegtartóztatást gyakoroltam, és B. barátomat támogattam a vásárlásban. Ő ugyanis két kötetet is beszerzett, közte az 1984-et enyhe rábeszélésemre. Persze visszakaptam a kölcsönt, mert az Olvashop standjánál megadta a kellő támogatást a vásárlásra. Így végül a Könyvhéten nem könyvet vettem, hanem kulcsot.

A mellékelt képen egyébként ez a kulacs szerepel és a cicás füzet, amelyet csak úgy kaptam B. barátomtól. Na, meg Simon cica mancsa, aki mindent, ami papír a sajátjának könyvel el. Szerencsére jobban szeret aludni rajtuk, mint megrágni őket...

Jó volt ismét könyves rendezvényen járni, úgyhogy nagyon örülök, hogy elmentem, és végre tudtam pár sort is írni róla.

Csillagok sercegése

Egyik kedvenc szerzőm viszonylag friss magyar megjelenése, nem kell ennél több magyarázat, miért olvastam el.

A borító gyönyörű, a fordítás még mindig szuper, de muszáj kicsit odaszúrnom a Typotex kiadónak, amiért minimálisan sem foglalkoznak marketinggel. Konkrétan semmi hír nem volt ennek a kötetnek a megjelenéséről, pusztán véletlenül botlottam bele. (Aztán persze rögtön meg is rendeltem, csak érlelgettem a polcomon, ezért írok kicsit megkésve róla.) Hasonlóan jártam egyébként egy korábbi megjelenéssel is. Ezzel nem csupán annyi a problémám, hogy nem értesülök hamar olyan könyvekről, amelyeket azon nyomban meg is fogok venni, hanem az, hogy ha én, rajongó nem hallottam róla, akkor a még nem rajongók sem fognak. Jón Kalman Stefánsson pedig megérdemli a rajongókat.

Na, de térjünk vissza erre az alig 200 oldalas remek könyvre. Fülszöveg:

"Egy kisfiúnak, aki nemrégiben veszítette el az édesanyját, mostohája lesz, egy fiatalember Csehszlovákiáig is elmenne a szerelemért, a századelő Izlandján egy bohém lelkületű ingatlanügynök beleszeret egy kamaszlányba. Jón Kalman Stefánsson a tőle megszokott fanyar humorral átszőtt, szívmelengető, az emberi lélek legmélyéig hatoló, lírai prózában meséli el egy izlandi család három generációjának az emlékek és álmok elmosódott határvidékén játszódó történetét. Mi végre a szerelem? Az egymással töltött unalmas és viharos hétköznapok ellenére mégis, mi láncolja egymáshoz az embereket? Miféle véletleneken múlik egy ember élete? Érdemes-e tanyára költözni, aztán gyertyát tenni az ablakba? Milyen íze lehet a fókauszonynak és milyen a színe a halálnak? Mit jelent az, hogy fostalicska? És mit szólnak mindehhez az ólomkatonák?"

Ez a könyv tökéletesen hozza a szerző megszokott stílusát a tőle szintén megszokott emberi kapcsolatokról. Akad azonban a történetben egy üdítő újdonság, a gyerekszemszög.

Cselekményt senki se várjon ettől a könyvtől. Aki már olvasott a szerzőtől, az már megszokhatta, aki pedig még nem olvasott, nos, jobb ha előre tudja. Ez ugyanis egy családtörténet négy generációra visszamenőleg. Csakhogy nem kronológikus sorrendben, hanem csapongva a fegifjabb és legidősebb generációk között, miközben időnként beiktatja a köztes generációkat is. Az elbeszélés tehát ugrál időben, térben és szereplők között, ám ez egyáltalán nem zavaró. (Főleg, ha az olvasó kedveli az ilyen csapongó elbeszéléseket, mint én.) Azért a gyerekszemszög és a dédszülők története a két leghangsúlyosabb szál, ezek adják a történet gerincét.

"A csillagok között nagy a sötétség."

A szerző tehát a megszokott témáihoz nyúlt, ami tekintve, hogy a kötet eredeti megjelenése 2003-as egyáltalán nem meglepő. Akadnak itt nagy szerelmek kissé mélabús folytatással, hétköznapi kisemberek problémái, diszfunkcionális családok, kommunikációs nehézségek és rengeteg olyan téma kapcsolatokról, amelyek univerzálisak, mint a szerelem, hűség és gyász.

A karakterek rendkívül emberiek. Esendőek, távolról sem tökéletesek, ám épp úgy megvan bennük a szeretet és a jóság, mint a sötétség. Nekem nagyon tetszik, hogy még a legkisebb mellékszereplőnek, például a péknek is vannak rétegei, van személyisége, saját kis története, amelyet bár a szerző nem fejt ki részletesen, néhány gondolatban remekül érzékeltet. A legjobban azonban a gyerekszemszög tetszett.

"Lehet, hogy Anya magányos. Biztos kellemetlen a koporsóban feküdni, sötét van, és olyan szűk a hely, hogy felülni sem tud, hogy olvasson, tornagyakorlatokat sem tud végezni, gitározni meg főleg nem, ezért is hagyta itt a gitárt a tárolóban."

Egyáltalán nem könnyű megragadni a gyermeki gondolatok hangját, a szerzőnek azonban remekül sikerült. Úgy ír egy kisgyerek élettel és hallállal kapcsolatos gondolatairól, világképéről, hogy az olvasó elhiszi, igen, ezek egy gyermek szavai és nem egy felnőtt férfié. Számomra ez volt a legnagyszerűbb dolog ebben a könyvben.

Az izlandi kissé mélabús hétköznapok is visszaköszönnek a lapokon. Nem könnyű kis közösségben vagy épp egy zord tájon megélni, főleg ha az emberi gyarlóság széles skálája is ott mozog körülöttünk. A dédszülők szála pedig bővelkedett ebben. Számomra itt nem a szerelmi szál volt az igazán érdekes, bár kétségtelenül érzékletes volt, hanem a függőség. A dédapa függősége és állandó hullámvölgyei kifejezetten jól mutatták be, hogy egy szenvedélybeteg emberen csak saját maga tud segíteni, ám mindig kérdés, hogy meddig tart ki a segítő akarat.

Összességében ez egy szépen megírt társadalmi körkép egy család törrténetébe ágyazva. Cselekmény nincs, ám cserébe vannak emberi kapcsolatok, érzések, nehézségek és egy hiteles gyermeki nézőpont a gyászról. Tetszett, de nem lett a kedvencem a szerzőtől. (A kedvenc címet megdönthetetlenül a Menny és pokol trilógia birtokolja.)

Bátran ajánlom azoknak, akik már ismerik az író stílusát, mert ebben a könyvében sem fognak csalódni. Főleg, ha a korábbi munkáival próbálkoztak eddig. Illetve azoknak is szívesen análom, akik még nem olvastak Jón Kalman Stefánsson tollából, de tennének vele egy próbát. Kezdő olvasmánynak ugyanis épp úgy tudom ajánlani, mint a Nyári fény, aztán leszáll az éj című kötetét. Ha viszont valaki olyan történetet szeretne, aminek van konkrét cselekménye, és a lezárása feloldoz minden felmerült feszültség alól, akkor keresse egy napsütésesebb ország szerzőjének kínálatában.

Zárásnak kedvenc idézetem a könyvből:

"Az ólomkatonák aprók, ezért kevés alvásra van szükségük."