Beszorítva

 A Vasdruida Krónikái sorozat ötödik kötete még mindig tartja magát a sárgás színvilághoz. A borítóra pedig Granuaile is felkerült.

308 oldalával picikét rövidebb, mint az előző rész volt. Fülszöveg:

"Tizenkét év titkos kiképzés után Atticus O’Sullivan végre készen áll rá, hogy földhöz kösse tanítványát, Granuaile-t, és ezzel megduplázza a druidák számát a világban. A szertartás estéjén azonban mindazok, akik addig halottnak hitték, váratlanul felfedezik, hogy életben van – és sokkal szívesebben látnák viszont a sírban. Választás híján Atticus, hűséges ír farkaskutyája, Oberon és Granuaile az Olümposz-hegy lábához utazik, ahol a római istenség, Bacchus már sóvárogva vár az ígért bosszúra. Csakhogy kénytelen beállni a sorba egy ősi vámpír, egy csapat sötét elf és a bajkeverés ősi istene mögött – láthatólag mindegyiküknél egy dolog szerepel első helyen a tennivalók listáján: A DRUIDA MEGÖLÉSE."

A könyv központi cselekményének a tanítvány földhöz kötése tekinthető. Minden más cselekményszál csupán reakció a korábbi kötetek eseményeire. A reakciók miatt pedig kicsit mozgalmasabbnak éreztem ezt a részt, jobban pörgött a cselekmény.

A vallási és mitológiai lények felhozatala ismét széles skálán mozgott. Ráadásul a skála minden pontjáról volt olyan személy, aki épp el akarta tenni láb alól a főhőst. A gyilkossági kísérletek miatt alig tudtak egy helyben maradni a szereplők, ami olvasási szempontból kifejezetten jó volt.

Amit az előző kötetben hiányoltam, azt itt többnyire megkaptam. Nagyszájú istenségek, vicces utalások és egy jó adag kaland. Csakhogy még mindig kevésnek éreztem. A párkötettel korábbi élményhez képest nem kaptam meg azt a rettentően szórakoztató és izgalmas cselekményt, amit vártam. Talán, mert nem egy problémaforrás volt, hanem több kisebb. Talán, mert az állandó menekülés következtében hiányoztak a megszokott helyszínek. Talán, mert a földhöz kötés nem volt annyira izgalmas. Vagy talán csak mert a két főhős románca sem volt épp érdekfeszítő. Nem tudnám pontosan meghatározni, mi volt az a konkrét dolog, amit hiányoltam, ezek csak találgatások. A lényeg azonban változatlan, nem csúszott olyan jól ez a rész, mint szerettem volna.

Persze az is lehet, hogy csak túlságosan magasra állítottam a mércét. Vicces párbeszédekből ugyanis nem volt hiány, és Oberon is hozta a megszokott imádni való formáját.

"– Mi az a PR-os?
– Olyasmi, mint a vén görög szofisták, akik addig játszottak a szavakkal, amíg el nem hitted, hogy a fent az lent van. A PR-osokat azért fizetik, hogy elhitessék az emberrel, hogy egy rakás szar a talajtermékenységre fordított befektetés. Professzionális hazudozók.
– Á! – Manannan arckifejezése megvilágosodott. – Politikusok?
– Nem, okosabbak, és kevésbé pitiánerek. Ők adnak tanácsot a politikusoknak."

A druida képességeket még mindig nagyon szeretem, és néhány visszatérő istenség is kellemesen szórakoztató volt. Összességében azonban eléggé átvezető kötet íze volt ennek a könyvnek. Lezárt néhány korábbi konfliktust, felvezetett néhány újat, vagyis haladt is a történet, meg nem is.

Természetesen így is jó élmény volt olvasni, élveztem, tetszett, csak épp egy picikét többet vártam. No, de majd talán a folytatásban megkapom, ha a hatodik kötet is megjelenik magyarul. Drukkolok neki, mert tényleg remek sorozatról van szó.

Bátran ajánlom azoknak, akik az előző részeket olvasták. Illetve mindenkinek, aki egy humoros és kalandos fantasy történetre vágyik. Kutyakedvelők előnyben, mert már ezért a blökiért megéri elolvasni ezt a sorozatot.

Átverve

A Vasdruida Krónikái sorozat negyedik része visszatért a sárga színvilághoz. Nem mondom, hogy ez rossz, de nekem ez a borító most nem annyira tetszik. Lelövöm a poént, de a cselekményt is gyengébbnek éreztem az előző részhez (Elkalapálva) képest. Pedig 344 oldalával lett volna bőven ideje kibontakozni, vagy épp ez a bőség volt a gond.

Fülszöveg:

"Atticus O’Sullivan, az utolsó druida nem maradt volna életben a kelta ravaszság nélkül kétezer évig. Így amikor a bosszúálló norvég istenek végezni akarnak vele, a még ravaszabb navahó isten, Prérifarkas segítségével elhiteti velük, hogy sikerült megölniük, felaprították az arizonai sivatag kellős közepén.
De a trükkös Prérifarkas nem osztogatja ingyen a segítségét. Mire kettőt pislogna, Atticus vérszomjas, sivatagi alakváltókkal találja magát szemközt, amiket a navahók bőrcserélőknek hívnak. Amikor a druida már azt hiszi, hogy kézben tartja a dolgokat, csúnyán elárulja valaki, akiről soha nem hitte volna. Atticus elhatározza, hogy ha ezt túléli, soha többet nem hagyja magát átverni. Milyen szép utolsó szavak!"

A történet épp ott veszi fel a fonalat, ahol az előző kötet letette, ami jó. Új helyszínre utaznak a szereplők, ami szintén jó, és egy új vallás és világnézet kerül képbe - már ami a népes istenségeket illeti - ami szintén jó. Szóval minden adva volt, hogy ezt a részt is ugyanolyan remeknek találjam, mint az előzőket. Csakhogy valamiért ezúttal mégsem váltott ki belőlem olyan lelkesedést, mint vártam. Félreértés ne essék, tetszett ez a rész, csak az előzőt jobban szerettem.

Hiába volt ez a kötet terjedelmesebb, mint elődje, a cselekményt jóval lassabbnak éreztem. Pedig álhalál ide vagy oda, Atticus nem hazudtolta meg magát, és folyton bajba került. Akadt tehát akció minden második fejezetben, az elsődleges cselekményt mégis lassúnak találtam. Ehhez hozzájött az új vallás, ami egyrészt érdekes volt, másrészt cseppet lapos. No, nem az indián hitvilággal voltak gondjaim, de amikor ahhoz van szokva az olvasó, hogy nagypofájú istenségek csatáznak mindenféle értelemben a főhőssel, akkor kis kántálás és sötét szellemek nem igazán érik el az ingerküszöbét. Ráadásul Prérifarkas is visszavett a lendületéből, pedig ő az indiánok között is nagypofájúnak számít.

Ebből adódik, hogy itt bizony kevesebb volt a verbális meccs. Sőt, ezek a meccsek szinte kizárólag a főhős és az imádni való kutyája között zajlottak. Azonban bármennyire is oda és vissza vagyok ezért a blökiért, csak az ő humora kevés, hogy elvigye hátán ezt a könyvet. Pedig megpróbálta és nem is rosszul.

Ráadásul az író mindent megtett, hogy minél több humort csempésszen a könyve. Voltak itt popkultúrális utalások, szitkozódások, és múltbéli mesék bőven. Csakhogy utóbbiak inkább a könyv laposságát fokozták, mint például a nagyláb törénete, amit egyszerűen időhúzásnak és papírkitöltésnek éreztem és nem egy szórakoztató annekdotának.

A lényeg tehát az, hogy hiába szeretem a főhősöket, ha nincs mellettük egy tucat érdekes és vicces (ergó az esetek nagy részében nagypofájú) mellékszereplő, nem halad úgy a történet, ahogy kellene és ahogy megszokhattuk. Ettől függetlenül voltak benne remek részek is.

Nagyon szeretem, amikor a főhős a druida képességeit használja. Komolyan sokkal szórakoztatóbbnak találtam a szófukar eszmecseréit Coloradóval, mint amit a navahókkal folytatott. Ráadásul ez a sorozat olyan, mint egy nagy, vicces környezetvédelmi reklám. Imádom, hogy mindig kitér rá, hogy a főhős a bolygót védi, a környezetet szennyezők pedig bekaphatják. Ráadásul mindezt okosan, valós keretek között teszi, így az összes zöld gondolat a könyvben hiteles marad.

Az is tetszett, hogy időnként azért beköszönt egy csipet skandináv és kelta mitológia, ami felkavarta a sivatag porát, és remek lehetőségeket nyújt a folytatásra nézve.

Összeségében tehát, bár ezt a könyvet gyengébbnek éreztem az előzőknél, tetszett. Jól szórakoztam rajta és biztosra veszem, hogy aki kedveli Atticus humorát, ebben sem fog csalódni, bár itt Oberon a sztár. Aki tehát olvasta a harmadik kötetet, kezdjen bele ebbe is bátran. Ha peidg valaki nem ismerné még a druida kalandjait, ám egy szórakoztató fantasy történetre vágyik, adjon neki egy esélyt. Kutyakedvelők előnyben.

Ízelítő a könyvből:

Tényleg nem tudom, hogy a gimnáziumi matematikatanárok, miért nem ilyen szöveges példákkal jönnek: „Ha egy 70 kilós ír juhászkutya 30 kilométer per óra sebességgel egy 100 kilós draugrra támad, ledönti-e a lábáról a gennyládát?”

Kiegészítés:

Egyelőre még egy rész érhető el magyarul, a Beszorítva. Én biztosan sort kerítek majd rá, és erre buzdítok mindenkit, hogy a további négy kötet is megjelenhessen. Igen, ez azt jelenti, hogy ez a sorozat bizony 9 kötetre rúg. Nagyon remélem, hogy végig kiadásra kerül hazánkban is.

Elkalapálva

Most, hogy újra felfedeztem A Vasdruida Krónikái sorozatot, nem vártam sokat a harmadik rész elolvasására. A második kötetet (Megátkozva) ugyanis alig három hónapja olvastam.

A borító hozza a megszokott formáját, és nekem különösen tetszik a kék színvilág, remekül passzol a történethez. Terjedelemre is a szokásos 312 lapjával.

Fülszöveg:

"A norvég mennydörgésisten rosszabb minden kötekedő rohadéknál – ő ugyanis életek ezreit tette tönkre, és ugyanennyi ártatlannal végzett. A viking vámpír, Leif Helgarson több évszázad után elérkezettnek látja az időt, hogy bosszút álljon rajta, de a norvég lidércnyomásba csak barátja, Atticus O'Sullivan, az utolsó druida segítségével juthat el. Atticus első számú túlélési stratégiája a következő volt: a lehető legnagyobb ívben kerüld el a villámokat dobáló ürgét!. De Atticus hazai pályáján sem túl rózsás a helyzet: vámpírháború közeleg, a magukat Isten Kalapácsainak nevező orosz démonvadászok pedig egyre többen lesznek. Atticus és Leif egy vérfarkas társaságában minden figyelmeztetés és várható következmény ellenére elindulnak Asgardba, a norvég panteon síkjára, ahol kommandójuk kiegészül egy varázslóval, egy orosz mennydörgésistennel és egy kínai vándorral. És megindul a felejthetetlen harc a valkűrök, a feldühödött istenek és a mennydörgésisten ellen."

A legzseniálisabb ebben a sorozatban a humora és a kissé kusza dobálózása vallásokkal, kultúrális elemekkel és persze indokolatlan popkulturális utalásokkal. Az író olyan koktélt dobott össze az összes világvallásból és minden szerinte fontos elemből - legyen az alkoholtípus, irodalmi remek vagy egy '80-as évekbeli sorozat - hogy az olvasó csak pislog nagyokat, és próbál diszkréten röhögni. Ráadásul ezt megfejeli verbális párharcokkal a szereplők között. Van valami nagyon üdítő abban, amikor egy kétezer éves fickó azzal bosszant egy ezer éves vámpírt, hogy kicsinyítőképzőkkel toldja meg minden szavát, vagy rögtönzött Shakespeare idézetversenyt kezdeményez egy autós üldözés közepén. A meglehetősen nagy öntudattal rendelkező, csupaszív kutyája beszólásai pedig tudják még tovább fokozni a könyv humorát.

"Jól hallottátok, az ír paradicsomban ingyen van a sör! Lehet irigykedni."

A harmadik könyv tehát épp olyan szórakoztató kikapcsolódást nyújt, mint ez előző kötetek. A cselekményben azonban történt némi változás. No, nem kell megijedni, a történet ezúttal is úgy pörög, mint egy betépett búgócsiga, és alig áll meg levegőt venni. A főhős tehát már megint egyik bajból kerül a másikba, csakhogy az eddigiekhez képest, ezúttal nem egyszerűen a baj találja meg, hanem ő maga hívja ki a sorsot, na meg jó néhány norvég istent. Atticus tehát ezúttal nem önvédelemből száll harcba, ami azért a paranoid, pacifista druidától kissé furán hat. Persze meg van ennek is az oka, ám elég hamar nyilvánvaló, hogy ez a csíny bizony súlyos következményekkel jár, figyelmezteti is rá két istenség is.

A főhős tehát kimozdul a komfortzónájából és költözést fontolgat, így az olvasónak is bele kell törődnie a változásokba. Valószínűleg a folytatásban izgalmasak lesznek ezek a változások, de nekem kicsit nehezemre esett elengednem a három könyv óta megismert és megkedvelt díszletet.

A cselekmény mozgatórugója tehát kicsit más irányt vett, és ez kihatott a tempójára is. Volt ugyanis egy pont, ahol az említett magas fordulatszám visszavett picit. Atticus nem egyedül ment neki a norvég panteonnak, társainak bemutatása és történetük elregélése pedig egy időre leültette a történetet. Értem én, hogy szükséges volt mind az öt fickó sérelmének részletes megismerése, hogy kellően seggfejnek érezzük az egyébként popkulturálisan népszerű, kalapácsos istent, de számomra megtörte a lendületet. Szerencsére a fináléra azért sikerült visszanyernie a megszokott tempót.

Illetve van még valami, amiről érdemes szót ejteni. A történetnek van egy furcsa kettőssége. A főhős könnyed beszólásai és rettentően szórakoztató, így hamar szimpatikussá váló mellékszereplők miatt nehéz komolyan venni a veszélyt. Ebben a kötetben meglehetősen sok gyilkosság történt, és ezúttal nem konkrét démonok hullottak, hanem szimpatikus és kevésbé szimpatikus figurák, valahogy mégsem éreztem a súlyát. Mintha Atticus könnyelműsége, amivel a figyelmeztetéseket fogadta, ragályos lenne az olvasóra. Ez persze egyáltalán nem baj, mert egy mély drámát egy ennyire humoros történetben nehéz lenne megemészteni, mégis zavart kicsit, hogy fikarcnyi szomorúságot sem éreztem a csatában elesett bajtársak iránt. Szóval vagy én vagyok érzéketlen tuskó, vagy a könyv humora igazi érzéstelenítőként hat.

Összeségében tehát a harmadik kötet is volt olyan szórakoztató és izgalmas, mint az előzők. Kicsit ugyan más irányt vett a történet, ám ezt igazán majd csak a folytatásban lehet megítélni. 

Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki az előzményeket már olvasta. Aki pedig még nem ismeri ezt a sorozatot, de szívesen olvasna egy vagány ír srácról és sziporkázó szó- és kardcsatáiról, kezdjen bele bátran. Bigott vallásosok azonban inkább kerüljék, nehogy összetörjön a világképük egy seggfej Thor vagy egy hippi Jézus látványától.

"– Ki a forrása? – kérdezte Gunnar.

– Hát… őőő… egy mókus.
– Egy mókus! – mondta megvetően az alfa. – Az ember nem bízhat meg egy mókusban!"

Kiegészítés:

Nagyon jól tettem, hogy leporoltam ezt a sorozatot, mert igazi csoda történt, a Könyvmolyképző Kiadó mégis adott neki még egy esélyt. Hurrá!

Idén megjelentették az ötödik részt (Beszorítva), így ismét felcsillant a remény, hogy ez a remek sorozat végig megjelenhet hazánkban. Szóval, aki teheti, olvassa, hogy ezzel is bizttassuk a folytatást! Én biztosan olvasom tovább.

Megátkozva

A Vasdruida Krónikáinak első részét nagyon régen olvastam, még 2013-ban. Tetszett, ám nem fogott meg annyira, hogy azon nyomban kívánjam a foltytatást. No, de ennyit halogatni sem akartam, mégis ez történt, mert mindig volt más könyv, ami elvonta róla a figyelmemet. Néhány hónapja azonban elkezdett furdalni a kíváncsiság, hogyan is alakul tovább a történet.

A borító rendben van, passzol az előzőhöz és oldalszámra is tartja a színvonalat 300 lapjával.

Fülszöveg:

"Atticus O’Sullivant nem izgatják túlságosan a boszorkányok. Most mégis arra készül, hogy egy mindkét fél számára előnyős, kölcsönös megnemtámadási egyezményt írjon alá velük, amikor napjaink arizónai Tempéjének boszorkánynépessége hirtelen megnégyszereződik. Ám az új lányok nem csak gonoszak, de a második világháború alatt meglehetősen sötét szerepet töltöttek be a németek oldalán.
Miközben egy bukott angyal a helyi középiskola diákjaira vadászik, és a bacchánsnők vegasi hordája a városba özönlik, hogy ott terjessze az őket jellemző halálos romlást, és egy veszélyesen szexi, kelta tűzistennő Atticus kegyeit keresi, hősünknek ki kell vennie részét a boszorkányüldözésből. De varázskardja, a szomszédjától kölcsönzött gránátvető, valamint vámpír ügyvédje segítségével Atticus készen áll rá, hogy megtisztítsa a várost, és megmutassa a boszorkányos fehérnépeknek, hogy rossz druidával kukoricáztak."

Be kell vallanom, hogy 7 év távlatából az első rész cselekményére csupán foszlányokban emlékeztem. Ez azonban egyáltalán nem zavart olvasás közben, mert a sorozat részei külön-külön konfliktushelyzettel rendezleknek, és időközben azért beugrott ez meg az. Arra viszont ilyen sok év után is tisztán emlékeztem, hogy bírom a könyv humorát, és imádom a főhős kutyáját, és ez rögtön megalapozta számomra a kellemes hangulatot.

Atticus továbbra is egy kifejezetten szimpatikus főhős a maga hippi bájával és paranoid hozzáállásával legyen szó istenségekről vagy mezei halandókról. Ezúttal nem éreztem zavarónak a gyengébb nem iránti gyengeségét, inkább szórakoztatott. A kutyája pedig minden jutalomfalatot megérdemel, főleg amikor beleugat az istennőkkel folytatott beszélgetéseibe.

"Az idegesítően gyorsan regenerálódó ellenfelekre legjobb megoldás a lefejezés. A kard ezért nem megy ki soha a divatból."

A könyv tehát nagyon szórakoztató, a párbeszédek pörögnek, és a cselekmény sem áll meg egyetlen pillanatra sem. A baj ugyanis állandó jelleggel liheg a druida sarkában, szóval ezúttal cseppet sem unatkoztam.

Ami a számtalan vallás számtalan istenét illeti, az író szerencsére ezúttal leredukálta egy tucatra. Azért így is volt itt színes felhozatal a kelta és skandináv mitológiától a keresztény vonalon át az amerikai őslakosok hitvilágáig. Na, meg persze természetfeletti lényekből sem akadt hiány. Hogyan is lett volna, mikor a főhős egyik ügyvédje vámpír, a másik meg vérfarkas. A boszorkányok pedig már csak csinos, alulöltözött cseresznyék voltak azon a bizonyos tortán.

"„Ő az a boszorkány, aki nem kedveli a kutyákat, ugye?”
– Az a helyzet, hogy én nem ismerek sok kutyarajongó boszorkányt, tehát ebben a tekintetben nem lóg ki a sorból. A boszorkányok macskások."

A mellékszereplők egyébként szintén szórakoztatóak, és most nem csupán a fent említett természetfeletti lényekre gondolok, hanem a főhős halandó barátaira.

Szóval tele van akcióval és csatával ez a könyv, ám a kifejezetten szórakoztató fajtából. A popkulturális utalásokról nem is beszélve. Oké, azért a kifinomultság kedvéért egy-egy Shakespeare idézetet is elsütnek időnként a gránátvető mellett. Illetve figyelnek arra is, hogy mindezt emberek között teszik, így az álcázás és a kreatív magyarázkodás a rendőröknek sem maradt ki a könyvből.

"– Az első lövéssel a fejét célzom meg – suttogtam vissza. – Maga célozzon a szívére! Aztán csak lövöldözzön rá, amíg kurvára ki nem purcan!
– Hol tanulta ezt a stratégiát, haver? Az amerikai hadseregben?
Félkomolyan felmordultam:
– Nem, Attilától, a huntól, aki úgy élt és halt meg, hogy magáról azt sem tudta, hogy létezik."

Összességében remekül szórakoztam rajta. Üdítően jólesett a mitológiai sokszínűsége és a humoros csatái a vicces beszólásokról nem is beszélve. Komolyan sajnálom, hogy ilyen sokáig halogattam, hogy folytassam ezt a sorozatot.

Tudom ajánlani mindenkinek, aki az első könyvet olvasta és kedvelte, mert a második is legalább annyira szórakoztató, ha nem jobban. Ha pedig valaki még nem ismerné, ám kedveli a mitológiai témát és a nagyszájú főhősöket, akik karddal a hátukon rohangálnak, esetleg még a kutyákat is szereti, ne habozzon tenni egy próbát. Ez nem egy véres, komor fantasy, hanem egy kifejezetten szórakoztató kalandregény fantasy elemekre építkezve.

"– Megölted az atyámat! – dörögte basszus hangon. – Készülj a halálra!
– Inigo Montoya? Te vagy az?"

Kiegészítés:

Van egy jó hírem, a sorozat megállt 9 kötetnél, és az író csak kiegészítő novellákkal toldotta meg. Illetve van egy rossz hírem, a Könyvmolyképző Kiadó elkaszálta szegényt. A negyedik kötetet 2016-ban adták ki magyarul, és azóta semmi hír a további öt könyvről. Csalódott vagyok, mert ez bizony egy remek sorozat a kiadó kínálatában, és ezt a molyos mutatói igazolják is, 90%-on áll.

A további két részre (Elkalapálva és Átverve) hamarosan sort kerítek, utána viszont marad a reménykedés, hogy a kiadó meggondolja magát, és mégis folytatja, esetleg jön egy másik kiadó, és megmenti.

Üldöztetve

Egy újabb sorozat, A Vas Druida krónikái első kötete. Friss, ropogós megjelenésű, a Könyvmolyképző Kiadó sötét örvény címkéjével, ami vagány fantasyt ígér.

Nagyon kíváncsi voltam rá, mert régen olvastam ütős fantasyt és megtetszett a druida téma is. A borító pedig meseszép. A főszereplő könnyen felismerhető rajta (bár a színvilág miatt szőkének látszik az eredetileg íren vörös üstöke) és a kis ikonok, amik a fejezetek elején szintén feltűnnek, impozáns darabok.

286 oldalával kényelmes vastagságú, könnyedén hordozható könyv. Ennyi azonban elég is lesz a külsőségekről.

Fülszöveg:

"Atticus O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédjai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegynél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó.
Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett kardjára, és évszázadok óta üldözi. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír- és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csapos lányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól…"

Az alapötlet remek és egy kis újdonságot is hoz a fantasypalettára, bár már kezdenek lecsengeni a vérszívók meg az angyalok. A kivitelezéssel azonban nem voltam teljesen elégedett.

Atticus (hadd ne kelljen leírnom az ír nevét) könnyen megkedvelhető főhős. Igaz, az elején tudálékosnak éreztem és a női nem iránti már-már túlságosan heves érdeklődése sem volt számomra kifejezetten szimpatikus. Értem én, hogy csodálja a női test bájait és nem veti meg a testi örömöket, de hogy pont ez legyen a gyenge pontja 2000 éves pályafutása alatt, az már nevetséges. Aztán valahogy mégis sikerült szimpatizálnom vele, amit talán a szarkasztikus megjegyzéseinek számlájára írhatok. Amellett ugyanis hogy spontán latin szavakat használ és Shakespeare-t idézget, üde, fiatalos beszólásai is vannak mindenféle századból kölcsönözve. Ráadásnak szórakoztató körítést ad a legnyilvánvalóbb megállapításoknak is. Szóval, ha az  olvasó belejön a stílusába, meg is kedveli. 

A gondom nem is vele volt vagy a többi karakterrel, hanem a cselekmény haladásának menetével és a mellékszálakkal.

Nem mondanám unalmasnak, de nem is az a végigharcolós fajta. Inkább a kettő között húzódik meg, mivel mindig történik benne valami izgalmas hol kisebb, hol nagyobb jelentőséggel és ezek között a könyv világát megismertető fejezetek szolgálnak átvezetéssel. És itt van az ír farkaskutya elásva...

Hearne fogta a világ teljes mitológiakészletét, a bevett vallásoktól a rég elfeledett ősi kultuszokon át a szektákig, és belegyömöszölte ebbe a könyvbe. Ez nagyjából olyan vállalkozás, mint egy kétajtós szekrényt beletuszkolni egy kézitáskába. Itt-ott ki is lóg.

A cselekmény haladtával a sorok ki-kiköpnek egy-egy istenséget tetszőleges vallásból, hogy belesimuljanak az eddig már kilógottak közé, ez pedig enyhén szólva is sok. Félreértés ne essék, remek ötletnek tartom ezt a "minden vallás panteonja létezik és köztünk jár" figurát, csak szerintem az író túlságosan sokat ragadott meg. Ha mondjuk ebben a részben csak az ír mitológiára koncentrált volna, bőven elég istenség szaladgált volna Atticus nyomában és az olvasó sem kapott volna fejfájást a sok mitológiai névtől. Aki olvasott már görög mitológiát, tudja milyen népes lehet egyetlen típus is, hát még ha ezt megszorozzuk pár ezerrel...

Az istenek népsűrűségét így én soknak éreztem, főleg a cselekmény akciójához és bonyolultságához mérve. Áskálódtak egymás ellen, Atticus feladata és szerepe azonban végig egyértelmű volt.

Ha már istenek meg mitológia, írnom kell kicsit a druida képességekről, amik ebben a kötetben nem bontakoztak ki teljesen. Atticus druida, a földből nyeri hatalmát és mindenféle kántálás helyett teák és amulettek készítésével foglalkozik. Ez pedig ötletes és praktikus, csak kár hogy nincs teljesen kifejtve, mihez ért és mik a korlátai. No, de majd a folytatásban bizonyára sok-sok druida gyorstalpalóval lepi meg olvasóit a szerző.

A könyv nagy színfoltja amúgy Oberon, az ír farkaskutya, aki a főhős legjobb barátja is egy személyben. A párbeszédeik (amik amúgy gondolatok útján működnek) kacagtatóak. Oderon annyira tipikus kutyus, hogy öröm hallgatni.

"Az elmúlt három napban végigsmároltál három istennőt" – jegyezte meg Oberon, miután Brighid távozott. "Cserébe jössz nekem háromszáz uszkárral, és kvittek vagyunk."

A másik színfolt a kedves öreg hölgy, Mrs. MacDonagh, aki laza, zugivó és utálja a briteket. Az ő beszólásai is nagyot dobnak a könyv humorán. 

A szereplőkre tehát nem lehet panasz legyen vérfarkas ügyvéd, hisztis boszorka vagy istenség. Ha pedig az olvasó cseppet jártas a vallásokban és mitológiákban, nem fog állandóan fennakadni, mégis ki kicsoda.

Összességében tehát, bár nem nyűgözött le, szórakoztató volt és tetszett. Szívesen olvastam, a rajongás szelleme azonban még a közelembe sem merészkedett.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a pimasz férfifőhősöket, nem zavarja őket a tömény mitológia és fantasy olvasmányra vágynak.

Kedvenc idézetem:

"Az a barát, aki segít neked eltűnni, de az az igazi barát, aki segít eltüntetni a hullát!"

Kiegészítés:

Tudtam jól, hogy sorozat része ez a könyv, mégis kicsapta nálam a biztosítékot, mikor pontosan utánajártam a dolgoknak.  Kapaszkodjon meg mindenki, A Vas Druida krónikák köteteinek teljes száma: 9!

Csak én érzem úgy, hogy Kevin Hearne nagyzoló hóbortban szenved vagy kompenzál valamit? Nem elég neki a világ összes istene, még 9 könyvet is ír róluk...

A megjelenésekkel egész jól is áll, mivel az USA-ban már az első hat kötet kapható. A hetediket pedig 2014 nyarára ígérte, míg az utolsó kettő a jövő homályába vész. 

Ez a tempó a magyar olvasóknak csak jó lehet, különösen, hogy a Könyvmolyképző Kiadó a második kötetet, Megátkozva címmel már elérhetővé tette. Ez a gyors utánpótlás pedig meglehetősen biztató, igaz, a könyvek fogyása nagyban befolyásolja majd a további megjelenés tempóját.

Akinek tehát az első rész tetszett, már most kezdhet spórolni a többire... 

Kíváncsi vagyok a folytatásra és bízom továbbra is rendületlenül kedvenc könyvtáramban. Addig meg akad bőven más kötet a várólistámon.

Technikai infó:

Több kiadónál is szokássá vált a dupla cím, vagyis hogy meghagyják az eredeti angol címet és alá biggyesztik kisebb betűvel a magyart. Értem a logikáját, néha tényleg jobban hangzik az eredeti, de mivel magyar nyelven szeretek olvasni, úgy döntöttem, ragaszkodni fogok a magyar címhez is. Szóval mostantól a bejegyzéseimben csak a magyar címmel illetem ezeket a könyveket. A korábbi bejegyzésekhez nem nyúlok, innen lép érvénybe a dolog.