Sárkányok könyve

Nagyon szeretem a sárkányokat, és mivel jelenleg alig van időm olvasni, úgy gondoltam, egy sárkányos novelláskötet pont ideális lesz nekem. Kár, hogy nem adta meg, amit vártam.

A borító mutatós, igazán csalogató.

528 lapjával meglehetősen terjedelmesnek tűnik, de 25 szerző munkája van benne, úgyhogy érthető a dolog.

Fülszöveg:

"Mint arról rengeteg mítosz és legenda tanúskodik, a sárkányok régóta, Kínától Európáig, Afrikától Észak-Amerikáig megragadják a képzeletünket. Akár bátor hősökkel harcba szálló fenevadakról, akár az embereket értékes tudással ellátó bölcsekről van szó, ezek a teremtmények számos eredet- és kalandtörténet nélkülözhetetlen szereplői, akik generációk óta óriási népszerűségnek örvendenek.
Az elismert ausztrál szerkesztő ebben a kötetben közel harminc novellát és verset gyűjt össze napjaink legnagyszerűbb science fiction- és fantasyszerzőitől, akik élénk fantáziával, egyedi meglátásaikkal egészen új fényben mutatják meg a sárkányokat."

Nem voltak kifejezetten nagy elvárásaim. Szerettem volna azt a minimális időt, amit olvasással tudok tölteni, lelkesen és könnyedén tenni. Ezért gondoltam, hogy novellák valók most nekem. Így nem ragadok bent egy történetben hosszú hónapokra, nem érzem problémásnak, ha hirtelen le kell majd raknom egy hétre a könyvet, hanem csak fel-felcsapom és olvasok kicsit. Hát, nem így működött a dolog. Ez persze nem feltétlenül csak a kötet hibája, lehet, hogy a lelkemnek épp egy hosszú történetben időzés esett volna jobban, mint ez a csapongás. Lehet, hogy nem vagyok gyakorlott novella-olvasó, bár évente azért egy-két ilyen kötet be szokott csúszni. Lehet, hogy csak a sárkányos történetekben vagyok finnyás. Esetleg a sárkányos könyveket is óvatosabban kellene kezelnem, mint a macskás történeteket...

Tudom, nem kell minden novellát elolvasni, szemezgetni is lehet belőle. Csakhogy a 25 szerzőből csupán kettőt ismertem, így nehéz volt mazsolázni. Plusz, ha már egyet elkezdtem, akkor végig is olvastam, hiába nem tetszett. Úgyhogy csak a verseket csaltam le a kötetből. Az nem az én műfajom, inkább nem is próbálkoztam vele. Így is fél évig ebben a kötetben ragadtam, és sajnos nem örültem neki.

Az első négy történet egyáltalán nem tetszett. Untam őket, vagy teljesen érdektelenné tettek. Már azon gondolkodtam, hogy félbehagyom a kötetet. Aztán jött Ken Liu novellája (Leheletnyi kék) és kicsit visszahozta a hitemet. Bár igazából itt sem a történet fogott meg, hanem a szerző stílusa. Van benne valami egyedi és különleges, és mivel olvastam már tőle (Az istenekkel nem lehet végezni), azonnal otthonosnak találtam. Szóval, ha valaki csak szemezget a kötetből, és szeretne egy izgalmasan megírt történetet, ezt a novellát semmiképp se hagyja ki.

Ezután felszívtam magam, és a következő néhány történettel el is voltam. (Brooke Bolander: Ahol a folyó betonná dermed - tetszett a környezetvédelmi üzenet; K. J. Parker: Élőhely - kedveltem a szerző stílusát; Ellen Klages: Bárányhimlő - kellemes volt a hangulata a gyerekszemszög miatt) Aztán a lelkesedésem egyre csappant. Volt amelyiken kifejezetten szenvedtem, és így utólag elég sok az, amire nem is emlékszem, annyira felejthetőnek bizonyultak. A végére már csak az hajtott, hogy túl legyek végre ezen a köteten, és kereshessek új olvasnivalót. Mert tudtam, ha elkezdek egy másik könyvet, ezt már nem fogom újra kézbe venni.

Összességében egyébként néhány általános gondom volt a történetekkel. Egyrészt nem voltak elég kreatívak. Pár kivételt leszámítva (Kelly Barnhill: Lucky sárkánya - ez volt a legkreatívabb és a legszórakoztatóbb történet) mindegyik klasszikus módon kezelte a sárkányokat, nem rugaszkodtak el más irányba, és így nem is tűntek izgalmasnak. Pedig ez a kötet egy jó kis gyakorlat lett volna valami merőben új koncepció megalkotására.

Másrészt a történetek nagy része nem adott se váratlan fordulatot, se katarzist. (Sarah Gailey: A sárkányról nem beszélünk - a katarzis hiánya itt zavart a legjobban, mert bár remekül indult, annyira lapos lett a vége, hogy csak tovább növelte csalódásomat.) Szóval olyan kis semmilyenek voltak, mint egy hosszú lábjegyzet. Jó ha van, el is olvasod, de tíz oldal után már nem is emlékszel rá.

Harmadrészt több helyen nem tetszettek az arányok. Vagy a világ felépítése volt elnyújtva novellához képest nagyon hosszúra, vagy túlságosan sok időt szentelt a szerző a főhős karakterének, aki általában egyáltalán nem volt szimpatikus nekem. (Kivétel Kate Elliott: A Hosszú Menetelés - mert itt kifejezetten tetszett a világ és a karakter felépítése és az atmoszféra, amit teremtett.)

A szerzői stílus is csupán néhány esetben adott annyi pluszt, hogy ne vegye el teljesen a kedvemet az olvasástól.

Ha mérleget akarok vonni, akkor azt mondanám a 25 történetből cirka 6-7 volt, ami tetszett valamennyire. Ezek sem voltak ugyan kiemelkedőek, vagy kifejezetten jó olvasási élmények, de lekötötték a figyelmemet és találtam bennük legalább egyetlen apró részletet, ami pozitív irányba billentette a mérleget. A többivel csak feleslegesen pazaroltam az időmet.

A számomra szimpatikus novellákat, már fent kiemeltem, csupán egyetlen történettel egészíteném ki a sort: Seanan McGuire: Kincs - mert tetszett a téma, és volt benne némi kreativitás.) A többi teljesen felejtős volt számomra.

Összességében kicsit bánom, hogy elolvastam ezt a kötetet, hat hónap ugyanis nagyon hosszú idő, és ezt tölthettem volna sokkal kellemesebb olvasmányokkal is. Így mindenkinek inkább csak azt javaslom, szemezgessen belőle. Nem érdemes mindegyik történetet végigszenvedni, inkább csak négyet vagy ötöt. Na, de hogy melyik legyen az a néhány? Ez már egyéni megérzés és döntés kérdése.

Azt hiszem, én most egy időre pihentetem a novellákat, és a sárkányos történeteket is. Ki kell hevernem a csalódást.

Mákháború

Még az elmaradt Könyvfesztivál miatt figyeltem fel erre a könyvre. A szerző meg volt rá hívva, és a fülszöveg alapján érdekesnek találtam a könyveit. A többes szám nem véletlen, mert a Mákháború egy trilógia első része.

A borító mutatós, a cím hangzatos, és 570 lapjával nem ígér összecsapott olvasmányt. Ránézésre tehát minden rendben van ezzel a könyvvel, akárcsak egy jól szituált ópiumfüggővel.

Fülszöveg önkényesen lerövidítve:

"Nikant ​elárasztja az ópium, amelyet a Mugeni Föderáció juttatott el a birodalom partjaihoz. A drog folyton emlékeztet a velük folytatott háborúra, amelynek csak a trifektaként elhíresült három hős – a Nőstényvipera, a Sárkánycsászár és a Kapuőr – tudott véget vetni. Ezen legendás lények mindegyike istenszerű hatalommal bírt, ők egyesítették a birodalom hadurait a Föderációval szemben. Azóta viszont évtizedek teltek el, és a trifekta felbomlott: a Sárkánycsászár meghalt, a Kapuőr eltűnt, egyedül a Nőstényvipera ül a trónon. Béke uralkodik, de az ópiumtól nem sikerült megszabadulni.Amikor Zsin kiváló eredményt ér el a kedzsun – a birodalmi vizsgán, amely a legtehetségesebb fiatalokat válogatja ki az akadémiákra – mindenki megdöbben: a vizsgáztatók, akik képtelenek elfogadni, hogy egy Kakas tartományban élő háborús árva csalás nélkül teljesítheti a vizsgát; Zsin nevelőszülei, akik azt hitték, végre kiházasíthatják a lányt, és ezzel további üzleti előnyökre tehetnek szert; és maga Zsin is, aki ekkor jön rá, hogy végre búcsút inthet az addigi életét meghatározó rabszolgaságnak és kétségbeesésnek. Még nagyobb meglepetést okoz, hogy Zsin Nikan legkiválóbb katonai iskolájába, a Szinegardba nyer felvételt.
Közben a keskeny tengeren túl ismét mozgolódik a Mugeni Föderáció, az újabb háborúhoz már csak egy szikra kell… és lehet, hogy egyedül Zsin mentheti meg az országa népét."

A történet ígéretesen indul, bár kissé vontatottnak éreztem a katonai akadémiát. Akkor azonban még nem tudtam, hogy a három nagyobb egységre tagolt könyvből bizony a legjobb részt olvasom. Ebből gondolom egyértelmű, hogy nem nyert meg magának ez a történet. Pedig láttam benne fantáziát, pedig egy ideig érdekes volt, pedig ebből lehetett volna egy ütős háborús történet is. Mielőtt azonban kifejtem, mi nem tetszett és miért, gyorsan összefoglalom azt a pár dolgot, ami viszont nagyon is tetszett.

Az első dolog, ami rögtön szimpatikussá vált a könyvben, az alternatív történelem volt. A szerző kínai, és meg sem próbálja palástolni, hogy Kína történelméből építekezett. Ráadásul Nikan felépítése, népei és viszonyai tökéletesen összecsengnek Kína kulturális vonásaival.

Nagyon tetszett, hogy a fantasztikus vonalat a sámánok képviselték. Érdekes volt erről olvasni, kár, hogy a főhősnő elég hamar megunta a hiedelemvilágot tanulmányozni.

Az elején tetszett a mák és az ópiumszármazékok "használata", ahogy bemutatta, mennyi gondot okoznak, és azt is, megfelelő mértékkel és tudatossággal nem is annyira ördögtől valók. Rettentően sajnáltam, mikor ez a vonal félresiklott, és a drog visszaredukálódott egy egyszerű eszközzé. Ezzel pedig sajnos a végére is értem a jó dolgok listájának, így elkezdhetem felsorolni a könyv hibáit, amit most egyáltan nem élvezek.

A történet számomra három sebből vérzik, haladjunk súlyossági sorrendben.

Artériát ért seb maga a főhősnő, Zsin. Zsin kezdetben egy csóró lány, aki ki akar törni, és ezért küzd, tanul végkimerülésig. Szimpatikus nem igaz? Igen, itt még az, azonban ennél közelebb nem lehet kerülni hozzá. A karaktere ugyanis annyira kettős, és ez most nem a jó értelemben vett szélsőség, hogy nem igazán lehet azonosulni vele. Az elején csupán annyi a célja, hogy kitörjön a nyomorból és végigjárja az akadémiát. Aztán már nem elég kijárni azt, a legjobb akar lenni, hogy utána hadvezéri babérokra törhessen. Itt még úgy voltam vele, oké, ambíciózus lett a hölgy, de aztán a csatában maga volt a megtestesült skizofrénia. Egyik pillanatban hüppögött, mint egy kislány a gyilkosság etikáján merengve, a következőben pedig egy vérszomjas tömeggyilkossá vált. Aztán persze megint hüppögni kezdett, mert tömeggyilkosnak lenni mégsem olyan jó... Ráadásul ez a két pólus nem megfontoltan és felépítetten váltakozott, hanem úgy, ahogy Zsin sodródott az árral. Számomra tipikusan olyan szereplő volt, aki arra hajlik, amerre a szél fúj, ez pedig egy főhős esetében egyáltalán nem dicséretes.

Csupán vénát ért seb maga a háború. Ahhoz képest, hogy a szereplők az akadémián stratégiai értekezéseket folytattak, a háború meglehetősen egyszerűen volt leírva. Mintha az írónő csak a címszavakra (pl.: ostrom, utcai csetepaté, áltámadás) fókuszált volna. A háború nagy része abból állt, hogy Zsin pislogott, és hol szerette a parancsnokát, hol utálta. Igen, a kapcsolataiban is ilyen skizofrén módon viselkedett. Ráadásul a "nagy háborús csel", amit képes volt a szerző egy egyszeri nézőpontváltással az olvasó orra alá dörgölni, indokolatlannak hatott. Leszámítva persze a folytatást, mert a háborús ámokfutás után kellett valami, amire lehet fogni a következő kötet létjogosultságát.

Felületi sérülések, amelyekből túl sok van, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket, az indokolatlan túlzások és a kihagyott ötletek. 

Teljes mértékben indokolatlannak éreztem a város népirtása közben elkövetett kegyetlenségek részletezését. Egy vagy két fejezet hosszan tárgyalta, milyen módszerekkel zsigerelték ki a civil lakosságot, és ezt most szó szerint értem. Bőven elég lett volna megmutatni a hullahegyeket, nem volt semmi szükség a részletezésükre. Még akkor sem, ha ezzel akarta igazolni Zsin tömegpusztítását, mert nem jött össze.

A sámánok és istenek kapcsolata egyszerre volt kevés és sok is. Sajnos itt sem találta meg a könyv az egyensúlyt, így rengeteg kérdés megválaszolatlan maradt, hiába vonultatott fel egy egész csapatnyi sámánt.

Kihagyott ötlet volt minden "csavar" a könyvben, mert nem voltak igazi csavarok. Könnyen ki lehetett következtetni mindent, időnként pedig az írónő nyomta az ember orrába a válaszokat, mint ahogy a háborús cselnél írtam.

Az utolsó döfés pedig a mák, ami legalább olyan skizofrén módon jelent meg, mint a főhős, mikor pedig együtt voltak, az maga volt a drogos, érthetetlen bódulat. Nem volt következetesen leírva, mikor, mennyit és miért kell használnia egy sámánnak. Az pedig, hogy Zsin úgy indult, hogy mák közelébe sem megy, mert tudja, milyen csúnyán elbánik az emberrel, majd szinte könyörgött, hogy használhassa, aztán lenézte a parancsnokát, amiért ópiumot szív, ám a végére ő maga is a pipa rabjává vált, számomra emészthetetlen volt.

Összességében tehát nem tetszett ez a könyv. Az alapötlet jó volt, ám a kivitelezés nagyon nem az én ízlésemnek megfelelő irányt vett. A főhős csapnivaló, akivel nem lehet azonosulni, és a történet túl van írva. Alig két hétig tartott, míg átrágtam magam a könyvön, ám legalább egy hónapnak tűnt olvasás közben.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik az alternatív történelmet feldolgozó könyveket, és érdeklődnek Kína iránt. Aki viszont egy jól összerakott fantasztikus elemekkel fűszerezett háborúról szeretne olvasni kedvelhető szereplőkkel, keressen egy másik történetet. (Tudom ajánlani a Lőpormágus-trilógiát.)

No, és hogy folytatom-e ezt a trilógiát? Nem.