A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nyitott Könyvműhely. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nyitott Könyvműhely. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. március 4., péntek

Jakuzák holdja

Ez a könyv régóta érdekelt, elsősorban az alcím miatt: Egy gengszter lányának visszaemlékezései. Már maga a téma elég érdekes, főleg ha japán viszonylatban nézzük. A jakuzák legalábbis valamiféle egzotikus bűnözőfajtának tűnnek.
A borító mutatós, hiszen maga a szerző, Shoko Tendo szerepel rajta impozáns tetoválásával. Kemény kötést kapott és mindössze 234 oldal, ezért gyorsan végig lehet lapozni. A könyv felén kiegészítésként néhány fénykép is szerepel illusztrálva a szerző elmesélt életét.
Ránézésre tehát minden adva van, hogy az olvasó elégedett legyen, azonban a külső néha megtévesztő lehet.
Fülszöveg:
"Sokkoló, brutális és őszinte vallomás a japán alvilág szigorúan zárt világáról és egy nőről, aki képes volt kitörni belőle.
Shoko Tendo egy dúsgazdag jakuzafőnök harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Fiatalkorát sokáig a luxus, a fényűzés határozta meg. Ugyanakkor az iskolában szembe kellett néznie a tanárok, iskolatársak előítéleteivel, piszkálódásaival, otthon pedig az apja részeg dührohamai tartották rettegésben. A család végül eladósodott, Tendo pedig rossz társaságba került. Tizenöt éves korában már bandatag volt, tizennyolc évesen rászokott a kábítószerre, a húszas éveit pedig az erőszakos, kegyetlen férfiakkal folytatott viszonyok sora árnyékolta be.
Szülei halálát és saját öngyilkossági kísérletét követően úgy döntött, változtat az életén. Döntését egy tetoválás jelképezi: a szinte egész testét beborító műalkotás elkészülése közben tudott erőt gyűjteni, hogy végre a saját kezébe vegye élete irányítását.
A kiközösített, megalázott nő saját sorsa ellen vívott sikeres harca sokak számára példamutató lehet."
Visszaemlékezésekről, naplókról mindig nehezebb véleményt alkotni, mivel ilyenkor fennáll a veszély, hogy az olvasó értékelése átcsap az író életének kritikájába. Ezért már most ki kell jelentenem, nem kívánom megítélni vagy elítélni a hölgyet, sem okoskodni a hibái felett, csupán leírom, milyen gondolatokat ébresztettek bennem a sorai.
Ez a könyv nem a jakuzák világáról szól, legfeljebb annak perifériájáról. Előzetes elvárásaimat ezért nem teljesítette, mert nem tudtam meg többet ezekről az "egzotikus bűnözőkről", a belső dolgaikról vagy akár a rendőrséggel való kapcsolatukról.
Szóval az alcímből a visszaemlékezés az, ami hangsúlyos és itt ért a másik csalódás. A fülszöveg alapján egy kicsit a körülmények áldozatává vált, sok problémával megküzdő, erős és határozott nőt vártam. Csakhogy bár Shoko erős jellem, nem a körülmények áldozata és nem is az a független és kemény nő, akivel tudnék azonosulni, vagy aki inspirálna. Ő ugyanis az esetek többségében magának kereste a bajt, akár a csordaszellem hajtotta, akár a vak románc. (Szerelemnek ugyanis nem nevezném a pénztől függő kapcsolatokat.) Mikor pedig kifejezetten rosszra fordult a helyzete, önsanyargatásba kezdett és ez nem épp követendő példa. Hiába szedte tehát össze magát harmincas éveire, kamaszkora óta fokozódó tévelygései elvették a könyv kétharmadát.
Nem tisztem azonban elítélni őt, amiért követve a környezetében élőket és testvérét, a drogok és veszélyes alakok világába tévedt. Azt sem róhatom fel neki, hogy újra és újra olyan férfiak mellett kötött ki, akik kihasználták, nem becsülték, sőt, szabályosan megalázták az összes lehetséges formában. Azonban muszáj megjegyeznem, hogy cseppet sem értettem a döntéseit.
A jakuzákról tehát nem sokat tudtam meg, ám a kallódó kamaszokról és drogfüggőkről, valamint a felhalmozott adósságokról annál többet. Ehhez pedig hozzájött egy csipetnyi japán mentalitás.
Shoko bátor volt, hogy ennyire nyíltan leírta élete legszörnyűbb perceit is a drogfüggőség hallucinációitól a bántalmazásáig. Nem úgy néz ki, mintha bármit is titkolna, a szöveg néhol mégis kevés. Az előszóban megjegyzi, hogy nem profi az írásban és bár nincs különösebben nagyobb baj a szöveggel, ez a kijelentés igaz. Vannak túlrészletezett részek és alig említett fontosabb momentumok, illetve időnként beletűzdelt romantikusnak szánt anekdoták. Néhányszor úgy éreztem, túlmagyarázza a történteket valamint akkori érzéseit.
Manabu Mijazaki utószava viszont sokat lendített a könyv kerekségén. Ezekkel a párhuzamokkal került a kötet picit közelebb az alcíméhez. 
Összességében azonban azt kell mondanom, még mindig nyomába sem ér előzetes várakozásaimnak. Érdekes volt, nem bánom, hogy elolvastam, de nem sokat adott nekem.Csupán egy visszaemlékezés egy viszontagságos női sorsról. 
Azoknak ajánlom, akik szeretnek benézni sötét sarkokba és nem riasztja el őket az élet kevésbé napos oldala. Akit azonban kifejezetten a jakuzák érdekelnek, keressen egy másik könyvet.

2012. július 14., szombat

Lencsilány

"Egyszer volt, hol nem volt
egy icipici házikó,
icipici házikóban
icipici ágyikó.

Ottan élt, éldegélt
egy icipici Lencsilány,
icipici anyukával
túl az Óperencián.

Icipici Lencsilányka
Lencsibabát ringatott,
anyuka is ezt csinálta,
s boldogságban éltek ott.

Amikor este lett,
az icipici lányka félt,
s icipici anyukája
mondott egy mesét."

Gondolom, mindenki hallotta már ezt az icipici mesét. Lakatos István egy könyvet írt/rajzolt köré, ami ezzel a kedves kis mondókával kezdődik, illetve végződik.
Molyon hallottam először a tehetséges kortárs művészről és természetesen első látásra beleszerettem a stílusába. Már a könyv borítója is egyszerre tűnik aranyosnak és sötétnek, amolyan gótosan szomorúnak. Ráadásul sok jót hallottam legújabb könyvének (Dobozváros) történetéről. Épp ezért úgy csaptam le a könyvtár polcán hívogatóan díszelgő Lencsilányra, akár keselyű a döghúsra.
Mielőtt azonban belemennék a részletekbe, egy kis fülszöveg, bár a könyvön nincs ilyesmi.
"Lakatos István első önálló kötetének főhőse a szerző legnépszerűbb karaktere, Lencsilány. Az egyszerre kísérteties és gyermekien bájos történetek egy furcsa, álomszerű világba repítik el az olvasót.Végre egy magyar képregény, amelyet a gyerekek és a felnőttek egyaránt élvezhetnek: előbbiek a szeretnivaló figurák, utóbbiak pedig a borzongató hangulat miatt. A szerző képi világa a zaklatottság és a harmónia tökéletes egyensúlyáról árulkodik. A kötet minden egyes képkockája önálló képzőművészeti alkotás. Az ezeken keresztül életre kelő mesék nem egy esetben klasszikus irodalmi művek egyedi feldolgozásai."
Én nem ajánlanám gyerekeknek. Persze, ránézésre egy helyes kis mese és a történetek rövidek, egyszerűek, mégsem kicsiknek valók. Nem tudom megítélni, egy kisgyerek mit szűrne le belőlük, így csak a saját élményeimre hagyatkozhatok, mégis úgy érzem, őket is meghatná Lencsilány kalandja. A gyerekeknek pedig fontos a boldog befejezés, ami itt elmarad.
A könyv rövid, alig 60 oldal, ám ez valóban tekinthető képzőművészeti alkotásnak is.
Személy szerint a rajzokat sokkal többre becsültem, mint a történeteket. 
Négy és fél (A fél egyetlen oldalt jelent.) történetet mond el, amik mind szomorúak, sötétek, néhol Lencsilány számára félelmetesek (Ám vele van a rettenthetetlen Lencsibaba.) és itt-ott megindítóak. Az olvasó, miközben a csodálatos képekben gyönyörködik, akaratlanul is eltöpreng egy-egy mondat jelentésén és így bukkannak a felszínre az elrejtett mondanivalók.
Szomorú sorsú, furcsa karakterek az értelmetlen küzdelemről, a segítségnyújtásról, a szerelemről, a veszteségről, az elengedésről és a "fekete csöndről".
Ha nem volnának ilyen tüneményesek a rajzok, mint a mellékelt képen látható szomorúan kuporgó Lencsilány, aki mint mindig Lencsibabát szorongatja, elég depressziós egy könyv lenne. Ám így veszít kicsit a sötétség éléből, ami kell is.
Többet nem mondhatok a könyvről, ezt olvasni, látni és nem utolsósorban érezni kell. Valakit vagy megérint, vagy nem. Engem megfogott, bár nem annyira, mint vártam. Talán kicsit túl nagy elvárásokkal vágtam neki.
Ajánlom azon felnőtteknek, akik még mindig szeretnek meséket olvasni, akik értékelik a művészi rajzokat és nem tartanak egy kis szomorú töprengéstől. Meg persze azoknak, akik Lencsibabát ölelve éneklik az icipici lencsidalt.

Nem bírom megállni, muszáj még egy képet beletennem a bejegyzésbe. Egyszerűen imádom ezeket a rajzokat.
Érdemes figyelni a művész úrra, mert ha van még ízlés és művészeti érték icipici hazánkban, akkor még sokra viszi. Szeretném minél több helyen látni ezt az egyedi, borongós, mégis iszonyatosan aranyos stílust. Megérdemli a figyelmet.
Remélem, a könyvtárban előbb, vagy utóbb belebotlom a Dobozvárosba is.

Megjegyzés:
Olyan jó érzés, mikor tehetséges kortárs alkotókra bukkanok. Ilyenkor érzem, hogy igen, most is lehet maradandót és értékeset alkotni.

2010. december 2., csütörtök

Scott Pilgrim


Két napja folyamatosan vigyorgok. Szinte ok nélkül, bár én a hónak tulajdonítom jó kedvemet. Imádom a havat! Annyira gyönyörű és cseppet sem bánom, hogy több réteg ruhát kell magamra vennem, ha ki akarok lépni a házból. Már a fejemhez vágták többen, hogy nem vagyok normális, én akkor is szeretem a telet. A hosszú sétákat a hóesésben, mikor minden csendes és csak a talpad alatt ropogó hó hangját hallod, miközben cikáznak körülötted a fehér pihék. Fura, de ha szép nagy pelyhekben esik, akkor akár a főváros nyüzsgő belvárosában is lehetsz, mégis minden csendes és megnyugtató. Mázli, hogy épp olyan helyen lakom, ahol meg is maradt.
A hó pedig ünnepi hangulattal párosul, bár lehet, hogy a karácsonyi vásár hozta ki belőlem a dolgot. Kedden este szétfagytam kicsit a vásárban, de megérte. Jó társaság és sok szép holmi szigorúan csak a szemeknek és már nem is számítanak a mínuszok.
Ráadásul ma délelőtt is esett a hó és bár várakozásom ellenére nem hóesésben vonatoztam haza, mégis amint leszálltam a vonatról nagy hópihék fogadtak és csendes hóesésben sétáltam a házig. Otthoni levegő, csend és hó. Tökéletes. (Csak a gurulós bőröndöm nem gondolta így...)

Ennyit az időjárásról.
Most egy manga foglalkoztatja gondolataimat többek között.
Még egy piros pont kicsiny városkámnak a könyvtár miatt. Nem tudom, máshol mennyire elterjedt, de nálunk a polcokon mangák is vannak. Meglepő? Cseppet sem. A dolog nyitja csupán annyi, hogy a városi könyvtár góréjának a fia anime és manga kedvelő, conokra járó és természetesen könyvbarát. Első kézből tudom, (vagyis pont ettől a sráctól, mivel az osztálytársam volt) hogy mikor az apukája vásárol a könyvtárnak gyakran megkérdezi a családot, hogy mit szerezzen be. Ő meg szépen felír a listára néhány mangát a városunkban élő hasonszőrűek nagy gyönyörűségére.
Szóval bementem a könyvtárba visszavinni a Tolkien könyveket és kivettem ezt a hihetetlen képregényt. Azért olvasok most mangát, mert könnyed és tökéletes az unalmas percekre a vonaton, vagy épp az órák között. Amúgy nem vettem még életemben egyet sem, mivel enyhén szólva, rohadt drága. Árban kb. annyi, mint egy pár száz oldalas regény, szóval nem éri meg az én szemszögemből. Megjegyzem, egyszer láttam az aluljáróban egyet fizet kettőt kap felirat alatt két mangát. Mivel siettem, meg sem álltam szemügyre venni őket. Azóta bánom...
Akkor rá is térek erre a műre.
Néhány perce rákerestem, hogy egy épkézláb ismertetővel is szolgálhassak és bár azt nem találtam, felcsillant a szemem. Készítettek belőle filmet. Épp most töltöm le és alig várom, hogy megnézhessem. ^^
De maradjunk a mangánál. Kénytelen vagyok magam ismertetőt írni, ami egyáltalán nem az erősségem.
Scott Pilgrim egy 22 éves kanadai srác átlagos élettel. Már amennyire átlagos az, ha a lakótársa, akivel közös ágyban alszanak, meleg, gimnazista lánnyal jár és egy átlagon aluli rockbanda basszusgitárosa. Ehhez hozzájön még egy álom nő (szó szerint) és néhány nagyon zabos expasi.

Na, valami ilyesmi. ^^
Cselekményről inkább nem írok semmit, mert azzal elrontanám a meglepetéseket. Inkább a véleményemet fejtem ki. Eszméletlen jó! A sztori és a szöveg nagyon el lett találva. Kedvenc karakterem pedig nem más, mint Wallace Wells, aki Scott iszonyat jó humorral megalkotott meleg lakótársa. Nagyon nagy arc.
Valószínűleg őrültnek néztek miközben olvastam, mivel alig bírtam visszatartani a röhögőgörcsömet. Hajlamos vagyok olvasás közben érzelemnyilvánításokra és felkiáltásokra cseppet sem törődve azzal, hogy épp otthon egyedül, vagy nyilvános helyen, több tucat emberrel körülvéve teszem. De ezt a mangát nem lehet nevetés nélkül végigolvasni, azt garantálom. Csak ajánlani tudom mindenkinek. Tökéletes kikapcsolódást nyújt és bár a rajzolása nem az én szívemnek kedves gyönyörűen kidolgozott kategóriába tartozik, ez cseppet sem ront értékéből.

Egy gyors megjegyzés a végére, amit muszáj leírnom:
Kedden este a karácsonyi vásárról hazafelé tartva ülök a metrón. Szemben velem ül egy srác. Nézem, nézem és nagyon ismerősnek tűnik valahonnan. Tovább bámulom, ő meg visszabámul. Így ülünk egy ideig, majd magamban röhögni kezdek, amint leesik, kire hasonlít. Gossip Girl rajongók figyelem, megtaláltam a magyar Chuck Basst! Szemszín stimmel, áll és arccsont szintén, félig felsőbbrendű és szarok a világra tekintet egyezik, ahogy a stílus (feltűnő és színes ruhák) és még a fül is. (Észrevettem, hogy Ed Westwick elég érdekes füllel rendelkezik, mivel nincs fülcimpája. Aki nem hiszi, járjon utána! :D)