Egy kegyetlen dal

Régóta szemeztem ezzel a könyvvel. Victoria Schwab könyveivel ugyanis vegyesek a tapasztalataim. Általában jó ötletei vannak, ám képtelen egy kötetben gondolkodni, a folytásokra viszont néhol évekig (péládul Viszály) néhol egy örökkévalóságig (lásd Az Archívum) kell várni. Szóval hiába tűnt érdekesnek ez a könyv, inkább kivártam, míg kiderül, hány kötet is várható pontosan.

Nos, kettő, mivel a Verity szörnyei sorozatot a második rész után lezárta. Maradjunk azonban egyelőre ennél a nyitó kötetnél.

A cím hívogató, a borító szép és 394 lapjával kellemes terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg:

"A város kettészakadt. Északot a rettegett Harker-család uralja, a Déli Várost pedig a Flynn-klán. Háborújuk szó szerint szörnyeket szabadított el a világban: lényeket, amelyek mások félelmével, húsával és vérével… vagy a lelkével táplálkoznak.
Kate Harker másra se vágyik, csak hogy bebizonyíthassa apjának, a keménykezű Harker-családfőnek, hogy ugyanolyan kegyetlen, mint ő. Kate ember, de szörnyé akar válni.
August Flynn másra se vágyik, csak hogy jó ember lehessen, jószívű, mint apja, az ártatlanok védelmezője. Csakhogy egyetlen dallammal képes elragadni és elemészteni a védtelenek lelkét. August szörnyeteg, de emberré akar válni.
Egy nap lehetőséget kap, hogy segítsen: magát a nagyszájú Kate-et kell szemmel tartania, akit éppen újabb iskolából tanácsoltak el.
A háttérben azonban soha nem látott fenyegetés ébredezik. August és Kate több választásra kényszerül: hősök lesznek, vagy a sötétség oldalára állnak – barátok lesznek, vagy ellenségek. Döntésük tétje nem pusztán az életük, a város jövője is ezen áll vagy bukik."

A háttérvilág kifejezetten kreatív. Nekem legalábbis nagyon tetszett a szörnyek keletkezési módja. Az írónő az információkat róla fokozatosan adagolja, és persze néhány részletet megtart a homályban. A cselekmény is hasonlóképpen bontakozik ki, bár én meglehetősen kiszámíthatónak találtam.

A történet két szálon, két szereplőt követve fut. A két karakter útjai természetesen hamar találkoznak, és a kapcsolatuk is megmarad a kiszámíthatóság határán belül. Ettől függetlenül azonban elég gyorsan halad a cselekmény, egyik esemény követi a másikat, amelyek nagy része akciót is tartalmaz, így pergős olvasási élményt nyújt.

A karakterek tipikusnak mondhatók, ám ezzel nincs semmi baj. A motivációjuk tiszta, a szerepük a történetben világos, úgyhogy rendben voltak, bár egyikük sem lett igazán a kedvencem.

Nagyon tetszett ez a "ki az igazi szörny" kérdéskör, amelyet a történet újra és újra körbejárt. Na, és ha már szörnyek, a háromféle típus besorolása is kifejezetten ötletes volt. Úgy súlyozódtak, ahogy a keletkezésük alapja is egyre súlyosabb bűnt jelentett. Viszont ezzel kapcsolatban nagyon sok kérdés felmerült, amelyekkel nem igazán foglalkozott a könyv. Persze, lehet hogy az írónő egyszerűen meghagyta őket a második kötetre, amelyet az első rész lezárása sugall is kicsit. Azért érdemes lett volna foglalkozni a háttér szürke zónájával is, mert egy ilyen erőteljes ötlet megérte volna a legteljesebb kibontakozást. (Egyébként ez a bűn nyomot hagy dolog, egy remek animét juttatott az eszembe: Psycho-Pass.)

Ki kell még emelnem egy dolgot a könyvből, a zenét. Ebben a történetben a zene hangsúlyosan fontos szerepet kap, ami szintén egy jó húzás volt az írónő részéről. Zenerajongóként nagyon tudtam értékelni azt a különleges hatalmat, amellyel ebben a könyvben felruházta a dallamokat.

A cselekményben helyenként vannak kicsit elcsépeltnek ható elemek (például, hogy akciófilmek alapján bárki tud kocsit lopni), ám ezek nem akadályozzák a szórakozást. A történet legpozitívabb tulajdonsága ugyanis az, hogy pörög, így az olvasó egyáltalán nem unatkozik rajta, ahogy egyik bajból a másikba követi a főhősöket.

Összességében tehát kellemes olvasási élményt nyújtott ez a könyv. Kalandos fantasztikus kikapcsolódásnak épp ideális volt.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik Victoria Schwab regényeit, mert ez bizony a jobbak közé tartozik, illetve mindenkinek, aki szörnyekre épülő disztópikus kalandra vágyik. Mivel a főhősei kamaszok, a könnyen fogyasztható történetek közé tartozik.

Kiegészítés:

A második rész, Egy sötét duett szintén elérhető magyarul. Bár a "most rögtön kell nekem a folytatás" érzés nem kapott el, valamikor sort kerítek az elolvasására.

Viszály

Több könyvet olvastam már Victoria Schwab tollából, ám eddig mindegyik ifjúsági regény volt, így kíváncsi lettem, milyen az, amikor felnőtt szereplőkről ír.

A borító mutatós és vastagságra is kellemes könyv alig 400 lapjával.

Fülszöveg:

"Victor és Eli két különc kollégiumi lakótárs, akiket nagyravágyásuk és átlagon felüli intellektusuk egyaránt összeköt. Diplomamunkájukhoz az adrenalin hatásait, és a halálközeli élményeket kutatják, egészen a nyugtalanító eredményig: megfelelő körülmények között bárki szert tehet emberfeletti képességekre. Amikor az elméletet gyakorlattá változtatják, az események nem várt, és borzalmas fordulatot vesznek.
Tíz évvel később Victor megszökik a börtönből, hogy esküdt ellenségévé vált egykori barátja nyomába eredjen. Segítője egy fiatal lány, aki zárkózottságával leplezi bámulatos képességeit. Eközben Eli semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy eltörölje a föld színéről a szuperképességekkel rendelkező egyéneket – kivéve társát, egy vasakarattal bíró, rejtélyes nőt. Az árulás és a veszteség fájdalmától hajtott ősellenségek mindkét oldalon emberfeletti erőkkel felfegyverkezve készülnek beteljesíteni bosszújukat – de vajon melyikük éli túl a végső összecsapást?"

Nem igazán voltak előzetes elvárásaim, így a könyv nyitánya pozitív meglepetésként hatott. Tetszett a cselekmény fokozatos kibontakozása, ahogy a jelen és a múlt fejezetről fejezetre váltakozva haladt. Tetszett, hogy mindegyik szereplő nézőpontjába belepillanthatott az olvasó, és a kissé borongós hangulat kifejezetten passzolt hozzá. A kötet így kellemes olvasási élményt adott, egyáltalán nem unatkoztam rajta.

Van valami megkapó a szuperképességű szereplők történeteiben, ami felkelti az olvasó kíváncsiságát, és arra készteti, hogy elkacérkodjon a gondolattal, melyik képesség áldás és melyik átok. Az írónő így egy remek alaptémát választott. Valahogy mégis úgy éreztem időnként, hogy mindez csupán a körítés. A konfliktushelyzet kiszínezése, mert a könyv veleje egyértelműen egy se veled, se nélküled kapcsolat és az ebből adódó bosszú körforgása. Van egy olyan érzésem, hogy szuperképességek nélkül is megállta volna a helyét Victor és Eli párharca. Egy dolog azonban hiányzott nekem, a barátságuk alapja. Egyértelműen nem bírnak létezni a másik nélkül, ám nem igazán értettem, hogyan alakult ez ki, ha a múltban is olyan felszínes, féltékenységtől és irigységtől terhes volt a kapcsolatuk. Nekem az, hogy mindegyik okos, nem elég egy ilyen szoros kapocshoz. Főleg, ha a kötet végi összecsapást nézzük, ahol egyértelműen csak cicáztak egymással...

A testvérek kapcsolata már egy fokkal megérthetőbbnek bizonyult, illetve a melékszereplők motivációi is egyértelműek voltak. A karakterekre általánosságban nem volt panaszom, tetszett, hogy inkább antihősök voltak, mint hősök, és hogy nem igazán volt a történetben "jó oldal". Ez egy tetszetősen merész megközelítés. A képeségeik azonban nem lettek kihasználva maximálisan. Itt is érződött, hogy inkább díszletként, mint legfontosabb tényezőként voltak jelen.

A legnagyobb problémám a könyvvel mégsem ezekből a kisebb hibákból fakadt, hanem a történet befejezetlenségéből adódott. Egyszerűen nem értettem, miért nem lehet lezárni ezt a sztorit. Pörgős, olvasmányos, izgalmas, de nincs benne annyi szufla, hogy elbírjon egy folytatást, pláne nem több kötetnyit. Ó, igen, ez egy sorozat, Az elvetemültek első kötete. Tisztában voltam ezzel, mikor belekezdtem, így olvasás közben újra és újra azon kezdtem agyalni, miért. Miért kell ennek folytatás? Ráadásul a folytatás lehetősége kivégezte a végkifejletet, egyszerűen súlytalanná tette a főhősök cicázását, és megölte az izgalmat.

Összességében ez a könyv egy kellemes anti-szuperhősös kikapcsolódás. Nem bántam meg, hogy elolvastam, de nagyon sajnálom, hogy ez a történet nem fért bele egy kötetbe. Egy rendes fináléval sokkal jobb véleménnyel lennék róla.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a negatív szereplőket, és unják már, ha a főhős "jófiú", számukra üdítő kikapcsolódást nyújthat. Ha viszont valaki nem kedveli az indokolatlanul elnyújtott történeteket, óvatosan bánjon vele.

Kiegészítés:

Ami a folytatást illeti, a második kötet, Vengeful már megjelent angolul, és ahogy a Fumax Kiadót ismerem, hamarosan megjelentetik magyarul is. Az írónő írt egy rövid előzmény történetet is a sorozathoz Warm Up címmel. Illetve a sorozat státusza még nem lezárt, mert az írónő szereti sokáig függőben hagyni munkáit, főleg ha belekap valami másba, így nem lennék meglepve, ha valamikor előállna a következő, harmadik kötettel.

A Fényigéző

A második kötet szórakoztatóságán felbuzdulva nem haboztam lecsapni A mágia árnyalatai trilógia befejező részére. Kár, hogy a lezárás érdektelenebbnek bizonyult, mint a történet nyitó kötete.

A borítóra viszont egyáltalán nem lehet panasz, tökéletesen illik a korábbi részekhez fekete-fehér-vörös színkombinációjával és London térképe ismét hangsúlyosabbá vált rajta.

576 oldalával épp olyan hosszú, mint az előző kötet, ezért is kár, hogy tartalom szempontjából ez a vastagság elég nagy túlzásnak érződik.

Fülszöveg:

"Végigsöpör a sötétség a mágiában gazdag Londonon. A mágia törékeny egyensúlya felborult, uralkodók buknak el, mialatt a gonosz feltartózhatatlanul gyilkol a birodalomban. Kell, az egyik utolsó antari mágus és Szelina Bard, az ügyes tolvajlány felveszi a harcot az ősi ellenséggel, aki magának követelik a hatalmat a főváros fölött. A pusztító mágia ellen csel, hősiesség, kitartás és bajtársiasság a fegyverük."

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol a második rész véget ért, vagyis a mágikus viadal után. Ez egy elég izgalmas felütés és elég gyorsan meg is sokszorozódnak a problémák Holland jóvoltából, de aztán valahogy a könyv ellaposodik. A történet fő konfliktusa nyilvánvaló és egyértelmű, az írónő mégis addig húzta és tűzdelte tele mellékszálakkal, hogy az egész egy rettentően elnyújtott és érdektelenné váló problémává alakult.

Egyszerűen túlságosan sok a kitöltő elem: visszaemlékezések, más országokkal kapcsolatos politikai kérdések, furcsa narrációváltások, amelyek kiszólnak a történetből, Szürke London, sőt még Fehér London is egy érdektelen mellékszereplővel, illetve rengeteg felesleges verbális évődés a főhősök között. Helyenként konkrétan untam ezt a könyvet.

Az írónő tehát túlnyújtotta, mint háziasszony a rétestésztát és sajnos még mindig nem döntötte el, hogy milyen legyen az ízvilága. A kötet felütése sötét, már-már apokaliptikus és hullanak az emberek tömegével. Ehhez hozzájön Lina a kiállhatatlan (Rájöttem, hogy sajnos egyáltalán nem kedvelem.), aki mindig bajba kerül, mindig lekaszabol egy tucat embert lelkiismeret-furdalás nélkül, ám mégis ő a női főhős. Az ő karaktere tehát tovább növelné a könyv sötét tónusait, ha nem lenne tinilány és ez nem lenne valójában egy tinikönyv. Attól ugyanis, hogy patakokban folyik a vér, mert az antarik valahogy sosem fogynak ki belőle, nem lesz ez egy véresen komoly kötet, sőt. Lina gyerekes hisztijei és szónoklatai Holland ellen nevetségesek voltak. A hölgy ugyanis épp olyan hidegvérű gyilkos, ha nem rosszabb, mint a fehér londoni srác, csak épp eljátssza a mártírt, mert egy számára kedves ember eltávozott az élők sorából. Ismétlem, a fél lakosság elpusztult díszletként, de mégis ezen haláleset körül forog a világegyetem, vagy legalábbis Lina világa és ezzel a könyvvé is.

A tinikönyv effektust pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy itt a világ - vagyis inkább világok - vége, spontán lángra kapnak emberek az utcán, mégis mindenki a szerelmi életével van elfoglalva. Olyannyira, hogy az időhúzásnak is minősülő kis kirándulás nászúttá válik egy indokolatlan ágyjelenettel és "mágikus orgazmussal." Igen, ez a szókapcsolat szerepel ebben a könyvben. Nem, én sem értem, miért volt erre szükség...

Ráadásul, ha már szerelmi szál, az írónőnek nem volt elég Kell és Lina bimbózó románca (pedig nagyon tetszett, hogy a történet elején mellékes szálként volt csak jelen), hanem bele kellett szuszakolnia egy szerelmi drámába a másik herceget is. Ráadásul, hogy csavaron egyet rajta, egy meleg szerelmi drámába gyömöszölte szegényt, akinek amúgy is épp elég érdekes és problémás lett volna a puszta léte is a korábbi varázslatoknak köszönhetően. Nem mintha gondom lett volna a herceggel és hősszerelmes kalózával, de az írónő ezzel sem igazán kezdett semmit az időhúzáson kívül. Elhintette, hogy ebben a világban sem mindenki fogadja el az azonos neműek kapcsolatát, aztán a végén mégis minden egyszerű és boldog véget ért.

Apropó vég, a befejezés a hosszú felvetetés után kurtán furcsán és cseppet sem sötéten hatott. Néhány szereplő ugyan meghalt, de senki hangsúlyos és így a felvezetett világpusztulás és sötétség teljes mértékben hiteltelenné vált. A boldog befejezés még egy strigulával gyarapította a kötet tinikönyv oldalát.

Összességében én egy sokkal feszesebb és összeszedettebb befejezést vártam, ám sajnos ezt nem kaptam meg. A történetet és nagyjából a világok közötti mászkálást is lezárta az írónő, mégis maradtak nyitott kérdések és egyáltalán nem úgy néz ki, hogy Vörös London még száz évig fényesen és dicsőn fog uralkodni.

Azért nem bánom, hogy elolvastam, mert így megtudhattam, hogy mi lett a szereplők sorsa, de el nem vagyok tőle ragadtatva. Kizárólag azoknak ajánlom, akiknek az első két könyv maradéktalanul tetszett, mert nekik valószínűleg ez is fog. Viszont, ha valaki az előzményekben talált kivetnivalót, az óvatosan kezdjen bele ebbe a részbe, mert valószínűleg itt is találni fog.

Gyülekező árnyak

A mágia árnyalatai trilógia második kötete. Mivel az első rész (Egy sötétebb mágia) nem fogott meg igazán, sokáig nem terveztem kézbe venni a folytatást. Csakhogy megláttam egy kihagyhatatlan ajánlatot könyvakció formájában, így végül úgy döntöttem, adok egy második esélyt ennek a sorozatnak.

A borító passzol az előzőhöz színvilágát és stílusát tekintve és ezúttal Lina került rá. Ez a rész viszont vastagabb lett 576 lapjával.

Fülszöveg:

"Kell az egyik utolsó vérmágus, aki képes utazni a London varázslatos városa által összekapcsolt párhuzamos világok között. Négy hónap telt el azóta, hogy egy rejtélyes obszidián kő a birtokába került, és találkozott Szelina Barddal. Négy hónapja, hogy Fehér London uralkodói, a Dane ikrek elbuktak, és a követ a haldokló Holland testével együtt visszaküldte Fekete Londonba.
Kell álmait most baljós mágikus események kísértik, ébren pedig folyton Lina jár az eszében. Mialatt Vörös London az Elemek Viadalára – egy háromévente megrendezett nemzetközi, barátságos mágikus vetélkedésre – készül, egy bizonyos kalózhajó egyre közeledik. Időközben egy másik London lassan új életre kel. A mágia egyensúlya kényes és veszélyekkel teli; és ahhoz, hogy az egyik város felvirágozzon, egy másiknak vesznie kell…"

Ez a kötet sokkal jobban csúszott, mint az előző.  Talán jó időpontban talált meg, talán csak az írónő volt összeszedettebb, mindenesetre jobb élményt nyújtott az első résznél.

Victoria Schwab végre felhagyott az indokolatlan nézőpontváltásokkal. A történet így elsősorban Kell és Lina szemszögéből íródott és csak ritkán és rövid időre váltott más karakterekre. Rhy esetében ez indokolt volt, hiszen megmutatta az előző rész végén létrehozott mágikus kötés árnyoldalait, míg a többi váltás egy másik Londonba vitte el az olvasót, hogy ne csak Vörös London, hanem az egész mágikus univerzum helyzetével is képbe kerüljön. A szöveg ettől sokkal gördülékenyebbnek és átgondoltabbnak tűnt.

A sztori egyébként nem túl bonyolult, egyfelől az előző kötet eseményeinek következményeit firtatja, másfelől pedig egy mágikus viadalt mutat be. Utóbbit cseppet klisésnek találtam, majd izgalmasnak, hogy a végére teljesen érdektelenné váljon. Ha az írónőnek az volt a célja vele, hogy feszültséget keltsen, akkor igazán végig is vihette volna ezt a tervet, legalább egy hazugság leleplezéslével. Ha viszont az volt a terve, hogy jobban bemutatja vele a mágia működését és felhasználását, akkor sajnálattal közlöm, hogy nem sikerült. A másik Londonban történő események fényében ez a viadal és a tét nélküli csihi-puhi elég érdektelennek hatott.

A karakterek hozták a megszokott formájukat, vagyis Kell még mindig kötelességtudó jó fiú, míg Lina ugyanaz a halálvágyas csitri. Rá kellett jönnöm, hogy nekem ő túlságosan sok. Egyszerűen nem tudom megérteni a motivációit és bár szórakoztatóak a civódásai a főszereplő urakkal, a könnyelmű gyilkosságai miatt elveszítette szimpátiámat. Ó, igen, az írónő még mindig nem tudja eldönteni, hogy tinikönyvet ír mágiával, vagy klasszikus kalóz sztorit átvágott torkokkal tiniköntösben. Pedig ideje volna állást foglalni a kérdésben... Apropó kalózok, az új szereplő bevonását kezdetben érdekesnek találtam, ám a végére ő is olyan kihasználatlan maradt, mint a viadal.

Ennek a kötetnek is voltak tehát hibái, de talán mert már ismerős volt a világ és a szereplők, vagy csak mert összeszedettebbnek éreztem a narrációt, el tudtam merülni benne. Lekötött a kalandozás ebben a vérmágiás világban és még mindig elég sok volt a megválaszolatlan kérdés, hogy fenntartsa a figyelmemet.

Összességében tehát nem ez a fantasy irodalom csúcsa, de könnyed délutáni kikapcsolódásnak megfelel. Ha valakinek tetszett az első rész, ne habozzon elolvasni ezt is. Ha viszont valaki kicsit sem kedvelte meg ezt a világot és a szereplőit, nem biztos, hogy a második rész elolvasásával tud ezen változtatni. Én nem bántam meg, hogy elolvastam és már folyamatban van az utolsó kötet, A Fényigéző beszerzése.

Egy sötétebb mágia

Sokáig szemeztem ezzel a könyvvel. Egyrészt megfogadtam, hogy kevesebb sorozatba kezdek bele elhamarkodottan, ez a könyv pedig A mágia árnyalatai trilógia első része. Másrészt már olvastam az írónőtől, két könyve is a polcomon csücsül (Az Archívum és a Felszabadulás) ám az a történet kurtán furcsán félbemaradt, így nem volt teljes a bizalmam a szerző iránt. Aztán jött egy akció, én meg épp rosszabb hangulatban voltam, amit mindig könyvvásárlással javítok, így megvettem.

A borító nagyon kreatív és 446 oldalával a vastagságra sem lehet panasz. Igaz, az utolsó 10 lap ízelítő a folytatásból.

Fülszöveg:

"A mágikus apokalipszis után több részre hasad az univerzum. Kell herceg egy különös utazó, egy antari, aki képes eljutni az egymástól elzárt világokba: Szürke, Vörös és Fehér Londonba. Ezek a városok akkor sem különbözhetnének jobban, ha más-más földrészen lennének, de igazából nem földrajzi távolság van köztük, hanem dimenzióbeli.
A trilógia első kötetében Kell herceg Vörös London vidám színekkel teli utcáit gyakran elhagyja Szürke London bűnözés fertőzte sikátoraiért és Fehér London hideg sivárságáért. Mágikus képességét sokan irigylik, miközben üzeneteket szállít a világok között. Egyik útja során veszélyes kalandba bonyolódik, és egy sötét mágia fenyegetésével kell megküzdenie. A pusztító erő abból a Fekete Londonból származik, melyet védekezésképp elzártak a mindörökre az emberi létezés terei elől. Kell nem menekülhet a gonosz hatalmától, de szerencsére társa akad a küzdelemben: a Szürke Londonból származó fiatal tolvaj lány, Lina."

 Nehezen tudok véleményt alkotni erről a könyvről. Reméltem, ha elég idő eltelik és leülepszik a történet a fejemben, könnyebben megy majd, de nem így lett. Szóval tetszett is meg nem is. Megpróbálom összefoglalni, miért.

A történet alapja, a világfelépítés ötletes és tetszetős. Tetszett, hogy a mágiának és a világoknak megvoltak a maguk szabályai és ezeket az írónő következetesen be is tartotta. A két főhős is szimpatikus volt. Mindketten kellően érdekesek múltbéli titkaikkal, kellően vakmerőek, hogy ne hagyják ellaposodni a sztorit és kellően önállóak, hogy külön-külön is megálljanak a lábukon kihagyva az indokolatlan romantikázást.

Tetszett a főkonfliktus is, izgalmas történetvezetést adott és a harcjelenetek is rendben voltak.

A könyv magja tehát jó volt, mégis hiányzott valami. A cselekmény kissé darabosnak hatott, talán nem kellett volna bele a nézőpontváltás azon szereplőkre, akik amúgy is csak mellékszerepet kaptak és rövid időn belül eltűntek az élők sorából. Lina erőfitogtatása időnként kicsit sok volt. A negatív karakterek kissé egysíkúra sikeredtek és hiányzott valami. Valami, ami megfog, ami lenyűgöz, amitől nem tudom letenni a könyvet, ám ez elmaradt.

Elég sok dologra rá lehetett jönni, így meglepetés sem sok volt a történetben. Ráadásul nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most egy tinikaland, ami adódik a főhősök életkorából, vagy valami komolyabb. Az egyik pillanatban ifjúsági regénynek tűnt, a másikban meg történt egy véresebb gyilkosság. Mintha az írónő nem teljesen tudta volna eldönteni, ki a célközönsége.

Összességében ezért nem nyűgözött le és nem is győzött meg róla, hogy szükségem van a folytatásra. A kellemes, mágikus kikapcsolódást azonban megadta, mert ez a vérmágiás világ tényleg tetszik.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kalandos fantasy regényeket. Mivel a könyv konfliktushelyzete megoldódott, akár önmagában is megállhatja a helyét.

Kiegészítés:

Victoria Scwab ezen sorozatát legalább rendesen befejezte. A trilógia másik két része (Gyülekező árnyak és A Fényigéző) már elérhető magyarul is. Én egyelőre jegelem a folytatás kérdését.

Felszabadulás

Ez a kötet Az Archívum folytatása. 

Megjelenésére nem lehet panasz. 300 oldalas és nekem a magyar borító jobban tetszik, mint az eredeti. Jól passzol az előző részhez mindenféle tekintetben.

Fülszöveg:

"Mackenzie Bishop, az Őrzők egyike, akinek feladata, hogy megakadályozza az erőszakos Történeteket kijutását az Archívumból, nemrég kis híján maga is egy Történet keze között lelte halálát. Most pedig, amikor az új iskolában új tanév kezdődik, Mackenzie igyekszik új életet is kezdeni – és maga mögött hagyni a nyáron történteket. A továbblépés azonban nem könnyű – különösen akkor nem, ha az ember álmát a történtek és a Történetek kísértik. A múlt persze múlt és már nem okozhat több fájdalmat, amikor azonban egy rémálom Mackenzie ébren töltött perceiben is újra és újra felbukkant, az Őrző kénytelen eltűnődni azon, vajon tényleg annyira biztonságban van-e, mint gondolja.
Mindeközben emberek tűnnek el nyom nélkül, és látszólag az egyetlen közös bennük Mackenzie – aki ugyan biztos benne, hogy az Archívum többet tud, mint amennyit elárul, mielőtt azonban ezt bebizonyíthatná, ő maga válik az első számú gyanúsítottá. És ha Mac nem találja meg az igazi bűnöst, akkor mindent elveszíthet: nem csupán az Archívummal való kapcsolatát, hanem az emlékeit is – sőt, akár még az életét is. Vajon képes lesz-e Mackenzie kibogozni ezt a rejtélyt, mielőtt ő maga is végleg fennakadna az őrült történések hálójában?"

Ez a kötet jobb, mint az előző. Sokkal izgalmasabb, rejtélyesebb és hangulatosabb. Könnyedén bele tudtam süppedni a könyv világába, a kulcslyukakba és ajtókba Történetekkel és Könyvtárosokkal. A szereplőket is közelebb éreztem magamhoz, mint az előző részben, így valóban méltó folytatása lett.

Szükség volt már egy kis környezetváltozásra, valamire, ami kívül esik az Archívumon és a Coronado-n. Ez a változás pedig meg is történt, ahogy elkezdődött a tanév és Mac végre kénytelen volt kimozdulni. Az olvasó látótere ennek köszönhetően kiszélesedett, nem csupán földrajzilag a városra nézve, hanem emberileg is sok-sok új szereplő képében. Nagy szükség volt már erre a térre, ettől lett ugyanis izgalmasabb ez a rész.

A cselekménynek jót tett a több helyszín és a több szereplő. Én legalábbis nagyon élveztem a suliban töltött órákat és a bringázást egyik helyről a másikra. Az első kötet kicsit klausztrofóbiát idéző volt csupa folyosóval és falakkal, míg itt minden a tágasság érzetét keltette. Még az Archívum is a sok szekcióval és újabb megmutatott részekkel.

Az új kalandok kuszasága is tettszett az álmokon át az őrület kétségéig. Végre olyan szülői voltak a titkolózó kamasz főhősnek, akik tettek is valamit és megpróbáltak okot találni a viselkedésére. Az persze más kérdés, hogy mérföldekre jártak az igazságtól.

A rejtélyekre tehát nem lehet panasz, ködösek és kuszák, a végére viszont összeáll a kép, mint egy kirakós. Közben pedig további bepillantásokat kap az olvasó Mac múltjába. Igaz, a vastagon szedett múltbéli pillanatok ritkultak kicsit és már nem csupán Papira korlátozódnak. Néha az előző kötetből idéztek, ami csak szorosabbra fűzte a részek közötti kapcsolatot.

Papi kevesebb szerepet kapott Mac gondolataiban, de nem bántam. Olyan sok új és érdekes szereplő bukkant fel, akik ellensúlyozták az öreget. Az újak mellett azonban a régiekről sem feledkezett meg a szerző. És itt jön a könyv újabb pozitív élménye, a személyiségek kibontakozása.

Mac sokkal szimpatikusabb figura volt, talán pont kétségei miatt, mint az előző részben. Megkedveltem. Bár erőltetettnek éreztem, hogy minden srác pont körülötte forgott (még egy mezei futó is) és a végén jól megcsapkodtam volna. Értem én a kétségeit, ismertem már kötelességtudatát, de annyira bosszantott a bizalmatlansága. Mindenkitől azt kérte, hogy bízzon benne, ő viszont nem adott cserébe bizalmat. A bizalom ugyanis nem csak abból áll, hogy nem titkolózunk a másik előtt, hanem abból is, hogy elfogadjuk a segítséget. Az Archívum vezetőségének helyében a finálé miatt szigorú büntetést szabtam volna ki rá. Hazárd játékot játszott.

Ami a többi szereplőt illeti, Roland még mindig szimpatikusan rejtélyes, a többi Könyvtáros és az Alakulat pedig egyre érdekesebbnek tűnik. Tetszett a változatosságuk, bár még mindig nem tudom eldönteni, szimpatizálok-e a rendszerrel, vagy sem. Félreértés ne essék, Owen úgy őrült, ahogy van és a tévképzetei cseppet sem voltak hatással rám, csak valahogy ez a vasszigor - vagy legalábbis annak látszata - nem mindig tűnt helyénvalónak. Egy kis rugalmasság rájuk férne.

A kedvenc szereplőm tehát továbbra is Wesley. Nagyon kedvelem a srácot szemfestékkel vagy anélkül. A dumája továbbra is lehengerlő a személyiségéről nem is beszélve. Ő egy igazán erős karakter és egy világító pötty a sötét folyosón. Mindig előre mosolyogtam, mikor feltűnt és hiányoltam, mikor távol volt. Már csak miatta is érdemes volt elolvasni ezt a könyvet.

Csurrant-cseppent ugyan néhány információ morzsa az Archívumról és annak felépítéséről, de még mindig több a kérdés, mint a válasz, így kíváncsian várom a folytatást.

Összességében tehát jó könyv, remek folytatása az előző kötetnek.

Ajánlom mindenkinek, aki már olvasta Az Archívumot, garantáltan nem fog csalódni. Aki pedig még nem tette és kíváncsi egy misztikus és rejtélyes történetre, vágjon bele bátran. 

Kiegészítés:

Még egy kötet biztosan lesz, ám sajnos bővebb információkkal nem szolgálhatok. Valószínűleg még az írás stádiumában jár a dolog, mivel még az amerikai megjelenés dátumát sem tűzték ki. 

Türelmesen kivárom a magyar megjelenéssel együtt. 

Az Archívum

Ez a könyv már nagyon régóta piszkálta a fantáziámat, mégis sokáig tartott, míg beszereztem és kicsit el is húztam az olvasását. Ennek azonban nem a lelkesedés hiánya volt az oka, hanem a mindennapok apróságai. Még Bécsbe is vittem magammal és stílusosan megsétáltattam a Haus-, Hof- und Staatsarchivban. (Szúrtam be néhány képet róla a hangulat kedvéért.)

A borító szép és kifejező, minden rajt van, ami kell. Vastagtagságra pedig közel 300 oldal, így a Főnix Könyvműhely munkájára ezúttal sem panaszkodom, bár akadt benne néhány elgépelés.

Fülszöveg:

"Minden testnek van egy története, egy képsorozat, amelyet csak a Könyvtárosok olvashatnak. A halottak a Történetek, nyugvóhelyük pedig az Archívum. Papi először négy éve hozta el ide Mackenzie Bishopot, amikor a lány még csak egy rémült, de elszánt tizenkét éves volt. Most azonban Papi halott, helyét pedig Mac vette át: könyörtelen Őrzővé lett, akinek feladata megakadályozni a gyakran erőszakos Történetek felébredését és menekülését. A holtakat nem zavarhatják az Archívumban, valaki azonban mégis szándékosan megmásítja a Történeteket és fontos fejezeteket töröl ki. Hacsak Mac össze nem rakja a megmaradt darabokat, még maga az Archívum is darabokra hullhat."

Nem szokványos történet, mivel az alapötlet teljesen egyedi. Nagyon tetszett az Archívum felépítése és a sok titok, ami körbelengte. Kifejezetten érdekes megközelítése ez a halálnak, főleg hogy egy levéltárhoz hasonlítja mindezt. Nekem, aki rendszeresen tölti idejét közgyűjteményekben, különösen érdekes volt mindez. A háttér tehát lenyűgözött és nagyon tetszett minden apró morzsa, amit erről a különleges megőrzésről megtudhattam.

A narráció két szálon fut, egyrészt a jelenben Mac szemszögéből, másrészt a múltban Papiról való emlékei révén. Utóbbi adta a könyv komolyabb vonalát. Papi kissé komor és teljesen reális látásmódja és gondolatai tökéletesen passzoltak az Archívum ködös és sötét világába. Nagyon szerettem olvasni ezeket a részeket.

Mac jelenével azonban akadtak gondjaim. A képessége érdekes és hatalmas teher, a lelkében hordozott kőről nem is beszélve. A gyász hatványozottan van jelen minden tettében, valahogy mégsem éreztem ezeket a részeket olyan komolynak, mint Papi emlékeit. Valami hiányzott Mac személyiségéből, mert végig semleges maradt számomra. Hiába ismertem minden gondolatát és érzését, cseppet sem éreztem közel magamhoz és talán ezért nem tudtam igazán elmerülni a könyvben.

Pedig az írónő érdekes karaktereket alkotott Wesleyvel és Rolanddal az élen. Mac családja is szimpatikus volt, sőt az egész Coronado lakossága és a könyvtárosok garmadája. A főhősnőből mégis hiányzott számomra a szikra.

Wesley beszólásai sokat lendítettek a történeten, az ő figurája győzött meg újra és újra, hogy ebben a történetben van egy kis szufla az Archívumon kívül is. Egyszerűen nem lehet nem kedvelni a srácot. Roland szintén ez a kategória piros tornacsukájával egyetemben.

A cselekmény nem siet, de mindig van egy kis akció, néhány kósza Történet, pár hazugság és egy falat süti, ami fenntartja az olvasó figyelmét. A kalandok pedig fokozatosan szaporodnak, ahogy a kóbor lelkek a Sikátorban. A vége pedig kifejezetten pörgős. Pont az utolsó fejezeteknél jöttem bele igazán az olvasásába, így sajnáltam, mikor az utolsó oldalra értem.

A rejtély sejtelmes, a sok sötét folt pedig kellően elfedi a lényeget, az olvasó azonban még így is rájöhet a kirakós egy-egy szeletére. Én legalábbis Mac előtt szépen összegyűjtöttem a darabokat.

Összességében ez egy eredeti történet, jó karakterekkel és egy összerakható, de kalandos cselekménnyel. Tetszett, cseppet sem bántam meg, hogy a polcomon tudhatom, de a várt katarzis elmaradt.

Ajánlom mindenkinek, aki szívesen olvasna egy új módszerről az emlékek megőrzésére és aki szívesen bóklászna egy sötét sikátorban Történetekre vadászva. Azoknak pedig, akik sok időt töltenek könyvtárban vagy levéltárban, különösen ajánlom. A könyv után izgalmasabbnak tűnik a polcok között sétálni.

Kedvenc idézet:

"Mert egyetlen módon lehet csak megörökíteni egy embert: nem szavakban, nem képekben, hanem csontban és bőrben és emlékekben."

Kiegészítés:

Szokás szerint ez a könyv is egy sorozat nyitó kötete. A második rész, Felszabadulás már elérhető magyarul. Be is gyűjtöttem a Könyvfesztiválon, ám egy ideig még pihentetem a polcomon. Az Archívumot megsétáltattam egy levéltárban, így őt egy különleges könyvtárba szeretném magammal vinni a nyáron.

További folytatásról nem találtam pontos információkat, de még egy részre lehet számítani, ami valószínűleg még az alkotás stádiumában van.