Az

A friss filmadaptáció kellő motivációt nyújtott, hogy újra King könyvet vegyek a kezembe. Nos, nem biztos, hogy jó ötlet volt.

Olvasóim valószínűleg meg fognak kövezni, de azt hiszem, King nem az én világom. Hiába talál ki remek történeteket (rengeteg könyve filmadaptációját láttam már), valami nekem hiányzik. Valami, ami elvarázsolna, valami, amitől az állam a padlón landolna, hogy én is úgy gondolhassam, tényleg király.

No, de elég az általánosításból, lássuk milyen Az.

Két kötetről, összesen 1400 oldalról van szó, így nem egy könnyed délutáni olvasmány. Borító tekintetében nekem a legújabb léggömbös tetszik, ám én a mellékelt képen látható változatot kaparintottam meg.

Fülszöveg:

"Heten ​voltak, gyerekek – mind a heten a másság számkivetettjei: Bill, a bandavezér, mert dadogott; Ben, akit kövérsége miatt csúfoltak; Richie, aki mindig előbb jártatta a száját, és csak azután gondolkodott; Stan, akit zsidósága miatt közösítettek ki a többiek; Mike, akit a bőre színe miatt; Eddie, aki félt, szorongott, és persze súlyos asztmás volt, és végül az egyetlen lány, Beverly, aki csak szegény volt, rossz ruhákban járt, és akit az apja ütött-vert, testileg-lelkileg terrorizált. Ők jöttek össze, kötöttek életre-halálra szóló barátságot és vérszövetséget, ami oly nagy erőt adott nekik, hogy még a város életét pokollá tevő, huszonhét évenként feltámadó, gyermekekkel táplálkozó, ezerarcú szörnnyel is szembe mertek szállni odalenn, a város alatti kiismerhetetlen csatornarendszer labirintusában. Meg is sebesítik Az-t, majd felnőttként, drámaian megfogyatkozva újból visszatérnek, hogy gyermekkorukban tett fogadalmukat megtartsák, s ha lehet, egyszer s mindenkorra végezzenek vele – hogy a megmaradt és az eljövendő gyerekeket soha, de soha ne tarthassa többé rettegésben Az."

Szeretem a hosszú könyveket, szeretem a részletes leírásokat, de egek, ez a könyv rémesen túl van írva. Tele van érdektelen kitérőkkel és értem én, hogy a szereplők jellemzéséhez szükség van egy hosszabb karakterbemutatásra, de miért kell megtenni ezt minden egyes felbukkanó alakkal? Mármint kit érdekel, hogy a postás öregapjának köszvénye volt és hat évesen kapott egy kiskutyát, mikor az összes szerepe az, hogy elregéljen egy töltelék gyilkosságot... Ó, igen, töltelék gyilkosság, abból megint akad jó néhány, amelyek ráadásul ötven, száz vagy kétszáz évvel korábban történtek és csak azért töltenek meg vagy 500 oldalt, hogy mindenkinek világos legyen Az gonosz, Az csúnya és Az öreg. Nos, köszönöm, ezt elsőre is felfogtam...

Szóval nagyon sok a kitérő - konkrétan az anekdota - ami körbefonja az elsődleges cselekményt, a hét kiskölyök ádáz csatáját. Ez a cselekmény ráadásul két idősíkon zajlik, a múltban, mikor a kölykök valóban kölykök és pár évtizeddel később, mikor a kölykök már csak lélekben kölykök. A kettősség pedig jót tett a történetnek, fokozatos feszültséget keltve, ahogy mindig csak egy kis szeletet kapott az olvasó a harcból. (Ettől persze a sok anekdota sallang még idegesítőbbé vált.)

Az első kötetnél úgy gondoltam, King jó a gyermekábrázolásban. Tetszett, hogy a kölykök valóban kölykök voltak, úgy viselkedtek, beszéltek, ahogy a koruknak megfelelt. Ez azonban később megváltozott és ott csuktam be felháborodottan a könyvet, de erről majd később.

Még az is tetszett, hogy itt van Az, az alakváltó rémség, aki hol bohóc, hol vérfarkas, hol egy léggömb, mégsem ő követi el a legrémesebb dolgokat - bár kétségtelenül benne van a fehér kesztyűje a dologban - hanem az egyszerű emberek. Az író ebben tényleg jó, az emberi gonoszság bemutatása csillagos ötös, főleg hogy mindig belemászik kicsit a gonosz szereplő fejébe, így ebből a szögből pedig nem is tűnik olyan gonosznak az, amit csinál. A gyerekek csatározása ezért főleg érdekes és izgalmas volt.

Apropó gyerekek, egy gyors jellemzést megérnek. Bill, a tipikus hős, Mike az ész, Eddie a szerethető figura, Richie a mókás - bár jelzem, nekem az agyamra ment, annyira idegesítettek a hangjai - Ben a cserebogár, Stan a felejtős és Beverly a vagány de egyben bosszantó csaj. Volt, akit felnőttként kedveltem jobban, volt akit gyerekként. A barátságuk pedig szívmelengető volt egészen addig a pontig, addig amikor... de erről majd később.

Szóval anekdoták és érdekes cselekménydarabkák váltották egymást, miközben Az a rejtélyes rémből lassan nevetséges figurává alakult. A felnőtt Bennel folytatott párbeszéde számomra annyira komikus volt, hogy itt veszítettem el minden komolyságomat irányába. Ezt pedig tovább mélyítette az "űrhajó" meg az összes többi marhaság, ami a fináléban előkerült.

Igen, ebből következik, hogy nem tetszett a könyv vége. Mit nem tetszett, szabályosan utáltam. A második kötet második felére végre kezdtek összeérni a szálak, végre felpörgött a cselekmény, végre izgalmassá vált kicsit, erre jött a végső nagy csata és tönkre vágta mindezt.

Kisebb dühkitörés és kisebb spoilerek előfordulhatnak.

Az még hagyján, hogy Az, a rettegett Az a végére a legklisésebb ízeltlábú formáját öntötte, az is hagyján, hogy Audra és Tom hiába lettek beharangozva, két fűszálat sem tettek hozzá a lezáráshoz, de a Teknősbékát nem tudom lenyelni. Ennek az egésznek így semmi értelme nem volt. A Chüd szertartása egy merő katyvasz volt és eltüntette Az minden korábbi báját. (Miért nem maradhatott meg bohócnak? Miért?) Mindezt azonban tudtam kezelni egy sajnálatos vállrándítással kísért sóhajjal. De, de, azt a csapatépítést, amit a sötétben csináltak már nem! Tizenkét évesek az ég szerelmére! Felnőtteknél is klisés és gyenge a békülős szex, de gyerekeknél? A könyv nálam ezen a ponton mélyebbre ásta magát, mint ahonnan Az jött. Itt éreztem úgy, hogy kár volt kézbe venni, főleg ennyi időt és energiát elpazarolni rá.

Dühöngés és spoiler vége.

Összességében sajnos azt kell mondanom, hogy nem tetszett a könyv. Voltak benne jó részek, helyenként izgalmas részek és ha levesszük a sok felesleges sallangot, akkor akár jó is kisülhetett volna belőle. Ez azonban elmaradt és helyette az olvasó kapott egy hajmeresztő Chüd szertartást, ami nem a horrorfaktortól állította fel a pihéket a tarkómon, hanem a dühtől.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik nagyon szerezik az írót, ők biztosan megszokták már az őrültségeit.

Joyland

Vannak írók, akik annyira kultikusak, hogy muszáj olvasni tőlük valamit. Stephen King dobogós közöttük, de jó pár éve a Ragyogás első 40 oldala annyira untatott, hogy jegeltem a kérdést. Azóta gyűjtöttem a lelkesedést és a tippeket, mégis mit érdemes olvasni tőle. Csakhogy a bőség zavara miatt, mikor a könyvtárban megálltam vagy négy polcnyi könyve előtt, minden előzetes tervem szertefoszlott és egyszerűen lekaptam a polcról egy szimpatikus kötet. Nos, lehet, hogy mégis csak jobban át kellett volna gondolnom...

A borító mutatós az óriáskerékkel és a színválasztással. 320 lapjával kellemes vastagságú olvasmány és a fülszöveg igazán ígéretes. Pont mint egy hívogató felirat egy vurstliban. 

Fülszöveg:

"Joylandben, az attrakciókkal teli észak-karolinai vidámparkban jókedvet és boldogságot árusítanak, legalábbis tulajdonosának üzleti filozófiája szerint. De azt nem reklámozzák, hogy évekkel azelőtt brutálisan megöltek ott egy lányt, akinek a szelleme azóta kísért az elvarázsolt kastélyban. Ide érkezik nyári munkára Devin Jones, a magánéleti válsággal küzdő egyetemista. Elhagyta a barátnője, és fogalma sincs, mihez kezdjen az életével. Amikor tudomást szerez Joyland titkáról, nyomozni kezd, hogy kiderítse, vajon ki lehetett a gyilkos. Madame Fortuna, a médium veszélyre figyelmezteti… Csak nem várható újabb, hasonló gyilkosság? És ki lehet a kutyás kisfiú meg a piros sapkás kislány Devin jövőjében? "

Vidámpark, kísértet, gyilkosság, minden adva van egy ütős misztikus krimihez. No, de ez nem az a King könyv, amit mindenki ismer. Ez lehetett volna számomra intő jel, de mivel még nem ástam bele magam az író munkáiba, nem tűnt fel.

Csalódtam benne és akár mondhatnám azt, csalódtam Kingben, de nem egy könyv alapján fogom megítélni a horror királyát. Szóval mellé nyúltam, mondom is, hogy miért.

Ez a könyv nem horror, nem igazán misztikus és kriminek harmatgyenge. Inkább egy elmélkedős kamaszkönyv némi vidámparkos csinnadrattával fűszerezve. Nem, nem vagyok túl szigorú.

A feléig semmi sincs se a kísértetről, se a gyilkosságról csak az eset újságcikkes elmesélése két bekezdésben. Ráadásul mindezt a kötet utolsó 30-40 oldala úgy zárja le, mint vidámparki dolgozó a főkapcsolót szezon végén.

No, de akkor mégis miről szól ez a könyv? Egy fiatal srác első szerelmi bánatáról és a "Mi a fenének járok egyetemre?" kérdésről. Igen, ez egy kamaszkönyv kamaszgondokkal, mint a mikor szexelhetek végre, jaj, de fáj a szerelem, jobb lenne dolgozni mint tanulni, mit kezdjek az életemmel. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha ilyen könyvre vágytam volna és nem valami izgalmasra. Igen, ez azt is jelenti, hogy a könyv nem hogy nem ijesztő (ami azért King bácsitól alapelvárás), hanem még csak nem is izgalmas. Lassú, kényelmes, egyszerű, tucat. Az egyetlen dolog, ami mégis megmentett attól, hogy végleg felhagyjak a King könyvek megismerésével az, hogy az író nem véletlenül híres. Jól ír, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy kísértetre várva és nyafogást kapva mégsem untam teljesen ezt a könyvet.

"Egyszer, miközben éppen átöltöztem Howie-nak, Dottie Lassen megkérdezte – eléggé váratlanul –, hogy megtaláltam-e Jézust. Hirtelenjében majdnem megkérdeztem: Miért? Elveszett?"

A vidámpark bennfentes bemutatása érdekes volt és a humor is fel-felcsillant időnként. A beteg gyerek és kedves anyuka sztorija pedig borítékoltan leköti az olvasót. Szóval nem rossz könyv ez, csak édes kevés. A teljes kísértet-gyilkosság sztori egy hosszú mellékfonál volt, semmi több. Valami, ami nélkül King valószínűleg nem mert volna ennyire műfajilag romantikus könyvet írni tartva horrorrajongói dühétől.

"Amikor a múltról van szó, mind költők leszünk."

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, de nem ezzel a könyvével kellett volna kezdenem. Tudom, hogy van ennél ezerszer jobb könyve, vagy több millió ember téved, ami azért nehezen elképzelhető.

"Nem tudom megérteni, miért használják egyesek a vallást arra, hogy bántsák egymást, amikor úgyis annyi fájdalom van a világban."

King-ismeretektől függetlenül azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnak egy fiatal srác útkereséséről és szerelmi ügyeiről. Kísértetrajongók viszont inkább kerüljék, mert ebben maximum annyi a túlvilági história, mint vidámparkban a bohóc. Lehet találni, de mégis inkább a hullámvasút és az óriáskerék vonzza az ember figyelmét.

Zárszónak kedvenc idézetem, ami jobban leírja, miről szóval a könyv, mint a fülszöveg:

"Amikor az ember huszonegy, az élet olyan, mint egy turistatérkép. Csak amikor huszonöt lesz, akkor kezdi sejteni, hogy fejjel lefele tartja a térképet. Amikor aztán betölti a negyvenet, már biztos lesz benne. Mire pedig hatvan lesz, higgyék el nekem, rájön, hogy kurvára eltévedt."