A Skorpió Vágta

Maggie Stiefvater nem siemretlen szerző számomra. Két könyvsorozata (Mercy Falls farkasai és Hollófiúk) is a polcomon csücsül, amelyek alapján azt mondhatom, kedvelem a stílusát. Ezzel a könyvével mégis nagyon sokáig szemeztem. Nem mertem belevágni, mert negatív értékeléseket olvastam róla, és a cselekménye sem vonzott igazán. Csakhogy mostanában szeretem újra elővenni az egyszer más megkedvelt írókat, így mégis adtam neki egy esélyt.

A borító mutatós, tetszik a színvilága, és vastagságra is kényelmes 440 oldalával.

Fülszöveg:

"A Skorpió Vágtát november elején rendezik. A lovasok mindent elkövetnek, hogy megzabolázzák tengeri lovaikat, és célba jussanak.
Van, aki túléli.
Van, aki belehal.
Idén a tizenkilenc éves Sean Kendrick a címvédő bajnok. Nem a szavak embere, és ha fél is, mélyen hallgat róla.
Puck Connolly más. Soha nem gondolta, hogy egyszer majd indulni fog a Skorpió Vágtán. De a sors úgy hozza, hogy kénytelen benevezni a versenyre – egyedüli lányként. Sejtelme sincs, mi vár rá."

Lovak, verseny, románc ezt ígéri a fülszöveg és ez az, ami nem vonzott igazán. Verseny és románc még rendben is lenne, elvégre ismerem az írónőt, így tudom, hogy nem klisékre építkező szerelmet szokott írni, hanem annál sokkal otthonosabbat, ám a lovak ismeretlen terepnek tűntek. Mikor belekezdtem a könyvbe, meg kellett állapítanom, hogy nem vagyok elég lóbolond ehhez a könyvhöz. Félreértés ne essék, szeretem a lovakat, szívesen vagyok a közelükben, simizem az orrukat, adok nekik répát, és lovon is ültem már, ám az a szenvedély, ami néhány lányt elkap, ha lovat lát, engem elkerült. Aztán a könyv végére rájöttem, nem is baj, hogy nem vagyok kifejezetten lórajongó, mert ha az lennék, lehet, hogy még kevésbé tetszene ez a történet. Gondolom, ebből érezhető, hogy ez a könyv engem nem győzött meg.

Maga az alaptörténet izgalmasnak mondható, hiszen egy feszült és veszélyes versenyt állít a középpontba. Aki járt már lóversenyen tudja, milyen izgalmas tud lenni. A fantasztikus elem is érdekesnek tűnik, főleg ha az olvasó kedveli a kelta mitológiát. A románc pedig valóban olyan könnyedén és otthonosan alakul, ahogy az írónőtől már megszokhattuk. Valahogy az összhatás mégsem lett megnyerő, mert a történet mnegbotlott és lesántult, mint óvatlan versenyló a sziklás parton.

A hiba szerintem két dologban kereshető, a cselekmény tempójában és a mitológiai lovakban. Lássuk őket sorban.

A történet egy versenyre építkezik, pontosabban egyetlen gyors futamra, így érthető, hogy nem csupán ezt meséli el, hanem bemutatja az előzményeket, felépíti a karaktereket és így tovább. Csakhogy ettől a könyv meglehetősen vontatottnak hat. Állandó jelleggel izgulni kell a verseny miatt, pedig még három hét van hátra, aztán még két hét és így tovább, míg teljesen bele nem fásulunk. Ez a lassú felvezetés nem tett jót a könyvnek.

Ráadásul a háttér megalapozása is kissé sutára sikerült. Sean karaktere rendben volt, az ő motivációi egyenesek és világosak voltak (egyetlen ostobaságát leszámítva, de midenki követ el hibát, így ez bocsánatos), ám nem mondható el ez a többiekről. Kate (Hadd ne keljen a becenevén szólítanom!) kifejezetten butus és hebrencs lánynak volt beállítva, hiszen semmi értelmét nem láttam a könyv elején hősködési akciójának. Minden problémája egy tőről fakadt, képtelen volt kommunikálni a testvéreivel. Pedig, ha egyszer leültek volna egy családi kupaktanácsra, ahol kiterítették volna a lapjaikat, sok-sok hosszú, magányos szenvelgéstől kímélték volna meg magukat és minket olvasókat is. Valamiért rettentően tud bosszantani, mikor mindenki magában fortyog és képtelenek kinyitni a szájukat. A szereplők tehát nem igazán lopták be magukat a szívembe, sőt kifejezetten ellenszenvesnek találtam egy részüket.

A háttérvilág, vagyis a sziget bemutatása már egy fokkal jobban sikerült, bár akadt benne felesleges információ bőven, és épp a legérdekesebb dolgokban hallgatott, a tengeri lovakat illetően. Viszont adok egy piros pontot az írónőnek, amiért beleszőtt egy kis feminista szálat is ebbe a történetbe.

No, és a háttér hiányosságaival el is érkeztünk a könyv legnagyobb problémájához, a tengeri lovakhoz. A kötet végén az írónő maga vallja be, milyen nehéz volt számára megbirkózni azzal, hogy a kelta mitológiai lényt (vízi tündérló vagy ahogy a skótok hívják: kelpie) beleépítse ebbe a történetbe. Azt is hozzáteszi, hogy teljes szabadsággal kezelte a mitológiát, így például kihagyta azt a részét, amikor emberi alakot öltenek. Sajnos azt kell mondanom, így sem járt sikerrel.

Számomra ezek a lovak teljességgel hiteltelenek voltak. No, nem a létezésükben kételkedtem, mert parta vetődő csodaszép paripák az egy dolog, hanem a természetükben. Olyannyira idegennek hatott a vérszomjas, hús- és emberevő, vad lovak képe, hogy képtelen voltam komolyan venni. Egyszerűen nem volt összeegyeztethető az agyamban azzal, amit ezekről a rettentően jámbor növényevő lényekről tudok. Mert igen, a ló veszélyes is tud lenni, megharaphat, megrúghat és ha átgázol rajtad,  kevés esélyed van a túlélésre, de itt olyan szintű szörnyeknek voltak beállítva, mint bármelyik nagyra nőtt ragadozó, ami számomra rettentően furcsa volt. Főleg, hogy ezket a vérszomjas bestiákat utána úgy kezelték, mint a hagyományos lovakat, vagyis kantárt és nyerget raktak rájuk, istállóban tartották őket, gondolom csutakolták is, így az agyam folyton küzdött, hogy ez egy ló, nem ez nem ló, hanem ragadozó, de mégis egy ló... Pedig néhány szabály lefektetésével, több magyarázattal (pl.: Hogyan kell megszelidíteni őket? Mit csinálj, ha találkozol egy nem szelíddel? Miért hatottak Sean "varászlatai"?) talán helyre lehetett volna tenni mindezt. Vagy mégsem, mert a ló nagy, de cuki, és nem bírom elképzelni vérszomjasnak.

Kell még néhány szót szólnom a cselekményről. Ha levesszük róla a sok felesleges kitérőt és a mitológiai lovakat, akkor egy egyszerű, de egyébként rendben lévő cselekményt kapunk. Persze kiszámítható, de ez nem rontja a lezárást, és a hosszú fevezetés után a könyv második fele már azt a tempót diktálja, amit egy versenyről szóló könyvtől elvárhatunk.

Összeségében nem igazán tetszett ez a könyv, azonban kifejezetten rossznak sem mondanám. Az alapgondolat jó, és a cselekmény veleje is rendben van, ám a kivitelezés hagy maga után némi kivatnivalót. A vérszomjas lovak viszont számomra szinte élvezhetetlenné tették.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik képesek fejben összeházasítani egy ló és egy cafatokra tépő vadállat képét. Aki viszont lókedvelő inkább kerülje, mert ez nem az a lovas könyv, amelyet az ember megszokott.

A Hollókirály

A Hollófiúk sorozat befejező kötete, így nagy várakozásokkal ugrottam neki. A borító alapján, amely ismét gyönyörű lett, csupa jót feltételeztem róla és a harmadik rész mindezeknek alapot is adott, most viszont, hogy befejeztem, szomorú vagyok.

440 oldal, vagyis nem vékony könyv, mégis olyan üres szegényke.

Fülszöveg:

"Gansey már évek óta egy eltűnt király nyomait kutatja, és szép lassan a barátait is bevonja a küldetésbe: Ronant, aki álmokat rabol meg; Adamet, aki elérte, hogy más rendelkezzen az élete fölött; Noah-t, akinek már nincs is igazi élete; és Blue-t, aki szerelmes Gansey-be… miközben jól tudja, arra rendeltetett, hogy megölje a szerelmét. A végjáték megkezdődött. Az álmok és a rémálmok egybefolynak. Szerelem és veszteség elválaszthatatlanná válnak. És a keresés már nem egy konkrét útvonalra szorítkozik."

Csalódott vagyok és szomorú. Szeretem Maggie Stiefvater stílusát, szeretem az élénk fantáziáját és az egyedi karaktereit. Még a "lassú víz partot mos" tempót is szeretem. Azonban nem szeretem, mikor felültetnek. Igen, most pont úgy érzem magam, mint Gansey, mikor megtalálta Glendowert...

Az eddigi három könyvben kaptam mágikus rejtélyeket, legendákat, érdekes karaktereket, kusza szerelmi szálakat és rengeteg, de tényleg rengeteg utalást a jövőre, vagyis erre a befejező kötetre. Szóval joggal voltak elvárásaim. 

Elvártam, hogy a rejtélyek kibogozódjanak, hogy a karakterek története lezáruljon, hogy a mágia, már amennyire a varázslat fizikailag leírható, megvilágosodjon előttem. Ja, és joggal vártam valami királyt ettől a királyfüggő történettől. Sajnos azonban nem kaptam semmit.

A könyv eleje kellemes, mert kellemes a megszokott karakterekről olvasni. Ötven oldal után azonban megint belesikkad a kényelmes aludttej tempóba és elkezd unalmassá és kissé túlírttá válni, bármennyire is szeretem az írónő stílusát. A legnagyobb fájdalom azonban az utolsó száz oldalon következik be.

Kisebb spoilerek előfordulhatnak!

A könyv tempója a végére felgyorsul, a szálak kezdenek összefutni. Az írónő legalábbis megpróbálta ezt a látszatot keltei azzal, hogy minden karakteréről közölte, hogy ez a történet akár róla is szólhatna. Csakhogy sajnos ez a történet valójában egyikről sem szól.

Ó, igen, itt van az az angol király elásva, ez a történet üres. A várt végkifejlet üres, a kincsesláda üres, a sír üres és a jóslat elmehet a búsba az összes egységes masszaként mozgó jósnőjével együtt. Nem, nem Glendowerrel volt problémám, mert az a csavar pont tetszett. (Talán mert ez volt az egyetlen csavar eben a könyvben...) Azzal volt problémám, hogy három kötete kajáltam, hogy a démonok és a műkincs vadászok veszélyesek, hogy a mágiának vannak azért szabályai, hogy a jóslatok borongósak, mégis éhes maradtam. A démon szála nem lett befejezve, a mágia (meg úgy általánosságban semmi) nem lett megmagyarázva és még a karakterek sem jutottak sehová, hanem hevertek tovább parlagon. Se válasz, se megoldás, se magyarázat, csak a semmi. A sok pusztítás, ami drámai hatást kívánt kifejteni, pedig tét nélküli tintapaca maradt. Még egy hülye darázs sem csípett meg senkit! Sőt, megkockáztatom, hogy semmi, de tényleg semmi nem történt ezen a több mint négyszáz oldalon.

Spoiler vége.

Összességében tehát azt kell mondanom, bár fájó szívvel, hogy nem tetszett. Nem ezt vártam, nem ehhez vagyok szokva és nem, a gyönyörű borító nem kompenzálhatja azt az ürességet, ami a lapokból árad. Csalódtam.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik úgysem bírják ki, hogy ne olvassák el, ha már az előző három részen túljutottak. Csak egy jó tanácsom van: ne várjatok semmit, mert ebből a kalandból bizony üres kézzel fogtok távozni...

Kék liliom

A Hollófiúk sorozat harmadik kötete gyönyörű borítót kapott. No, nem mintha az első két rész (A hollófiúk és az Álomrablók) borítója nem lett volna mutatós, de ez most egyszerűen meseszépre sikeredett.
A sorozat eddigi legrövidebb része, mindössze 398 oldal és a borító, illetve a cím is mutatja, hogy Blue került hangsúlyos helyzetbe.
Fülszöveg:

"Blue Sargentnek szerencséje volt. Életében először olyan barátokra lelt, akikben megbízhat, akik nem vetik ki maguk közül. A hollófiúk befogadták őt, és jóban-rosszban kitartanak mellette.
A szerencsével azonban van egy óriási baj, tudniillik forgandó.
A barátaid elárulhatnak.
Anyukád eltűnhet.
A látomásaid megtéveszthetnek.
A magabiztosságod meginoghat."

A fülszöveg kicsit megtévesztő, mert bár a könyvben történik jó néhány nagy jelentőségű fordulat, pont ugyanolyan kényelmes tempóban halad, mint az előzményei. Szóval nem kell hirtelen óriási fordulatszámra pörgő árulásokról és hatalmas drámáktól tartani, csak a megszokott rejtélyek bogozódnak tovább.

Bogozódnak, mert a fő rejtély, a Hollókirály és a halálos csók kérdése persze még mindig nem oldódik meg. Kell valami az utolsó kötetre és a feszültséget is életben kell tartani. Azonban az egész királyok alszanak a földben rejtély szépen kezd kibontakozni, csakúgy mint Blue képessége és az erdő is egyre barátságosabb lesz.

Tetszett, hogy a lány végre a sarkára állt és megszorongatta jövőbelátó rokonait, de nem tetszett, hogy mindenkivel pukkancs volt. Értem én, hogy ő a picike mogorva lány, de néha inkább csak hisztisnek tűnt, főleg mikor Gansey-re támadt. A fiú egyébként ebben a részben kicsit háttérbe szorult, ami a hozzá köthető kérdések megoldatlanságából adódóan nem is meglepő.

Adam és Ronan azonban szépen kitöltötték a teret. Örültem, hogy az előbbi fiú élete kezd megoldódni és a mágikus katyvasz sem tűnik már annyira zavarosnak. A másik fiú érzelmi állapotát viszont nem tudom még hová tenni. Majd akkor fogok állást foglalni a kérdésében, ha az írónő rendesen kibontja ezt a szálat és nem csak célozgat.

Jó volt Szürkét viszontlátni, bár kaphatott volna több szerepet és már megint nagyon őrült negatív hősökkel bővült a felhozatal. Ilyen harmonikusan elmebeteg házaséletet még nem láttam. Néha szörnyülködtem, néha nevettem, néha meg szabályosan röhögtem, mert annyira abszurd volt, hogy az már zseniális. Az írónő fejéből hihetetlen karakterek tudnak kipattanni.

Az előző könyvhöz képest kicsit fura volt, hogy a srácok iskolába jártak, annyira megszoktam már, hogy minden idejüket a kutatásnak szentelik. Az alaphangulat azonban továbbra is kellemes maradt, a rejtélyek még mindig érdekesek és a drámai vonal mélyült kicsit. Dicséretes, hogy a halálesetnek komoly súlya volt, bár olyan gyorsan vége lett a könyvnek, hogy a következményeket még nem tudta kibontani.

Összességében tehát ez a rész is tetszett. Szeretek a Holló Fiúkról olvasni, jó elmerülni a mágiában és a latin szavakban és már rettentően fúrja oldalamat a kíváncsiság, hogyan végződik a történetük.

Ajánlom is bátran mindenkinek, aki az első két részt olvasta, mert ha azok tetszettek, a harmadik részben sem fog csalódni.

Kiegészítés:

A negyedik kötet, The Raven King, ami a sorozat lezárása, idén jelent meg angolul. Még nem hallottam róla, hogy a Könyvmolyképző Kiadó dolgozna rajta, így ebben az évben legfeljebb karácsonyra tudom elképzelni. Nagy kár, mert szívem szerint már most rohannék érte a könyvesboltba...

Álomrablók

A hollófiúk folytatása pont ugyanolyan mutatós és ugyanolyan misztikus, mint az első kötet.

A hollók még mindig nagyon szépek és az, hogy Ronan került a borítóra, előrevetíti a könyv fókuszpontját.

Picikét vastagabb, 488 oldal, de így is gyorsan végig lehet lapozni. Fülszöveg:

"Miután Cabeswater körül életre keltek a Ley-vonalak, Ronan, Gansey, Blue és Adam élete gyökeres fordulatot vesz. Ronan, például, egyre mélyebbre merül az álmaiban, és az álmok is egyre erőszakosabban tolakodnak be az ébrenlét óráiba. Mindeközben néhány velejéig gonosz ember ugyanazt a mozaikdarabkát keresi, amit Gansey is…"

Ez a pár sor semmit sem árul el a cselekményből és ez így van jól. A történetben ugyanis a titkok és rejtélyek kuszasága csak fokozódik és talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, az első kötet elején felvázolt fő konfliktushelyzet nem oldódik meg. Halálos csók tehát nem csattan el, de sok más dolog történik, ami kicsit el is vonja erről a figyelmet.
Tetszett, hogy több, pár mondat erejű visszaemlékezés árnyalta kicsit a fiúk kapcsolatát. Illetve az is tetszett, hogy most már nem csak Adam családi háttere tiszta, hanem Ronan és Gansey rokoni viszonyaiba is bepillantást nyerhet az olvasó.
Na, de a könyv központi figurája egyértelműen Ronan és az álmai. Ezzel pedig egyrészt az írónő hagyta garázdálkodni a fiút, hogy az olvasók jobban megkedvelhessék, másrészt újabb misztikus vonatkozást fűzött az amúgy is mágikus Cabeswater kérdésköréhez.
Az álmok világa így megfelelően fantáziadús és rejtélyes lett, viszont jó néhány további kérdést felvetett, amelyekre aztán megint nem adott választ. Hiába nyert hát értelmet Ronan családi civódása, még mindig nem tudni, mitől lesz valaki álomrabló, kik és miért akarják begyűjteni őket és mégis mi a fene közük van a hollókhoz. Apropó holló, tetszik, hogy minden vonatkozásban újra és újra felbukkan egy.
A kérdések tehát nem csökkentek, inkább szaporodtak Adam furcsa mágikus helyzetével, még több kusza jóslattal és egy új szereplővel, aki felkavarta kicsit Blue otthoni állóvizét. Cukormókusról persze még mindig semmi hír...
Kicsit furcsa volt, hogy a jósnők létszáma növekedett, de még mindig nagyon össze voltak folyva. Például Orla és Calla esetében mindig el kellett gondolkodnom, hogy akkor ő most melyik is. A szereplők furcsaságok iránti közömbössége pedig átlépte a határt. Oké, jóslatok és mágikus vonalak között megnő kicsit az ember ingerküszöbe, de ilyen hűvösen azért mégsem kellene fogadni az álomjáró képességet és egy bérgyilkost.
A bérgyilkosról is kell kicsit szólnom. Egyrészt szépen felépített karakter, pont annyira szociopata, amennyire ez munkájából adódóan elvárt és pont annyira követte a meghatározott papírsémát, hogy ne eshessen rá panasz. Vele azonban újabb erőszakos jelenetek adódtak, így az egész mágikus hajsza kezd egyre komolyabb, egyre veszélyesebb lenni. A veszély pedig határozottan jót tett a cselekménynek.
Összességében tehát, bár nem adott sok választ (csak elejtett néhány morzsát, amiért köszönet a kísértetfiúnak), sőt inkább szinten tartotta a kérdések népes közegét, tetszett. Tetszett, mert kedvelem a szereplőket, szívesen olvasok róluk és még mindig nagyon kíváncsi vagyok, mi a helyzet a hollókirállyal.
Bátran ajánlom tehát azoknak, akik az első könyvet olvasták és szerették. Akiket azonban nem szippantott be ez a misztikus világ és nem nőtt a szívükhöz egyik Holló Fiú sem, ne várjanak sokkal többet a folytatástól. Maggie Stiefvater tempója ugyanis kényelmes és megfontolt, hogy maradjon még bőven izgalom a további könyvekre.

Kiegészítés:
Ezúttal nem egyszerűen hiányérzettel zárult a kötet, hanem függővéggel. Olyannal, ami bosszantja az embert és azonnal vágyik a folytatásra. Nos, ma el is szaladtam a könyvesboltba a harmadik részért (Kék liliom) és nagyon-nagyon remélem, hogy a Könyvmolyképző Kiadó csipkedi magát és hamarosan hozza a befejező kötetet, mert most cseppet sincs türelmem várni...

A hollófiúk

Maggie Stiefvater nagyon tehetséges, mint író, mint művész és mint autómániás kecskeimádó. Ráadásul az egyik sorozata (Mercy Falls farkasai) a kedvenc könyveim között szerepel. Ezért kíváncsi voltam, más története is ennyire megfog-e. Azonban tartottam is tőle, hátha nem hozza a nagyon magas elvárásaimat. Szóval halogattam kicsit ezt a könyvet és most, pont a megfelelő pillanatban, kézbe vettem.

A borító gyönyörű. Ez a festett holló - ami egyébként szintén az írónő keze munkája - meseszép a fehér háttérrel és a címe is figyelemfelkeltő.

Fülszöveg:

"Nem ​​látó csak két okból pillanthat meg egy szellemet Szent Márk éjszakáján. Vagy te vagy a lény igaz szereleme… vagy te ölted meg őt. Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket: ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt. A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Holló Fiúkként ismert banda csak bajt hozna rá. De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Holló Fiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél. Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát. A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Holló Fiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában."

Szeretem a boszorkányos történeteket, tehát valóban voltak bőven elvárásaim, de a könyv többnyire megugrotta őket.

Az írónő most nem bánt olyan művészien a szavakkal, de így is remek hangulatot teremtett. Megvolt a szükséges mágikus légkör és a sok-sok sejtelem, amelyet elejtett itt is és ott is. Ehhez az alaphoz jól passzoltak a remek karakterek.

Maggie kifejezetten jó a személyiségek ábrázolásában. Minden karaktere egyéniség és nem feltétlenül szimpatikus az olvasónak, azonban, ahogy halad a történet és az ember hozzászokik a stílusukhoz, a gondolkodásukhoz és egyre több apróságot megtud róluk, megszereti őket. Ez a fokozatosság pedig pont olyan kellemes, mint a hangulat. Lépésről lépésre kedveltem meg a Holló Fiúkat egyiket a másik után.

Tetszett, hogy a főhősök kifejezetten különbözőek és mindegyik épp annyi teret kapott, amennyi kellett és így egyik sem tudta elnyomni a másikat. Oké, Noah el volt nyomva, de ennek jó oka volt. A boszorkányokat már egy fokkal nehezebb volt követni, mivel a jellemük nem volt olyan élesen elválasztható, mint a fiúké. Ráadásul a hölgyek képességeikhez képest meglehetősen kevés vizet zavartak és Blue sem igazán törte magát, hogy bármiféle információt kicsikarjon belőlük. Pedig a kezdő jóslat pont elég okot szolgáltatott volna rá. A könyv tehát egyértelműen a Holló Fiúk könyve, ők az érdekesek, miattuk érdemes olvasni a lapokat.

A cselekmény kellemes tempóban halad, semmit sem siet el. Néhány csavart leszámítva teljesen kiszámítható és becsukva a könyvet hiányosnak tűnik. Mintha valaki egy horgolt takaróval kívánna elrejteni egy macskát. Nem teljesen sikerül, de arra jó, hogy az ember ne tudja megállapítani a cica pontos színét, fajtáját és nemét. A felvetett kérdések hálója így burkolta be a cselekményt és ettől az olvasóban hiányérzet ütheti fel a fejét. Annyi itt a kérdés, titok, rejtély, hogy az ember azt sem tudja, mihez nyúljon, a könyv mégsem ad rájuk választ. Ennek persze oka van, de attól még bosszantó.

A hollófiúk ezért csak egy ízelítő, amolyan kedvcsináló a folytatásra. Ez írói szempontból okos húzás, olvasóiból viszont idegesítő. A kötet lezárása ezért olyan, mint egy huszárvágás, hirtelen vége szakad a nyomozásnak, pedig még csak kezdtünk belejönni. A záró katarzis így lemarad és a végső "nagyjelenet" meglehetősen lapos. Az említett kérdések tömege azonban még mindig ott kaparászik a lapok szélén, hogy a második kötetre felhívja a figyelmet.

Összességében tehát azt mondom, tetszett, megkedveltem a fiúkat, de még nem tudom eldönteni, zseniális lesz vagy csak rám akaszkodott a mézes madzag. Önmagában kevés, de egy ütős folytatással igazán jó lehet.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a boszorkányos történeteket és szívesen tartanának otthon egy hollót. Az írónő rajongóinak is meleg szívvel ajánlom, ám javaslom, legyen már betárazva a folytatás, mert ez a kötet tényleg csak meghozza az étvágyat egy finom fogáshoz.

Kiegészítés:

A sorozat négy kötetből áll és szerencsére a második rész, Álomrablók már a polcomon várja, hogy lecsapjak rá. A harmadik könyv, Kék liliom szintén elérhető magyarul, míg a befejező kötet, The Raven King megérzéseim szerint csak jövőre várható.

Rettentően kíváncsi vagyok, hogyan alakul tovább a Holló Fiúk sorsa és megtalálják-e, amit keresnek.

A bűnös

Ez a könyv igazi csemege. 

Ínyencség az írónőtől megpúpozva tejszínhabbal, koktélcseresznyével, amitől a rajongók szájában összefut a nyál. Valahol mégis olyan, mint a címe, bűnös, mert tömény és függőséget okoz. Olyan, mint megenni egy egész tábla csokoládét, a "csak még egy kockát, na még egyet" után az ember azt veszi észre, hogy mindet betömte, eltelt az ízétől és mégis valahogy üres maradt.

Cole St. Clair igazi narkotikum, ha az ember rákap, nem bír leállni.

Nagyon örültem ennek a könyvnek, rögtön le is csaptam rá a Könyvfesztiválon, azonban mielőtt belekezdtem volna, újra kézbe vettem Mercy Falls farkasait. Felelevenítettem a dolgokat, ismét elmerültem a könyvek remek hangulatában és újra beleszerettem Cole-ba. Aztán, amint becsuktam a Forevert, már nyúltam is a desszert után, még az elvonási tünetek előtt.

A borító csodaszép. Tökéletesen passzol a korábbi kötetekhez és megadja az olvasás alaphangulatát a napsütéssel.

384 lapjával kellemes olvasmány, egyszerre hosszú és rövid.

Fülszöveg:

"Cole St. Clair csakis és kizárólag azért jött Kaliforniába, hogy visszaszerezze Isabel Culpepert. A lány Cole tönkrement, üres élete elől menekült, amivel csak még inkább tönkretette és kiürítette azt. Cole nem csak akarja Isabelt. Szüksége van rá. 

elvesztett.
Isabel próbál új életet kezdeni Los Angelesben. De nem igazán megy neki. Épp olyan jó ebben a színjátékban, mint az összes többi színészkedő ember… de mégis mi értelme folytatni? Mit nyerhet mindezzel? 

bűnös.
Úgy tűnik, Cole és Isabel múltjának sosem volt jövője. Ugyanolyan könnyedén képesek megmenteni egymást, mint széttépni. Az egyetlen dolog, ami biztos: nem engedhetik el egymást."

Ez a kötet egyértelműen a rajongóknak íródott és ezzel nincs semmi baj. Egyszerű csemege, ha úgy tetszik, desszert a trilógiához, hogy mindazok, akik szívesen látnák újra a szereplőket, megtehessék még egyszer utoljára. Illetve egy adag drog Cole rajongóinak.

Ez a könyv komolyan tudatmódosító szer. Mikor elkezdtem olvasni, rövid úton a függőjévé váltam. Nem csak azért, mert Cole és Isabel remek páros, hanem mert bár nem történik a könyvben semmi eget rengető, olyan szórakoztató, hogy képtelenség letenni. Az olvasó egyre többet és többet akar és a végére másnapos lesz tőle, mint egy átbulizott éjszaka után.

A cselekmény roppant egyszerű, Cole visszatér a rivaldafénybe és igyekszik meghódítani Isabelt és mindezt tudatmódosító szerek nélkül. Nem könnyű feladat egy bűnösnek. Főleg ha szíve választottja sem épp ártatlan. Szóval az egész könyv egy őrült, napfényes kaland csillogó hírnévvel és egy csipetnyi farkassal fűszerezve.

A hangsúly tehát a karaktereken van és micsoda karakterek ezek.

Cole ezer arca közül ebben a könyvben a rocksztár kerül előtérbe. Még mindig laza, nemtörődöm és önpusztító jellem, de ugyanakkor kisfiús is folytonos mozgásával, céltudatos a munkájával és mutat némi romantikus jelleget is, ahogy küzd Isabelért. Ez a könyv mégis a Cole St. Clair-show vagyis bűnösen szórakoztató és csalódottan szomorú egyszerre. Bele vagyok esve a srácba, így elfogult vagyok, mégis azt mondom, hogy nekem a trilógiában jobban tetszett a személyisége, mert ott nem voltak kamerák és inkább tűnt önmagának, mint itt. No, persze ebben a könyvben sem hamis, csak a környezet inkább az előadót hozza ki belőle, mint a szétszórt zsenit.

Isabel is hasonló változáson ment át. Még mindig az a kemény csaj, akit az olvasók az előző könyvekben megismertek és még mindig darabokban van. A legjobban az tetszett benne, hogy tudja, gond van, próbál tenni valamit, mégsem sikerül kimásznia a gödörből. Ő is legalább annyira bűnös, sőt a könyv végére talán bűnösebb is, mint Cole.

Ebből adódóan ez bizony két megtört ember felemelkedéséről szól, a küzdelemről önmagunkkal, mert az igazi szörnyetegek bennünk vannak. A farkas ezért csupán fűszer, hogy emlékeztessen az előzményekre. A korábbi bűnök súlyától pedig van egy kis keserű íze is, főleg mikor úgy tűnik, hiába akar valaki változni, visszahúzzák.

Összességében nagyon szórakoztató könyv. Igazi csillogás Los Angelesből a hírnév jó és rossz oldalával együtt, a múlt árnyékaival és a jövő bizonytalan ígéretével. Isabel fagyos cinizmusa és Cole arcba vágó önbizalma által tálalva. Nagyon jó volt ismét róluk olvasni és megnézni, hogyan alakul a kapcsolatuk.

Szóval csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a trilógiát már olvasta. Cole rajongói nem fognak csalódni, de vigyázat, függőséget okoz. Azok azonban, akik még nem olvasták az előző három könyvet, azt javaslom, pótolják mielőtt belekezdenének. Nem csak azért, mert ez a sorozat megérdemli az olvasást, hanem mert ez a rész tényleg a rajongóknak íródott, tele bennfentes humorral és sok-sok utalásra a korábbi eseményekre.

Zárszónak Cole vallomása:

"Néha igazi seggfej vagyok. Néha teszek rá magasról."

Forever

Mindig vegyes érzelmeket vált ki belőlem, mikor befejezek egy könyvsorozatot. Egyrészt elégedett és boldog vagyok, másrészt üres és szomorú. De ennek így kell lennie, ettől tudom, hogy valami nagyszerű része voltam.
Tehát Forever, Maggie Stiefvater trilógiájának befejező kötete. A sorozat két korábbi kötetéről (Shiver és Linger) már írtam külön bejegyzést. Ajánlott azokkal kezdeni az olvasást és bár nem szoktam spoilerezni, sorozat befejezésénél nehéz elkerülni, azért megpróbálom.
Fülszövegecske, ami igazán semmitmondóra sikerült és ez így jó:

"Amikor csókolóztunk, nem számított, hogy két órája még farkas voltam, vagy hogy újra farkas leszek. Nem számított, hogy ezernyi csapdával találjuk szembe magunkat, amint kilépünk ebből a pillanatból. Csak ez számított: hogy összeért az orrunk, a szája puhasága, a sajgás a bensőmben."

Cseppet félve vágtam neki. A sorozat elég nagy népszerűségnek örvend, legalábbis Vörös Pöttyös körökben, így a kiadó egyik legvártabb kötete lett. Sokan már a megjelenés első napjaiban lecsaptak rá, így mire ehhez a kötethez értem, keringett már jó néhány vélemény az interneten. A többség pedig nem volt teljesen pozitív, sokan csalódásként élték meg a befejezést, többet vagy épp mást vártak. Ez pedig engem is elbizonytalanított.
Azonban ismételten bebizonyosodott, teljesen más vagyok, mint a többség. Az én ízlésem nem a trend körül mozog, hanem a periférián vagy néha úgy tűnik, egy másik bolygón. A véleményem ugyanis az, a Forever méltó és tökéletes befejezése a sorozatnak. Maggie eltalálta, ahogy a korábbi köteteket is. Gratula neki!
Észrevettem még valamit az általános véleményekkel kapcsolatban. Az emberek többsége nem érzékeli az íveket. Annyira hozzá vagyunk szokva a gyors, azonnali reakciókhoz, hogy nem látjuk meg a megfontoltság szépségét. Nyugodt, lassú víz partot mos természet vagyok, bár szeretem a pörgést is. Néha mégis többre értékelem a szépen finoman kibontott dolgokat, Stiefvater könyvei pedig épp ilyenek.
A Shiver elindít valami szépet, valami érzelmest, valami lágyat, valóban borzongató. A Linger átvezet, lappangó feszültséggel teli, várat és összeköti az első kötetet az utolsó résszel, ez adja meg az ív görbületét. A Forever pedig összefoglal, elvarrja a szálakat és úgy zár le, hogy nem vés semmit kőbe. A sorozat tehát egy szép boltív, mint a szivárvány egy borongós, esős napon.
No, de most az utolsó kötet van terítéken.
Izgalmak akadnak bőven, a bajok halmozódnak és kicsúcsosodnak egy nagy fináléban. Sam és Grace szerelme még mindig a romantika netovábbja, míg Cole és Isabel igazi színfoltnak számat.
Meg kell jegyeznem, Cole a kedvencem. Belehabarodtam a srácba, az őrültségébe, a beszólásaiba, az egész lényébe. Szerintem Sam a tökéletes fiú, aki igazán boldoggá tudja tenni a lányokat és akiről reális cukorszirupos dolgokról álmodozni. Ő az ideális, mégis ott van Cole. Cole, aki maga a drog. Ő az, aki megbánt, aki mellett egy csepp boldogság idővel méreggé válik, akitől tudod, hogy nem számíthatsz semmi jóra, mégis képtelen vagy ellenállni. Megfertőz és függőséget okoz. Imádom a srácot.
Grace szüleit még mindig agyoncsapnám, a viselkedésük dühítő. Még Isabel szülei is szimpatikusabbak voltak néha, ami tekintve Mr. Culpeper tettét, elég nagy szó.
A cselekmény végig izgalmas, fenn tartja az ember érdeklődését, amire a végkifejlet teszi fel a koronát. Igaz, engem nem lepett meg.
Azoknak pedig, akik nem találják elég befejezettnek, üzenem, nem olvastak még befejezetlen könyvet. Itt a fő konfliktushelyzetek megoldódtak és hogy később hogyan alakulnak a romantikus szálak, mindenki eldöntheti maga. Ha nem így lett volna, Maggie nyugdíjaskorunkig írhatta volna a farkasok történetét mindenféle felesleges huzavonát beleszőve, hogy ne legyen unalmas. Szerencsére nem így tett. Jó író ő, így tudja, mikor kell abbahagyni és hogyan kell elvarrni a szálakat.
Összességében szép munkát végzett mind a sorozat egészét, mind a befejező kötetet nézve. Az alapsztori pedig zseniális. Egész más megközelítése ez a vérfarkas létnek és végre valami, amiben a tudományos magyarázat tényleg tudományos és nem valami álbiológiai humbug.
Meleg szívvel ajánlom ezt a történetet mindazoknak, akik szeretik a szépen megírt könyveket, akik értékelik a pillanatot és nem rohannak, akik szeretik a farkasokat és akik romantikus kedvükben vannak. (Romantikus, nem csöpögős!)

Néhány idézet a végére, főleg Cole lehengerlő szövege miatt:

"– Rossz híreket kaptunk, Ringo – szólalt meg Cole, és megint a jó öreg Cole volt. – Meghalunk."

"– Szegény nyomorultak – szólalt meg Cole, a csillagokat bámulva. – Eléggé unhatják már, hogy mindig minket néznek, mi pedig mindig ugyanazokat a hibákat követjük el."

"Az emberek nem változtatják meg magukat. Csak az változhat, amit kezdeni akarnak magukkal."

1.üzenet:„Szia , Isabel Culpeper. Az ágyamon fekszem ,nézem a mennyezetet . Majdnem meztelen vagyok. Éppen anyádra gondolok.Hívj fel !"

"Az embereknek nem kiérdemelniük kell a kedvességet. Kiérdemelni a gonoszságot kell."

Linger

Úgy vagyok az egyetemen a könyvekkel, mint gimiben a bringázással. Akkor nem tántorított el sem szél, sem hó, se fagy, vagy kánikula, bringával mentem mindenhova. Most pedig nem számít, mennyi a kötelező irodalom, mennyit kellene gyakorolni a latint, akkor is olvasok regényeket. Kellenek és kész.
Hát ki is végeztem tegnap egy újabbat, a Lingert, így ezt a bejegyzést főleg neki szentelem, illetve a hétvégémnek. Egyelőre maradok a könyvnél.
A Linger Maggie Stiefvater csodálatos regényének a Shivernek folytatása, trilógia második kötete. A Shiverről már írtam korábban egy bejegyzést, azzal ajánlott kezdeni az olvasást.
Fülszöveg:

"Miután Sam mindenét kockára tette, és megnyerte a jövőjét, amely ijesztően nyújtózik előtte, most Grace rejtélyes betegségével kell szembenéznie. A márciusi hidegben a lány testében egyre növekszik a forróság, és a közös jövő elolvadni látszik a hóval.
Sam a falkáját várja, de aki kilép a fák közül, arra nem számít. És míg ő mindent elkövetett, hogy ember maradhasson, a jövevény alig várja, hogy a tél megfossza őt az emberi gondolatoktól.
Mindig azt hitték, hogy a szerelmük mindent túlél, de vajon azt is, ami most következik?"

Ritkán találkozom, ennyire eltalált és spoilermentes fülszöveggel. Igyekszem továbbra is ennek megfelelően folytatni a bejegyzést.
Szóval, mivel a Shiver nagyon tetszett, nem volt kétséges folytatom-e. Karácsonykor szépen begyűjtöttem a folytatást és most jutottam el oda, hogy el is olvassam. Nem csalódtam.
Maggie hozta a formáját. Már az első néhány oldalon megízlelhettem a stílusát, ami szerintem csodálatos. Nagyon szépen bánik a szavakkal.
Az előző kötethez képest, amúgy van néhány változás a felépítésben. Hiányoznak a hőmérséklet jelölések a fejezetek elején és míg a Shiverben Grace és Sam nézőpontja váltakozik, itt előtérbe kerül még két szereplő.
A cselekmény felépítése hasonlít a korábbihoz. Szép lassan bontakoznak ki az események és a feszültség a könyv végére tetőfokára hág. Szeretem az ilyen fokozatosságot és nem értek egyet azokkal, akik unalmasabbnak találták. Szerintem pont annyi izgalom van benne, amennyi kell, bár kétség kívül nagyobb hangsúly került a szereplők lelkére.
Ha már szereplők. Grace kedves karakter, mégis én inkább Sam felé húzok. Nem azért, mert lány vagyok, hanem mert Sam az, akivel jobban tudok azonosulni. Tetszik, hogy művészlélek, tetszik a gondolkodása és igazán aranyos, mikor Grace közelében van. Mellesleg én is szoktam darukat hajtogatni.
Tehát kedvelem a főszereplőket, viszont ebben a részben mégis jobban érdeklődtem a másik két fontos karakter iránt.
Isabelt eddig is nagyon bírtam. Csípem a vagány csajokat, a gyakorlatias egyéneket. Őt is teljesen meg tudtam érteni minden problémájával együtt.
Az igazi nagy dobás számomra mégis inkább Cole volt. Az elején nem találtam túl szimpatikusnak, de minden egyes róla szóló fejezettel közelebb került a szívemhez. Most pedig állíthatom, nagyon megszerettem. Egyszerűen nem lehet nem szeretni Maggie karaktereit. Annyira emberiek és annyira sokat adnak olvasás közben.
Grace szüleire viszont rettentően haragszom...
Mikor befejeztem, csak néztem magam elé vigyorogva és még órákig a hatása alatt álltam, amit csak az igazán jól sikerült köteteknél érzek.
Összességében egy nagyon jó könyv, méltó folytatás és bátran ajánlom mindenkinek, aki valami érzelmes és szépen megírt kötetre vágyik.

Néhány idézet ízelítőnek:

"Anyám megfagyott műalkotásként meredt rám: Nő chardonnay-val."

"Egy szerelem nélkül maradt ember jelenlétében csókolózni kegyetlenség."

"Minden szempár mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik."

Egy kis kiegészítés:
A magyar kiadásban vagy egy kis baki a tördelésnél. A 31. oldal aljára csúszott Sam neve és nem szedték vastagon, így a következő féloldalt én első nekifutásra úgy kezdtem el olvasni, mintha még mindig Grace szemével látnám a világot. Két mondat után viszont összehúztam a szemöldököm, mert nem stimmelt valami. 32. oldal Sam szemszögéből íródott. Ezt csak azért írom le, hogy ne tévesszen meg senkit.
Amúgy már a harmadik és egyben befejező kötet is a polcomon csücsül, de még tartogatom, érlelgetem.

Hétvége:
Mozgalmas hétvégém volt, úgyhogy muszáj ejtenem róla néhány szót.
Péntekre össze akartunk hozni egy rögtönzött gimis osztálytalálkozót. Több héttel előre szóltunk, mikor akarjuk megejteni, akkor még mindenki lelkesedett. Az időpont közeledtével azonban elfogyott a lendület. A több mint húsz főből hatan mentünk el magamat is beleszámítva. Családias légkörben telt tehet az esemény és bár bosszankodtunk a többiek hanyagságán és megbízhatóságának hiányán, nagyon jól éreztem magam. A nyugis esték is kellenek.
Szombaton pedig farsangoltam.
Már nagyon vártam, mivel szeretek jelmezt húzni.
Bár tavaly (mikor boszorkány voltam) úgy gondoltam, idén Anita Blake leszek, változott a terv. Ebbe közrejátszott hajam rövidsége és a kések illetve pisztolyok hiánya. Kissé macerás lett volna beszerezni.
Így lett belőlem idén, ahogy a mellékelt képeken is látszik, árnyvadász.
Fanatikus TMI rajongó vagyok és cseppet sem érdekelt, hogy senki nem tudta, minek öltöztem. Egy részeg srácnak csak "tetkós lány" voltam. Nem zavart, én tudtam és nekem mindig csak az számít, ami a saját fejemben jár.
Aki esetleg nem tudná:
árnyvadász = Cassandra Clare regényének főszereplői, akik az embereket (mondén) védik démonoktól, vámpíroktól, vérfarkasoktól stb., esetleg vadásznak rájuk a béke megőrzése érdekében; különös ismertetőjegyeik a tetoválásoknak tűnő mágikus rúnák a bőrükön (ezt persze mondének nem láthatják); illetve a fekete ruha; meg egy arzenálnyi fegyver (szintén láthatatlanul a laikusok számára).
Így esett hát, hogy talpig feketébe öltöztem: fekete bőrnadrág, fekete trikó, fekete mellényszerű lebernyeg, fekete smink, hosszú szárú, fűzős csizma és természetesen rúnák.
Nem tűnik túl bonyolultnak, de a rúnákkal órákig pepecseltem. Egy tipp annak, aki követve példámat árnyvadásszá akar válni: fekete alkoholos filcet használj!
Szemceruzával kezdtem, de az maszálódik elég rendesen, így áttértem tollra. A kézfejemen tökéletes lett, de a tollat nem emberi bőrre találták ki. Hát fogtam egy alkoholos filcet és azzal fejeztem be a munkát.
Eredmény, amint a képeken látszik, igazán élethű. Hátránya csak az, hogy még most is rajtam vannak, meg kell várni, míg lekopik. Én ezt azonban cseppet sem bánom.
Amúgy volt mindkét lapockámon, egy a nyakamon, egy a szívem felett és három-három a két karomon. Feltűnő jelenség voltam még így is, hogy senki sem tudta, mi lennék.
A borzalmas zenét leszámítva nagyon jó buli volt. Hangulat, társaság, vidámság és jelmezek mind a maximumon.
Szeretek farsangolni.

Egy csipetnyi boldogság:
Ezt csak halkan említem meg, mivel még semmi sem biztos.
Ma kaptam egy e-mailt, ami teljesen feldobott. Olyan lehetőség nyílt meg előttem, ami számomra hihetetlenül nagy dolog. Lehet, hogy megmutathatom, mit tudok, lehet hogy alkalmam adódik belekóstolni valami nagyszerűbe.
Mivel még semmi sincs eldöntve, nem mondok konkrétumot, csak jelzem a lehetőséget. Ha pedig összejön, lehet számítani kevésbé ködös információkra az üggyel kapcsolatban.
Addig lehet drukkolni nekem, hogy tényleg részese lehessek egy számomra nagyon nagy dolognak.

Shiver

Tartottam kicsit ettől a könyvtől.
Mióta jobban belemélyedtem a Vörös Pöttyös könyvekbe, újra és újra belebotlottam. Nagyon sokan dicsérték, így kíváncsi lettem, viszont, ahogy utánaolvastam, már nem volt ilyen egységes az értékelés. Egyesek unalmasnak vagy csöpögősnek tartották. Engem inkább az utóbbi vélemény rettentett vissza. Akarok én romantikus könyvet olvasni? - tettem fel magamnak a kérdést.
Mivel nem vagyok épp rózsaszín lelkületű, úgy döntöttem, jegelem a témát.
Valahogyan mégis folyton az agyam egy szegletébe motoszkált egy másik vélemény miatt, ami egyöntetűnek bizonyult: Maggie szépen ír.
Ezek fényében szereztem be, mikor kihagyhatatlan alkalmam nyílt rá. (Könyvutalványt nyertem és kellett még egy könyv, hogy meglegyen az ingyenes házhoz szállítás.)
Mielőtt azonban rátérnék saját álláspontomra és reagálnék az említett kritikákra, íme az ismertető Bookline-ról kölcsönözve:

"A hideg - Grace évek óta figyelte a házuk mögötti erdőben élő farkasokat. Egy sárga szemű farkas - az /ő/ farkasa - visszanéz rá. Nagyon ismerős, de nem tudja, miért.
A forróság - Sam két életet élt. Farkasként néma társa a lánynak, akit szeret. Aztán egy rövid ideig minden évben emberként, aki nem meri megszólítani Grace-t... Egészen mostanáig.
A borzongás - Grace és Sam számára a szerelem mindig távoli volt. De amikor már kimondták, nem takargathatták tovább. Samnek küzdenie kell, hogy ember maradjon - és Grace harcol, hogy megtartsa a fiút - még ha ez a múlt sebeit, a jelen törékenységét és a képtelen jövőt jelenti is..."

Röviden és velősen ez egy nagyon jó könyv.
Feleslegesek voltak aggályaim, mivel egyáltalán nem csöpögős és cseppet sem unalmas. Ami pedig az írónő stílusát illeti, imádom, csodálatosan ír.
A borító tetszetős, szintén simogatni való darab és ha az ember közelebbről megnézi, a cím betűinek széle csipkés, mintha ők is borzonganának. Vastagságra közepes, sem nem rövid, sem nem hosszú, pont tökéletes, bár a végén kétség kívül mindenkiben fellobban a folytatás utáni vágy. Ez azonban egyáltalán nem alaptalan, hiszen trilógiáról van szó, aminek második kötete, Linger, már elérhető hazánkban, míg a befejező rész, Forever, hamarosan megjelenik. Tervben van, hogy ezeket is beszerzem. Szeretem ha teljesek a sorozatok, bár eddig csak a Gemma Doyle trilógiám teljes.
A könyv legnagyobb varázsa a hangulat. Ajánlom mindenkinek, hogy ősszel vagy télen olvassa. Én a fűtés bekapcsolása előtti napokban bújtam egy meleg plédbe burkolózva a hűvös szobában, ami sokat dobott az élményen. Mikor Sam fázott, én is megborzongtam és teljesen át tudtam élni félelmét a hidegtől.
A történet bár romantikus, hiszen egy fiú és egy lány egymásra találásáról szól, cseppet sem sablonos vagy cukorszirupos. Pont annyira édes, amennyire kell és egy csipettel sem több. Ráadásul egyáltalán nem fárasztott sem Grace sem Sam viselkedése. Helyesek voltak együtt és kész.
A szereplők szimpatikusak. Mindkét főhős belopta magát a szívembe és nagyon csíptem Isabellt. A farkasokról még nincs kiforrott véleményem. Beck vegyes érzelmeket váltott ki, míg Shelby kíváncsiságot. Szeretem az ilyen összetett személyiségeket.
Ami a lassúságot illeti, én inkább azt mondanám, hogy megfontolt, avagy Sam szavaival élve: Fengshui. Ez egy érzelmes könyv és nem akcióregény, így érthetően nem pörögnek állandóan az események, hogy maradjon hely a leírásra, a gondolatok színezésére. Ugyanakkor izgalmas részekben sem szenved hiányt, hiszen mindig akad bonyodalom nem épp veszélymentesen.
A nyelvezete pedig csodálatos. Egyszerűen imádom, ahogy Maggie ír. Olyan könnyed, mégis művészien szép. Ezt csak néhány idézettel tudom érzékeltetni:

"Leugrott az ágyról, és lesöpörte az asztalról a könyveimet. Szavak ezrei zuhantak a padlóra."

"Az idő múlásával a délutáni napfény kifehérítette a könyveket, mintha fakó, aranyozott kötetek lennének – önmaguk díszkiadásai. Felmelegítette a papírt és a festéket a borítók mögött. Olvasatlan szavak szaga lógott a levegőben."

És a kedvencem:

"Tudtad, hogy minden elkapott levél egy boldog napot jelent?"

Összességében ez egy nagyon szép könyv. Ajánlom azoknak, akik a hideg téli napokra olvasnivalót keresnek a forró kakaó mellé, illetve a szép fogalmazás kedvelőinek és mindenkinek, aki szereti a farkasokat. Én imádom őket, ahogy minden négylábút.

Egy kis aktuális:
Ma nemzetközi eseményen vettem részt. Nem kell semmiféle eget rengető dologra gondolni, csupán egy videóban játszottam statisztát. De kezdem az elején, vagyis Matt Hardingnál.
Szóval van egy ember, Matt, aki egy egyszerű házi videóból világsztárrá nőtte ki magát. Ő az, aki a világ minden táján táncol. Ezt pedig dokumentálja: Where the Hell is Matt? Szerintem eszméletlen jó ez a videó és pozitív üzenete van tudat alatt is.
Nos, Matt most egy újabb videóra készül és ezúttal Magyarországra is ellátogatott, hogy mi is benne legyünk ebben a humoros nemzetközi kalandban.
Csak tegnap értesültem róla, hogy ma délután négykor a Halászbástyánál fog táncolni a lelkes érdeklődőkkel. Hirtelen jött az ötlet, mégis sikerült elrángatnom magammal Puccát, így büszkén jelenthetem, én is benne leszek a 2012 elején YouTube-ra felkerülő videóban. Ahogy a mondás is tartja, tizenöt másodperc hírnév mindenkinek jár, vagy valami ilyesmi. Hát ez tényleg csak ennyi és nagy valószínűséggel nem is fogok látszani, mert rengetegen voltunk, de nem bánom. A lényeg a tudat és az érzés, hogy részt vettem valami különlegesben.
Amúgy maga a "forgatás" nem tartott tovább fél óránál. Matt gyorsan betanította nekünk a táncát és néhány új mozdulatot, elpróbáltuk, majd lenyomtuk élesben és ennyi.
A legviccesebb az, hogy Matt egy pici kézi kamerával rögzítette az attrakciót, míg az ország összes tévéje hatalmas kamerával, mikrofonostól és műsorvezetőstől lézengett körülötte.
Sajnos minket is elkaptak pár percre, ami nem volt kellemes élmény. Egyáltalán nem akartuk, ráadásul azt sem tudjuk, kinek dolgoztak a díszpintyek. Egyszerűen csak odaállítottak kamerával, mikrofonnal faggatózni. Én meg szokás szerint beégtem. Ilyen helyzetben csak sületlenségeket tud összehordani az ember, erre pedig én vagyok az élő példa. Remélem, kivágnak a műsoridejükből.
No, de ettől az incidenstől eltekintve remekül éreztem magam. Megvolt a közösségi élmény.
Ezért szeretem Budapestet, sosem unatkozom.