Pánik

Valamilyen, számomra ismeretlen okból kifolyólag Lauren Oliver minden könyvének borítóján egy-egy női arc szerepel. Nem feltétlenül tetszik ez a megoldás, de legalább egységes.

424 oldal, ám gyorsan végig lehet lapozni.

Fülszöveg:

"Heather soha nem gondolta volna, hogy részt fog venni a Pánikban, a legendás versenyben, a végzős gimnazisták megmérettetéseiben, amelynek rendkívüli tétje van – mindenekfelett a busás nyeremény. Soha nem képzelte magát bátornak, sőt azt sem gondolta, hogy valaha küzdeni fog vagy kiáll magáért. Amikor azonban talál valamit, és valakit, akiért küzdhet, rájön, hogy bátrabb, mint hitte volna. Dodge viszont soha nem félt a Pániktól. Mélységes titka rendkívüli hajtóerő, és biztos benne, hogy a győzelmet is garantálja neki. Azt azonban nem tudja, hogy mások is őriznek titkokat. Mindenkinek oka van játszani.
Heather és Dodge számára a játék új szövetségeket, váratlan felfedezéseket hoz, és mindkettőjüket megismerteti az első szerelemmel. Ráébreszti őket, hogy néha azokra a dolgokra van a legnagyobb szükségünk, amelyektől a legjobban félünk."

A fülszöveg és az olvasói közönség nem túl magas pontszáma alapján nem számítottam sokra, mégsem egészen azt kaptam, amit vártam. Egy picurit jobb volt, mint reméltem.
A történet két főhős nézőpontjából íródott, ám van mellettük még jó néhány fontosabb karakter. Illetve rengeteg, akiknek van nevük, de nem tudjuk, miért is lennének érdekesek a tömeg növelésén kívül.
A cselekmény a Pánik köré íródott és ez az elején rendben is volt. Tetszett, hogy önszerveződő játékról volt szó, hogy szinte spontán bátorságpróbák követték egymást és így hitelesnek tűnt a dolog. Unatkozó tinédzserek tényleg vetemednek éjszakai tóba ugrásra, akár kapnak érte valamit, akár nem. Szóval jól indult a dolog, valahogy mégis félresiklott.
Annyira túlmisztifikálták a bírókat és az egész játék háttérmunkásait, hogy mikor kiderült a "nagy titok" inkább lecsapta a poént, minthogy csavarként funkcionált volna. Illetve volt még néhány kisebb probléma, például a rendőrség, akik vakok, ha nem vesznek észre egy seregnyi kamaszt itt-ott tömörülni, a "nem lehet kiszállni" ismétlődő levegőbe beszélése, plusz a szabályok sem voltak tiszták. Néhol mondvacsinált okból kizártak valakit a játékból, néhol szándékosan ritkították a versenyzőket, néhol meg olyan jutott a végéig, aki semmit sem csinált (igen, itt az egyik főbb szereplőre gondolok), szóval elég nagy volt a káosz.
No, de erről szól a játék, ám nem csak a játékról szól a könyv.
Egyszerre éreztem úgy, hogy az írónő túl sokat vállalt, mert mindkét főhős családi háttere külön megérdemelt volna egy történetet, és úgy, hogy túl keveset adott. Valahogy mindig hiányérzetem volt legyen szó az aktuális próbatétel leírásáról (oké, hogy feszültségkeltés, ha az olvasó nem tudja meg rögtön, sikerült-e a manőver, de ez újra és újra eljátszva inkább pont elszívja a lelkesedést) vagy a családi gondok megoldásáról.
Számomra a női főhős szimpatikusabb volt, bár nem mindig értettem egyet a döntéseivel, míg a férfi főhős valahogy kidolgozatlan maradt. A motivációja érthető lehetett volna, de mégsem sikerült elhitetnie velem, hogy valóban egy bosszúszomjas alak és nem csak egy unatkozó, céltalan kölyök.
Nat karaktere kifejezetten idegesített, míg Bishop és a kedves néni túlságosan cukormázasnak hatottak. Szóval egyik karakter sem lopta be magát a szívembe.
Reméltem, hogy legalább a végkifejlet ütős lesz, ám csalódnom kellett. Ez a hollywoodi nagy jelent a végére inkább nevetségessé tette az egészet. Na, meg persze súlytalanná, így a pánik teljesen kimaradt. A tigriseket meg inkább nem méltatom, mert ez a vonal volt a könyv leghiteltelenebb momentuma.
Összességében tehát nem ez lett Lauren Oliver legjobb könyve, de azért nem érzem úgy, hogy csak rabolta volna az időmet. Könnyed kikapcsolódásnak a metrón, vagy este egy tea mellé pont megfelelt.
Azoknak ajánlom, akik olvastak már az írónőtől, mert nekik tetszeni fog a megszokott stílus, illetve azoknak, akik könnyed kikapcsolódásra vágynak egy lusta délutánon. Strandkönyvnek is ideális.

Rekviem

Ismét végére értem egy sorozatnak, méghozzá Lauren Oliver disztópia trilógiájának. Az első két rész (Delírium és Káosz) tetszett, így volt bőven elvárásom a befejezést illetően. Főleg, hogy a második kötet vége kínzó függővég puskapor szagával a levegőben.

A borítóra ezúttal is egy női arc került és minél többet nézem, annál biztosabb vagyok, hogy ez a hölgy Hana. Persze ez csak az én spekulációm.

Vastagságra könnyen simul az előző könyvekhez 362 oldalával és a fejezetek tagolása kettős, mint a Káoszban.

Fülszöveg:

"„Lehet, hogy megőrjítenek minket az érzéseink. Lehet, hogy a szerelem tényleg betegség, és sokkal jobb lenne nélküle. Mi azonban egy másik utat választottunk. Végeredményben ezért szöktünk el a kúra elől: hogy szabadon választhassunk. Abban is szabadok vagyunk, hogy rosszul döntsünk.”

„Ki akartak füstölni minket, a múltba száműzni. De még mindig itt vagyunk. Ráadásul minden nappal egyre többen leszünk.” 

A Delírium-trilógia befejező kötetében Lena az Ellenállás teljes jogú tagjává válik. A Káosz című részben előkészített lázadás nyílt forradalommá növi ki magát, és Lena a harcok kereszttüzébe kerül.
A Rekviemet egyszerre olvashatjuk Lena és Hana szemszögéből. Egymás mellett élnek, mégis falak választják el őket, egészen addig, amíg sorsuk útjai keresztezik egymást…"

Ahogy a fülszöveg is említi, két szálon fut a történet. Egyrészt Lena előző részekből már jól ismert szemszöge köszön vissza az olvasóknak, másrészt legjobb barátnője, a kikezelt Hana is főszerepet kap. Az első kötet óta mindketten gyökeres változásokon estek át, mégis fellelhető bennük az a két lány, aki kacagva szaladt versenyt a tengerparton. 

Ez a kettős nézőpont remekül meghatározza a cselekmény menetét, ahogy meg-megtörik egymást és a végén összefonódnak, illetve a történet hátterét is.

A második kötet végén már éreztem a füstöt és a puskaport a levegőben és tudtam, elég egyetlen szikra, hogy lángra kapjon ez a világ. Épp ezért vártam a lázadást, az igazi forradalmat, amit meg is kaptam ettől a könyvtől. Mégsem ez volt számomra a történet csúcspontja, bár kétségkívül izgalmas volt, hanem a világnézeteket is átható kettősség.

Nagyon tetszett, hogy az írónő nem csupán feketén és fehéren ábrázolta a dolgokat, hanem megmutatta a színpaletta egészét. Mindkét fél, a Zombik és a Veszettek is kaptak esélyt arra, hogy meggyőzzék az olvasót, ők járnak a helyes úton. Közben pedig az is kiderült, hogy egyik út sem olyan egyenes, mint amilyennek első látásra tűnik.

A Vadon nem az a tündérország, aminek várták és van, amiben a delíriumelleneseknek igaza van. Ugyanakkor a fallal körülvett világ sem olyan békés, mint azt a hatalmon lévők sugallni szeretnék. Jólétben is lehet szenvedni, amire Hana élete kitűnő példa. A könyv tehát így nem mondja ki egyértelműen, mi a helyes, melyik utat tartja követendő példának, hanem rábízza a döntést az olvasóra és épp ez a fő üzenet. Mert lehet, hogy rossz utat választunk, lehet hogy meghunyászkodva követjük a többséget és lehet, hogy új csapást követünk, egy dolog azonban mindegyik esetben biztos: a döntés a miénk. Mi választjuk meg a saját sorsunkat, mi döntünk az életünkről és a világról és ezt a szabadságot akár az édenbe, akár a pokolra visz, nem szabad eldobnunk magunktól. Ez az, amiért így vagy úgy mindegyik fél küzd és az, amiért érdemes felvenni a harcot. Ez pedig szerintem egy kifejezetten pozitív üzenet.

A könyv tehát tele van nézőpontokkal és választásokkal, amik közül ki kell emelnem Korall szerepét, aki Gandhit idéz. Még a pacifizmus is megkapja a felszólalás jogát, ami nagyszerű.

Lena karaktere továbbra is szerethető és Hana is könnyedén belibben az olvasók szívébe. Én mindkettőjüket megértettem, bár ellentétes oldalt képviseltek. Azt pedig, hogy akaratlanul is mennyit gondoltak a másikra, öröm volt olvasni. Ilyen egy igaz barátság, ami még a különbségek ellenére is kitart.

A szerelmi szál sem maradhatott el a könyvből, hiszen  ez a rettegett betegség, mégis háttérbe szorult a forradalommal szemben. Lena szerelmi élete ugyan meglehetősen bonyolult, hiszen egy szerelmi háromszögben találta magát a második kötet végén, mégis hihető maradt. Cseppet sem zavart ez a hármas felállás, mert nem okozott hosszú fejezeteken átívelő nyűglődést és Lena sem állította egyetlen percig sem, hogy mindkét fiút egyformán szeretni. (Példát vehetne róla jó néhány ifjúsági regény...) Nagyon is jól tudta, kibe szerelmes, csakhogy egy év hosszú idő, egy év a Vadonban a túlélésért küzdve a múlt árnyait eltemetve még hosszabb. A probléma tehát teljesen érthető, ahogy a háromszög tagjainak viselkedése is. 

Ami a befejezést illeti, hiszen ez egy lezáró kötet, nekem tetszett. A fő konfliktushelyzet, vagyis a főhősnő élete körüli zűrök megoldódtak, mégis hagyott az írónő egy kis nyitottságot. Ez a nyitottság pedig tökéletesen passzolt a már említett szabad döntéshez. 

Összességében tehát remek befejezése ennek a történetnek és csak ajánlani tudom mindazoknak, akik az első két kötetet már olvasták. Nem fognak csalódni. 

Akik pedig még nem hallottak az amor deliria nervosa nevű betegségről és nem félnek a fertőzéstől, illetve az esetleges tünetektől, azok vegyék csak kézbe az első kötetet. Érdemes megismerkedni vele.

Az emlegetett Gandhi idézet:

"A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul."

Káosz

Lauren Oliver Delírium-trilógiájának második kötete. Az első részről már írtam korábban, azzal érdemes elkezdeni az olvasást. Azt azonban el kell mondanom, a második kötet sokkal jobbra sikerült, így bár a Delíriumnál voltak fenntartásaim, a Káosz eloszlatta őket. 

Rögtön rá is térek, mire gondolok pontosan, de előbb a szokásos paraméterek.

Három és félszáz oldal a Ciceró Kiadótól megszokott nagyobb betűtípusban, így könnyedén végig lehet olvasni, főleg mivel nehéz letenni. 

A borítóra ezúttal is egy hölgy közeli arca került, ami talán az írónő védjegyének is tekinthető. Míg az első résznél a piros szín dominált, addig itt a narancs kapott helyet. Bevallom, nekem nem igazán tetszik ez a borító, mert bár az első köteté passzolt Valentin napot idéző hangulatával a könyv témájához, ez a borító csak úgy van és nem mond nekem semmit. 

Fülszöveg, ami igazából egy kiragadott részlet a könyvből, de cseppet sem bánom:

"− Szóval korábban hogy hívtak? – kérdezem, mire megáll. Nem fordul meg, miközben folytatom: − Úgy értem, azelőtt, hogy a Vadonba jöttél.
Egy darabig még dermedten áll, aztán megfordul.
− Jobb lesz, ha lassan hozzászoksz – mondja halkan, de határozottan. – Minden, ami voltál, az előző életed, az ismerőseid… elporladtak. – Megrázza a fejét, majd még szigorúbb hangon folytatja. – Nincs olyan, hogy azelőtt. Csak most van, és ami ezután következik."

Nem véletlenül nem kapott "rendes" fülszöveget, a cselekményről ugyanis nagyon nehéz úgy írni, hogy ne szólja el magát az ember. Épp ezért, aki még nem olvasta az első könyvet, de szándékában áll, az most hagyja abba az olvasást. 

Innentől spoiler veszély!

Ahogy már a bejegyzés elején elmondtam, amit a Delíriumban hiányoltam, azt most megkaptam. Ez a könyv ugyanis a disztópiák lázadó oldalát mutatja. Lena megismeri a valóvilágot, ami a kerítésen túl húzódik, hogy milyen szeretni, gyűlölni és küzdeni, egyszóval milyen igazán élni.

Az írónő stílusa még mindig tetszetős, szeretem ahogy fűzi a szavakat, a leírásait. Itt ráadásul nagyszerűen rakta össze a cselekményt két időszálra osztva. Az akkor és a most váltakozása remek húzás volt. Kicsit tartottam tőle, hogy a Vadonban töltött idő majd lassúvá és vontatottá teszi, ám ezzel a kettősséggel eloszlatta aggályaimat. Egyrészt megtudhattam, hogyan boldogult Lena a Veszettek között, miközben azt is olvashattam, a kötet jelenében, hogyan teljesíti lázadó feladatát immár teljesen Veszetté válva. Ez pedig felpörgette a cselekményt állandó fejezetfüggővégeket produkálva, még inkább letehetetlenné téve a könyvet. Szóval nagy gratuláció az írónőnek az ügyes húzásért.

Míg az első kötet csak rejtve, utalgatva mutatott rá a diktatúrára, addig itt szinte gyomorszájon vágja az olvasót. Ebben a világban ugyanis nincs szabad akarat, csak a tömeg nyomása, a társadalmi elvárások mindent átható mivolta és a zombilét. Aki pedig ellenszegül, gyorsan egy műtőben, börtönben vagy akár kivégzőosztag előtt találja magát. Mégsem ez volt az a rész, ami számomra igazán jó disztópiává tette ezt a kötetet, hanem az ellenállók (vagy nevezhetjük Veszetteknek, Fertőzötteknek) élete. Ahogy kiderült, a szabadságnak is megvan az ára, a kitaszítottság sem jelent könnyebb utat, sőt. Lena visszaemlékezései (akkor fejezetek) így meglehetősen szomorúak, tele gyásszal és haraggal. No, nem mintha a jelen (most fejezetek) kevesebb nehézséget hoznának a szereplők számára.

A könyv tehát izgalmas, tele elfojtott indulattal, haraggal a rendszer iránt és az élet apró örömeivel, mert néha egy kád forróvíz és egy picike szappan maga a megtestesült mennyország. A cselekmény így jól fel van építve, bár számomra egy mozzanatot leszámítva kiszámítható volt. 

Nem tetszett volna azonban ennyire, ha Lena karaktere nem teszi fel a pontot arra a bizonyos i betűre.

Lena szerethető főhős, én legalábbis kedveltem (az első köteteben is) és könnyedén átéreztem a helyzetét. Sokszor sajnáltam szegényt, amiért folyton kifordult sarkából a világa és sokszor irigyeltem a kitartását és erejét. Lena ugyanis egy erős lány, hiába nőtt fel a rendszer naiv követőjeként, hiába tört össze lelkileg Alex elvesztése miatt és hiába szövöget néha még mindig naiv elképzeléseket. Egyszerűen értettem őt, amivel megadta a disztópia velejét. Nagyon jó volt nézni, ahogy felnőtt, megértette a rendszert, elfogadta a továbblépést, küzdött az elveiért és a végén kiállt szinte az egész világ ellen, hogy követhesse a szívét.

A Veszettek, vagy hívjuk inkább lázadóknak őket, szintén szimpatikus figurák. Holló is egy erős lány, mégis néha úgy éreztem, van amit még ők sem értenek a világgal kapcsolatban. Tudom én, hogy sanyarú körülmények között az ember csak magára számíthat, mégis több összetartást és közösségi szolidaritást vártam volna tőlük. Persze egy olyan világan élnek és nőttek fel, ahol az ember még a saját gondolataiban sem bízhat, így megértem az összetartás korlátozottságát.

Tetszett, hogy egyre több dologra derült fény a hatalom háza tájáról, erről pedig Julian is gondoskodott, aki szintén könnyen megkedvelhető szereplő. Bírtam a srácot, bár nálam minden könyvszerető fiú plusz pontokkal indul.

A könyv befejezése óriási és kínzó függővég, bár annyira tudtam, hogy ez lesz....

Összefoglalva tehát egy pörgős, izgalmas és fordulatos (bár a csavarok elég kiszámíthatóak) könyv, ami nekem sokkal jobban tetszett, mint az első kötet. 

Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki olvasta a Delíriumot és azoknak is, akik még nem, de szívesen olvasnának egy ötletes disztópiát. 

Kiegészítés:

A harmadik és egyben befejező kötet Rekviem címmel már elérhető magyarul. Nagyon szeretném már megkaparintani, mivel tényleg kínzó a Káosz függővége és rettentő kíváncsi vagyok, hogyan végződik Lena története.

Az írónő amúgy kiegészítő könyvet is írt ehhez a trilógiához: egy novelláskötetet Delirium Stories címmel, ami három mellékszereplő történetét meséli el. Név szerint Annabel (Lena anyukája), Hana (Lena gyerekkori barátnője) és Raven (vagyis Holló) életébe enged egy kis bepillantást. Ennek magyar megjelenéséről csak annyit tudok, hogy a Ciceró Kiadó tervezi, ám a mikor még kérdéses.

Delírium

Ezt a könyvet azért olvastam el, mert az írónő munkájához volt már szerencsém korábban is. A polcomon csücsül a Mielőtt elmegyek, ami egy nagyszerű könyv, és ami meggyőzött Lauren Oliver írói képességeiről.

A Delírium egy disztópia trilógia első része.

Ciceró Kiadó munkája és ezúttal semmi extra nincs a kivitelezésben. A borító egyszerű, már-már átlagos, vastagságra pedig 400 oldal körül van. A viszonylag nagy betűtípus és az írónő gördülékeny stílusa miatt azonban hamar végig lehet olvasni.

Fülszöveg:

"„Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem.”

Már az alcím figyelemfelkeltő "Nincs halálosabb kór a szerelemnél". No, persze ezt félre lehet értelmezni tipikus romantikus könyvnek titulálva. Ez viszont ízig-vérig disztópia, hiába a szerelem kiemelkedett fontossága.

Lauren Oliver stílusa még mindig nagyszerű. Könnyed, részletes, tele hangulatokkal és érzésekkel. Nem lehet rá panaszom.

Az alapötlet pedig zseniális. Szerelem, mint halálos kórság? Miért nem jutott ez eddig senkinek sem az eszébe? Először jókat mosolyogtam a tüneteken, a betegség meghatározásán és úgy általában az egészen. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez cseppet sem vicces. Többről van itt szó, mint holmi romantikaellenes próbálkozásról, ez kemény diktatúra, agymosás és az emberi élet és szabad akarat sárba tiprása.

Nem csak a szerelmet veszik el az emberektől a kúra során, hanem minden érzelmet. A kikezeltek teljes apátiában élik ingerszegény életüket és csak a kötelesség, a társadalmi elvárások és a megszokott rutin hajtja őket előre. Ez pedig szörnyű és dühítő. Az én lelkem ugyanis az "Élj szabadon, vagy halj meg!" eszmét képviseli.

Disztópia a javából, amire tökéletes példa a balul végződött titkos buli és Lena szomszédjának kutyája. Aki ezek után is romantikus könyvnek tekinti, az keressen fel egy pszichológust.

Minden fejezet előtt van egy kis idézet, ami segít megérteni a könyv világát és jól körülhatárolt teret ad a háttérbe. Pontosan le vannak fektetve a szabályok, ahogy az egy ilyen típusú könyvben kell. 

Lena érdekes karakter. Szabad szellemű olvasóknak valószínűleg kezdetben érthetetlen, hiszen nem egy lázadó típus, mint Hana, ám ez így tökéletes. Sok dologban nem értettem egyet vele és ez így volt rendjén. Hiteles volt a környezetéhez, a világhoz, amiben felnőtt, az elvárásokhoz és hitelesen változott a cselekmény során. Nem szabad elítélni, amiért komolyan betegségként tekintett a szerelemre, hiszen erre nevelték, mióta az eszét tudta. 

A szereplők tehát reálisak, és itt nem csak Alexre vagy Hanára gondolok, hanem az összes felbukkanó személyre, legyen bármennyire jelentéktelen mellékszereplő. Részét képezik a világnak, passzolnak bele.

Lena és Alex kapcsolata szépen alakult, minden mozzanata valóságosnak hatott, mégis engem Lena és Hana barátsága jobban megérintett. Sokkal érdekesebbnek találtam a kapcsolatukat, mint a romantikus vonalat.

Az alapötlet, a világ és a karakterek tehát jók, nekem mégis hiányzott valami.

Szeretem a lassú folyású könyveket, itt pedig a cselekmény lassan halad, azonban hiányzott valami. Hiába kedveltem a stílust és tetszett a szép kibontakozás, néhol elég lagymatagnak találtam. Itt-ott nem kötötte le eléggé a figyelmemet és a vége (egy csavart leszámítva) kikövetkeztethető volt. Annyira tudtam, hogyan fog véget érni, ami sokat rontott a varázson. Valahogy nem tudtam teljesen belemerülni a könyvbe és a hangulatba, pedig olyan jól indult. A közepe táján megfeneklett a lendületem, amin az utolsó pár oldal akciója sem segített. 

Hiába a remek és egyedi világ, végül ebből is egy ifjúsági disztópia lett a sok közül. (Kicsit talán a Csúfokra emlékeztetett.) Olvastam már hasonlót.

Összességében tehát tetszett, még mindig szeretem az írónő stílusát, de nem múlta felül előző regényét, sőt, számomra jóval alatta maradt. Ettől függetlenül bátran ajánlom Lauren Oliver rajongóinak, a disztópia kedvelőinek és mindenkinek, akit már elkapott a szerelem kórsága. 

Kiegészítés:

Ahogy a bejegyzés elején is írtam, ez egy trilógia nyitó darabja. A második rész, Káosz címmel már megjelent, míg a befejező kötet, ami a Rekviem nevet kapta, a hónapban fog a boltokba kerülni. A kiadó legalábbis ezt ígérte.

Szeretném elolvasni a teljes trilógiát, mivel forradalom szagát érzem a levegőben.

Mielőtt elmegyek

Még mindig jó ötletnek tartom a könyves rovatokat, viszont van egy szépséghibájuk: minden könyvértékelést velük kezdek. Most is kénytelen vagyok visszautalni a Könyves kívánságlista rovat első bejegyzésére. Ebben írtam ugyanis először az aktuális könyvről. Nem szeretem magamat ismételni, így csak annyit mondanék előzménynek, nem csaltak az ott megfogalmazott megérzéseim.

Ezt a könyvet sikerült használtan, tökéletes állapotban, nagyon jó áron beszereznem, aminek rettentően örülök, és amit cseppet sem bántam meg. Igazán jól mutat a polcomon.

Ezt a dalt a könyv szereplői hallgatják és énekelik. Mindig rákeresek a zenékre, amik felbukkannak egy-egy könyvben és esetleg nem ismerem őket. Így voltam most is, és milyen jól tettem. Tökéletesen passzol a könyv hangulatához és még az értékelésem kezdetének is ideális. 

Néhány paraméter a könyvről:

Ciceró Kiadó munkája, érdekes puha kötésű, visszahajtott borítóval és meglehetősen szoros lapokkal. Nem szeretem túlságosan kihajtani a könyvek lapjait, hátha megtörik a gerincük, így küzdöttem vele rendesen. Ráadásul több mint 400 oldalával meglehetősen vaskos és nehéz darab. Ettől eltekintve azonban szép kivitelezés.

Fülszöveg:

"Samantha Kingstonnak mindene megvan: övé a világ legjobb pasija, a három legtutibb barátnő, valamint egy igazán kitüntetett helyzet a Thomas Jefferson Gimiben – a menza legjobb asztalától kezdve a legideálisabb parkolóhelyig. Február 12. péntek csak egy újabb napnak ígérkezik irigylésre méltó életében.
De végül kiderül, hogy a legutolsó.
Aztán kap egy második esélyt. Tulajdonképpen összesen hét esélyt kap. Egy elvarázsolt héten keresztül mindennap újraélheti élete utolsó napját, és kibogozhatja a halála köré fonódott rejtélyeket. Közben arra is rájön, mekkora a valódi értéke mindannak, amit elveszíthet."

Vicces, de a fülszövegről egy anime ugrott be, Yu Yu Hakusho, mivel ennek főszereplője, Yusuke is hasonló sorsra jut, amikor a legelső epizód legelső másodpercében elüti egy autó és meghal. Ő azonban a túlvilágra kerül és kap egy második esélyt, hogy feltámadhasson, ezzel pedig megszűnik a párhuzam a könyv és az anime között.

Kicsit tartok a tinikönyvektől és az ilyen fiatalon meghalok dologtól. Oké, elsősorban a fiatal öngyilkosokról szóló könyvektől, amit két korábbi olvasmányom számlájára írhatok (Veronika meg akar halni, 13 okom volt...). Ezek a könyvek majdnem egy életre elvették a kedvemet ettől a témától a szörnyű szereplőknek és a szerintem elrontott kivitelezésnek köszönhetően. Szerencsére, a hangsúly a majdnem-en van.

Ez a könyv más. A főszereplő nem önként vet véget rövidke földi pályafutásának, hanem az élet hozza így. Ezen kívül esélyt kap a javításra is, mivel újra és újra átélheti utolsó napját. Ennél többet azonban nem árulhatok el a cselekményről.

Tényleg tinikönyv, tini főszereplőkkel amerikai stílusban. Sokaknak ez nem tetszik, sokaknak túlzás, unalmas, esetleg ellenszenves. Én azonban egyik véleményt sem osztom, mivel többről van itt szó holmi tinigondoknál és üresfejű libáknál.

Az alap koncepció a menő és mutáns klikkek, a piszkálódások és a lelki terror persze nem új, ám annál gyakoribb. Ez minden iskolában megtalálható. Mindig vannak menők és lúzerek, mindig van kin nevetni és van akibe bele lehet rúgni büntetlenül. Az már részletkérdés, hogy milyen mértékben, és hogy az ember a cipő melyik oldalán van. Jelen esetben a főszereplő a rugdosók között szerepel, így a már megszokott szenvedő fél helyett a szenvedést okozó bőrébe bújhatunk olvasás közben. Ez pedig kifejezetten érdekes.

Sam első ránézésre egy sekélyes liba, ahogy a barátai. Ez a kép azonban hamar eloszlott számomra, hiszen ő is csak egy lány a sokból, aki próbál beilleszkedni és megfelelni a barátainak. Ez természetesen nem menti fel viselkedése vagy tettei alól, csupán segít megérteni az ő nézőpontját.

Lindsay már nehezebb eset, hiszen ő a vezér és elég kemény dolgokat tud művelni, valahogy mégis sikerült megkedvelnem, ahogy a könyv többi szereplőjét is. Aki pedig csukóból elutasítja a négy barátnőt, az képmutató. Szerintem mindenki szeretne csak egy kicsit belekóstolni a világukba. Csak egy kicsit a rivaldafényben lenni, csak egy kicsit hatalommal rendelkezni és tartozni egy ilyen erős és összetartó klikkbe. Mert mindet lehet mondani a lányokra, csak azt nem, hogy hűtlenek lennének, ők igazi barátok.

Ugyanilyen lazán el lehetne ítélni Sam tétova kísérleteit, amivel megpróbált szembeszállni a sorsával, ám én ezt is képmutatásnak tartom. Persze mindenki másképp reagálna, ám a lényeg ugyanaz, megteszel mindent, amit csak tudsz, hogy megakadályozd, közben pedig kihasználod a helyzetet.

Sam az egyik nap során szinte kivetkőzött magából és kipróbált mindent, amire korábban nem volt mersze, hiszen úgysem hatnak rá a következmények. Itt pedig elgondolkodtam (igaz, az egész könyv alatt pörögtek az agysejtjeim), én vajon mi mindent tennék meg. Nos, elég sok egyezne Sam tetteivel. (Legvadabb ruha, hajat is festenék és vágatnák, megcsókolnám az első szembejövő helyes srácot, belógnék valahová, csapnék egy óriási bulit stb.) Ebből kifolyólag értettem a reakcióit.

A szereplők tehát reálisak, a gondok valósak és elfogadhatóak, nem valami nyafka csipogás, mint Hannah gyenge érvei. Juliet pedig egy csodálatra méltó személy, ahogy Kent egy igazán édes és kedves srác. Ők első látásra bekúsztak a szívembe.

A kivitelezés tökéletes. Lauren Oliver tud írni, nem is akárhogy. Megvolt benne a fiatalság lazasága, könnyen olvasható, gördülékeny mondatok követték egymást, mégis minden fejezetben volt valami tanulság. Valami útravaló gondolat, amit nagyra értékelek. Elgondolkodtató könyv, pont amilyennek lennie kell. Az olvasó akarva, akaratlanul is töprengeni kezd a saját életén és azon, vajon hogyan lehetne jobb ember. Hiszen pont erről szól a könyv, az útkeresésről, az önmegvalósításról, az apró dolgokról, amik pókhálószerűen körbeszövik a világot és összekapcsolnak mindenkit. Közben pedig ott a sors, aki nem válogat, nem kérdez csak hozza magával az apró hópihéktől a lavináig terjedő dolgokat.

Nekem nagyon tetszett. Szépen felépített és kidolgozott könyv élő szereplőkkel és szép mondanivalóval, no meg a csattanóval a végén. (Sokaknak csak a vége tetszett, ám nekem inkább az egész, ahogy kikerekedett, a vége csak a pont arra a bizonyos i-re. Mellesleg, bár voltak kétségeim, ki tudtam következtetni, így nem okozott túl nagy meglepetést.)

Azoknak ajánlom, akik eltöprengős könyvekre vágynak.

Több helyen olvastam, hogy a 13 okom volt... lehetne akár kötelező darab a középiskolás korosztálynak, mivel sokat tanulhatnának belőle. Nos, én ezzel nem értek egyet. A Mielőtt elmegyek sokkal komolyabban, reálisabban foglalkozik a piszkálódás és kiközösítés témájával, így inkább ezt ajánlanám nekik. A benne foglalt mondanivalók pedig később sem vesztik érvényüket.

Néhány idézet bizonyítéknak:

"Valószínűleg ez a titok, ha azt akarjuk, hogy a dolgok olyanok legyenek, mint régen. Felfelé kell nézni."

"Eltűnődöm azon, hogy megismerhetünk-e bárkit is úgy igazán, vagy csak annyit tehetünk, hogy néha egymásba botlunk, lehajtott fejjel, remélve, hogy nem ütközünk össze." 

"A népszerűség furcsa dolog. Nem lehet igazán elmagyarázni, sőt egyáltalán nem menő beszélni róla, de ha látod, azonnal felismered. Mint azt, hogy valakinek lecsüng-e a szemhéja a frufruja alatt, vagy néz-e pornót." 

"Azt hiszem, a búcsú mindig ilyen – mint leugrani a szakadék széléről. A legrosszabb az egészben meghozni a döntést, hogy leugrunk. Ha már a levegőben vagyunk, semmit sem tehetünk, csak engedjük megtörténni." 

"Akkor jöttem rá, hogy bizonyos pillanatok örökké tartanak. Akkor is folytatódnak, amikor már véget értek, miután meghaltunk és eltemettek minket. Ezek a pillanatok örök életűek, visszatekerhetők és újraélhetők, a végtelenségig. Ezek jelentenek mindent, és egyszerre ott tudnak lenni mindenhol. Ezek adják az értelmet." 

"Ez az egyik dolog, amit aznap reggel megtanultam: ha átlépsz egy határ és nem történik semmi, a határ elveszti a jelentését. Hasonló ez ahhoz a régi találós kérdéshez, hogy ha egy fa eldől egy erdőben, ad-e valami hangot, ha senki nincs a közelben, aki hallja." 

"Elborzadok azon, hogy milyen könnyű tévedni az emberekkel kapcsolatban. Egyetlen, apró szeletet látunk belőlük, és azt hisszük egésznek. Az okot látjuk, és azt hisszük okozatnak, vagy fordítva. " 

"Egy jóbarát meghagyja neked a titkaidat. A legjobb barátaid pedig segítenek megtartani azokat." 

"… a halál a legmagányosabb dolog, ami történhet velünk."

 Végezetül pedig még egy dal, ami a könyv befejezése után jutott az eszembe. Ez is tökéletesen illik hozzá.